November reggel a Dunán

IN ENGLISH

Beköszöntött az ősz a Duna mentén. Reggelente sűrű köd üli meg a mellékágakat, melyet a nap csak késő délelőttre tud teljesen kiűzni a fák közül. A Duna hajnali rezzenéstelen, tükörsima felszínén dél felé tartó vízimadarak tükröződnek. Avar borítja a kisvíz által felfedett kavicspadokat, melyet majd hó és jég borít be. Csend van. Beköszöntött az ősz a Gödi-szigetnél is, lelkes fényképészek és általuk mindnyájunk örömére.  

Fényképezte: Kurdi Imre, Göd

Családi ház pincéjéből Világörökség? - Késő-római Kikötőerőd Múzeum Dunakeszin

A dunakeszi késő-római kikötőerődről nem tudok elfogulatlanul írni. Egész egyszerűen páratlan hely a maga nemében az egész Duna mentén akkor is ha csupán a történelmét vizsgáljuk, és akkor is ha csupán az utóéletét. Hát még így egyben! Jómagam három hosszabb-rövidebb ásatáson vehettem részt itt a horányi rév "barbár" oldalán, Mráv Zsolt régész vezetésével. Előbukkantak falak, csontok, edények, és más régészeti leletek. Ha azonban csak ennyi történt volna itt, ez az erődrom semmiben sem különbözne más római koros lelőhelyektől. Csakhogy itt előbukkant más is: egy olyan mentalitás is, ami párját ritkítja ebben az országban. Egy olyan mentalitás, melynek révén küszöbön áll egy családi ház pincéjének Világörökséggé nyilvánítása.

A világ végén állomásozó rómaiak

Felmerülhet a kérdés, mit kerestek a rómaiak Dunakeszin? Hiszen ez a terület Duna balpart, ami sohasem volt a római Pannonia része. Akkoriban elszórt szarmata telepek állhattak errefelé, míg Vác környékén már kvádokba botlottunk volna, ha valahogy erre keveredünk 1700 éve. Éppen ennek a barbár határvonalnak a megléte volt az erőd építésének fő oka. A szarmaták ekkor ugyanis római szövetséges népként éltek a rómaiak által garantált területen. Ütközőzónát képeztek a keletről a Birodalomra nehezedő nyomással szemben. A garantált római határ pedig igen látványos volt. Sánc és földhányás, melyen alig néhány - részben rómaiak által - ellenőrzött ponton volt lehetséges az átkelés. Mostanában Csörsz-árokként ismerjük ezt a vonalat. Amennyiben ezt a sáncot barbár fegyverrel átlépte, számíthatott római retorzióra.
 

Tégla és betűvetés római módra

I. Valentinianus (364-375), az erődépítő császár komoly erőforrásokat áldozott arra, hogy megerősítse a Római Birodalom határvonalát a barbár betörésekkel szemben. A Dunakanyarban egymástól látótávolságban (!) álltak az őrtornyok. A császár végzetét később az okozta, hogy az erődítési munkálatok során egyáltalán nem érdekelte, hogy azok római, avagy barbár területen zajlanak. A kvádok földjére, Gödre tervezett 300x400 méteres, hatalmas tábor megépítéséhez szorosan kapcsolódott a dunakeszi erőd felépülése. A kikötőerőd biztosította volna  a kapcsolatot a szemközti Ulcisia Castra-val, azaz Szentendrével. Az építkezés meglehetősen sebtében zajlott, ezt mutatja a falazás módja és az alapanyag változatossága. Kövek, téglák, és másodlagosan felhasznált oltárkövek is kerültek a falba, mintha úgy kellett volna összekaparni a legutolsó kő-tartalékokat Pannoniában. Még lekerekített nagy köveket is lehet találni, melyekhez hasonlókat a Pilisből lefutó patakok hordhattak a Dunába. A gyors munka ellenére maradt idő a díszítésre is! A központi torony vakolatán piros derékszögű vonalakat lehet találni. Ez olyan érzést kelthetett a barbárokban, mintha a torony hatalmas kváderkövekből épült volna. Hiába, már az ókorban is létezett pszichikai hadviselés. Az erőd elsődleges funkciója a Duna partjai közötti kapcsolat és az átkelés biztosítása volt, emellett a jelzés-riasztás, valamint a megfigyelés-ellenőrzés is fontos szerepet játszhatott. Az erődben mindössze néhány tucat katona állomásozhatott, akik gazdálkodással, kereskedéssel is foglalkoztak, hogy kiegészíthessék a későrómai időszakban el-elmaradozó zsoldot. A friss vizet az erőd dombjától északra futó Csurgó-árokból nyerték.

Ammianus Marcellinus történetíró elbeszélését a régészet Gödön igazolta. A császár által elrendelt építkezést Pannonia Valeria katonai vezetője Frigeridus dux leállíttatta az erőteljes kvád tiltakozás hatására. A császár erre Maximinus fiát, Marcellinust tette meg az új dux-nak, aki vállalta, hogy az erődöt ha törik, ha szakad felépíti. Ennek érdekében tárgyalásra hívta meg a kvád királyt Gabiniust. Mivel nem sikerült megállapodni, a hazafelé tartó királyt a vendégbarátság szentségének figyelmen kívül hagyásával egyszerűen megölette. Az építkezés pedig folytatódott egészen addig, amíg a felháborodott kvádok a szarmatákkal együtt 374 nyarán rázúdultak a felkészületlen Pannoniára. I. Valentinianus császár a következő évben személyesen vezetett büntető hadjáratot ellenük. Ekkor vagy Dunakeszinél, vagy Verőcénél kelt át seregével a Dunán, alaposan meglepve az ellenséget. A legyőzött kvádok Brigetióban járultak a császár elé békéért esedezve. Valentinianus hajlott is a megegyezésre, de az erőd kérdésében hajthatatlan volt. Végül úgy felidegesítette magát, hogy gutaütés következtében meghalt. Ezzel a birodalom elvesztette az utolsó potens uralkodóját, a gödi erőd felépítése pedig örökre elfelejtődött. Az elkészült dunakeszi erődben még az V. század elején is állomásozott római helyőrség, majd az épületet rendezetten elhagyták, kiürítették (magyarázat a leletszegénységre), itt nem volt semmiféle ostromra, égésre, pusztulásra utaló nyom. Mindenesetre az utolsó csónakba szálló katonák örülhettek, hogy elkerülnek innen az ellenséges területről, az ismert világ pereméről.

Maxentius bécsi hadiszertárából származó tégla pihen a Duna partján.

A rómaiak elvonulása után az álló épület lassan az enyészetté lesz. Egyszer még néhány vándor az eső elől bemenekült a toronyba, ahol tábortüzet gyújtottak a padlón, és a tűzbe dobálták a lerágott csontjaikat. Ezután a meggyengült tető ácsolata leszakadt, törött tegulák borították be a padlót, majd lassan a habarcs is kipergett a kövek közül. A Duna és a jég elpusztította a parti falakat, amit meghagytak, azt a lakosság hordta el.

Mi a teendő, ha az épülő családi házunk alapozásakor a markoló egy római erőd tornyára bukkan?

Első dolog, értesítsük az területileg illetékes múzeum szakembereit! Semmiképpen ne kövessük azok példáját, akik pl. a Rómain, vagy Búbánatvölgyben szó nélkül ráépítették nyaralójukat a feltáratlan romokra. Magyarországon hallani éppen elég ijesztő, rossz példáról, amikor hatalmas mozaikokat semmisít meg a mélyszántás, amikor a tulajdonos inkább elbontatja a telkén álló romot, nehogy útba legyen a házának, vagy éppen az állam épít a római táborra vörösiszapkazettákat. Szerencsére Dunakeszin nem ezt történt, a Duna sor 28. szám alatt épülő ház tulajdonosa kihívta a régészeket, akik közölték vele, hogy ez a valami a telkén bizony egy római kikötőerőd saroktornya.

Ezen a magaslaton állt a római kikötőerőd

Az erőd nem volt ismeretlen a római koros régészek előtt. 1877-ben már Rómer Flóris is készített ábrákat az akkor még szabadon álló falakról. Ő még látta a központi torony járószintnél alig magasabb falait és a padlózatát, mely habarccsal leöntött téglákból állt. Az erőd eddig egyetlen felszínen lévő darabja a Dunaparton állt hatalmas faltömb volt. Feltehetően az északi oldalfalról szakadhatott le, miután a Duna alámosta. Jelenleg gyorsan pusztul, annak ellenére, hogy körbekerítették és a fagy ellen is védelmet kapott. Később kiderült, hogy a Duna sor 30-as telken álló ház pincéjében is megtalálhatók a római falak, melyet sajnos a tulajdonos áttört pinceajtóval, de legalább így megtudhattuk, hogy a központi torony fala az alapozásnál 3,5 méter vastagságú volt.

 

Tövig kibányászott erődfal

Ilyen előzetes tudással kezdődtek meg az ásatások Hirschberg Attila telkén a Duna sor 29-es szám alatt. Elsőként a délkeleti saroktorony került napvilágra, ugyanis ez a rész került volna az épülő ház alá. A tulajdonos dönthetett volna úgy is, hogy a feltárt római torony házának alapját fogja erősíteni. Ebben a kérdésben azonban szerencsére máshogy döntött, időt és pénz nem kímélve úgy integrálta házának pincéjébe a római romokat, hogy az a nagyközönség számára is hozzáférhetővé válhatott.

Az első feltárás, melyen részt vehettem, egy alig fél napos 1x1 méteres szondázó árok mélyítése volt. Mindez közvetlenül a torony tövében, de már az erőd belső oldalán zajlott, és itt kerültek elő a legérdekesebb leletek. Elképzelhetjük a toronyban őrködő katonákat, ahogy a lerágott csontokat, törött edényeket nemes egyszerűséggel kihajították fentről. Ez a szemétréteg a torony lábánál halmozódott az évek során, ezt metszettük át szondázó gödrünkkel. Találtunk egy csontfésűt, ami bizonyítékként szolgálhat arra, hogy békeidőben nők is megfordulhattak a kikötőerődben. Előkerült egy lapos tégla, melyre hevenyészett sakktáblaszerű ábrát karcoltak. Elképzelhető, hogy az unalmas óráikban a római katonák ezen játszottak? Találtunk továbbá Karthágóból származó mázas cserépedény töredékeket. Ki tudja mennyi kilométert utaztak, hogy aztán itt kerüljenek a szemétre?

 

Pontosan szemben áll(t) a horányi erőd

A második ásatás során a háztól a Duna felé lefutó falat bontottuk ki. Innen származnak a fenti képek. A fal hosszúságát lehetetlen meghatározni, ugyanis a Duna elpusztította a végét, akár volt a végén torony, akár nem. Ezért sajnos az sem tudható, hogy a folyó felől zárt, avagy nyitott kikötő volt. A falat egészen a római kori talajszintig elbontották. Ha az erődfal magába roskadt volna, a kőnek ott kellett volna maradnia. Mivel csupán habarcsdarabokat találtunk, nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a hosszú évszázadok alatt a köveket elbányászták ezen a kőben meglehetősen szegény vidéken. Az erőd déli fala egyenletesen ereszkedett a Duna irányába, ahol egy meredek partélben végződött el. Ez az ásatás jóval hosszabb volt, de leletben viszonylag szegény. Ennek oka az lehetett, hogy a rómaiak viszonylag rövid ideig használták az erődöt.

A római talajszinten az alapozás egy kiugró peremet "zoklit" képez

A harmadik ásatáson az erőd központi tornyát kerestük két telekkel északabbra. Ekkor hatalmas mennyiségű habarcsot és vakolatdarabot találtunk, de a kövek ugyanúgy hiányoztak, mintha itt is tervszerű bányászat foly volna. Talán a közeli, régi dunakeszi pincék falában rejtőznek. Ez a 2009-es ásatás volt eddig a legutolsó az erőd területén.

A feltárt falakat konzerválni is kellett, hogy védve legyen a további pusztulástól. A torony és a Duna felé lefutó szárnyfal konzerválása korabeli módszerekkel és anyagokkal történt. A pincében található falat a mennyezetig, míg a kertben található részt a talajszintig emelték meg. Ennek anyagszükséglete, csak a kőből 70 tonna volt, ehhez jött még a legfeljebb öt kilogrammos kiszerelésben kapható fehércement, amiből ugyancsak több tonnányi mennyiség kellett.
 

Az erőd modellje északnyugati irányból.

 
A rekonstrukció révén bemutathatóvá vált a római erőd délkeleti saroktornya, valamint a Duna felé lefutó fal nyomvonala. Meg lehetett volna állni ennél a pontnál is, hiszen elkészült a családi ház, és megtekinthető a római erőd. Azonban ki az aki egy darab fal kedvéért látogatna el Dunakeszire? A hatalmas csarnokszerű pince hosszas alkudozások után megtelt "élettel" vitrinek érkeztek, s beléjük a Magyar Nemzeti Múzeum jóvoltából a feltárás során előkerült leletek. A csupasz vasbeton falakat  helyi, magyarországi, dunai és európai római határról szóló molinók fedték be. Elkészült egy téglasimogató, melyben 12 kilogrammos római falazótéglával lehet ismerkedni. Lett terepasztal is, ahol barbár seregek néznek farkasszemet a római légiókkal. Egy vitrinben pedig egy élethű dunai gálya tanulmányozható.

Az UNESCO Világörökség programja és a benne rejlő lehetőségek

A római határ szakaszai közül elsőként a Hadrianus fal került fel 1987-ben az UNESCO Világörökség helyszínei közé. Ez a szakasz valóban limes, azaz megerősített szárazföldi határ, míg a dunai határ római elnevezése a ripa, azaz erődített folyópart. A brit helyszínt követte Németországban a germániai és rhaetiai limes 2005-ben. Ekkor már " A Római Birodalom határai, a limes" elnevezést használták, azaz fokozatosan kibővítették a lehetséges helyszínek körét. A kiterjedését térben és időben is behatárolták egy 5-10 kilométeres határsávban, valamint Traianus és Septimus császár uralkodása közötti (98-211) időszakban. A magyarországi jelölést előkészítő munkálatokban részt vett a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal vezetésével a Szlovák Örökségvédelmi Hivatal, az Osztrák Történeti Kutatóintézet, a Német Limes Bizottság, a Varsói Egyetem Délkelet-európai Ókorkutatási Központja, a Pécsi Tudományegyetem és Paks Város Önkormányzata. A jelentkezési pályázatot előreláthatólag jövőre, 2013-ban terjesztik be. A magyar listán 121 objektum szerepel, őrtornyok, légióstáborok, a limesút, valamint a fő attrakció Aquincum. A listán szerepel a dunakeszi kikötőerőd is.

A Hirschberg Attila tulajdonos által létrehozott dunakeszi Múzeum még a legjobban bemutatott helyszínek közé tartozik. A szemközti, horányi kikötőerődről és sok más helyszínről ez sajnos nem mondható el. Ezeknél a romoknál nincsenek ismertetőtáblák, legtöbbjüket hihetetlenül nehéz akár megtalálni, és ha a Világörökség után kutató turista esetleg véletlenül megtalálja a helyszínt, ott nem talál mást, mint néhány követ az erdőben. Ebben az esetben nem nehéz megjósolni, hogy a turista hazamegy és elmeséli mindenkinek mit tapasztalt. Komoly fejlesztésekre lesz szükség, hogy ezek a helyszínek alkalmassá váljanak a Világörökség cím esetleges elnyerése után megélénkülő érdeklődés kielégítésére. Ez nem azt jelenti, hogy minden őrtorony mellé múzeumot kell építeni, sokkal inkább be kellene kapcsolni ezeket a helyszíneket az idegenforgalom vérkeringésébe. Ezáltal munkahelyeket lehet teremteni, valamint az ország bevételeit növelni.

Ez persze hatalmas munka, az idő pedig sürget. A Magyar Limes Szövetség szívesen vesz minden támogatást, érkezzen az munkában, avagy támogatásban. Az általuk végzett munka révén elérhető közelségbe került, hogy a római ripa magyarországi 417 kilométer hosszú szakasza révén Magyarország újabb világörökségi helyszínnel gyarapodjon. Ez ugyan sokkal megfoghatatlanabb helyszín lesz, mint például Hollókő, vagy Pannonhalma, de a 121 helyszín révén sokkal több település tudna belőle profitálni.

Érmék és 1700 éves kutyatappancs-nyomok kiégetve

A Magyar Nemzeti Múzeum filiáléjaként működő dunakeszi Késő-római Kikötőerőd Muzeumba,már csak azért is érdemes ellátogatni, hogy saját szemünkkel győződhessünk meg arról, mekkora potenciál rejtőzik ebben a világörökség pályázatban. Ha pedig ott állunk a vitrinek előtt gondoljunk bele abba is, hogy mi lett volna, ha a tulajdonos jó magyar szokás szerint lebetonozta, vagy kitermelte volna ezeket a romokat...

A kiállítást létrehozó mentalitást nem lehet eleget dícsérni! Még több ilyet!

Kapcsolat: www.dunakeszierod-fortlet.org A Múzeumot egyenként nem érdemes felkereseni, legalább 10 ember, legfeljebb 40-50 az ideális létszám. A tárlatvezetés kiegészül vetítéssel is, körülbelül 2-3 órát érdemes rászánni.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

Vezető a római limes Világörökségre jelölt magyarországi helyszínein

1. Mráv Zsolt: Dunakeszi késő római kikötőerőd. Budapest 2009.
2. Visy Zsolt: Intercisa római erődje. Pécs 2010.
3. Gróf Péter - Gróh Dániel: Visegrád római kori emlékei. Visegrád 2011.
4. Visy Zsolt: Lussonium római erődje. Pécs 2010.

Még szerencse, hogy itt ez a Duna

Karinthy Ferencnek, Karinthy Frigyes fiának Leányfalun volt nyaralója a Móricz Zsigmond utcában. Legnagyobb sajnálatára. Ugyanis sokkal jobban szerette volna, ha Móricz Zsigmond lakik a Karinthy Ferenc utcában. Tárcáiban gyakran írt a dunai nyarakról, rövid életképeiben sajátos humorral elevenedik meg a '60-as és '70-es évek vízparti világa. A leányfalusiak kedvelt Kacsa-szigete is felbukkan az egyik történetben. Ilyen borongós őszi napokon egy kis derűt hozhat mindennapjainkba ez a három könnyed, vidám történet.

Leányfalu. Karinthy Ferencé a sárga ház és a kispolszki, a szomszéd házban forgatták a Linda néhány jelenetét. Takács István képe.

NYÁRI SZÜNET

Amint becsukott az Opera, F. megjelent Leányfalun. Légszomja van, harsogta mindenkinek, akivel találkozott; van azonkívül egy Skóciából származó gémfejű botja: az első napokban harminc-negyven kilométereket gyalogolt, Dunabogdányig és vissza, Visegrádig és vissza. Esténként egyéb szomjait csillapítja, a legváratlanabb helyeken bukkanva föl, Kisorosziban, Tahiban, ismerős és ismeretlen villákban: baritonja kizeng az országútra, mindig tudni lehet, hogy hol van, mint a preparált óriásbálna, amit a rádió is bemond: saját költeményeit olvassa fel a nyaralóknak. Nekem már nem meri, mert megfenyegettem: minden versért egy operaáriát énekelek.

Aztán fölfedezte a Kacsa-szigetet: reggel felfújja a gimimatracát, és átcsurog, kifekszik a szigetcsúcsra, és meztelenül napozik, mert úgy egészséges, ha a napfény a teljes bőrfelületét éri. Le is égett szép hólyagos-vörösre, ideátról nézve olyan, mint egy partra mászott nagy rák. Közben énekel, skálázik, a Dunából felugráló halaknak leadja az egész repertoárját: Figaro, Wozzeck, Kékszakállú... Ez lett a veszte: maszek áriázása odacsalta a rendőrségi motorcsónakot.

-Az elvtárs mit csinál itt?

-Napozom.

-De miért meztelenül?

-Csak így ér valamit - magyarázza barátunk, és vastag hangja megborzolja a néma vizeket -, a sugárzás ugyanis egyenletesen oszlik meg a bőrfelületen: magának is nagyon ajánlom, barátom...

-Ez közszeméremsértés. Megbírságolom ötven forintra.

-Tessék - nyújt át F. egy százast. - A mai és a holnapi.

KÁNIKULA

Tíz óra elmúlt. a Duna-kanyar egyik vízparti nyári vendéglőjébe böhöm-széles, nagy darab úriember állít be, ingujjban és gyűrött vászonnadrágban, pulóverét hanyagul maga után vonszolva. Lépeti-tekintete arra vallanak, hogy már több hasonló intézményt megjárt, de a fülledt estében csupán az italosokkal lehetett kontaktusa, mert tüstént így szólítja a pincért:

-Mi van enni?

-Egy szép bécsi jó lesz?

-Nem nem lesz jó - törli meg zsebkendőjével nyakát zordonan a vendég. - Adjon nekem egy csúnya bécsi szeletet. 

-Igenis, kérem, egy csúnya bécsi - hagyja rá a felszolgáló, s hamarosan már hozza is, kissé oda is támaszkodik álltában az egyik székhez, ahogy a pincérek szoktak pihenni:

-Elég rossz?

-Megjárja - hümmög a falatozás közben amaz, majd villájával a víz felé bök. - Még szerencse, hogy itt ez a Duna.

-No persze, kérem szépen.

-Képzelje, ha nem folyna itt. ez a vendéglő, a terasz meg ez a sok villa, mind egy sorban, lépcsőkkel, stégekkel, a strandok, csónakházak, miegymás... És mind potyára, ebben a kánikulában, mert nincs benne víz...

-És a hajóállomás! - veszi a lapot a pincér. - Akkor azt is hiába építették volna!

-Meg a rév, a komp!

-Nem is tudna átmenni, megfeneklene a homokon!

-A horgászok se sok halat fognának.

-Az ám, csak dobná be a pecát a sok marha a száraz sóderba!

Még elcsevegtek egy darabig, közben a vendég újabb ételekkel és italokkal erősíti meg magát. De tizenegykor, sajna, záróra, fizetni kell.

-Volt egy bécsim, túrós csuszám, hat minyon, két nagyfröccs, három konyek.

-...Igenis, kérem három konyak.

-Konyek. Én konyekot ittam.

-Rendben van, kérem tisztelettel, három konyek... Az összesen hetvenkettő tíz.

-Nyolcvan - dob oda az ingujjas egy pirosat, de nem nyúl a visszajáró húszas után, csak nézi pislogva, gyöngyöző-vörös arccal.

-Valami probléma van?  - érdeklődik a felszolgáló.

-Azt mondtam, hogy nyolcvan.

-Úgy is van. Hát nem százassal méltóztatott fizetni?

-Nem uram, én egy százötven forintossal fizettem. Nézze meg oda tette legfölülre.

-Hát persze, kérem szépen - kapcsol a pincér. - Ezért adtam vissza egy hetvenforintost.

-Ja úgy, akkor jó - gyűri zsebre megnyugodva a vendég, és kifelé indul, lecsüngő pulóverével a kavicsot söpörve.

PLEIN AIR

A Duna közepén zöld bója ring a vízen, a zöld bója mellett kék gumimatrac, a kék gumimatracon piros fürdőruhás, fehérszőkére szítt hajú lány: a piros-fehér leány egyedül ringatózik a nagy augusztusi délben a nagy víz közepén, a kék matracon, a zöld bójába kapaszkodva. Csend, kék, zöld, fehér, piros.

Fentről egy kajak csurog alá, lassan, lustán, a fiú épp csak megmártja a kéttollú evezőt, meg se csobban a víz, hagyja, hogy vigye az ár. Elcsurog a bója mellett, akkor mégis visszafordul, húz egyet-kettőt fölfelé, megkerüli, aztán megint le, így kering körülötte. A lány hason fekve is látja, de nem szól, nem moccan. A part ide is, oda is jó kétszáz méter.

-Szió - mondja a fiú

A lány nem felel, fekszik a kék gumimatracon, bal keze a vízbe lóg. A fiú újra elhúz előtte.

-Elég jó idő van, ami azt illeti.

Erre sincs válasz. Ide most már direkt kérdés kell, eldöntendő és feleletet provokáló.

-Nem jössz egy kicsit kajakozni?

-Nem.

Ez már valami, ha elutasítás is.

-Miért nem?

-És a matracom? Elvigye a víz?

-Hozzákötjük a kajakhoz... Na?

-Nincs kedvem.

-Lekopjak?

A lány csak a vállát rándítja, fektében a gumipárnán. A fiú ismét elhúz mellette, majd:

-Nem unalmas így egyedül?

-Elég jól bírom.

-Jól van, nem kell úgy fölvágni.

-Én nem vágok föl.

-Akkor gyere kajakozni.

-Mondom, hogy nincs kedvem.

-Miért jársz valakivel?

-Minek azt neked tudni?
-Jó fej?

-Nem rossz.

-És most hol lóg?

-Üzemi gyakorlaton.

-Milyen krapek?

-Elég rendes krapek.

-Na igazán, nem akarsz kajakozni? - tér vissza a fiú a lényegre, ám a lány ez ügyben megingathatatlan, most is csak a fejét rázza, fehérszőke hajának egy tincse a folyó tükrét borzolja.

-Akkor meghalok - jelenti ki a dunai lovag, s átfordul a kajakkal, fejjel lefelé lóg a vízbe, a csónaknak csak a feneke látszik, szép csöndben sodorja az ár. Fél perc, egy perc, két perc, ekkor a lány kezd nyugtalan lenni - nem tudja, hogy ez amolyan evezős mutatvány, páka a neve: a fiú odalent bebújik a kajakba, mint egy búvárharangba, öt percig is kibírja, van elég levegő.

-Na igazán, ne izélj... - szól oda, aztán, hogy erre se billen vissza a csónak, ijedten-bátortalanul: -Megfullad! Segítség!... - és hangosabban, a víz fölött elröppenő kis sikollyal: - Segítség! Emberek!...

-Szóltál valamit? - bukkan fel a fiú faarccal, csöpögő-nedvesen.

-Hülye - mondja amaz, és átfordul a matracon, a másik part felé, hogy ne is lássa. A fiú még egyszer megkerüli, de ebből már nem lesz közös kajakozás, ez vili, azaz világos; lassanként továbbcsurog, elmarad mögötte a zöld bója, kék gumipárna, piros fürdőruha, sugárzó szőkeség. Azért nincs harag, még vissza is kiált:

-Szió.
-Szió. - dünnyögi a vízbe a lány.

Szent Flórián földrajza

IN ENGLISH

Enns. Alig 254 kilométer hosszú Duna balparti mellékfolyó. A Radstädter Tauernben ered, eleinte keletnek, majd éles törés után északnak fordul, a Gesäuse-szurdokban átvágva magát a szűk alpesi mészkővonulatokon. Alsó- és Felső-Ausztria határát alkotva, Enns városa mellett ömlik a Dunába, a 2112. folyamkilométernél. Átlagos vízhozama 195 köbméter másodpercenként, de mértek már rajta árvíznél 1020-at is. Színe zöldeskék, az Alpokból szállított hordalék miatt. 304-ben ebbe a folyóba fojtották bele Flóriánt a kiszolgált római katonatisztet a lauriacumi hídnál. 

Enns város hídjai az Enns folyón

A magyar monda és mesevilág is jól ismeri ezt a folyót. Innen származik az "Óperenciás-tengeren is túl" kifejezés. Azt sajnos már lehetetlen kideríteni, hogy Magyarországról, avagy Bécsből nézve mondhatták azt, hogy "ob der Enns", azaz túl az Enns folyón. Hajlok arra, hogy az utóbbi eset valószínűbb, ugyanis Felső-Ausztria örökös tartomány elnevezése egykor Österreich ob der Enns volt. Tehát feltehetőleg a németből került át ez a kifejezés a magyarba. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy Szent Flóriánt az Óperenciás-tengerbe fojtották bele. 

Szent Flórián, Nepomuki Szent Jánoshoz hasonlóan tipikus közép-európai szent, élete és halála kapcsán azonban jóval több szállal kapcsolódik a Dunához. Elsősorban a tűzoltók kapcsán ismert a neve világszerte, ugyanakkor a szénégetők, pékek, kovácsok, halászok, katonák védőszentje is.  Tűz és árvizek esetén volt szokás az ő közbenjárását kérni.

Életéről az első fennmaradt írás 511-ből származik, Eugippius tollából. A Vita Sancti Severini fontos forrása az 5-6. századi Közép-Európának, Noricumnak és Rhaetiának. Ugyanakkor ahány Szent Flóriánról szóló cikket olvasunk, annyi féle különböző, egymásnak sokszor ellentmondó információt találunk, legyen szó a wikipédiáról, a Szentek Életéről, avagy a lexikonokról. Különösen a földrajzi nevek problémásak, gyakran nem létező városnevekkel találkozni, melyet mások kritikátlanul átvéve tovább fokozzák a zűrzavart.

Történetünk színhelye Noricum provincia, mely Pannoniától nyugatra terült el, nagyjából lefedve a mai Ausztia középső területét. Északról a Duna határolta, melyen túl a harcias alemann és markomann tözsek éltek. Időszámításunk szerint 18-ban foglalták el római csapatok a kelta tauriszkusz (norici) törzstől. Egészen Marcus Antonius uralkodásáig nem állomásozott légió a tartományban, Regnum Noricum néven megmaradt önálló fejedelemségnek, irányítását egy procurator végezte. A markomann háborúk miatt  szükségessé vált a tartomány megerősítése, 180-ban megérkezett a legio II. Italica, mely a római uralom felbomlásáig LAVRIACVM táborában állomásozott. Jelképe a római anyafarkas volt, amint Romulust és Remust táplálja.

A legio II. Italica bélyeges téglája

Nagyon valószínű, hogy Flórián is ebben a légióban szolgált, hiszen egész élete Noricumhoz kötődött. Születési helye bizonytalan, két város áll versenyben a megtisztelő címért, AELIVM CETIVM, azaz St. Pölten, valamint CANNABIACA, Zeiselmauer, közel a pannoniai határt jelentő Bécshez. A Pallas lexikon szerint már keresztény családban született 240 környékén, míg mások azt állítják, hogy a katonáival együtt vette fel a kereszténységet felnőtt korában. Mindenesetre annyi biztosnak tűnik, hogy katonacsaládban született, édesapja is katonatiszt volt.

Noricum megerősített dunai partszakaszának vázlata. Forrás

Szent Flórián legendája szerint már gyermekként is képes volt egy lángoló épületet eloltani imájával, ez a tény azonban ellentmond a felnőttként keresztelkedéssel. Apja példáját követve ő is a római hadseregbe lépett, és gyorsan haladt fölfelé a ranglétrán. Caecia erőd parancsnokává nevezték ki, csakhogy ilyen nevű erőd, őrtorony, vagy légióstábor nem létezik. Feltehetően AELIVUM CETIVM nevének torzulása következett be, tehát elképzelhető, hogy Flórián saját szülővárosának parancsnoka lett. Nem véletlen, hogy elsősorban a tűzoltók védőszentje lett, történt ugyanis, hogy tűz ütött ki a katonai táborban, melyet reménytelen helyzetből, mikor már mindenki a menekülésen törte a fejét, egymaga fékezett meg. Ezért tekintélye nem csupán saját katonái között nőtt nagyra, híre a felsőbb körökbe is eljutott. A legionárius szolgálat 25 évét kitöltötte és Mantem-ben, Krems mellett telepedett le, mint kiszolgált katona. Ez a településnév sajnos ugyancsak elírás, feltehetően Mautern (an der Donau) településsel egyezik, ahol a római korban hatalmas katonai erőd állt FLAVIANAE néven.

 

Lauriacum/Lorch erődje máig meghatározza az utcahálózatot

303-ban, Diocletianus császár uralkodása idején kezdődött nagy keresztényüldözés híre noricumi birtokán érte Flóriánt. Amikor megtudta, hogy a provincia prefektusa, Aquilinius elfogatta 40 egykori katonáját, felkerekedett és elindult megsegítésükre. A tartomány székhelye, 180 óta az Enns és a Duna összefolyásánál álló LAVRIACVM légióstábor volt, ahol a 6000 fős légióval együtt körülbelül 30 000 ember élt. Életének utolsó napjairól a Szentek élete tudósít:

Legendája szerint amikor Lorchba indult, a keresztények után kutató katonákkal találkozott. Így szólt hozzájuk: ,,Ne fáradjatok tovább a keresztények kutatásával, hiszen én magam is keresztény vagyok. Forduljatok meg, és jelentsétek a parancsnoknak.''
Aquilinus először nyájasan beszélt az elébe állított Flóriánhoz: ,,Jöjj velem, és bajtársaiddal együtt áldozz az isteneknek, s velük együtt ismét élvezni fogod a császár kegyelmét''. Flórián ezt megtagadta, s mikor Aquilinus kínpaddal fenyegette, így imádkozott: ,,Uram Istenem, tebenned reméltem, tehát soha meg nem tagadhatlak. Kész vagyok érted szenvedni, és föláldozni életemet, csak adj erőt a szenvedésre, és végy föl választottaid sorába, kik előttem megvallották szent nevedet.''
Aquilinus ennek hallatára rákiáltott: ,,Micsoda badarságot beszélsz, hogy dacolni akarsz a császár parancsával!'' Mire Flórián: ,,Míg földi fegyvert hordtam, titkon szolgáltam Istenemet, és a sátán soha nem bírt elidegeníteni tőle. Most a testem ugyan hatalmadban van, de a lelkemnek nem árthatsz, mert az egyedül Istené. Engedelmeskedem parancsaidnak, amennyiben mint katona ezzel tartozom, de arra senki nem kényszeríthet, hogy bálványokat imádjak!'' Miközben botozták, ezt mondta: ,,Tudd meg, semmiféle kínzástól nem félek. Gyújtass máglyát, és én Jézus Krisztus nevében örömmel lépek rá. Íme, most áldozatot mutatok be Uramnak Istenemnek, aki megerősített, s ezen megtiszteltetésre méltatott engem.''
Egykori katonatársai vitték a kivégzésre. Megkötözték, követ kötöttek a nyakába, és fölállították a híd korlátjára, de egyikük se merte a vízbe taszítani. Hosszú idő után jött egy fiatal katona, aki nem ismerte Flóriánt, ő odaugrott és belelökte a folyóba. Amikor azonban kíváncsian utána tekintett, hogy lássa elmerülését, megvakult.

Más források szerint így felelt kínzása előtt a prefektusnak: "Rengeteg sebet kaptam már a császárért, mit nekem ez a néhány karcolás saját hitemért?" 

Halálának napja 304. május 4-én volt.

Flóriánt tehát malomkővel a nyakában elnyelték az Enns folyó habjai. De hol állhatott ez a híd a római korban? Az Enns folyó túloldalán, Albing falu mellett is állt rövid ideig egy római tábor, melyet az áradások, és a magas talajvízszint miatt kellett elhagyniuk a katonáknak. Feltehetően a Lorch-St.Pölten között vezető limesút hídjáról lehet szó, mely a tábor alaprajzát és a terepviszonyokat figyelembevéve az első képen látható vasúti hídtól északra állhatott, közel a Duna torkolatához. 

A legenda szerint Flórián holttestét a folyó partra vetette, ahol egy napig egy kiterjesztett szárnyú sas vigyázott rá. Mivel elképzelhető, hogy a sebes sodrású Enns folyó a Dunáig sodorhatta a malomkövet, Valéria, akinek álmában jelent meg Flórián, kérlelve őt, hogy temesse el illőképpen feltehetően már a Duna partján találta meg a holttestet. Valéria egy ökrös szekérre tette, majd befödte szalmával és gallyakkal, hiszen a Flórián által kijelölt hely eléréséhez újból át kellett kelni a lauriacumi hídon. Sőt magán a városon is keresztül kellett haladnia, ráadásul az OVILABIS-ba (Wels) vezető forgalmas limesúton, ahol a hadsereg állandóan járőrözött. A legendát olvasva az is elképzelhető, hogy Valéria kerülőúton tette meg ezt a mindössze 10 kilométeres utat, hiszen ökre annyira megszomjazott, hogy csodának kellett történnie: egy forrás fakadt az út szélén. Az ökör szomját oltván immár újult erőre kapott és eljutottak a mai St. Florian faluhoz, ahol Flóriánt eltemették. Ezen a helyen a VIII. században már templom állt, ma pedig hatalmas apátság, a szent sírjával. Itt látható az a malomkő is, mely állítólag Flórián haláláért felelős. Szentté avatásának dátuma nem ismert, mivel már a hivatalos szenttéavatási eljárás kidolgozása előtt kanonizálták.

Flórián egész életét a Duna mellett élte le, gyermekként a Duna partján játszott, katonatisztként a dunai partot őrizte a barbár behatolások ellen, öregkorában a Duna mellett gazdálkodott, holttestét is a Duna adta vissza. Talán ezért sem véletlen, hogy főként a Duna menti országokban terjedt el tisztelete. Bajorországban, Ausztriában és Magyarországon számtalan településen találkozhatunk szobraival. A tűzoltók révén pedig az egész világon ismertté váltak hőstettei és a közösségért vállalt önfeláldozása.

Bővizű ős-Duna nyomai az Altmühl-völgyben

IN ENGLISH

A folyóvölgyek morfológiája a szállított víz mennyiségétől függ. A morfológia alatt nem csupán a völgy szélességét értjük, ebbe a fogalomba beletartozik a kanyarulatok fejlettsége is. Minél nagyobb egy folyó vízbősége, annál nagyobb kanyarulatokat képez. Ha azt vesszük, hogy egy folyó vízhozama akár egy éven belül is nagy eltéréseket mutat, különösen igaz ez a földtörténeti korokra. Régen elhagyott medrek kanyarulatfejlettségéből tudunk következtetni a régi korok vízhozam-viszonyaira. Éppen ezért egy geográfus mindig gyanakodni kezd, ha egy hatalmas, széles völgyben egy pataknak sem nevezhető erecske csordogál. A Wellheimi-völgy Bajorországban éppen egy ilyen hely.

Mintha egy zöld vizű folyó kanyarogna a Frank-Alb mészkővonulatai között. Vízfolyásnak azonban nyoma sincs. A szántóföldek világos és az erdők sötétzöldje éles határt képezve rajzolja ki egy hatalmas ősfolyó fél-egy kilométer széles völgyét. Rennertshofen és Dollnstein között Wellheimi-(száraz)völgynek nevezik, Dollnstein és a duna-parti Kelheim között az Altmühl-patak folyik benne. Ez az ősfolyó völgy összesen 120 kilométernyi hosszúságban kanyarog az erdővel borított jura mészkőszirtek között. Utolsó 35 kilométerén, Dietfurt városától a Duna-Majna-Rajna csatorna medre tölti ki.

A Wellheimi-szárazvölgy ősi mederformái. Forrás: urdonautal.info

Még az Altmühl-patak sem rendelkezik elegendő vízhozammal ahhoz, hogy ilyen méretű völgyrendszert alakítson ki. Mindössze 220 kilométert tesz meg a Középső-Frankóniai forrásától a Dunáig. Átlagos vízhozama 17 m³/s, a valaha mért legnagyobb érték 159 m³/s volt. Ebben a széles völgyben úgy veszik el, mint a lábunk, amikor egy óriás cipőjét próbáljuk felhúzni. Itt egykor egy sokkal bővízűbb folyónak kellett folynia. Vajon melyik lehetett ez a folyó?

Az Altmühl folyócska Eichstätt városánál

A közelben csak egyetlen folyó rendelkezik ilyen völgy kialakításához elegendő vízmennyiséggel. A Duna. Azonban ha kicsit visszamegyünk az időben, egészen a pliocén korig (5,332-2,528 millió éve), kiderül, hogy mindez korántsem ennyire egyértelmű. A Felső-Duna-völgy mai helyét az Alpok kiemelkedése után sokáig tenger borította. A Duna forrása és a torkolata is teljesen másutt volt mint manapság. Ekkor még az Alpokban eredt és szép fokozatosan töltötte fel a sekély, félsós (brakkvizű) tengeröblöt, mely valahonnan a Fekete-tengertől nyúlt fel, egészen Dél-Németországig. Amikor az Altmühl mai völgye kialakult, a Duna-delta valahol Bécs környékén lehetett.

Az ős-Duna és ős-Majna torkolatvidéke Dollsteinnél. Forrás: urdonautal.info

Az ős-Duna, mely e völgyrendszert kialakította, sokkal bővízűbb volt ezen a szakaszon mint napjainkban. Az Altmühl-patak felső völgyében ekkor még az ős-Majna folyt, ide hordta vizét a Fulda és a Neckar is. Mégis mi történt ezekkel a mellékfolyókkal? A pliocén óta a Dunát ért komoly vér(víz)veszteségért egy másik folyó felelős: a Rajna. A Rajna fokozatosan tolja egyre keletebbre a kontinentális vízválasztót. Árkos lezökkenésű völgyével sorban elvonzotta a Duna mellékfolyóit. Az Altmühl-völgy kiszáradásáért azonban nem okolhatjuk a Rajnát.

Egykor Duna-völgy, ma patakvölgy - a Schutter. Forrás: wiki

Ingolstadt városa mellett egy kicsiny patak ömlik a Dunába. A középkorban a Schutter vizén őröltek a helyi molnárok malmai. Ez a patakocska egészen 80 000 évvel ezelőttig ugyancsak Duna meder volt, miután az Altmühl-völgyből eltűnt a főág. Ha valaki erre jár, hiába keresné a Dunát, helyette csupán ezt a vékony erecskét találná a széles völgyben, Ingolstadttól nyugatra. Itt jóval kevesebbet időzött a folyó, ugyanis hamarosan új medret talált magának egy déli mellékpatakja völgyében. A Neuburgi-patak hátravágódása néhány kilométerrel újból lerövidítette a Dunát. A lerövidülés esésnövekedést vont maga után, hiszen rövidebb szakaszon teszi meg ugyanazt a magasságkülönbséget. A neuburgi szakaszt a folyó a mai napig nem lakta be teljesen. A táj képe itt teljesen más, mint a széles, lapos Altmühl völgyében. 

A weltenburgi kolostor Kelheimtől nyugatra a világ legrégebbi sörfőző apátsága. Forrás

A weltenburgi kolostor mellett látható, mészkőfalak között kanyargó 60-100 méter széles Duna már csak halvány mása annak a bővízű ősfolyónak, amely a pliocén-pleisztocén határán megformálta az Altmühl völgyét. A teljes alpi vízgyűjtőjétől megfosztott Duna jóval kisebb völgyet és kanyarulatokat alakított ki új, immár véglegesnek tűnő szakaszán.

Magyarországon az Érmellék hasonlítható az Altmühl völgyéhez, itt a Tisza régi medrét "örökölte" meg az Ér-patak. 

Ajánlott olvasmány:

• Franz X. Bogner: Im Urdonautal der Altmühl, 2001

Vízhozam rekord a Dráván!

IN ENGLISH

Ma magdőlt a vízhozam rekord a Dráván. Ptuj városánál másodpercenként 3100-3200 köbmétert mértek, amely 500 köbméterrel haladta meg az 1965-ben mért eddigi legnagyobb értéket. Jelenleg, november 6-án este a Duna vízhozama Budapestnél 1760 m³. Napokon belül előállhat a torkolatnál egy meglehetősen ritka hidrológiai jelenség, amikor is a csupán negyedik legnagyobbnak számító mellékfolyó kétszer annyi vizet szállít, mint a főfolyó Duna.

Lavamünd víz alatt. 2012. 11. 06. (kép: Standard.at)

A hetek óta tartó esőzések következtében kilépett medréből a Dráva. A szlovén-olasz-osztrák határon lehullott 80-100 mm csapadék árvizeket indított az Isonzón, a Murán, a Száván és a Rábán is. Utóbbin, ha nem is ugyanakkora mértékben, de komoly áradás vonult le. Szentgotthárdon a vízszint csupán 80 centiméterrel maradt alatta az eddig mért legnagyobb vízállásnak. 

A legsúlyosabb helyzet a Dráva vízrendszerének osztrák és szlovén szakaszán alakult ki. A folyó teljes hosszán leállították mind a 16 vízerőművet (11 osztrák, 8 szlovén és 3 horvát). Ausztriában kénytelenek voltak megnyitni tározókat a duzzasztóművek védelme érdekében, aminek következtében Dravograd települést teljesen körbezárta a megáradt folyó és a földcsuszamlások zárták el az utakat. Az iskolákból nem engedték haza a diákokat, ugyanis nem volt már hova. A lakosságot hotelekben szállásolták el. Megszakadt a gázszolgáltatás és leállt a központi fűtés.

Dravograd, víz alatt 2012. 11. 06. (kép: Poleshift.ning.com)

Duplek települést szinte teljes egészében elárasztotta a Dráva, itt körülbelül 250-300 ház áll a vízben. Még a Suhadolnica (~szárazvölgy) patakon is rekordmennyiségű vízhozamot mértek. Több farmról állatokat kellett kimenekíteni magasabban fekvő területekre. A mentésben részt vesz a tűzoltóság és a szlovén hadsereg 120 katonája.

A szlovén határon álló osztrák Lavamünd településnél már levonult az árvíz itt jelenleg a romok és a hordalék eltakarítása zajlik. Számos híd megrongálódott, utakat mostak alá a kiáradt mellékpatakok. A Dráva vízgyűjtő felső szakaszán jelenleg is esik az eső, ezért a vízügyi szakemberek az éjszaka folymán továbbra is magas vízállásra számítanak. A Maribornál átlagosnak mondható 300 m³/sec vízhozam a tízszeresére duzzadt és a nap folyamán a legtöbb szlovén vízmérce 8 méter fölötti értéket mutatott.
 

A medréből kilépett Waidis patak (kép: Krone.at)

Jelenleg az árhullám a horvát szakaszon tetőzik és közelít Őrtilos felé, ahol már tegnap reggel óta gyorsan emelkedik a vízszint. Az előrejelzések szerint itt is meg fog dőlni a vízállás rekord. Várhatóan a magyar szakaszon is elrendelik majd a legnagyobb fokú árvízvédelmi készültséget.  

Mindeközben kifejezetten alacsony a Duna és a Balaton vízszintje. A Dráva torkolatánál éppen ezért nem fog összetorlódni a két víztömeg, mint legutóbb 1965-ben, a nagyárvíz idején.

A Dráva mindenhol. (kép: Sloveniatimes.com)

1965-ben a 2600 m³ legnagyobb értékkel tetőző árvíz sokkal nagyobb pusztítást végzett, ugyanis az árvízvédelmi töltések java részét csak ez után építették ki. Ez az árvíz azért is volt különösen emlékezetes, mert egyidőben érkezett az eddig legtartósabb dunai árvízzel, amikor is több mint 100 napon keresztül volt érvényben az árvízvédelmi riasztás.

A Dráva árvize Ausztriában, 1965 (kép: Dravaradio.eu)

Meglehetősen szokatlan időben érkezett a 2012 novemberi szlovéniai árvíz. A késő őszi időszak jellemzően a kisvizek ideje. Ilyenkor elapadnak a magashegységi patakok, főként a fagyás miatt, megszűnik a gleccserek olvadása. Most azonban a napok óta tartó esőzések következtében a talaj olyannyira telítődött vízzel, hogy már képtelen volt mindezt elnyelni. Erre utalnak a földcsuszamlásokról, sárfolyásokról szóló hírek. Az őszi, téli esők nem szokatlanok a mediterrán térségben. Viszont ha igazak a híresztelések, miszerint ez az éghajlati öv lassanként egyre északabbra vándorol, fel kell készülnünk ennél nagyobb árvizekre is. 

Éppen ezért kifejezetten kerülendő az "évszázad legnagyobb árvize" fordulat, hiszen alig 12 év telt el a XXI. századból.

A feneketlen folyó - avagy hol a legmélyebb a Duna?

A Nagy-Kazán-szoros a Báziástól Szörényvárig tartó Vaskapu szorosnak, azon belül is az ún. Alsó-Klisszurának az egyik része. Plavisevicza falutól a Dubovai-öblözetig terjed, mintegy 4 kilométer hosszúságban. Törökül a kazán üstöt jelent. Nagyon találó elnevezés volt ez régen erre a zátonyos, sziklás, örvényes szakaszra, ahol szinte függőleges mészkőszirtek között forrt és zubogott a Duna.

Nem Norvégia, nem fjord, Mednyánszky László festménye a Vaskapuról (wikipedia.hu)

 

Nem is gondolnánk, hogy a Bánsági-hegyvidék és a szerbiai Miroč-hegység között kialakult antecedens völgyben egykor a Pannon-beltenger (Pannon-tó) tartott köldökzsinórként kapcsolatot a világtengerekkel. Az Alföld pliocén kiemelkedése során a Pannon-tó fokozatosan feltöltődött, és a tengerszoros helyét átvette az Ős-Duna, mely a Kárpát-medence vizeit vezette a visszahúzódó tengerek felé. Akkoriban még más volt a táj képe errefelé. Sokkal lankásabb hegyvonulatok között kanyargott a folyó. A Kárpátok hegységkeretének kiemelkedése során a völgy mind mélyebbre és mélyebbre vágódott. A bevágódás üteme lépést tartott a kiemelkedéssel, a puhább kőzetbe vágódott kanyarulatok alakja átöröklődött a jura-alsó kréta mészkőszirtekre is. Ezt a jelenséget nevezik antecedens völgyképződésnek a földtudományokban.

Széchenyi emléktáblája a Nagy-Kazán-szoros bejáratánál

A Nagy-Kazán-szorosban mindössze 150-170 méterre szűkül le a Duna medre. Utoljára Passaunál, az Inn torkolat után ilyen keskeny a folyó. Hová tűnik ez a hatalmas vízmennyiség? Hiszen a Duna vízhozama itt már többszöröse az osztrák-német határon mértnek, átlagosan 5-6000 köbméter másodpercenként (előfordult már a 16000 is!) Ez a hatalmas vízmennyiség függőlegesen oszlik el a mederben, ezért fordulhat elő, hogy már a duzzasztás előtt is 50-60 méteres vízmélységeket mértek a Kazán-szoros üstjeiben. Jelenleg ez az érték elérheti a 80 métert is a duzzasztás fokától függően. Ennél sokkal sekélyebb vizeket is feneketlennek nevez a népnyelv. Összehasonlításképpen Dover és Calais között 45 méter mély a La Manche. Annak idején Plavisevicza falu körülbelül 60 méterrel feküdt a tenger szintje felett, ebből megállapítható, hogy a Duna a Nagy-Kazán-szorosban majdnem a tengerszintig kivájta medrét. Ez a mélység a hajósok bánatára nem volt állandó, sőt inkább pontszerű. Néhány száz méterrel arrébb már a víz színe alatt megbúvó kőkemény sziklazátonyok leselkedhettek az óvatlan hajókra. Az egyenetlen meder miatt szinte kiszámíthatatlan áramlások, örvények keletkeztek, melyek ide-oda dobálták az erre hajózókat. Vihar esetén pedig a sziklákról lezúdúló orkánerejű szél végképp lehetetlenné tette az átjutást.

Mára megváltozott a folyó képe, megszelídített medveként cammog a hegyek közt, orrában a karika a Vaskapu I. erőmű. A vízszint 25-30 méterrel emelkedett meg a Nagy-Kazánban. A visszaduzzasztás hatása 240 kilométerre is érezteti hatását, jó támpontot nyújt erről az aktuális vízállásjelentés a hydroinfo.hu honlapon. A vízmércék 0 pontja ugyanis maradt a régi helyen, csupán 5-25 méter léccel kellett kiegészíteni őket 1972 után.

Vízállás adatok az Al-Dunáról (2012. 11. 2-3.)

A felduzzasztott, hömpölygő Duna maga alá temetett mindent. Dubova falu vese alakú medencéjével víz alatt áll, szintúgy a délebbre fekvő Plavisevica település. Elmerült Széchenyi emléktáblája, útja és részben elmerült Veterani tábornok barlangja, ahol 1692-ben 300 katonával állta az ostromot a túlerőben lévő török ellen. A Nagy-Kazán-szoros sziklafalai - ha alacsonyabbak is - szerencsére még mindig állnak.

Lásd még: http://dunaiszigetek.blogspot.hu/2012/02/erdok-s-vizek-kozt-i-kazan-szoros-ustje.html