Szabadulás a fénybörtönből

Idén jelent meg az első olyan könyv, amely kifejezetten a Dunavirágokkal foglalkozik. A gyönyörű képekkel illusztrált 64 oldalas könyv tudományos igényességgel készült, amelyből rengeteg új ismeretanyag mellett arra is fény derül, hogyan sikerült megmenteni ezeket az apró rovarokat a Duna kitüntetett pontjain előforduló káros emberi hatásoktól. 

A Dunai Szigetek blog 2012 óta számol be rendszeresen a dunaviágzásról. Ebben az évben fordult elő hosszú idő után először a Dunán élő kérészek tömege rajzása. Ugyanez a rácsodálkozás köszön vissza a szerzők visszaemlékezéseiből is, és ez indította el őket azon az úton, amely A Dunavirág Fénybörtöne című kötethez vezetett. 

Potyó Imre természetfotós és Farkas Alexandra tudománykommunikációs szakember mellett több más kutató munkája is szerepel a könyvben. Kriska György írása alapján képet alkothatunk arról, miért válhatott a Kárpát-medence a kérészek jégkorszaki menedékévé, annak ellenére, hogy pl. tiszavirágokkal találkozni manapság a Dnyeper folyó mentén is. Egri Ádám, aki Kriska Györgyhöz hasonlóan az ELKH Ökológiai Kutatóközpont Duna-kutató intézetében dolgozik, a polarizált fény jelentőségét mutatja be a kérészek szemén keresztül. Kiderül milyen színt szeretnek a kérészek és az is, hogyan látják ezek a rövid életű rovarok a Dunát. A kérészek kapcsán természetesen nem mehetünk el a fényszennyezés problematikája mellett, Horváth Gábor és Kolláth Zoltán professzor írásában röviden bemutatja ennek a jelenségnek a hátterét és a megoldásra tett kísérleteket. 

A kötet gerincét a gödi Potyó Imre képei adják, aki többször is volt már Magyarországon az év természetfotósa. Képein keresztül megismerhetjük a kérészek a szabad levegőn eltöltött alig pár órás életét, ami gyakorlatilag a nászukra és halálukra korlátozódik. Megfigyelhetjük mi a különbség a hímek és a nőstények testalkata, fejlődése között és szó esik a rájuk leselkedő legnagyobb veszélyről. 

Ez nem más, mint a folyóparti közvilágítás. A dunaparti lámpák fénye eltéríti a jellemzően napnyugta után rajzó kérészeket a folyótól, holott pont az lenne a lényeg, hogy a nőstények petecsomói a vízbe és ne a meddő szárazföldre hulljanak. Különösen nagy veszélyt jelenthet egy folyón átívelő híd, ami fénygátat képez a folyón. A nőstények kompenzációs repülése során folyásiránnyal szemben repülnek, hogy oda hulljanak a peték, ahol annak idején kikeltek. Erre azért van szükség, mert a folyó sodrása folyásirányban elviszi az éppen átalakuló kérészeket. Egy folyami híd lámpái csalogatóan hatnak a kérészekre, ennek következtében a kérész-peték milliárdjai hullanak a híd aszfaltjára. Ezekből soha nem lesz már kérész.

Felsőgöd, 2013. augusztus 21. Dunavirág rajzás Gödön. Fotó: Potyó Imre

A könyv legérdekesebb fejezete éppen arról számol be, milyen erőfeszítések és tudományos kutatások révén sikerült ezt a problémát kiküszöbölni. De én ezt itt nem fogom elárulni, a lényeg az, hogy ez a megoldás a kérészek 89%-át tartja a víz felett, azaz ilyen arányban kerül több pete a folyóba, hogy lehetőleg még sokáig gyönyörködhessünk a dunavirágok július végi-augusztus eleji násztáncában.

Farkas Alexandra - Potyó Imre: A Dunavirág Fénybörtöne, Kornétás Kiadó 2021.