Alagút a duzzasztómű helyén Visegrád és Nagymaros között

 
Duna alatt futó alagutakról rengeteg mende-monda, legenda szól a néphagyományban. Ahol valaha római őrtorony, középkori vár, komolyabb romos épület állt a Duna partján, biztosak lehetünk benne, hogy a helyiek szerint a folyó alatt valamilyen alagút húzódott, melyen titokban közlekedhettek a katonák. A Duna Menti Regionális Vízmű Zrt. által meghirdetett Duna alatti műszaki bejárás éppen ezen legendák miatt keltette fel a figyelmemet. Rövid szervezés után huszonhárman vágtunk neki a Visegrád-Nagymaros közti 550 méternek.

Száraz lábbal átkelni a Dunán mindig nagy élmény. Visegrád és Nagymaros között egyszer már fennállt ez a lehetőség, amikor Ferenc József királyunk személyesen vezetett itt hadgyakorlatot, melynek része volt egy pontonhíd felépítése a Dunán.

A Visegrádi indulást választottuk, így még volt alkalmunk felkeresni néhány jobbparti római romot, (alagutat sajnos egyikben sem találtunk). A városi focipályától valamivel délebbre indul egy aszfaltozott út, mely bevitt minket az egykori erőmű építési területre. Ebbe a kikotort öbölbe tervezték egykor a nagymarosi duzzasztómű hajózsilipjeit. Az öblön átvezető földsáv jelenleg sarkantyúként viselkedik, ám az általa erősített feltöltődés végső soron a természetes partvonal helyreállítását szolgálja.
 

A közműalagút pontosan ott fut ma, ahová a nagymarosi duzzasztómű nyomvonalát tervezték. Pontosan az 1696. folyamkilométernél nyíló lejáratot kék fedőlapok jelzik. 1992-1993-ban, miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem épül meg a bősi erőmű magyar párja a tervezők jónak látták, ha valamilyen módon mégis létrejön a két part összeköttetése. A Mélyépterv Zrt. által megépített létesítményben már 1995-ben próbaüzemet tarthattak. Nem csupán kábelek és vezetékek futnak benne, kapcsolódik hozzá egy meder alatti vízbázis is, mely ha működne napi 3000 köbméter friss ivóvizet pumpálhatna be a rendszerbe. Egy dréncsövet kell elképzelni, mely az alagút fölött fut a 4 méternyi vastag sóder és kavicságyban. Perforált lyukakon áramlana be a szűrt Duna víz a rendszerbe, melynek jelenleg csupán üres csövei léteznek.

Rövid lépcsőzés után egy fogadóhelységbe értünk, ahol a vezetékek kapcsolótáblái, elosztói és csapjai között kis kiállítás is helyet kapott. Tematikája kettős, egyfelől a hely természetes élővilágát mutatja be, másrészt a Bős-Nagymarosi kérdéskört tárgyalja, felettébb érdekes módon nehezen olvasható kék betűs folyóírással. Akinek nem volt türelme (és ideje) végigolvasni mindezt, azt kárpótolták a korabeli fotók, melyek a szinte felismerhetetlenné csúfítot tájat ábrázolták. Miután meghallgattuk az aznap már sokadszor elmondott rövid bevezetőt és a magasabbak fejükbe csapták munkavédelmi sisakjukat, megkezdtük a lassú ereszkedésünket a Duna medre alá.

Két oldalt és a fejünk fölött is csövek, vezetékek hada kísért bennünket. Volt optikai kábel, elektromos vezeték, automatikát vezérlő rendszer. Jobb oldalt lenn szennyvízcsatorna, szemközt két vízvezeték, mely közül csak az egyik működik. A betongyűrűkből álló alagút átmérője 3 méter, a felszín alatt 17 méterrel fut. A meder aljzatát alkotó vulkanikus kőzetbe robbantották a nyomvonalát, felette körülbelül 4 méternyi üledék, valamint a vízállástól függő vízoszlop helyezkedik el. 

 

A vízoszlop nyomása következtében néhány helyen a beszivárgó víz apró betoncseppköveket alkot. Itt a repedések eltömítésére zsíros anyagot injektáltak (ferde pöckök a képen). Ennek ellenére a cseppkövek végén még mindig víz csillog, lecsöppenve álló cseppköveket építenek az alagút alján. Ez ugyan jelentéktelen vízbetörésnek számít, a létesítmény komolyabb üzemzavarra is felkészült.

  

A közműalagút 550 méteres hossza zsilipajtókkal van szakaszokra bontva. Tűz esetén például nem az egész rendszer károsodik, hanem valamelyest lokalizálni lehet a kárt. Komolyabb vízbetörést ezek az ajtók nem bírnának ki. A létesítmény bejárata is a mértékadó árvízszint fölött helyezkedik el. Útközben belegondoltunk abba, hogy valószínűleg a két település között közlekedő révészek lehúzhatnák a redőnyt, ha ez az alagút állandóan nyitva állna. Még kerékpárral is könnyedén át lehet rajta haladni.

Átlagos tempóban 5 percet vett volna igénybe ez a táv, hacsak nem kíváncsiskodtunk volna annyit. Szerencsére a sort záró kísérőnktől rengeteg hasznos információt megtudhattunk az alagútról, a kudarcba fulladt duzzasztóműről és az itt haladó közművekről. Így negyed óránál is többet töltöttünk odalenn. A kijáratnál hasonló kis tárlat fogadott bennünket, de itt már nem időztünk sokáig. Odafönn a visegrádi oldalhoz hasonlóan kedves fogadtatásban volt részünk. A DMRV Zrt. kitelepült sátraiban forró teát és zsíroskenyeret is osztogattak a szeles időben átfagyott látogatóknak. Többféle ingyenes ajándéktárgy közül lehetett választani, pl. mobiltelefon-tartó, söralátét, ceruzatartó. Még egy vendégkönyv is a kezünk ügyébe került.

Köszönjük a látogatást a szervezőknek, akik ilyen szeles időben is kitartottak! A létesítmény előzetes bejelentkezéssel, csoportosan látogatható az év többi napján. Honlap: dmrvzrt.hu.