Ebéd a visegrádi hársfák árnyékában

Károly Róbert megálmodta, Nagy Lajos király befejezte, Zsigmond király otthagyta, Mátyás király felújíttatta, a török lerombolta, a régészek kiásták és nagyszerű animációs filmet készítettek belőle. Hol járunk?

A visegrádi palota Mátyás király korabeli rekonstruált képe. Bérczi Szaniszló magyarországi rajzgyűjteménye

Természetesen a Duna partján!

Szerencsére a régészet már nem korlátozódik az átlagemberek által elképzelt poros levéltári kutatásokra, a cserepek és csontvázak ecsettel történő legyezgetésére, valamint unalmas latin nyelvű konferenciák látogatására. A számítógépes technológiák fejlődésével nekik is megadatott a lehetőség, hogy a kutatási eredményeiket közérthetően, és - ami mostanában még fontosabb - látványosan mutassák be.  A Dunai Szigetek blogon igyekszünk minden ilyen új (dunai) régészeti kisfilmet bemutatni, volt már szó az izgalmas régészeti nyomozás és matematika révén kirajzolódó Lepencei bolhavárról, Lussonium erődjéről Dunakömlődön, de elkészült már a kissé giccses Dera-patak mellett álló kikötőerődről szóló videó, valamint a Dunakeszin található kikötőerőd három dimenziós rekonstrukciója is.

Nem tudom elgondolkodott-e már más is, hogyan lehet az, hogy a magyar királyi székhelyek, más néven fővárosok egy kivételével éppen a Duna mellett épültek fel? Esztergom, Visegrád, Buda, majd 1526 után Pozsony, majd ismét Buda és Budapest. Közülük a szabad királyi város, Visegrád közel száz éven keresztül viselte ezt a megtisztelő címet 1323 és 1408 között. 

Visegrád régi vára a Sibrik dombon állt, Pone Navata erődjének római alapjain épült és a tatárjárásig Pilis vármegye székhelye volt. A romot már nem építették újjá, hanem IV. Béla a mai fellegvár helyét szemelte ki egy sokkal jobban védhető vár számára. Károly Róbert uralkodása idején épültek fel az első udvarházak a fellegvár tövében. Ebben az udvarházban vágta le Erzsébet királyné ujjait Zách Felicián, egészen biztos, hogy itt is megfordultak az 1335-ös királytalálkozó uralkodói és itt épített saját erkélye alá stadiont (na jó csak lovagi torna lelátóját...) I. Mátyás király. Az építkezés fázisait Buzás Gergely jóvoltából az alábbi videón tekinthetjük meg.

Erősen ajánlott ezt a videót a helyszínen tabletről vagy okostelefonról megtekinteni és összehasonlítani a jelenkori állapotokkal. A látványtól egészen biztosan visszaadjuk a török-magyar baráti társaságban betöltött tagságunkat. :)

Könyvajánló: Budapest - Földtani értékek és az ember

Az egész egy levéllel kezdődött, melyben Tímár Gábor, az ELTE Geofizikai tanszékvezetője átküldte egy készülő könyv Dunáról szóló fejezetét. Én átnéztem, tettem pár észrevételt és javaslatot, majd azon vettem magam észre, hogy máris társszerzője lettem a Budapest - Földtani értékek és az ember c. könyvnek. Ezután el is feledkeztem a dologról, eltelt több mint egy év, majd újabb üzenet érkezett; a könyv elkészült mehetek a tiszteletpéldányomért.

Utoljára az Ókori táj - ókori város c. Aquincumról szóló könyvet volt ekkora élmény kézbe venni és olvasni. Az aquincumos könyvet sokan a Dunai Szigeteken közzétett könyvajánló révén ismerhették meg, remélem a sokkal átfogóbb, Budapest geológiáját bemutató könyv is hasonló érdeklődésre fog számot tartani. Ugyanis míg az Ókori táj a városnak csupán egyetlen részére (Budapest III. ker.) koncentrált a geomorfológia és régészet kutatási eredményeire összpontosítva, a Földtani értékek és az ember arra vállalkozott, hogy mindezt kiterjeszti az egész városra, újabb tudományterületek és új szerzők bevonásával. Ez a rengeteg szerző (tényleg rengeteg, szám szerint 53 kutató, PhD hallgató, egyetemi tanár, stb.) mind hozzátette a saját budapesti kutatási eredményeit, így állt össze ez a monumentális, háromszáz oldalas munka. 

Mivel a szerkesztő, Dr. Mindszenty Andrea az Eötvös Loránd Tudományegyetem geológia tanára nem csodálkozhatunk, hogy a könyv jelentős része ezt a tudományágat fedi le, kiegészülve a földrajz, hidrológia és régészet kapcsolódó tudományterületeivel. Már a bevezetőből is kiderül, ez a könyv a városgeológiáról fog szólni.

"...Ez a könyv azokra a geológiai folyamatokra, jelenségekre szeretné felhívni a figyelmet, amelyeknek a Gellért-hegy szikla meredélyét, a hegyek lábánál fakadó meleg forrásokat, a királyi palotának kezdettől fogva védelmet kínáló Vár-hegyet, világhírű barlangjainkat és számos egyéb természeti értékeinket köszönhetjük. Szeretnénk tudatosítani az olvasóban, milyen hatással voltak a geológiai adottságok a város kialakulására, fejlődésére, miként hasznosultak a történelem során s miként hasznosulnak ma is ezek az adottságok..."

A könyv legnagyobb része, körülbelül a fele Budapest barlangjaival kapcsolatos. Hihetetlenül részletes összefoglalása ez a Budai Termálkarszt hidrogeológiájának, szpeleológiájának (barlangokkal foglalkozó tudomány). Megismerhetjük a barlangoknak otthont adó kőzetek kialakulását, a barlangok képződését, azaz múltját, valamint a jelenét, és az ide irányuló turizmus lehetőségeiről is esik szó. Mindehhez további kiegészítésekkel szolgál a könyv melléklete, a Szépvölgy-Rózsadomb (város)geológiai tanösvény és barlangtúrák c. kiadvány Virág Magdolna szerkesztésében. Ő az, aki a fő kiadvány szpeleológiai fejezetek elkészítésében is jelentős munkát vállalt.

A városi környezet és a természet kölcsönhatása c. fejezet tartalmazza a "régész cikkeket", ugyancsak városgeológiai nézőpontból. Aquincum mellett a középkori Kána falu (Kőérberek XI. ker.) a másik mintaterület, ahol a feltárás során előkerült különféle kövek származási helyét próbálták beazonosítani. Az aquincumi rejtélyes fekete agyag kérdéskörének tisztázása során már megérkezünk a Duna partjára. Újabb leletek révén egyre bizonyosabbak lehetünk abban, hogy a folyó vízszintje a rómaiak idejében sokkal alacsonyabb lehetett a mai vízállásnál. Ez pedig megmagyarázhatja a Hajógyári-sziget árterén épült Helytartói palota felépülését majd elpusztulását. Külön fejezet tárgyalja a Duna budapesti mederváltozásait remek képanyaggal kiegészítve. Szó esik a szigetek képződéséről, a partvonal változásairól, és az 1838-as nagy árvízről is. A Dunánál maradva, a Dunai Szigetek olvasói számára ismerős lehet még Palotai Márton írása az Ínség-szikláról, mely egy bejegyzésíró pályázat keretein belül nálunk jelent meg először. 

Személyes kedvencem a Rudas fürdő török medencéjének travertínó kiválásáról szóló rész (8.1.1.2.3.), ahol egy díszkúton 0,6 köbméteres mészkőkiválás képződött. Vagy az ócsai ősláp, ahol a beépítés előtti pesti tájat láthatjuk teljes valójában.

Felsorolni sem lehet azt a rengeteg ismeretanyagot, amely ebben a könyvben található, de talán nem is érdemes. A könyv erényei közé tartozik, hogy ilyen átfogó és részletes munka még nem készült Budapest földtanáról. Rengeteg eddig nem publikált kép, forrás, ábra, térkép gazdagítja a kiadványt. Összesen 126 egész oldalas fotótábla segíti a megértést. Van olyan is közülük, amelyen 24 fénykép kapott helyet. Ez elképesztő mennyiséget jelent, ami néha az áttekinthetőség rovására megy. Helyenként nagyon közelről kell nézni ezeket az apró képeket, hogy megtaláljuk az apró különbségeket köztük. Gyakran egy-egy szikláról, barlangról, jelenségről több kép is szerepel, ezért itt is igaz a mondás, miszerint a kevesebb talán több lett volna. A szövegben néhány helyen maradtak elgépelések, de reméljük, hogy a gyorsan elfogyó első kiadást követő másodikban ezek már korrigálva lesznek!

A könyv az Eötvös kiadónál vásárolható meg nevetségesen alacsony áron, mindössze 2600 forintért.

Az 1838-as jeges árvíz emléktáblái Szentendrén

írta: Takács Zoltán

Egy évvel ezelőtt tetőzött hazánkban a „valaha mért legmagasabb” dunai árvíz. Ennek alkalmából, és a blog buzdítására, megpróbáltam összeszedni a Szentendrén fellelhető árvíztáblákat. A budapesti és esztergomi táblákkal részletesen foglalkozik a blog. Gondoltam Szentendre sem maradhat ki. Anno, a belvárosban való bóklászásaim alkalmával találtam pár táblát, de nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget. Első körben a TÉKA (Tájértéktár) oldalát próbáltam segítségül hívni a gyűjtéshez. Meglepve tapasztaltam, hogy az árvíztáblák nem szerepelnek az oldalon. Annyi minden szerepel rajta, miért pont ez maradt ki? Szinte érthetetlen. 

Ezt követően, nyakamba vettem a várost. Rövid séta keretében most tudatosan kerestem a táblákat, és a következőkre bukkantam:

Kör u.

Dumtsa Jenő u. 20.

Görög u. 4.

 

Péter Pál u. 6/b

Egy közösségi oldalon is segítséget kértem a gyűjtéshez, és így előkerült még egy, tábla az egyik szentendrei templom falán:

Pozsarevacska templom, Kossuth Lajos u.

A kapu felett az árvíztábla, a kerítésben egy emléktábla látható. Mint a képeken látható, csak úgy, mint az esztergomi, és budapesti táblák esetében, ezek a táblák sem egységesek. A Pozsarevacska templom falában található szerb nyelvű táblát leszámítva, német nyelven tájékoztatják az érdeklődőket az árvíz magasságáról. Anyaguk mészkő, vagy márvány. Kivételt a Péter Pál utcában lévő tábla képez, mely öntöttvas. Piktogramok tekintetében a Kör utcai tábla a kakukktojás, melyen a víz magasságát csupán egy vonal jelzi. Hiányzik róla a megszokott kéz jelzés.

A templom falában lévő emléktábla kivételével szabadon látogathatóak. Sajnos a templom jelenleg zárva tart. Miséket nem tartanak benne. Látogatni csak csoportosan, előre egyeztetett időpontban lehet, illetve évente egyszer, a templom védőszentjeinek, Szent Mihály és Gábriel arkangyal ünnepén (november 8.) nyílik meg a hívők előtt. Még egy dolog miatt érdekes ez a helyszín. A templom kőkerítésében egy másik szerb nyelvű tábla is található. Sajnos ennek a szövege az idő múlásával szinte teljesen olvashatatlanná vált, ám egy évszám kivehető rajta: 1814.

Mint az az egyházi iratokból kiderül, a templomot 1814-ben állították helyre, mivel azt az 1809-es árvíz megrongálta. Így vélhetően közvetlen vagy közvetett módon ez a tábla is egy árvíznek állít emléket. Jó lenne ismerni a tábla szövegének tartalmát, de sajnos erre a kérdésre a helyi szerb múzeumban sem tudtak válaszolni. 200 év nagy idő.

A táblák főbb adatait a következő táblázatban gyűjtöttem össze:

A táblák összegyűjtése után megpróbáltam megállapítani a Duna tetőzésének magasságát.

Mint ahogy az esztergomi példából kitűnik ez nem is olyan egyszerű feladat.

A víz magasságának megállapítására két módszert választottam. Minden pont koordinátáját elmentettem GPS-el. Speciális műszerek hiányában ez nem számít egy megbízható módszernek.

Sajnos a GPS-el mért koordináta vertikális pontatlansága akár háromszorosa is lehet a horizontális koordinátákénak. Azaz ha például egy méterrel téved az eszköz a valós helyhez képest, a tengerszint feletti magasságot akár három méterrel is mellé lőheti. Ráadásul horizontálisan egy méteres pontosságot elérni sem semmi. A városi környezet, a szűk utcácskák, rossz kilátás az érboltra, tovább nehezítik a feladatot. Ennek ellenére nem adtam fel.

A kapott koordinátákat összevetettem az 1:10000 méretarányú topográfiai térképek szintvonalaival. A pontok egy része pont egy-egy szintvonalra esett. Ehhez hozzáadva a táblák utcaszinttől mért magasságát viszonylag egyszerűen meg lehetett állapítani a tetőzés vélhető magasságát. Ez a feltevés sántít picit, mert ennél a módszernél feltételeztem, hogy a táblák az eredeti helyükön vannak, és azok tényleg azt a szintet mutatják, amelyen anno a víz állt. Sajnos ezt még a Pozsarevacska templom esetében sem lehet kizárólagosan igazolni. (Az azonban biztos, hogy a templom esetében az 1838-as utcaszint megegyezik a mostanival.)

Sajnos ez a módszer nem mutatott teljesen egységes képet. Az így kiszámított legalacsonyabban fekvő Péter Pál utcában lévő, és legmagasabban fekvő, Kör utcai tábla között 8 méteres! szintkülönbség van.

Második módszernél nem adtam fel, és megpróbáltam GPS-el bemérni a táblák magasságát. A mérésről röviden annyit érdemes tudni, hogy a lehető legtisztább időben, legjobb vételi körülmények között, legalább negyed órás mérések átlagolásával, és egyszerre két, egymástól független vevővel próbáltam megállapítani a magasságokat. Így sem jártam egyértelmű sikerrel.

A mérés pontosságára jellemző, hogy az egyik napon, a szentendrei HÉV végállomás épületébe épített, 105.87 m (tszf) pontra rámérve, az egyik eszközön 105.84 m jött ki. Ez nyilván nagy részben a véletlennek köszönhető, de az aznapi mérések így valószínűleg jól közelítik a valóságot.

Az összes adatot figyelembe véve, véleményem szerint a Duna 108-108,5m-es tengerszint feletti magasságon tetőzhetett.

Ha ezt a magasságot rávetítjük a mai topográfiai térképre a mai domborzati viszonyokat figyelembe véve, a következő képet kapjuk.

Az 1838-as árvíz szintje a második katonai felmérés szelvényén, melyet 1841-ben térképeztek.

A térképen feltüntettem az árvíztáblák elhelyezkedését is.

Látszik, hogy a Kör utcában lévő tábla kívül esik a vélelmezett 108m-es elöntés területén. Ennek véleményem szerint több oka is lehet. Elképzelhető, hogy a tábla eredetileg nem itt volt, hanem később került ide.

Extrém esetben a térkép szintvonalbeosztása hibás. (Ennek azért igen csekély a valószínűsége, még akkor is, ha a környéken vannak olyan helyek, amik a térképen például meredekebbnek van jelölve, mint a valóságban, és látszik, hogy az elmúlt évtizedekben nem volt a domborzatot befolyásoló változás. Azaz a szelvény készítése idején a maival egyező domborzati viszonyok voltak.)

Jól látszik, hogy az akkori város felét önthette el a víz.

A híradások is szörnyű pusztításról tanúskodnak:

"Az 1838. május 9-én és május 28-án kelt iratok szerint az 1838-as dunai árvíz során 177 ház teljesen összedőlt és 112 rongálódott meg. Az összes kár 86 ezer 214 forintot tett ki." (Pest Megyei Levéltár, V. 303. a, b)

Az elöntés területét elnézve feltűnhet, hogy a város északi részén nincsenek táblák. Vélhetően régebben voltak, ám a folyamatos építkezések során eltűnhettek, vagy csak én voltam figyelmetlen, és nem találtam egyet sem. Az szinte bizonyos, hogy Szentendre akkori templomai közül –a Pozsarevacska mellett- a Preobrazsenszka templomot is elérte az áradó Duna, ám itt nem bukkantam árvíztáblára.

Jó lenne egy közös adatbázisba gyűjteni a még fellelhető táblákat. 


További bejegyzések az 1838-as jeges árvíz emléktábláiról:

• Árvíztáblák Budapesten
• Árvíztáblák Esztergomban
• Eltűnő budapesti árvíztáblák

Carnuntumtól Hainburgig

Az áprilisi bécsi konferenciát követő ausztriai túrák egyikéről, a Wachauról már olvashattak egy képes beszámolót, most következzék egy másik kirándulás, mely a Bécs és Pozsony közti Duna-szakaszt hivatott ismertetni. Ha már a Wachau megkapta tőlem az Ausztria Dunakanyarja címet most következzen Ausztria Gemence, a Donau-Auen Nemzeti Park, valamint Ausztria Aquincumja, Carnuntum bemutatása.

Bécs alatt széles ártérrel búcsúzik a Duna Ausztriától. A Kahlenbergtől Bad Deutsch Altenburgig tartó szakasz képét sajnos nagyban meghatározza a kelet-bécsi Freudenau vízerőmű. Az alvízi részen a széles ártér ellenére keskeny a középvízi meder és az is kőszórásokkal van kiegyenesítve. Északon az árvízvédelmi töltések ugyan átszelik az ártér szövevényes vízivilágát, de még így is több teret hagynak az élővilágnak, mint másutt az országban. A déli, magasabb part pedig a római Pannónia egyik legnagyobb régészeti lelőhelyét rejti, ahol egyes kutatók Árpád vezér sírját is feltételezik. Amikor leszálltam az elővárosi vonatról Petronell-Carnuntum megállóhelyen ukrán színekbe öltözött táj fogadott, a szikrázóan kék ég alatt húzódó végtelen repceföldek egyhangúságát az ezernyi szélerőmű sem törte meg, sokkal inkább felerősítette.

Alsó-Ausztria határmenti területein már nem érzi annyira magát Ausztriában az ember, mint mondjuk Tirolban, vagy akár a Wachauban. Települései, utcái, házai akár Magyarországon is lehetnének, vagy legalábbis átmenetet képeznek a határ túloldalán lévő építészeti stílusok felé. Petronell vasútállomásához vezető úton sétálva nem lepődtem volna meg magyar szó hallatán. Egy kertvárosi részen keresztül ér ki az ember a Pogány kapuhoz (Heidentor) vezető útra.

Romjaiban is monumentális építmény ez, magasan kiemelkedik a repceföldekből. II. Constantius uralkodása alatt a IV. században épült egykori diadalív romja ez, melynek a szokásos kettővel szemben négy pillére volt. A négy pillér feltételezhetően egy császárszobrot fogott közre, amelynek csupán a talapzata maradt fenn. Ezt, valamint két pillért 1998-ban helyreállították, részben visszafalazták az összedőlés előtti utolsó pillanatban. Egy harmadik pillér leomlott romjai még megvannak, bár ezt az időjárás évről-évre egyre jobban pusztítja. Ez a hatalmas győzelmi emlékmű fogadta a nyugatról érkezőket, mielőtt beértek volna Pannonia Superior fővárosába, Carnuntumba.

Petronell település neve is a római időkbe vezet minket, a névadó Szent Petronilla a feltételezések szerint Szent Péter lánya volt. Valószínűbb azonban a spirituális kapcsolat, vagy a névrokonság kettőjük között. Szent Petronilla szűz Rómában halt mártírhalált, sírja a Via Ardentina mellett állt.

Carnuntum volt az egységes Pannonia provincia legelső fővárosa. Augustus császár idején Tiberius légiói építették ki itt katonai bázisukat a Borostyán út dunai átkelőjénél. Traianus császár uralkodása idején (Kr. u. 106) kettéosztották a tartományt, a nyugati részen létrehozott Pannonia Superior székhelye is Carnuntum maradt. Fénykorában több mint 50000 lakosa volt, végül a IV-V. század fordulóján fokozatosan elnéptelenedett és nem is sikerült újra felemelkednie, mint például Vindobonának. Két osztrák falu osztozik területén, Petronell (1158 lakos) és Bad Deutsch Altenburg (1375 lakos).

Carnuntum egykori nagyságáról kevés kézzelfogható bizonyíték maradt a felszínen. De van két olyan hely ahol egészen biztosan megérint minket a római metropolis letűnt dicsősége, ez pedig a két amfiteátrum. A képen látható polgárvárosi stadionban jobb napokon 20000 ember nézte a gladiátorviadalokat, miközben a katonavárosi amfiteátrum további 13000 embernek nyújtott szórakozási lehetőséget. Manapság már csend honol bennük, körös-körül eltűnt a nyüzsgő város helyét szántóföldek vették át.

Carnuntum egy részét - mint minden valamirevaló római romvárost - a környékbeliek újrahasznosítottak. Ennek a legmegdöbbentőbb emléke a Petronell kastélyát övező kőkerítés, mely két méter magasan és több kilométer hosszúságban övezi az egykori vadasparkot. Teljes egészében a földekről összegyűjtött romokból épült, van benne tégla, tetőcserép, római kövek, valamint helyenként faragott oltár is. Ez a kerítés látható a nyitóképen, a múzeum előtt.

Az újrahasznosítás egy másik formája teljesen elképzelhetetlen lenne Magyarországon. Míg mifelénk csak a romok konzerválása zajlik, addig nyugati szomszédunkban újjáépítik a római épületeket. És nem állnak meg a falazásnál, a belső terek csodálatos falfestményeit is reprodukálják, a korabeli bútorok bemutatása mellett. A fenti kép a házak stílusából ítélve akár készülhetett volna egy kaliforniai lakóparkban. Ezt azonban Petronell régészeti parkjában fényképeztem, ahol utángyártott anyagokból újjáépítették a lakóházakat és üzlethelységeket.

Az utángyártott anyagok között igazi csemegét is találni. Míg a tipikus vörös római téglán és tetőcserépen ujjlenyomatok, kutya-macska lábnyomok, esőcseppek őrződtek meg az utókor számára itt találtam igazi bakancstalp-lenyomatot. Így legalább egyértelműen elválik az új a régitől.

A római építőanyagokból egészen biztos, hogy jutott a Duna ártere fölé magasodó Petronell várkastélyába is. Összesen 17 generáción kereszül volt az Abenspreng und Traun család birtokában ez az épület, akik közép-európa legősibb nemesi családjai közé tartoznak. Ezer éve, a Babenberg hercegek idején is komoly befolyással bírtak Felső-Ausztriában és Dél-Bajorországban. Petronell kastélyát 1683-ban a Bécs ellen vonuló törökök porig égették, benne az alig 20 éve elkészült olasz festőművészek keze munkáját dicsérő bútorokkal és freskókkal együtt. A család 1690-re helyrehozta a kastélyt, az elpusztult freskókkal együtt. Legnagyobb helyisége a nagyterem a maga 360 négyzetméterével. A család tagjai közül többen e településen nyugszanak a román stílusú kerek János-kápolnában. Ezt még a templomos lovagok építették a XII. század első felében és sokáig keresztelőkápolnának használták.

Csak egy helyen, Petronell várkastélya alatt lehet lejutni a Dunához. A csodálatos, ősfás árteret ezernyi kivágott farönk csúfítja el. A törzsek átmérőjéből ítélve igencsak idős fák lehettek. Itt már lehetett érezni a Duna illatát, azonban még sokat kellett gyalogolni, hogy a folyóhoz eljussak. Az ártér itt nem olyan széles ugyan mint a Dunától északra, de itt is akad elég sok fattyúág és szigetmaradvány.

A partot sajnos alaposan elcsúfították az erdészeti gépek, akik kitermelt erdőparcella elérése érdekében egy komplett autóuútnyi sávot kiirtottak az ártéri erdőből. Az idilli madárcsicsergés mellett gallyakból, hatalmas tuskókból álló akadályokon kellett átvágni a folyó irányába. A folyó déli partja nem tartozik a Donau-Auen Nemzeti Parkhoz, ahol mindenféle erdészeti tevékenység tiltott és betartják azt az elvet, miszerint ott egyáltalán nem avatkoznak be a természetes folyamatokba. Ugyanez igaz a mederbeli folyamatokra is, a vízügyi hatóságokkal szoros együttműködésben helyreállítják a lapos kavicszátonyokat és próbálják újból élővé tenni a régi medreket, biztosítva azok vízellátását.

A partra letúrt vékonyabb ágak szövevényén kereszül már látszódott a csillogó víztükör és a rajta úszkáló fehér pamacsok; egy távoli hattyúcsalád.

A víz azonban mozdulatlan volt alattuk, csupán a szél fodrozta a felszínét. Nem állt tehát kapcsolatban a főággal, legfeljebb a kavicságyon kaphatott vízutánpótlást. Az alacsony vízállás mellett lefűződött holtág teljes valójában a rajta keresztül épített gáton mutatkozott meg. Az egykor szebb napokat látott mederben a keresztgátnak köszönhetően zátony nőtt, ami víz maradt a mederben az is igen sekély volt. A gát is elég rossz állapotban volt, egyrészt szét volt fagyva, másrészt a növényzet is elkezdte már meghódítani.

A gáton áthaladva jobbról és balról is újabb medermaradványok bukkantak elő, volt olyan amiben volt még víz, és volt olyan is, ami már teljesen kiszáradt. A fakitermelésből származó gallyak és tuskók csak nem akartak elmaradni az erdészút mellől. Ettől eltekintve a táj kissé hasonlított Gemenchez.

A hajózás érdekében szükség volt a szövevényes mellékágrendszer felszámolására. A Duna a magyarországi helyzethez hasonlóan itt is csak nagyobb vízállás esetén képes birtokbavenni egykori medreit. Ilyenkor a magával ragadott üledéket itt hagyja, érdekes formakincset hozván létre (például a fenti tavacska). A lapos zátonyok mellett előfordulnak kifejezettem meredek alámosott partszakaszok is, ami egyértelműen arra utal, hogy a meder helyzete még mindig nem stabilizálódott.

A Duna főágánál kitehették volna a táblát miszerint "nincs itt semmi látnivaló!". Tényleg nincs. Kőszórás, ameddig a szem ellát, a túlsó parton szintúgy. Felette némi zöld, benne alig észrevehető árnyalatbeli különbségek jelzik a régi mellékágak ki és betorkollását. A hatalmas kőtömbökön billegve le lehet menni a vízhez, ami iszonyú gyorsan folyik kelet felé, tele örvényekkel. Nos, így néz ki a Duna egy osztrák nemzeti parkban, vízerőmű alatt.

Az osztrák turista térképek hiányosságairól már volt szó a Wachauról szóló bejegyzésben is, sajnos itt is voltak hiányosságok. Térképen megrajzolt utaknak se híre se hamva nem volt a terepen, tehát nem volt más hátra, mint toronyiránt kijutni az ártérről. Így lett meg a leirtott erdőrészlet, ahol már az elsőéves magoncok sütkéreztek a beszántott ártéren. Olykor szembejött egy-egy fattyúág, melynek semmi keresnivalója nem lett volna azon a helyen. Ezen átkelve megint csak hiányzott a parton jelölt út, ezért nem volt más hátra mint átvágni a derékig érő erdei aljnövényzeten és felkapaszkodni a magaspartra, ami körülbelül 15-20 méteres szintkülönbséget takart.

A közel függőleges partfalban rengeteg római emlék bukkant a felszínre; habarcs, tetőcserép, tégla, kövek, kerámiák, ami azt bizonyítja, hogy a rómaiak óta a Duna bizony belemart ebbe a magaspartba. Egy töredékes bélyeges tetőcserép begyűjtése után végül sikerült kiérni a Duna fölé magasodó szántóföldekre.

Erről a helyről érdemes tudni, hogy itt a búzát egy római város elgerebélyézett romjai között ültették el. Carnuntumot nem sóval, hanem repcével és gabonával szórták be az osztrákok. A sarjadó vetés között gyakorlatilag római-kori sitt található, olyan töménységben, hogy szinte alig látszik ki alóla a termőföld. Kilométeres hosszúságban húzódik ez a régészeti lelőhely a katonavárosi amfiteátrumig, vagy még azon is túl, de ott már repce takart be mindent. Jegenyékkel szegélyezett kanyargós út vezet be Bad Deutsch Altenburgba, ahol egyes magyar történészek szerint Árpád vezér kurgánja található.

A település arculatát alapvetően mégsem ez, hanem a hatalmas mészkőbánya és cementgyár, valamint a Dunán átívelő híd határozza meg. A Hundsheim-hegy (más néven Hainburgi-rög) északnyugati részét már szinte teljesen elbányászták, az itt álló Jupiter Optimus Maximus szentéllyel együtt. Bad Deutsch Altenburg nevében a német szó különös jelentősséggel bír, ezzel különböztették meg Ungarisch Altenburgtól, azaz (Moson)Magyaróvártól. Ez Ausztria legforróbb települése a maga 40,4 fokos rekordhőmérsékletével.

A Hundsheim-hegy mészkőtömbje annyi érdekességet rejt, hogy muszáj volt eltávolodni miatta a Dunától. Az egyik szakadékvölgyéből került elő a 450000 éve kihalt hundsheimi orrszarvú (Stephanorhinus hundsheimensis) teljesen ép csontváza. Ez az őslény a Mindel eljegesedést követő ún. Cromer-felmelegedés idején pusztult ki, egészen addig a szubmediterrán sztyeppék gyakori állatfaja volt a Fekete-tengertől egészen a Brit-szigetekig. Az orrszarvú névadó csontvázat Franz Toula találta meg 1902-ben Hundsheim falu felett egy olyan meredek völgyben, ahová annak idején más ragadozó nem tudott eljutni, hogy szétcincálja a tetemet.

A Hainburgi-rög geológiailag tulajdonképpen a Kis-Kárpátok része, tőle a Duna áttörése választotta le. Az orrszarvú szakadékvölgye felett kőbányászás során barlangra leltek a munkások. Bejárata vaskapuval van lezárva, de az előterében még a rácsokon átnézve is észrevehetők a mészkő oldási formái. Hossza 206 méter legnagyobb magasságát a Vörös teremben éri el, itt 14 méteres a belmagasság. Az Ausztriában honos 26 denevérfaj közül hétnek otthona a Güntherhöhle.

A Hainburgi-rög fennsíkjának déli része szárazgyep, mely a pannon flóra elterjedésének egyik legnyugatibb pontja. Itt német nyelvű tanösvény tájékoztatja az elsősorban szlovák turistákat, akik meglepően nagy számban fordulnak elő ezen a hegyen. A 480 méter magas csúcsról remek kilátás nyílik a Donau-Auen Nemzeti Parkra, tiszta időben még Bécs is remekül látszik. A csúcson a száraz mészkőfelszínt lassan felváltja az erdő, mely fokozatosan válik egyre sűrűbbé az északi és nyugati oldalon. Az aljnövényzet gyakorlatilag egy fajjal lehetett jellemezni április közepén: medvehagyma. Amerre a szem ellátott mindenhol a hagyma fehér virága virított az ösvény szélén, mely hosszas szerpentin után végül leért Hainburg an der Donau szélső házaihoz.

Pihenésre nem sok idő maradt, a már-már nyári forróságban ott magasodott a következő úticél-hegy a meredek Hainburgi várhegy tetején a Niebelung-énekben is megénekelt várrommal. Nemcsak a vár, de Hainburg városa is még mindig kőfallal van körbekerítve, melyet csak néhány helyen törtek át a közlekedés érdekében. Városfalának tornyai még mindig nagyszerű állapotban vannak igazi középkori hangulatot kölcsönözve ennek a kisvárosnak.

A várnak már csak a falai állnak, melyet az Oroszlánszívű Richárdért kapott 6000 vödör ezüstből (kb. 23 tonna) húzott fel V. Lipót, Ausztria hercege. Hainburg a mai napig város, ráadásul a legkeletibb Ausztriában. A város fölé magasodó várhegyen csupán rendben tartott romok állnak, ide nem települt még turistákat kiszolgáló vendéglő és múzeum sem.

Hainburg magányos várhegyétől északra újabb (vár)hegy emelkedik, a Braunsberg. Vár ugyan már több mint 2000  éve nincs rajta, a kelták erődítését a rómaiak lerombolták és nem építettek másikat a helyére. A hegy szlovák turistacélpont, nagyszerű kilátás nyílik róla a Porta Hungaricára, Pozsonyra és a Dévényi várra a Duna túloldalán.

Hogy a meredek sasbércre feljussunk újból le kell ereszkedni Hainburgba, átkelni a Wolfsthal-Bécs elővárosi vasútvonalon, melynek Ungartor (Magyar-kapu) nevű megállójával szemben egy érdekes kép fogadja az utazót. Etzel névvel Attila hun király szerepel rajta feleségével Krimhildával, mellettük pedig a hainburgi város és várfalakkal. Érdekessége a történetnek, hogy állítólag csak III. Henrik német-római császár adott utasítást a vár felépítésére 600 évvel Attila halála után.

Meredek ösvény vezet fel a Braunsberg oldalán a meglehetősen lapos fennsíkra, ahol annak idején a kelta vár állt. Ma már csak egy rövid cölöpvárnak álcázott kilátó emlékeztet rájuk, amely tömve volt szlovák turistákkal. Kerékpárosok, autósok, motorosok egyaránt megfordulnak itt, hogy Pozsonyban és a Dunában gyönyörködjenek. A Felvidékről kitelepített németek pedig keresve sem találhattak volna jobb helyet emlékművüknek. A kizárólag német városnevekkel ellátott Nordkarpatenland térképe láttán a turisták csak vakargatják a fejüket tanácstalanul. 

Ez az utolsó hegy a Duna jobb partján, mögötte a Bécsi-medence széles ártere, előtte a Kisalföld terül el. A szemközti parton már a Kárpátok bércei emelkednek. Alattunk a Duna építi zátonyait, a két partot kísérő elmaradhatatlan kőszórás között.

Kitűnő alkalom arra, hogy visszapillantsunk az eddig megtett útra. Ott a magányos Hainburgi várhegy, tetején a romokkal. Mögötte a Hundsheim-hegy triász mészkőből felépülő sasbérce, mögötte jobbra az elbányászott rész Bad Deutsch Altenburgot rejti, háttérben a Duna kanyarulatától balra pedig Carnuntum rommezeje található.

Ha ez a sok vár és rom még nem lett volna elegendő, itt van még egy. A Barunsberg északi csúcsánál közvetlenül 30 méterrel magasodik a Duna fölé Rötelstein romja. Ez egy valódi rablólovag vár, Dévény párja az osztrák oldalon. A vár tövéből indult egy fontos rév Magyarországra. A várat 1170-ben építtették, 1318 óta volt Habsburg kézen, majd 1511-ben Hainburg megvásárolta. Innen a vár lassan az enyészeté lett, hiszen minek egy városnak két ilyen közeli vár. A török veszély elmúltával már végképp semmi szükség nem volt rá, ezért a derék hainburgi polgárok eladták az egészet anyagáron egy pozsonyi kőművesnek, aki szétbontotta és elhordta a falakat. Állítólag azért jutott belőle Hainburg városfalaiba is. A maradványokat 2005 és 2010 között szerencsére helyreállították.

A vár tövében kanyarog az ösvény vissza Hainburgba. Egyik oldalon függőleges mészkőszikla, a másikon a Duna - lenne, ha nem építettek volna a hajósok kedvéért ide is egy párhuzamművet, mely elterelte a hegy tövéből a folyót. A kőszóráson, és keresztgátakon azóta erdő nőtt eltakarván a kilátást az erre sétálók elől.

Hainburg előtt a kőszórás lassan elfogy és a hegy visszatér a folyó partjára. Egy helyen az ösvény kedvéért a sziklát is át kellett lyukasztani, ugyanis a hegy közvetlenül a mederben tűnik már el, komoly zátonyokat alkotva. A víz sodrása itt is nagyon gyorsnak tűnik, bár elképzelhető, hogy a sziklás meder okozza ezt az érzést. Hainburg ebből a szögből emlékeztet kissé Vácra, a templomtoronnyal a városfal bástyájával, a hajókikötővel és a Duna ívével.

A hainburgi városfal régen közvetlenül a Duna mellett futott, a legújabb korban már komolyan akadályozva a város fejlődését. A helyiek azonban igyekeztek megőrizni a múlt emlékeit is, amikor a vasút építésekor a vasúti pályával levágták a város legészakibb tornyát a várfal többi részéről. A torony azóta magányosan mered a folyóparton, míg a vonat kétszer is metszi a falakat.

Amikor felszálltam a Bécsbe tartó vonatra még láttam, hogy a munkások már falazzák Hainburg legújabb városfalát a Duna-parton az árvíz elleni védekezés keretében.

Abrázió Felsőgödön

Felsőgödön van egy hely, ahol a víz lassan pusztítja a partot, elmosván a laza agyagos és homokos üledéket. A hullámzás energiája magával ragadja a meredek part anyagát és lassan egyre előbbre nyomul. Ahol akadályba ütközik, kikerüli magányos tömböket hagyva a mederben. Nagyban emlékeztet ez a dunai helyzet a sziklás tengerpartokon zaljó abrázió folyamatához és egészen hasonló formakincset képez.

A medermélyülés és az üledékhiány problémáját a Duna folyamatosan próbálja helyrehozni, úgy, hogy az egyre meredekebb partoldalakból csíp le itt-ott. Igyekszik helyreállítani a természetes állapotokat. A Gödi-sziget északi csúcsa és a felsőgödi partvédő kőszórás közötti területen egyszerre jelentkezik az elmosódás és az üledékfelhalmozódás jelensége. Ha nem is olyan látványosan, mint pl. Ausztrália tengerpartjain, de létező jelenségről van szó, mely nagyrészt az emberi tevékenységnek köszönhető.

A klasszikus, tengerparti sziklafalakat is pusztító abrázió a tenger előrenyomulásával van kapcsolatban, valamint a hullámzás pusztító erejével. A sziklákat ellenállóképességük függvényében mossa alá, dönti a tengerbe, különleges alakzatokat, öblöket, sziklabarlangokat, ezek felszakadásával bizarr kőhidakat, majd pedig ezek beomlásával magányos sziklaoszlopokat alakít ki.

A pusztuló Duna-partokról már több bejegyzésben foglalkoztunk, ilyen volt a jellemzően a Mezőföld peremén kialakuló löszcsuszamlás (Kulcs, Dunaszekcső). De ide tartozik a Ráckevei-Duna lezárása következtében kiszélesedett Budafoki-ág partelmosódása, melyet Adonynál tanulmányoztunk. Azonban a  legkisebb helyen legtipikusabb formakinccsel létrejött abráziós jelenségeket Felsőgödön tanulmányozhatjuk.

Egyfás-szigetek, meredek part és vízbedőlt fák jelzik Felsőgödön azt a helyet, ahol a dunai abrázió folyamatosan pusztítja a partot. A part felől közelítve ösvényünk hajlamos véget érni egy meredek leszakadt partfalban. Beljebb a helyiek mindig újabb és újabb ösvényt kénytelenek kitaposni az aljnövényzetben, miután a régit elmosta a Duna. Nem csak a pusztuló ösvények nehezítik meg az erre merészkedők dolgát, itt ömlik az Ilka-patak is a Dunába. Nem szállít túl sok vizet, csak éppen annyit, hogy ne lehessen rajta száraz lábbal átkelni. Ha sikerül lemásznunk a méternél is magasabb partfalon, síkos tömött agyagra érkezünk, amelybe a parti fák gyökere képtelen lehatolni. Ez az egyik oka annak, hogy annyi errefelé a kidőlt fa. A tömör agyagra ugyanis laza iszap és homok települ, amelyen az ártéri erdő gyökerei könnyen utat találnak. 

Kisvíz idején a mederben gyakran érdekes dolgokat találni. Összeégett téglatömbök ezek, melyek a gödi téglagyár seletjéből származnak. Egykor ugyanis a Gödi-sziget északi csúcsánál kikötő volt, ahol az épülő Budapest felé induló uszályokba pakolták a helyi téglát. Amiből nem lehetett pesten bérpalotát építeni itt maradt mementóként, melyet a hullámzás nem képes elmozdítani.

A folyószabályozás idején, jó hatvan-hetven évvel ezelőtt felépült a felsőgödi partbiztosítás, amely éppen a Duna sodrásától volt hivatott védeni a partot és az itt található csápos ivóvízkutakat. Itt nagyon mély a meder, nem véletlen látni olyan közelről az itt elhaladó hajókat. A hatalmas kőtömbökből kirakott partbiztosítás azonban rövid. A sodrás és a közel haladó hajók által gerjesztett hullámzás könnyedén megbontja a laza üledéket, mely a tömör agyagig lepusztít mindent, derékvastagságú fákkal együtt. Ahol a rendkívül sűrű gyökérzetű fűzek megfogják az üledéket néhány egyfás sziget dacol az árral, de hosszú távon ők sem tarthatnak ki.

A Gödi-sziget főági partja ugyancsak szenved az üledékhiánytól. Várható lenne, hogy a Duna éppen ide halmozza fel a szigetcsúcstól elmosott üledéket, de ez nem ide kerül végül, hanem a szigetről kinyúló sarkantyúk fogják meg egy részét (főként a kavicsot). A homokszemcsék kissé messzebb utaznak, ebből épül fel a sziget déli csúcsán a messze földön híres homokszigeti strand.

Felsőgödön egészen addig tart majd a part és az ártéri erdő pusztulása, míg a Duna ki nem alakít egy egyensúlyi állapotot. Vagy amíg emberi létesítményeket nem kezd el fenyegetni, például az árvízvédelmi töltést, vagy az ezen található Ilka-patak zsilipjét. Ekkor az emberi beavatkozás káros hatásainak kiküszöbölése miatt újabb emberi beavatkozásra lesz szükség, a partbiztosítás meghosszabbítására. Ez pedig a Gödi-sziget vízutánpótlását (és hosszabb távon létét) fogja jelentősen befolyásolni - negatív irányban.