Herceg kötötte össze a két tengert

AUF DEUTSCH

Az 1846-ban átadott Lajos-csatorna, mely összekötötte a Majnát és a Dunát, emlékeinkben úgy él, mint az első olyan kontinentális csatorna, mely kapcsolatot teremtett az Északi- és a Fekete-tenger között. Kevésbé köztudott, hogy ezt 50 évvel megelőzően már létezett egy olyan csatorna, mely a Moldva (Vlatva) mellékpatakjait összekötötte a Dunával. Ennek maradványait nem Bajorországban, hanem a Cseh-erdő területén kell keresnünk.

Már a legnagyobb cseh király, IV. (Luxemburgi) Károly uralkodása idején felmerült a terv, hogy hajózó csatornával kössék össze a Moldva és az Elba folyón keresztül az Északi-tengert a Fekete-tengerrel. Ez a beruházás hatalmas gazdasági lökést adott volna a Cseh királyság országainak, mely ugyan nem rendelkezett tengerparttal, de folyói három tengert tápláltak. A technikai és anyagi feltételek azonban még nem voltak adottak egy ilyen hatalmas munka megkezdéséhez.

A XVIII. század békésebb éveiben azonban újból felmerült az ötlet. A tervezés és kivitelezés kiváltó oka kifejezetten prózai volt; a császári főváros, Bécs komoly tűzifa hiánnyal küzdött ebben az időben. Mindeközben a Cseh-erdő (Böhmerwald/Šumava) Bajorországgal és Ausztriával határos őserdei még érintetlenül álltak a szállítás nehézségei miatt. Az egész hegység egy lakatlan, úton megközelíthetetlen, zúgós, szeszélyes vizű patakokkal szabdalt terület volt. 

Egy helyi mérnök, Josef Rosenauer (1735 Kalsching/Chvalšiny - 1804 Krumau/Cešky Krumlov) azonban kidolgozott egy tervet, hogyan lehetne a Cseh-erdő fáit Bécs piacaira juttatni. Rosenauer a Schwarzenberg uradalomhoz tartozó hercegi vadászok felügyelőjeként kezdte, majd a szorgalma és tudása miatt Bécsbe küldték, hogy ott mérnöki tanulmányokat végezhessen. 1771-ben hazatérve erdőmérnökként és földmérőként helyezkedett el a (Csehország jelenlegi külügyminiszterét is adó)  Schwarzenberg család alkalmazásában. Munkájához tartozott az addig ismeretlen erdők, hegyek geodéziai felmérése, és azoknak a terveknek a kidolgozása melyek révén gazdasági haszon is nyerhető az itteni nyersanyagokból. A Schwarzenberg hercegek egy 47 hektáros területen fenntartották az őserdei állapotokat a tudomány és tanulmányozhatóság érdekében, megalapozván a korabeli természetvédelmet és egyben a Šumava Nemzeti Park magját. 

A Schwarzenberg-csatorna felső szakasza (III. kat. felmérés: maipre.eu)

Schwarzenberg János herceg megbízásából 1775-ben már készen álltak a tervek egy faúsztató csatorna megépítésére, mely a Cseh-erdő északkeleti oldalán kanyarogva, a hegység déli végénél dél felé fordulva kapcsolatot teremthet a Moldva folyó mellékpatakjai és a Haslach mellett a Duna-völgybe tartó Große Mühl patak között. 

A csatorna hosszmetszete

A munkálatok birtokjogi problémák miatt csak 1789-ben kezdődhettek meg. A passaui püspökségnek eddig az évig volt kizárólagos joga fát úsztatni a Große Mühl patakon, mely Engerhaltszell és Eferding (Linztől nyugatra) között ömlik a Dunába. Ezt a jogot a császár a Schwarzenberg családnak adományozta, ennek köszönhetően egy kisebb apátsági terület (Schlägl) megszerzése után megkezdődhettek a csatornaépítési munkálatok. 

A faúsztató csatorna kezdőpontja a bajor határ közelében eredő Lichtwasser/Světlá voda patak jobbpartján volt 918 méter tengerszint feletti magasságban. A csatornát nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy - a hegység oldalában, nagyjából szintvonalban kanyargó - út mellett futó árkot, amely elég széles volt ahhoz, hogy egy méter hosszú rönköket lehessen rajta úsztatni.  

A Schwarzenberg-csatorna keresztszelvénye (forrás)

Egyszerre körülbelül 1200 ember dolgozott a hegyoldalban futó csatorna építésénél, gyakran elképzelhetetlenül nehéz körülmények között. A Cseh-erdő áthatolhatatlan őserdejében zajló munka talán a vadnyugati vasútépítéshez lehetett hasonlítható, ahol ugyancsak hiányzott bármiféle emberi infrastruktúra, utak, települések, stb. A munka ennek ellenére gyorsan haladt, az első évben elkészült az alsó szakaszon 29,3 kilométernyi csatorna a kiegészítő létesítményekkel, árkokkal, zsilipekkel, átereszekkel együtt. 1791-ig megépült a Jezerní patakig terjedő szakasz, amely Plöckenstein-i tóból eredt és amelyről Rosenauer azt remélte, hogy a tó vize kisvizes időszakban tározóként szolgálhat a faúsztatás biztosítására. A tervező mérnöknek a munkálatok során többször is komoly fejtörést okozott, hogy meglesz-e az elegendő vízhozam a csatornában, hogy fát is lehessen rajta úsztatni. 1793-ban a csatornát kibővítették a Jelení patakig, ekkor már 40 kilométer hosszú volt. Az első faúsztatást, azaz a főpróbát 1791-ben tartották, ettől kezdve folyamatosan "áramlott" Bécsbe az olcsó tűzifa. 

A kereslet és az árak növekedésével, Rosenauer terveinek felhasználásával további bővítés vált szükségessé. Josef Falta mérnök vezetésével 1821-22-ben épült meg a ma is megcsodálható 419 méter hosszú csatorna-alagút, mely egy hegyen vezette keresztül a tűzifa szállítmányokat. A bajor határig meghosszabbított Schwarzenberg faúsztató csatornarendszer egymagában 51 kilométer, a Große Mühl patakkal együtt összesen 90 kilométer hosszú rendszert alkotott.

A faúsztatás menete alkalmazkodott a természet ritmusához. A favágók télen dolgoztak, amikor a kivágott fákat szánon tudták szállítani a csatorna melletti telepekre. Ahogy a hó március végén/április elején elolvadt a patakok vize megduzzadt és a leszaladó vizeket a rajtuk keresztülvezetett mesterséges mederbe terelték. Tavasztól nyárig zajlott az úsztatás, addig, amíg kitartott a vízutánpótlás, bár azt is figyelembe kellett venniük, hogy legyen elég idő a fa számára, hogy télig kiszáradhasson. Körülbelül 200 ember felügyelte az úsztatást, nehogy a rönkök feltorlódjanak, elakadjanak. Egy jobb napon 900-1000 öl (~1,8 m) fát is le tudtak úsztatni. 1791-1889 között az összes leszállított fa mennyisége meghaladta a 7,8 millió köbmétert.

A faúsztatás révén fellendülő gazdaság rengeteg embert vonzott a vadonba, sorra alakultak új favágó-települések az erdőben. Ebben az időben alapították Huťský Dvůr, Nová Pec, Jelení Vrchy, Stožec, Nové Údolí falvakat. 

Faúsztatók régen (forrás) 

A csatorna paraméterei alapján nem volt lehetőség arra, hogy méteresnél hosszabb rönköket úsztassanak. Az alján 1,5-2 méter, felül legfeljebb 3,5-4 méter széles mesterséges medert 21 patak vize táplálta, rajta 87 híd ívelt át, vizét 80 zsilip szabályozta. 

Ahogy a XIX. században a vízi szállítás feltételei háttérbe szorultak a vasúttal szemben és a fa tüzelést felváltotta a szén a csatorna jelentőssége is csökkenni kezdett. Továbbá a csatorna szűknek bizonyult ahhoz, hogy rajta épületfának szánt rönköket úsztathassanak. Ezt a problémát 1887-ben oldották meg a csatorna egy 22,3 kilométeres szakaszának átépítésével, melynek révén lehetővé vált a 20 méteres fák úsztatása is.  Az épületfát már nem vitték a Dunáig, hanem egy 3,8 kilométer hosszú csúszdát építettek a Moldva folyó völgyébe Salnau/Želnava településhez, ahová 1892-ben már elért a vasút. 

Faúsztatók mostanában (forrás)

Ezt követően a csatorna rohamosan veszített a jelentősségéből. 1916-ban ment a legutolsó farakomány Bécs felé, a Želnava felé vezető csúszdát egészen 1962-ig használták. 1963-tól ipartörténeti emlékként benőtte az erdő és pusztulásnak indult. 1999-2001 között a Sumava Nemzeti Park felújította bizonyos szakaszait, ahol hagyományos német böhmerwaldisch népviseletbe öltözött favágók úsztatják a farönköket a turisták legnagyobb örömére. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

Schwarzenberger Schwemmkanal

Begegnung mit der Tradition auf dem Schwarzenbergischen Schwemmkanal

Támogassa szavazatával a Dunai Szigetek blogot az idei Goldenblog versenyen Tech/tudomány kategóriában!

Kömlőd löszdombjain

Ellentétben a Balaton-felvidékkel Paks és Dunakömlőd löszdombjai nem szerepelnek a turisták bakancslistáján. Pedig hasonló a két táj, csak éppen a kömlődi dombok meredek lábánál nem egy végeláthatatlan víztükör csillog, csak egy ezüst szalag: a Duna. És megvan itt is minden ami a Balaton-felvidéken, csodálatos kilátás, szőlőskertek, hétvégi házak, csinos falvak és madárfütty. 

Noha Paks és Dunakömlőd a Mezőföld területén, annak déli részén helyezkedik el a táj inkább emlékeztet egy dombvidékre és nem egy tipikus alföldi tájra. A Duna mentén ez különösen érződik, mert helyenként 30-40 méteres szintkülönbség alakult ki a jobb és a bal part között. A tereplépcső mezőföldi peremét a tektonikai vonalak mentén kialakult ÉNY-DK irányú völgyek tagolják. Egy ilyen mély völgy, a Vörösmalmi-árok mentén alakult ki Dunakömlőd település is. 

A Duna jobb partján emelkedő, meredek lejtők anyaga a jégkorszakok idején a folyók medréből erős szelek által kifújt kőzetliszt alkotja. Kínában ma is gyakori porviharok révén ülepedett le a felszínen, vastag rétegekben betemetve állatmaradványokat, egykori talajrétegeket. A lösz néven ismert kőzetet a benne lévő kalciumkarbonát cementálta össze, ennek köszönhető jó állékonysága, ezt csak a vízfolyások és az erős terhelés tudja megbontani. Magyarországon helyenként 40-60 méter vastagságban is előfordul, a legszebb rétegsor éppen Paks mellett tanulmányozható.  De ne szaladjunk ennyire előre!

Paks városának élő kapcsolata van a Dunával. Ennek legszebb tanúbizonysága szerintem nem a dunai színpad és a hozzá csatlakozó lelátó-szerű partbiztosítás, hanem a paksi halászati szövetkezet bárjája, ahol folyamatos az élő hal árusítás. Van itt csuka, ponty, keszeg kárász, a legkülönfélébb ragadozó halak. Egy fentről nyitható, vízzel elárasztott hajótestből lehet kiválasztani a nekünk tetsző példányokat. Minden dunaparti településen elkéne egy hasonló bárka, valószínűleg sokat dobna a magyarországi halfogyasztáson.

Pakson is voltak dunai szigetek, bár a nyomukat már nagyjából eltüntette az idő. Ráadásul a szemközti parton álltak, a kilométeresnél is szélesebb ártéren, mely a géderlaki révtől tart egészen az atomerőműig. E szigetekből csupán egy erdő látszik a városból. 

Ha 170 évvel ezelőtt néztünk volna a paksi dunapartról észak felé még egészen más Dunát láthattunk volna. A látóhatárt lezáró ártéri erdő még nem létezett, sem a kelet felől érkező Duna-meder. A reformkor végén, amikor a szabályozások megindultak a Duna még észak felől érekzett a városba, miután kikerülte a hírhedt imsósi félszigetet. Amikor 1841-ben átvágták ezt a jégdugó-képződésre kifejezetten hajlamos hajtűkanyart Paks városában világvége hangulat uralkodott. Komolyan tartottak tőle, a helyiek, hogy a keletről a városnak zúduló Új-Duna elpusztítja majd a partot. Ez szerencsére nem következett be, és a helybéliek talán meg is békéltek, amikor az addig a Duna-Tisza közéhez tartozó Imsósi erdő átkerült a város és Tolna megye tulajdonába. 

Paks egy képen: atomerőmű, Duna és löszdomb. Talán egy halászcsárda még hiányzik a képről. A várost Dunakömlőd felé elhagyó utak metszéspontjában, a kikötő fölött kezdődnek az igazán meredek löszdombok. A Duna által közel 10000 éve fokozatosan pusztuló és hátráló Mezőföld meredek peremmel szakad le a Dunára. Ennek a hatalmas löszdombnak az oldalában létesítették 1890-ben a paksi téglagyárat. Ennek a gyárnak, ill. az itt zajló bányászatnak köszönhetjük Magyarország legvastagabb lösz-összletét. Körülbelül fél millió év kellett ahhoz, hogy ez az 50 méter vastag réteg kialakuljon a hulló porból. Közben volt öt melegebb periódus is, ezeket eltemetett talajrétegek jelölik. A paksi téglagyár területét a Duna-Dráva Nemzeti Park szeretné országos védettségre felterjeszteni. 

A Dunától eltávolodva, földutakon Kömlőd felé barangolva bukkan fel a bevezetőben már említett Balaton-felvidék érzés. A téglagyár és Kömlőd között szőlőskertek, présházak tarkítják a dimbes-dombos tájat, miközben mögöttük itt-ott előbukkan a Duna ezüst szalagja és mögötte az imsósi rengeteg. Egy átlagos augusztusi hétköznapon tökéletes a csend errefelé és az is előfordulhat, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozni ezen a két kilométeres távon. 

Dunakömlőd ugyan még mindig Paksnak számít (1978-ban csatolták a városhoz), de önkormányzatát tekintve akár független településnek is nevezhetnénk. Fontossági sorrend felállítását mellőzve két országos jelentősségű dolog található itt. Lussonium római erődje, mely a kuruc-labanc harcokban ismét csatatérré vált, valamint a Kömlődi Halászcsárda. Dunát szerető emberek számára mindkét helyszín kötelező. Lussoniumban remek tablókon mutatják be az erőd történetét és a dunai panoráma sem utolsó szempont. A Halászcsárda pedig nem véletlenül országos hírű, és még sehol máshol nem láttam az étlapon kecsegepörköltöt és roston sült vizát. Sajnos a vendégek száma megcsappant azóta, hogy elkészült az M6-os autópálya. 

Dunakömlőd egykor sváb falu volt, manapság azonban már nem maradtak német anyanyelvűek a községben. A hirtelen beköszöntő demokrácia 1955 lakost telepített ki innen pusztán származásuk miatt (jelenleg 1300 lakosa van a településnek). Egyedül a temető jellegzetes sírkövei emlékeztetnek a helyi németekre. 

Helyismeret nélkül igencsak nehéz megtalálni az utat Kömlődről az imsósi erdőbe. Az 55 hektáros természetvédelmi terület irányába egy főút és egy vasútvonal állja utunkat, melyen két átkelési lehetőség akad csupán. A vasúti töltés egyik oldala már gyakorlatilag Duna mederben végződik, amelyet nem víz, hanem áthatolhatatlan nádas tölt ki. Egykor itt folyt a Duna főága, amelyet az 1838-as jeges árvíz tanulságai miatt muszály volt megszüntetni. Az imsósi kanyart bármilyen jégzajlás érhette el, egészen biztos volt, hogy az el fog akadni ebben a kanyarulatban. A fölötte élők pedig már csomagolhattak is, garantált volt a jégdugó miatt medréből kiöntő folyó.

Az új mederbe kényszerített folyó hamar megszokta az új helyzetet és a régi meder gyorsan feltöltődött, elvékonyodott és ha nem az erdő, akkor a nádas nőtte be. Egyetlen helyen csillog még benne víztükör, a kulcslyukra emlékeztető terület északi részen halastavakat alakítottak ki. 

Az egykori imsósi meder égtájak szerint különféle arculatot mutat. A nyugati rész nádasai és az északi tavak mellett a keleti rész leginkább egy tál alakú hosszanti mélyedésre emlékeztet, ahol már mindent benőtt az ártéri erdő. A meder még felismerhető, két oldalán egy lejtőn lehet lejutni az iszapos, aljnövényzet nélküli mélyedésbe, ahol vízfolyásra utaló nyomokat nem találni. A mederben növő fák törzse alapján a szukcesszió nem lehetett olyan régen, bár elképzelhető, hogy az erdőművelés miatt alakult így. 

Imsós erdeit ugyanis már nem a természet, hanem az ember formálta azzá, amit ma láthatunk. Nyárfákon, szilfákon és egyéb ártéri fafajtákon kívül vannak itt különös fajták is. Talán nem is az "érdekes" a legmegfelelőbb kifejezés arra az erdei útra, ahol az egyik oldalon tuják, a másikon invazív (és módfelett büdös) bálványfák kísértek.

Az Imsósi erdő a Rákóczi felkelés alatt kapott stratágiai jelentősséget, amikor a Bottyán János vezette kuruc hadak a Dunántúl meghódítására készültek. Az imsósi rév majd később hajóhíd biztosítására felújították az 1300 éve minden hadászati jelentősségétől megfosztott lussoniumi löszdombot és új sánc épült Imsóson is. Ekkortól nevezték ezt a helyet Bottyán-sáncnak. A sánc 1706-ban került ismét királyi kézbe ettől kezdve stratégiai jelentőssége ismét elveszett. 

Az itt zajlott harcok emlékére kopjafát emeltek azon a helyen ahol a legenda szerint Bottyán sáttra állt, amikor az átkelést irányította 1704-1705-ben.

Imsóst és a Dunát ma is egyfajta sáncrendszer szakítja el egymástól; egy árvízvédelmi töltés. Ezen egy zsilip biztosítja a Mezőföld felől érkező vizek távozását. A töltésen egy út vezet vissza a Dunántúli löszdombok lábánál futó úthoz és egyben Kömlődre. 

A kömlőd-imsósi kirándulást nem is lehetne jobb helyen befejezni, mint a Halászcsárdában.

Az év dunai szigete 2014

A Magyar Madártani Egyesület szép hagyománya, hogy 1979 óta minden évben megválasztják az év madarát, ezzel is ráirányítva a nagyközönség figyelmét a körülöttünk repdeső élővilág egy kitüntetett fajára. 2007 óta választják a szavazók az év fáját az Országos Erdészeti Egyesület honlapján. Ennél is fiatalabb kezdeményezés az év hala választás, melyet a Magyar Haltani Társaság szervez honlapján. Utóbbi két esetben minden évben három jelölt közül lehet választani. E három kedves kezdeményezés nyomán gondoltam, ideje, hogy az év madara le tudjon szállni valahol, az év fája gyökeret tudjon verni benne, miközben az év hala cikázik az év dunai szigete körül. (Az év vadvirágáról, denevérjéről és kétéltűjéről/hüllőjéről már nem is beszélve.)

A versenynek fő célja az, hogy jobban megismerhessük hazánk eldugott, de annál érdekesebb szegleteit. Sok honfitársunk ugyanis előbb járt a Seychelle-szigeteken, mint például az alábbiak valamelyikén. Ez már a második alkalom, remélhetőleg sikerült hagyományt teremteni és ennek a kezdeményezésnek is híre megy az országban. 

Tavalyi, első versenyünket a váci Kompkötő-sziget nyerte. Jó hír, hogy idén már tervezik a sziget rehabilitálását. 

Idén két szigetet a blog olvasói választottak ki egy előselejtező során. A versenyben szereplő szigetek ábécé-sorrendben a következők:

Gödi-sziget (Homoksziget), Göd

Pest megye leghíresebb dunai strandja, a Duna-Ipoly Nemzeti park része.

Ajánlott bejegyzések a Gödi-szigetről:

Így nézett ki a Gödi-sziget 1929-ben

November reggel a Dunán

Helembai-sziget (Helembasziget), Esztergom-Búbánatvölgy

Az ország első barackosa az érseki nyaraló kertjében, egy valódi szigetként a Duna-Ipoly Nemzeti park része.

Ajánlott bejegyzés a Helembáról:

Róbert érsek barackfái - Globális éghajlatváltozás nyomai a Helemba-szigeten?

Veránka-sziget, Érsekcsanád

Gemenc félbevágott pillangója, a Duna-Dráva nemzeti park része, melynek rehabilitációja ezekben a percekben is zajlik.

Ajánlott bejegyzések a Veránkáról:

Búcsú Veránkától

Nyaraló vadvilág - egy nap a Rezéti-Dunán

survey tools

A szavazás 2014. december 31-én zárul. Eredményhirdetés a 2014-es évzáró bejegyzésben.

A dédai Szent Mária családi fényképeken

A rendelkezésünkre álló régi térképek alapján nem sok minden változott a Búbánatvölgy torkolatában álló háromnevű szigeten ez elmúlt 250 évben. Hiába mosta minden oldalról a Duna, hiába hozta-vitte hordalékát. a Szent Mária alakja változatlan maradt. Talán még ma is eredeti karcsúságában pompázna, ha nem jutott volna az ember eszébe, hogy egy duzzasztóművet kellene építeni a Dunakanyarba.

Csupasz partok - 1950.

A sziget nevének etimológiáját kutatva kétharmados sikerről számolhatok be. Déda egy középkori település volt a sziget mellett, melyet már a XIII. században említenek az oklevelek - legtöbbször Szamárd faluval együtt. Egyik falu sem élte túl a török időket, sőt már 1570-ben sem találni őket az összeírásokban. Déda településből egyetlen dolog maradt fenn: a kocsma. A dédai csárda a korai térképeken még fellelhető, ez volt az utolsó pihenő- és lóváltóhely az Esztergom felé igyekvő utazóknak. Szamárd falu nevét a pedig a fölé emelkedő hegy őrizte meg mind a mai napig. Ez a falu 1396-ban a Szent Mária kápolna tulajdonába került a közeli szigettel egyetemben. Innen ered a sziget - érdekes módon még a kommunista időkben is így használt - másik elnevezése: Szent Mária-sziget. Hogy a Fogarasi név honnan származik még nem tudom, örülnék ha valaki segítene ebben.

Valahogy így alakult a sziget elnevezése az évszázadok során:

1826. Dédai

1930. Szent Mária

1958. Szent Mária

1975. Szent Mária

1979. Dédai

1991. óta Fogarasi

Szent Mária-sziget 1930. Angyalos térképen

A Fogarasi-sziget jelenét tárgyaló írásunk fénykép és komment-áradást okozott, sok ponton megvilágítva és pontosabbá téve a közelmúlt eseményeit. A mostani bejegyzést az esztergomi Márkus Péter családi fotóalbumából szkennelt fényképek illusztrálják majd a jól megszokott térképek mellett. A képek zöme a múlt század ’50-es, ’60-as és ’70-es éveiből származik és a Dédai-sziget feletti Szamár-hegy oldalából készültek.

Strandolók a hatvanas években

Az első képeken még egy csupasz folyópartot láthatunk, az intenzív földhasználat időszakából. Ekkor szinte minden talpalattnyi földet művelés alá vontak, így a folyópartokon sem tudott megtelepedni az ártéri erdő. A folyópartra lehajtott nyájak, gulyák és kondák és libák előszeretettel zablátak le mindet, amit még nem tapostak össze. Egészen másféle Duna-táj volt ez, mint amit ma ismerünk.

Érdekes összevetni ezt a tájat a körülbelül 15-20 év elteltével készült következő képen láthatóval. 

Megjelenik az ártéri erdő - 1971.

A képek tanulsága szerint alig 10 év alatt nőtt fel az az ártéri dzsungel, amit ma ismerünk. A Szent-Mária sziget felső csúcsánál egy széles, élő és egészséges mellékágat látunk. Annak ellenére, hogy ártéri erdő sarjadzik a parton nyoma sincs feltöltődésnek. Nem lett szűkebb a mellékág, talán csak a növényzetet fogyasztó állatok tűnhettek el a partról, helyüket nyaralók váltották fel. Márkus Péter elbeszélése és ezt alátámasztó fényképei szerint a Fogarasi-sziget mellett nagyszerű dunai szabadstrand működött. A sekély víz jobban felmelegedett itt, mint a főágban és a part is inkább homokos volt, ellentétben a főági kavicszátonyokkal.

A Dédai-sziget a Szamár-hegy oldalából

1973. Háttérben az "frissen felbukkant" Törpe-sziget

A kavicszátonyok meglétét a térképek mellett a fényképek is megörökítik. Ekkor még apró szigetet látni a Helembai nyugati csúcsánál (nevezzük Kis Helembai-szigetnek) és egy hatalmas kavicszátonyt a Dédai-sziget főági oldalán, amelyet ekkoriban még nem kotortak, mivel a hajóút a (cseh)szlovák part mentén húzódott, a Helembai-szigeten túl. 

Zátony a Fogarasi-sziget mellett

A zátony kialakulását elősegítette az a három sarkantyú is, melyek azzal a céllal épültek, hogy több víz juthasson a hajózó ágba, a Helembai-szigettől északra.

Szigetek a Helembai medertágulatban

Hogy a zátony elbontása a nagymarosi munkálatok előkészületeiként értelmezhetők, avagy a csupán a megnövekedett házgyári igények miatti folyami (kavics)rablógazdálkodáról van szó – nem tudom. Tény viszont, hogy a ’70-es években éjt-nappallá téve folyt a kavics kitermelése. Ha kisvíz volt teherautók hajtottak be a sziget északi csúcsánál épített feltöltésen, nagyvíz idején pedig kotróhajók szuszogtak a sziget mellett. Családi fényképek bizonyítják, hogy igenis létezhet idilli strandolás ilyen nehézipari körülmények között is!

Üdülők a kotróhajó árnyékában

A Szent Mária-sziget 1945 után a helyi termelőszövetkezet tulajdonába került és a Helemba-szigethez hasonlóan egy keskeny partmenti erdősávtól eltekintve kaszálóként, legelőként hasznosították. 

Töltés a szigetre valamint egy szigettörténeti emlék a Kis Helembai-szigetről

A rendszerváltás után privatizálták a területet és az új tulajdonos kezében új területhasznosítás kezdődött. A sziget mezejét beültették nyárfákkal és a területre kifüggesztették a belépni tilos táblát.  

1963-as állapotok (fentrol.hu)

A kotrás eredménye: eggyel kevesebb dunai kavicszátony, eggyel kevesebb dunai sziget és eggyel kevesebb dunai strand. Az autóútnak használt zárás következtében megindult a mellékág feltöltődése, a főág mélyülése következtében pedig egyre kevesebb víz jutott bele. A kotrás megszűnése után már nem tudott helyreállni az eredeti állapot.

A sziget ezeddig változatlan formája szélesebbé vált és meg is nyúlt. Alsó csúcsán egy keskeny zátonyon tovább terjeszkedett az ártéri erdő. 

A szigetcsúcs vándorlása

Márkus Péter később is lejárt az egykori fiatalságának színhelyére és tovább fotózta a pusztulást. Elmondása szerint 1993-ban még élő vízfolyás ölelte körül minden oldalról a szigetet. A lezáródás végleg 2006-2007 fordulóján vált véglegessé az erdő felnövekedésével.



A Dédai-sziget alsó csúcsának magasságában egykor Esztergom legnépszerűbb dunai szabadstrandja működött, ami aztán 2009. nyarán így nézett ki:
https://www.facebook.com/markus.peter.982292/media_set?set=a.10200223569010385.1073741830.1187210984&type=3

És így 2013 tavaszán:
https://www.facebook.com/markus.peter.982292/media_set?set=a.10200223631611950.1073741831.1187210984&type=3

Idén, 2014. tavaszán pedig így: https://www.facebook.com/markus.peter.982292/media_set?set=a.10202239210280157.1073741863.1187210984&type=3

Az "Év dunai szigete" szavazás selejtezője

Idén is megrendezzük az "Év dunai szigete" szavazást, melynek menetében egy apró változás lesz. Míg tavaly mi jelöltük ki a három lehetséges jelöltet, idén kettőt az olvasóink választhatnak ki az alábbi demokratikus applikáció segítségével október 9-én éjfélig. Az ajánlások ugyancsak az olvasóinktól származnak, akik - mint az a jelölésekből is világosan látszik - elsősorban a Dunakanyarra koncentrálódnak. 

feedback surveys

A Dunát tanulmányozni kell!

Bár a Duna-kutató Intézet remélhetőleg nagy, a nemzetközi tudományos életben is eredményes jövő előtt áll, így a jövő nemzedékek is hallani fognak róla, arra már valószínűleg csak a gödiek fognak emlékezni, hogy 1957-től 2014-ig itt, a Duna-parti városban volt a központja. 2014 nyarától az ország legmagasabb szintű tudományos testületének, a Magyar Tudományos Akadémiának Dunával foglalkozó tudósai már nem Gödre jönnek dolgozni – igaz, a tervek szerint az itt megkezdett hosszú távú kutatások nem maradnak félbe. Az intézet maga viszont Budapestre, a Karolina útra költözött, az MTA Enzimológiai Intézetének helyére.

írta: Pásztor Balázs

A Duna-kutató Intézet jelenlegi „rangidős” gödi kutatója, Kiss Keve Tihamér elmondása szerint az igény, a vágy arra, hogy a Dunát kutatni kellene, meglehetősen régi. A vizek élővilágának kutatása mindig is fontos téma volt, ennek intézményi kereteket 1927-ben gróf Klebelsberg Kunó vallás és közoktatási miniszter adott, a tihanyi Magyar Biológiai Kutatóintézet megalapításával. Ezt ma már Balatoni Limnológiai Intézet néven ismerjük, és – mint a neve is mutatja (a limnológia az édesvízi tavakkal, folyókkal foglalkozó tudományág) -– kifejezetten a vizek biológiájának kutatása volt a fő célja. A tihanyi helyszín miatt azonban egyértelműen a Balaton, tágabb értelemben pedig a tavak vizsgálata volt a fő profilja, így hamarosan felmerült egy folyóvizekre „specializálódott” intézet terve is – ennek pedig értelemszerűen valahol legnagyobb folyónk, a Duna mentén lett volna a helye. A világháború alatt, 1944-ben meg is született a Magyar Dunakutató Intézet Baján, ez azonban még a szervezés szakaszában megsemmisült, mert bombatalálatot kapott az épület. A történet 12 évvel később folytatódik, amikor 1956-ban, a Nemzetközi Limnológiai Szövetség (SIL) kongresszusán, Helsinkiben megállapították, hogy Európában a tavakkal kapcsolatban elért tudományos eredményekhez képest a folyók, különösen a nagy folyók kutatása hátrányban van. A földrész folyói között a Dunát találták olyan állapotúnak, amely viszonylag érintetlennek volt mondható, de fekvésénél, méreténél és egyéb adottságainál fogva jól tanulmányozhatónak tűnt. Ezért határozták el egy nemzetközi Duna-kutató közösség szervezését. A SIL aktív tudósai között volt Dudich Endre professzor, az ELTE Állatrendszertani Tanszékének vezetője, és magyar részről ő kezdett el szervezkedni annak érdekében, hogy nálunk is létrejöjjön ennek az összefogásnak a keretében egy intézet. Ahogy a Dunakutató Állomást 1999-ig vezető Berczik Árpád írja az intézet történetét bemutató összefoglalójában, Dudich Endre javaslatára a Magyar Tudományos Akadémia az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel együttműködve új kutatóhelyként kutatócsoportot hívott életre. Az ilyen kutatócsoportoknak akkoriban nem volt szokás külön elnevezést adni, de a nemzetközi kötelezettségekre való tekintettel az új kutatási egység nevet is kapott: így jött létre az MTA Magyar Dunakutató Állomás. A Dudich Endre által vezetett tanszéknek itt Gödön is voltak épületei, így ide költözött az új szervezet is a „Huzella-kertbe”.

Ez a történetileg és ökológiailag is érdekes Duna-parti terület eredetileg Arany János fiának, AranyLászlónak a tulajdona volt. A Huzella család tőle vette meg, majd Huzella Tivadar 1951-ben – éppen csak megelőzve az államosítást – a magyar államnak ajándékozta, azzal a feltétellel, hogy a területen kutatási, oktatási munkát kell végezni. Nem véletlen, hogy ezt a feltételt támasztotta: Huzella Tivadar neves immunológus, kutatóorvos volt, aki laboratóriumokat hozott létre a kertben, sőt, tudományos konferenciákat is tartott ott. Így került a kert, a rajta álló épületekkel és laboratóriumokkal együtt az Eötvös Loránd Tudományegyetem kezelésébe. Az 1950-es években Biológiai Állomásnak nevezték ezt a kutatóhelyet – ehhez csatlakozott az új MTA-intézet, hiszen akkoriban természetes volt, hogy az állami pénzből működő, állami intézeteket állami területeken építik fel. 1958-ra lett kész az a szocialista építészet égisze alatt megtervezett épület, amely 2014-ig otthont adott Duna-kutató Állomásnak.

Átalakítások

A kezdetekkor 4 kutató és 3 laboráns dolgozott itt Dudich Endre vezetésével, a 2010-es évekre azonban jelentősen megnőtt a létszám – már nem is fértek el a gödi épületben a Duna-kutató Intézet munkatársai. Az évek alatt több szervezeti átalakítás is történt – ahogy látszik, a kutatóintézet neve is megváltozott. Az Állomás növekedésével előbb (1977-ben) beolvadt a Vácrátóton működő, akkor még Ökológiai és Botanikai Kutató Intézetnek nevezett akadémiai kutatóhelybe, annak osztályaként működött. A 2010-es évek elején született meg az a gondolat, hogy legyen az országban egy hidrobiológiai központ, és akkor lett eldöntve az is, hogy a Tihanyban működő Limnológiai Intézet mellett legyen egy Duna-kutató Intézet és egy Tisza-kutató egység is. Eközben azonban az MTA is teljesen átalakult – az addigi intézményhálózat helyett kutatóközpontokat alakítottak ki az intézetek összevonásával. A Magyar Tudományos Akadémia több mint 50 különböző egységből állt azelőtt, 40 kutatóintézménye volt – ezek között akadt néhány egészen kis méretű is, és az átláthatatlanságból adódóan párhuzamosságok is előfordultak. Pálinkás József akadémiai elnöksége alatt megváltozott az MTA felépítése, létrejöttek a kutatóközpontok. Az egyik az Ökológiai Kutatóközpont, aminek három intézet lett tagja: a Balatoni Limnológiai Intézet, a vácrátóti Ökológiai és Botanikai Intézet – valamint az egy évvel korábban megalakított Duna-kutató Intézet. Az Ökológiai Kutatóközpont megbízott főigazgatója Báldi András lett. Elmondása szerint ebben az időben – bár az alapítás idejéhez képest jócskán megnövekedett már a kutatói gárda – a Duna-kutató Intézet még nem volt teljes intézet méretű, úgyhogy egy fontos feladat volt, hogy átszervezzék, átalakítsák, megnöveljék. Sikerült is jó szakembereket csábítani a Duna-kutatóba, nőtt a létszám. Történt még egy másik fontos lépés is: a második legnagyobb folyónk, a Tisza vizsgálatára is létrejött kutatási egység, a Tisza-kutató osztály Debrecenben. Ennek is be kellett épülnie az intézetbe. Ezekkel az átalakításokkal egy egész nagy méretű, 30-35 főből álló kutatóintézet jött létre a folyóvizek kutatására. A létszám növekedését azonban nem követte eddig az elhelyezés megoldása, a Duna-kutató öt különböző helyszínen volt „szétszórva”. A Huzella-kerti épület teljesen megtelt, ideiglenes megoldásként még egy házat béreltek Gödön a szomszéd utcában, de mindemellett Vácrátóton, a másik intézet telephelyén is volt egy nagyobb csoport, néhány kutató pedig az ELTE lágymányosi épületeiben dolgozott – nem beszélve a debreceni, Tiszát vizsgáló osztály munkatársairól... A főigazgató beszámolója szerint a helyzet mindenképp tarthatatlan volt: változtatni kellett, hiszen nagyon nehéz így összekovácsolni egy együtt gondolkodó, együtt dolgozó kutatói közösséget. Igaz, az internet nagy segítséget jelentett: Skype-pal, videokonferenciával kapcsolódtak össze a Duna-kutató Intézet munkatársai, így tudtak együtt előadóüléseket tartani és beszélgetni. Mindenesetre a helyzet láthatóan tarthatatlan volt – folyamatosan napirenden voltak a fizikai szétszórtság problémájának megoldását célzó tervek, hiszen – ahogy Báldi András fogalmazott – „a kutatói közösség megerősödéséhez fontos a közösségi élet, hogy leüljenek a kutatók közösen teázni, gondolkodni, ötletelni a Dunáról, a kovaalgákról, a globális klímaváltozásról vagy bármilyen felmerülő témáról. Ahhoz hogy egy szakmai műhely kialakuljon, nem elég a Skype, ahhoz rendszeres találkozások, együttlét, együttgondolkodás kell.”

Költözés 

A nagyobb épületbe költözés, az egy helyre való összevonás tehát már régóta eldöntött dolog volt, hiszen nem tud megfelelően működni egy kutatóintézet úgy, ha munkatársai egy időben négy-öt telephelyen dolgoznak. A megfelelő szakmai együttműködéshez, a rendelkezésre álló források hatékony felhasználásához erre mindenképp szükség volt. A pontos hely azonban sokáig kérdéses volt. Az is felmerült például, hogy egy teljesen új épületet kap az intézet – csakhogy ez nyilvánvalóan egy drága megoldás, milliárdos projekt lett volna. Az Akadémia vezetése ezért az MTA tulajdonában lévő ingatlanok felhasználásával kívánta megoldani a problémát – a megfelelő hely keresése azonban évekig nem hozott eredményt. 2013-ban viszont elkészült egy új akadémiai épület az ELTE lágymányosi kampuszán, amiben az Enzimológiai Intézet is helyet kapott, így „felszabadult” a régi helyük a Karolina úton. A főigazgató elmondása szerint Pálinkás József elnök úr hezitált, mert ő szeretett volna új, méltó épületet adni a Duna-kutató Intézetnek. S bár távlatilag továbbra is ez a cél, a legfontosabb az volt, hogy mielőbb megszűnjön az a tarthatatlan állapot, hogy az intézet 35 kutatója az ország öt különböző pontján végezze napi munkáját.

Erre pedig a Karolina úti épület tökéletesen megfelel. Elfér benne az egész intézet, ráadásul 

szorosabbra fűzhető a kapcsolat más kutatókkal, intézetekkel, hiszen ott van a közelben az ELTE lágymányosi bázisa, és karnyújtásnyira van a Műegyetem, ahol erős a hidrológiai kutatás. Egy központi, reprezentatív környezetbe került tehát az Intézet – így olyan lehetőségek nyílnak meg, amelyek Gödön nem voltak meg. Ráadásul sokkal nagyobb lett az összterület is: körülbelül 1500 négyzetmétert kapott a Duna-kutató. Ehhez képest a Huzella-kerti épület 270 négyzetméter volt... Báldi András szerint a plusz négyzetméterek azért is hasznosak, mert így pályázatokon keresztül részt tud venni az intézet nagyobb nemzetközi egyetemi és doktori programokban, diákokat és fiatal munkatársakat is bevonhatnak majd a kutatásokba. A nagyobb területen több, nagyobb műszer is működhet majd: egy új, pályázat útján szerzett 50 millió forint értékű elektronmikroszkóp például már egyenesen az új helyre került.

Kis Keve Tihamér szerint az intézet dolgozói általában nagy várakozással néznek a változás elé. Bár a ragyogó környezetet, a Huzella-kertet nehéz elhagyni, és itt Gödön nagy előny volt az is, hogy ha a munka megkívánta, 10 perc alatt lenn voltak kutatók a Dunánál, és gyűjteni tudtak, helyszíni vizsgálatokat végeztek,de sokkal nagyobb előnyt kell jelentsen az, hogy végre egy helyen lesz az egész intézet. Így a kutatások integrációja is jobban megoldható lesz, és egyszerűbb lesz „átszaladni” az intézet tulajdonában levő egyik mérőeszköztől, berendezéstől a másikig, ha például egy mintát több szempontból is meg kell vizsgálni. Ráadásul az is csak részben mondható előnynek, hogy itt kőhajításnyira van a Duna – hiszen a Duna-kutató munkatársai már az intézet történetének kezdeteitől a magyar Duna-szakasz egész hosszában folytatták kutatásaikat, például – hogy csak két érdekes területet említsünk – Gemencen és a Szigetközben is. Ezeket a helyeket eddig is közúton közlekedve érték el – innen nézve gyakorlatilag mindegy, hogy Gödről vagy Budapestről indulnak.

Ha pedig az intézet nemzetközi porondon is helyt szeretne állni, akkor nem csak helyi, hanem nagyobb területet és időt átfogó kutatásokra kell helyezze a hangsúlyt. Kiss Keve Tihamér szerint: „Attól lehetünk igazán jók, ha nem csupán egyvalaki vizsgál egy vizet (a Dunát, egy szakaszát, vagy bármilyen természetes vizet az országban), hanem 4-5 másik kolléga is. Ebben az esetben már nem egy adott kutató szakterületén elért eredményről beszélhetünk, például egy Magyarországon eddig nem kimutatott algafaj megtalálásáról, hanem egy teljes élőlényhálózattal kapcsolatos ismeretekről. Ez az, ami aztán nemzetközi szinten is érdekes lehet.”

Hiába nagy, nemzetközi folyó ugyanis a Duna, az egyes helyi eredményeket nem nagyon lehet „eladni”. Ami a Duna-kutató hatalmas, világszinten is kivételes előnye, hogy az 1957 óta folyó kutatásokból több évtizedes adatsorok állnak már rendelkezésre. Például 1979 óta heti rendszerességű mérésekből nyert adatsorai vannak a kutatóknak a fitoplanktonokról – elsősorban Göd közeléből, de más területekről is. Ezek – és más hasonló, hosszú évtizedek munkájával nyert adatsorok – elemzésével az éghajlatváltozásról, légköri változásokról, talajváltozásról, az emberi tevékenység hatásairól is tudnak a kutatók megállapításokat tenni, tudományos cikkeket írni – ezek pedig aztán valóban nemzetközi érdeklődésre tarthatnak számot.

A hosszú távú adatsorok fontosságát a főigazgató is hangsúlyozta – éppen ennek lesz köszönhető az is, hogy a tervek szerint – bár a költözés már megtörtént – mégsem fordít teljesen hátat Gödnek az intézet. Báldi András szerint biztosan módot találnak arra, hogy például munkatársuk, Tóth Bence, aki egyébként is Gödön lakik, folytathassa a hosszú távú méréssorozatot ezen a Duna-szakaszon. Így, bár a Duna-kutató Intézettől elbúcsúzunk, az azért remélhetőleg még sokáig büszkén mondhatjuk: akadémiai szintű kutatások folynak városunkban!

A cikk eredetileg a 2014. évi Gödi Almanachban jelent meg.