2016. augusztus 3., szerda

A Napsziget erődje


Vinica kereskedővárosa a XV. század elején eltűnt a föld színéről. Az 1420-as évek török hódítása pusztította el valószínűleg az egykor virágzó római, majd bolgár, végül genovai várost. Méghozzá olyan nyomtalanul, hogy a régészek azóta sem találták meg, legfeljebb feltételezéseik vannak romváros elhelyezkedéséről. A tucatnyi lehetséges helyszín egyike egy román dunai sziget. 

Vinica városa Petrus Roselli portolán térképén (wikipédia)

Magyarországról nézve a Duna egy ponton túl már ismeretlen folyóvá válik, nyugat felé ez a pont bizonytalan, de kelet felé, miután elhagyta Orsovát és a Vaskapu-szorost már egy teljesen idegen dunai táj tárul a szemünk elé. Nem csupán idegen, de ismeretlen is. Hiszen ki hallott már közülünk valaha Vinica városáról? A széles, hatalmas ártereket bejáró folyó itt már más népek történetét őrzi, nem véletlen, hogy a görögök innentől már más névvel is illették a folyamot. Istros és Danubius, mintha két külön folyó lett volna már az ókorban is. Alsó szakaszán alacsony vízálláskor olyan romok bukkannak elő, amely más világok történetét mesélik el. 


Ott, ahol a Duna végleg búcsút int Bulgáriától egy 13 kilométer hosszú sziget nyújtózik Olténia és Dobrudzsa között. A neve Păcuiul lui Soare, melyben érdekes módon nem az insulă (sziget) szó szerepel, hanem annak archaikusabb verziója. Nyugati vége Szilisztra bolgár város keleti szélétől indul és kisebb, nagyobb mellékágak megszakításával húzódik kelet felé. A sziget közigazgatásilag Ostrovo településhez tartozik, mely az első jobb parti román település Dobrudzsában. Itt a Duna ágakra szakadva kanyarogja be a meglehetősen széles árterét, ahol Románia legnagyobb dunai szigete, a Balta Ialomiței található. E hatalmas szigeteket eredetileg lápok, mocsarak és ártéri erdők borították, de a szocializmus ideje alatt a partokon védtöltéseket emeltek és átalakították mindet mezőgazdasági területté. 



A Napsziget legkeletebbi csúcsán, ahol a Duna élesen észak felé kanyarodik masszív, négyzet alakúra faragott kőtömbökből épített falak süllyednek a Duna medrébe. Néhol kibillenve, néhol az erdőben folytatódva, sűrű aljnövényzettel benőve folytatódnak, de legjobban a Duna partján nyomozható a rejtélyes erőd nyoma. 1956-ban kezdődtek errefelé a tudományos igényességű régészeti ásatások, ennek köszönhető, hogy a rom nagyrészt kiszabadult az ártéri dzsungelből.





A régészek közel ezer éves folyamatos emberi jelenlétet mutattak ki a Napszigetről. Kezdődött minden a rómaiakkal, de a történelem errefelé más népeket sodort a Duna partjára, mint a Pannóniából ismertek. A hely kezdetben valószínűleg egy vámhely lehetett a Duna egyik gázlóján a közeli Durostorum (ma: Szilisztra, Bulgária) mellett. A Duna partjára sodort népek leszármazottai eltérően vélekednek az erőd kialakulásáról. Míg a bolgárok szerint az Első Bolgár Birodalom idején Krum kán építette fel itt palotáját, addig a román források a proto-bolgár emlékekről mélyen hallgatnak, náluk az erőd csak 971-972 készül el I. (Tzimiszkész= vörös csizma) János császár uralkodása idején, aki a kijevi rusz, valamint magyar és besenyő szövetségesei ellen viselt háborúja során terjesztette ki ismét a Birodalom északi határait a Dunáig, miután 64 napos ostrom után bevette Durostorum erődjét. A két uralkodó személyesen tárgyalt a békéről, a fogságba esett kijevi fejedelem ígéretet tett arra, hogy tiszteletben tartja a dunai határt.

A napszigeti erőd alaprajza, szaggatott vonallal az elpusztult falak (wikipédia)

A határ biztosítása érdekében 971-ben pedig elkezdődött a szigeti erőd építése. Az éppen elkészült erőd, a flotta frissen felavatott folyami hadikikötőjével együtt tíz éven belül a bolgárok kezébe került. Helyzete miatt igen gyakran cserélt gazdát, alkalmanként bizánci, kun, bolgár, török hadak foglalták el. János császár erődjének felépülése és a végső pusztulása között 6 különböző réteget tártak fel a régészek, gyakran tűz nyomai választották el az egyes régészeti korokat egymástól. 1359-ig ortodox metropolita székhelye volt, ezután a metropolita átköltözött a Duna túlsó oldalára, Havasalföldre. Az ismeretlen nevű várost 1421-1422-ben végleg elhagyták lakói. Hogy ennek a török hadjárat, vagy a Duna mederváltozása volt a végső oka nem tudni. 

Az erőd XX. századi pusztulása (1958-as és 1974-es partvonal)

Az egykor trapéz, vagy négyzet alakú erőd 3-5 hektár alapterületet foghatott körbe. Ennek nyugati részét teljesen elmosta a Duna. Egy 24 méter hosszú rakpart, egy 10,5x14,7 méteres torony és egy kapu maradt fenn, valamint egy 42 és egy 240 méter hosszú falszakasz, mely helyenként 5-6 méter magas lehetett. A rövidebb fal leglátványosabb szakasza a Dunára merőlegesen leszakadó rész. Alapozása megperzselt tölgyfacölöpökön nyugodott, 4-6 méter széles faragott kőtömbökből állt. Már a méretei alapján is hatalmas erődről beszélhetünk. A város lakói halászat és mezőgazdaságon kívül iparral és kereskedelemmel is foglalkoztak.

Az erőd neve még ma sem ismert, Vinicával való azonosítása azon alapul, hogy az eltűnt város 200 mérföldre állt a Duna torkolatától és virágzó kereskedőváros volt. A szigethez közeli Călărași pedig a 370. folyamkilométernél található. Azonosítását nagyban megkönnyíthette volna, ha sikerül feltárni a metropolita palotáját, de ha létezett is, már biztosan a Duna fenekén van. 

Nagy Tulchia-sziget és környéke 1864-ban (forrás: http://charta1864.ro/charta.html)

A település sorsát egy török hadjárat pecsételhette meg, a romokat azonban a Duna hordta el. Dél felé viszonylag magas part húzódik Dobrudzsában, de az erőd már a középkorban is egy szigeten állhatott. A kikötő helyzete ugyanis egyértelműen jelzi, hogy az erőd és a magaspart között folyóágnak kellett húzódnia, mégpedig elég nagynak ahhoz, hogy egy dunai flotta elférjen benne. A szárazföldi kapcsolat csak a keskeny keleti partszakaszon volt lehetséges, ugyanis a szigettől délre egy nagyobb mocsaras tó (fenti képen Eseru Garlitei) húzódott. A Duna errefelé már alsószakasz jellegű és viszonylag gyakorta változtatja a medrét ezáltal a szigetek alakja is gyakran változik (lásd a két mellékelt ábrát). Feltételezhetjük, hogy a középkori város lakói gondot fordítottak arra, nehogy a Duna elmossa a városfalat, akár kőszórással, akár csatornák ásásával. Miután ők nem voltak többé a folyó nekiláthatott alámosni, bedönteni a masszív falakat.

Az erőd (Ostrov Bokui csúcsán)  környezete napjainkban és a II. kat felmérés idején (mapire.eu)

A folyószabályozás és a mellékágak felszámolása inkább csak rontott a lelőhely állapotán. A főág éppen a romoknál kanyarodik észak felé, kialakítva az állandóan alámosódó homorú partoldalt. Tervben van ugyan egy látogatóközpont építése a szigeten, azonban a romok nehéz megközelíthetősége, a szúnyogok, az árvizek és a hely ismeretlensége akadályozza a kivitelezést. A Duna közben szépen lassan minden egyes árvízzel tovább bontja a falakat. 


Ajánlott és felhasznált irodalom, valamint a képek forrása:

http://www.pontuleuxin.ro/m-pacuiul-soare.php
Ionuţ Oprea: CETATEA BIZANTINĂ DE LA PĂCUIUL LUI SOARE, JUD. CONSTANŢA

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...