2014. június 13., péntek

Carnuntumtól Hainburgig


Az áprilisi bécsi konferenciát követő ausztriai túrák egyikéről, a Wachauról már olvashattak egy képes beszámolót, most következzék egy másik kirándulás, mely a Bécs és Pozsony közti Duna-szakaszt hivatott ismertetni. Ha már a Wachau megkapta tőlem az Ausztria Dunakanyarja címet most következzen Ausztria Gemence, a Donau-Auen Nemzeti Park, valamint Ausztria Aquincumja, Carnuntum bemutatása.


Bécs alatt széles ártérrel búcsúzik a Duna Ausztriától. A Kahlenbergtől Bad Deutsch Altenburgig tartó szakasz képét sajnos nagyban meghatározza a kelet-bécsi Freudenau vízerőmű. Az alvízi részen a széles ártér ellenére keskeny a középvízi meder és az is kőszórásokkal van kiegyenesítve. Északon az árvízvédelmi töltések ugyan átszelik az ártér szövevényes vízivilágát, de még így is több teret hagynak az élővilágnak, mint másutt az országban. A déli, magasabb part pedig a római Pannónia egyik legnagyobb régészeti lelőhelyét rejti, ahol egyes kutatók Árpád vezér sírját is feltételezik. Amikor leszálltam az elővárosi vonatról Petronell-Carnuntum megállóhelyen ukrán színekbe öltözött táj fogadott, a szikrázóan kék ég alatt húzódó végtelen repceföldek egyhangúságát az ezernyi szélerőmű sem törte meg, sokkal inkább felerősítette.


Alsó-Ausztria határmenti területein már nem érzi annyira magát Ausztriában az ember, mint mondjuk Tirolban, vagy akár a Wachauban. Települései, utcái, házai akár Magyarországon is lehetnének, vagy legalábbis átmenetet képeznek a határ túloldalán lévő építészeti stílusok felé. Petronell vasútállomásához vezető úton sétálva nem lepődtem volna meg magyar szó hallatán. Egy kertvárosi részen keresztül ér ki az ember a Pogány kapuhoz (Heidentor) vezető útra.


Romjaiban is monumentális építmény ez, magasan kiemelkedik a repceföldekből. II. Constantius uralkodása alatt a IV. században épült egykori diadalív romja ez, melynek a szokásos kettővel szemben négy pillére volt. A négy pillér feltételezhetően egy császárszobrot fogott közre, amelynek csupán a talapzata maradt fenn. Ezt, valamint két pillért 1998-ban helyreállították, részben visszafalazták az összedőlés előtti utolsó pillanatban. Egy harmadik pillér leomlott romjai még megvannak, bár ezt az időjárás évről-évre egyre jobban pusztítja. Ez a hatalmas győzelmi emlékmű fogadta a nyugatról érkezőket, mielőtt beértek volna Pannonia Superior fővárosába, Carnuntumba.

Petronell település neve is a római időkbe vezet minket, a névadó Szent Petronilla a feltételezések szerint Szent Péter lánya volt. Valószínűbb azonban a spirituális kapcsolat, vagy a névrokonság kettőjük között. Szent Petronilla szűz Rómában halt mártírhalált, sírja a Via Ardentina mellett állt.


Carnuntum volt az egységes Pannonia provincia legelső fővárosa. Augustus császár idején Tiberius légiói építették ki itt katonai bázisukat a Borostyán út dunai átkelőjénél. Traianus császár uralkodása idején (Kr. u. 106) kettéosztották a tartományt, a nyugati részen létrehozott Pannonia Superior székhelye is Carnuntum maradt. Fénykorában több mint 50000 lakosa volt, végül a IV-V. század fordulóján fokozatosan elnéptelenedett és nem is sikerült újra felemelkednie, mint például Vindobonának. Két osztrák falu osztozik területén, Petronell (1158 lakos) és Bad Deutsch Altenburg (1375 lakos).


Carnuntum egykori nagyságáról kevés kézzelfogható bizonyíték maradt a felszínen. De van két olyan hely ahol egészen biztosan megérint minket a római metropolis letűnt dicsősége, ez pedig a két amfiteátrum. A képen látható polgárvárosi stadionban jobb napokon 20000 ember nézte a gladiátorviadalokat, miközben a katonavárosi amfiteátrum további 13000 embernek nyújtott szórakozási lehetőséget. Manapság már csend honol bennük, körös-körül eltűnt a nyüzsgő város helyét szántóföldek vették át.


Carnuntum egy részét - mint minden valamirevaló római romvárost - a környékbeliek újrahasznosítottak. Ennek a legmegdöbbentőbb emléke a Petronell kastélyát övező kőkerítés, mely két méter magasan és több kilométer hosszúságban övezi az egykori vadasparkot. Teljes egészében a földekről összegyűjtött romokból épült, van benne tégla, tetőcserép, római kövek, valamint helyenként faragott oltár is. Ez a kerítés látható a nyitóképen, a múzeum előtt.


Az újrahasznosítás egy másik formája teljesen elképzelhetetlen lenne Magyarországon. Míg mifelénk csak a romok konzerválása zajlik, addig nyugati szomszédunkban újjáépítik a római épületeket. És nem állnak meg a falazásnál, a belső terek csodálatos falfestményeit is reprodukálják, a korabeli bútorok bemutatása mellett. A fenti kép a házak stílusából ítélve akár készülhetett volna egy kaliforniai lakóparkban. Ezt azonban Petronell régészeti parkjában fényképeztem, ahol utángyártott anyagokból újjáépítették a lakóházakat és üzlethelységeket.


Az utángyártott anyagok között igazi csemegét is találni. Míg a tipikus vörös római téglán és tetőcserépen ujjlenyomatok, kutya-macska lábnyomok, esőcseppek őrződtek meg az utókor számára itt találtam igazi bakancstalp-lenyomatot. Így legalább egyértelműen elválik az új a régitől.


A római építőanyagokból egészen biztos, hogy jutott a Duna ártere fölé magasodó Petronell várkastélyába is. Összesen 17 generáción kereszül volt az Abenspreng und Traun család birtokában ez az épület, akik közép-európa legősibb nemesi családjai közé tartoznak. Ezer éve, a Babenberg hercegek idején is komoly befolyással bírtak Felső-Ausztriában és Dél-Bajorországban. Petronell kastélyát 1683-ban a Bécs ellen vonuló törökök porig égették, benne az alig 20 éve elkészült olasz festőművészek keze munkáját dicsérő bútorokkal és freskókkal együtt. A család 1690-re helyrehozta a kastélyt, az elpusztult freskókkal együtt. Legnagyobb helyisége a nagyterem a maga 360 négyzetméterével. A család tagjai közül többen e településen nyugszanak a román stílusú kerek János-kápolnában. Ezt még a templomos lovagok építették a XII. század első felében és sokáig keresztelőkápolnának használták.


Csak egy helyen, Petronell várkastélya alatt lehet lejutni a Dunához. A csodálatos, ősfás árteret ezernyi kivágott farönk csúfítja el. A törzsek átmérőjéből ítélve igencsak idős fák lehettek. Itt már lehetett érezni a Duna illatát, azonban még sokat kellett gyalogolni, hogy a folyóhoz eljussak. Az ártér itt nem olyan széles ugyan mint a Dunától északra, de itt is akad elég sok fattyúág és szigetmaradvány.


A partot sajnos alaposan elcsúfították az erdészeti gépek, akik kitermelt erdőparcella elérése érdekében egy komplett autóuútnyi sávot kiirtottak az ártéri erdőből. Az idilli madárcsicsergés mellett gallyakból, hatalmas tuskókból álló akadályokon kellett átvágni a folyó irányába. A folyó déli partja nem tartozik a Donau-Auen Nemzeti Parkhoz, ahol mindenféle erdészeti tevékenység tiltott és betartják azt az elvet, miszerint ott egyáltalán nem avatkoznak be a természetes folyamatokba. Ugyanez igaz a mederbeli folyamatokra is, a vízügyi hatóságokkal szoros együttműködésben helyreállítják a lapos kavicszátonyokat és próbálják újból élővé tenni a régi medreket, biztosítva azok vízellátását.

A partra letúrt vékonyabb ágak szövevényén kereszül már látszódott a csillogó víztükör és a rajta úszkáló fehér pamacsok; egy távoli hattyúcsalád.


A víz azonban mozdulatlan volt alattuk, csupán a szél fodrozta a felszínét. Nem állt tehát kapcsolatban a főággal, legfeljebb a kavicságyon kaphatott vízutánpótlást. Az alacsony vízállás mellett lefűződött holtág teljes valójában a rajta keresztül épített gáton mutatkozott meg. Az egykor szebb napokat látott mederben a keresztgátnak köszönhetően zátony nőtt, ami víz maradt a mederben az is igen sekély volt. A gát is elég rossz állapotban volt, egyrészt szét volt fagyva, másrészt a növényzet is elkezdte már meghódítani.


A gáton áthaladva jobbról és balról is újabb medermaradványok bukkantak elő, volt olyan amiben volt még víz, és volt olyan is, ami már teljesen kiszáradt. A fakitermelésből származó gallyak és tuskók csak nem akartak elmaradni az erdészút mellől. Ettől eltekintve a táj kissé hasonlított Gemenchez.


A hajózás érdekében szükség volt a szövevényes mellékágrendszer felszámolására. A Duna a magyarországi helyzethez hasonlóan itt is csak nagyobb vízállás esetén képes birtokbavenni egykori medreit. Ilyenkor a magával ragadott üledéket itt hagyja, érdekes formakincset hozván létre (például a fenti tavacska). A lapos zátonyok mellett előfordulnak kifejezettem meredek alámosott partszakaszok is, ami egyértelműen arra utal, hogy a meder helyzete még mindig nem stabilizálódott.


A Duna főágánál kitehették volna a táblát miszerint "nincs itt semmi látnivaló!". Tényleg nincs. Kőszórás, ameddig a szem ellát, a túlsó parton szintúgy. Felette némi zöld, benne alig észrevehető árnyalatbeli különbségek jelzik a régi mellékágak ki és betorkollását. A hatalmas kőtömbökön billegve le lehet menni a vízhez, ami iszonyú gyorsan folyik kelet felé, tele örvényekkel. Nos, így néz ki a Duna egy osztrák nemzeti parkban, vízerőmű alatt.


Az osztrák turista térképek hiányosságairól már volt szó a Wachauról szóló bejegyzésben is, sajnos itt is voltak hiányosságok. Térképen megrajzolt utaknak se híre se hamva nem volt a terepen, tehát nem volt más hátra, mint toronyiránt kijutni az ártérről. Így lett meg a leirtott erdőrészlet, ahol már az elsőéves magoncok sütkéreztek a beszántott ártéren. Olykor szembejött egy-egy fattyúág, melynek semmi keresnivalója nem lett volna azon a helyen. Ezen átkelve megint csak hiányzott a parton jelölt út, ezért nem volt más hátra mint átvágni a derékig érő erdei aljnövényzeten és felkapaszkodni a magaspartra, ami körülbelül 15-20 méteres szintkülönbséget takart.


A közel függőleges partfalban rengeteg római emlék bukkant a felszínre; habarcs, tetőcserép, tégla, kövek, kerámiák, ami azt bizonyítja, hogy a rómaiak óta a Duna bizony belemart ebbe a magaspartba. Egy töredékes bélyeges tetőcserép begyűjtése után végül sikerült kiérni a Duna fölé magasodó szántóföldekre.

Erről a helyről érdemes tudni, hogy itt a búzát egy római város elgerebélyézett romjai között ültették el. Carnuntumot nem sóval, hanem repcével és gabonával szórták be az osztrákok. A sarjadó vetés között gyakorlatilag római-kori sitt található, olyan töménységben, hogy szinte alig látszik ki alóla a termőföld. Kilométeres hosszúságban húzódik ez a régészeti lelőhely a katonavárosi amfiteátrumig, vagy még azon is túl, de ott már repce takart be mindent. Jegenyékkel szegélyezett kanyargós út vezet be Bad Deutsch Altenburgba, ahol egyes magyar történészek szerint Árpád vezér kurgánja található.


A település arculatát alapvetően mégsem ez, hanem a hatalmas mészkőbánya és cementgyár, valamint a Dunán átívelő híd határozza meg. A Hundsheim-hegy (más néven Hainburgi-rög) északnyugati részét már szinte teljesen elbányászták, az itt álló Jupiter Optimus Maximus szentéllyel együtt. Bad Deutsch Altenburg nevében a német szó különös jelentősséggel bír, ezzel különböztették meg Ungarisch Altenburgtól, azaz (Moson)Magyaróvártól. Ez Ausztria legforróbb települése a maga 40,4 fokos rekordhőmérsékletével.


A Hundsheim-hegy mészkőtömbje annyi érdekességet rejt, hogy muszáj volt eltávolodni miatta a Dunától. Az egyik szakadékvölgyéből került elő a 450000 éve kihalt hundsheimi orrszarvú (Stephanorhinus hundsheimensis) teljesen ép csontváza. Ez az őslény a Mindel eljegesedést követő ún. Cromer-felmelegedés idején pusztult ki, egészen addig a szubmediterrán sztyeppék gyakori állatfaja volt a Fekete-tengertől egészen a Brit-szigetekig. Az orrszarvú névadó csontvázat Franz Toula találta meg 1902-ben Hundsheim falu felett egy olyan meredek völgyben, ahová annak idején más ragadozó nem tudott eljutni, hogy szétcincálja a tetemet.


A Hainburgi-rög geológiailag tulajdonképpen a Kis-Kárpátok része, tőle a Duna áttörése választotta le. Az orrszarvú szakadékvölgye felett kőbányászás során barlangra leltek a munkások. Bejárata vaskapuval van lezárva, de az előterében még a rácsokon átnézve is észrevehetők a mészkő oldási formái. Hossza 206 méter legnagyobb magasságát a Vörös teremben éri el, itt 14 méteres a belmagasság. Az Ausztriában honos 26 denevérfaj közül hétnek otthona a Güntherhöhle.


A Hainburgi-rög fennsíkjának déli része szárazgyep, mely a pannon flóra elterjedésének egyik legnyugatibb pontja. Itt német nyelvű tanösvény tájékoztatja az elsősorban szlovák turistákat, akik meglepően nagy számban fordulnak elő ezen a hegyen. A 480 méter magas csúcsról remek kilátás nyílik a Donau-Auen Nemzeti Parkra, tiszta időben még Bécs is remekül látszik. A csúcson a száraz mészkőfelszínt lassan felváltja az erdő, mely fokozatosan válik egyre sűrűbbé az északi és nyugati oldalon. Az aljnövényzet gyakorlatilag egy fajjal lehetett jellemezni április közepén: medvehagyma. Amerre a szem ellátott mindenhol a hagyma fehér virága virított az ösvény szélén, mely hosszas szerpentin után végül leért Hainburg an der Donau szélső házaihoz.


Pihenésre nem sok idő maradt, a már-már nyári forróságban ott magasodott a következő úticél-hegy a meredek Hainburgi várhegy tetején a Niebelung-énekben is megénekelt várrommal. Nemcsak a vár, de Hainburg városa is még mindig kőfallal van körbekerítve, melyet csak néhány helyen törtek át a közlekedés érdekében. Városfalának tornyai még mindig nagyszerű állapotban vannak igazi középkori hangulatot kölcsönözve ennek a kisvárosnak.


A várnak már csak a falai állnak, melyet az Oroszlánszívű Richárdért kapott 6000 vödör ezüstből (kb. 23 tonna) húzott fel V. Lipót, Ausztria hercege. Hainburg a mai napig város, ráadásul a legkeletibb Ausztriában. A város fölé magasodó várhegyen csupán rendben tartott romok állnak, ide nem települt még turistákat kiszolgáló vendéglő és múzeum sem.

Hainburg magányos várhegyétől északra újabb (vár)hegy emelkedik, a Braunsberg. Vár ugyan már több mint 2000  éve nincs rajta, a kelták erődítését a rómaiak lerombolták és nem építettek másikat a helyére. A hegy szlovák turistacélpont, nagyszerű kilátás nyílik róla a Porta Hungaricára, Pozsonyra és a Dévényi várra a Duna túloldalán.


Hogy a meredek sasbércre feljussunk újból le kell ereszkedni Hainburgba, átkelni a Wolfsthal-Bécs elővárosi vasútvonalon, melynek Ungartor (Magyar-kapu) nevű megállójával szemben egy érdekes kép fogadja az utazót. Etzel névvel Attila hun király szerepel rajta feleségével Krimhildával, mellettük pedig a hainburgi város és várfalakkal. Érdekessége a történetnek, hogy állítólag csak III. Henrik német-római császár adott utasítást a vár felépítésére 600 évvel Attila halála után.


Meredek ösvény vezet fel a Braunsberg oldalán a meglehetősen lapos fennsíkra, ahol annak idején a kelta vár állt. Ma már csak egy rövid cölöpvárnak álcázott kilátó emlékeztet rájuk, amely tömve volt szlovák turistákkal. Kerékpárosok, autósok, motorosok egyaránt megfordulnak itt, hogy Pozsonyban és a Dunában gyönyörködjenek. A Felvidékről kitelepített németek pedig keresve sem találhattak volna jobb helyet emlékművüknek. A kizárólag német városnevekkel ellátott Nordkarpatenland térképe láttán a turisták csak vakargatják a fejüket tanácstalanul. 

Ez az utolsó hegy a Duna jobb partján, mögötte a Bécsi-medence széles ártere, előtte a Kisalföld terül el. A szemközti parton már a Kárpátok bércei emelkednek. Alattunk a Duna építi zátonyait, a két partot kísérő elmaradhatatlan kőszórás között.


Kitűnő alkalom arra, hogy visszapillantsunk az eddig megtett útra. Ott a magányos Hainburgi várhegy, tetején a romokkal. Mögötte a Hundsheim-hegy triász mészkőből felépülő sasbérce, mögötte jobbra az elbányászott rész Bad Deutsch Altenburgot rejti, háttérben a Duna kanyarulatától balra pedig Carnuntum rommezeje található.


Ha ez a sok vár és rom még nem lett volna elegendő, itt van még egy. A Barunsberg északi csúcsánál közvetlenül 30 méterrel magasodik a Duna fölé Rötelstein romja. Ez egy valódi rablólovag vár, Dévény párja az osztrák oldalon. A vár tövéből indult egy fontos rév Magyarországra. A várat 1170-ben építtették, 1318 óta volt Habsburg kézen, majd 1511-ben Hainburg megvásárolta. Innen a vár lassan az enyészeté lett, hiszen minek egy városnak két ilyen közeli vár. A török veszély elmúltával már végképp semmi szükség nem volt rá, ezért a derék hainburgi polgárok eladták az egészet anyagáron egy pozsonyi kőművesnek, aki szétbontotta és elhordta a falakat. Állítólag azért jutott belőle Hainburg városfalaiba is. A maradványokat 2005 és 2010 között szerencsére helyreállították.


A vár tövében kanyarog az ösvény vissza Hainburgba. Egyik oldalon függőleges mészkőszikla, a másikon a Duna - lenne, ha nem építettek volna a hajósok kedvéért ide is egy párhuzamművet, mely elterelte a hegy tövéből a folyót. A kőszóráson, és keresztgátakon azóta erdő nőtt eltakarván a kilátást az erre sétálók elől.


Hainburg előtt a kőszórás lassan elfogy és a hegy visszatér a folyó partjára. Egy helyen az ösvény kedvéért a sziklát is át kellett lyukasztani, ugyanis a hegy közvetlenül a mederben tűnik már el, komoly zátonyokat alkotva. A víz sodrása itt is nagyon gyorsnak tűnik, bár elképzelhető, hogy a sziklás meder okozza ezt az érzést. Hainburg ebből a szögből emlékeztet kissé Vácra, a templomtoronnyal a városfal bástyájával, a hajókikötővel és a Duna ívével.


A hainburgi városfal régen közvetlenül a Duna mellett futott, a legújabb korban már komolyan akadályozva a város fejlődését. A helyiek azonban igyekeztek megőrizni a múlt emlékeit is, amikor a vasút építésekor a vasúti pályával levágták a város legészakibb tornyát a várfal többi részéről. A torony azóta magányosan mered a folyóparton, míg a vonat kétszer is metszi a falakat.


Amikor felszálltam a Bécsbe tartó vonatra még láttam, hogy a munkások már falazzák Hainburg legújabb városfalát a Duna-parton az árvíz elleni védekezés keretében.


Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...