2012. június 27., szerda

Hattyúk a Dunán


írta: Selmeczi Kovács Ádám

A hattyúkat mindenki ismeri, s ha hirtelen más nem is, legalább a tisztaság, fehérség jelképeként megjelenik tudatunkban, mikor erre a madárra gondolunk. A madártani szakközönségnek azonban korántsem ez az ártatlan tisztaság jut az eszébe, hanem épp a fordítottja, amelyet a Duna mellett élők a téli hattyúetetésekkor tapasztalhatnak meg: e nagytestű madarak sokszor agresszíven lépnek fel, korántsem félősek és saját fajtársaikon kívül másokat – pl. a récéket – is „elmarnak” az élelemforrástól. 
 
Bütykös hattyú gúnár offenzívában
 
Hazánkban három hattyúfaj fordul elő, de ezek közül a hétköznapi ember gyakorlatilag csak a bütykös hattyúval (Cygnus olor) találkozik. A Duna mentén elsősorban télvíz idején tűnnek fel az ember közelségét is elviselő példányai, amelyek az olvadás kezdetén visszatérnek a hínárral benőtt tavaknál, öblöknél lévő fészkelőterületükre.

Hazánkban e faj a nagy mocsarak, lápok lecsapolásával pusztult ki, s csak alig 30 éve vált újra a hazai fészkelő madárfauna tagjává. Hogy lehet ez, amikor a természetes vizes élőhelyek nem szaporodtak meg és javultak fel? A bütykös hattyú azon kevés vízimadárfajok egyike, amely nagyszerű alkalmazkodóképességgel bír, s így a mesterséges vizek (halastavak, bányatavak, stb.) adta lehetőségeket is ki tudja használni, bár emellett nem elhanyagolható az sem, hogy a nálunk élők zöme parkokban, élőkertekben tartott állományokból származó „félvad” hattyú.
 
A Kismarosi-sziget mellékágában fészkelő pár hat fiókát nevel idén (a képen látható tojó a 10TH, párja a 39TE színes jelölőgyűrűt viseli)
 
Magyarországon mintegy 400 pár hattyú fészkel, részben a Duna menti területeken. Felmerül a kérdés, hogy ha ilyen kevés fészkelő pár van nálunk, akkor honnan kerül pl. a Balatonra nyár közepén az a „rengeteg” hattyú? Tudni kell, hogy a vízimadarak nyári vedlése (az ún. lohosodás) a röpképesség elvesztésével jár, amíg a szárnytollak le nem cserélődnek. Ez nem kis kockázat a madarak számára, így ilyenkor biztonságos helyet kell keressenek. Közép-Európa legnagyobb tavánál jobbat nem is találhatnak, így hozzánk jár a környező országok hattyúnépessége is: nyár derekán nem ritkán láthatunk horvát, lengyel, szlovák „turistákat”.

S hogy honnan is lehet tudni, hogy milyen nációba tartozó hattyúról van szó, arra a különböző madártani szervezetek által végzett színes gyűrűzési program adja meg a választ. Ennek lényege, hogy a madarak lábára, vagy akár nyakára színes (legtöbbször sárga) gyűrű kerül, amely nem különösebben zavarja madarat, viszont rengeteg információt szolgáltat, hiszen egyedileg azonosíthatóvá teszi a szemre egyforma hattyúkat.
 
A 67JA nyakgyűrűt viselő példány egy fiatal madár társaságában
 
A kizárólag növényi táplálékon élő hattyúk a tél beálltával elhagyni kényszerülnek az állóvizeket, s kiszorulnak a nagy folyókra, ahol az állatszerető emberek kenyérrel és egyebekkel táplálják őket, amelyre sokszor nagy szükség is van.

A jól látható sárga nyak- vagy lábgyűrűk természetesen a hozzá nem értő, jó szándékú emberek figyelmét is felkeltik, s sokszor megpróbálják a szelídebb madarakról „leműteni”, amely a madárnak (is) több kárt okozhat, mint hasznot. Ellenben a nem szakember érdeklődők által leolvasott, biztos adatok is nagy segítséget, tudományos értékű információt jelentenek, amelyekre szükség van!

A leolvasási adatok a Magyar Madárgyűrűzési Központ címére (ringers@mme.hu) küldhetők be a megfigyelési körülmények feltüntetésével együttesen.

A ritka rokonok

Ahogy említettem, a közismert bütykös mellett a hattyúk két másik, ritka faja is előfordul hazánkban.

Az énekes hattyú (Cygnus cygnus) több mint 200 éve tűnt el fészkelő faunánkból. Azóta északi költőhelyéről rendszertelenül megjelenő, elsősorban téli vendégként volt ismert, mígnem 2005-ben – igazi nemzetközi madártani szenzációt keltve – az Ipoly-völgyében megtelepedett, s azóta is évről-évre sikerrel fészkel egy pár. A család tagjai a fészkelési idő után időnként a Dunakanyarban is felbukkannak.
 
Az Ipoly-völgyi énekes hattyú (Cygnus cygnus) család egy része:
a tojó (a kép bal szélén) és két fiatal a Pilismaróti-öbölben
  
A kis hattyú (Cygnus columbianus) a leginkább emberkerülő (északi elterjedésű) faj, Magyarországon igen ritka kóborlóként tartjuk nyilván. Ennek fényében különösen érdekes jelenség volt, amikor 2010 telén egy fiatal példánya bukkant fel az Esztergom és Párkány között ingázó dunai bütykös hattyúk közt, amely átvette a gyakori rokon viselkedésformáit, így többek közt igen bizalmassá vált, s ezzel egy csapásra az etetőhelyet felkereső laikusok és terepi madarászok kedvencévé vált.
 
A kis hattyú (Cygnus columbianus) tényleg kicsi: az előtérben a bizalmas fiatal madár, a háttérben pedig egy kétszer akkora – szintén fiatal – bütykös hattyú
 
A szerző:

Selmeczi Kovács Ádám természetvédelmi mérnök, a Duna-Ipoly Nemzeti Park tájegységvezetője, a dunai vízimadarak szerelmese vagyok. Két évtizede foglalkozom a Dunakanyar élőhelyeinek és fajainak védelmével, korábban a civil, újabban pedig az állami természetvédelem keretein belül. Terepen végzett munkáim elsősorban a telelő és átvonuló madárfajokhoz kötnek.

_______________________________________________________________________

© Selmeczi Kovács Ádám – www.fotoska.hu

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...