Debrina

A keresztgát mellett ledöntött bicikli ugyanolyan része a Duna menti tájnak, mintha kocsma oldalának dőlve látnánk. Egyértelműen horgászokra utaló nyom, annak ellenére, hogy majdnem a világ végén járunk, de legalábbis Magyarországén. Hercegszántótól nyugatra, már régen elhagytuk Budzsákot, a karapancsai Habsburg-főhercegi vadászkastélyt, és a szebb napokat látott Hódunát. Itt már összezavarodik a közigazgatás is, régen elhagyott Duna medrek helyén ringó kukoricatáblákon vezet keresztül a határ. Senkit nem érdekel, hogy ez már nem Hercegszántó, hanem Kölked holott a Dunának még mindig a bal partján járunk, amikor egy ledöntött kék kerékpár mellett kiérünk Magyarország legdélebbi és legutolsó dunai szigetéhez.

A Debrinához.

A sziget közigazgatási helyzetét tovább bonyolítja, hogy nincsen egyértelműen belerajzolva a homokba a horvát határ. Közkeletű tévedés, hogy a Duna Szerbiába távozik Magyarországról. Ez nem így van, Horvátországba folyik át, ugyanis létezik a Horvát-Dunántúl - amennyiben érdemes annak a pár eltűnő szigetdarabnak külön földrajzi nevet adni, ami a Duna bal partjára került a folyószabályozások miatt. Sajnos hiába kerestük a horvát határt a Debrina sziget déli csúcsnál, az alacsony vízállás miatt még a déli szigetcsúcsot sem találtuk meg. 

A Debrina 2006-ban.

A Debrina sziget nem tiszteli a mesterségesen meghúzott határvonalakat, a mellékágba beépített zárás miatt folyamatosan hízásnak indult, és mint egy kövér ember, aki már nem fér bele a nadrágjába, szépen lassan átlóg a szomszédos országba.

Nevéről mit sem tudni, egy biztos, létezik olyan, hogy Debrina dűlő és létezett olyan, hogy Debrina-fok, ezen talált magának utat a Baracskai-Dunába egy-egy nagyobb dunai árvíz. Ez a fok legkésőbb az előző századfordulón megszűnt, amikor az Itáliából hazatérő Türr István vezetésével elkezdték kiásni a Ferenc-tápcsatornát, mely a bajai Sugovicából táplált be vizet a régi Baracskai-ágban kialakított csatornán keresztül a Bezdántól induló Ferenc-csatornába. Bonyolultnak hangzik mindez, s valóban, a régi Mohácsi-szigeten igencsak bonyolult, már-már szigetközi állapotok uralkodtak a vízrajzban. A Duna igen gyakran változtatta a medrét, és előfordult az is, hogy a hercegszántóiak egy áradás után már nem tudták kihajtani az állatokat a legelőre, mert közben a Duna új medret épített magának a falu szélén. A Debrina-sziget sajnos minderre nem emlékezhet, a XIX. századi szabályozások idején még nem létezett, a XX. századiaknál pedig még csak fiatal zátony volt. A folyószabályozás ezt a szigetet sem kímélte, egy zárás és két kisebb sarkantyú épült rajta, minek következtében "fejlődése" rohamosan felgyorsult és évről-évre kevésbé hasonlít szigetre.

Ha van időnk pillantsunk a Debrina-szigetre a gégömb (GoogleEarth) segítségével. Ha a menüsoron látható óra csúszkájával visszapillantunk a 2006. évre, nyomon követhető a változás üteme. Az ember nem is gondolná, de az eltelt hét év alatt egész új erdők nőttek fel rajta és a mellékágában.

Ennek persze kifejezetten örülnek a vonuló és az itt fészkelő madarak. Kócsagokat és gémeket is lehetett látni, bár az ember közeledtére nagyon gyorsan szétrebbentek.

A főági oldalon teljesen más a helyzet. Itt - mint minden hasonló helyzetben lévő szigetnél - erőteljes elmosódás jellemző. A fenti képen agyagos partszakasz látszódik, itt az alámosott agyagtömbök sziklaként szakadnak bele a Dunába. Szépen lassan fogy a sziget.

 

  
A legérdekesebb jelenséget a két sarkantyú között találtuk, ahol egy hatalmas homokdombot hordott össze a folyó limánya. Mivel előző este esett, így a homok felső rétege összetapadt. A kissé emelkedő vízszint pedig lassacskán elkezde elámosni ezt a kupacot, a homokpergés folyamtosan zajlott. Néha felgyorsult a folyamat, amikor egy nagyobb hajó érkezett. Igazából reménykedtünk benne, hogy a harmadik Duna expedíció tagjai éppen itt, az utolsó magyar szelvényen fognak dolgozni, de mint a hírekből megtudtuk, egy nappal később, augusztus 30-án értek ide.

A főági elmosódás nem tesz jót a parti fáknak, előbb utóbb beledőlnek a Dunába, járhatatlanná téve a déli szigetcsúcs környékét. Nyakig érő gyökerek (!) között valahogy csak sikerült kikászálódni erről a részről, ahol fennállt a veszélye, hogy bármikor a fejünkre dőlhet egy fa.

Valami hiányzik a Debrina-szigetről, legalábbis Dunakanyarhoz szokott emberek a képeket böngészve egyvalamivel biztosan nem fognak találkozni. Kíváncsi vagyok, a bejegyzés végére rájön-e valaki!

A sziget déli csúcsánál alaposan megváltozott a táj. És megváltozott az üledék is, cuppogós sár és futóhomok váltakozott, mindkettőben előszeretettel fetrengtek bele a vaddisznók, melyek nyomait a fenti képen is tapasztalhatjuk. Az átható vaddisznószagot sajnos csak hozzáképzelni tudjuk. A mellékágban szó szerint a szemünk előtt zajlott a szukcesszió, azaz a növényzet térhódítása, természetesen a mellékág nyílt vízfelülete rovására. Éles peremmel válik el egymástól a benövényesedett és a csupasz zátonyfelszín. Kellő vízállás esetén könnyedén be is lehetne szintezni ezt a határvonalat.

A lágyszárú zóna felett fiatal fűzerdő csatlakozott a sziget nyárasához.

Arról már volt szó, hogy valamivel biztosan nem találkozik az ide látogató, most legyen arról is szó, amivel csakis itt találkoztunk eddig (na jó, a Kacsa-szigetnél is, de az nem pont ilyen volt). Alacsony vízállásnál csodálatos homokformák bukkannak elő a mederben. Mintha egy hatalmas kéz redőzte volna be a mellékágat, homokdűnesor váltakozik mélyebben fekvő részekkel, ahol a megtelepedett növényzet zöldje teszi láthatóvá a domborzat különbségeit. A legszebb formák a zárástól északra a szigeti oldalon, valamint a már valószínűleg Horvátországba átnyúló déli kifolyásnál láthatók (lásd első kép).

Mivel Hódunán (e név talán a Holt-Duna összeforrásából eredt, amiből a környéken nincs hiány) naponta csak kétszer jár busz így igyekeznünk kellett visszafelé. A kék kerékpár még ugyanott volt.

A Debrina-sziget mellett húzódó töltés országhatár egyben egy rövid szakaszon, balra Magyarország, jobbra pedig horvát terület látható, mely egészen a háttérben felsejlő őrtoronyig fut.

Végezetül a megfejtés a könnyű kérdésre: a Debrina-szigeten kaviccsal nem találkoztunk egyáltalán. Pakstól délre már kifejezetten ritkán látni.