Ahol a Duna lassacskán összeszűkül a hegyek között, áll egy szikla; a Babakáj. Kevés olyan hely van még egy a Duna mentén, amely ennyire megragadná az emberi képzeletet. A helybéliek, a hajósok, akik csak egyszer erre hajóztak, az átvonuló seregek és népek mind hozzáköltöttek valamit a Dunából ujjként kimeredő sziklához. A legendák nagy része elveszett a történelem során, de szerencsére maradt néhány, amely a mai napig velünk él.
 |
| A Babakáj-szikla és Lászlóvára település (forrás) |
A Duna vizében sok szikla van, hiszen az út hosszú a Fekete-erdő hegyeitől a tengerig. Legenda is olyan sok van, mint amennyi homokszem, de a Babakájénál szebb és szomorúbb kevés.
Ez az ősrégi török uralomra emlékeztet, azokra a viszonyokra, tiltásokra, amelyek az embereket akkor úgy kínozták, mint most az örök bűnök.
Úgy hatszáz évvel ezelőtt Galambóc a szerb parton, a szorosba való belépéskor szembetűnő dunai sziklákra építette erős várát. Az ezeken a területeken uralkodóvá vált törökök a Vicus Cuppae-nek nevezett római erőd romjain kezdték el az építkezést. A vár ura az anatóliai Mehmed pasa volt. Ha nem lett volna komoly harcos, Ilderim szultán nem hagyta volna rá a vár őrizetét; ha azonban nem lett volna Allah híve, nem harcolt volna azért, hogy a törvényt a jatagán hegyével terjessze; és ha nem lett volna jó mohamedán és gazdag, mint bármelyik más pasa, nem lehettek volna vele a hét torony valamelyikében elbújtatott háremhölgyek. Mivel a próféta törvénye szerint a nő csakis a férfi gyönyörködtetésére van szánva, és egy fiatal férfinak mind több és több gyönyörre van szüksége, a háremhölgyek is sokan voltak. De, ahogyan minden embernek, a pasának is megvolt a kedvence: mutatós, magasabb, teltebb lány, kinek bársonyos bőre és bal szeme alatt az anyajegy tűnt fel leginkább.
De ahol gyengeség, ott engedékenység is van. A vár falai szürkék, azok kövei hidegek voltak. Hiába adták a legnapfényesebb termet a háremnek. Az asszonyok csak keseregtek, s akkor a pasa kiadta a parancsot: a vár mellett, zárt kerttel szeráj épüljön fel, ahol a fiatal lányoknak ne kelljen majd levegő és napfény után sóvárogniuk. Milena, a kis szerb lány azonban tovább kesergett, és szép szemei sokszor teltek meg könnyel.
Mivel a pasa őt sokkal jobban szerette, mint a többit, elsőként neki hozta a legszebb és a legvékonyabb selyemből készült ruhákat. De Milena szemei továbbra is szomorúak maradtak.
Majd gyémánt berakásokkal díszített ládát ajándékozott neki, melynek belsejében aranygyűrűk, karkötők, láncok és büszkébbnél büszkébb nyakékek voltak. Más hármhölgy helyében boldog lett volna, hogy így el van kényeztetve. Milena arcára azonban eltávolíthatatlan felhő telepedett rá.
- Mit szeretnél, szívem gyönyörűsége? - kérdezte akkor a pasa. Mondjad, mert annyi örömet akarok neked szerezni, mint amennyit tőled kaptam, amióta melletted vagyok, amióta vagy nekem.
- Pasa, azt szeretném, hogy ne tűnjön szemtelennek kérésem, de ne feledd, hogy engem másképp neveltek, mint a többi háremhölgyet. Amíg embereid el nem raboltak, szabad voltam. Most, mintha aranyozott rácsú ketrecbe csuktál volna. Meghalok, ha továbbra is zárva tartasz.
A pasa megsimogatta sűrű szakállát, hosszasan gondolkodott, nézegetve a mellette lévő kis teremtményt, majd azt mondta:
- Mivel a szemem világa vagy, meg fogom engedni neked azt, amit eddig senkinek sem engedtem meg. Esténként a Duna közepén levő elhagyott sziklához fogsz kicsónakázni, addig sétálsz ott, amíg jólesik. Milena, előbb felhívom a muftit, hogy bekerülj az igazi törvénybe, és népedből senki se merjen hozzád érni, még csak gondolatban sem. Ne legyen se anyád, se apád, csak én legyek neked. Félj tőlem, és szeress engem, mert Allahon kívül ennyi maradt neked a föld kerekségén. És a pasa áhítozó, telhetetlen kezeivel fogtaa kis szerb lányt, aki nagy szemével, mint kalitkába zárt madár nézett rá, hasztalanul verdesve szárnyaival. Fehér és simogató, illatozó szárnyak, mint messzi falujából jövő szél illata.
A testét ellepő piros hullámok hasonlóak voltak a hegyek lejtőjén található, "a vitéz vérének" nevezett virághoz. Mohamed pedig mint egy csokor mirrhavirágot vette karjaiba, s mint kiszáradt föld szívta be erejét és szépségét.
Milena az ígéret betartását várta.
Egyik este a Duna partján letakart csónak várta, a vár őrzői közül egy evezőssel. Egy öregasszony kapucnis sötét köpenyt húzott Milena piros ruhájára, mely elfedte a lány arcát, és így felszerelkezve beült a szeráj mellett elrejtett csónakba.
Estefelé volt, és az alkonyat leereszkedett, hogy aranyló villódzással ölelje át a víztükröt. A víz ringatása közben Milena könnyűnek érezte magát, hiszen egyetlen fal sem zárta el előle a határt, és a szél ruháját cibálta, könnyűnek, mint az őt körüllengő illat, s mivel az evezőstől csak egy vastag kötél választotta el, hagyta leesni sötét köpenyét, mely mint a gyolcs körültekerte, s így a szél simogatta fedetlen arcát, meztelen karjait, amelyeken halk lánccsilingelésként szóltak karkötői; kisimult arcát a vizet és földet széles sávokban rózsaszínnel befestő, vöröslő nap felé fordította.
Hosszan, boldogan sóhajtott, és mozdulatlanul maradt, mint a folyó kis istensége, mely egy időre életre kelt. Az őt kísérő öreg háremhölgy némán ült, mint mindig. Évekkel ezelőtt fogták el őt is, amikor a törökökkel való heves harc közepette testvére megölte az uralkodó szultánt. Testvére meghalt, ő pedig az anatóliai öreg pasának, Mehmed apjának hatalma alá került, és a mostani pasa, akit az anyja halála után ő szoptatott, magánál tartotta, hogy éber szemmel őrködjön a háremhölgyek fölött. Az öregasszonyt "Hegyi gyopárnak" hívták, most azonban régi szépségéből csak kerek szemeinek éles nézése és a hegyi nők frissességének nyoma maradt meg. Az öreg pasának három leányt szült, mind a hárman a bölcsőben haltak meg. Nem sírt, mint más anya, hanem titkos kegyetlenséggel a földnek adta őket, úgy tett, mintha örvendett volna elvesztésüknek, és minden alkalommal, ahelyett hogy a fájdalomtól összeroppant volna, még többet felszedett magára és a hegyi gyopárhoz hasonló szépségűvé vált.
A csónak a Duna vizének csillogásán lebegett, mint Milena lélegzetvétele a nap és az éjjel megvasalt kapui között. Ellebegtek a puszta, ötven lépés hosszú szigetig, melyen kis, messzire illatozó hársfacsoport volt. És esténként Mehmed kedvenc háremhölgye erőt és életet merített e sétából: arca visszakapta színét, szemei a ragyogást és teste a virág és víz illatát.
Amikor őre megtudta, hogy Milena szerb lány, már nem mint fekete árnyék állt mellette, hanem bölcsességet sugárzó, régi fájdalom szelídségeként: nem korholta, nem szidta, nem árulta el. Nézte ő is, hogy a Duna másik szabad partján, a Coronini fennsíkon hogyan emelkedik a keresztények öttornyos vára, melyen néha Szent László keresztjét, vagy Szent György lova lába által eltaposott sárkányt ábrázoló zászló lebegett. Mivel azokon a helyeken a Duna nagyon keskeny volt, annyira közel mentek ahhoz, hogy már szinte látni lehetett az őrök arcát. S mind gyakrabban és gyakrabban adta ki parancsba az öreg háremhölgy a csónakosnak, hogy közeledjen a keresztény parthoz. És benne is felejthetetlen emlékeket ébresztett föl. A bükk- és fenyőerdők hasonlóak voltak azokhoz, ahol régebb...de mire jó, hogy eszébe jusson? Övéi mind holtak voltak: szülők és fiútestvérek, s a lánytestvérek közül, ki tudja, élte-e túl valaki, s hol található? És hogyan? Csengett-e fülébe valamikor a templom harangja? Mindez rég volt. Elfeledte, vagy el akarta feledni. Csupán gyerekeinek arca - csakhogy ne adjon életet török gyereknek - kínozta néha. Most, amikor lobogni látta a zászló keresztjét, bocsánatért imádkozott, ha még létezik számára bocsánat. Nap mint nap melegebb lett, a séták pedig mind hosszabbakká váltak. Naplementekor, amikor éppen bekanyarodtak a puszta sziget mögé, vitorláshajóval találkoztak. A fedélzeten csillogó páncélingbe öltözött ifjú állt. Ő volt a Coronini fennsík várának új kapitánya. Vékonyka és szemrevaló, hosszú útra éhes, várakozástól türelmetlen, azzal a gondolattal, hogy a világ olyan helyeire megy, ahol a veszély minden lépésnél fenyeget. Látta a matrózok által az Ördög várának keresztelt Golumbac vár fenyegető tornyait. Sikeresen átjutott a Szoros legveszélyesebb helyein, Techtálián és Grébenen. Nagyon meglepte a csónak váratlan felbukkanása, s vele együtt a napnyugta fényében megjelenő friss és csodásan vonzó nő, mely olyan volt, mint a Duna hulláma; olyan nő, akinek bő ruháit az esti szél zöld - szidefes csillanásban lobogtatta. Göndör haja befedte vállait és nyakát, melyen a rubinfüzér piros kövei hívogatóan csillogtak. Előbb azt látta, hogy egyenesen ül, elbújva egy vászon menedékébe, mely a csónakot kettéválasztotta.
Másodjára kerek, gyerekszerű arcát pillantotta meg, melyből két szeme, mint a könnycsepp csillogott. Félelmében rászegeződött tekintettel maradt annyi ideig, mint egy villámlás, majd gyorsan hamuszínű lepedővel fedte be arcát, melyet annak csuklyája teljes egészében beborított. Háta mögött újabb megkövült árnyalak, és az evezős ember, aki hajnaltól húzta. Aztán minden úgy eltűnt a sziget másik felén, mintha csak látomás lett volna. A törökök azt mondják: "Ami meg van írva, az a homlokodon van, és a legerősebb ökrök által húzott húsz szekérrel sem tudsz kitérni sorsod elől."
Úgy tűnik, velük kettőjükkel is így történt. A fiatal kapitány gondjaival a Szent László várhoz ment. Sokat járt-kelt a világban, hiszen katona volt, ugyanakkor fiatal is, akinek vére forrt, mint az őszi must, s egy dolog az, hogy belekóstolj az élet gyönyöreibe, s más az, hogy a szerelemmel találkozzál. Meg lehet számolni, hány hódító gondolat suhan át egy harcos agyán, de végtelen azoknak száma, melyek a kedves nő elérését sugallják.
Így történt a fiatal kapitánnyal is. Talán Demeter-nek hívták, és mindenkinél bátrabb volt, mert másképp nem lehetett annyi bátorsága, hogy megértse: az útjában megjelenő csodaasszony a túlparton élő törökökhöz tartozik.
A Szent László vár őreitől megtudta, hogy a csónak az est leszálltával jelenik meg, és megáll a Duna közepén lévő szigeten. S azt is, hogy néhány őrizet nélküli árnyalak száll ki belőle, a fák árnyékában sétálnak, visszaülnek a csónakba és eltűnnek megint. Az őrök arra gondoltak, hogy azon a helyen egy hodzsa lehet, s az idős török nők imádkozni mennek, ezért békében hagyták őket. Demeter lova a várnál útra készen állt, és ő megparancsolta embereinek, hogy szerezzenek neki bárkát, mert, amint mondta, ő meleg országból jön, ahol vízen nőtt fel; aztán elkezdte kutatni a Duna vizét azon a helyen.
Hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítson útjának, először egy őrt és egy evezőst is vitt magával: találkozott Milena csónakjával, de úgy tűnt, a lány rá se néz.
Majd egyedül indult útnak, megállt a sziget mögött, majd megjelent előtte. Nézése szelíd volt, rövid köpenye lobogott széles vállain, kardjának nyele keresztformájú volt, türkizzel kiverve, szeme színéhez hasonlóan. E keresztforma bizakodóvá tette Milenát. Többé nem fedte el arcát a szomorú lepedővel. Olyan volt ezekben a pillanatokban, mint egy vadborostyán: félénken, de arcán halvány pírral nézte a férfit. Megzördültek kezén és lábán ékszerei, amikor akaratlanul egy lépést tett felé. És mivel a helyet magas jázmin- és babérbokrok vették körül, az öreg háremhölgyön kívül csak az ég és az aludni térő madarak látták őket. Egymás felé közeledtek, mint két tűzláng, hasonlóan azokhoz, melyek utat mutatnak az éjben a kincskeresésre indulóknak. És az őrködni rendelt idős nő megértette: felesleges szólni még akkor is, ha élete csak egy lépésre lenne a végétől. De élete elveszett és hasztalan volt. Ha neki nem volt semmi öröme, ha ő már nem remélt, legalább ne legyen ott akadály, ahol reményének élhet valaki. És visszahúzódott a fűzfák és bokrok árnyékába; ugyanaz a vér hajtotta, mint Milenát, akinek legalább meg kellene ismernie a boldogságot. És a fiatalok úgy voltak egymásnak, mint a szél a rekkenő hőségnek, és mint a víz a szárazságtól felégett földnek, mint amikor az annyit inna be, hogy nem lehetne megállítani. Aztán elváltak, és nehezükre esett elviselni ezt. Demeter elment, és úgy tűnt, mintha vissza akarna jönni. Előjött az öreg háremhölgy a bokrok mögül, és megértette, hogy a szigetet a boldogság érintette meg szárnyaival. És szó nélkül visszatértek a csónakhoz, mely a szerájba vitte őket. Szerencséjükre akkoriban Mehmed pasának épp a szultán parancsát kellett teljesítenie. Utazása menet-jövet két hónapot tartott.
Ez idő alatt Milena és Demeter a kihalt szigeten találkozgattak: fiatalságuk, szerelmük félelme és bizonytalansága azt sugallta, hogy soha ne unják meg egymást. Csak meglátták egymást, és Milena máris sírni kezdett. Most örömmel viselhette a Mehmed által hozott csodálatos ékszereket, amelyeket addig soha nem használt.
Zöldes taftából készült suhogó ruhái sötétebb csillogást adtak hajának, csakúgy, mint a mellét befedő smaragdláncok. Máskor a rózsafátylak suhanó szitakötőhöz hasonlóvá tették, hogy aztán boldogan és a holnapra nem gondolva Demeter keblére hulljon. Tudott dolog, a ruha nem azért van, hogy sokáig a szerelmesek útjába álljon, de az biztos, hogy szépsége kiegészíti a nőt. És Milena szépsége úgy fejlődött, mint virágos rét a nap sugarainak simogatása alatt.
Demeter kék tunikáján is a Nap ragyogott, hiszen házának címerére a Nap volt rárajzolva. Ilyennek látták őt katonái is, akik örvendtek szerencséjüknek, hogy ennyire szelíd kapitány a parancsnokuk, akinek ajkáról csak jó szavak fakadnak. És megértették azt is, hogy fiatal, a határok őrzésére szakadt férfinak nem hiába vidám a szeme, és piros, nőéhez hasonlóan dús ajkú szája szögletében nem hiába nyájas a mosoly. Ennek titkát azonban senki sem fejtette meg. A Milenát szállító csónakos néma volt; a szerb öregasszonyból pedig senki nem húzhatott volna ki egy szót sem. A fiatalok szerelmének tanúja, a puszta sziget saját nyelvén beszélt, a madarak csicsergésével és a babérbokrok susogásával csókjaikról és ölelkezéseikről, melyek földön és égben egynek számítottak. Elolthatatlan tűzről dalolt a Duna, mely mind élőbbnek akart látszani, de a közelgő vihar zúgásáról a nyílként szálló fecskék nem csicseregtek semmit, ahogyan a hangoskodó pintyőkék sem.
Nehéz zacskó pénzek révén feledtették el a néma csónakossal az idő múlását, és néha, amikor hajnaltájban tért vissza a partra, ha nem látta volna a hét torony mögött felívelő piros csíkot, azt hitte volna, hogy csupán egy órácskára koppant el a szeme. Tudjátok, mit jelent egy éjszakát a Duna partján tölteni?
A Duna az elvarázsolt, ezüstpallosú Făt Frumos képét vette fel, akibe abban az időben a hold is szerelmes volt, így elvarázsolta kettejük eszét is. Két teljes hónap boldogság nem létezett a királyok életében sem. A Spanyolországra erejét kiterjesztő arab sejk révén fennmaradt felirat világosan kimondja, hogy ötvenéves uralkodása és egész élete alatt 14 boldog napot tudott összegyűjteni. Előbb a szerb öregasszony halt meg egyik éjjel, álmában. Szája tátva volt, amikor rátaláltak, mintha utolsót kiáltott volna, mintha örömkurjantás lett volna, hogy megszabadult ettől az élettől. Az országát leigázó és arcát megkeményítő törökök elleni gyűlölet eltűnt arcáról. A párnán szétterült fehér haja, arca megnyugvást sugárzott, mint aki megszabadult a már elviselhetetlen tehertől. Szorosan fogta köpenyének szélét.
Milena gondoskodott az öregasszony temetéséről: a temető széléhez helyeztette, hogy holtában is hallhassa a víz csobogását. Ezennel a séták befejeződtek. Közben visszatért Mehmed is a legtávolabbi területekről, teljesített paranccsal. Vágyakozva jött a pasa, de nem a várra és a szerájra áhítozott, hanem Milenára. A kis szerb lány alávetette magát a pasa kívánságának, hisz mást nem tehetett.
Azonban Demeter is értesült a pasa visszajöveteléről, és maga elé képzelte, miként igázza le Milenát a pasa, akár a többi háremhölgyet. Fiatal és tüzes ember lévén, eszét veszítette, és a második éjjelen csónakba ugrott, átért a partra, bement a szerájba és elrabolta a lányt.
Mint vihartól megijedt gyerekek, úgy szaladtak. Azonban a szerelmes álma olyan, mint a nyúlé, s a pasa, észrevéve az üres fészket, magához vett egy sor katonát, fölszálltak a vitorlásra, s addig üldözték a fiatalokat, amíg elfogták őket. Demeter ellenállt, amíg meg nem ölték. Vére összekeveredett Milena ruhájának piros szélével. A pasa levágta Demeter fejét, majd erősen Milena nyakékéhez kötözte, a lányt pedig egy magányosan álló sziklához vezette, majd annak egyik fokához láncolta, és otthagyta, hogy Milena - belebolondulva a fájdalomba, a félelembe, szomjúságba és éhségbe, a vadmadarak prédájává válva - elpusztuljon, csak azért, mert egy kis boldogságot lopott saját számára.
Azóta e magányos sziklát Babakájnak nevezik - ami szerb nyelven annyit jelent: "Asszony, vezekelj!".
 |
| Két bokor a sziklán (forrás) |
...Most is ott bújt meg egy kuckóban és nézte azt a magános sziklát, mely úgy meredt ki a Duna közepéből, mint egy óriási nagy fog.
-Miféle szikla az ott, ni? - kérdezte a matróztól.
-Az a Babakáj-szikla. Az a szokás, hogy mikor a hajó ahhoz a sziklához ér, az olyan utasokat, akik még nem jártak erre, leöntik egy csöbör vízzel. Talán maga sem hajókázott még erre?
-Én már többször is utaztam erre, - bizonykodott Hörpika, - de ebédel lenn egy utas, éppen olyan nagyfogú és nagykörmű, amilyen magam vagyok, la! Az még álmában sem utazott erre.
-Hehe, jó ezt tudni! - nevetett a matróz.
Az utasok, mikor a Babakáj-szikla feltűnt, föltolongtak a födélzetre. Velük tartott Dörmögő úr is és mögötte kullogtak a bocsok. A nadrágszíját ezúttal szerencsésen elkerülték, mert a bácsijuk amióta a hasonmás újra fölmerült, megfeledkezett az ígéretéről.
A hajó éppen a Babakáj-szikla mellett csobogott el. A tekintetes úr egyszerre felordított, mert váratlanul egy nagy csöbör vízzel orron öntötték. Ugyanakkor a bocsok is nagy sivítozásban törtek ki: őket is megkeresztelték ilyen módon.
-Micsoda dolog ez? - méltatlankodott a híres utas. - Miért öntöttél le te madárfejű? - vicsorgott a matrózra.
-Mert ez a regula. Aki először hajózik el a Babakáj-szikla mellett, leöntjük.
Csodálatos történet! Nagyon köszönöm! Egyik nagymamám származott erről a mesés vidékről, sok sok évvel ezelőtt magam is jártam még itt. Bárcsak visszamehetnék!
VálaszTörléshttps://hu.flatfy.com/