Még megmenthető lenne az Eötvös kápolna!

Ercsitől északra, egy löszplató Dunára szakadó peremén áll a Batthyány- és Andrássy kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Kisfaludy Társaság elnöke, Eötvös Loránd fizikus édesapja, az író és jogász vásárosnaményi báró Eötvös József síremléke. Bár a családi sírboltnak egykor otthont adó római katolikus kápolna évről-évre egyre rosszabb állapotban van, még megmenthető lenne!

 
Ercsire érkezve a főutak mentén büszke táblák hirdetik: "báró Eötvös József városa". Aki azonban báró Eötvös József sírjához igyekezne, jobb ha felkészül a legrosszabbra. Két út vezet a kápolnához, az egyik mentén a százhalombattai olajfinomító telepei kísérnek utunkon, a másik út képe egy tipikus külvárosi szeméttelep, egy löszfennsík szélén futó, jobbára beszántott, esős időben csak combközépig érő gumicsizmával járható földút.

Ez az eldugott hely ősidők óta kiemelt szakrális szereppel bírt. A szakralitás pedig ez esetben természetföldrajzi okokra vezethető vissza. A Duna fölött bővízű forrás fakad, köszönhetően a Duna vízszintje felett elvégződő vízzáró agyagrétegeknek. Ezen a ponton, ahol legmélyebben található a vízzáró réteg, bukkan felszínre a löszön átszivárgó csapadékvíz. Őseink pogány tisztelete a források iránt nem tűnt el nyomtalanul, a kereszténység elterjedése után kicsiny Mária-kegyhely épült a forrás fölé, valamikor a XII. század végén. Ez a kápolna alig néhány négyzetméter alapterülettel rendelkezik, a löszfal oldalában található. A török időket valószínűleg átvészelte, az I. katonai felmérés térképein kereszttel jelölik (lásd fent). Egy másik elbeszélés szerint egy helyi jobbágy, Mészáros Lukács hálából gyógyulásáért megfestette Szűz Máriát és Jézust, majd a parti fák egyikére helyezte. Később ez a kép az ercsi templomba került.
 

Ha az Eötvös-kápolna mellől induló lépcsősoron érkezünk ide, szinte lehetetlen felfedezni ezt a kicsiny épületet, annyira benőtték a kúszónövények. Így télen itt-ott előbukkannak az avar alól a vakolatlan téglafalak. Sok helyen olvasni, hogy a régi romos kápolna helyett Ercsi földesurai 1828-ban újat építtettek. Azt azonban nehéz eldönteni, hogy ez a kicsiny Mária-kegyhely, vagy az Eötvös-családról elnevezett kápolna épült akkor. Elképzelhető az is, hogy az alsó kápolnát is abban az időben újították fel.

Belsejében már semmi nem emlékeztet az egykori funkciójára. A török uralom megszűnése után helyi legendák szerint megtaláltak egy földbe rejtett Mária szobrot, és azt itt helyezték el a búcsújárók és hajósok örömére. Erről azonban a település plébánosa nem tud. A magára hagyott apró kegyhely azóta pusztul, többé nem indulnak hozzá búcsújárók. Előtte meredek ösvény indul le a Duna partjára, a forráshoz, melyet az 1930-as angyalos vízisport térképen is jelölnek.

A ma is látható romos Eötvös-kápolna 1828-ban épült, 

"...keletelt, egyhajós épület, félköríves szentéllyel. Homlokzatait vízszintesen a lábazat, ill. az egyszerű főpárkány, függőlegesen a tengelyek közötti lizénák tagolják. A homlokzatok vörösesbarnára festettek, a tagozatok fehérek. A nyugati homlokzat középtengelyében lunettás, félköríves záródású bejárati ajtó. felette törtívű oromzat, tetején kovácsoltvas kereszt. A hosszabb homlokzatokon és a szentélyen 2-2 szegmentíves ablak." (forrás: muemlekem.hu)

Építtetője báró Eötvös Ignác, császári és királyi kamarás, magyar királyi udvari alkancellár, titkos tanácsos és főpohárnokmester volt, aki felesége révén lett Ercsin birtokos. Mivel Ercsi birtokosai igen gyakran cserélődtek érdemes áttekinteni, hogyan került végül - de nem végleg - az Eötvös-család birtokába.

Még ki sem űzték a törököt az Evlia Cselebi által is részletesen leírt ercsi palánkvárból, királyi birtokként került a Szapáry-családhoz András által. Az ő fia volt a nevezetes Szapáry Péter, a család szerencséjének megalapozója. Szapáry Péter mint hadifogoly volt az akit az érdi Hamza bég ekéje elé fogatott és szántatott vele. 4 év után megváltotta magát és amikor fordult a szerencse és Hamza bég került az ő fogságába megkegyelmezett neki, aki hálából halálos ágyán felvette a keresztséget. Szapáry Péter (a királyért tett szolgálataiért 1690-ban bárói rangra emeltetett) utódai még három nemzedéken át birtokolták Ercsit, amikor fiágon kihaltak. Az egyetlen leány, Julianna báró Lilien József felesége lett, így Ercsi új földesurat kapott. A német származású báró olajmalmokat, sörgyárat, szeszgyárat, svájci mintájú tehenészetet alapított és minden igyekezetével fejlesztette Ercsi gazdasági életét. Lányukat, Lilien Annát báró Eötvös Ignác vette nőül, így került a család Ercsire. Eötvös József itt töltötte gyermekkorát, akkor még élő nagyapjánál, akiről később apai nagyanyjának, Szepessy Máriának is igen jó véleménye volt: a hazafias asszony szerint "egyetlen német sem ér egy fabatkát és az öreg Lilien báró [...] az egyetlen tisztességes német ember."

 

A frissen elkészült kápolna sírboltjába először az öreg Lilien bárót temették el, 1828-ban. Őt követte lánya - Eötvös József édesanyja - Anna 1858-ban. Ekkor már Ercsi nem volt az Eötvös-család birtokában, anyagi okok miatt kénytelenek voltak eladni a kor pénzügyi zsenijének, Sina Simon Györgynek 1844-ben. Az Ercsiben töltött boldog időszak azonban oly mély nyomot hagyott Eötvös Józsefben, hogy végrendeletében meghagyta, hogy halála után ebbe a Duna fölé 40 méterrel magasodó kápolnába temessék, ahonnan olyan csodálatos kilátás nyílik a környező vidékre, távol a települések zajától.

Eötvös József 1871. február 2-án halt meg. Utolsó óráiról feljegyezték, hogy még akkor is fiát, Lorándot próbálta lebeszélni a politikusi pályáról. Utolsó útjára Budáról indult február 6-án reggel 6 órakor.

Teleki András az Eötvös József kultuszról írt szakdolgozatában részletesen kitér a temetés eseményeire:

"A Reform tudósítása szerint a halottaskocsi reggel hatkor indult el, a budai hídfőnél budavárosi huszárok csatlakoztak a menethez. A Hon információi szerint a menet reggel tízre ért Téténybe, itt Pest megyei hajdúk vették át a koporsót. A tétényi Pelikán fogadóban Sina Simon báró, az időközben elhunyt Sina György fia villás reggelivel vendégelte meg a kormány tagjait, a képviselőket, valamint a Magyar Tudományos Akadémia és más intézetek képviselőit. Ezután a menet újra megindult és fél tizenkettőre ért ercsi templomába. A gyászmisét Pauer János címzetes püspök celebrálta. A Reform részletesen taglalta a temetési szertartáson résztvevők névsorát. A jobboldali padok elején helyezkedett el a gyászoló család. A baloldali első padban helyezkedtek el miniszterek (Andrássy Gyula, Horvát Boldizsár, Kerkapolyi Károly, Gorove István, Festetich György.) Két pad között volt József főherceg és a hadsegéde, Tolnay Károly. Rajtuk kívül még részt vettek a gyászmisén Perczel B. vezetésével a képviselők, és az akadémikusok, Pauler Tivadar, Szász Károly, Gyulai Pál, Molnár Aladár, Teleki Domokos vezetésével. A Kisfaludy Társaság is jelen volt, valamint Keleti Gusztáv is. Széchenyi Ödön is megjelent, a tűzoltók élén. A gyászmise végeztével a koporsót Kovács László, Szende Béla, Móricz Pál, Jankovics Miklós, Gromon Dezső, Kürthy István, Bethlen Sándor és Aczél Péter képviselők helyezték a kocsira. A menet 1 óra után indult el, a test 2 órakor ért végül a sírkápolnához, ahol a végtisztességet Radnics fehérvári kanonok, az Eötvös család régi barátja, Ercsi egykori plébánosa adta meg. Eötvös testét nagyszülei mellett helyezték el, szívét egy külön szelencébe téve."

  

1879-ben közadakozásból Ybl Miklós tervei alapján kőobeliszk került a kápolna dunai oldalára, kovácsoltvas korláttal. Az obeliszk és a kápolna között kis kertet alakítottak ki melyben egy kőszarkofág is helyet kapott. Az így teljessé lett családi sírboltba már mást nem temettek. Eötvös József feleségét és gyermekeit máshol helyezték végső nyugalomra. Ettől kezdve a természet lassan birtokba vette a kertet, majd a II. Világháború heves harcai után az épület is romlásnak indult. A kriptában lévő koporsókat többször kifosztották, később antropológusoknak kellett szétválogatniuk az elhunytak szanaszétszórt csontjait, hogy méltóbb helyre kerülhessenek. A kápolnán utoljára 1986-ban végeztek karbantartási munkálatokat.

Régóta tervben volt már e kápolnának meglátogatása, 2013. november 22-én végre sikerült borongós-nyálkás időben egy eső utáni napon felkeresni Eötvös József miniszter - sajnos nem végső - nyughelyét.

 

Térdig sáros lettem mire odaértem. Előzetes kutatások alapján már fel voltam készülve a legrosszabbra, de ennyire borzalmas állapotokra - megvallom - nem számítottam. Ez lenne az első felelős magyar kormány vallás- és közoktatási tárcáját kiérdemlő, később a második felelős (Andrássy-) kormányban is helyet kapó miniszternek és felmenőinek sírboltja? Elkeserítő.

Nem is olyan régen még így nézett ki a kápolna, vakolt homlokzattal és még meglévő ablakrácsokkal. Érdemes összehasonlítani a kezdő képen látható novemberi állapotokkal.

Horogszegi Tamás képe/panoramio.com

 
Íme a jelenlegi, 2013. novemberi állapotok:

A régi 5 ablak masszív rácsozásra már csak a kitépett tégladarabok utalnak. Talán kétezer forintot kaphattak értük valamelyik fémkereskedőnél. A helyreállítás ennek párszázszorosa lesz majd. A belső fa nyílászárók is hiányoznak, nyilván egy jókedvű társaság odabenn gyújtott tábortüze hamvasztotta el őket.

Geográfus szakon volt egy tantárgyunk, mely a külső erők felszínformáló tevékenységével foglalkozott. Külső erőknek hívtuk az időjárási elemek, a felszíni vizek, a jég munkáját, de ide tartozott az emberi tevékenység is. Határterület ez utóbbi már az antropogén geomorfológia irányába, de csak most döbbentem rá, hogy a felszínformálás első részfolyamatának annak idején a lepusztítást vettük. Némi eufemizmussal tehát az ercsi Eötvös-kápolna a külső erőknek esett áldozatul.

A födém téglából épített boltozatán már átdereng az ég, a lyukas tető miatt szétázott téglákról lehullott vakolat a szép kőburkolaton halmozódik. Talán ezt lesz majd a legnehezebb rendbehozni.

Valahogy így nézhettek ki Aquincum épületei is 30-40 évvel a római uralom megszűnése után, a népvándorlás korának elején. A beomló födém által feltöltött belső tér magasságáig pusztulnak majd idővel a falak, így őrizvén meg a kápolna alaprajzát az utókornak. Szerencsére ma már legalább fényképezőgép áll rendelkezésünkre, hogy ne merüljenek feledésbe összedőlő műemlékeink. Az utolsó rómaiak érezhették így magukat,  miközben Aquincum romjai között bóklásztak az V. század elején, mint én ebben a kápolnában. 

Egy tátongó lyuk jelzi a szentély félkörívénél a kripta lejáratát. Benne halomban áll a szemét és a törmelék. A szentély eredeti deszkalapokból készített oltára még megvan valahol - ha jól értettem a telefonban a plébános úr szavait.

A fémgyűjtők egyelőre meghagyták az oromzat díszét, a kovácsoltvas keresztet, hiszen létra nélkül elég nehéz elvinni. 6 kilométeres túrára szerencsére senki nem vállalkozik hatméteres létrával. Sajnos a keresztnek egykor helyet adó csinos huszártoronynak (lásd alább) már nyoma sincs.

Nemcsak a huszártorony tűnt el, hanem a fenti képen a bejárat fölött látható kőtábla, mely valószínűleg az építtetők emlékét örökítette meg.

Mint ahogy nyoma sincs már a sírkertet körülölelő kovácsoltvas kerítésnek sem. Precízen, a kőperemhez a lehető legközelebb fűrészelték el. Vajon egy esetleges helyreállítás után hány napot bírna ki?

Elhanyagolt épülethez elhanyagolt sírkert dukál. Talán utóbbit lehetne a legkisebb erőfeszítéssel rendbetenni, bár ez állandó gondozást igényelne. Talán ha sikerülne újra évenként legalább egyszer életet vinni a kápolnába, a kert elhanyagoltsága is megszűnne, mint például a Cirák és Dénesfa között álló Király kápolna esetében, ahol uniós forrásból sikerült kitisztítani a kissé elvadult erdőt.

A hatalmas Ybl-féle obeliszk szerencsére remekül állja a történelem viharait. Masszív köveit még sem az idő, sem az időjárás sem pedig a rongálók nem kezdték ki.

A kápolna tetejét a szél és a csapadék együttes ereje rongálja. Mivel a kápolnából létra nélkül lehetetlen feljutni a padlásra ezen a szinten kizárhatjuk a szándékos rongálást. A 200 éves tetőszerkezet hiányos, nem csak a cserepek, sok helyen a cseréplécek is hiányoznak már. A hó és eső által korhasztott gerendákon gyökeret vert a növényzet. 

 

A kápolna a római katolikus egyház tulajdonában van. Folyamatosan napirenden tartják a kápolna felújítását, idén áprilisban az Eötvös-emlékév kapcsán pályázatot nyújtottak be a Vidékfejlesztési Minisztériumhoz 25 millió forint támogatásra, melynek csak a felét nyerték el. A hiányzó összeg kigazdálkodása nagy terhet ró mind az egyházra, mind pedig a komoly munkanélküliséggel is sújtott Ercsi Önkormányzatra.

A helyreállítást nagyon megnehezíti, hogy nem vezet a kápolnához út, nincsen vezetékes víz, sem pedig villany. Egy esetleges újjáépítés után a kápolna ugyanígy funkció nélkül maradna, és félő, hogy ismét megrongálják majd. Megoldást jelenthetne, ha körülötte alakítanák ki az új városi temetőt. Ez esetben a kápolnát lehetne ravatalozónak használni, miközben Eötvös József és családja maradványai visszakerülhetnének a kápolna alatti kriptába. Egyelőre ez is csupán egy távoli lehetőség, ugyanis a temető kijelölésének nagyon szigorú kritériumai vannak. A távolság is gondot okoz, a kápolna a város központjától számítva 3 kilométerre van.

A szándék tehát megvan, csupán pénzre és egy olyan funckióra lenne szükség, amely megelőzi a további fosztogatást. Kilátó? Ravatalozó? Búcsújáró hely? Nemzeti emlékhely? A jövő majd eldönti.

Rexa Dezső így búcsúzik Ercsitől a Dunamenti nyaralóhelyek c. munkájában:

"Költői szív porlik földje mélyén, költői szív poraival keveredett össze ősi földje, mely most e finom örökké meleg hamuból meriti az erőt - mindent adni annak a buzgó, szorgalmas népnek, - mely verejtékével öntözi."

Sem Rexa Dezső, sem az ide temetkezők nem voltak felkészülve arra, hogy eljön majd egy olyan idő, amikor ez a szorgalmas nép e kápolna falai között báró Eötvös József koponyájával fog futballozni. 

  

De minek is rágódjunk a múlton? Ha valaki arra jár, maga is kihúzhat néhány gyomot, elvihet egy zsák szemetet. Szerszámok nélkül, öt perces munkával sikerült kipucolni a sírkertbe vezető lépcsőt. 

Amennyiben indul gyűjtés a kápolna helyreállítására, ígérem segíteni fogunk. Amennyiben pedig kétkezi munkára lesz szükség, néhány szabadnapot majd erre áldozunk. De az sem lehetetlen, hogy sötétben bújkáló gerillakertészként jövő tavasszal megtisztítjuk a kápolna környékét. Reméljük a legjobbakat!
 

A Rába torkolatnál

Bármilyen meglepő, így nézett ki a Rába torkolata, amikor a minap ellátogattam oda. A kép nem manipulált, valóban a Rába és a Duna összefolyásánál készült.

Csak éppen nem a folyó torkolata látszik, hanem a pataké. És nem Győrben a Püspökvár alatt járunk, hanem Ercsiben a Belváros és Tótlik településrészek között. Elmondható tehát, hogy a Dunának két jobbparti mellékvizét hívják Rábának. 

A Rába-patakról jobbára csak az Ercsin élők hallottak ezidáig, de valószínűleg ők sem szenteltek neki túl sok érdeklődést. A patak ugyanis keskeny, még horgászni sem lehet benne. Sőt víz is csak eső után csörgedezik benne, völgye a város fő csapadékelvezető csatornája.

A Rába patak vízgyűjtője és szintvonalak alapján nyomozható völgye

A Rába-patak Pest és Fejér megye határán halad, tektonikailag előrejelzett völgye követi a Mezőföld szerkezeti vonalait, melyet az ÉÉK-DDNY csapással lehet jellemezni. Ebben az irányban haladnak a hegységek irányából érkező nagyobb vízfolyások, mint pl. a Váli-víz vagy a Szent László-patak.

Mivel patak, térképeken kék vonallal jelölik. Azt, hogy honnantól kezdve rajzolják be önkényes döntés, többnyire régebbi térképek adatait használják föl. Ha 2013. november 22-én kellett volna terepi szemlével felmérni a patak hosszát ez a kék vonal talán csak az ercsi Nagyhídig tartana. A csapadékos idő ellenére a település északi határán átívelő hídnál nem volt víz a mederben. Eróziós völgye térképeken 5,35 kilométer hosszúságban követhető az M6-os autópálya és a 6-os út között elterülő földekig. Alsó szakasza erőteljesen bevágódott az Érd-Ercsi hátság Dunára leszakadó magas löszplatóba.

Vízgyűjtő területének kicsinysége - mindössze 13 négyzetkilométer - okozhatja a vízhozambeli ingadozást. A vízgyűjtő alsó - burkolt városi - szakaszán jóval nagyobb a lefolyás, mint a felső szakasz mezőgazdasági területein. Vízgyűjtőjének legmagasabb pontja 160 méter körül van a Százhalombattai Olajfinomító területén.

 

Ercsi városában (korábban mezőváros, 2000 óta "igazi" város) négy híd ível át a Rába-patakon. Közülük a legnagyobb és legrégebbi a Csokonai és Damjanich utcákat összekötő ún. Nagyhíd. Igencsak rossz állapotban van. A pergő vakolat alól előbukkan a szétfagyott, foghíjas téglaszerkezet. A patak felett átívelő boltívek tetejénél megkopott kőtáblák állítanak emléket az alkotóknak. A nyugati oldalon lévő valamivel jobban olvasható:

MIHULA J. BARNAFY B. MÉRNÖKÖK TERVE UTÁN 1869

Keleti oldalán a "GÁBOR" felirat mellett csupán a nyugati oldalival megegyező évszámot tudtam kibogarászni. Talán akad egy helybéli olvasónk, aki fel tudja idézni az egész szöveget.

 

A Rába-patak alsó szakaszán már megjelenik a nyílt vízfelület. Házak között húzódó mély völgyében érkezik meg a Szigetújfalura vezető révállomáshoz.

 

Torkolata a 1613,5 folyamkilométernél található, ott ahol a kövezett rakpart elvégződik. Ott, ahol kövek és sűrű növényzet között eléri a Dunát, a gödi oligocénhez nagyon hasonló agyagrétegek bukkannak elő a vékony kavics alól.

1963 - Az év amikor utoljára fagyott be a Duna

  

Habár évről évre minden télen jelennek meg jégtáblák a Dunán, már elmúltak azok az idők, amikor kemény jégpáncélon lehetett közlekedni akár hónapokon keresztül a két part között. Manapság már nem fenyeget annak veszélye, hogy a folyó teljes szélességében beáll a jég. De talán még emlékeznek az idősebbek, az utolsó ilyen alkalom éppen 50 éve, 1963 telén történt. Ezt a történelmi pillanatot Gallé Miklós nagy szerencsénkre fényképezőgépével megörökítette. Nézzük hát hogyan nézett ki a Duna, azon a télen amikor utoljára fagyott be!

(az írás eredetileg a 2013 novemberi (24. évf. 11. szám) Gödi Körképben jelent meg)

 

Bara István: A befagyott Duna Budapestnél, 1963

 

Régebben nem volt ennyire ritka jelenség a befagyott Duna mint manapság. A folyószabályozás előtti sekélyebb, szigetekkel tarkított medrében a lassabban hömpölygő víznek megfagyásához nem kellett olyan tartós és extrém hideg mint a mostani beszűkített és kimélyített mederben folyó víznek. Elég volt annyi, hogy huzamosabb ideig fagypont alá süllyedt a hőmérséklet. A Dunán zajló jegesedést azonban a parton élők mindig baljós előjelnek tekintették. Tavasszal ugyanis, amikor beköszöntött a többnyire nyugat felől érkező enyhébb idő, megindult a jégzajlás. A nyugatról érkező jégtáblák azonban a Kárpát-medencében többnyire még jégpáncélt találtak, ezért egymásra torlódtak és visszaduzzasztották a folyót. Ha elég víz gyűlt össze a megnövekvő nyomás hatására a jégtorlasz megemelkedett és továbbúszott - rendszerint minden útjába kerülő dolgot letarolva - egészen a következő akadályig, ami lehetett sziget, épület, erdő stb., ahol aztán megint fennakadt. Ez történt 1775-ben a Gödi-szigetnél, amikor Vác alacsonyabban fekvő területeit öntötte el a jeges Duna és 1838-ban Pest-Budán, amikor báró Wesselényi Miklós az árvízi hajós nevet kapta. Pest-Budát azonban a közkeletű vélekedéssel szemben nem a jeges ár, hanem a Csepel-sziget csúcsán megrekedő jégtorlasz mögött több emeletnyi magasságban felduzzadt víztömeg pusztította el.

A befagyott Duna mindig megkönnyítette az átjárást a két part között, ennek azonban sokszor látták kárát a túlparton élők. 1241-42 telén a tatárok csak a befagyott Dunán átkelve tudták elpusztítani az addig megkímélt dunántúli vármegyéket. A történelem során számtalanszor dübörgött át hadsereg az egyik partról a másikra a vastag jégpáncélon keresztül. Szarmaták és germánok törtek rá meglepetésszerűen Pannóniára, később avarok, magyarok, és kunok érkeztek, kiknek páncélos lovait, társzekereit is elbírta a vastag jég.

Beáll a jég Gödnél

A természetföldrajzi kitekintés után térjünk vissza a gödi helytörténethez! 1963 februárjában olyan hideg tél volt, hogy Göd és Szigetmonostor, valamint Surány között megindulhatott a gyalogosforgalom a befagyott Dunán keresztül. Alsógöd és Horány között a hatóságok - nyilván a jég vastagságának alapos vizsgálata után - kijelöltek egy kacskaringós útvonalat, ahol biztonságosnak ítélték meg a jég vastagságát. Felsőgödön a jégen letaposott hó mutatta az irányt az átkelők számára. Az ösvény itt is a kompkikötőtől indult és szemben a Surányi csárdához vezetett. Nagy szükség volt erre, ugyanis a zajló Duna miatt leálló kompok hiányában a szigetmonostoriak, surányiak és horányiak csak hatalmas kitérővel, Tahitótfalu irányában tudtak volna eljutni a fővárosba.

Amikor Gödön elterjedt a hír, hogy beállt a Duna először a korcsolyázók lepték el a befagyott folyót. Sok visszaemlékezést meghallgatva legtöbb embernek ez jutott eszébe először. Ők eleinte nem merészkedtek messzebb a partmenti zónától. Aztán a bátrabbak egyre messzebb gyalogoltak be a beállt jégtáblákon, majd miután az elsők átértek a túloldalra egyre többen követték őket. Volt aki a kerékpárját is vitte magával. Bár keringtek hírek arról, hogy lovaskocsi is átment a túlsó partra valószínűleg a bicikli lehetett a legnehezebb szerkezet amellyel ember a jégre merészkedett, ekkoriban ugyanis még nem volt szokás Hummer-ral a jégre hajtani.

A nagy hideg ellenére a Duna nem fagyott be teljesen. A Gödi-sziget két sarkantyúja mellett a szigettel párhuzamos tengellyel - mint egy jégmezőn csillogó tó - hosszú, nyílt vízfelület húzódott. A sarkantyúk miatt felgyorsuló vízáramlás miatt maradhatott ki ez az "oázis" a végtelen jégmezőből, ahol a vízimadarak is otthonra leltek. Arrafelé nem volt tanácsos elkóborolni, viszont ettől mintegy 100 méterrel feljebb Felsőgödön, és lejjebb Alsógödnél is megindulhatott a gyalogosforgalom. Sokaknak a befagyott Duna élménye egy életre megmaradt.

 

  

Fagyás után zajlás

A két part közti kapcsolat viszonylag hosszú ideig állt fenn, január végétől (amikor beállt a zajló Duna) február végéig (amikor újra megindult a zajlás). Az enyhébb idő beköszöntével márciusban megindult a zajlás. Az addig egységes jégpáncél először elvékonyodott, aztán a vízmozgás hatására balatoni rianáshoz hasonló hanggal töredezni kezdett. A jégtáblák lassan megindultak folyásirányban lefelé. A zajló jégtáblákat szabályos kerekre koptatták az egymással való sorozatos ütközések. Így forgácsolódtak szét, mígnem legvégül beleolvadtak a Dunába.

Ott, ahol a Fegyveresi-szigettel szemben a felsőgödi parton futó kőszóráshoz szorul a Duna sodrása, hatalmas tömegben sodródtak partra ezek a jégtáblák. Gallé Miklós március 14-15-én készült képein jól látszik, hogy az egy tömbbé összefagyott tömegük elérte három ember magasságát. A felsőgödi bástyáktól délre húzódó partszakasz mellett az akkor még fiatal füzessel borított északi szigetcsúcs volt a jégtáblák fő felhalmozódási helye. A Gödi-szigeten Bátorfi József figyelt meg a képeken látható méretű jégtorlaszokat.

Zajlás felülről: a Duna Gödnél 1985. január 17-én

Sétálunk-e még át a szigetre száraz lábbal?

1963 óta több kemény tél is volt Gödön, talán a legnagyobb 1985-ben, és többször is úgy tűnt már, hogy a zajló Duna végül beáll, de mindezidáig elmaradt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a jövőben többé ne is számítsunk ilyesmire. Bármikor előfordulhat egy olyan rendkívüli hideg időszak, amikor befagyhat a Duna. Talán nem egyedül reménykedem benne, hogy egyszer még megélem azt, ami csupán a szüleim, nagyszüleim korosztályának adatott meg; száraz lábbal átsétálni egy jégmezőn a Szentendrei-szigetre.

Amennyiben valakinek van odahaza fényképe, vagy más emléke az 1963 késő telén befagyott és zajló Dunáról, kérjük írjon a Gödi Körkép címére!

Írta: Szávoszt-Vass Dániel, fényképezte Gallé Miklós, légifotó: ARGOS Távérzékelés archívuma

Tehenek, birkák és őzek a Kecske-szigeten

A Kecske-sziget Tahitótfalutól északra kissé olyan, mint egy problémásabb család kamaszodó lánya. Mindenki ismeri, de amikor egy fényképet kellene róla előkotorni a buszon, hogy megmutassuk egy ismerősnek, egy darabot sem találni. Mintha durcásan ollóval kivágta volna a családi albumból: lemaradt az árvizes légifotókról, eltűnt a Duna Mappáció szelvényei közül és nincs rajta semelyik dunás légifotómon. Amikor meg számon kellene kérni rajta, hogy hová tüntette el a képeket, kiderül, hogy ő maga is eltűnt.

Cirpi római tábora (fákkal övezettterület balra) és a Kecske-sziget (a távolban) fotó: Kurdi Imre

Azaz, hogy megvan, de már rá sem ismernénk.

Komolyra fordítva a szót a Kecske-sziget a Szentendrei-sziget két ágának legnagyobb területű szigete volt valamikor régen. És mint ilyen komoly értékkel bírt. Olyannyira, hogy egy 1318-as oklevél is megemlíti. Ekkor a veszprémi püspök a Kecske-szigetet és egyéb rosd-szigeti (így hívták régen a Szentendrei-szigetet) birtokait elcseréli Károly Róbert királlyal, aki a Csák Mátétól alig négy éve elfoglalt Visegrád vár uradalmához csatolja. 

A középkor folyamán a Szentendrei-sziget északi része még sokkal sűrűbb településhálózattal rendelkezett. Tótfalu és Kisoroszi mellett a Pankúti-dombokon állt Szentpéter, Váccal szemben Torda és valamivel északabbra Szentgyörgy. Dunabogdánnyal szemben pedig Bogdánréve. Szentpéter és Torda minden bizonnyal templomos helyek voltak, néhány papjukat név szerint is ismerni. A török dúlás révén helyrehozhatatlan károkat szenvedett a Szentendrei-sziget településhálózata és az elpusztult falvak lakossága Tótfaluba költözött olyannyira felduzzasztva a lakosságot, hogy 1686-ban még Ceglédnél is többen laktak itt.

A Kecske-szigetről az első komolyabb leírás 1826-ból származik, Melczel János mérnök tollából, aki a Duna Mappáció felmérés keretében készítette el jegyzeteit. A nyelvújítás kora előtti magyar hidrológiai szakszöveg már-már irodalmi kuriózumnak számít:

"A Totfalussi kissebb Duna ágát adja elő ezen Tábla a Tekintetes Pest Vármegyében helyheztetett Kamaralis faluk’ Bogdán és Tótfalu határain. Ezen Duna ága itt is a hajókázásra igen alkalmatos, elég magas tiszta és erös partjai és mély agya van, a jobb partján pedig jó vontató út vezet. Sem a nagy sem a kis viz’ állapotja akadályoztatja ugyan a hajokazást, de nagy árvizkor a lapossabb partokon gázoltatni, és az ezen a Táblán alól és felöl több fokokon által usztatni kell; melly okok miatt a hajok inkabb a Wátzi Dunára kerülnek. Leg kissebb vizkor pedig a Ketske Sziget elött valo nagy kerek lapos zátony annyiba akadályos, hogy a hajoknak tavol a vontato erötöl a keskeny sebjén hirtelen kanyarodni kell, a viz’ sebje a felsö Tábla végén a Duna közepét tartja, alább a Ketske sziget felé hajlik onnan pedig a kerek zátonyt meg kerülvén a jobb part alá fordúl. A Jobb Duna partja a felsö Tábla végén alatson, meredek de nem szakadozó, iszapos agyaggal elegyes földböl álló. Alabb a jobb Duna partja magassabb a leg nagyobb viznél, meredek, keveset szakadozó, iszapos karajú fekete homokos agyaggal vegyes földből álló. Azon alol a jobb Duna partja közepszerü magassagú, meredek, keveset szakadozó, iszapos karaju, barna homokos agyaggal vegyes földböl álló, a nagy árviztöl tsak a közel lévő partos földekig öntödik el.
A vár hely alatt a jobb Duna partja alatsonabb, meredek de nem szakadozó, iszapos agyaggal vegyes földböl álló. A jobb part mellett való Földeken hoszszan tartó partok vannak, mellyek közott a nagy ár viznek járása van. A bal Duna parttol egy keskeny ág által el választva van a ketske sziget, mellynek észak kelleti partja meneteles bokrokkal és náddal be nött, barna agyagos földböl álló. A mellette való partos föld a leg nagyobb vizzel egyeránt magos, a déli part felé ereszkedik. A ketske sziget déli partja alatson kis helyen szakadozó többnyire bokrokkal és náddal be nött, barna agyagos földböl álló. A bal Duna partja ezen a Táblán tsak a ket kelleti szegleteken jelenik meg, mellynek felsején a bal Duna partja meredek de nem szakadozó, barna agyagos földböl áll; az alsó szegletén való bal Duna partja meredek szakadozó közepszerü magassagu, barna homokos agyaggal vegyes földböl áll."

Melczel János, Tótfaluba den 25t Juny 1826

Eszerint a Kecske-szigeten kétszáz éve nem nőtt más mint bokor meg nád. Melczel János leírása elsősorban a hajózás tükrében részletezi ezt a Duna-szakaszt, leírja a kisvízi meder zátonyait és ismerteti a parti vontatóút paramétereit. Valamint érinti a "vár hely alatt" kifejezésben a - mai napig feltáratlan - jobbparti római erőd romjait, melyet akkor már 1400 éve nem Cirpinek hívtak. Átellenben a Pankúti-dombok legmagasabb pontján is állt egy római őrtorony, régészek feltételezése szerint közöttük fahíd ívelt át a Dunán.

Szigorúan őrzött szigetek

Aki ma látogatna el a szigetre komoly akadályokba ütközik. Mivel a Duna-Ipoly Nemzeti park része, ráadásul szigorúan védett vízműterület az egész, az illetéktelenül belépő az agyonlövést kockáztatja. Sorompó, betonakadályok, tábladzsungel, vasfüggyöny-szerű kerítés, őrtorony - az osztrák határ nézhetett így ki 1957-ben. Pedig ez csak a Kecske-sziget, mely már régóta csak nevében sziget.
  

Mivel egy sziget mellékágának feltöltődése nem megy egyik pillanatról a másikra, könnyű megtalálni. A szigetre vezető műút alatti áteresz jelzi, hogy az ember néhanapján még számít benne vízmozgásra. A könnyű megtalálni pedig arra nem vonatkozik, hogy szinte áthatolhatatlan szedresen, kökényesen és galagonyáson kell keresztülverekedni magunkat, ahol még vihar által letördelt ágak és fatörzsek is nehezítik a kíváncsi természetjáró dolgát. Sokkal inkább a morfológiára. Én kerékpárral jártam végig, másnak ezt a módszert nem ajánlanám.

A parti oldalon egy tehenek által lakott karám kerítése látható, mely megakadályozza, hogy a legelőn keresztül kerüljük meg az ártéri dzsungelt. A szigeti oldalon pedig az ártéri nyáras és a telepített nemesnyáras között húzott vasfüggöny. Így nem volt más hátra, mint végigcuppogni az esőtől felázott iszapos avarban. A mederben ugyan van néhány tisztás, de alapvetően úgy benőtte az erdő, hogy légifotóról csak egy erdősáv látható.

Már kétszáz éve is keskeny mellékágról beszélhettünk, de akkor még legalább volt benne víz. Tévednénk ha azt mondanánk, hogy már soha nincsen itt víz, idén júniusban egészen biztos, hogy volt. Bár akkor Kisoroszi és Tahitótfalu között mindenütt víz volt. Az árvíz nemcsak a mellékág fáin hagyta ott a nyomát (nagyon magasan), hanem a parti legelőn burjánzó galagonyás is tetőtől talpig iszapos volt még mindig, annak ellenére, hogy azóta jópár eső lemoshatta volna.

Ugyanezek a fák így fesettek felülről 2013 júniusában. A Kecske-szigettől északra és délre is kiterjedt vízfelület jelzi, hogy ott mélyebb a térszín. A kifejezetten nehezen felismerhető szigettől északra egykori Duna-mederben felnőtt vékony (vízben álló) erdőcsíkot figyelhetünk meg.

A Kecske-sziget víz alatt (Tótfalutól ÉK-re)  /forrás: Interspect és origo.hu/

  

A Szentendrei-Duna folyamkilométer számozása szerint a 25,5-23,0 fkm között elterülő Kecske-sziget déli csúcsát alaposan átalakította a folyószabályozás. Az itt kialakult sekély öblözet kapott egy T-sarkantyút, melynek következtében jelentősen szűkült a meder. De legalább a kirándulóhajók elférnek a kimélyült mederben. Azóta felnőtt ebben a feliszapolódott Duna-mederben egy terebélyes ártéri füzes. A T-sarkantyút szinte teljesen benőtte az erdő egy rövid szakaszt leszámítva, mely az alábbi képen látható. Ez most a vízimadarak kedvenc megfigyelőhelye. Ez a folyópart a legszemetesebb, a kanyargó Duna sodrása itt teszi partra először a Szentendrei-Dunába jutott hulladékot.

Érdemes szót ejteni a Kecske-sziget kialakulásáról, ugyanis kifejezetten szokatlan vízrajzi helyzet következtében bukkant elő. A Szentendrei-sziget nyugati csúcsa osztja két ágra a Dunát. Ez egy ősi pleisztocén kavicsból felépülő szigetmag, melyből több is van a szigeten. Későbbi korokban homokot fújt rájuk a szél tovább emelve őket. Közöttük a jégkorszak végén fonatos vízhálózatot hozott létre a Duna. Fattyúágak, zátonyok, szigetek váltakoztak sűrűn. Később ez a bonyolult rendszer fokozatosan egyszerűsödött. Árvizek alkalmával azonban a régi medrek újra életre keltek. Valahol Verőce táján szakadt ki egy ilyen mellékág a Váci-ágból. Követte a Kisoroszi szigetmag észak-keleti peremét, aztán egy másik szigetmag dél felé térítette. A Kecske-szigetnél ért át a Szentendrei-Dunába. A szigetről kimosott anyag pedig a Kecske-szigetet építette fel. 

Azonban nem csak a Váci-ágból volt átjárás a Szentendreibe. Létezett átfolyás a másik irányban is. Éppen a Kecske-szigetnél ágazott ki az ún. Nagyárok (árokként nem, de dűlőnévként fennmaradt), mely szinte a sziget tengelyével párhuzamosan haladt egészen Sződligetig, ahol az elpusztult Somos csárdától délre ömlött bele a Váci-Dunába. A Nagyárok ma már nem szállít vizet, nagyrészt beszántották. Térképeken azonban könnyű felismerni, a váci révhez vezető úttól délre szabályos ültetett nyáras jelöli. 

Nos, miután szinte mindenről volt szó, kivéve az olvasók érdeklődését felcsigázó címről, térjünk át a sziget állatvilágára. A Kecske-sziget etimológiájával nem kell sokat vesződni, nyilván az itt legelő kecskékről kapta a nevét. Bár mostanában a szigetre vezető híd mentén jellemzőbb a birka, mint haszonállat. A környező gazdaságokból terelik ki ide a jószágot legelni. A mellékág szélén vezető ösvény szinte járhatatlan a birkalábnyomoktól, kerékpárral nem is érdemes próbálkozni. Akkor már inkább a mellékág medre.

A hídhoz vezető úttól délre tehenek legelésznek egy hatalmas karámban. Mivel a környéken nagy kiterjedésű legelők és szántók vannak, kevés erdőfolttal s mellékág sűrű erdei kiváló búvóhelyet jelentenek a környékbeli őzeknek. Ugyancsak kedvez nekik a szigorúan védett vízműterület, ahol nagyon ritkán jár ember. A sorompót és a betonakadályokat pedig hajlamosak lelkiismeretfurdalás nélkül kikerülni.

Ha az idelátogató kíváncsi turistákat nem sok jóval kecsegteti a Kecske-sziget, legalább az állatvilág jól járt a szigorú védelemmel.