Oldalak

2018. december 27., csütörtök

Nyeles sziget


Öt lépesben tekintjük végig, hogyan hizlalták fel a Kácsás-szigetet Százhalombattán.

A Kácsás-sziget Százhalombatta-Dunafüreden 1964. július 7.

A Kácsás-szigetről már kétszer volt szó a blogon, elsőször a mellékágának kotrásáról írtunk, másodszor egy decemberi zúzmarás bejárás képei kapcsán már érintettük azt, amiről ezúttal szó lesz: a folyószabályozás szigetre gyakorolt hatásáról. 

Már a bejegyzés címe is erre a "hatásra" utal. A folyószabályozó mérnökök ugyanis egy nyelet illesztettek a "renitens" Kácsás-szigetre, amelyet a szakma párhuzammű néven ismer. Ez a nyél a sziget északi csúcsát köti össze a mai Damjanich utca tengelyében található hajóállomás alatt található partszakasszal. Lehetne mellékág elzáró gátként is hívni, ha a műtárgy merőlegest zárna be a sodorvonallal és nem párhuzamos lenne azzal. A párhuzammű építésével kapcsolatban két alapvető kérdésre keressük a választ; miért és mikor épült ez a "nyél"?

A két kérdést idősorrendben tettük fel. A miértre adott válasz egyben meg is indokolja a "mikor?"-ra adott választ. Egészen 1876 teléig kell visszamennünk az időben, amikor nem sok kellett hozzá, hogy Budapesten megismétlődjön az 1838-as jeges árvízi helyzet. 1876. február 26-án már a miniszterelnök előtt volt a javaslat a nemrég lezárt Soroksári-Duna megnyitásáról, hogy a fővárost fenyegető árvíz gond nélkül levonulhasson a másik mederben. A megnyitásra végül nem volt szükség, mert az utolsó pillanatban (szó szerint értendő) megmenekült a főváros és a gubacsi zárás is; a Duna utat talált magának a régi medrébe Tököl alatt, miután átszakadt a töltés. Mondjuk kevesebb kár keletkezett volna, ha időben megnyitják, vagy le sem zárják a Soroksári-Dunát. A gátszakadást korabeli beszámolók szerint egy sziget okozta, méghozzá az Ercsi, Batta, Tököl háromszögben található Kácsás-sziget. Itt torlódott fel a Duna jege a sziget észai csúcsán egy hatalmas jégdugót képezve, ami egészen Budapestig visszaduzzasztotta a folyót. 

1876. után szükségessé vált a budafoki ág rendezése, hogy a nagyobb árvizek is le tudjanak rajta vonulni, hiszen a meder már így is tele volt az ide átirányított Soroksári-Duna vizével. Itt térünk át a "mikor?" kérdésre. A meder rendezése érdekében a kormányzat 1878-81 között nekilátott elkotorni a zátonyokat, majd az 1881. év L. tc. mögé odatett pénzügyi források alapján folyószabályozási műveket is építettek. A munkálatokat Budafok és Pentele között 1881-1885 között végezték el. A Kácsás-szigeti párhuzammű is ebben az időintervallumban épült meg. Pontos évszámot nem ír Ihrig Dénes: A magyar vízszabályázás története c. művében, csupán a fenti intervallumot adja meg. Azonban a mapire.eu honlapon található Százhalombatta kataszteri térképén szereplő 1884-es dátum alaposan leszűkíti a lehetséges éveket két évre. Ezen a szelvényen (lásd alább) ugyanis még nem látható a "nyél". Tehát az vagy még ugyanabban az évben, 1884-ben, vagy egy év múlva 1885-ben épült fel (ha valaki tud pontosabb dátumot, írja meg nekünk!).

1884. Kataszteri térkép, mapire.eu

Az biztos, hogy 1911-ben már megvan a párhuzammű, legalábbis a Duna szabályozási térképén feltüntették. Mintegy 600 méter hosszú; egyik végpontja a hajóállomás, a másik pedig nem pontosan a Kácsás északi csúcsa, hanem attól valamivel keletebbre, a sziget oldalához csatlakozik be. A sziget ekkoriban 420 méter hosszú, 70 méter széles és kb. 2 hektár területű volt, természetesen a vízállás függvényében. Ezek a paraméterek tekinthetők a Kácsás utolsó természetes állapotának. A párhuzammű megépülése és a mellékág elzáródása után a sziget hízásnak indult. Eleinte lassan, majd egyre gyorsuló ütemben. 

1911. folyószabályozási térkép

A hízás illusztrálásához öt 1964-2018 között készült légifelvételt használunk fel, a két bemutatott térképen kívül. Az első három a fentrol.hu-ról van, jó szokás szerint napra pontos dátummal. Közülük kettő, az 1978 és 1981-es légifelvétel nagyjából ugyanazt az állapotot örökíti meg, de különböző vízállásnál, így érdemes volt mindkettőt felhasználni: 

1964. július 7.
1978. július 16.
1981. október 9.
2005. országos légifényképezés
2018. Bing maps

Mivel a fentrol.hu-s légifotókat .tfw kiterkesztéssel lehet letölteni, így a légifotókat térinformatikai programmal egymásra tudjuk helyezni, hogy aztán egy látványos .gif animáció kerekedjen belőle.

Az első, szürkeárnyalatos képünkön, 1964-ben még nem sok változást látunk odafentről az 1911-es állapotokhoz képest. Hasonló a sziget alakja és métere is. Egyetlen különbség a sziget északi csúcsán felnövő ártéri erdő, amely egyben kijelöli a Kácsás-sziget jövőbeli növekedésének irányát. Ezen a részen az alacsony vízállás miatt kiterjedt sekély, zátonyos mederszakaszt látni. 80 évvel a felépülése után a párhuzammű még mindig javarészt nyílt vízfelületet szel ketté, annak ellenére, hogy déli részén már komoly fasor nőtt fel. A sziget közepén egy kopár részt látunk, ezt az egykori tulajdonosa elmondása szerint káposztaföldként hasznosították a '60-as évek derekáig. Az általa megadott 3,5 hektáros művelt terület kissé soknak tűnik, tekintve, hogy az egész sziget területe volt ennyi akkoriban.

1978-ra a sziget tovább növekedik északon, a párhuzamművön belül, a mellékág rovására. Alacsony fűzerdő nőtt az északi, zátonyos részen az elmúlt 14 évben. Némiképpen növekedett a sziget dél felé is, valamint a mellékág rovására nyugati irányban. 1964-hez képest a sziget két sarkanytúval "gazdagodott", közülük a felső alvizén magányos fák jelzik a meder megkezdődő feltöltődését. Az 1978-as képen viszonylag magas vízállást látunk, a víz fodrozódásából ítélve a Duna két helyen is átzúdul a kőszóráson; közvetlenül a hajóállomás alatt és a szigettől közvetlenül északra.

Ehhez képest a három évvel későbbi, 1981-es alacsonyabb vízállás már megmutatja, hogy a mellékág felső részének eliszaposodása előrehaladott állapotban van. Erdősülő zátonyokat látunk a párhuzammű középső részén, a sziget északi csúcsánál, valamint a sarkantyúk alatt is. 1981 után a meder (és az egykori szigeti káposztaföld) feltöltődése és beerdősülése rohamosan felgyorsult.


Huszonnégy év elteltével, 2005-ben egy egészen más Kácsás-szigetet látunk. A felső mellékág egy keskeny csapástól eltekintve bezöldült. Igazából már nem is beszélhetünk szigetről; a Kácsás már inkább egy félszigethez hasonlít, melynek a gerincét az egykori párhuzammű alkotja. Hízás figyelhető meg az alsó sarkantyú alatt is, ahol a sziget szélessége közel kétszeresére nőtt. A két sarkantyú között is egyre több fa bukkant elő, némelyikük valódi "egyfás" szigetként funkcionál és csak alacsony vízállás idején forr egybe a Kácsással. A 2005-ös év volt az utolsó, amikor a 120 éve tartó feliszapolódás zavartalanul formálhatta a dunafüredi Duna part arculatát. 2006-ban ugyanis kikotorták a mellékág alsó 2/3-át, (bár mintha a 2005-ös légifotón is egy sóderszállító uszályt látnánk a mellékágban).

Ez a kotrás a meder szélességén nem, csak a mélységén változtatott, a 2018-as Bing térkép szerint. Az elmúlt évtizedben — a sziget megmentése érdekében végzett erőfeszítéseknek köszönhetően —lelassult a Kácsás hízása, sőt a főágból el is tűnt egy magányos egyfás sziget. 

Az 1884 és 2018 között eltelt 134 év során a Kácsás-sziget hossza és szélessége megduplázódott, területe négy és félszeresére nőtt. A hízás jelentős része 1981 és 2005 között következett be. Ez a negyed század közel akkora mértékű gyarapodást eredményezett mint az ezt megelőző 100 év. Az alábbi táblázat szemlélteti a változás számszerű értékeit (év, hossz, legnagyobb szélesség, terület): 

1884. 420 m, 70 m, 2 ha
1964. 510 m, 90 m, 3,4 ha
1978. 610 m, 100 m, 4,5 ha
2018. 1000 m, 160 m, 9,1 ha

A Kácsás-sziget területe 1964-ben, 1978-ban és 2018-ban.

Hogy mi várható a jövőben Dunafüred egyetlen szigetén? Emberi beavatkozás nélkül a Kácsás minden valószínűséggel tovább fog hízni. Még ha a mellékágat karban is tartják a horgászok, evezősök kedvéért, a sarkantyúk alatt tovább terjeszkedik majd a növényzet. Ennek a terjeszkedésnek különösen kedvez a 2018-ban tapasztalt rendkívül tartós rendkívül alacsony vízállás. A kedvezőbb változáshoz mindenképpen szükséges lenne a párhuzammű megnyitása akár több helyen. Ez azonban elkerülhetetlenül az ártéri erdő kényszerű vágásával járna. 

2018. december 20., csütörtök

Zúzmarás Kácsás-sziget


Beköszöntött a zord tél Százhalombatta egyetlen dunai szigetén, a Kácsáson is. A vízzel borított mellékág befagyott, a főági részen a keleti szél a város felé sodorja a gőzölgő Duna páráját, miközben a fákról hulló zúzmara hószállingózás képzetét kelti a párhuzamművel parthoz kapcsolt szigeten. 

A Kácsás-sziget hódoktól lerágott déli csúcsa.

Egyre fogynak a Budapesthez közeli dunai szigetek, amelyen még nem jártunk személyesen. Az egyik utolsó ilyen sziget volt a Százhalombatta Dunafüred nevű városrészében található Kácsás-sziget. Szó már volt róla a blogon Nagy Attila jóvoltából, aki öt éve az Újjáéledő Kácsás-szigetről írt nekünk, de személyesen tíz év alatt először sikerült eljutni ide — akkor is pont télen. 

Matrica római fürdője 

A hódok (?) által letarolt déli szigetcsúcs

A  Kácsás-sziget és mellékága

Zátony törte fel az apadó Duna jégpáncélját

Inkább földmunka, mint meder...

A felső sarkantyú

A párhuzammű átvágása, ahol magasabb vízállás idején vizet kaphat a mellékág

Zúzmara zászlók

Röviden összefoglalva a sziget történetét annyit érdemes tudni róla, hogy a déli szigetcsúcsánál található Matrica római tábor és a hozzá tartozó római fürdő. Talán éppen erről kapta nevét Dunafüred városzrész. Hogy létezett-e akkor a sziget nem tudni. Az biztos, hogy a Kácsás már a XVIII. század végén létezett, az első katonai felmérés már feltünteti. A folyószabályozás valamikor 1884-1911 között pecsételte meg a sziget sorsát, egy hosszú párhuzamművel. Ez a párhuzammű a Damjanich utca végétől indult, itt kapcsolódott a parthoz és tartott egészen a Kácsás északi csúcsáig, ami akkoriban még a dunafüredi Rigó utca magasságában volt. Google térképen a növényzet színe szépen kijelöli a régi és új ártéri erdőket. 

A párhuzammű remek munkát végzett mérnöki szempontból, hiszen terv szerint összeszűkítette a medret a Batta és Tököl közötti medertágulatban, ahol a széles medren a Kácsás-sziget a tököli Urbanovicza-szigettel osztozott. A régi szigetcsúcs és a párhuzammű parti kiindulópontja között lassan feliszapolódott a meder. Hogy egészen pontosak legyünk, kb. az 1960-as évekig lassan, ezután egyre inkább gyorsuló ütemben. A hordalék kiülepedése miatt a mellékág északi részén terjedelmes ártéri erdő nőtt fel a meder helyén. Ez még ma is megvan, annak ellenére, hogy 2006-ban kikotorták a meder alsó 2/3-át, de ez nem sokat ér azzal a szerény, alig 2-3 méter széles nyílással, amit a párhuzamművön vágtak. Ezen a kisvizek nem jutnak át, mint ahogy 2018. december 18-án délelőtt, Budapesten mért 125 centiméteres, apadó vízállásnál sem volt átfolyás.

A mellékág felső szakaszán is volt némi kotrás, bár az így kialakított "mederként" kissé értelmezhetetlen forma leginkább egy építési területre emlékeztet, ahol egyszer végigment egy buldózer és kiirtotta az ártéri erdőt, majd az útjába eső sódert kiszórta a kialakított út két oldalára. Két ilyen nyomvonalat lehet még ilyen térdig hóval borított aljnövényzetben is kinyomozni. A rövidebb és frissebbnek tűnő a felső sarkantyú felett nyílik, a másik, kissé észrevehetetlenebb ettől kb. 150 méterre északra. 

A felső sarkantyú alatt képződött sziget

Közepes vízállásnál (Kb. 160 centiméteres Bp-i vízállásnál) ezek látják el a mellékágat friss vízzel. Ez is több, mint a semmi. Mivel az nem várható, hogy a Duna kiszélesíti a párhuzamművön tátongó lyukakat talán csak abban lehet bizakodni, hogy a kellően magas vízállás kimossa a mellékág felső részén felhalmozódott tekintélyes mennyiségű sóderes üledéket. 

Hogy a Kácsás-sziget minél tovább megőrizhesse a sziget mivoltát. 

2018. december 11., kedd

A szépvizű istenség


Vajon ki lehetett az első emberszabású, aki megpillantotta a Dunát? Mikor és ki nevezte el először a folyót? Hogy hívhatták akkor? Mióta Duna a Duna? Mikor, ki és mit írt róla először? 

Danubius isten ábrázolása a Traianus-oszlopon

A fenti kérdések nagy része költői kérdés csupán, soha senki nem fogja őket megválaszolni. A Duna új forrásai után kutatva jutott eszembe, hogy a folyónak vannak régi forrásai is. Ezekről szól(t) a Duna-Rajna háború, azonban a Dunának egészen másféle forrásai is vannak; ezek nevezzük történelmi forrásoknak. Mit mondanak nekünk ezek a történelmi források a Dunáról? Melyik közülük a legrégebbi? 

A bejegyzést ihlető gondolat csupán arra a kérdésre kereste a választ, hogy ki volt a világtörténelemben az első, aki úgy írt a Dunáról, hogy az az utókor számára fennmaradt. A válasz viszonylag hamar meglett, de ha egyszerűen leírnám a szerző nevét és a mondatot, amelyben a folyó neve szerepel az egész olyan semmilyen lenne. Különösen annak fényében, hogy a válasz több kérdést is felvet. Szerencsére. 

Léda tojásainál kezdve, az első emberszabásúak, valamikor a pleisztocén kori jégkorszak idején érhettek el a Dunához. Legnagyobb valószínűséggel neandervölgyi emberek lehettek, akik már tudtak beszélni, így feltételezhetjük róluk, hogy valamiképpen kommentálták azt a pillanatot, amikor felbukkant előttük a hatalmas folyó. Ahogy elkezdtek együtt élni a folyóval nyilván adtak neki valami egyszerű nevet, amiről nem tudjuk, hogy mi volt. Még az is lehet, hogy a Duna valamelyik verziója volt, hiszen ez a ős-indoeuropai név is évezredeken keresztül fennmaradt. 

Az írás megjelenése a holocén korban lehetővé tette, hogy a szájhagyomány fizikai valósággá válhasson, azaz az utókor számára változatlan formában fennmaradhasson. Ekkor már a neandervölgyi ember letűnt Európából, helyüket átvette a Homo sapiens sapiens, akiknek egy kései utóda ógörög nyelvén írta le először a Duna nevét, ugyanis a folyó legelső ismert írásbeli említése a görög mitológiához kapcsolódik:   

Ókeanoszt Téthüsz megajándékozta folyókkal,
szülte a Neiloszt, Alpheioszt és Éridanoszt is,
Sztrűmónt, Maiandroszt és szülte a szépvizü Isztroszt

A kis-ázsiai Küméből származó Hésziodosz valamikor időszámításunk előtt 800 évvel, azaz lassan három ezer éve írta a fenti sorokat az Istenek születése (Theogonia) c. művében, ahol a folyó istenei között sorolja fel a szépvizű Isztroszt. A Duna mint istenség a görögöknél (Istros) és a rómaiaknál (Danuvius) is hímnemű volt. 


Danubius kút, Budapest (Nagy László, Fortepan 51638)

Hésziodosz az ókorban az egyik legfontosabb költők közé számított és sokat vitatkoztak azon, hogy vajon ő, vagy Homérosz élt korábban. Jelenleg az a tudományos nézet, hogy Homérosz kb. két évtizeddel lehetett idősebb, azaz elméletileg találkozhattak is személyesen. Hogy miért fontos a Duna szempontjából Homérosz? Erre a kérdésre a választ nem az Odüsszeia, hanem az idén végre magyarul is megjelent Argonautika c. hőseposz adja meg, amely az aranygyapjú visszaszerzését meséli el Apollóniosz Rhodiosz tollából. Apollóniosz mintegy 500 évvel később élt Homérosznál és az Argonautika is ennyivel fiatalabb mű az Odüsszeiánál. Ez azonban csak az írásbeliségre vonatkozik, Homérosz Odüsszeiája ugyanis már említi Iaszónt és az argonautákat (XII. 70.):

Tengerjáró gálya csak egy ment arra keresztül: 
elhírhedt Argó, Aiétésztól hazatartó.

És a hatalmas szirten még ez is összetörik tán,
ám Héré átvitte, mivel kedvelte Iászónt.


Hogy miért kell belekevernünk az Argonautikát a Duna legkorábbi említését kutató írásba? Azért, mert az argonauták a hazafelé vezető útjukon "kissé" eltévedtek és nem a megszokott úton tértek vissza a mai Grúzia tengerpartján található Kolkhiszból a görögországi Iólkoszba. Hanem a Fekete-tengert átszelve a Duna torkolatán felhajózva, majd a Szávára és Kulpára átnyergelve Isztriánál bukkantak ki az Adriai-tengerre. Később még Líbiába is ellátogattak. Kissé meseszerű út ez a mai földrajzi ismereteink fényében, de hozzá kell tennünk, hogy a maga korában Arisztotelész és id. Plinius is elképzelhetőnek tartotta a kapcsolatot a Duna és az Adriai-tenger között [lásd: Arisztotelész: Állattan 8.13; id. Plinius: Naturalis Historia 9.53.]

Herbert James Draper: Az aranygyapjú (forrás:wikipédia)

A Duna Apollóniosznál a IV. énekben (282-287), a hazaút során jelenik meg először (Tordai Éva fordítása):

Egy folyamár van, utolsó ága az Ókeánosznak,
széles, mély, megbírja a terhekkel teli bárkát,
Isztrosznak hívják, s úgy jelzik, messzire eljut,
és egy jó darabon számos földet maga szabdal
csak ketté, forrásvize arra, ahol boreász fúj,
Rhípai hegység ormainál, jó messze morajlik.

Homérosz előtt már majd' fél évezreddel szájról szájra hagyományozódott Odüsszeusz utazásának története. Ha tehát feltételezzük, hogy Homérosz korában létezett az Argonautikának is egy írott (és később elveszett), vagy egy szájhagyományos változata, akkor nagy valószínűséggel abban még korábban előfordulhatott az Isztrosz, azaz a Duna mint földrajzi név. Természetesen ezen kívül más művek is létezhettek, melyek említették a Dunát, és nem feltétlen csak szépirodalmi művek lehettek, hanem pl. útirajzok vagy gabonakereskedelmi számlák. Hiszen a történelem első fennmaradt írása is egy adásvételi szerződés volt Mezopotámiában. 

A Duna görög elnevezése az erőteljes görög irodalmi hatásra még a római korban is az Isztrosz maradt, a Danubius elnevezés csak lassan kezdett tért hódítani. Egyidőben is használták a kettőt, a Danubiust a Vaskapu feletti, az Isztroszt pedig a Vaskapu alatti szakaszra, ami körülbelül megfelelt a görög-latin nyelvterület elhatárolódásának. Jogosan merülhet fel a kérdés ezután, hogy mi a helyzet a másik elnevezéssel? Ki és mikor írta le először a Danubius formát?

A fürdő-szigeti oltár

A Danubius elnevezés első említése a görög változathoz képest viszonylag kései. A Kr.e. 64- Kr.u. 23 között élt Sztrabón görögül írt földrajzi feljegyzéseiben (Geógraphika hüpomnémata) még mindig a görögös Ister változatot használja. A Danubius kifejezés egy időszámításunk szerint 9-ben történt esemény kapcsán bukkan fel Carnuntum környékén, a ködös Noricum provinciában, ahol a római legatus és történetíró C. Velleius Paterculus szolgált Tiberius vezérsége alatt. A germán és pannon háborúk után megírt visszaemlékezésében (Róma története — Liber Posterior [110.]) művében már Danubiusként ír a Dunáról:

A sors azonban néha keresztülhúzza, néha késlelteti az emberek terveit. [Tiberius] Caesar már előkészítette a Duna mellett a téli tábort, és hadseregét az ellenség előőrseitől nem több mint öt napi járóföldre vezette. 

Ebben az esetben is hangsúlyozni kell, hogy ez a legelső fennmaradt említése a Dunának, ennél lehettek korábbi — elveszett — latin nyelvű művek is. 

A Danubius-forma a latin nyelvvel együtt gyorsan elterjedt, Pannoniában már ezen a néven emeltek oltárokat a folyó istenének. Például az Aquincum városához tartozó, 1873-ban elkotort Fürdő-szigeten.

De az már egy másik történet... 

2018. december 3., hétfő

Az Égető-sziget déli csúcsa


Egy rakás fa, némi deszka, egy kerékpáros strandoló, egy hajó és a Naszály-hegy a háttérben adja a keretet az 1941-es Égető-szigetnek, amelyre a Fortepanon bukkantam. Itt még sziget a sziget, aki esetleg ma erre kerékpározna rá sem ismerne a tájra, már csak azért sem, mert a képen látható déli szigetcsúcs sem ott van már, ha egyáltalán beszélhetünk még szigetcsúcsról.

Égető-sziget, 1941 (Fortepan 128884)

Vác déli részén, a Duna partján futó kerékpárút mellett található az Égető-sziget, melyről már sokat írtunk korábban. Előkerült egy hasonlóan régi, de évszám nélküli kép a sziget északi csúcsáról is, melyet az különböztet meg a délitől, hogy nagyjából ugyanott található ma is. A keskeny sziget 1941-ben mindössze egyetlen sor fából állt, élesebb szeműek azt is meg tudnák mondani pontosan hány darab fa állt rajta. 

Aki a sziget csúcsait keresi mostanában nincsen könnyű helyzetben. Az Égető fokozatosan egybenőtt a parttal, a főági oldalon sétálva simán el lehet menni az észrevehetetlen északi és déli betorkollás mellett. A holtág lefűződött, az év nagy részében csak áll benne a víz, kisvizes időszakokban teljesen kiszárad. 

Az Égető-sziget fejlődése (Kék vonal: régi Duna-medrek, sárga vonal: magaspart, piros vonal: jelenlegi part)

A kezdőképen látható szigetcsúcs ma már a sziget belsejében rejtőzik. Amikor manapság még áramlik a víz a holtágban az 300-350 méterrel délebbre ömlik vissza a főágba. Az egy sornyi fa szélesség is többszörösére nőtt. Strandolókat már nem találni ezen a szakaszon, az ártéri erdő és az aljnövényzet lassan kiszorította őket a partról. A mellékág feliszapolódott, medre ma magasabban van mint háromnegyed évszázaddal ezelőtt.

Az Égető-sziget (bal oldalon) 2016-ban

Az 1941-es fénykép egy fiatal Égető-szigetet örökít meg az utókor számára. Mintha a nagyszüleinket látnánk mosolyogni legszebb fiatalkori éveikben...