Csillagrombolók Karinthyékkal szemben

Karinthy Ferencnek köszönheti nevét a pócsmegyeri Kacsa-sziget, annak ellenére, hogy elnevezése idején már legalább két évszázada ott állt, a falutól kissé délre, a Szentendrei-ágban. Sorsát a vízművek által felépített "csillagromboló" pecsételte meg, melyet tetézett az ipari kavicskotrás is.

1. kép Csillagromboló Pócsmegyeren (fentrol.hu)

Tulajdonképpen egy pócsmegyeri fantomról beszélünk, hiszen a sziget hol felbukkan, hol eltűnik a történelem során. Ez akár összefüggésben is lehetne a sziget fizikai eltűnésével és megjelenésével, azonban a zátonyból szigetté és újra zátonnyá alakulását olyan hektikusan dokumentálják a különféle térképek, hogy abból nehezen lehet kiindulni, ha a sziget történetét szeretnénk rekonstruálni. Általános térképeken jellemzően feltüntették, míg a fontosabb hidrológiai térképekről hiányzik, még leírás szintjén is. 

Először az első katonai felmérés térképszelvényén bukkan fel 1783-ban, aztán ott találjuk Pócsmegyer mellett 1800-ban (2. kép), de hiányzik az 1826-ban végzett Duna Mappáció térképeiről, sőt még a szöveges leírásában sem szerepel, pedig ott a hajózást nehezítő tényezőket részletesen és rendszeresen feljegyezték. Feltűnik viszont az 1834-ben kiadott Rauchmüller-féle térképen (3. kép). Ott van a második (1841) és harmadik (1882) katonai felmérésen, de hiányzik az egy (!) évvel későbbre datált pócsmegyeri kataszteri térképről (4. kép), ahol minden talpalatnyi földnek névvel szerepel a tulajdonosa. Ugyancsak hiányzik a Duna 1911-ben készült helyszínrajzáról, de felbukkan zátonyként az 1930-as Duna vízisport térképen. Hogy aztán újra eltűnjön a Hadtörténeti Múzeumban található 1941-es légifotó-sorozatról. 1961-től már végleg megvan az akkor még cserjés-fás sziget a fentrol.hu légifelvételei között. 

2. kép A létező Kacsa-sziget 1800-ban (forrás)

3. kép A létező Kacsa-sziget 1834-ben (forrás)

4. kép A nem létező Kacsa-sziget 1883-ban (forrás)

5. kép A Kacsa-sziget kisvíz idején 1965. október 7-én (fentrol.hu)

Ha csak Szeberényi Lehel cikkéből tájékozódnánk, mely a 1969-ben, a Magyar Nemzetben jelent meg azt hihetnénk, hogy a pócsmegyeri sziget meglehetősen fiatal mederforma [1]. 

"Amolyan sóderzátonynak indult, csücskén a Vízművek erődítményével, de hogy évről évre gyarapodik rajta az iszapos homok, s a bolyhosodás lassanként bokrosodássá hatalmasodott, sőt egyes bokrok már magasan a többi fölébe szöknek nagyralátón, hogy még tán fa is lehet belőlük — a zátony immár csakugyan szigetnek léptethető elő." 

Mi állhat a stroboszkópszerű fel- és eltűnések hátterében? A dunai szigete esetében már megszokhattuk, hogy zátonyok keletkeznek, benövényesednek, aztán vagy a sodrás, vagy a folyószabályozás áldozatául esnek. Ebben az esetben nem ez a helyzet. A pócsmegyeri sziget feltehetően többször váltott a sziget és zátony lét között. Ha éppen kibukkant a víz fölé feltették a térképre, ha ellepte a víz még a légifotós sem vehette észre. Ha fa nőtt rajta 1834-ben letarolódhatott 1838-ban, hogy aztán pár évvel később újra szigetként ábrázolják. Korabeli beszámolókból azonban feltűnően kevés van, enélkül azonban lehetetlen rekonstruálni pontosan mi is történt itt az elmúlt kétszáz évben. 

Sőt, éppen ezért vagyunk gondban a sziget nevével is. Feltehetően a zátony-lét határán történő egyensúlyozás miatt nem kaphatott nevet a sziget. Erre csak később kerülhetett sor, amikor már stabilizálódott a hidrológiai helyzete és társadalmi igény is mutatkozott a keresztelőre. Például a filoxéra-járvány miatt kipusztult régi leányfalusi szőlők helyén szárba szökkenő nyaralótelep miatt. 

Ugyancsak Szeberényi Lehel írja egy későbbi cikkében, hogy a pócsmegyeri sziget első nevét egy budapesti bútorgyárosról kaphatta, az 1912-ben leányfalusi praedicatummal nemessé emelt Lingel Károlyról, vagy fiától, Lingel Jánosról [2]. A Lingel család egykori villája ma is megvan Leányfalun, mostanában Sorg-villa néven ismert, de korábban köztársasági elnöki rezidencia, illetve állampárti üdülő is volt. [Érdekesség: Az népszerű építész, Sorg Antalnak köszönhetjük a Dunai Szigetek blog facebook csoportjának logóját is!] A Lingel-sziget elnevezés azonban csak ebben az egy cikkben fordul elő, ezért hitelessége további források előkerüléséig megkérdőjelezhető [3].

6. kép Leányfalu. Karinthy Ferencé a sárga ház és a kispolszki, 
a szomszéd házban forgatták a Linda néhány jelenetét. Takács István képe.

Aztán 1963-ban felépült az első ház a Petőfi sétányon, vagy másképpen a Móricz Zsigmond út 76. szám alatt (6. kép). Tulajdonosa Karinthy Frigyes fia, Ferenc volt, akit Cininek is becéztek. Az apró telken felépült nyaralóval éppen átellenben volt a sziget, melynek a korabeli újságcikkek szerint nagyon rövid idő alatt új neve lett: Kacsa-sziget. A legenda szerint a névadás Karinthy érdeme, legalábbis már ezen a néven ír róla az 1965-ös rekord tartósságú árvíz kapcsán:

"Hatalmas, tág horizont, szemben a cserjés, parányi Kacsa-sziget teljesen víz alatt, mögötte a Szentendrei-szigetet friss nyúlgátak védik, többszörös erődrendszer." [4] 

Hogy a Karinthy Ferenc adta, vagy valaki más a nyaranta itt összegyűlő, vagy a szigeten táborozó nagyközönség tagjai közül, ma már nehezen kinyomozható. 

Annyi biztos, hogy 1963-ban már három éve ott állt Karinthyék nyaralójával szemben az a "csillagromboló", melynek talán a szigetromboló pontosabb elnevezése lenne.

   

7. kép Ivóvízkút Pócsmegyeren (Hidrológiai Közlöny 1965/4. sz.)

1934 óta húzódott a pócsmegyeri vízműtelep kiépítése, ugyanis a vízműterülethez szükséges 863 katasztrális hold terület kisajátítása a birtokosok közbelépése nyomán kudarcba fulladt [5]. Hasonló probléma az 1950-es években már értelmezhetetlen lett volna, így gond nélkül felépülhetett a Duna medrében három ivóvízkút (II. telep) Szigetmonostor és Pócsmegyer között. Közülük a 3. számú a Kacsa-sziget csúcsára került, pontosabban a tulajdonképpeni szigetcsúcstól majdnem száz méterrel északabbra. 1960-as elkészülése idején ez a kút úszó erődítményként emelkedett ki a Szentendrei-Duna kellős közepéből. A kút később, 1965-ben a Hidrológiai Közlöny szakfolyóirat címlapján is megjelent (7. kép). 

8. kép Kacsa-szigeti idill csillagrombolóval (Fortepan/Szalay Zoltán)

A kút központi része betonból készült. A hengeres felépítmény folyásirány felől kapott egy hatalmas terméskő élt, megfelelő vasalással. Erre azért volt szükség, hogy a jégzajlás ne tehessen kárt az építményben. Nem csak a mederben épült 3. számú kút, de a parthoz közelebb, a Kacsa-szigetet délről keretbe foglaló 2. számú és a Határ-csárdánál lévő révátkelésnél épült 1-es számú kút is hasonló jégtörőt kapott. Mindhárom szürreális látványt nyújt az ártéri erdő közepén, mintha valakik a működésképtelen űrhajójukat hagyták volna hátra. 

9. kép A Kacsa-szigeti csővezeték gátja 1984-ben (Farkas József képe)

A pócsmegyeri beruházás teljes mértékben kielégítette a Budapest vízellátásához fűzött reményeket. Viszonylag alacsony összegből (70 millió forint, akkori értéken) sikerült nagy mennyiségű, napi 40 ezer köbméter vizet nyerni [6]. Ezeknél a kutaknál szifonrendszer nem épült, az egyes kutak saját szivattyújukkal termelték ki és emelték át a vizet a gravitációs csatornákba [7]. 

Üröm az örömben: a 3. számú kutat a Kacsa-sziget csúcsán egy olyan kőszórással megerősített csővezeték kötötte össze a parttal, mely kisvíz idején keresztben elzárta a mellékágat (9. kép). Ezek a kisvizek pedig a Szentendrei-Duna kotrásával párhuzamosan egyre gyakoribbá váltak a medermélyülés következtében. Ennek ellenére a sziget a rendszerváltásig valahogy megőrizte sziget jellegét, minden oldalról a Duna vette körbe. Az addig vízszín alatt zajló feliszapolódás és a látványos beerdősülés ezután vette kezdetét, és tart napjainkban is. Olyannyira, hogy az iszapos hordalék már teljesen betemette az egykori kőszórást.

10. kép Búcsúpillantás a Kacsa-szigetre (Fortepan/MHSZ)

Felhasznált irodalom: 

[1] Szeberényi Lehel: A Kacsa-sziget. Magyar Nemzet 1969-11-15 / 266. szám 

[2] Lingel-féle bútorgyár: https://egykor.hu/budapest-vi--kerulet/lingel-butorgyar-kezdete/3667

[3] Szeberényi Lehel: Móricz Leányfaluja. Népszabadság  1979-06-17 / 140. szám  

[4] Karinthy Ferenc: Víz. Magyar Nemzet 1966-04-17 / 90. szám

[5] Budapest székesfőváros vízmüveinek bővítése. Közgazdasági Értesítő, 1934. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

[6] Hajdu György:  A vízellátás és üdülés fejlesztésének összehangolása a Dunakanyarban. Dunakanyar tájékoztató, 1966 (2. évfolyam, 2-3. szám)

[7] Selényi Pál: Budapest vízellátási rendszere. Hidrológiai Közlöny 1968 (48. évfolyam) 4. szám

64 millió köbméter

Legalább ennyi kavicsot kotortak ki a Duna magyarországi szakaszán ipari célból 1965 és 1990 között. Ezt a hatalmas kitermelt mennyiséget a folyó képtelen visszapótolni, ezért a mederben drasztikus változások álltak be, melyek ma is éreztetik hatásukat.

A Muzslai-sziget zárása és a "kisatírozott" zátonyok (fentrol.hu)

2017-ben már elkészült a bejegyzésnek az első része, amely a Nagymaros-Budapest szakaszon kitermelt kavics és sódermennyiség alapján a 22 millió köbméter címet kapta. Most ott vesszük fel a fonalat, ahol  három éve abbahagytuk, az egész magyarországi szakaszt vizsgálva megháromszorozzuk a bejegyzés címét.

Az izsai part a kotrás és a teherautók nyomaival. (fentrol.hu)

Eredetileg egy Muzslai-szigetre tervezett kirándulás képei lettek volna a mostani bejegyzés témája, de mivel a felvidéki kirándulást a határellenőrzés alaposan megnehezítette a sziget történetéhez kezdtem adatot gyűjteni, de az, amit a légifelvételeken találtam, egy második újratervezést tett szükségessé. 

Anyaghiány a Süttői-szigettel szemben. (fentrol.hu)

A fentrol.hu honlapon, az 1969-es dunás sorozat Muzslai-szigetet ábrázoló képén egy olyan satírozás bukkant fel, mint amit a szigorúan titkos katonai területeket ábrázoló légifelvételeken volt szokás alkalmazni. Csakhogy itt, a Duna kisvizes időszakában a parti zátonyokon ilyen objektum elképzelhetetlen lenne. Aztán ahogy tovább keresgéltem a csehszlovák Dunai határ mentén az 1969. november 12-i sorozaton kiderült, hogy a jelenség az egész szakaszon előfordul, jobbára a csehszlovák, de kisebb mértékben a magyar oldalon is. 

Elbányászott zátony a gönyűi Erebe-sziget mellett. (fentrol.hu)

Mi történhetett? A válasz nem is olyan bonyolult. Kisvíz idején, amikor a kavicszátonyok kibukkannak a vízből egy vállalat kiment néhány markolóval és teherautóval a csehszlovák Duna-partra, majd letermelte a parton található kavicsot és sódert. Fontos hozzátenni, hogy az 1960-as évek közepétől kezdődő rablógazdálkodás során a 64 millió köbméter kavicsanyagot jellemzően nem ezzel a módszerrel termelték ki, hanem főleg modern kotróhajókkal, a Duna meder néhány kitüntetett szakaszáról [1]. 

Kicakkozott zátony a Mosoni-Duna torkolatánál. (fentrol.hu)

Nézzük, mi történt a hatvanas években, mely döntés tette lehetővé a dunai kavics ilyen mértékű kitermelését, hiszen korábban is kotorták a folyót? 

Amióta gróf Széchenyi István Angliából megrendelte az első kotróhajót Magyarországra rendszeres a Duna kotrása. Az első ilyen munkát a nevezetes Vidra nevű hajó végezte, amikor 1836-ben kikotorta az épülő Óbudai hajógyár téli kikötőjét. A második világháború lezárultáig még piacgazdasági alapon működött a mederkotrás, több hajós cég is foglalkozott folyami kotrással, de ezeknek nem volt elsődleges célja a kavicsbányászat. Ha elvégeztek egy mederszakasz hajózhatóvá tételét, vagy kikotortak egy feltöltődött kikötőt, a kavicsot általában eladták, ezzel téve gazdaságossá a munkát. Tehát elsősorban folyószabályozási célból kotortak és nem pedig magáért a kavicsanyagért. Ebben az időszakban a Magyarországra érkezett hordalék még pótolni tudta a kitermelt mennyiséget.

Magyarországon a Delmár Walter és Tivadar Dunakotrási és Gőzhajózási Vállalat volt az egyik legnagyobb tapasztalattal és szakembergárdával rendelkező kotrással is foglalkozó hajós cég. Az 1949. évi államosítás után a Delmár Walter és Tivadar tudása és gépparkja adta a megalakuló Folyamszabályozó és Kavicskotró Vállalat (FOKA) gerincét, melybe több más kisebb céget is beolvasztottak. Kezdetben A FOKÁ-nak sem a kavicsbányászat volt a főbb profilja, foglalkoztak folyók és állóvizek mederszabályozásával, feltöltési munkákkal, vízi szállítással; hajóépítéssel és javítással, valamint törték a Duna jegét [2]. 

A Szőlő utcai “Faluház”, előtérben a Szőlő utca, Szőlőskert utca még álló házaival
Fotó: Szőllősy Miklósné, Forrás: Kiscelli Múzeum fényképgyűjteménye

Érdekes módon, Magyarországon és Csehszlovákiában szinte egy időben, a hatvanas évek elején döntöttek arról, hogy a felépítendő új városi lakásokat házgyárak fogják építeni panel elemekből. Magyarországon a legelső házgyár a 43. sz. Állami Építőipari Vállalat (ÁÉV) 1. sz. üzeme volt Óbudán, ahol 1964. június 18-án kezdődött a panelház elemek gyártása. A beton alapanyagául szolgáló kavicsot és sódert a FOKA vállalatnak kellett biztosítania az erre a célra létrehozott Dunai kirendeltség (kitermelés), valamint a Szállítási és Értékesítési Kirendeltség (eladás) által. 

A Dunai kavics felhasználásának egyik legjellegzetesebb építménye a 3. számú ÁÉV üzemhez kapcsolódik Dunakeszin, ahol egy Dunában létesített rakodóról a 2-es út felett szállították futószalagon a dereglyékről kivett anyagot, ahol aztán a belőle készülő betonból házgyári elemeket öntöttek. 1965 és 1990 között Magyarországon kb. 500 ezer panellakás és további 280 000 lakás épült ipari technológiával mintegy 30 millió köbméter kavicsszükséglettel. A házgyári lakásépítés és a dunai kavicskotrás termelési csúcsai az adott időszakban szinte teljes átfedést mutattak [3].

Kitermelt kavicsmennyiség Szap és Szob között, 1970-1992 (millió köbméterben) [1]

Panelos technológiával épült lakások száma 1961-1992 között Magyarországon [1]

Rákóczi László tanulmánya szerint a Duna felső szakaszán, Ausztriában és Németországban a görgetett hordalék aránya még 10-20 százalék között mozgott a lépcsőzés előtt. Magyarországra érve a Duna esése és hordalékszállító képessége alaposan lecsökkent, és a görgetett hordalék aránya Almásfüzitőnél 5%, még távolabb Szobnál 1%-ra szállt alá. 1955-ben Dunaremeténél az éves szinten érkező kavicsmennyiség még meghaladta 100 ezer köbmétert, Komárom alatt, Dunaalmásnál ez az érték már csak 21 000 m³/év, Nagymarosig pedig 14 000 m³/év értékre csökkent. Ezzel párhuzamosan csökkent a hordalék szemcsemérete is [1]. A történelmi időkben a kavics egészen Paksig eljutott, azaz Paks alatt jellemzően már nem kotorták a Dunát kavicsbányászat céljából.

Belátható, hogy ha egy adott szakaszon több kavicsot bányásznak, mint amennyi érkezik, akkor anyaghiány alakul ki és a meder süllyed. Hogy az arányokat érzékeltessük, ha a legoptimálisabb értékkel, a Dunaremeténél a szabályozás előtt évente érkező 100 ezer köbméterrel számolunk, akkor a vizsgált körülbelül negyed évszázados intervallumban 2,5 millió köbméter görgetett hordalék érkezett volna. Ez egy nagyon jóindulatú számítás, hiszen a bősi vízerőmű és a dunacsúni tározó felépítése óta semennyi kavics nem érkezik Magyarországra. Jelenleg a magyarországi összes görgetett dunai hordalék a bősi duzzasztó alatti jelentős kimosódásból származik, amely lassan mozog folyásirányban. 8 év alatt 20 kilométert tettek meg ezek a zátonyok, új gázlók jöttek létre akadályozva a hajózást, újabb kotrásokat téve szükségessé. Ez az optimális esetben érkező 2,5 millió köbméter is mindössze 4 százalékát pótolná az ugyanezen időtartam alatt kibányászott mennyiségnek [3]. Ugyanakkor becslések szerint a Duna Nagymaros-Budapest közötti szakaszára és a Szentendrei-Dunába 1969-87 közötti 18 év alatt legfeljebb 100 000 m³ körüli görgetett hordalék érkezhetett [4]. A vízügyi szakemberek tehát nem véletlenül nevezik ezt a fajta gazdálkodást rablógazdálkodásnak. 

Az F.K. 127 kotróhajó (Fortepan/Bauer Sándor)

Mivel a kikotort anyagmennyiség a kotróvállalatok "önbevallásán" alapul, az illegális kotrások értelemszerűen nem is szerepelhetnek az adatok között, tehát a ténylegesen kikotort mennyiség a 64 millió köbméternél valószínűleg nagyobb lehet. 2020-ban a Danube Sediment projekt 1920-2016 között összesítette a különféle (nem csak ipari) célból végzett kotrásokat, számításaik szerint a csehszlovák-,  ill. szlovák-magyar szakaszon 67, míg a magyar szakaszon további 25,5 millió köbméter anyagot kotortak ki, amibe a kavicson és sóderen kívül más szemcseméret (iszap, agyag, kő, stb.) is beleértendő [5]. 

További félreértéseket okozhat az is, hogy számos szerző csak a folyó egy szakaszát vizsgálja csak és erre vonatkozóan idézi az adatokat, illetve nem különbözteti meg az ipari célú kotrást a folyószabályozási munkálatoktól. Számít az is, hogy melyik évben jelent meg az adott tanulmány. Továbbá a különféle szakirodalomban közölt szakaszok kotrási mennyisége között átfedések lehetnek. Érdemes tehát röviden áttekinteni a különböző szakaszokra számolt adatokat 

(mennyiség millió köbméterben, folyószakasz, időintervallum, forrás):

• 64 — Szap- Dömös — 1970-1991 [1] (Csehszlovákia és Magyarország közösen)
• 31,5 — Komárom-Nagymaros — 1970-1988 [6], ebből
• magyar kotrás az Ipoly fölött 18,5 
• csehszlovák kotrás 9
• magyar kotrás az Ipolytól Dömösig 4
• 30 — Szob-Dunaföldvár — 1968-1976 [7], ebből
• Szob-Budapest 18 (beleértve a szentendrei Duna-ágat is).
• 22,4 — Budapest-Nagymaros — 1968-1985 [8]
• 13 — Rajka-Gönyű — 1963-1976 [1] 
• 7,5 — Pozsony-Dunacsún — 1975-től [1]
• 10 — Nagymaros-Vác — 1970-77 [4]
• 4 — Vác-Göd  — 1974-80 [4]
• 2,4 — Göd-Szentendrei-sziget alsó vége — 1974-80 [4]
• 4 — Szentendrei-Duna — 1970-87 [4]

Az egyes kotrással érintett szakaszok között is jelentős különbségek lehetnek. Ahol a meder anyaga nem kavics, hanem szikla, mint például Dömösnél, vagy oligocén agyag, mint Gödön vagy Nyergesújfalunál, ott a fajlagos kotrás (adott folyamkilométerre jutó kitermelt kavics) alacsony értéket mutat. Néhány kitüntetett rövid szakaszon azonban a kitermelés elérhette és meg is haladhatta az egymillió köbmétert folyamkilométerenként. A három legnagyobb ilyen "gödör" közül az első Dunacsún és Pozsony között mélyült, itt 1975 óta két kilométeres szakaszon 4,8 millió m³ kavicsot termeltek ki. Ez a "gödör" elnyelte a felső szakaszról érkező összes görgetett hordalékot, amely így nem juthatott el Magyarországra [1]. Egy további "kísérleti gödör" létesült Esztergom városánál is. Az 1717/18 fkm szelvényben 1987/1988 években 1,1 millió m³ kavicsot kotortak ki [7]. A Helemba-sziget déli mellékágából — amely nem hajózó út — 1985-től kezdődően 2,4 millió m³ kavicsot kotortak ki [4]. A Vág és az Ipoly torkolata között végzett kotrásoknak 99,3%-a volt az ipari célú bányászat, a hajózás érdekében végzett gázlókortás során kitermelt anyag 200 ezer m³ körül mozgott [6]. 

Jellemző mederszelvények 1969-ben és kotrás után 1988-ban [4]

Már a hetvenes években tudható volt, hogy ez egy fenntarthatatlan gazdálkodás. A túlkotrás eredményeképpen süllyedni kezdett a kisvízszint [4]. A medersüllyedés mértéke Dömösnél, Nagymarosnál 60 cm, Budafoknál 50 cm körül volt [4, 5, 6]. 1978-ra a Budapest környéki kotrási helyek kimerültek, ezért alternatív bányahelyek után kellett nézni. Kavicsbányák működtek a Sajó hordalékkúpján is Nyékládházánál, de a Duna mentén az első kavicsbánya Pilismaróton nyílt 1979-ben, melyet manapság is terveznek bővíteni [2]. A medersüllyedés sok helyen károsan érintette a parti szűrésű kutak kapacitását. Az 1970-es évektől kezdődően egyre többen szólaltak fel annak érdekében, hogy a Dunával kapcsolatban egyéb szempontokat is vegyenek figyelembe az ipar igényei mellett. Ennek következtében újabb irányelveket hoztak a vízbázis védelme érdekében és egyes szakaszokon, ahol a süllyedés mértéke már jelentős károkat okozott megtiltották a további kotrásokat [9]. 1987-ben például már kotrási tilalom volt Nagymaros és Budafok között, valamint Paks környékén [10].

De miért folytatták a kotrást a szakemberek, ha már nyilvánvaló volt, hogy helyrehozhatatlan károkat okoznak a Dunának? A válasz egyszerű, abban reménykedtek, hogy a megépülő nagymarosi duzzasztómű nyomán megemelkedő vízszint jótékonyan el fogja temetni a káros hatásokat. Csakhogy a duzzasztómű ismert okokból nem épült meg, így a 22 millió köbméteres írásunkban részletezett káros hatások még napjainkban is éreztetik hatásukat. 

Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a rendszerváltással és a bedőlő házgyári beruházásokkal jelentősen csökkent a kavics iránti kereslet. 1990 után gyakorlatilag megszűnt a dunai kavics ipari célú kitermelése. Azonban a hajózás érdekében végzett kotrások ma is zajlanak.

Felhasznált irodalom:

[1]  Rákóczi László: A Duna-meder sorsa Szap és Szob között. Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam) 2. füzet 

https://library.hungaricana.hu/hu/view/VizugyiKozlemenyek_2000/?pg=267&layout=s

[2] Batki Zoltán: A Folyamszabályozó és Kavicskotró Vállalat története 

http://foka.info.hu/a-folyamszabalyozo-es-kavicskotro-vallalatot-tortenete/

[3] Rákóczi László: A Duna ökoszisztéma szolgáltatásai. VITUKI http://www.jno.hu/hu/duna101020/rakoczi_laszlo.pdf

[4] Laczay István: A folyamszabályozás és az ipari kotrás hatása a Nagymaros-Budapest közötti Duna-szakasz. mederviszonyaira. Vízügyi Közlemények, 1988 (70. évfolyam) 4. füzet https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/VizugyiKozlemenyek_1988/?pg=560&layout=s

[5] Sediment Balance Assessment for the Danube 2020. interreg-danube.eu/uploads/media/approved_project_output/0001/39/d7f9e88e194b7dcea22b51235d653c50d358b7ae.pdf

[6] Laczay István: Ipari kotrások hatása a Komárom-Nagymaros közötti Duna-szakasz mederviszonyaira Vízügyi Közlemények, 1989 (71. évfolyam)3. füzet https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/VizugyiKozlemenyek_1989/?pg=392&layout=s

[7] Laczay István: Az ipari kavicskotrások hatása a Duna Budapest fölötti és alatti szakaszának alakulására Vízügyi Közlemények, 1978 (60. évfolyam) 1. füzet https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/VizugyiKozlemenyek_1978/?pg=140&layout=s

[8] Csoma János: A nagymarosi vízierőmű alatti Duna-meder vizsgálata. Vízügyi Közlemények, 1987 (69. évfolyam) 2. füzet 

https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/VizugyiKozlemenyek_1987/?pg=291&layout=s

[9] Károlyi Zoltán: Értékelő jelentés az 1977. májusában tartott Duna-ankét ajánlásainak hasznosításáról. Hidrológiai tájékoztató, 1981 2. szám, október https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/HidrologiaiTajekoztato_1981/?pg=95&layout=s

[10] Laczay István: Folyószabályozás, ipari kotrás és a partiszűrésű vízbázis, Vízügyi Közlemények, 1987 (69. évfolyam)3. füzet https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/VizugyiKozlemenyek_1987/?pg=387&layout=s

Apadás az Égető-szigeten

Évről-évre figyelemmel kísérjük a Vác déli részén található Égető-sziget pusztulását. A 2020. november 9-i terepszemle alkalmával azonban egy érdekes hidrológiai jelenséget is meg lehetett figyelni; apadó vízállásnál a keresztgát feletti holtágban kialakult egy függőmeder, melynek tükre magasabban volt, mint a főmeder aktuális vízállása.

 

Égetőszaurusz

2020. november 9-én délután 3 óra körül Vácott 166 centiméteres vízállást mértek. Ez az érték 60 centiméterrel marad el a 2015-ben mért küszöbszinttől, azaz attól a vízállástól, amikor a keresztgáton átbukik az emelkedő vízszint. Ennek ellenére a déli visszatorkollásnál egy pataknyi szélességű és mélységű mederben áramlott a víz. Mi történhetett? Átvágták a gátat? Sajnos erről szó sincs. 

Az Égető-sziget déli csúcsán eldőlt fa. Úgy tűnik később feltalálta magát. 

Sajnos ritka alkalom, de áramlik a mederben a víz. 

Ilyen lehetett régen. A legnagyobb egybefüggő vízfelület a holtág déli részén. 

Töltődik a meder, nincs elegendő sodrás, ami kisöpörhetné az avart.

Se a szemetet...

A vízbe dőlő fák ágai visszatartják az uszadékot, tovább töltve a holtágat.

Az egyre sekélyebbé váló zátonyokat birtokba veszik a bokorfüzesek.

A kerékpárútról lekanyarodva bukkanhatunk rá az Égető-sziget meglehetősen jó állapotban lévő keresztgátjára. Ennek a jó állapotnak köszönhető, hogy kialakult a holtág és egyre inkább töltődik fel. Ha a Duna vízszintje 227 centiméter fölé emelkedik, a víz átbukik rajta, ha pedig ez alá száll, megszűnik a vízáramlás a holtágban. Ilyenkor a keresztgát alatti meder lassan leürül, a vizet mintegy kiszívja a főág. Az északi, rövidke mederszakasz leszívódását azonban megakadályozza a keresztgát. 

A keresztgát északi része a függőmederrel

Így fordulahat elő, hogy apadó vízállásnál a keresztgát két oldalán eltérő magasságú a víztükör. Ezt a jelenséget sikerült megfigyelni november 9-én, amikor az északi részen körülbelül 15-20, a déli részen körülbelül 60 centiméterrel volt alacsonyabb a vízszint a keresztgát koronaszintjének legalacsonyabb pontjánál. Tehát a két meder között szemre 40-45 centiméteres különbség volt. Természetesen a két meder vízállása közötti különbség függ az apadás gyorsaságától. 

További apadás esetén a déli holtág medre is elveszíti a kapcsoaltát a főággal. Ezek a lefűződött víztömegek azonban a felszína alatt továbbra is kapcsolatban maradnak a Dunával, így ha az rekord közeli alacsony vízállást ér el, a holtágak vize is elszivárog a kavicságyon keresztül. 

A lefűződött holtág függőmedre a gáttól északra. 

De mi történik ellenkező esetben, ha árad a Duna? Akkor bizony meg kell várni a 227 centiméteres vízállást, hogy a víz átfolyhasson a keresztgáton. Aki ilyenkor látogatna ki az Égető-szigethez, ugyanúgy meglepődne, mint mi 2018 nyarán. A Duna ugyanis ilyen esetben délről észak felé bukik át a gáton. Ez pedig rossz hír, hiszen a kisebb árvizek idején esély sincs arra, hogy a visszaáramlás miatt a szemét vagy a szervesanyag eltávozzon a holtágból.

29 láb 4 hüvelyk 9 vonal

Ekkora szinten tetőzött Budapesten a valaha mért legnagyobb (jeges) árvíz 1838-ban. Mit jelent ez az érték? Mihez képest volt ekkora a vízszint? Mit jelentene ez napjainkban? Ezúttal egy geodéziai kirándulást teszünk a múltba, egyben megismerkedünk az ország legrégebbi vízmércéjével. 

A bejegyzéshez vezető gondolatmenetet Zubreczki Dávid urbanista fényképe indította el. Ezen a képen a budapesti Vigadó téri hajóállomás jellegzetes épülete látható, amelyen kissé toldott-foldott megoldással, de szerepel szinte az összes jelentősebb budapesti árvíz magassága. Hiányérzetünk támadhat, hiszen éppen a legnagyobb árvíz tábláját nem találjuk. Hogy lehet ez? Talán nem férne fel az épületre? Vagy csak egyszerűen elfeledkeztek róla? Ez utóbbi már csak azért is valószínűtlen, hiszen nincsen olyan árvizes cikk Budapestről, amiben ne utalnának vissza az 1838. márciusában történtekre. 

Nagy pesti árvizek emléktáblája Fotó: Zubreczki Dávid

A "nagy" jeges árvíz 1838. március 15-én éjjel 11 órakor tetőzött 29 láb 4 hüvelyk 9 vonal magasságban. Anélkül, hogy mélyebben belemennénk az árvíz lefolyásának történetébe, néhány érdekes dolgot ki lehet emelni az árvíz szintjével kapcsolatban (melyről többnyire elfeledkezünk, vagy éppen nem kap megfelelő hangsúlyt). 

A jeges árvíz rekordszintű tetőzése egy jégdugónak köszönhető. Ez az összetorlódott és összefagyott jégtáblákból álló akadály keresztirányban gátat képezett a folyón, és alaposan lecsökkentette az adott keresztmetszeten átfolyó vízhozamot. A feltorlódó víz egy ideig a mederben gyűlt, majd miután a meder nem volt képes eltárolni ezt a víztömeget, kiöntött a magasabban fekvő ártéri területekre is. Olyan területek is ártérré változtak, ahol emberemlékezet óta nem jelent meg a Duna. 1838 márciusában, a zajlás megindulásakor több jégdugó is létrejött a Dunán, például a Szentendrei-sziget csúcsán, ennek következtében került víz alá Esztergom március 13-án. Még ugyanazon a napon Pest felett is megállt a jég, és a Duna elárasztotta Vácot és Szentendrét. Az újra meginduló jég 13-án délután 3-kor vonult le Pest és Buda között, majd nemsokára megakadt a Csepel-sziget csúcsánál található lágymányosi zátonyos szakaszon. A visszaduzzasztás következtében délután 6 órakor dőlt meg az addigi rekordnak és "rendkívülinek" számító 1775-ös vízállás. Este kilenckor átszakadt az ideiglenes gát valahol a mai Vigadó tér környékén. Majd másnap, március 14-én hajnalban a váci töltés is hasonló sorsra jutott a Ferdinánd híd környékén. Az átszakadással egy időben a jégdugó is megindult dél felé, de a Boráros tértől csak Soroksárig jutott, ahol valószínűleg a Molnár-szigeten akadt fenn újból március 14-én hajnali 4 óra tájt. A soroksári magaspart és a csepeli Királyerdő homokbuckái között gátat képező jégdugó újra visszaduzzasztotta a Dunát, és az emelkedő víz hajnali 5 óra tájában harmadszorra is átszakította a Pest szabad királyi várost védő töltést, ezúttal délen, a mai Művészetek Palotája környékén. A jégdugó végül március 15-én éjjel 11 órakor indult meg Soroksárnál és a főágban Budafoknál. Ez egyben a tetőzés időpontja is. Ezt követően Budán és Pesten fokozatosan apadni kezdett, miközben a Soroksár alatti balparti területekre rázúdult a jeges áradat. 

• Pest pusztulása a Csepel-sziget csúcsánál, a lágymányosi medertágulatban kialakult jégdugó miatt következett be, de az árvíz 29 láb 4 hüvelyk 9 vonal rekord magasságú tetőzését a Soroksárnál kialakuló jégdugó okozta. 
• A tetőző árvíz nagyságáról sokat mond az is, hogy ezt az értéket három töltésszakadás után mérték, miután a Duna kitöltötte a rendelkezésére álló szinte teljes árterületet. Egy töltések között tartott árvíz ennél jelentősen magasabb értéken tetőzött volna. 

A lágymányosi jégtorlasz (forrás: Némethy K. 1938.)

Érdemes röviden kitérni arra is, milyen szinten tetőzött az árvíz, hiszen az 1838-ban használatos mértékegységek, így a tetőzés 29 láb 4 hüvelyk 9 vonalas magassága sem sokat mond egy mai ember számára. Ennek tisztázása amiatt is fontos, mert sokszor ugyanazon könyvben, tanulmányban is egymásnak ellentmondó adatok szerepelnek; 1030 cm [1], 940 cm [2], 936 cm [3], 929,5 cm [4], 929 cm [5], 927 cm [6].  

1838-ban az alábbi hivatalos mértékegységek voltak használatban Magyarországon [7] [8]: 

1 bécsi láb = 12 bécsi hüvelyk = 31,608 cm 

1 bécsi hüvelyk = 12 bécsi vonal = 2,634 cm
1 bécsi vonal = 0,22 cm 

Ebből könnyedén kiszámolható a tetőzés szintjének relatív magassága: 

29 bécsi láb = 29*31,608 = 916,632 cm
4 bécsi hüvelyk = 4*2,634 = 10,536 cm
9 bécsi vonal = 9*0,22 = 1,98 cm

Összesen = 929,148 cm

Miután kiszámoltuk a tetőzés magasságát, meg kell válaszolnunk néhány fontos kérdést. Először nézzük azt, hogy hol mérték ezt a 929 centimétert és másfél millimétert? 

A mai Budapest területén legalább a XVIII. század közepe óta tudunk vízállás-észlelésről és a hozzá kapcsolódó állandó vízmércéről. A történelem során a budapesti vízmérce legalább hat alkalommal változtatott helyet. Hol Budán volt, hol Pesten, hol a parton, hol a Dunában, de egyik alkalommal sem került 500 méternél távolabb a mai Lánchídtól.

Napjainkban a budapesti vízállásadatokat a Vigadó téri vízmérce szolgáltatja. Budapest V. kerületében a Marriott Hotel alatt, a kezdőképen látható hajóállomástól néhány méterre délre egy széles lépcső vezet le a Dunához. Ennek északi oldalán található az a lapvízmérce (47.494890, 19.048405, 1646,5 fkm), mely 1933 óta a hivatalos budapesti vízállásadatokat szolgáltatja. Két évvel később a nagyvízi tag (580-880 cm) is átkerült ide az Eötvös térről. 1998 óta távjelzőként működik [9]. 

1869-1933 között a vízmérce volt Budán és Pesten is, legtöbbször a Dunagőzhajózási Társaság által kiépített első budapesti rakpart környékén állt, annak kikötőjében, vagy a kikötőhöz vezető hídon. 

Az 1850 és 1869 között használt hivatalos vízmérce ma is látható, érdekessége, hogy kettő is van belőle. A Lánchíd budai mederpillérének déli oldalán található a gránitfelszínre bevésett rovátkák formájában (47.498708, 19.042255, 1647 fkm). Nevezik Vásárhelyi-féle vízmércének is, annak ellenére, hogy semmi köze Vásárhelyi Pálhoz, hiszen a neves vízépítő mérnök 1846-ban, négy évvel a Lánchíd elkészülése előtt elhunyt. Az első vízmérce az avatás évében, 1850-ben került fel a budai mederpillérre, ez még a korabeli hivatalos hosszmértékben megadott bécsi öles skála volt. A nagyobb osztásközök távolsága 1 bécsi láb, a kisebbeké 2 bécsi hüvelyk volt. Később, ismeretlen időpontban felkerült mellé a méteres osztatú skála, ahol a kisebb osztásközök 10 centiméterenként váltották egymást. "Sempontjukat" (=semmi pont), azaz a 0 értéküket az addig mért legkisebb vízálláshoz igazították, de érdekes módon közöttük 8,4 milliméter eltérés van, mégpedig a méteres skála kezdőpontja indul magasabbról. Külön bejegyzést érdemelne annak kifejtése, hogy a lánchídi sempont abszolút magassága 1850 és 1950 között 7,8 centiméterrel süllyedt, geológiai és dinamikai tényezők (pl. a híd önsúlya) miatt [10]. 

A nádori vízmérce helyén emelt emléktábla (forrás: Wikipédia)

Mielőtt a Lánchíd felépült volna, a budai és pesti vízállásokat az ún. nádori vízmércén észlelték. Azt nem tudni, hogy ez a régi budai vízmérce (Ofner Pegel) mikor létesült. Egyes források szerint már 1749-ben állt a budai vár védműveihez tartozó vízi rondellánál, ahol a vár vízellátását biztosító királyi vízmű létesült (47.495402, 19.042498, 1646,65 fkm), annak tartozékát képezte [11]. A régi budai vízmérce pontos elhelyezése csak térképeken és helyszínrajzokon keresztül lehetséges, ugyanis a Várkert Bazár építésével összefüggésben 1877 augusztusában elbontották [12]. A geodéziai és hidrológiai szakirodalomban bőséges információt találhatunk a vízmérce elhelyezkedéséről, szintezéséről, jelentőségéről. Ez annak köszönhető, hogy évtizedeken, ha nem évszázadokon keresztül ez volt "Az Alappont", azaz a Budán és Pesten végzett minden szintezés kiindulópontja. Ezt a sempontot használták például a Duna Mappáció földmérői és térképészei, innen indult az első városi szintezés 1834-ben Vásárhelyi Pál vezetésével. Nevezték még "nádori" vízmércének is, nem véletlenül, hiszen a királyi várpalota kertje a XIX. sz elején a nádor birtokában volt. 

A budai királyi vízmű elhelyezkedése, 1819 (forrás)

A régi budai vízmércének otthont adó királyi vízmű épülete északról kapcsolódott a Várhegyről lefutó déli kortinafalhoz. Ez a fal ma is létezik, a Várkert Bazár része, rajta lépcső vezet fel a várba. Itt helyezkedett el az a vízemelő szerkezet, amely Duna vízzel látta el a Királyi Várpalotát. Az 1819-ben készült helyszínrajzon látható, hogy a kortinafal végében egy emeletes épület állt; földszintjén lakott a "kútlegény", az emeleten pedig a "kútmester". Az ablakból ráláthattak a kútgépház előtt álló mérceaknából kiálló vízmércére, így azt anélkül leolvashatták, hogy ki kellett volna lépni a házból. A királyi vízmű 1791-es felépülése előtt itt állt a vízi rondella, a mérceakna és a kútgépház ekkoriban az 1785-ben lebontott bástyán belül volt [12].

A nádori vízmérce (kékkel) elhelyezkedése
a budai királyi vízmű épületének előterében, 1819 (forrás)

A vízmű egy fenyőfából készült föld alatti csatornán át kapta a Duna vizet. Érdekes módon a csatorna futása hétszer tört meg, míg elért a mérceaknához. A csatorna mélységét a Duna akkor ismert legkisebb vízállása alatt építették meg a folyamatos vízellátás biztosítása érdekében. Ezt a csővezetéket 1818-ban kicserélték, mert a legkisebb vízállások szintje annyira lecsökkent, hogy kisvizes időszakokban a Duna vize már nem jutott be a csatornába, ilyenkor kézzel kellett betáplálni a vizet. Ebbe a csatornába mélyült a vízmű udvarán létesített négyszög alaprajzú mérceakna (lásd alábbi ábra) [12]. Az akna alja 7 méterrel volt a talajszint alatt, tehát a 7 méternél magasabb vízállás esetén a Duna feljött a királyi vízmű udvarába. Érdekes kérdés, hogy az ábrán jelzett 749 cm magas vízmérce oszlopkőről 1838. március 15-én éjjel milyen emberfeletti erőfeszítéssel (és pótvízmércével) olvasták le az aktuális 929 centiméteres tetőzési szintet, tekintve, hogy az ábra alapján 2,29 méteres víz állhatott a vízmű udvarában. Fennmaradt rajzok alapján a mérce legkésőbb 1817-től úszós-pálcás szerkezetű volt, azaz a kútlegénynek nem kellett minden észlelés alkalmával lemásznia az igencsak szűk aknába. Ettől az évtől kezdve a helyi napilapok rendszeresen közöltek vízállás jelentéseket a "nádori" vízmércéről. 1823. január elsejétől a mérce "0" pontját 119 milliméterrel süllyesztették, igazodva az 1822. évi alacsony vízálláshoz [13]. 

A mérce aknája a királyi vízmű csatornájában Edvy Gyula helyszínrajzán (1962)

(forrás és a kép nagyobb felbontásban)

1850-től hivatalos vízmérce szerepét átvette a Lánchídi vízmérce, de továbbra is használták szintezési alappontként, és a vízállás-észlelés is folytatódott rajta. Egészen 1863-ig, amikor "lejtméréssel" azaz szintezéssel összemérték a lánchídi vízmérce 0 pontjával, így 1863. évi október hó 28-ával a lánchídi vízmérce "0" pontját fogadták el új sempontként. Végül a Várkert alatti Duna-part rendezése során számolták fel a régi királyi vízművel együtt 1877 augusztusában. A feljegyzések szerint a föld alatti csatornákat dunai kaviccsal töltötték fel - azaz a mélyben ma is ott rejtőzhet a régi budai vízmérce aknája. 

Most, hogy sikerült tisztázni, hol állt az 1838-as árvíz idején használatos vízmérce, már csak egyetlen kérdés megválaszolása maradt hátra: milyen abszolút magasságban volt a vízmérce "0" pontja? 

Szerencsére nem kell régészeti módszerrel kiásni az aknát, hogy erre a kérdésre felelni tudjunk. Mivel a vízmérce jelentőségénél fogva központi szerepet töltött be a város életében, több alkalommal pontosan beszintezték. Amíg be nem illesztették a birodalmi szintezési rendszerbe, azaz magasságát nem viszonyították a petronelli alapponthoz, ez volt az abszolút 0 pont, magasságát 0' öl 0" láb és 0'" hüvelykben állapították meg. Amikor 1836-ban a dunamenti szintezés elért Budára is, és a vízmérce "0" pontját 163' 1" 6,75'", azaz 51,878 méterben határozták meg. Ez a kezdőfelület a Petronell-Carnuntum, Alsó-Ausztria közelében lévő I. számú szelvénykő felett önkényesen 10 lábbal felvett képzeletbeli síkja volt. Ez 144,682 méter Balti tengerszint feletti magasságnak felel meg (145,357 méter Adria felett). Azért innen számították, mert az osztrák részen eddig terjedt ki a vízrajzi felmérés, nem pedig Dévényig, azaz az országhatárig [14]. 1839-ben a jeges árvíz utáni városrendezés megkívánta, hogy pontos szintvonalas térkép készüljön Budáról és Pestről. Tenczner Károly ugyancsak a Petronelli-rendszerben végzett szintezése révén elkészült Pest város magassági térképe, rajta az újonnan épült töltésekkel és a városi csatornahálózattal. 

Mivel a Petronelli-rendszer ma már nem használatos, a vonatkozó későbbi szakcikkekben ezt átszámolták tengerszint feletti magasságra. De ebben is van egy csavar, hiszen az első országos szintezés (1878-1913 között) az Adriai-tenger középszintjét használta, 1960 óta viszont a szocialista országok áttértek a Balti-tenger alapszintjére. A két alapszint között 67,47 centiméter különbség van, az áttérés következtében csökkent Magyarország legmagasabb pontja 1015 méterről 1014 méterre, azaz a Balti alapszint van magasabban. Вendefу László 1951-ben közölt adatai alapján a régi budai vízmérce "0" pontjának abszolút magassága 1834-ben 96,63434 mAf volt, 1839-ben a Tenczner-féle szintezésnél pedig 96,6316 mAf [10]. A kettő közötti különbség mindössze 2,74 milliméter, azaz kb. 1 bécsi vonal. A süllyedés akár származhatott a jeges árvíz okozta károkból is. Ezzel párhuzamosan Edvy Gyula fenti helyszínrajzán 96,63 méteres értéket rajzolt be tengerre való utalás nélkül, de valószínűleg ő is még az Adriai alapszintet használta. 

Amennyiben a régi budai vízmérce adriai alapszintjéhez hozzáadjuk az 1838-as jeges árvíz tetőzési értékét (9,2915 m) megkapjuk az 105,923 (1839) - 105,926 (1834) méter közötti abszolút magasságot. 

Mielőtt rátérnénk a ma is használatos Balti alapszintre, egy gondolat erejéig maradjunk még az Adriánál. 1979-ben jelent meg Rajna György: Árvíztáblák Budapesten c. tanulmánya [15]. Ebben a 80 ismert 1838-as árvíztábla közül jó néhány mellé rendeltek abszolút magasságot is. Annak ellenére, hogy a kiadás évében már majdnem 20 éve a Balti alapszint volt használatban, ezek az értékek még a 105,92 méteres Adriai szint körül szóródnak. Elképzelhető, hogy az 1838-as jeges árvíz tábláit még nem szintezték be hivatalosan a Balti alapszintre. 

Eltűnt Árvíztábla Óbudán (Cserba Aurél 1974)

1974-ben a meglévő árvíztáblák egy részének magasságát tudományos módszerrel összevetették a tetőzés magasságával [16]. Ez a mérés ugyancsak az Adriai alapszintet használta. Mivel az ebben szereplő táblák csak részben egyeznek a Rajna-féle tanulmányban szereplőkkel, feltételezhetjük, hogy nem közös adatbázisból vagy felmérésből készült a két tanulmány. 

Lássuk tehát a Balti alapszint értékeit! Hogy ezt megkapjuk, először ki kell vonnunk a 0,6747 méter különbséget a régi budai vízmérce Adriai alapszinten mért sempontjának magasságából: 96,63-0,6747 = 95,9553 mBf Ehhez hozzáadva az 1838-as jeges árvíz tetőzésének relatív magasságát, megkapjuk azt az abszolút szintet a Balti-tenger alapszintje felett, mely alatt minden vízben állt 1838. március 15-én éjjel 11 órakor: 95,9553+9,29148 = 105,247 mBf, azaz 105 méter 24 centiméter és 7 milliméter. 

Ha validálni akarjuk a megkapott eredményt, nem kell mást tennünk, mint kivonni az árvíz abszolút szintjéből a Vigadó téri vízmérce mai sempontjának abszolút magasságát, amely jelenleg 94,97 mBf 105,247 - 94,97 mBf = 10,277 méter. Tehát az 1838-ban mért 29 láb 4 hüvelyk 9 vonal rekord magasságú árvíz relatív szintje a ma használt Vigadó téri vízmércén 10 méter 27 centiméter és 7 milliméter magasságnak feleltethető meg. Ezáltal kiszámolható az is, hogy az 1838-as jeges árvíz szintje 136 centiméterrel haladta meg a 2013-as rekord jégmentes árvizet, amelyet sikerült a töltések között tartani Budapesten. És egyben magyarázatot nyer az is, miért nem szerepel az 1838-as árvíz a Vigadó téri hajóállomáson; legfeljebb egy póznára téve férne rá. 

A Duna főeséspoligonja 1838-ban Kiss és Winkler szerint (1974)
(Az adatok Adria feletti szintben vannak megadva)

Végezetül fontos hozzátenni, hogy ez a számított érték a Duna egyetlen kitüntetett pontjára vonatkozik, méghozzá arra, ahol a régi budai vízmérce állt (ebben az esetben az 1646,65 fkm szelvényre). Ettől az értéktől távolodva folyásirányban lefelé csökkent a tetőzés abszolút magassága, folyásiránnyal szemben haladva pedig nőtt. A folyó esésviszonyai és a jégdugó visszaduzzasztó hatása tehát azt eredményezték, hogy Óbudán az árvíz 40-50 centiméterrel magasabb tengerszint feletti magasságon tetőzött, mint a Ferencvárosban [15] [16]. 

Ha valaki Budapesten járva szeretné felidézni, mekkora is lehetett az 1838-as jeges árvíz relatív, azaz utcaszintről számított magassága, kis hibáktól eltekintve jó támpontot nyújtanak a házak falán fennmaradt árvíztáblák. Ott, ahol ez nem adott, az árvízszintek kiszámított abszolút értékének ismerete segíthet egy szintvonalas térképpel párosítva. 

Felhasznált irodalom:  

[1] Töriblog: Az 1838-as dunai árvízről.

[2] Pallas Nagylexikon (Arafale-Békalen) 199. old. 1893.

[3] Révai Nagylexikon (Arány-Beke) 145. old. 1911.

[4] Tenk András, Dávid Lóránt: Geographical and GIS analysis of the great flood of 1838 in Pest-Buda. Geographia Technica 10 (1/2015)

[5] Lászlóffy Woldemár: Az árvíz műszaki leírása. In: Némethy K. (szerk.) A pest-budai árvíz 1838-ban. 1938.

[6] Bierbauer Virgil: Az 1838. Évi árvíz hatása Pest Építészetére. In.: Némethy K. (szerk.) A pest-budai árvíz 1838-ban. 1938.

[7] https://mek.oszk.hu/adatbazis/lexikon/phplex/lexikon/d/kisokos/184.html

[8] http://archfoto.tripod.com/mertekegys.html

[9] KDDVIZIG: Ismét üzemel a vízmérce házikó a Lánchídnál

[10] Dr. Вendefу László: A Duna sempontjának magassága az újabb - s régibb meghatározások alapján. Geodézia és Kartográfia 1951.

[11] Dr. Czagány István: A "királyi vízmű" története. Budapest 1981/9. 

[12] Edvу Gyula: A régi budai "nádori" vízmérce. Technikatörténeti Szemle 1. (1962.)

[13] Kuzmann Gábor: Hidrológiai észlelések a Duna budapesti szelvényében 1817-1875. Hidrológiai Közlöny 1981. 7. sz. 

[14] Hillier Domonkos: A Duna hidrológiai modelljének történeti vizualizációja. ELTE 2011.

[15] Rajna György: Árvíztáblák Budapesten. Tanulmányok Budapest Múltjából 1979.

[16] Kiss Albert - Winkler Gusztáv: Az 1838. évi árvízjelek hitelességének vizsgálata. Geodézia és Kartográfia 1974. 3. szám