A Dunát tanulmányozni kell!

Bár a Duna-kutató Intézet remélhetőleg nagy, a nemzetközi tudományos életben is eredményes jövő előtt áll, így a jövő nemzedékek is hallani fognak róla, arra már valószínűleg csak a gödiek fognak emlékezni, hogy 1957-től 2014-ig itt, a Duna-parti városban volt a központja. 2014 nyarától az ország legmagasabb szintű tudományos testületének, a Magyar Tudományos Akadémiának Dunával foglalkozó tudósai már nem Gödre jönnek dolgozni – igaz, a tervek szerint az itt megkezdett hosszú távú kutatások nem maradnak félbe. Az intézet maga viszont Budapestre, a Karolina útra költözött, az MTA Enzimológiai Intézetének helyére.

írta: Pásztor Balázs

A Duna-kutató Intézet jelenlegi „rangidős” gödi kutatója, Kiss Keve Tihamér elmondása szerint az igény, a vágy arra, hogy a Dunát kutatni kellene, meglehetősen régi. A vizek élővilágának kutatása mindig is fontos téma volt, ennek intézményi kereteket 1927-ben gróf Klebelsberg Kunó vallás és közoktatási miniszter adott, a tihanyi Magyar Biológiai Kutatóintézet megalapításával. Ezt ma már Balatoni Limnológiai Intézet néven ismerjük, és – mint a neve is mutatja (a limnológia az édesvízi tavakkal, folyókkal foglalkozó tudományág) -– kifejezetten a vizek biológiájának kutatása volt a fő célja. A tihanyi helyszín miatt azonban egyértelműen a Balaton, tágabb értelemben pedig a tavak vizsgálata volt a fő profilja, így hamarosan felmerült egy folyóvizekre „specializálódott” intézet terve is – ennek pedig értelemszerűen valahol legnagyobb folyónk, a Duna mentén lett volna a helye. A világháború alatt, 1944-ben meg is született a Magyar Dunakutató Intézet Baján, ez azonban még a szervezés szakaszában megsemmisült, mert bombatalálatot kapott az épület. A történet 12 évvel később folytatódik, amikor 1956-ban, a Nemzetközi Limnológiai Szövetség (SIL) kongresszusán, Helsinkiben megállapították, hogy Európában a tavakkal kapcsolatban elért tudományos eredményekhez képest a folyók, különösen a nagy folyók kutatása hátrányban van. A földrész folyói között a Dunát találták olyan állapotúnak, amely viszonylag érintetlennek volt mondható, de fekvésénél, méreténél és egyéb adottságainál fogva jól tanulmányozhatónak tűnt. Ezért határozták el egy nemzetközi Duna-kutató közösség szervezését. A SIL aktív tudósai között volt Dudich Endre professzor, az ELTE Állatrendszertani Tanszékének vezetője, és magyar részről ő kezdett el szervezkedni annak érdekében, hogy nálunk is létrejöjjön ennek az összefogásnak a keretében egy intézet. Ahogy a Dunakutató Állomást 1999-ig vezető Berczik Árpád írja az intézet történetét bemutató összefoglalójában, Dudich Endre javaslatára a Magyar Tudományos Akadémia az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel együttműködve új kutatóhelyként kutatócsoportot hívott életre. Az ilyen kutatócsoportoknak akkoriban nem volt szokás külön elnevezést adni, de a nemzetközi kötelezettségekre való tekintettel az új kutatási egység nevet is kapott: így jött létre az MTA Magyar Dunakutató Állomás. A Dudich Endre által vezetett tanszéknek itt Gödön is voltak épületei, így ide költözött az új szervezet is a „Huzella-kertbe”.

Ez a történetileg és ökológiailag is érdekes Duna-parti terület eredetileg Arany János fiának, AranyLászlónak a tulajdona volt. A Huzella család tőle vette meg, majd Huzella Tivadar 1951-ben – éppen csak megelőzve az államosítást – a magyar államnak ajándékozta, azzal a feltétellel, hogy a területen kutatási, oktatási munkát kell végezni. Nem véletlen, hogy ezt a feltételt támasztotta: Huzella Tivadar neves immunológus, kutatóorvos volt, aki laboratóriumokat hozott létre a kertben, sőt, tudományos konferenciákat is tartott ott. Így került a kert, a rajta álló épületekkel és laboratóriumokkal együtt az Eötvös Loránd Tudományegyetem kezelésébe. Az 1950-es években Biológiai Állomásnak nevezték ezt a kutatóhelyet – ehhez csatlakozott az új MTA-intézet, hiszen akkoriban természetes volt, hogy az állami pénzből működő, állami intézeteket állami területeken építik fel. 1958-ra lett kész az a szocialista építészet égisze alatt megtervezett épület, amely 2014-ig otthont adott Duna-kutató Állomásnak.

Átalakítások

A kezdetekkor 4 kutató és 3 laboráns dolgozott itt Dudich Endre vezetésével, a 2010-es évekre azonban jelentősen megnőtt a létszám – már nem is fértek el a gödi épületben a Duna-kutató Intézet munkatársai. Az évek alatt több szervezeti átalakítás is történt – ahogy látszik, a kutatóintézet neve is megváltozott. Az Állomás növekedésével előbb (1977-ben) beolvadt a Vácrátóton működő, akkor még Ökológiai és Botanikai Kutató Intézetnek nevezett akadémiai kutatóhelybe, annak osztályaként működött. A 2010-es évek elején született meg az a gondolat, hogy legyen az országban egy hidrobiológiai központ, és akkor lett eldöntve az is, hogy a Tihanyban működő Limnológiai Intézet mellett legyen egy Duna-kutató Intézet és egy Tisza-kutató egység is. Eközben azonban az MTA is teljesen átalakult – az addigi intézményhálózat helyett kutatóközpontokat alakítottak ki az intézetek összevonásával. A Magyar Tudományos Akadémia több mint 50 különböző egységből állt azelőtt, 40 kutatóintézménye volt – ezek között akadt néhány egészen kis méretű is, és az átláthatatlanságból adódóan párhuzamosságok is előfordultak. Pálinkás József akadémiai elnöksége alatt megváltozott az MTA felépítése, létrejöttek a kutatóközpontok. Az egyik az Ökológiai Kutatóközpont, aminek három intézet lett tagja: a Balatoni Limnológiai Intézet, a vácrátóti Ökológiai és Botanikai Intézet – valamint az egy évvel korábban megalakított Duna-kutató Intézet. Az Ökológiai Kutatóközpont megbízott főigazgatója Báldi András lett. Elmondása szerint ebben az időben – bár az alapítás idejéhez képest jócskán megnövekedett már a kutatói gárda – a Duna-kutató Intézet még nem volt teljes intézet méretű, úgyhogy egy fontos feladat volt, hogy átszervezzék, átalakítsák, megnöveljék. Sikerült is jó szakembereket csábítani a Duna-kutatóba, nőtt a létszám. Történt még egy másik fontos lépés is: a második legnagyobb folyónk, a Tisza vizsgálatára is létrejött kutatási egység, a Tisza-kutató osztály Debrecenben. Ennek is be kellett épülnie az intézetbe. Ezekkel az átalakításokkal egy egész nagy méretű, 30-35 főből álló kutatóintézet jött létre a folyóvizek kutatására. A létszám növekedését azonban nem követte eddig az elhelyezés megoldása, a Duna-kutató öt különböző helyszínen volt „szétszórva”. A Huzella-kerti épület teljesen megtelt, ideiglenes megoldásként még egy házat béreltek Gödön a szomszéd utcában, de mindemellett Vácrátóton, a másik intézet telephelyén is volt egy nagyobb csoport, néhány kutató pedig az ELTE lágymányosi épületeiben dolgozott – nem beszélve a debreceni, Tiszát vizsgáló osztály munkatársairól... A főigazgató beszámolója szerint a helyzet mindenképp tarthatatlan volt: változtatni kellett, hiszen nagyon nehéz így összekovácsolni egy együtt gondolkodó, együtt dolgozó kutatói közösséget. Igaz, az internet nagy segítséget jelentett: Skype-pal, videokonferenciával kapcsolódtak össze a Duna-kutató Intézet munkatársai, így tudtak együtt előadóüléseket tartani és beszélgetni. Mindenesetre a helyzet láthatóan tarthatatlan volt – folyamatosan napirenden voltak a fizikai szétszórtság problémájának megoldását célzó tervek, hiszen – ahogy Báldi András fogalmazott – „a kutatói közösség megerősödéséhez fontos a közösségi élet, hogy leüljenek a kutatók közösen teázni, gondolkodni, ötletelni a Dunáról, a kovaalgákról, a globális klímaváltozásról vagy bármilyen felmerülő témáról. Ahhoz hogy egy szakmai műhely kialakuljon, nem elég a Skype, ahhoz rendszeres találkozások, együttlét, együttgondolkodás kell.”

Költözés 

A nagyobb épületbe költözés, az egy helyre való összevonás tehát már régóta eldöntött dolog volt, hiszen nem tud megfelelően működni egy kutatóintézet úgy, ha munkatársai egy időben négy-öt telephelyen dolgoznak. A megfelelő szakmai együttműködéshez, a rendelkezésre álló források hatékony felhasználásához erre mindenképp szükség volt. A pontos hely azonban sokáig kérdéses volt. Az is felmerült például, hogy egy teljesen új épületet kap az intézet – csakhogy ez nyilvánvalóan egy drága megoldás, milliárdos projekt lett volna. Az Akadémia vezetése ezért az MTA tulajdonában lévő ingatlanok felhasználásával kívánta megoldani a problémát – a megfelelő hely keresése azonban évekig nem hozott eredményt. 2013-ban viszont elkészült egy új akadémiai épület az ELTE lágymányosi kampuszán, amiben az Enzimológiai Intézet is helyet kapott, így „felszabadult” a régi helyük a Karolina úton. A főigazgató elmondása szerint Pálinkás József elnök úr hezitált, mert ő szeretett volna új, méltó épületet adni a Duna-kutató Intézetnek. S bár távlatilag továbbra is ez a cél, a legfontosabb az volt, hogy mielőbb megszűnjön az a tarthatatlan állapot, hogy az intézet 35 kutatója az ország öt különböző pontján végezze napi munkáját.

Erre pedig a Karolina úti épület tökéletesen megfelel. Elfér benne az egész intézet, ráadásul 

szorosabbra fűzhető a kapcsolat más kutatókkal, intézetekkel, hiszen ott van a közelben az ELTE lágymányosi bázisa, és karnyújtásnyira van a Műegyetem, ahol erős a hidrológiai kutatás. Egy központi, reprezentatív környezetbe került tehát az Intézet – így olyan lehetőségek nyílnak meg, amelyek Gödön nem voltak meg. Ráadásul sokkal nagyobb lett az összterület is: körülbelül 1500 négyzetmétert kapott a Duna-kutató. Ehhez képest a Huzella-kerti épület 270 négyzetméter volt... Báldi András szerint a plusz négyzetméterek azért is hasznosak, mert így pályázatokon keresztül részt tud venni az intézet nagyobb nemzetközi egyetemi és doktori programokban, diákokat és fiatal munkatársakat is bevonhatnak majd a kutatásokba. A nagyobb területen több, nagyobb műszer is működhet majd: egy új, pályázat útján szerzett 50 millió forint értékű elektronmikroszkóp például már egyenesen az új helyre került.

Kis Keve Tihamér szerint az intézet dolgozói általában nagy várakozással néznek a változás elé. Bár a ragyogó környezetet, a Huzella-kertet nehéz elhagyni, és itt Gödön nagy előny volt az is, hogy ha a munka megkívánta, 10 perc alatt lenn voltak kutatók a Dunánál, és gyűjteni tudtak, helyszíni vizsgálatokat végeztek,de sokkal nagyobb előnyt kell jelentsen az, hogy végre egy helyen lesz az egész intézet. Így a kutatások integrációja is jobban megoldható lesz, és egyszerűbb lesz „átszaladni” az intézet tulajdonában levő egyik mérőeszköztől, berendezéstől a másikig, ha például egy mintát több szempontból is meg kell vizsgálni. Ráadásul az is csak részben mondható előnynek, hogy itt kőhajításnyira van a Duna – hiszen a Duna-kutató munkatársai már az intézet történetének kezdeteitől a magyar Duna-szakasz egész hosszában folytatták kutatásaikat, például – hogy csak két érdekes területet említsünk – Gemencen és a Szigetközben is. Ezeket a helyeket eddig is közúton közlekedve érték el – innen nézve gyakorlatilag mindegy, hogy Gödről vagy Budapestről indulnak.

Ha pedig az intézet nemzetközi porondon is helyt szeretne állni, akkor nem csak helyi, hanem nagyobb területet és időt átfogó kutatásokra kell helyezze a hangsúlyt. Kiss Keve Tihamér szerint: „Attól lehetünk igazán jók, ha nem csupán egyvalaki vizsgál egy vizet (a Dunát, egy szakaszát, vagy bármilyen természetes vizet az országban), hanem 4-5 másik kolléga is. Ebben az esetben már nem egy adott kutató szakterületén elért eredményről beszélhetünk, például egy Magyarországon eddig nem kimutatott algafaj megtalálásáról, hanem egy teljes élőlényhálózattal kapcsolatos ismeretekről. Ez az, ami aztán nemzetközi szinten is érdekes lehet.”

Hiába nagy, nemzetközi folyó ugyanis a Duna, az egyes helyi eredményeket nem nagyon lehet „eladni”. Ami a Duna-kutató hatalmas, világszinten is kivételes előnye, hogy az 1957 óta folyó kutatásokból több évtizedes adatsorok állnak már rendelkezésre. Például 1979 óta heti rendszerességű mérésekből nyert adatsorai vannak a kutatóknak a fitoplanktonokról – elsősorban Göd közeléből, de más területekről is. Ezek – és más hasonló, hosszú évtizedek munkájával nyert adatsorok – elemzésével az éghajlatváltozásról, légköri változásokról, talajváltozásról, az emberi tevékenység hatásairól is tudnak a kutatók megállapításokat tenni, tudományos cikkeket írni – ezek pedig aztán valóban nemzetközi érdeklődésre tarthatnak számot.

A hosszú távú adatsorok fontosságát a főigazgató is hangsúlyozta – éppen ennek lesz köszönhető az is, hogy a tervek szerint – bár a költözés már megtörtént – mégsem fordít teljesen hátat Gödnek az intézet. Báldi András szerint biztosan módot találnak arra, hogy például munkatársuk, Tóth Bence, aki egyébként is Gödön lakik, folytathassa a hosszú távú méréssorozatot ezen a Duna-szakaszon. Így, bár a Duna-kutató Intézettől elbúcsúzunk, az azért remélhetőleg még sokáig büszkén mondhatjuk: akadémiai szintű kutatások folynak városunkban!

A cikk eredetileg a 2014. évi Gödi Almanachban jelent meg.