Áhítatos helyek

Az esztergomi új vashíd kapaszkodóján iparkodtam felfelé. A régi hajóhíd a parton gyászolt. A túloldalon a káposztáshajók elnyúló alakjai sötétlettek, s a parton tüzek égtek. Az üstök körül asszonyok settenkedtek, s szűrös atyafiak ültek köröskörül, ki zsákon, ki tőkén, s a fel-fellobbanó tűztől majd kipirosodtak, majd elsötétültek. Egy helyen énekeltek; a széles víztükör felett kellemesen lejtett át a dal, tisztán csengett, mintha jöttében megfürdött volna. Aztán megint csend lett; pillanatnyi benyomásnak szárnyain jött s eltűnt. Az élet nagyjában csupa pillanatnyi benyomásnak szövedéke: harmonikus lélekben tehát dalfüzérré válik. Tarka változatok lejtnek át a lelken: vidám és szomorú, meleg és ködös dalok. A Gerecse-hegy mögött leáldozó nap, a bazilikának holdfényben ragyogó keresztje, az esti Dunaparton a vadludak távoli gágogása, a száguldó vonat, a villamos fényben égő utcák, egy sistergő rakéta, a télnek akanthusz-levelei jégcsillámos ablakomon: pillanatnyi benyomások keltői, lelkünk felvillanyozói, mindmegannyi röpke dal. De hát csakis dalfüzér az élet? Nem zsongnak-e benne zsoltárok? Nincsenek-e benne hősköltemények? (Zinka halhatatlan 1895.)

Nagyot kanyarodik az Ipoly vize a szobi állomás előtt s mossa a helembai rétet; sekélyes partjain sohase loccsan meg a hullám, oly csendes a folyása; csukák, harcsák s tokhalak ívnak a napsugaras, agyagos vízben. A szob-ipolysági út iparkodik a rétet körülzáró partokon kanyarodni, mert tavaszkor az Ipoly tengert csinál a réten, helembai tengert. Erről az ipolysági útról egy kis patak mentében a «malomkut» mellett valami útfélé emelkedik be a hegynyílásba; birkanyájak végleg összetiporták az egész partot; nyomaik ilyenkor az őszi sárba fagynak s nem is engednek ki egész tavaszig. Csendes, kísérteties ez a furcsa völgy; oldalt kopár partok, szaggatott földomlások mutatkoznak, melyekből száz meg száz egérlyuk feketéllik; ökörfark-kórók zörögnek a fakó partokon; itt-ott egy-egy törpe, kecskéktől agyonnyomorgatott bokor az egyedüli dísz, s előttünk az ásítozó hegynyílás, melybe a keskeny út vész. De mennyire igaz az, hogy elvész, mert tovább az út maga a patakban jár, s a ritka keréknyomot ellepi a fövény. Most a víz sem locsog. Megfagyott. Ahol a völgy legszűkebb, két topolyfa között látni a völgynek szellemét; nagy kerek arca kibúvik a földből, kékesfehér gubancokban lóg alá szakálla, s fekete háromszögű sapka van rajta; nem mozdul, csak a szél zörög a száraz avarban; közelebb érve észrevesszük, hogy az az arc a malom fölülcsapó nagy kereke, melyről jégcsapok lógnak le, a sapka pedig a malom tetejének sötétlő nyílása. Más emberi lak nincs errefelé; aki tehát közel a világhoz s mégis a világon kívül akar élni, az jöjjön ide; itt ember nem fogja bántani, s ha megunta magát, fölmehet a hegyre, onnan láthat este a Duna partján valami fényes, pettyes kígyófélét szaladni, mely füstöt okádik s néha tüzet is, zakatol, dübörög; ez a budapest-bécsi gyorsvonat. S még jár ide valami, meghalni: csendes ünnepnapokon az esztergomi bazilika harangszava.

Ha a Dunán lemegyek Esztergomtól Vácig, mennyi illat, mennyi élet száll felém. Mily mosolygó s ismét mily szomorú árnyak lejtenek el lent a parton s a part fölött Pilis-Maróth, Dömös, Visegrád lejtőin. Mennyi hang, mily beszédes, hangos, zsivajos vásár vesz körül! Ha magányos dombon állok s nézek szerteszéjjel, ahol megállok, oda gyülekeznek a szellemek, az emlékek, a hősök árnyai, a bűnök s gaztettek torzképei, az itt vergődött boldogtalanoknak kísértetei, s bújósdit játszanak velem; kinéznek a bokrok alól,intenek a hegyekről; kacagnak, sírnak, dühöngnek, futnak s megint jönnek. S ha a régiség szellemei, ha a mult árnyékai kimulatták magukat, jönnek a múzsák s mutatnak köveket, rétegeket, bazalt s trachit szirteket; tengereket hömpölyögtetnek a virányos vidékek ölébe s pálmákat ültetnek a borókás vízmosásokra; azután ismét elváltozik a táj, s a tenger helyén virány terjeng és virág feslik. Virág, cserje, fa, erdő, titokzatos világ; oly csendes, oly illatos és fűszeres és balzsamos. S ez mind rám lehel! E néma, hangtalan világban szinte megfeledkezném a hangos beszédről, ha kakukk, harkály, billegény és csíz nem keltegetne álmomból. Így járok hegyen-völgyön, s ki ne látná be, hogy jó társaságban, finom, szellemdús, étheri, elit-társaságban forgok. Jó társaság, de finnyás és kényes! Durva hangot, parvenü arcot, üres szívet nem tűr. Bűn, gond, önzés neki annyi, akár egy malomkő a nyakába. Minden arcot elvisel, de végrehajtókkal nem sétál. Bármily nehézséggel megküzd, hegyeket mászik, áram ellen úszik, szirtekre kúszik, viharral játszik, de a kenyér-gond sötét barázdája neki medúza-arc; attól megkövül. A mohot a levágott fényűk kifordított tőkéin szereti, de a kenyér- s a krajcár-penésztől elájul; a villám izzó, vörös fényétől nem fél, de az aranyszomj sárgalázas arcától szótalan lesz, beteg lesz.

259. A pozsonyi szőlőhegyek egyik legszebb pontján állok. Előttem Magyarország Isten-áldotta rónája, melynek sárguló tarlói közé eleven zöld csík gyanánt a bodros Csallóköz ékelődik. Nyárfái, fűzfái hol derültebb, hol sötétebb árnyakat szőnek bele az aranyos szőnyegbe, s közbe-közbe föl-fölcsillan a messze elnyúló pagonyban több magányos kis tó gyanánt a Dunának tükre. Ablakom alatt a gesztenyék kérges levelein is ragyognak finom aranyszálak, a pókhálók szálai, s a napsugár szivárványos színekben siklik el rajtuk, ha a reggeli fuvalomban kifeszülnek s ismét meglazulnak. Más fény és csillogás erre nincsen, hiszen a koronás tornyú dóm éleit is szerényen takargatja az idő szürke fátyola. De amikor az ingerkedő pókháló-szálak szivárványos ragyogását látom, melyek mintegy kérkedve emlegetik, hogy nemcsak az a nagy Duna ott lenn, hanem ők is itt fönn, a magány, a feledés csendjében tudnak ragyogni a napsugárban: eszembe jut, hogy minden lélek, ha még oly gyenge pókhálószál volna is, a kegyelem fényében úgy tud fölragyogni, mint azok a nagy szellemek, kik az igazság s a szentség világainak hatalmas lüktető erei és széles közlekedési útjai, mindmegannyi nagy világfolyam, hasonlók ahhoz a nagy Dunához, mely lábaink alatt Európa szívéből Ázsia partjaira siet. Jobbra tőlem a romladozó vár kívánkozik pihenőbe, melynek emlékei közül mint iskolás fiút leginkább megragadott a «búvár Kund» alakja, aki a mélységbe bukik, hogy győzelmet hozzon. A nagy győzelemhez, mely után sírnak a lelkek, szintén búvárok kellenek: oly áldozatkészek, amily merészek, kik a mélységbe buknak s gyöngyöket halásznak, s elsősorban lelkük gyöngyét emelik ki az élet folyamának veszedelmeiből s befoglalják az örök emlékezet glóriájába. Szél zörög a gyümölcsös terhes gallyai közt; itt-ott leválik egy alma az ágról s nagyot koppanva a földön elgurul. A koppanást fölváltja két kis cinege édes sipogása; azután a «liget» alján az a nagy, dübörgő gőzös veri föl a vidék s lelkem csendjét. Pehely-könnyűséggel izeg-mozog s forgatja emaillos fejecskéjét a cinke, nincs nótája, csak egy szava, mely édes, mint az élet itt fenn a gyümölcsös napsugaras lombjai alatt; lenn pedig oly nehéz és küzdelmes a lét; 3000 kilogrammos erővel zúzza össze a kerék az ellenséges áramot, s pezsgő és zizegő hullámokon emelkedik a hajó fölfelé; vidékek gazdagsága az ő terhe s egyszersmind kincse. S bár kedves a cinke azon a rengő gallyon s küzdelmes a törtetés a Duna hullámaiban, mégis jobban tetszik nekem az a teher, s erőt keresek lelkem számára, hogy a világias élet sikló, sima árját összetörjem s romjain emeljem föl azt az óriás terhet, amely küzködésünk s ugyanakkor dicsőségünk: a «pondus aeternitatis»-t. Messze a párás láthatáron le Gönyő felé füstöt kavar a légáram s azután ott hagyja lógni lomhán szétrongyolt, elviselt palást gyanánt, mintha mutogatná, hogy mi lett e koronázó város dicsőségéből s a csallóközi régi magyar világ pezsgő életéből: rongyos mulandóság, melyet a «puszta lég» nyakába akasztottak, s onnan is lefoszlik..."

Prohászka Ottokár: Magasságok felé. 1928. (Zinka halhatatlan 1895. Szent-hely 1897. Máriacellbe s onnan vissza 1902. Szent Ignác lelkigyakorlatai 1895.)

Képek: fortepan.hu