Révészek, Rabok és a Pokol - II. rész Szavak

     

"...Gyerünk a Pokolba! Ez a felszólítás Vácott mindennapos volt, legalábbis a kánikula idején. A várossal szemben van ugyanis a Pokol-sziget. Ennek alsó végénél - de már a túlparton - a Pokol csárda, s alatta volt a "hivatalos" strand is - a bójákkal. De az egész, végtelen Duna-part nem hivatalos strand volt, ahol rendszeresen fürödtünk, strandoltunk. A "gyerünk a Pokolba" tehát azt jelentette, hogy induljunk strandolni, és az akkori ideális körülmények között ez maga volt a boldogság.

   

Hogy a Pokol-sziget kapta-e a nevét a csárdáról, vagy a csárda a szigetről, ezt nem tudom. A csárdát korábban ugyanis egyszerűen váci révcsárdának hívták, míg szinte éppen száz esztendővel ezelőtt, az 1880-as évek elején egy nagy vízi ünnepséget rendeztek Vácott, hogy milyen alkalomból, arról nem szól a krónika. Az ünnepség látványosságaként, az esti sötétben kivilágított és rakétákat eregető csónakok ereszkedtek le a Buki-szigetről a révcsárdáig. Varázséji Gusztáv elképzelése szerint (aki, úgy tudom, kanonok volt) Charon ladikjai, amelyek a Pokolban kötöttek ki. Az alkalmi név állandósult. Az 1940-es évek elején azonban új püspök költözött a püspöki palotába, akit sértett, hogy szobája ablakával szemben, a csárda kertjének vagy ötven méter hosszú hófehér támfalára, óriási fekete betűkkel van felfestve: POKOL CSÁRDA. Megüzente hát a kocsmárosnak, a pokol tűnjön el a szeme elől. Bajban volt a kocsmáros, a püspökkel sem akart ujjat húzni, de a jól befutott kocsma félévszázados evéről sem akart lemondani. Megegyezett hát az egyik szobafestővel (akkor így hívták a festő-mázoló kisiparost), kenje le fehérre a POKOL szót, de híg mésszel! Úgy is történt, attól kezdve a POKOL világosszürke volt, a fekete CSÁRDA előtt.

Egy 1958-ban (!) kiadott Vác-térképen a sziget viszont Paradicsom-sziget néven szerepel. Ilyen nevű szigetről azonban még Tragor Ignácz Vác és határának hely-és ingatlannevei című könyve sem tud, pedig az minden árok és nagyobb vakondtúrás nevét felsorolja. Nem vitás, a Paradicsom-sziget név a püspök kedvére, talán az ő sugalmazására született. Úgy látszik, népi demokráciánk a halott püspök kívánságát is jobban figyelembe veszi, mint a hajdani kocsmáros az élőét.

A szigetet azonban már akkor sem csak Pokol-szigetnek hívták, hanem Rabok-szigetének is, s ezt Tragor Ignácz könyve is tanúsítja. A pokolnak és a rabságnak ezúttal nincs köze egymáshoz, jóllehet érdekes módon mindkét elnevezés körülbelül azonos időből származik. A kincstár ugyanis a szigetet 1885-ben bérbe vette a fegyház részére. A sziget tulajdonképpen két részből áll, az alsó az öregebb, a felső a fiatalabb. Ezt a fiatalabb felső részt teljes egészében fűzbokrok borították, s ezeknek a vesszőit termelték ki a váci fegyház rabjai kosárfonás céljából, innen a sziget másik neve.

Hogy a dolog ne legyen ennyire egyszerű, megnézhetjük az 1975-ös kiadású Duna-vízisport térképet is. Itt a sziget alsó részét Révész-szigetnek tüntetik föl, a fölső része a Torda-sziget nevet viseli. Révész-szigetről Tragor Ignácz könyve sem tud (magam sem hallottam), Tordai- (nem Torda) szigetről igen. A legújabb Pilis-térképen is ezeket az elnevezéseket használják. Az 1958-as Duna-térkép viszont a Révész-szigetről tud, a Torda-szigetről nem. Szerencsére a Pokol csárdának mindenütt Pokol csárda a neve. Kivéve e legutóbbi térképet, amelyen Öreg-csárda néven is szerepel...

A Pokol-sziget a strandolók valóságos paradicsoma volt. A nagyágnál két kilométer hosszú homokos, a kiságban ugyanennyi iszapos partja volt; az iszapos parton jó meleg vízzel. A sziget alsó felét hatalmas nyárfák nőtték be, a ritkás lombjukon át-átütő napsugár ha nem is gyepet, de mindenesetre zöld füvet varázsolt a talajra. A sziget fölső felét dzsungelnek is beillő bozótos borította. (A fiatalok legnagyobb örömére, itt lehetett igazán eltűnni a lányukra igencsak vigyázó mamák szeme elől. ) S az egész még vagy jó másfél kilométer hosszú lagúnás zátonyrendszerben folytatódott fölfelé.

Azt egyszerűen nem lehet elmesélni, hogy egy ilyen természetes strand mennyivel nagyszerűbb bármiféle mesterséges strandnál. Volt olyan szakasza, ahol a partról lehetett mélyfejest ugrani, máshol a víz fölé nyúló vagy már vízbe dőlt fákról. Egyes szakaszokon a kisgyerekek is nyugodtan bemehettek 30-40 métert, máshol 5-6 méter után nekünk is úszni kellett. Volt, ahol keményebb és volt, ahol puhább homok borította a partot, máshol meg finom kavics.

Könnyedén lehetett kilométereket úszni lefelé a sodrással. Rendszerint nagy társasúszások voltak ezek, néha-néha labdázással is egybekötve. Visszafelé a "szűz" homoksávon futottunk, szűz volt a homok, mert a hullámok az előző nyomokat a part teljes hosszában elsimogatták. Azután rajzoltunk a nedves homokba, vagy éppen építkeztünk belőle, netán a forró, kiszáradt homokba temettük magunkat, és egy újabb nagy úszással mostuk le testünket. 

Feljebb a zátony hol kavicsos, hol homokos volt, a lagúnás részeken kishalak millióit kergettük bokáig-térdig vízben rohanva, pacskolva. Még feljebb kavicsos volt a part, s ha a "Mártuskánál", a part egy meghatározott helyén kapartunk egy 20-30 centiméteres gödröt, akár csak úgy marokkal a sóderben, hideg, tiszta forrásvíz tört fel benne. Ebben tároltuk az italunkat, hűtöttük a görögdinnyét, ittunk is belőle. De ittunk a Dunából is rendszeresen; vize tiszta volt, bár a lebegő hordalék miatt nem átlátszó.
"..."

Ha jól összeszámolom, úgy 20-25 kilométernyi fürdésre alkalmas homokos-kavicsos part, divatos szóval plázs állt ingyen a rendelkezésünkre, amilyent ma a Balatonon sok milliárdos ráfordítással sem tudnak - akár csak 10 méteren is - nyújtani. Azután jött a Duna szabályozása. Először a szigeteknél lévő kisebbik ágakat zárták el keresztgátakkal, hogy a víz teljes tömegét a főágba tereljék. Az elzárt ágak eliszaposodtak, majd feltöltődtek, és a szigetek szép lassan elhaltak. A főág medre valóban mélyült valamit, a sodor erősödött. Zömmel azonban a partok váltak meredekké, a finom homokot és az apró kavicsot elmosta a víz, a partokon többnyire a nagy kavics, majd - sajnos - egyre inkább az építési törmelék is kezdett halmozódni.

Ez a szabályozás nem bizonyult elegendőnek. A sarkantyúk és a párhuzamművek megépítése következett. A sarkantyúk a partról merőlegesen a mederbe nyúló, a párhuzamművek viszont - mint a nevük is utal rá - a parttal párhuzamosan futó kőgátak, amelyekkel szűkítik a medret, terelik a víz sodrát, vagy éppen védik a part egyes szakaszait.

Váccal szemben, a Pokol-sziget végénél két, mélyen benyúló sarkantyút létesítettek. Ennek következtében az egész pokol-szigeti strand eliszaposodott, a Buki-szigetnél viszont a finom, lapos homok mosódott ki. Hogy a sarkantyúk által a városnak feszített víz mégis a mederben maradjon, a Korzó elé párhuzamművet építettek..."

Részletek Gánti Tibor: Eltűnő szigetek c. könyvéből. Kép: profila.hu