2014. február 25., kedd

Aligha van más dunai sziget, amellyel így elbántak


Olvasói levél kapcsán kezdtem utánanézni mi történhetett a Dunaújvárostól délre található Apostagi- vagy más néven Schalbert-szigettel. Mivel a levél így zárult: "aligha van más dunai sziget, amellyel így elbántak volna" muszáj volt utánanézni: vajon mi történhetett itt?


Bárcsak minden Duna menti település olyan alapos leírással rendelkezne dunai szigeteiről, mint Kisapostag. A település Schalbert Alapítványának (Kisapostag Település Fejlesztéséért Alapítvány) honlapján Kutrovácz Réka diplomamunkájából olvashatunk részleteket a sok névváltozattal rendelkező Apostagi-, Schalbert-, Salbert-, Scharbert, vagy Salabert-sziget történetéből. (Ebben a bejegyzésben a Schalbert elnevezést fogom használni, bár az Apostagi is széles körben elterjedt.)


Jelenleg ez a sziget arról híres, hogy a csonka M8-as autópálya hídja ezen keresztül vezet. Korábban is híres volt, de voltak olyan szakaszok a történetében, amelyre inkább a hírhedt kifejezés illene jobban. Mivel a Schalbert-szigetet ma már a legélénkebb fantáziával sem lehet elválasztani a dunántúli parttól, érdemes visszamenni az időben egészen addig, amikor még a Duna itt is a löszdombok tövét mosta. Kutrovácz Réka térképmellékletekkel alaposan ellátott munkájának kiegészítéseképpen próbáltam újabb térképszelvényeket előkeresni, amely jól szemléltetheti mindkettőnk  mondanivalóját.


1823-ban, a Duna Mappáció látványos térképén Kisapostag még Egyházi Szállások néven szerepel. A falu mellett és fölött a Duna meredek löszfalak alját mossa. A dunántúli löszdombok helyenként 50 méterrel magasodnak a középvíz fölé, ezeket a Dunába szakadó mély szurdokvölgyek szabdalják föl. A Beszélő Fotográfiák c. kötet egyik fényképe jól érzékelteti az Alföld és a Solti-síkság közötti hatalmas szintkülönbséget (háttérben a Schalbert-sziget).


Ekkoriban még két erdővel borított szigetet ringatott itt a Duna. A Scharbert család ideköltözése előtt egyszerűen Apostaginak nevezett szigetet és valamivel feljebb, Dunapentele irányában a Rátz-szigetet. Az elnevezésnek az a prózai oka volt, hogy a terület közigazgatásilag a Duna túloldalán lévő Apostag faluhoz tartozott. Dunavecse és Apostag között azok az apró füzérek pedig hajómalmok voltak. Élesebb szeműek még egy szigetmaradványt fedezhetnek fel Dunavecse nyugati házsorai mellett. 1823-ra azonban ez a nehezen kibetűzhető Peba-(?)sziget összeforrt a parttal. Kisapostagi helytörténészek számára ez a mappációs térkép valódi kincsesbánya lehet a régi dűlőnevek miatt.


30 év múlva egy osztrák hajózási térképen újabb zátonysziget bukkan fel a Dunántúl domború partvonala mentén. E térképen figyelhető meg először a P. Egyháza Szállásoknak nevezett Kisapostag előtt képződő homokpad, melynek révén a település egyre távolabb kerül majd a folyótól. Ez a térkép is ábrázolja a hajózást gyakran akadályozó hajómalmokat, valamint jelöli a korabeli meder mélységét a hajók útvonalán. Ekkoriban sem hasznosítják gazdaságilag a szigeteket, a térkép ártéri erdőt jelöl rajtuk. E szelvény felvételének dátuma nagyjábol egyezik a II. katonai felmérés térképeivel, utóbbi az 1858. évi állapotokat mutatja be (lásd valamivel lejjebb), ekkor már gazdálkodás nyomait is felfedezhetjük. 1882-ben megjelenik már Kisapostag mai neve is.


1930-ra jelentősen átalakult a táj képe. Pirossal láthatóak az időközben felépített szabályozási művek, egy mellékágelzáró keresztgát, valamin egy öt részből álló párhuzammű-rendszer, mely a folyómeder szűkítése mellett egy ívet is adott a kialakítandó partszakasznak. A három kisebb sziget helyén már csak egy nagyobbat találunk és beerdősült a falu előtti homokpad is. A két világháború közötti időszakra tehető a sziget aranykora. Ennek két oka volt, az idetelepülő (és névadó) Scharbert család, valamint az itt kialakított cserkésztábor.

"A névadó Scharbert család és a sziget története az 1920-as években fonódott össze. A fiumei hajógyárban dolgozó Scharbert Gyula hajómérnök, aki pl. részt vett a kort technikailag felülmúló Szent István csatahajó tervezésében és megépítésében, az első világháború után Budapestre települt. A fővárosban a Ganz Hajógyár igazgató mérnöke lett. A Kisapostag melletti szigeten az acélhajók elterjedése miatt már nem működött ekkor a dereglyejavító, a szigeten és mellette álltak a használhatatlan fauszályok. Scharbert Gyulának egy látogatása során megtetszett a sziget és déli részét meg is vásárolta birtoknak. A család a hétvégék nagy részét itt töltötte, virágzó gyümölcsöst létrehozva. A nyári mezőgazdasági munkákra Dunaegyházáról és a Felvidékről jöttek (tót) munkások, akik később le is telepedtek Kisapostagon.
A szigeti gazdálkodást nehezítették az évenkénti áradások, ezek közül a legnagyobb kárt az 1935-ben lezajló jeges ár okozta, amikor is az egymásnak torlódó jégtáblák (7-8 méteres jéghegyet létrehozva), késként vágták el az almafák törzsét. A sziget északi részén ekkor egy másik család, a Petro-család is gazdálkodott. A birtokot 1950-es években az egész szigettel együtt államosították, Kisapostag község lemondott róla, így Dunaújváros közigazgatás területéhez csatolták. Az akkor még fiatal iparvárosnak tervei voltak a szigettel, a Dunaújváros-Dunavecse hidat itt akarták megépíteni (kb. 50 évvel később ez meg is valósult)."

Míg a Scharbert család a sziget déli csúcsát vette birtokba, a cserkésztábor a mellékág zárás környékén épült fel, Dunavecsével szemben:

"Molnár Lajos irányításával a dunai Nagy-szigeten 1935–36-ban állandó RKIE tábort létesített az egyház. Az RKIE a Református Keresztyén Ifjúsági Egyesület rövidítése. Ez az országos ifjúsági szervezet nem a harmincas évek közepén került kapcsolatba Dunavecsével. A sziget alkalmi táborozási hely volt már 1921 óta. Budapesti KIE szervezet fiataljai jelentek itt meg legkorábban, önkéntes munkatábort szerveztek ekkor a pentelei római település, Intercisa feltárására, majd az évek során jó kapcsolat alakult ki a KIE és a vecsei református egyház között.
Az új, állandó tábor tizenkét darab nyolc személyes faházból állt, mindegyik adakozásból épült, homlokzatukon a címer az adakozót jelölte: az Akadémia, a fővárosi és a svájci KIE szerepelt a donátorok között. Középre került a központi, úgynevezett Petőfi-ház, Vecse község adománya. Tűzhely, kút, táborárboc, harangláb, sportpályák egészítették ki a tábor létesítményeit. A haranglábat a kis haranggal együtt Slezák László harangöntő mester adományozta. A Dunamente szerint volt „repülő-labda pálya” is, ami alighanem a röplabda egészen korai hazai fölbukkanását jelzi. Lehetett fürödni a két sziget közötti keskeny, sekély ágban. Ezen át kopjafás töltéshíd vitt a Nagy-Duna partjára, ahonnan dereglyékkel, motorcsónakkal látogathattak be Vecsére a táborlakók. A Református Élet egy 1937-es cikke szerint „… a Duna közepén levő sziget a maga bokraival, fűz- és ezüstnyárfáival, akácaival, friss levegőjével, mély áhitatos csendjével valami csodálatos légkört teremt az ottlévők között.”
A második világháború előtt kétszer szervezett a KIE száz fős nemzetközi tábort, ahová Európa szinte minden részéből érkeztek a protestáns ifjak. Kitűnő tudósok, egyházi vezetők tartottak foglalkozásokat a konferenciákon, beszélgettek el a fiatalokkal. A KIE tisztségviselő gróf Teleki László így méltatta a tábor értékét 1943-ban A vecsei KIE-tábor című írásában: „…a magyar ifjúság legelhanyagoltabb rétegeinek: a napszámos, iparos és kereskedő ifjúságnak valóságos nemzetmentő állomása, hol beteg lelkek találnak gyógyulást…”
Nyaranta cserkésztábort is szerveztek a szigeten. Járt ott a népi író Veres Péter meg a kitűnő pedagógus, Karácsony Sándor is, és több nyarat töltött a fiatalok közt a népdalgyűjtő Balla Péter, aki bemutatta, tanította a népdalokat a cserkészifjaknak. 1938 augusztusában nagy létszámú nemzetközi cserkésztábort szerveztek.
A cserkésztáborozások érdekes és népszerű színfoltja volt a tábortűzi színjátszás a vecsei Duna-parton. Ezen a vendég és a helyi cserkészek együtt adtak műsort, Vecse népe tömegével özönlött a tábortűzhöz, és lelkesen ünnepelte a cserkészifjakat. A főcserkész, gróf Teleki Pál kultuszminiszter, a kitűnő földrajztudós, aki kétszer is volt magyar miniszterelnök, szintén megfordult a Nagy-szigeten. Tiszteletére a helyi cserkészcsapat este tábortüzet rakott a Duna-parton, a teniszpálya mellett. A szigetről a tábortűzhöz érkező főcserkésznek a 138-as számú vecsei cserkészcsapat parancsnoka, Berde Károly tett jelentést. Ezután Teleki letelepedett egy padra, és a műsor végéig ott maradt"


Ha összevetjük az 1858-as állapotokat a maival, azt látjuk, hogy alig maradt valami a régi Dunamederből. Az 1950-es években felgyorsuló feliszapolódás korában a Sztálinvárosi Városgazdálkodási Vállalat kertészeti részlege hozott létre gazdaságot, zöldség és gyümölcstermesztéssel, később ez kiegészült faiskolával és csemetéskerttel. Az itt termesztett áruknak jó felvevőpiaca volt a szinte a semmiből felépülő vasmű által életrehívott Sztálinváros (később: Dunaújváros) lakossága.


A sziget sorsát végül a vasmű pecsételte meg. Még a '60-as évek elején megkezdődtek azok a munkálatok a régi mellékágban, melyek gyakorlatilag fenol és szulfát tartalmú széniszap-tározóvá változtatták az egykori Schalbert-majorság és a cserkésztelep közvetlen környezetét. A zagy gravitációs úton jutott le az egykori mellékágba, melyet magas gátak óvtak a Duna árvizeitől. Egészen 1963-ig, amikor az ipari szennyvíz kijutott a főágba, komoly halpusztulást okozva. Ezután megerősítették a töltést - vízáteresztő szűrőanyaggal - azt remélve, hogy az ezen átszivárgó zagy megtisztulva éri el a Dunát. A következő évben a Duna ismét kimosta a zagykazettákat és a mérgező anyagot szétteregette a zöldség és gyümölcstermesztő állami gazdaság területén. A talaj mérgezetté vált, a gazdálkodást nem lehetett folytatni, ráadásul a sziget teljes élővilága is kipusztult. A szennyezett szigetre a '70-es években nyárfaültetvényt telepítettek és abban reménykedtek a dunaújvárosiak, hogy egyszer majd parkerdő lesz belőle. 1979-ben e remények is szertefoszlottak, a túlcsorduló zagytározókból érkező anyag gyakorlatilag elrohasztotta a fiatal erdőt. Ez a gyakorlat egészen 1987-ig tartott, ekkor érkezett ide utoljára mérgező anyag. Ugyan a Dunai Vasművet kötelezték, hogy rekultiválja a területet, erre azonban sohasem került sor, állítólag a természet maga kivitelezte ezt.


2011-es hír volt, hogy a dunaújvárosi önkormányzat a Schalbert-sziget déli csúcsát az egykori Schalbert major területét feltételekkel visszaadta Kisapostagnak, amennyiben a helyieknek sikerül pályázati pénzekből felújítani a leromlott állapotú épületeket. A tervek szerint visszaadnák a területnek a korábbi funkcióját, azaz lenne itt horgászcsónak-kikötő, cserkészbázis és kiszolgáló létesítmények, tanösvény, az északi részen pedig vadászterület. A Schalbert Alapítvány honlapján ezek továbbra is a jövőbeli tervek között szerepelnek. Reméljük sikerrel járnak!

Ajánlott és felhasznált irodalom:


Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...