Oldalak

▼

2019. szeptember 30., hétfő

Az utolsó dunai jeges árvíz repülőgépről


Dr. Fülöp András: Szarvasbikák, gépmadarak c. könyvében részletesen ír egy általunk már más szemszögből körüljárt témáról; a Duna 1956-os "árvízvédelmi" bombázásáról. Beszámolója számunkra azért érdekes, mert ő maga is részt vett pilótaként a jégtorlaszok bombázásában. 

1956. Március 11. Baja Fortepan/Plesovszki Ákos/77843

Amennyiben az 1956-os év csak október 22-ig tart valószínűleg a jeges árvíz miatt vonul be a történelemkönyvekbe. Az októberi forradalmi események fényében az utolsó dunai jeges árvíz emléke elhomályosult, legfeljebb a hidrológusok és a magyarországi alsó Duna-szakasz érintett településeinek helytörténészei emlékeznek rá.

Ez az árvízkatasztrófa méreteit (vízállás, vízhozam) tekintve a legnagyobbak közé tartozik Magyarországon. Ha pedig mindazokat az időjárási jellemzőket nézzük, amely egy árvizet Magyarországon jeges árvízzé tesz, az 1956-os katasztrófa tankönyvi példa is lehetne. Hiszen mi is kell egy jelentős jeges árvízhez?

  1. Kemény tél, amelynek következtében masszív jégpáncél fedi a Dunát
  2. Nyugatról érkező enyhülés, amely először a felsző szakaszon indítja meg a zajlást, rászabadítva ezzel a jégtáblákat a még álló jégre az alsó szakaszon. Ezért sem jellemző a jeges árvíz a Tiszán).
  3. Az enyhüléssel egyidőben jelentős mennyiségű csapadék hullik az Alpok vízgyűjtő területén

1956. Március 11. Baja Fortepan/Plesovszki Ákos/77844

1956. márciusában mindhárom feltétel egyszerre volt adott. A felsőbb magyarországi szakaszt az mentette meg a töltésszakadástól, hogy az 1954-es szigetközi árvíz után példamutató gyorsasággal hozták rendbe az árvízvédelmi műveket, valamint meg is kotorták a folyót.

1956-ban az árvízvédelmi védekezést a vízügyi igazgatóságok végezték az Országos Árvízvédelmi Kormánybiztos irányítása alatt. Részt vettek a munkálatokban a különféle minisztériumok, sőt gyárak, üzemek szakszervezetei, valamint az érintett települések tanácsai által mozgósított helybéliek is. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság számai szerint 1956. március 11-én 38 000 fő dolgozott az árvíz megfékezésén. Gépesített védekezés folyt a szárazföldről, a vízről és a levegőből is. Elsőként ugyanis Dunaföldvárnál jelent meg olyan jégtorlasz, ami töltésszakadással fenyegetett. A jégtorlasz felett pedig rövidesen megjelentek a Magyar Néphadsereg légierejének repülőgépei, hogy éles bevetésen semmisítsék meg az "ellenséges" jégtorlaszt. És itt adnánk át a szót Dr. Fülöp Andrásnak, aki Tácról és Kecskemétről felszállva maga is részt vett a bombázásban:

"Március elején kaptam parancsot, hogy egy csatarepülő csoporttal (6 gép) települjek át a kecskeméti betonos repülőtérre. Innen aztán harci körülmények között kell a Dunán keletkező jégtorlaszokat szétbombáznunk. [...] Jelentettem a felderítő repülés után, hogy a hatalmas kiterjedésű úszó jégtáblák már elérték a gátak tetejét, hamarosan áttörnek. Rettenetes látványban volt részünk, ahogy a jég, mint valami óriás kard, lemetszi a gátat és a mögötte levő termetes fákat, melyek rádőlve heverésztek a leborotvált tanyákkal, gazdasági épületekkel, mindennel, ami csak az útjába került. A kisméretű, 25 kg-os bombákkal a jégtáblák szétaprózása semmi eredményt nem hozott, mert a víz hatalmas erejű sodrása azonnal összezárta a jeget, sőt még torlaszt is képzett a bomba által vágott réseknél. Ezt a módszert – javaslatomra – tovább nem alkalmaztuk. A bombázást körülbelül Kiskunlacháza magasságában kezdtük el. [...] Az időjárás nagymértékben nehezítette dolgunkat. Általában alacsony felhőalap és hóviharok váltakoztak, 300-400 méterről nem lehetett zuhanó vetést végezni. Vízszintes repüléssel pedig csupán nagy pontatlansággal, eredménytelen próbálkozás lett volna. A torlaszok csak szaporodtak, mögöttük a fölemelt jégtömbök pusztítását nem lehetett közömbösen szemlélni. Tenni kellett valamit. Ha a felhőalap 400 méternél nem alacsonyabb, akkor a jégtorlasz elérése előtt felrántom a gépet meredek emelkedésbe, majd azonnal zuhanásba nyomom, mikor meglátom a célt, és ha az a kívánt helyzetben van, kioldom a bombát, s uzsgyi, fel ismét a felhőbe – a szükség törvénye. Abszolút szabálytalan volt, igen nagy gyakorlottságot igényelt, s még így is éreztük némelykor az általunk vetett bomba légnyomását. Jó párszor meg kellett ismételni a manővert, ha a cél nem a kívánt helyen jelent meg. Esetenként lakatlan terület felett körözgetve vártuk, míg elmegy a hóvihar a célterületről.
Dr. Fülöp András (1928-2008)
[...] Már a vége felé jártunk, mikor egyszer még hajnali sötétségben riasztottak. Azonnali felszállás, a feltorlódott jég a dunaföldvári hidat fenyegeti, meg kell tenni mindent a híd megmentésére. Gyors felkészülés, vágta a repülőtérre. Négygépes kötelékkel próbáljuk megoldani a kapott feladatot. A megbeszélés szerint Balogh Lajos meg én két-két 250 kilós, a kísérő géppár pedig kettő-kettő százkilós csomagot visz külső függesztéssel. A támadás iránya: a híd felől a jégtorlasz felé. Az első rácsapás üres gyakorló, a másodikból dobjuk a bombákat összevetéssel, együtt mindkettőt. A kép, ami elénk tárult a hídnál, szörnyű volt. A feltorlódott jégtömeg közepe körülbelül 50 méterre a hídtól már magasabbnak tűnt, mint a híd, ami eltörpült mellette. Soha életemben nem láttam hasonlót. Nagyon szép időt fogtunk ki, szinte szélcsend volt, s teljesen kivilágosodott, mire a helyszínre értünk. [...] Sok mindenre gondoltam, a pillanatok nehéz órákká nőttek; amikor már befejezettnek éreztem sorsom, mintha egy terelő kéz avatkozott volna közbe, úgy hajlott el bombáim íve a hídtól, bele az átkozott jéghegy közepébe. Óriási detonáció, az ötszáz kiló megtette hatását, középen kettévált a hegy. Először fölemelkedett, majd összeroskadva lassan elindult. Lajos utánam, nem sokat meditált, látta az eredményt, még rásegített. A többiek hasonlóan hibátlanul oldották meg, amit ránk bíztak. Itt és ekkor mi győztünk, nem a jég, mint sajnos sok más esetben, ahol részint az időjárás, részint egyéb okok miatt másként történt. Közvetlenül a jugoszláv határ közelében fejeztük be a jégtörést. Az áradat elöntötte Mohács szigetét, iszonyú pusztítást végzett. JAK–12-es gépre ültem át, a folyamőrökkel együttműködve menteni próbáltuk az embereket meg az állatokat. A még álló házak tetején, szalmakazlakon, amit már sodort az ár, próbálták menteni életüket, akik bennrekedtek. Ha rátaláltam emberre, állatra, elkezdtem körözni felette, jelzőrakétákat lőttem, rádión hívtam a mentőcsónakot. Sajnos, nem mindig érkezett időben segítség, amire odaért, már nem volt mit menteni. A kétségbeesetten integető, mentésért könyörgő emberek, a víz által sodort állattetemek látványa meg a tudata annak, hogy csak nagyon keveset tehetek, kitörölhetetlenül keserves érzés és emlék."


A bombázás ellenére a Duna hatalmas károkat okozott már Dunaföldvártól északra is; a visszaduzzadt folyó utat talált a tassi zsilip mellett a Soroksári-Dunába, alámosva és kibillentve a műtárgyat. Itt a régi töltések még sikerrel védték meg a mentesített árteret.

Még állt a földvári torlasz, amikor leszakadó jégtömbök zárták el a bogyiszlói átvágást, amely a Tolnai-Dunát vágta le annak idején a főágról. A töltéskoronáig felduzzadt folyó a jobb parton áttörte a töltést és elöntötte a Bogyiszlói-öblözetet. Ekkor a földvári torlasz is átszakadt és az addig visszaduzzasztott hatalmas vízmennyiség rázúdult a már átszakadt töltésre. A töltések a bal parton sem bírták a nyomást és átszakadtak; elsőként a Vajas-toroknál, Baja felett. Közben a jobb parti áradás a Tolnai-Dunán keresztül beleömlött a Sióba, majd újabb töltésszakadások miatt átözönlött a Gemenc területére és a Sárközbe. Az áradat Báta alatt tért vissza ideiglenesen  a főágba, hogy aztán egyenesen továbbzúdúlva öt helyen átszakítsa a Mohácsi-szigetet védő töltéseket.

Az 1956-os jeges ár során összesen 58 helyen szakadt át a töltés, 74 ezer hektár került víz alá, 39 településről 57 ezer embert kelett kitelepíteni.

Szerencsére azóta nem sújtotta ekkora dunai katasztrófa Magyarországot. Az árvízi károk felszámolása valamint a helyreállítási munkás során a töltéseket  sikerült olyannyira megerősíteni, hogy az 1965-ös három hónapos árvíz sokkal kisebb károkozással vonult le.

Utószó: Dr. Fülöp András katonai pályafutása még ugyanebben az évben véget ért, ugyanis tagja volt a Forradalmi Katonai Tanácsnak az állomáshelyén, és később nem volt hajlandó aláírni a tiszti nyilatkozatot, amelyben hitet kellett tenni a Forradalmi Munkás-Paraszt kormány mellett. Teherautó sofőri kitérő után végül a polgári repüléshez tudott visszatérni. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése