Két könyv a csallóközi árvédekezés történetéről

  

Földes Gyula: Felső-Csallóköz árvédekezésének története, 1896, Pozsony, Felső-csallóközi Ármentesítő Társulat. Rudnay Béla: Ismertetése az Alsó-Csallóköz és Csilizköz ármentesítésére, valamint az Alsó-Csallóköz belvizeinek rendezésére vonatkozó terveknek és munkálatoknak, Budapest, 1894.

A két könyv szépen kiegészíti egymást, uganis a teljes Csallóköz területe ekkor három vármegye között oszlott el, úgymint Pozsony (Felső-Csallóköz), Győr és Komárom (Alsó-Csallóköz). Földes Gyula műve terjedelmesebb, mind az oldalszámok, mind pedig a tartalom tekintetében. Olvasmányosabb is, mert míg Rudnay műszaki-mérnöki szemszögből közelít az ármentesítési munkálatokhoz, addig Földes műve inkább helytörténeti munka. Részletesen szót ejt egészen a legkorábbi időktől a Csallóköz honfoglalás-kori állapotáról, a régi vízrajzi viszonyokról:

"A Kis-Dunának hajózható volta 1751-ben kezd romlásnak indulni. Ekkor kezdik a baj okát a benne álló malmokra, belehordott fatörzsekre, csallóköziesen szólva csökökre tolni; pedig már 1602-ben igyekeznek Pozsonynál az ág kiszakadását hatalmas pőzssarkantyúval elterelni; az 1682. évben elrendelték Pozsonynál a fő kiszakadás elzárását, mely miatt onnan a malmokat el is távolították. Azonban úgy látszik, a kitorkollás végleges áttétele későbbre, a sarkantyúzó világ idejére maradt, mert a pozsonyi Halászkapu előtti híd még a 17. század végéig fennállott. Addig évről évre a hajózási akadályok elhárítása képezi a megye gondját. Mérnököt küldenek ki szakértői felvételek és vélemény készítésére, hogyan és mily módon lenne ezen Duna-ág hajózható közlekedési útként fenntartható. 

A helytartótanácshoz írnak fel 1773-ban hangoztatva, hogy az Érsekújvári-Duna kitorkollása "in statu quo" meghagyandó. 

     Rövid tíz év alatt azonban nagyon el kellett romolnia az Érsekújvári-Duna felső kitorkollásának, hogy 1785-ban már azon vízre vetik szemüket, melyről alább szólunk, mint külön ágról, de mely a 16.,17. és 18. század nagy árvizei alkalmával összeköttetésbe került az Érsekújvári-Dunával Főrév és Vereknye közt, és ezzel a Csallóköz szigetétől az egészen községgé nőtt Főrévet elszakította, ellenben a vereknyei félszigetet átszakította, s erős nyomásával, sok hordalékával a Vereknyét körülfutó kanyarulatot betöltve Vereknyét a Csallóközbe kebelezni segítette."

Kitér a tavak és mocsarak egykori elhelyezkedésén túl a malmokra, fenékgátakra. Részletes adatokat közöl a XIX. század jég-, és időjárás viszonyairól. Könyvéből újdonságként hat, mekkora erőfeszítést követelt az ott lakóktól az árvizek elleni küzdelem, az állandóan vándorló folyóágak kártételei. 

Az Öreg-Duna Pozsony és Gönyű között. kép forrása: http://www.szigetkoz.biz/terkepek/page1881.html

   

Rudnay Béla miniszteri biztos, főispán egy szerzőgárda élén dolgozva jegyzi könyvét. A Komárom vármegyére eső rész árvízvédekezési és mentesítési folyamatát írja le faluról-falura, töltésről töltésre. Számos helyen igen pontos mérési adatokkal, melyek révén az adott magasságadatokhoz képest bekövetkezett változások könnyedén nyomon követhetőek. Rendeletek, zsilipek, gátak, munkálatok költségei, töltésmagasságok, adatok, elvek és módszerek követik egymást, mérnöki pontossággal. Emiatt a "Csallóközi Kiskönvtár" eme fejezete sokkal szárazabbnak tűnhet egy átlagos olvasó számára, viszont éppen a sok adat miatt sokkal inkább felhasználható kutatásra.

Megint "Változó Dunatáj"

 
A Magyar Tudományos Akadémia ez év őszén megjelent tanulmánya a "Megújuló energiák hasznosítása"   címmel ismét felvetette vizierőművek építésének lehetőségét Magyarországon.

"A vízenergia felhasználásának vizsgálatakor az írók kiemelik, hogy a hazai vízenergia-hasznosítás jövője csak akkor tervezhető - márpedig mindenképpen tervezni kell -, ha feldolgozzuk és reálisan értékeljük Bős-Nagymaros kudarcának tapasztalatait. Magyarország ugyan nem gazdag vízenergiában, hiszen kevés a hegy és a csapadék is, bővizű folyóink pedig lapos területen folynak, a bős-nagymarosi térséget figyelmen kívül hagyva azonban a Dunán Adonynál és Fajsznál is szóba jöhet egy-egy erőmű építése. Ezt az is indokolná, hogy a folyó az erőművek által hajózhatóbbá válna, a vízlépcsők segítenék a Dunai Hőerőmű, valamint fedeznék a Paksi Atomerőmű bővítésének többletigényét hűtési célú frissvízből, javítanák az árvízvédelem hatékonyságát és olcsóbbá tennék a hidak építését. Az éghajlatváltozás miatt a Duna átlagos vízszintjének apadása várható, és az ilyen létesítmények e csökkenést is ellensúlyoznák" (forrás:http://mta.hu/cikkek/megujulo-energiak-hasznositasa-12582)

Az ötlet nem új. 1988-ban Dosztányi Imre szerkesztésében megjelent az állami propagandának szánt "Változó Dunatáj" című ismeretterjesztő füzet Bős-Nagymarosról. Ebben így írnak a kérdésről:

"A Bős-Nagymaros Vízlépcsőrendszer már a megvalósulás szakaszába érkezett. Nekünk még csak a jövőt jelenti, de az ország vízgazdálkodásáért felelős szakemberek már előbbre néznek. Ők azt tartják számon, hogy a Duna magyar szakaszán még két további vízlépcső megépítésére lenne lehetőség. Az egyik helyét Adonynál, a másikét Fajsznál jelölték be a folyó komplex hasznosításának távlati programjába."

Egyenlőre nem tudni, mennyire komoly a szándék a Magyar Kormányban, és azt sem tudni mekkora a vízi szállítási lobbi ereje az Európai Unióban. Arról sem szól a tanulmány, hogy honnan lehetne a beruházásra pénzt előteremteni. Viszont ha már a Magyar Tudományos Akadémia is a terv mellett foglal állást (nem is tehet mást, hiszen a 80-as években is ezt tették), akkor érdemes lesz figyelemmel kísérni a híreket. Ugyanis ha ez a két erőmű felépül, akkor a nagymarosi erőmű felépítése sem fog sokáig váratni magára. 

Onnantól kezdve én is nagy gondban leszek, hiszen a dunai szigetekről csak múltidőben fogok tudni írni.

Sződligeti szigetek

 
Jelenleg Sződligetnél a haldokló Égető-szigetet leszámítva nem találni más szigetet. Azonban ez nem volt mindig így, sőt még manapság is előfordul, hogy nagyobb vízállás esetén három sziget jelenik meg a Duna medrében. Sződligettől északra fokozatosan kiszélesedik a Duna balparti ártere. A kettes útról nézve árvizek idején gyakran úgy tűnik, mintha a Duna egészen az útig érne. Apadás után, hosszú mélyedésekben sokáig megmarad a víz. Ezek a vékony 20-30 méter széles, több száz méter hosszú lapos, mélyedések egy laikus számára is egykori Duna-medrek irányát rajzolják ki. 

A sződligeti kiszélesedett ártér Vácott kezdődik, a város határában lévő Ligettől délre emelkedő 116 méter magas Akasztó-dombnál. Itt szakadt ki az egykori meder, mely 3 kilométernyi hosszúságban követi a kettes számú főút futását. Az északi részt napjainkban ültetett nemesnyáras erdő borítja (az 1953-as légifotón még szántóföld látszik). A déli rész nyitottabb, rendszeresen kaszálják. Déli visszatorkollása a jelenlegi sződligeti yacht kikötőtől valamivel északabbra van. 

A dunaparti kerékpárútról nézve a domborzati formák nem szembeötlők. A terület egy kaszáló-legelő képét mutatja, enyhe hullámos felszínnel (1. kép). Nehéz eldönteni, hogy ez a terület valódi szigetként létezett-e, vagy csak sekélyebb mederben kialakult zátonyról van szó. Erre további kutatások, fúrások deríthetnének fényt. A déli szigetmagon átvágva a főút irányába, először egy nádas szegéllyel találkozunk, mely két oldalról öleli körül az egykori medret (2. kép). Ennek legmélyebb pontjain kopár, fekete földet látni (3. kép). A növényzet hiánya utal a gyakori vízborításra. Az időszakos vízjárásra vannak további bizonyítékok is. Az elhagyott mederben több helyen végeztek keresztirányú feltöltést, ahol facsoportok jelentek meg. A 4. képen látható egy ilyen facsoport, melyen az áramló víz nem tudta átemelni a magával hozott uszadékfát, ami ezen a természetes akadályon fennakadt. Uszadékfa felhalmozódást csak és kizárólag az egykori elhagyott mederben láttam, körülbelül 20 méter szélességben. Valószínűleg a legutóbbi nagyvíznél ekkora szelvényben jelentkezett vízmozgás. 

 

1. ábra. Két egykori szigetmag, az Égető-sziget és a lefűződött medrek Sződligettől északra. A Duna jobbról bal irányba folyik.

1. kép. A déli szigetmag a Duna felől területe északkeleti irányban, háttérben a fák között az egykori meder. A terep nem tökéletesen sík, a mélyedésekben belvíz jelentkezik.

2. kép Széles, lapos, feliszapolódott meder déli irányba tekintve. Háttérben a Duna.

 

3. kép. Növényzet nélküli elhagyott meder. Balra a szigetmag, jobbra a kettes út, a jegenyék mellett.

4. kép. Vízmozgásra utaló hordalékfelhalmozódás jelentkezik az egykori mederben keresztbe épített úton.

 

Vác és Sződliget között a balpart volt a sekélyesebb, zátonyosabb szakasz, mint ahogy az a Dunai Mappáció kapcsán már 1826-ban leírták. A terület feltöltődése a folyószabályozás előtt megkezdődött, 1945 után hasonló sorsra jutott az Égető-szigettől a váci Ligetig terjedő rész is, ahol az egykori Duna mederben széles zátonyon ártéri erdő nőtt fel. Egy ilyen új erdőben halad a váci Ártéri Tanösvény. A sződligeti szigetek legnagyobb magassága tengerszint felett 103 méter, ami a mértékadó árvízszint alatt marad körülbelül 1-1,5 méterrel. Az Égető-szigettől északra elterülő ártér ennél alacsonyabb, vízzel gyakrabban elborított terület.

Dunakutató Állomás Göd (1957-2010)

Kevesen tudják, még a Gödiek közül is, hogy településükön működik a Magyar Tudományos Akadémia Dunakutató Állomása. Azt pedig még kevesebben tudják, hogy az intézmény 2011. januárjával elköltözik. A világ boldogabbik felén egy település foggal-körömmel harcolna a döntés ellen. 

Huzella Tivadar biológus, mielőtt még államosíthatták volna, az ELTE-nek adományozta dunaparti telkét. Az alapítás körülményeiről ez a rövid bejegyzés található az Állomás honlapján (lásd: fontosabb honlapok).

"A Nemzetközi Limnológiai Társaság (SIL) 1956. évi, Helsinkiben tartott 13. kongresszusán született meg a felhívás Földünk nagy folyóinak átfogó tudományos vizsgálatára. E felhívás hatására alakult meg osztrák kezdeményezésre a Nemzetközi Dunakutató Munkaközösség (IAD) 1957-ben, Bécs székhellyel. A nemzetközi munkaközösségben Magyarországra háruló feladatok ellátására Dudich Endre akadémikus javaslatára, a Magyar Tudományos Akadémia az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel együttműködve kutatócsoportot hívott létre. Az így 1957-ben Gödön létrehozott MTA Magyar Dunakutató Állomás 1976-ig az ELTE tanszéki kutatócsoportjaként tevékenykedett, majd 1977-tõl nevének és telephelyének megtartása mellett osztályként az akkori MTA Botanikai Kutatóintézetéhez csatolták. Az MTA Magyar Dunakutató Állomás mind a mai napig az egyetlen, erre a célra alapított és profilírozott fõhivatású kutatóintézmény az egész Duna mentén."

A döntés hátterében a "költségtakarékosság" áll: Pálinkás József MTA-elnök szerint is alapvető probléma lesz a következő években a víz. A felszíni vizekkel kapcsolatos kutatások, az ivóvízbázis pontos felmérése, biztonsága a legsúlyosabb stratégiai kérdések közé tartozik majd. Ezért az MTA vezetése szeretne létrehozni egy európai értelemben is versenyképes hidrobiológiai központot a Duna, a Tisza és a Balaton kutatására, lehetőség szerint már jövőre. Az intézmény központja a tihanyi Limnológiai Kutató Intézet lenne. Második részlege a Dunakutató Intézet, amelyet a gödi Dunakutató állomásból alakítanának ki, de a tervek szerint más telephelyen. A harmadik részleg a Tisza kutatásával foglalkozna, ezt a debreceni Atommagkutató Intézet egyik épületében rendeznék be. A debreceni helyszínt az elnök szerint részben a költségtakarékosság indokolja. Másrészt a ivóvízbázisok mozgásának izotópos vizsgálatához szükséges műszerek jó része - mint amelyekkel például a paksi atomerőmű körüli vizek vizsgálatát végezték - itt rendelkezésre áll. Az új intézmény felállításához szükséges 300 millió forintot Pálinkás József a 2010-es költségvetésből a kormánytól, illetőleg a környezetvédelmi tárcától reméli megszerezni, lévén az új kutatóközpont többletfeladatokat lát majd el. Az átszervezést részben személyi okok és a meglévő intézmények nem elegendő tudományos teljesítménye indokolja, ezért az elnök hangsúlyozta, a központot csak akkor hozzák létre, ha ehhez a megfelelő vezetőket is megtalálják. (forrás: Népszabadság, 2009. május 8.)

A gödi Dunakutató Állomás elsősorban hidrobiológiai és vízkémiai mérésekkel, elemzésekkel foglalkozott.  A részletes publikációs lista megtalálható az Állomás honlapján. Több tanulmány készült itt a Gödi-szigetről, ezek a feljegyzések, mérési adatok mankóként szolgálnak a folyamatos kutatásokhoz.

Vajon el lehetett volna érni, hogy a hamarosan felálló Dunakutató Intézetnek Göd adjon otthont?

Légifotók szkennelése

Mostanában nem sok időm volt ide írni, ugyanis a Gödi-sziget wikipédiás lapját szerkesztem szabadidőmben. Érdekes dolog ez, mert egyensúlyozni kell a szakmaiság és a közérthetőség határvonalán. Egy szócikk szerkesztése megfelelő tömörséget és lényegretörő stílust igényel. Gyakran nézem a többi sziget cikkeit, de azokhoz képest én valami mást szeretnék létrehozni. Lassan, de biztosan bővül, aki szeretne csatlakozni hozzám a szerkesztésben (hidrobiológia, régi fénykép, madárvilág, üledékek, stb.) azt szíves örömest veszem, mindenhez én sem értek.

                  1951 Göd.    kép forrása: Hadtörténeti Múzeum Térképtára

Más: végre sikerült elhoznom a katonai légifotózás 1951-1987-ig terjedő időszakának 444 képét a váci Dunáról, a Hadtörténeti Múzeum Térképtárából. Reményeim szerint a Karácsony után az egyetemen be is tudom majd szkennelni mindet. Az ortorektifikáció csak ezután következhet, ami ugyancsak komoly munka lesz. Sebaj, erre vártam már jó ideje. Vannak már most érdekes témáim a képekkel kapcsolatban, ilyen a váci Ferences templom előtti terület föltöltése, a Cementgyári kikötő megépülte, a Kőgeszteri, Martuska és Kismarosi-szigetek eltűnése. Mondanom sem kell, 1951-ben a Duna még egészen máshogy festett. Egy komolyabb bejegyzésben majd röviden összefoglalom a változásokat, a hosszabb cikket meg majd vélhetően doktori dolgozatnak fogják hívni.