A Somos csárda

Több mint 10 éve annak, hogy utoljára szóba került a Somos csárda a Dunai Szigetek blogon. Egy évtizede sajnos még nem állt rendelkezésre annyi elérhető forrás, mint manapság, de szerencsére az arcanumon előkerült egy hosszabb cikk a csárda történetéről, 1969-ból. A fénykorát a hajóvontatás idején élő csárda ekkor már legalább 10 éve összedőlt, helyén a vízmű épített ivóvízkutakat. Igaly István cikke újabb lökést adott a csárda történetének kutatásához. Két részes sorozatunk első részében az irodalmi szempontból is figyelemre méltó írását közöljük változatlan formában.

írta: Igaly István 

A surányi jegenyék úgy állnak az utcákban, mint hatalmas testőrök. A ligetes partrészek egy-egy ledőlt óriás fája, melyeket a teremtő, de ugyan akkor a romboló ember se bántott, sok-sok történetet láthatott, hiszen erről évgyűrűi tesznek tanúbizonyságot. Próbáltam én ebbe a naptárba belelapozni, néha el is tudtam olvasni a sokszázéves kalendáriumból a sorokat és sorsokat, néha csak úgy elképzelgettem. Aztán az idők újabb történeteihez hozzá-hozzáhallgattam már elég fiatalon, a paraszt barátaim, igen idős bátyókák és nénék igaznak vélt történeteit. Az egész régiekhez. hozzáálmodtam a csodaszépet vagy csodaérdekest.

Így vagyok ezekkel a történetekkel. így vagyok a Somossal is. Egészen igaz-e ez a történet, vagy nem, nem tudom. Úgy mondanám, mint a régi történelem íróira mondják: "Van bennük igaz is". Ők mindig a saját urukról hazudták a legszebbet. Hiszen ha nem tették volna, nem is írhatták volna. De gondolom, nem is fontos ez. A fontos az, hogy érdekesek, ízesek, kedvesen simogatóak legyenek, ahogy esti tábortűznél elmondjuk őket.

Bolondos szerelmek, kedves, pajzán tréfák, szenvedélyek, romantikus, régi betyárhistóriák találkoznak itt a múlt gomolygó ködében. Mint egy hatalmas kaleidoszkópba, úgy nézek a múltba és igyekszem az igazat látni a megtáncoltatott asztalka nélkül. Inkább egy jó pohár homoki segít a képzeletnek, mert állítom, nagyobb a varázsa, mint egy spiritiszta szeánsznak.

Ez a terület, amiről beszélek, az öreg Ister által réges-régen hosszúra épített Szentendrei-sziget Felsőgöd felé eső partrésze. Ma Suránynak nevezik, alig harmincegynehány éve. Hogy szép-e? Azt hiszem, hazánk egyik legszebb tája. Sok-sok mindent lehetne erről elmondani és lehet, hogy egyszer, ha erre felhatalmazást kapok, megint elmondok valamit "mielőtt elalszunkra". Most azonban a régi Somos csárdáról fogok mesélni.

Vegyük hát a tarisznyát, a tarisznyában az ételest, meg italost, a bicsakot, ollót, meg az egyéb himi-humit, no meg a horgászó dobozt a pergetős horgászkészséget, a szákot és a hajnali szürkületben induljunk el könnyedén, fiatalosan észak felé a Danubius partján.

Simogatóan gyógyító csend van. A pára-pamacsok tündértáncot járnak a Duna bársonyos hátán, hogy mikor a másik oldalon felbukkan a vörösképű óriás, mind egyszerre, mint egy balettben eltűnjenek a napsugarak aranyló hídjain. Fenséges látvány! Ballagva érem el a régi Kukora-csárdát, illetve csak a csárda helyét, /erről is sokat lehetne beszélni/ ahol egy elég koszos, még éjjeli kóborlásából elvadult kinézésű, kimosdatlan macska vadászik valami rejtélyes kicsiny állatra. Innen nemsokára elérem az idő elpusztította Szabóné-féle csárda helyét, majd kitárul előttem mint gyönyörű festmény, egy partrész Sződligettel szemben. A parthoz közel áll egy hatalmas lombozatú öreg fa, mintegy csodálkozva azon, hogy meghagyták a nagy idők. Elneveztem "Csendeske"-fának. Ő szokta betakarni álmaimat horgászás után. A kiugró partrész öblöt és csendes vizet képez, melyre egy dombocska fut rá lágy, puha hajlattal. A domb Dunához közelebb levő oldalán három gyönyörű jegenye, mintha mesebeli őrök lennének. Ezek vigyáznak a mögöttük levő Somos-csárdára, illetve arra, ami a csárdából megmaradt. E helyről látszik a váci Migazzi Dóm zöldes kupolája, az egész város, a hegyek, a tótfalusi templom tornya, lefelé a surányi és felsőgödi jegenyesorok. A Duna kis ága felé a pilisi hegyek és Leányfalu hegyoldalba vésett reliefje.

Bemegyek messze a Dunába benyúló, újonnan épített gátra és onnan dobom ki csalimat tízszer, hússzor, kisezerszer. Pörgettem, pörgettem semmi szerencsével. Ilyen is van. Megfürödtem, a napon megszáradtam, a "Csendeske" fa alá húzódtam, elővettem az ennivalót és megreggeliztem. Elgondolgoztam...

Az öreg folyam partja az 1800-as évek végéig vontató terület volt. A terhes, gabonás, tölgyfából készített szépmüvü hajókat a partról lovakkal vontatták. Az első vezérlovon ült a lovakat irányító ember, rendszerint a lovak tulajdonosa, a hajón a hajóbiztos, a kormányos és a hajó kiszolgáló személyzete. A hajóról tülökkel jelezték, hogy gyorsabban vagy lassabban haladjanak. Gazdag kalmárok hajói ezek, délről hozzák fel északnak a gabonát, az életet. Mindenki igyekezett, hogy lehetőleg gyorsan járjanak. Buda után Horány és Somos volt a pihenő. Horány a kis pihenő, Somos a nagy éjszakai pihenőállomás. Lévén Somos Budától 30 kilométer, igyekezni kellett, ha valaki jó pihenőt akart találni, mindenféle kapkodás nélkül. Ennek a résznek kikötésre jó fekvése lehetett akkor. Védett rész a kiszögellő fok előtt. A Somos-csárda messze esett Tótfalutól, Megyertől, Váctól. Legalábbis olyan messzire, hogy abban az időben zsandár és idegen ember által ritkánjárta csárda lehetett. Édesapám katonai térképén, melyen német és magyar nyelven vannak a megjelölések, jelezve van a Somos-csárda. A második világháború előtt vadászház volt. Voltam benne. Egy nagy szoba, ez lehetett az "ivó", kamra, konyha, egy jó nagy pince állt akkor még jó erős terméskőből építve. Az eredeti épület jóval nagyobb lehetett, ólakkal, istállókkal, színnel. A nagy szoba két ablaka a Dunára nézett és az egész öreg épület zöldes, mohos tetővel messziről látható volt, ahogyan büszkén és egyedül uralta a környéket. A csárdához 600 négyszögölnyi földterület tartozott. Amikor még vadászház volt, a vadászok e területen gyümölcsöst akartak telepíteni. El is kezdték a föld megforgatását, de abba kellett hagyni, mert a babonás földmivesek, annyi emberi maradványt, csontot, koponyát találtak, hogy semmi pénzért nem voltak hajlandók a munkát folytatni. Ez úgy 1940 körül volt. Itt találkozik a jelen és a múlt, de hadd folytassam tovább.

1936 körül egy öreg, akkor 80 esztendős bácsi ismerősömmel, aki Pócsmegyeren élt, poharazgatás közben elbeszélgettem, illetve hagytam beszélni és tisztelettel hallgattam, mert minden ember büszke arra, amit élete alatt összeszedegetett. Sok rémes történetet mondott el. Beszélt Somosról is, beszélt a békésen hívogató csárdáról, cigánylányáról, muzsikájáról, boráról, életéről, hamis tekintetű, sötétlelkü korcsmárosáról, akiről nem lehetett megállapítani, hogy betyár-e, vagy jóságos házigazda. Ebből, meg az előbb elmondottakból, meg amit még a jegenyék súgtak meg nekem, igyekszem összerakni egy régi nap történetét.

Az őszi esti szél a gomolygó ködben rongyokra szaggatta szét a tülök rikoltozó hangját. A hajóbiztos örült, ha meglátta a hivogató, még a ködön is átütő, parázsló zsarátnokként hunyorgó korcsmái ablakszemeket. Hajnaltól alkonyig a párás, őszi hideg csontig átjárta az embereket. Lehorgonyoztak. Mikor készen lettek és a hajót biztonságban tudták, a hajóbiztos, a kormányos, a lovak tulajdonosa és egyben vezetője, szent egyetértésben - melyet a közös sors a közös megpróbáltatások al. kitanak ki - a többi emberrel elindultak a lovakat vezetve fel a dombra a csárda felé.

Az ajtót, mely a konyhába nyilott, betaszitották és a vinyegével rakott kemence fénye messze kivilágított az udvarra. Fogadásukra ott álltak a sunyi korcsmáros, boszorkányfajta felesége, egy sötét képű béreslegény, egy muzsikus cigány és egy magas, feketehajú, nagyon szép cigánylány.

A lovakat az istállóhoz vezették, aztán bemenvén helyet foglaltak a tiszta szobában a nagy kecseklábu asztalnál. A jóízü disznóféle vacsora, az erős paprika, a becsapós homoki bor kellemes családias hangulatot árasztott. A hegedű halkan és csak annyira szólt, hogy a beszélgetést ne zavarja. A szép, mezítlábas, lábán karpereces, szénfeketehaju cigánylány kezdetben segitett a felszolgálásnál, hozzá-hozzásimulva mintegy véletlenül a marcona hajósokhoz. Nem sokat kell kérlelni, hogy táncoljon.

A hegedű sikoltani kezdett, a lány a táncban ősi, vad, buja érzelmeket ébresztett fel. A nagy kocsigyertyák fénye fantasztikusan furcsa árnyakat dobott a falra, ügy tűnt, mintha nagyon sokan táncoltak volna, mintha minden mozogna nagyon nagy lendülettel.

A hajóbiztos kedve kitárult, elővette a sokrétű, nagy pénzeket rejtő tárcáját s abból repült egy-egy nagyobb pénzmadár hol a cigánynak, hol a cigánylánynak. A többiek is dobálták ércpénzeiket, ki kicsit, ki nagyobbat, de azok le se hajoltak érte, csak mozgásukkal köszöngették. Most kezdődött a devernya. A kezdeti magyar dalok szép harmóniája a részegség bűvöletében összekeveredett a rác, a horvát guzlicás, citerás hangulatával. Már nem voltak ebben a világban. A szent, őrjöngő részegség proxizmusában a korcsmárosék azt etették és itatták meg velük, amit akartak.

A maszlagos nadragulya vagy más efféle a nagy, mackófejeket lassan lehúzta a földre hintett szalmára, ahol már álmaikban Dávid király hegedült a másvilágon. /A méreg valószinü nadragulya lehetett, mert a zebegényiek 60 évvel ezelőtt nadragulyás pogácsával kábították el a halakat./ Ezt nevezték "gebulyázás"-nak.

Reggelire elföldelték őket. A hajó értékes terhét kihordták, a hajót elsüllyesztették jóval lejjebb a forgónál, a lovakat elhajtották s Dunántúlon eladták. Aztán így mindent rendbe téve, a következő hajót a legnagyobb udvariassággal kiszolgálva vigyáztak, hogy senkinek hajaszála se görbüljön, de elmesélték, hogy milyen szörnyű szerencsétlenség történt egy hajóval ott lenn, messze a forgónál.

Körülbelül igy történhetett. Hogy hogyan lett végük, nem tudom, de valószinü, hogy a kiegyezés utáni időkben, amikor a betyárvilágot felszámolták, akkor enyésztek el. Helyüket egy ezermester pócsmegyeri parasztember foglalta el családjával, hogy bérlőként vagy tulajdonosként tovább üzemeltesse a fogadót. Ő volt a kiegyezés utáni idők egyik legügyesebb pénzhamisítója. Valószinü, hogy a bor tette azzá. Hogy miért a bor? Hát azért, mert a bora rossz volt és vagy a szőlő volt a rossz, vagy a gazda volt rossz a szőlőhöz, de förtelmes vendégüző bort mért. Akinek pénze volt, elkerülte, akinek meg nem volt pénze, az vitt és nem hozott, úgy hogy egy évig majdhogy éhen nem vesztek. No persze ehhez hozzájárult az is, hogy annyira tisztelték abban az időben a bort /nem az államot/, s igy nem mertek hozzányúlni, hogy azt jobbá tegyék.

Aztán egyszer más lett az élet a Somosban. Vácról hozattak bort a püspöki pincéből, azt pedig tudjuk a kis békától, hisz igy brekegi: "Papi bor jó bor, papi bor jó bor”. Jó ételt is főztek s előbb ritkásan, majd gyakrabban jöttek parasztok a földekről, ladikkal a túloldalról, no meg a halászok. De hogy az egyház se maradjon ki, kedden a kispapok, pénteken a nagypapok érkeztek rendszeresen halászlére. De még véletlenül sem cserélték fel a napokat, nehogy megszólják egymást. Vác katonaváros is, szóval csoda történt, jól ment a Somos. Gazdagodott a korcsmáros, no de volt is olyan rojtos, zöld sallangos, hosszuszáru, sárgára kiszívott, cifra faragásu, tiszteletet parancsoló, bajuszhoz és pocakhoz illő tajtékpipája, hogy egyszerre "nemzetes urnák" szólították. No nem is dolgozott, inkább csak dirigált. Barátságos, tekintélyes ember volt. Mondják, inkább komoly s csak akkor mosolyodott el ravaszkásan, finoman a bajsza alatt, ha valaki jó erősen a küszöbre lépett.

Hetenként egyszer átvitette magát a túloldalra és beutazott akkor még elsőnek tisztelt vasutunkkal Pestre. Ott különböző hírlapárusoknál újságot vásárolt, nagy pénzzel fizetett és elfogadta a sok csipri-csupri aprópénzeket. Átkocsizott a Lánchídon, fürdőbe ment, megebédelt az Arany Bárányban, majd kora délután bevásárolt és hazautazott a délutáni vasparipával. így történt ez hosszú időn keresztül, egészen addig, mig az egyik alkalommal, mikor éppen fizetett az újságosnál, hogy honnan, honnan nem, előkerült egy konstábler /ez volt a nevük az akkori rendőröknek/ és bekísérte a főkapitányságra. Tagadni nehéz lett volna. Hetek óta figyelték, ott hevertek az asztalon a bűnjelek, a hamis pénzek.

A hazautazás már másnap egy bizottság kíséretében történt. Mindent megtaláltak. A küszöb alá volt beépítve a pénzcsináló, nagyon ügyes présgép, melynek csak az kellett, hogy valaki rálépjen a küszöbre és máris szült egy szép és majdnem tökéletes pénzt. Nem csoda, hogy ilyenkor mosolygott a somosi korcsmáros: Győri Bandi.

Jó hosszú időre vonta ki a magyar királyi bíróság Ítélete a forgalomból Győri Bandit, ügy látszik, hogy nyirkos lehetett az állami szálláshely, mert büntetésének letelte után nagyon betegen érkezett haza Pócsmegyerre. Mondják, hogy asztma gyötörte és úgy igaz, hogy télen nem bírta a szobalevegőt és kint a trágyagödör mellett, magaásott veremben élt és egy reggel itt találtak rá holtan. Örököseire szép tornácos házat és egy darabka földet hagyott.

Beszélik, hogy később a Somos megszűnt mint csárda és a kóbor betyárok búvóhelye lett. Név szerint a Rózsa nevet is emlegetik, de ez nem valószinü, mert az országban való barangolásaim alkalmával sok-sok Rózsa-betyár vonatkozású elnevezéssel találkoztam, de ezek inkább kitalált, költött elnevezések.

Majd az idők kereke közelebb gurult hozzánk, a törvényes idők, a fejlődő, népesedő élet ártalmatlanná tette a romantikus házikót. Vadászház lett. Fazekas Pista barátom, akit igy mókáztak a gyerekek: "Halász, vadász, madarász, üres zsebben kotorász", lakott benne egy darabig családjával, mig a háború őket is vissza nem űzte a faluba, Megyerre.

A Somos aztán mint egy vak ember, a Dunára nyiló vak ablakszemeivel nem akarta látni azt a szörnyű világot, amikor a jegenyék felett gyilkolták egymást űzve a harci repülők, s az elaknásitott Duna másik oldalán, a váci országúton pedig a német gépesitett hadoszlopok vonultak.

Aztán, hogy annyi minden mellett mi fájhatott a hadvezetésnek ezen az öreg, romos, mohos sapkáju csárdán, ki tudja, de belelőttek egyszer-kétszer a másik oldalról. Mondják, hogy úgy nézett ki az első lövés után, mint egy nagy komondor, amelyik álló helyzetből leül a fenekére, de a második lövés után már nem volt feje a képzeletbeli kutyának.

Ember nem volt benne, de rengeteg mese halt meg vele akkor. No még valami vigasztalót: a három jegenye csonka ágai újra élnek, a "Csendeske fa" is megvan és a természet, a nagy rejtegető bevonta folyondárral, ami még a Somosból megmaradt.

A képek 2010. július 18-án készültek a Somos csárda hűlt helyén.

Forrás: Dunakanyar tájékoztató, 1969 (5. évfolyam, 2. szám) https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Dunakanyar_1969/?pg=131&layout=s