2012. február 28., kedd

Adony pusztuló partjain

 
Magyarország turisták által leginkább elkerült tájai közé tartozik a Csepel-sziget déli része. Ez megmutatkozik a turisták, a jelzések hiányában és a helyiek csodálkozó tekintetében. Pedig érdemes ellátogatni erre a vidékre. Ezen a csodaszép verőfényes vasárnapon, kiváló látási viszonyok között indultunk el az Adonyi buszmegállóból célunk, a ráckevei HÉV végállomás felé. Az Adony-Lórév-Szigetbecse-Ráckeve útvonalon első állomásunk az adonyi Nagy-sziget déli része volt.


Adonynál egykor több sziget is volt. Az Adonyi Nagy- és Kis-sziget mellett számos zátony nehezítette a hajózást mind a Fejér megyei, mind a csepel-szigeti part mentén. A Duna szabályozása itt is megtette a hatását, a mellékág nagy részében erdő, vagy nádas található, csupán a déli, öbölszerű részét kotorják, a horgászok nagy örömére. A vízáramlás hiánya miatt fordulhatott elő, hogy ottjártunkkor a mellékág nagy részét még jégpáncél fedte.

 
Az öbölben zajló kotrás hatására megbontott partfalat a hullámzás és a jég együttes munkája könnyedén erodálja. Ez a kis öböl a szigettől délre fokozatosan növekszik, a laza üledéket a folyó erős sodra kimossa a főágba. Hosszú távon a révhez vezető út is elmosódhat egyszer. Az instabil partszakaszokra jellemző omlások és szakadások kísérik a mellékágat ezen a szakaszon.

 
Az adonyi partokat azonban nem csak a sodrás és a hullámzás pusztítja, a munkából az ember is alaposan kiveszi a részét. A keresztgát és a rév közti partszakaszon munkagépek tarolták le a nemesnyár ültetvényt. Feltehetőleg a másik parton is megtalálható pihenőhely kerül majd ide is. A körbebányászott (emiatt könnyen kidőlő) fák látványa egyelőre elszomorító.
 
 
A mellékágat elzáró keresztgát nagyszerű munka, tökéletesen betölti funkcióját. Két külön világot választ el egymástól. A felvízi szakasz (képen jobbra) szintje magasabb, a feltöltődött üledéken már alig lehet nyomát lelni az áramló víznek. Nádas, füzes telepedett meg a szerves anyagokban gazdag - a gát által föltartóztatott  - üledéken. Az alvízi szakasz mélyebb, már csak a kotrások miatt is. Amennyire a jég hagyja, itt még nyílt vízfelület verte vissza a nap vakító sugarait. A gát koronamagasságához képest a vízszint több mint két méterrel volt lejjebb. Csak a legnagyobb árvizek esetén bukhat át rajta a Duna vize.
 
 
A Nagy-Duna partjára kiérve szétszóródott kőtömbök látványa fogadott bennünket. A kötőanyagától megfosztott partvédelmi műtárgyat a víz és a fák gyökérzete egyaránt rongálja. Ha csak egy helyen is megbomlik a kőszórás zárt rendje a pusztulás felgyorsul, és a táguló foghíjak könnyedén elemésztik az egész létesítményt.
 

Ha pedig a kőszórás megsemmisül, a sodrásnak már könnyű dolga van a mögötte lévő laza üledékekkel. Miután a Ráckevei (Soroksári)-Dunát lezárták, a megnövekedett víztömeg súlya sokkal intenzívebben erodálta a főági partokat. A fák gyökérzetükkel egy darabig még dacolnak az omlással, de ebben a küzdelemben azonban nem diadalmaskodhatnak a Duna fölött. A kidőlt fákat a következő árvíz jó munkásemberhez méltóan emeli meg és szállítja magával.
 
 
Az Adonyi Nagy-sziget nyugati partja már legalább száz éve hátrál nyugat felé. Egykor ez a jelenség a mellékágának nyugati partját is érintette. Vetus Salina római táborának nagyobb része ennek következtében omlott a folyóba. Most, hogy a mellékág vize is a főágban folyik le Adony települését nem veszélyezteti az elmosódás. Annál inkább a sziget keleti partját.
 
 
Hogy ne csak a pusztulásról beszéljünk, érdemes megemlíteni, hogy az Adonyi Nagy-sziget volt az első olyan terület, ahol keményfás ligeterdőket figyelhettünk meg. Magas kőrist, kocsányos tölgyet, vénic szilt és madárcseresznyét láttunk, ha az égbe tekintettünk, miközben szinte mindenhol bokáig gázoltunk az éppen kibújt apró hóvirágokban. Három tölgy magasodik a fiatal nemesnyár ültetvény fölé, töveik kedvelt vaddisznó tanyák.
 
 
Hóvirágok hada fogadott minket még a legelvadultabb degradált nemesnyáras sarjerdőben, kietlen tarvágásokban felhalmozott tuskók között is. Ott nőtt minden vaddisznótúrásban, avarból kibukkanó fehér viráguk egyértelműen jelezte, hogy közeleg már a tél vége. Sikerült felülkerekedni a kísértésen és egyetlen tövet sem vittünk haza ezekből a védett virágokból. Ők itt vannak otthon.
 
 
Nem csupán látványos omlások jelezhetik a partok pusztulását. Az Adonyi Kis-sziget mellékága egészen másképpen pusztul. Itt az áramló víz hiányában felhalmozódó avar temeti be az egykori medret. Lassan elmosódnak az éles formák, a fokozatos feltöltődés révén egyre szűkül a nyílt vízfelület. A lefűződött mederben már csak néhol látni jégpáncélt, ami a vízfelület kiterjedésére utal. Néha még egy-egy árvíznek sikerül felhágni a hordalékból készült küszöbön, de az üledéket, melyet magával hozott már nincs az az erő, ami kimoshatná. Így töltődik fel lassan a Nagy-sziget és az üdülőterület között lévő Kis-sziget régi mellékága.
 
 
Nincsen valódi révállomás csárda nélkül! Adonynál utoljára Szomjas Horgásznak hívták ezt a szebb időket is látott épületet. A málló vakolat alól előbukkanó befalazott ablakok érzékeltetik az épület régi homlokzatát. Mellette bebugyolált Nepomuki Szent János szobor jelzi; a közelben révészek dolgoznak. Az újabb korok által vágott bejáratok és ablakok idézik meg az épület szocialista korszakát. A betört ablakok, lyukas tető és az enyészet képviselik a legújabb kort. Az épület még menthető lenne, reméljük a legjobbakat, hogy nem jut a többi Dunamenti révcsárda sorsára.
 
 
Végezetül pedig gondoltunk a beszámoló kapcsán készülődő és nyomunkba lépő lelkes turistákra is. Álljon itt az Adony-Lórév komp menetrendje magyar és német nyelven, melyet hosszas nyomozás után sem sikerült kideríteni otthonról. Egy személyt 300 forintért juttatnak át a révészek a Csepel-szigetre. Ha átjutottunk a túlsó partra, ugyanezen révészektől lehet aztán elkérni a kulcsot egy mesébe illően valószínűtlen épülethez, amelyről a következő bejegyzésben lehet majd olvasni.

2012. február 25., szombat

Erdők s vizek közt II. - Orsovától Traianus császár hídjáig


A Kárpátok vonulatait keresztező Duna szorosát általánosan Vaskapunak hívják. Szűkebb, földrajzi értelemben azonban a Vaskapu ennek a Báziástól Szörényvárig (Turnu Severin) terjedő szoros-rendszernek csupán egy része. A Sip-szurdokként is ismert, zúgókkal, zátonyokkal teli  hegyvidéki Duna-szakasz utoljára itt mutatja meg hatalmas erejét. Az Orsovától kezdődő Turnu Severinig tartó Vaskapuban ér ki a Duna Havasalföldre. Patrick Leigh Fermor leírása ide kalauzol el most bennünket.

  
"Kockázatos döntésemért, mellyel hagytam, hogy a földmérők esetleg túlvigyenek azon a ponton, ahonnan még aznap visszatérhetek (gyalog legalábbis), bőven kárpótolt a Moldova Vechén lelt kis gőzös; még a délelőtt folyamán vissza is érkeztem rajta orsovai kiindulópontomra. Roppant hálás voltam a földmérőknek. A Vaskapu hangzatos neve oly kíváncsivá tett, hogy elmulasztottam volna miatta a lenyűgöző Kazánt. Ez volt az utolsó napom Közép-Európában; úgy döntöttem kockáztatok még egy kicsit: nem szállok ki a orsovai rakparton, hanem elkísérem a doktort a következő megállóig, aztán pedig majd csak visszajutok ide, ahogy tudok.
A folyamnak ezen a szakaszán szinte túl sok volt a látnivaló. kevéssel azután, hogy hajónk eltávolodott a rakparttól, a doktor az északi parton egy sokszögletű kápolnát mutatott nekem, amely egy fasor végében állt. Mikor az 1848-as felkelés idején az osztrákok kelet felé szorították a magyar forradalmi sereget, nehogy a fiatal Ferenc József királlyá koronáztathassa magát, Kossuth a budai koronázótemplomból Erdélybe vitte Szent István koronáját a koronázási jelvényekkel együtt. A fegyverletétel után a felkelés vezetői egy mezőn titokban elásták ott a koronát, aztán átkeltek a Dunán, és török fennhatóság alatt álló területre léptek. Egész Magyarország gyászolta a korona vesztét, ám a kincset később a kellő időben megtalálták és kiásták. A császárt végül mégis királlyá koronázták, s ezt a nyolcszögletű kápolnát azon a helyen emelték, ahol a korona el volt rejtve.
 
 
Ugyanazon a parton Trianon előtt egy kis falucska volt Románia legdélnyugatibb határállomása Magyarország felé.
Közben mindkét parton újra fölénk magasodtak a hegyek, beszorították a folyamot, s a Kazán-szoros valamivel enyhébb változatát hozták létre. A hajónk körüli viharos remegés, zubogás jelezte, hogy már a Vaskapuban járunk. Itt azonban a teljes dráma a víz színe alatt zajlott, és a folyómeder nagyszabású egyenetlenségei vad és bonyolult áramlatokat hoztak létre. A sárkányfogakhoz hasonló sziklák sora évszázadokig életveszélyessé tette ezt a szakaszt, mely csak magas vízállásnál volt hajózható. A múlt század végén aztán a szerb oldalon, a part mentén a mérnökök egy biztonságos, egymérföldes csatornát vájtak-kotortak-robbantottak a vízben, s a végét víz alatti gáttal zárták le. E veszedelmes pontok kerülgetése miatt, mint megtudtuk, csak igen lassan és nehézkesen lehet az árral szembe, fölfelé haladni, lefelé viszont gyorsan és könnyedén közlekedett velünk a hajó. Nemsokára békésebb tájra értünk, a hegyek szelídebb lankákba mentek át, és hamarosan Turnu-Severinben a Regat, vagyis a Trianon előtti Románia földjére léptem.
Azért jöttünk ide, hogy megnézhessük a Római Birodalom legnagyobb hídjának, Traianus lenyűgöző építményének a romjait. Építője, Damaszkuszi Apollodórosz, szíriai görög volt, és a román oldalon még álltak a híd két hatalmas csonka pillérének romjai, egy harmadik pedig a túlparton, egy szerbiai réten állt. A víztükör fölött fecskék cikáztak, vörös lábú vadászsólymok lebegtek és lecsaptak a valahai húsz hatalmas pillér e három megmaradt hírmondója körül. Egykor ezek rendkívül magasra nyúltak, és több mint egy mérföld hosszúságú, boltozatos gerendaépítményt hordoztak, amelyen átkaptatott a lovasság és végignyikorgott az ökör vontatta hadiszekerek sora, mikor a Tizenharmadik Légió Decebalus ellen Sarmizegethusa ostromára indult. Ott helyben csak e három pillér maradt meg, de a fölszentelési ceremóniát teljes részletességgel ábrázolja Traianus római oszlopa. A Forum Romanum galambjai, ha csavarmenetben körülröpülik az oszlopot, domborművű ábrázolásban szemlélhetik ugyanezeket a pilléreket; a balusztrádos hídmű épen ível át a folyam fölött, és a köpenyes generális maga is ott várakozik az áldozati bika s az oltár lángja előtt, legionáriusai pedig sisakkal a kézben állják körül sasos hadijelvényeik alatt.
 
 
Itt végződik a nagy szoros. Innen keletre a Kárpátok roppant lánca húzódik délkeleti irányba, a folyam pedig délnek, majd keletnek kanyarog, miáltal egyidejűleg jelöli a vallachiai síkság peremét, Bulgária északi határát és a Balkán kezdetét. Végül aztán ezer négyzetmérföldnyi susogó nádas és sokmilliónyi madár ricsaja közepette érkezik el a Fekete-tengerhez.
...

Most, hogy visszatértem ide, kezdtem már valamennyire kiismerni ezt a szinte hihetetlen hegyszorost, amelyet kora hajnalban láttam meg először. Ez a folyam teljes hosszának legzordabb szakasza.
A kormányosnak, aki hajózik rajta, és a part menti lakosságnak egyaránt sokfajta veszedelemmel kell itt számolnia. Legkomiszabb ezek közt a koszovói szél, amely Koszovó tragikus földjéről kapta a nevét, ahol a régi Szerbia, Macedónia és Albánia érintkzik egymással. Arrafelé pillanatok alatt szörnyű délkeleti irányú viharok tudnak kitörni, s a monszunnal egyesülve, a föld forgásától is táplálva lecsapnak a Duna középső és alsó folyására. A tavaszi napéjegyenlőség idején sebességük eléri az ötven vagy hatvan mérföldet óránként, és görcsösen hánykolódó infernóvá változtatják a folyót, elviszik a hajók árbocait, betörik az ablakokat, és egymáshoz kötözött uszályok sorát küldik a fenékre. 
 
 
Ősszel viszont, mikor csökken a vízszint s a sztyeppszerű vidék fölmelegszik, akár a kemence, a szélvész forró, kavargó porviharként tombol, elvakítja a kormányost, s az egyik partot lepusztítja a víz színéig, olyannyira, hogy a folyó néha kicsap medréből és áradást okoz, egyidejűleg a túlsó part mentén megdöbbentő gyorsasággal rögtönzött homokpadokat és zátonyokat hord össze, miáltal eltorlaszolja a navigációs folyosókat és földuzzasztja a folyót. E szezonális katasztrófákat aztán hónapok munkájával, töltések építésével és kotrással kell helyrehozni. Ahogy a leírást hallgattam, fölsejlett bennem a folyó jellemrajza. Víz alatti források százai táplálják névtelen adómányozóként; a víz sodra tömegesen görgeti a kavicsot, ami bizonyos szakaszokon hallhatóan énekel az áramlás tompa zúgásában; hordalék állandóan milliótonna-szám utazik a vízzel; a mélybeli árkokban és hasadékokban billegő hatalmas sziklák leszippantják az áramlatokat, majd pergő vízmotollákban a felszínre hajtják; hernyószerű mozgással híg iszaptömegek vándorolnak, és roncsok láthatatlan menete bukdácsol le a mélybe a fenék hosszú lépcsősorán; a hegyszorosokban a folyam roppant súlya és ereje egyre mélyebbre vájja útját, óriási sziklatömböket repeszt le és ragad magával a sötét mélyben, lassan kaviccsá koptatja őket, majd sóder válik belőlük, aztán kődara, s végül homok. A szoros keleti végében, Vallachia sík déli vidékein kegyetlen téli szél, a buran támad a vidékre Oroszország felől. Romániában crivatz lesz belőle, és mikor megindul, mélyen a fagypont alá zuhan a hőmérséklet, a folyó negyvennyolc óra leforgása alatt beáll, egyenletes jégpáncél borítja be, amely egyre vastagszik, ahogy halad előre a tél. Mindezt a meleg nyárban csak bizonyos erőlködéssel tudtam elképzelni magamban - szántalpak szürke vagy csillogó végtelenbe vesző nyomvonalát, a hatalmas jégtáblákat, mintha ezernyi összegyűlt és eggyé fagyott jéghegy alkotná őket, ameddig csak ellát a szem. Jaj az elővigyázatlan hajósnak, akit fogjává tett a jég! Mikor a víz jéggé tágul, úgy roppan szét a hajótest, akár a dióhéj. "Föl szoktunk vinni a hídra egy vödör vizet, és mikor jegesre fordul az idő, belemártogatjuk a kezünket", magyarázta a kormányos. "Ahogy megjelenik rajta a jéghártya, irány a téli kikötő."

****

További részletek a könyvből:

2012. február 23., csütörtök

Jó hír! Természetvédelmi területté nyilvánították a Dunaszentgyörgyi-láperdőt


A Duna szempontjából fontos döntés született a minap. 2012. március 1-jével a Dunaszentgyörgyi-láperdőt természetvédelmi területté nyilvánította a vidékfejlesztési miniszter, Fazekas Sándor. Ezáltal 332 hektár egykori dunai ártér került országos védettség alá. 

Dunaszentgyörgy és Paks között, a mai folyótól nyugatra, egy több száz éve elhagyott mederben alakult ki az a láperdő, amelyet a mentesített ártéren zajló intenzív mezőgazdaság sem tudott felszámolni. Ez a meder egykor Paks alatt szakadt ki a Dunából, két jól felismerhető kanyarulatával alámosva a jobb parti Mezőföldet. Közvetlenül a magaspart alatt haladva Fadd fölött torkollott vissza a Dunába. Számtalan fok ágazott ki belőle, melyek élő kapcsolatot jelentettek a főággal, egészen a Duna szabályozásáig. Az ármentesítés során egyre inkább visszaszoruló nedves élőhelyek maradványa ez a láperdő. A 200 évvel ezelőtti állapotokat sajnos már nagyon nehéz rekonstruálni. Éppen ezért jelentős előrelépés a táj megőrzésének szempontjából a mostani intézkedés. A Dunaszentgyörgyi-láperdő Természetvédelmi Terület a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatósága alá kerül majd. Alábbiakban olvasható a Nemzeti Park indoklása, melynek révén a magyarországi Duna-völgy újabb védett területtel gyarapodott.
 
1. ábra A Fadd és Paks között elterülő Sárköz
 
A Dunaszentgyörgyi-láperdő a Dunamenti-síkság Sárköz kistájához tartozik. A folyószabályozás előtt itt az év nagy részében igazi mocsári, vízi világ volt. A kiterjedt ártéri erdők mai maradványa a Dunaszentgyörgyi láperdő is, amely a különböző élőhelyek (erdő, ligeterdő, facsoport, fasor, rét, legelő) mozaikjaival komplex táji értékkel rendelkezik. Az égeres láperdő, a puhafa ligetek, facsoportok, a böhöncös öreg füzek, a nádasok, láprétek, magasfüvű nedves kaszálók, csatornaszegélyek mozaikja a terület sokféleségét emeli. A számos élőhely típus a megnövekedett civilizációs hatások ellenére is megőrizte a rájuk jellemző növény és állatvilágot. A változatos, mozaikos termőhelyi adottságoknak köszönhetően a terület flóralistája gazdag. A számos itt regisztrált növényfaj mellett a leendő védett területről 1999 óta 17 védett taxon (pl. kisfészkű aszat, békaliliom, tőzegpáfrány, nyári tőzike, gyíkpohár, konkoly, mocsári lednek) és további 14 ritkább, kiemeltebb figyelmet érdemlő faj is előkerült (ezek az értékek a további kutatások révén még biztosan emelkedni fognak). Az előforduló kétéltű- (pl. dunai tarajos gőte, barna ásóbéka, mocsári béka, zöld varangy), hüllő (pl. rézsikló, mocsári teknős, fürge gyík, zöld gyík,) és madárfajok (pl. kerecsen sólyom, rétisas, haris, fekete gólya) száma is jelentős. Egyaránt megtalálhatóak a déli-kontinentális, valamint hűvösebb, boreális jellegű faunára jellemző fajok is. A legtöbb nedvességigényű faj megtalálja életfeltételeit mind a lápréteken, mind a mocsárréteken. Ennek tipikus példája lehet a nagy tűzlepke, vagy a réti tücsökmadár. A védett és ritka növény- és állatfajok száma szerint és nagyrészt természetközeli állapota miatt a terület természetvédelmi jelentősége nagy. A védelemre javasolt növénytársulások természetessége helyenként kiemelkedő. A Duna-völgy természetes vegetációja mára jelentősen megritkult, átalakult. A tervezési terület a valamikori őshonos növényzet természetes, illetve természetközeli maradványa, mely megőrizte a Duna-völgyre jellemző, de jelentősen megritkult láperdő, puhafa liget, bokorfüzes, láprét és üde kaszáló mozaikjaiból felépülő élőhelyet, ritka öreg botoló füzesekkel. A terület jelentősége abban rejlik, hogy a hasonló élőhelyek legtöbbje napjainkra eltűnt, a meglevők pedig egyre inkább elszigetelődnek egymástól. Így a meglevők megőrzése feltétlenül szükséges. A tervezési terület nagy része a HUDD20029 jelű, kiemelt jelentőségű, különleges természet-megőrzési NATURA 2000 területhez tartozik. 
 
2. ábra A Dunaszentgyörgyi-láperdő határa
 
A Dunaszentgyörgyi-láperdő Természetvédelmi Terület rendeltetése a Duna-völgy eltűnőben lévő lápréti, láperdei, ligeterdei tájképi értékeinek, a terület fajgazdag állat- és növényvilágának megőrzése, a Duna-menti zöldfolyosó-hálózat részeként. 

2012. február 18., szombat

Stabil dunai partszakaszok három érdekes indikátora káposztásmegyeri példán


Ha valaki feltenné a kérdést egy geográfusnak, hogy hol találhatóak a Duna legstabilabb partszakaszai, ahol az évezredek során a legkevesebbet változott a part futása, lenne aki számtalan terepbejárás, fúrásminta és térinformatikai elemzés után tudna csak választ adni. A kérdés csak elsőre tűnik bonyolultnak, ha engem kérdeznének, csak annyit mondanék: ott a legstabilabb a partszakasz, ahol találunk egy működő folyami révátkelőt, egy ezzel kapcsolatos öreg csárdát, valamint egy római őrtornyot, vagy kikötőerődöt. Valahogy úgy, mint például a horányi révnél, vagy mostani bejegyzésünk témájánál: a megyeri révnél.

Kétségtelen, hogy a Duna egyik legfontosabb átkelőhelye volt a középkorban a megyeri rév. Legkorábbi írásos említése a XIII. század végéről való, Anonymustól származik, aki így ír róla:

"Néhány nap múltán Árpád fejedelem és előkelői közös döntéssel egyhangúlag és szabad elhatározásukból elhagyták a szigetet, és Soroksáron túl, a Rákos vizéig ütöttek tábort. Amikor látták, hogy minden irányból biztonságban vannak, és semmi sem fenyegeti őket, átkeltek a Dunán. A révet, ahol átkeltek, Magyar-révnek nevezték el, mivel a hétmagyarként ismert hét fejedelmi személy itt jutott át a Dunán. Átérvén letáboroztak a folyóparton, egészen felhévízig. A Pannónia földjét lakó rómaiak erről tudomást szerezvén, futással mentették életüket. Másnap pedig Árpád fejedelem és előkelői valamennyi vitézük kíséretében bevonultak Attila király városába."

Anonymus 300 év távlatából jegyezte le a magyar történelem e fontos eseményét. Gestájában sokszor a XIII. századi viszonyokat vetítette vissza a múltba, és gyakoriak a kitalált elemek is. 100%-ra nem állíthatjuk, hogy Árpád vezéreivel éppen itt kelt át a Dunán Pannonia meghódítására, de ami bizonyos: Anonymus korában a megyeri rév országos fontosságú folyami átkelő volt.
  
1. ábra A megyeri rév 1826-ban
 
Napjainkra a terjeszkedő város és part bekebelezte ezt a homokbuckákkal tarkított lapályt. Árpád vezérék ma kertes házakat, gyárakat, parti üdülőket látnának lovaik hátáról. A Külső Váci úton nagyon nehezen tudnának csak átkelni csúcsforgalom idején, a Duna pedig szinte leküzdhetetlen akadályként tornyosulna előttük felgyorsult sodrásával és megnövekedett mélységével. A IX. század elején ez a táj még füves, ligetes puszta volt, néhány elhagyott avar kunyhóval és a folyót szegélyező erdőben megbúvó romos római őrtorony csonkjával. A viharos nyugati szél által közvetlenül a parton épített mozgó homokbuckákat árvíz idején a lomhán szétterülő folyó nem tudta elborítani, ezért a magyar törzsek itt eresztették be lovaikat a majd egy kilométer széles folyóba. Nyári kisvíz idején a legmélyebb ponton sem merültek be a lovak szügynél mélyebbre. Jobb kéz felől a Medgyesi-sziget két ágának különböző áramlataival kellett megközdeniük, mielőtt a hatalmas sereg iszaposan, sárosan kievickélt a Dunából, "Attila városától" északra. Számukra, ez csupán rutin hadművelet volt, kiküldeni az előörsöket, biztosítani a hadianyag átszállítását tutajokon, vagy más kezdetleges csónakon. Számtalanszor megtették már a végtelen etelközi, levédiai sztyeppeken.
A túlsó parton ugyancsak ott meredezett a letűnt rómaiak emléke, egy őrtorony, melynek kőomladékai dombként magasodtak ki az ártéri erdőből (1. ábra Magas kő, a jobbparti csárdától kissé keletre). 

A Kossuth Lajos üdülőpart 85. számú telkén feltárt őrtorony volt az egyik, amely ezt az átkelőt védte a szarmatáktól, a következő, kissé délebbre az 59. szám alatti telken állt (2. ábrán zászlóval jelölve). Mindkét romot magaslatként jelölték a dunai mappáció térképészei 1826-ban. Szemben, a Megyeri Csárda alatt is őrtornyot feltételeznek a régészek, ezt azonban még nem tárták föl. Köveit valószínűleg gyorsabban széthordták az építőanyagban szegényebb bal parton. Utóbbi őrtorony keletkezése II. Valentinianus császár utolsó határerődítési fázisához kapcsolódhat, a 370-es évekből.

Ezek a fontos folyami átkelők a rómaiak távozása után sem merültek feledésbe, egészen a nomád állattartás hanyatlásáig használatban voltak. Ez pedig nem is volt olyan régen, mint gondolnánk, a XVIII. század elején még lábon hajtották a ridegen tartott marhát a Német-Római Birodalom és az Örökös Tartományok piacaira. A hajcsárok számára a megyeri rév is egy ideális folyami átkelőhely volt. Ott pedig, ahol ez a kelet-nyugati irányú forgalom találkozott az észak-déli irányú hajóvontatási és kereskedelmi utakkal, okos számítással csárdák épültek a megfáradt utazók számára.
 
2. ábra A megyeri rév vázlata.

A megyeri rév két oldalán két csárda áll. Bal parton a Megyeri (1. kép), a jobb parton a Bivalyos. Azt nem tudni, hogy a török kor előtt is állt-e ott bármiféle fogadó, de nagy valószínűséggel igen. Mindkét csárda ármentes térszínen épült fel, ami ezen a Duna szakaszon a 105 méteres szintvonallal jellemezhető (2. ábra). Ez azonban nem jelentette azt, hogy a legnagyobb - jeges - árvizek nem tehettek kárt bennük. Ugyancsak a dunai mappáció térképészeitől származik ennek leírása:
  
"Az 1809 esztendő beli jéginduláskor...A Káposztás Megyeri Kortsmának Duna felől való részét a víz elérte, s a dombormókon kívül mindent elöntött; általis tsapott a későbben készűlt Pesti Országútnak azon tájján, melly a' Csőszházon alól vagyon most ezen Pusztának belső térségibe tódult az árvíz a patak kiömlésénél; a Köhid magosságánál fellyebb haladván annyira, hogy rohanásával egy rendbéli forspontot is levert, 's ezentúl a lapályokat széltire a homokdombok allyáig ellepte..."
 
1. kép. A megmagasított út és a helybenmaradt csárda épülete

A történelem folyamán a római őrtornyokat kőbányaként hasznosították. Nagyon ritkán előfordult, hogy erődítéseiket felújították és újra használatba vették (lásd: Pone Navata erődje, Visegrád Sibrik-domb) Legtöbbjüket azonban még a talajszint alatt is elbányászták. A dunakeszi rév kikötőerődjének kváderköveiből származik a helyiek pincefalazata, még a XIX. században is bányászták ezeket. Jutott belőlük bőven a romjaikon felépült csárdák falába. A közeli Budai-hegység kőbányáiból két fő kőzettípust használtak építkezésekhez, a könnyen faragható édesvízi mészkövet (lásd: aquincumi szarkofágok), valamint a Hárshegyi homokkövet. Vajon a Megyeri Csárda falában látható köveket az 1695-ös építkezésre szállították át a révészek, vagy az őrtorony maradványait használták föl másodlagosan (2. kép)?

2. kép A Megyeri csárda hátsó falában talált kövek.

Szemben, a Bivalyos Csárda nevében is őrzi az hajcsárok ősi mesterségét, 1798-ban épült falait nem lehet tanulmányozni, jobb állapotú vakolata elfedi a régi korok köveit.

A megyeri rév stratégiai fontosságának további jelentős középkori momentuma a szigetmonostori Medgyesi-sziget csúcsán épült sánc. A területet ma a Szentendrei-sziget legdélebbi csúcsának ismerjük. A mellékelt szelvényen (1. ábra) és vázlaton (2. ábra) feltüntetett sánc elhelyezkedése hasonló az Esztergom melletti Ebszorító-sziget sáncához. Építéséről és építtetőjéről nincsen semmiféle adat, csupán annyit jegyzett fel róla Keller Ignác mérnök 1826. június 30-án, hogy "A Sziget farka, hol régi santzolásnak maradványi láttzanak csorba..." A sánc méretéből és alakjából ítélve nem beszélhetünk állandó erődről, sokkal inkább egy jelentősebb hadművelet során épülhetett, a megyeri rév biztosítására. Feltételezhető, hogy Buda valamelyik ostroma során a támadó magyar királyi hadak emelhették 1542-1686 között. Ma már nyomát sem találni a sáncoknak.

A Duna szabályozás a káposztásmegyeri szakaszt sem hagyta érintetlenül. Árvízvédelmi töltés létesült, amely az ármentes homokhalmokhoz kapcsolódva a Megyeri Csárdától indult déli irányba. Különlegessége, hogy egykor vasúti sínpár futott rajta, mely a Tungsram gyárat kapcsolta össze Rákospalot-Újpest állomással. 
A Káposztásmegyernél szélesen terpeszkedő folyómeder akadályozta a hajózást a váci-ág déli szakaszán, ahol az összes vízhozamnak csak a kétharmada áll rendelkezésre (a maradék egyharmad a szentendrei ágban folyik le). 1921-23 között hatalmas T sarkantyú épült meg a mederben, amely 180 méterrel helyezte beljebb a partot, egy 900 méteres párhuzammű révén. A két pangó vizű öblöt - szokás szerint - szeméttel és építési törmelékkel töltötték fel. Ezen épült fel a lassan hét éve pusztuló, bezárt Tungsram strand. A meder szélessége az egyesült ágban 830 méterről 600-ra, míg a váci-ág szélessége 600 méterről 390 méterre csökkent. Örülhettek a komposok; így rövidebb utat kellett megtenniük a bal parti Rév utca végéből Pünkösdfürdőre.
1950 körül a párhuzammű északi szakaszát átvágták az ide költöző Dunai Flottilla kikötőjének építésekor.
 
3. kép. Az épülő Megyeri híd (legifotok.hu)

A megyeri rév átkelő jellege fokozatosan szűnt meg. A Dunán épült hidak, a rideg állattartás megszűnése, a vasúti közlekedés fejlődése együttesen okozták a forgalom csökkenését. Végül a Megyeri híd felépülése  (3. kép) adta meg a kegyelemdöfést az utasforgalomnak. 2011. január 1-jével  végleg megszűnt a kompforgalom Pünkösdfürdő hajóállomására. Sajnos a forgalom megszűnésével együtt járt a környék lepusztulása. Napjainkban a megyeri rév emlékét Anonymus Gestája és a két parton álló, mai napig működő csárda őrzi az utókor számára.
 
A témához szorosan kapcsolódó bejegyzések:
 
100. Palotai-sziget. Fejlődés és morfológia

2012. február 15., szerda

Erdők s vizek közt I. - A Kazán-szoros üstje

Patrick Leigh Fermor 1934 nyarán gyalogszerrel indult el Hollandiából Konstantinápolyba. Mindössze 19 éves volt ekkor. A kalandvágyó angol ifjú húsvétkor lépett magyar földre Esztergomnál. A korabeli arisztokrácia angol szimpátiájának köszönhetően szinte kézről kézre adták őt. Kastélyról kastélyra vándorolt nem csupán Magyarországon, de Erdélyben is. Mindenütt szívesen fogadták, s amin maga is meglepődött, mindenütt angolul szóltak hozzá. Élményeit útinaplójába gyűjtötte, melyben az budapesti Arizona mulató éppúgy helyet kapott, mint a vándorcigányokkal eltöltött éjszakák, Segesvár temetője, vagy a Kárpátok bércein megfigyelt hatalmas sasmadarak. Egy letűnt mesevilág utolsó pillanatfelvételét készítette el, mindig próbálva megérteni a számára ismeretlen tájat és embereket. Hosszú útjának magyarországi és erdélyi szakasza szerencsére elérhető, Erdők s vizek közt címmel jelent meg. Története a Dunánál kezdődik és az Al-Dunánál végződik. Hogyan látta egy angol legény ezt a vadregényes tájat 1934 augusztusában? A Dunai Szigeteken részletekben közölt leírásának első részében a Kazán-szoros örvényei elevenednek meg. 

 ****

"...Az utazó, aki a szokásos útvonalat választotta, a Duna folyását követte volna, vagyis középen, déli irányban keresztülvág Magyarországon, és utána a keletre kanyarodó folyammal Belgrádba érkezik, aztán pedig a Duna északi partját követi, és a Nagy Síkság legdélibb részére ér. Ha ott megáll s a lekaszált nádasok és a délibáb fölött kelet felé tekint, a sík látóhatárból magasba törő hegyeket lát, mintha egy csapat bálna járna arra.

Ezeknek a hegyeknek az északi vonaulata, mely egészen a Duna bal partjáig leér, a Kárpátok végpontja. A jobb parton emelkedő déli vonulat lényegesen alacsonyabb ugyan az északinál, de mindazonáltal az a Balkán-hegység (1) kezdete; nem akármilyen találkozás ez. E két hegyvonulat, mely minden közelítő lépésre magasabbnak tetszik, egyetlen hatalmas tömbnek hat, holott a valóságban ormától tövéig láthatatlan repedés hasítja ketté, és utat enged Európa legnagyobb folyamának, amely átzúdul rajta. Én az ellenkező irányból értem erre a pontra, s most éppen a repedés nyugati pofái közt jártam, ismét keleti irányban. A kanyon sötét kanyarjain túl már pirkadt, magasan az égen pedig szétterültek a hajnali sugarak, akár a japán zászlón.

Sziklába vájt út a Kazán-szorosban

Jobb kéz felől a Babakai nevű börtönsziget még sötét árnyékba burkolt foltja maradt el mellettünk. Valaha egy pasa láncra veretve oda száműzte egyik hűtlenkedő feleségét, aki éhen is halt, annak rendje s módja szerint. Nemsokára fönn a magasban áttört a napsugár a fatörzsek és a bozót között, s a Golubac nevű szerb vár falait világította meg. Börtön volt valaha az is, egy nevenincs római császár hitvesé. A támpilléres falak romos hengerek és sokszögű építmények egész sorát hurkolták körül, föl a hegyfok csúcsáig, ahol a tátongó szakadékok és meredélyek miatt megint csak félhomály uralkodott. Az erdő pereme alatt román és szerb halászfalvak követték egymást, s a hegyoldalak egyre fenyegetőbben meredekek és függélyesek lettek, míg végül a Duna egy szabályos folyosó alján hömpölygött tova.

A Babakáj-szikla

A hajó egyetlen utasa, egy művelt román orvos, aki Bécsben tanult, Turnu-Severinbe tartott. Ahogy a víz alatti zuhatagok felé hajóztunk, elmondta, hogy a Visegrádtól idáig sík terepen folyó Duna itt hirtelen tökéletesen megváltozik. Az iszapos meder kemény fenekű, keskeny vályúvá válik, melyet a víz alatti kvarc-, gránit- és csillámpalabordák kereszteznek, s ezek közt mély hasadékok nyílnak. 

Ezalatt szinte észrevétlenül egyre közelebb nyomultak hozzánk a hegyoldalak. Egy kétszázötven méter magas sziklatömb egészen a folyó közepéig benyúlt, és a falának ütköző víz élesen délnek fordult, ahol is a szerb oldalon egy jó ötszáz méter magasra törő, függőleges falnak ment neki, miközben a folyó szélessége is alig több mint százméteresre csökkent. A két egymáshoz közeli szirt és a felszín alatti zátonyok és szakadékok okozta kavargás és zubogás remegő hullámokat küldött a vízben folyásiránnyal szemben fölfelé, egészen Belgrád magasságáig. A folyam dühöngve sistergett keresztül a szoroson, és kormányosunk gyors, elegáns mozdulatokkal tekerte a kormánykereket, hogy elkerüljük a veszélyt. Végre kiértünk a szabadba. Kinyílt a táj, az áramlatok elcsöndesedtek, és máris egy hegyek békés karéjába foglalt, széles és sima vízi térségen siklottunk. Ez volt a Kazán-szoros "üstje". Sirályok kíséretével, halkan lopakodtunk át a kerek, rezzenetlen tükrön, fölöttünk magas, széltől nem zavart füstoszlop állott, akár egy Jules Verne-regény acélba metszett illusztrációján.
 
A Traianus-tábla
 
Elértük a túloldalt, s most megint hegyek közébe furakodott a hajó, a folyosó sziklateremből szilaterembe vitt bennünket. A kanyargó folyam szüntelenül új meg új, haránt eső fényekkel és árnyakkal tarkított látványokat tárt föl előttünk. Itt-ott, enyhébb szakadékok zugaiban házcsoport, néhány fa, egy-egy kék vagy sárga templom bújt meg, mögöttük meredeken, sziklák és omlások közt kapaszkodott fölfelé a rét, míg el nem érte az erdők sötét hullámvonalát. A bal parton a napvilág most már teljes bonyolultságában mutatta a Széchenyi-féle utat, és ami még annál is merészebb vállalkozás lehetett, itt-ott a jobb part függőleges falába is gyalogjárót vájtak, éppen annyira, hogy két ember eljárhasson rajta egymás mellett. Helyenként már csak nyomait, a sziklába vésett hornyokat lehetett látni, ahová valaha a víz fölé kiszögellő folyamatos fapalló tartógerendái illeszkedtek. A Tiberius által megkezdett (aztán Vespasianus és Domitianus által folytatott) és Traianus által befejezett hadi út a víz fölött vezette a támadó légiókat a néhány mérfölddel lejjebbi, Dáciába nyúló hídfőálláshoz. Fölötte nagy, négyszögletes kőtáblát illesztettek a sziklafalra, rajta faragott delfinek, szárnyas védőszellemek és császári sasok fogták körül a föliratot, mely a hadi út építésének befejezését és az arra A. D. 103-ban következő hadjáratnak az emlékét örökítette meg. Az idő már szinte az olvashatatlanságig lekoptatta a szöveget. (2)

További kanyarok következtek, majd pedig kiszélesült a szoros, és megérkeztünk Orsova utcái közé."

****

1, Maga a nagy Balkán-hegység, mely nem azonos a "Balkán"-nal, csak a bolgár-román határ túloldalán kezdődik.
2, Utóbb sikerült megszereznem a szöveget. Imperator Caesar divi Nervae filius, Nerva Traianus Augustus Germanicus - Pontifex Maximus tribunitae potestatis quartum - Pater patriae consul quartum - montis et fluviis anfractibus - superatis viam patefacit. Caesar, a császár - az isteni Nerva fia - Nerva Traianus Augustus Germanicus - főpap és négyszer tribunus - az országnak atyja és negyedszer consul - legyőzvén a hegyek és folyók veszedelmeit, ez utat megépítette.

További részletek:

2012. február 9., csütörtök

Jégtáblák a gőzölgő Dunán


A 2011. novemberi rendkívül alacsony dunai vízállás után idén februárban újra különlegesen ritka eseménynek lehetünk szemtanúi a magyar Duna-szakaszon. Ausztriában és Pozsonynál már bekövetkezett az évtizedek óta nem látott jelenség: befagyott a Duna. Az elhúzódó szélsőségesen fagyos időszak miatt elképzelhető, hogy a jelenleg zajló Dunán február második hetében beáll a jég.

Zajló jég a Szentendrei-sziget déli csúcsánál
 
A befagyott Duna egyáltalán nem számított kuriózumnak még a XX. század elején sem. A folyószabályozások megkezdődése előtt pedig szinte mindennapos (minden éves) jelenség volt. Volt, hogy a part két oldalán élők lovas szekérrel váltották ki a révet, volt, hogy a tatárok így jutottak át a Dunántúlra, volt, hogy királyt válaszottak (és nem koronáztak!) rajta, és volt, hogy pusztító árvizeket okozott, amikor megindult az olvadás. Főként ez utóbbi él elevenen az emberek emlékezetében. A legutolsó jeges árvíz 1956 tavaszán volt, amikor 58 helyen szakította át a gátakat, elöntve 750 négyzetkilométernyi területet. A XX. század második felére a Dunán egyre ritkábban állt be a jég, köszönhetően annak, hogy kezdett beérni a szabályozási munkálatok gyümölcse. Azonban voltak olyanok is, akiknek a Duna jege munkát adott. Ők voltak a jégtörők, vagy jégvágók. Most nem arra a néhány jégtörőhajó-kapitányra gondolunk, akik a téli kikötőinket tartják karban, hanem azokra, akik gyakran életük kockáztatásával vágták a jeget a Dunán, fűrészekkel. Ezek a jégvágók a mészárszékek vermeit töltötték föl jégtömbökkel, olyan mennyiségben, hogy azok egész nyáron át kitartottak. Ezekből a hűtőházakból látták el pl. a Pest környéki mészárosok friss áruval a főváros lakosságát.

Jégtörő által feltört téli kikötő jégtáblái - újra összefagyva
 
A Duna-jég megjelenésével kapcsolatos két legfontosabb kérdésünk a "Hol?" és a "Mikor?" A "Mikor?" kérdésre a választ egy olyan tényező befolyásolja, amelyre az emberiségnek vajmi kevés ráhatása van: ez pedig a hidrometeorológia. A számtalan vízkémiai (oldott anyag tartalom, szennyeződések, stb), hidraulikai tényező mellett a folyóvízi jégképződésben a léghőmérséklet szerepe elsődleges.  Különösen hosszan tartó fagyos időszak kell ahhoz, hogy a Duna befagyhasson. A napjainkban is zajló felmelegedés miatt erre egyre kisebb az esély. Talán éppen ezért van (lesz) annyi hír a Duna jegéről mostanában. 150 év hőmérsékleti adatsorait összzegezve megállapíthatjuk, hogy 1,2 °C-kal lett magasabb az átlagos léghőmérséklet. Ezzel összhangban a dunai jégképződés időszaka leszűkült. A jég megjelenése 5,8 nappal tolódott későbbre, míg az olvadás 6,5 nappal előbb következik be tavasszal. A jégzajlás megindulását a negatív hőösszeg értéke fejezi ki. Ha a tartósan negatív hőmérsékletek napi átlagát összeadjuk addig a pontig, amikor megkezdődik a jégzajlás a folyón, megkapjuk a negatív hőösszeg értékét. Az adatsorba nem állhat -5 °C-nál magasabb értékekből, mert ilyen esetben nem képződik jég. Napjainkban -70 °C negatív hőösszeg és a folyó 0,5 °C hőmérsékletére van szükség a jég megjelenéséhez. Először a part mentén, sekély vízben képződik a parti jég, ha ezt a hullámzás feldarabolja, felszakítja úszó jégtáblák keletkeznek. Ezt nevezzük zajlásnak. A jégtáblák összeolvadással és hozzáfagyással gyarapodhatnak. Alakjuk legtöbbször kerek a folyamatos ütközések miatt. Szeles időben a hullámzás hatására a parton torlódnak össze, magas jéghegyeket alkotva. Érdekes jelenség, amikor az alig 1-2 fokos Duna gőzölög, miközben jégtáblák zajlanak rajta. Ugyanis a víz ekkor még mindig melegebb, mint a levegő hőmérséklete. A Dunán jégzajlás november közepe és március vége között fordulhat elő, legnagyobb valószínűsége a január végi időpontnak van. A jég felszakadása összefügg a léghőmérséklet emelkedésével. Meteorológusok megfigyelték, hogy a nyugati irányból érkező hirtelen felmelegedés okozta a legpusztítóbb jeges árvizet Magyarországon. Ilyen esetben gyakran bőséges csapadék hatására az áradó folyó töri fel a vastag jégpáncélt, amely azonban nem tud merre lefolyni, hiszen folyásirányban még állandó jég borítja a medret. Az egymásra torlódó jégtáblák miatt az áradó víznek már nem marad más választása, mint kilépni a mederből és megkerülni a jégdugót. Szerencsére ez már nem fordulhat elő.

A Gödi-sziget 1985 telén. Zajló jégtáblák és parti jég
 
A másik tényező a "Hol?" kérdésünkre válaszoló medermorfológia. A meder formálása, átalakítása egyidős az emberiséggel. A szabályozások előtti Duna-meder kifejezetten alkalmas volt a jegesedésre. Sodrása lassabb, medre meanderezőbb volt, ráadásul a maival azonos vízmennyiség egy szélesebb és éppen ezért laposabb szelvényen keresztül folyt át. Azonos hőmérséklet esetén mindig a lassabban folyó szakaszokon jelenik meg a jég, ezért az állóvízek fagynak be a leggyorsabban. Ezért fordulhatott elő, hogy a vízlépcsőkkel visszaduzzasztott osztrák és szlovák szakaszon már be is állt a jég, míg a felgyorsított folyású magyar szakaszon még csak zajlik. A Duna szabályozásának egyik fő alapelve az volt, hogy egy olyan mederszelvényt kell kialakítani, amelyben a  zajló jégnek semmi esélye sincsen sem beállni, sem pedig feltorlódni. A zajló jég kedvelt fennakadási helyei voltak a túlfejlett folyókanyarulatok (főként Pakstól délre), a gázlók és a szigetcsúcsok. A mederszűkületben feltorlódott, egymáshoz fagyott jégtáblák több ezer tonnás gátakat képeztek a folyóban, amelyet a víz vagy képes volt megemelni és továbbszállítani, vagy pedig nem. Utóbbi esetben a folyó új medret keresett magának, elsöpörve mindent a parton, ami az útjába került. Települést, szántóföldet, erdőt. A lezúduló jégtáblák aztán a következő kanyarulatban, vagy szigetcsúcson újra fennakadhattak és megismétlődött a visszaduzzasztás, majd a pusztítás. Most 2012-ben legnagyobb valószínűséggel Dunaföldvár és a déli országhatár között jelenik majd meg az állójég a Dunán.
 
Parti jég a balparti Megyeri csárdánál.
 
A jég megszorulására alkalmas szakaszoknak a felszámolására főként az 1838-as jeges árvíz tapasztalatai ösztönözték a mérnököket. A jegesedés megszüntetése miatt volt szükség a Ráckevei-Duna lezárására, a kanyarulatok átvágására, a gázlók felszámolására és a meder szűkítésére. Gyakorlatilag a Duna zajló jege a jelenlegi, közel mesterséges csatornában már szinte képtelen beállni. Így történt, hogy a dunai jég a hidrometeorológiai kuriózumok közé került Magyarországon. Csak néhány jégtábla és a limányos részeken képződő parti jég maradt emlékül a történelem parttól-partig befagyott Dunájából és pusztító jeges árvizeiből.
 
Jégzajlás Budapesten, 2012. február 8-án

Ha a Duna valóban befagy február közepén, lesz majd mit mesélni az unokáinknak!

Lásd még:
30. Göd sziget okozta jeges árvíz Vácott 1775. február 15-én
71. Jeges szigetek
94. Az 1838-as jeges árvíz emléktáblái Budapesten

2012. február 5., vasárnap

Római mérnökök munkája a Hajógyári-sziget?

 
1836-ban a Vidra nevű kotróhajó munkája során római falakba ütközött a Duna medrében. A történészek és régészettel foglalkozó korabeli tudósok számára ez a tény újabb bizonyítékot szolgáltatott annak, az akkor már széles körben elterjedt nézetnek, miszerint a római korban a Hajógyári-sziget a parttal egybefüggő szárazulatot alkotott. Később, más régészek és történészek cáfolták ezt az elméletet, mondván azok csak Dunába omlott falak. A vita a mai napig nem jutott nyugvópontra. Sziget volt-e a rómaiak korában a Hajógyári-sziget, avagy a parttal egybefüggő terület? Ennek próbáltam utánajárni.

Egy blogbejegyzés keretében lehetetlen feladat teljes tudománytörténeti áttekintést adni a Hajógyári-sziget kérdésköréről. Szívem szerint ezt tenném, de a szűkös keretek miatt inkább közzéteszek néhány önkényesen kiragadott részletet, melyek véleményem szerint rálátást adhatnak a főbb tudománytörténeti fordulópontokra. Fontos leszögezni, hogy a bejegyzésben a Hajógyári-sziget kifejezést az Óbudai Kis-sziget szinonimájaként fogom használni, ami nem azonos a mai Óbudai-szigettel.

Óbuda, 1700 körül
A római korok első lelkes és tudós kutatója Magyarországon az itáliai származású Luigi Fernando Marsigli volt. A bécs melletti Kahlenbergtől a bulgáriai Jantra folyóig feltérképezett, 1726-ban, Amszterdamban kiadott 18 szelvényes Duna térképén részletesen feltüntetett minden parton látható római emléket. Óbuda (Buda Vetus) mellett ábrázolja a szigeteket is, azonban római romok nélkül. 

Részben Marsigli gróf munkájára támaszkodva Bél Mátyás művében (Buda város leírása XIII. §) már megemlíti, hogy 

"a város (Aquincum) nem ért véget a parton, hiszen átnyúlt a szigetekre is, - akár valóban szárazföld kötötte őket akkoriban össze, akár a folyó elválasztotta őket, mivel itt vájt magának új medret, mint az történni szokott."

Bél Mátyás korában, a XVIII. századi Magyarországon valóban nem volt szokatlan dolog, ha egy-egy áradás után a folyók teljesen új mederben folytak tovább.

Aquincum átnyúlik a szigetekre
1942-es elképzelés
A XIX. századi régészet már bizonyos volt abban, hogy nemcsak a Hajógyári-sziget, de az óbudai Nagy-sziget, a Margit-sziget és az elkotort Fürdő-sziget is a part része volt a római város felépülésekor.  Németh Sándor "régiségbúvár" 1823-ban kisvíznél romokat látott a mederben a Margit-szigettől északra.  Az 1775-ös jeges árvíz előtt még római fürdők falazata állt a Fürdő-szigeten. Salamon Ferenc, Aquincum topográfiájának kutatója egyértelműen a "szárazföld-elmélet" mellett érvel 1878-ban:

"Vissza kell hódítanunk, amit a Duna másfélezer éves szakadatlan ostrommal az egykori városból eltulajdonított medre és szigetei számára. Észrevétlen lassú volt a foglalás, de újabb időben mégis rajta kapták. A hajógyár szigetén több nevezetes római emlék mellett egész épűleteket, egy fürdőházat találtak. A Duna amaz ágában, mely az ó-budai szigetet ma elválasztja a száraztól, két tetemes kőfal fekszik keresztben a vízszín alatt. Egyik a kis lánczhídon felűl 120, a másik azon alúl 37 ölnyire, mi elárulja, mit mívelt itt a folyam. Abból, ami ezelőtt másfélezer évvel szakadatlan continens volt, még pedig kő épülettel megrakva, elszakasztott egy jó darabot a szigetnek. Azt a törekvését, hogy mindinkább a jobb part felé foglal, s amennyit ezen nyer, ugyanannyit elveszít a balparton, hogy csak nagy árvíz idején szálljon meg rajta néhány hétig, - itt historiailag bebizonyította. Némelyek sejtelme szerint  nem csak az ó-budai Nagy- és Gyársziget lehet egykori száraznak vennünk, hanem a most már elenyészett Fürdőszigetet is...
...
...Mind ezen Margitszigetbeli, mind pedig az ó-budai parton a Dunába imitt-amott benyúló, s most is észrevehető omladékok azt a régi hagyományt látszanak megerősíteni, hogy a rómaiak idejében a Dunának nem az az ágya és folyása volt a mi most."

Domb a Helytartói-palota helyén I.
A XX. században a régészeti módszerek fejlődésével és a folyamatosan bővülő ismeretek nyomán  megjelentek az első kétkedő hangok. Szilágyi János - aki az '50-es években végzett feltárásokat a Hajógyári-szigeten elhelyezkedő helytartói palotában - már a mederben talált falak létezését is megkérdőjelezte.

Így jutunk el a jelenig, jobban mondva az Aquincum tájföldrajzával foglalkozó legfrissebb kiadványig (Aquincum. Ókori táj - ókori város 2010.) A blogon már méltatott tanulmánykötetben így foglalja össze pillanatnyi tudásunkat a régész szerző, H. Kérdő Katalin (108. p.):

"Elmondhatjuk tehát, hogy a régészet részéről a legutóbbi időkig (az e kötetben ismertetett kutatásokig), magától értetődő tényként kezeltük, hogy a Kis-sziget a római korban is létezett. Ezt indokolták az ezzel összhangban álló geológusi vélemények, az új régészeti topográfiai eredmények és az, hogy a 19. századi mederszabályozások, ill. a kotrás miatt az eredeti partvonal és a meder már nem tanulmányozható."

Domb a Helytartói-palota helyén II.
Ezzel a kérdést le is lehetne zárni; a tudomány napjainkra tisztázta: a Hajógyári-sziget a római korban is sziget volt. Azonban a helyzet nem ennyire egyszerű. Ugyanebben a kötetben a geomorfológiai részt jegyző Schweitzer Ferenc talajszelvények ábráival alátámasztott összefoglalásaként ezt olvashatjuk (42. p):

"A fúrásszelvények és a geomorfológiai térképek alapján a meder szélességét és mélységét figyelembe véve ez nem lehetett természetes Duna-ág. A Kis-szigetet nyugatról határoló Duna-ág egy, a rómaiak által kialakított, az újkorban pedig jelentősen kimélyített és megszélesített csatorna...."

A tudományos elméletek közti különbségek gyakran vezetnek késhegyig menő harchoz a kutatók között. Ez esetben a kérdés jelentőssége abban rejlik, hogy nem tudni mekkora volt Aquincum városának kiterjedése, ami alapján meg lehet határozni a római lakosság nagyságát. Fontos kérdés az is, hogy a Helytartói palota milyen viszonyban állt a várossal, szerves részét képezte-e annak vagy egy külvárosi villához hasonlított inkább. A kérdésben kevés tényre támaszkodhatunk.

Kevés tény és rengeteg kérdőjel - Feltételezések a Hajógyári-sziget keletkezéséről

A Duna a római kor előtt már járt keletebbre is és nyugatabbra is Aquincum légiótáborától és polgárvárosától. Duna meder volt egykor a Mocsárosnak nevezett vizenyős terület, amely Békásmegyernél szakadt ki a Dunából és a Margit-sziget derekánál, az amfiteátrumtól délre omlött vissza a főágba. Arra a kérdésre, hogy mely szigetek léteztek a maiak közül a római korban nem nehéz válaszolni: azok, amelyeken római kori emlékek találhatók. Létezett a Margit-sziget, a két Óbudai-sziget, a Fürdő-sziget, nagy valószínűséggel a Népsziget is. A Palotai-sziget léte igencsak kérdéses.

Ha abból indulunk ki, hogy a Hajógyári-sziget a pannoniai part része volt akkor, amikor a római légiók kitűzték arany hadisas jelvényüket a Danuvius folyó partjára, felmerülhet a kérdés, hogy mikor és milyen körülmények között vált e terület szigetté. A kérdés megválaszolásához van néhány támpontunk. A kezdetben fürdőknek vélt helytartói palota  Pannonia Inferior első helytartója, a későbbi császár Hadrianus parancsára épült, ennek dátumát 107-re tehetjük. A keleti abakaival barbár területre néző épületegyüttest a II-III. század fordulóján a Severus-korban jelentősen átalakították, a III. század utolsó harmadában, de még 293. előtt végleg elhagyták. A IV. századi helytartók új, de szerényebb palotája a légióstábor falain belül épült meg. Lehetséges, hogy a palota végleges feladása összefüggésben volt a Duna mederváltozásával, esetleg szintemelkedésével? A régészeti feltárások alkalmával találtak árvizekre utaló nyomokat az épületen belül. A római kori járószint a szigeten 101 méter volt, mely a magasártérhez tartozott. Ez azt jelentette, hogy a legnagyobb árvizek, ha nem is évente, de teljesen elborították a területet. A palota belső járószintje már valamivel magasabban volt, 101,4-102,1 méteres szintek között helyezkedett el. Ez az érték már megközelítette az ármentes térszínek 102,5 méteres szintjét. Viszonylag nehéz dolgunk van a római kori árvízszintek meghatározásánál, hiszen a korabeli áradások még a Mocsáros területét is ellephették (nyugatról is fenyegetve Aquincum városát). A szélesebb medrű és árterű Dunában az árvizek szintje minden bizonnyal alatta maradt a mostaniaknak. Több helye volt szétterülni a hatalmas víztömegnek, mint manapság. Ezzel magyarázható volna, miért építették a kiváló római mérnökök Pannonia legfontosabb épületét ilyen közel az árvizekhez.

A hajógyár építésekor lezárt mellékág és a transaquincumi híd feltételezett helye.

A helytartói palota épületegyütteséhez tartozó más fontos létesítmények is segítségünkre lehetnek a rejtély felderítésében.

Ha kisvíz idején járunk a Hajógyári-szigeten érdekes nyomokra bukkanhatunk. A helytartói palota mindkét oldalán a Duna-parton egymástól szabályos távolságra levert cölöpöket látunk. Dendrokronológiailag meghatározott koruk alapján egyidősek a palota-komplexummal. Szerepüket tekintve a régészek között sincsen egyetértés. A "szárazföld"-párti régészek szerint a keleti cölöpsor kikötő, míg a nyugati partvédelmi művek alapja. A "sziget"-pártiak szerint mindkét oldalon a palota kikötője állt. A nyugati oldalon a másik szóba jöhető elképzelés a hídfő. Utóbbi elképzelés szerint a helytartói palotát egy hídon lehetett megközelíteni, és ugyanez a híd ívelt át a Dunán Transaquincum erődjéhez, ennek pilléreit írta le Zsigmondy Gusztáv a Fürdő-szigetről. Ezzel kapcsolatosan két probléma merül fel. A Dunán oly gyakori jeges árvizek miatt szó sem lehet állandó hídról. Sokkal inkább egy-egy komolyabb hadművelet során felépített hajóhídról, vagy utánpótlás szállítására fenntartott útvonalról. Vajon jeges árvizek, jégzajlás idején a rómaiak hogyan közelítették meg a szigeten álló helytartói palotát, ha tudjuk, hogy egy egyszerű, fából ácsolt hidat a jégtömeg nemes egyszerűséggel leborotvál a föld színéről? A másik probléma; egy időszakosan megközelíthetetlen szigetről egy helytartó hogyan tudja intézni egész provinciák sorsát?

A helytartói palota ÉK-i irányból - mindkét oldalról a Duna fogja közre

Schweitzer Ferenc kutatásai során földrajzi szempontok alapján jutott arra a következtetésre, hogy a Hajógyári-sziget mesterséges eredetű. Egyrészt a sziget keresztmetszetét alkotó rétegsorok asszimetrikusak. Keleti irányba a szokásos - szigeteken talapsztalható - a Duna irányába elvékonyodó rétegsorokat ír le. Nyugat felé a rétegsorokat azonban mintha ollóval vágták volna le - ez egyértelműen bizonyítja, hogy a rétegsorokat mesterségesen metszették át. A másik fontos bizonyíték a sziget hosszelvénye. Az úkjori feltöltések alatt a kutatófúrások keresztirányú patakmedreket tártak föl. Mivel a Hajógyári-szigeten értelemszerűen nem létezhet komolyabb vízfolyás, ezt a patakot az óbudai parton kell keresnünk. A Solymári-völgyből érkező Aranyhegyi-patak napjainkban az Óbudai-szigettől északra, mesterséges mederben éri el a Dunát. Az ókorban völgye délebbre húzódott, Schweitzer szerint elképzelhető, hogy torkolati szakasza megegyezett a Hajógyári-sziget nyugati mellékágával. Mivel annak idején egész Aquincum szennyvize ezen a patakon keresztül érte el a Dunát (közvetlenül a helytartói palota épületétől nyugatra), elképzelhető, hogy nem véletlenül vezették be ide a folyam vizét a római mérnökök. Egy vezérárok kiásásával a Duna maga vehette birtokba a patak völgyét. A helytartónak sem kellett nyugati szél esetén bezárnia ablakait a bűz miatt. A meder kialakításának két lehetséges időpontja van. Az egyik 107., amikor a palota elkészül, a másik a Severus-kor, amikor komoly átalakítások zajlanak. Utóbbi időpontot látszik alátámasztani az a csatorna, melyet a palotától északra tártak föl. A burkolatban talált COH VII BR ANT feliratú bélyeges téglák alapján a II-III. század fordulójára tehető az építése. Nyugati irányba vezette le a szennyvizet, utolsó szakaszán erősen lejtett a mai mellékág felé, majd egy kőfalon található kifolyón keresztül ömlött a Dunába. Mindenesetre az utóbbi időpont is találgatás, hiszen ugyanúgy magasodhatott az a kőfalon nyíló csatornanyílás az Aranyhegyi-patak régi völgye fölé.

A mellékág lezárásának helye nyugati itányból - Az Aranyhegyi-patak régi völgye?

A hajógyár kikötőnek használt öble, háttérben a lezárás.

A két elmélet mellett véleményem szerint fenn kellene tartani a helyet egy harmadiknak is. Ugyanis a  római-korban a Hajógyári-sziget kialakulhatott  természetes úton is. Ha elfogadjuk, hogy a nyugati mellékág eredetileg az Aranyhegyi-patak medre volt, akkor ezt csupán egy igen keskeny földnyelv választotta el a Dunától. Ha ugyancsak elfogadjuk a régészet feltételezését, hogy a III. század harmadik harmadában a helytartó palotáját az emelkedő Duna vízszint miatt voltak kénytelenek elhagyni, akkor előfordulhatott, hogy az egyre magasabban tetőző árvizek egyszerűen elmosták a földnyelvet és a Duna bezúdult a patak völgyébe. Ebben a folyó segítségére lehetett a Coriolis-erő, melynek hatására a Duna nyugati partját erőteljesebben mossa a Föld forgásából származó tehetetlenségi erő miatt. Átszakadhatott a földnyelv egy jeges árvíz hatására is. A Helytartói-palotától északra feltorlódott jégtömbök felduzzaszthatták annyira a keleti mellékágat, hogy a víz emelkedése után a patakvölgyben keresett lefolyást. A hatalmas felszabaduló energia végleg elmoshatta a földnyelvet, így a rómaiak a jégzajlás után egy szigeten láthatták viszont Pannonia Inferior "kormányzati negyedét". Ez megmagyarázná, hogy miért hagyták végül pusztulni önként, az időszakosan megközelíthetetlenné váló, hadicselekményektől megkímélt komplexumot. Ez a természetes átmosódás magyarázattal szolgálhatna az élesen levágott rétegsorokra is. Hiszen a patakmedret elfoglaló Duna hatalmas üledékmennyiséget moshatott ki a főágba. A palota épségét a rómaiak csak a partvédelmi okból levert cölöpsorral tudták - időszakosan - megvédeni.

Ásatás az '50-es években, a palota területén

1835-ig aludta csipkerózsika-álmát a helytartói palota a föld mélyén. Nagyobb részét feltehetően még maguk a rómaiak hordták el az értékes építőanyag miatt. A térképeken mindössze kis dombocska jelölte helyét. Miután az Első Dunagőzhajózási Társaság kinézte magának a területet a hajógyár céljára, a sziget felszínformálódását elsősorban az ember határozta meg. A természetes állapotot rögzítő utolsó terepbejárásra 1835. október 26-án Kecskés Károly vízügyi mérnök vezetésével került sor. Ennek során megállapították, hogy a sziget legmagasabb pontja 7,90 méterrel emelkedett a budai vízmérce 0 pontja fölé (94,97+7,90= 102,87 méter a Balti-tenger szintje fölött). A gyár és kikötő építésének során lezárták először a  Kis- és Nagy-sziget közti Duna medret. Hogy az árvizek ne veszélyeztessék a gyár működését szükség volt a sziget szintjének megemelésére. (jelenleg ez 104 méter B. f.)  Ezt az anyagmennyiséget a kikötő és a szigetet nyugatról megkerülő mellékág kotrásával biztosították. A kotrások során bukkant a "Vidra" a mederben futó római falakra, melyeket csak nagy nehézségek árán tudott kitermelni. Alig egy évtized alatt teljesen megváltozott a Hajógyári-sziget arculata. A kikötőnek lezárt Duna ág vize átkerült a nyugati mellékágba, ezzel az ott áthaladó vízmennyiség több mint a duplájára nőtt. A kotrás mellett a megnövekedett vízhozam is erodálta a medret és a partot. Szükségessé vált a partoldal megerősítése, nehogy az elmosás parti létesítményeket veszélyeztessen. Megépült a kővel borított rakpart. Közvetlenül a parton vezeték az 1888. augusztus 17-én forgalomnak átadott szentendrei HÉV nyomvonalát. Az utolsó komolyabb emberi beavatkozás az Árpád-híd építése volt, ekkor azonban a meder nyomvonala már nem változott.

A Hajógyári-sziget és a két mellékág

Az újkori, antropogén mederformálás olyannyira rányomta bélyegét a Hajógyári-sziget és az óbudai part arculatára, hogy az ókori folyamatok és mederformák rekonstruálására minimális az esély. De nem lehetetlen, hogy a jövőbeli kutatások során olyan bizonyítékra bukkannak majd a régészek és geomorfológusok, amellyel minden kétséget kizárva bizonyítható az egyik vagy a másik hipotézis. Hogy a Hajógyári-szigetet emberkéz hozta-e létre, vagy a Duna természetes mederváltozásai?


Ajánlott és felhasznált irodalom:

  • H. Kérdő Katalin, Schweitzer Ferenc: Aquincum. Ókori táj - ókori város. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet. 2010.
  • Salamon Ferenc: Budapest története I. köt. Budapest az ókorban 1878.
  • Szendy Károly (szerk.): Budapest az ókorban I-II. köt 1942.
  • Bél Mátyás: Buda város leírása a kezdetektől Mohácsig (Fejezetek Budapest múltjából I.) 1987. 
  • Zsidi Paula: A Duna szerepe Aquincum topográfiájában. Budapest régiségei XLI. 2007.
Képek forrása: budapestcity.org, Építészfórum, Tankönyvtár.hu
    Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...