Oldalak

2021. június 27., vasárnap

Gyöngyvirágos Muzslai-sziget


A Muzslai-sziget látképét meghatározó kémény

A szlovákiai Muzslától délre az árvízvédelmi töltés egy szakaszon eltávolodik a Dunától. Körbezár egy félhold alakú ártéri erdőt, melynek formája arról árulkodik, hogy itt korábban egy dunai sziget lehetett. Kétszáz évvel ezelőtt még elárasztott területként írták le, de a rajta található növényzet alapján ez az elöntés egyre ritkábban következik be. 

A kőszóráson néhány éve nyitott áteresz

2021. június 26-án, Esztergomnál mért 243 centiméteres vízállás idején sikerült végre eljutni a Muzslai-szigetre. A járvány és az ezzel járó határátkelési korlátozások miatt a tervezettnél körülbelül másfél évvel csúszott a sziget bejárása, de ez nem feltétlenül baj; a Muzslai-sziget ihlette például a 64 millió köbméter c. írásunkat. Az aktuális vízállás ahhoz kevés volt, hogy a mellékágában áramló víz jusson, de ahhoz viszont sok volt, hogy főág kavicsos partján, a hódok által vízbe döntött fák között kényelmesen végig lehessen sétálni. Ez utóbbi azzal járt, hogy alaposan sikerült megismerkedni a Muzslai-sziget vegetációjával, de az előbbinek hála erre csak egyszer volt szükség. De ne beszéljünk rébuszokban; a sziget belsejébe tett kényszerű kitérők a nyakig érő csalánban, nyárfaszösszel tarkított pókhálókkal teleszőtt szederindák közötti hiábavaló keresgélés felidézte a blog 10. születésnapjára írt összefoglaló kalandjait. A nyugati és keleti szigetcsúcs közötti távot azonban szerencsére csak egyszer kellett megtenni, mert a mellékág két pontján át lehetett lábalni gumicsizmában. Éppen ezért a visszaúton a töltés felőli oldalról végül sikerült a mellékágat is megpillantani, ami a szigetről, főként vegetációs időszakban lehetetlen küldetés. 

A Muzslai-szigetet, hasonlóan a többi környékbeli dunai szigettel egyetemben a parthoz kapcsolták a Duna szabályozása során. A lezárt mellékág viszonylag gyorsan feltöltődött, de néhány éve mind az alsó, mind pedig a felső torkolatnál megnyitották a mellékágat. A munkálatok a műholdképek alapján valamikor 2019-2020 körül történhettek. Mindkét helyen kőszórással erősítették meg a partfalat, az alsó szakaszon kotrást is végeztek, de annyit nem, hogy állandó legyen a vízáramlás benne. 

Érdekes a sziget felszínalaktana is, a karéjos elrendezés még a levegőből is jól látható. A mellékággal párhuzamosan futó mélyebb és magasabb térszínek váltakozása arról árulkodik, hogy a sziget a part irányában fokozatosan hízott. A déli oldalon ez nincsen meg, a szakadozott, meredek part és a fák semmiben lógó gyökerei arról árulkodnak, hogy ezt a részt a főág kanyarulatfejlődése során elmoshatta.

Ezen a főági meredek oldalon, a magasabb térszínen találkozni azokkal a növényekkel, amelyek korábban rendszeresen előfordultak az ártéren, de a szabályozás elsősorban ezeket a társulásokat pusztította el. Az ártéri társulások közül a középvízhez képest a legmagasabban a keményfás (tölgy-kőris-szil) ligeterdők találhatók. Mivel ezt a térszínt viszonylag ritkán borították el a Duna árvizei adódott, hogy töltésekkel lekapcsolják ezeket a területeket az ártérről és mezőgazdasági művelés alá fogják. A Muzslai-szigeten vannak arról árulkodó növények, hogy a sziget magasabb részein előfordulhat még keményfás ligeterdő. Elsőként a gyöngyvirágok tűntek fel, amit eddig talán nem is láttam máshol dunai szigeten, aztán ott voltak a kőrisfák és a tölgyfacsemeték is. 

Jé, gyöngyvirágok!

Tölgyfacsemete gomba társaságában

Tankönyvi ábra a partelmosódásról

Ezt a régi szigetmagot a jobb part felől egy mélyebb térszín határolja, ahol a nyakig érő lágyszárúak akadályoznak mindenféle emberi közlekedést. Néhány helyen vadcsapások vágnak benne nyiladékot, de ezek jellemzően nem követik a hidrológiai érdeklődésű látogató útvonalterveit. Azaz a Zoltek kémény által dominált főág menti erdőből lehetetlen átjutni a mellékághoz. Azt pedig igazán vétek lenne kihagyni!

A mellékág ugyancsak megnyitott alsó torkolata

A két kilométer hosszúságú mellékágnak csak az alsó felében volt némi sekély víz. A kikotort alsó torkolaton keresztül kapcsolatban volt a főággal, így időről-időre van lehetőség a víz frissítésére. A töltés felől egy keskeny ártéri erdő kísérte, ahol jóval könnyebben le lehetett sétálni a partjára. Lapos partját főként füzesek kísérik, vizét békalencse borítja. Aztán egy ponton a vizes rész hirtelen véget ér és egy hasonló paraméterű száraz meder következik, melyben időszakos vízáramlásra utaló uszadékfa volt, de az ártéri erdő még nem vette birtokba. 




Érdemes szót ejteni arról is, hogy a szlovák dunai árvízvédelmi töltések alsó része betonlapokból van kirakva, melynek mintázatát a rajta megtelepedett növényzet rajzolja ki.

A Muzslai-sziget ismeretlensége ellenére mindenképpen megér még egy utat, lehetőleg vegetációs időszakon kívül, legalább 350 centiméteres esztergomi vízállásnál. Ezáltal jobban meg lehetne ismerni a sziget domborzatát, illetve a mellékág hidrológiai viszonyait. 

2021. június 16., szerda

Tizenöt nap a Dunán


Százharminc évvel az első magyar kiadás után újra kapható könyvesboltban Habsburg Lotaringiai Rudolf "Tizenöt nap a Dunán" című könyve. Az Erdélyi Szalon kiadó fakszimile kiadásban jelentette meg a madarászként is jeleskedő trónörökös expedícióját. A könyvből nem csak az derül ki, hogy mennyire más volt a dunai táj akkoriban, hanem az is, mennyit változott az emberek gondolkodása a vadon élő állatokról, esetünkben konkrétan a ragadozó madarakról. 


Ezt a könyvet kétféleképpen is be lehet mutatni; azoknak akiknek már volt szerencséjük elolvasni az első kiadást, és akik még nem olvasták egyáltalán Habsburg-Lotaringiai Rudolf trónörökös művét. Kezdjük az első csoporttal, hiszen nekik nem nagyon kell részletezni a történetet. 

Az új kiadás 2020-ban jelent meg. Hiánypótló kötet, hiszen antikváriumban is igen ritkán lehetett találkozni az 1878-as megjelenésű "Fünfzehn Tage auf der Donau" című német nyelvű kiadással, vagy az 1890-es magyar kiadással. Online eddig is elérhető volt a kötet (link), ugyanis a Széchenyi Zsigmond Vadászati Könyvtár, később Magyar Természettudományi Múzeum példányát korábban beszkennelték. Aki ezt már olvasta, annak ismerős lesz a könyv is, a fakszimile kiadás pontosan ez alapján készült, azaz tulajdonképpen kinyomtatták az internetet. Az eredeti, Paszlavszky-féle fordításhoz tehát nem nyúltak és a kötet végén szereplő — a Wikipédiáról egy jelentős hibával kimásolt — fülszövegen kívül nincsen benne magyarázó szöveg, ami esetleg hátteret nyújthatna az olvasó számára ennyi év távlatából. A könyv borítója idézi az első kiadás díszítését, melynek bolti ára 4990 Ft.


Azok számára, akik még nem olvasták ezt a könyvet, elsőként ki kell tenni valami karikát, ami a gyengébb idegzetűeket figyelmezteti, hogy ez bizony egy vadászatról szóló regény, amelyben kétszáznál több állat lelövéséről olvashatunk. A lelőtt állatok többsége madár, eszmei értékük manapság bizonyára tízmillió forintokra rúgna. Csakhogy 1878-ban még nem volt olyan, hogy eszmei érték, meg természetvédelem, meg védett állatok. Az utókor éppen ezért nem alkothat értékítéletet, miközben a lelőtt kerecsensólymokról, különféle sasokról, baglyokról, fekete gólyákról olvas. Már csak azért sem, mert ez a vadászkaland egy tudományos expedíció volt, melyen a kor legnagyobb tudósai vettek részt. Köztük Eugen Ferdinand von Homeyer, egy porosz nemes, aki a Német Madártani Társaság elnöke volt ebben az időben, Alfred Brehm, természettudós, madarász és világutazó és Eduard Hodek, bécsi preparátor. Ugyancsak részt vett a vadászaton Rudolf sógora, Lipót bajor királyi herceg és Karl Albert von Bombelles gróf, főudvarmester és Rudolf nevelője is. Fontos megemlíteni, hogy Rudolf trónörökös, akit Magyarországon leginkább a tragikus haláláról ismernek ugyancsak kiváló természettudós, azon belül is ornitológus volt. A 15 napos, arisztokrata vadászkirándulás célja is tudományos volt, összekapcsolva a vadászat szenvedélyével. Persze akkoriban a tudomány még máshogy működött. 

A Dunai Szigetek szempontjából azért értékes ez a könyv, mert egy utolsó pillanatképet ad a folyóról az ártérről és annak élővilágáról, mielőtt a nagy folyószabályozások teljesen átformálták a tájat. Különösen igaz ez a Dráva-torok környékére, ahol a Hulló-mocsarat egy kanyarulatátvágás egyszerűen felszámolta. Zárójeles megjegyzés, hogy az árvízvédelmi töltések jóval inkább hozzájárultak a madárpopulációk csökkenéséhez, mint a vadászat. Sőt, a főúri vadaskertek előfutárai voltak a mai értelemben vett természetvédelmi területeknek, és akkor válik teljessé a kép, ha azt a külön cikket is érdemlő tényt is megemlítjük, hogy Rudolfhoz fűződik az Osztrák-Magyar Monarchia első természetvédelmi oltalom alatt álló területének kijelölése. Ennek célja a Száva szerémségi nagy kanyarulata mentén elterülő Obedska bara holtág gémpopulációjának megőrzése volt. Rudolf emellett a modern erdő- és vadgazdálkodásról is negatív véleménnyel volt, keskendi (ma Kozarac, Horvátország) erdőről például ezt írta:
"Tájképileg sem festőinek, sem nagyszerűnek nem lehetett mondani e vidéket, de friss buja zöldje mégis kedves bájjal árasztotta el az egész képet. Ellensége vagyok minden egyenes vonalnak, mert ezek világos jelei az ember mindent egyengető kezének; azért az olyan erdő, melyet a derék erdész szabályszerűen zsinór szerint menő fasorokba oszt, elveszti szememben minden báját, még ha oly csodálatos szépen zöldell is; valamint szörnyűködöm minden programm szerinti vadászattól is, a melyen a vadász urak szépen kiegyengetett vágásokba állnak fel lesbe. Értem ugyan, hogy az ilyen erdők, az ilyen vadászatok a számító erdésznek, a ki a természettől a lehető legtöbb fát és a lehető legtöbb vadat akarja kicsikarni, a legkedvesebbek, hanem a magam részéről, a szerényen kóborló természetbarát szempontjából legkevésbbé sem tartom gyönyörűnek. Azért nehezemre esett a keskendi erdőnek, az uradalmi erdők úgynevezett díszének dicséretében és megcsudálásában osztozni; az én lelkem még egészen el volt telve az apatini berkek nagyszerű vadonjaival." 86. oldal.


Az expedíció 1878. április 22-én indult Bécsből és ott is végződött 15 nappal később, május 6-án. A társaság vasúttal érkezett Budapestre, onnan a Rudolfról elnevezett gőzhajón utaztak tovább a Dunán déli irányban. Az utazás ötlete már korábban megfogalmazódott Rudolf fejében, elsősorban Hodek dél-magyarországi utazásainak beszámolói keltették fel a trónörökös figyelmét a vadmadarakban gazdag terület iránt. 

Az expedíció a könyvben szereplő leírással ellentétben nem az Al-Dunán zajlott; a legtávolibb ponton sem érték el a Tisza torkolatát. Három, földrajzilag jól elkülöníthető Duna-szakaszt jártak be a bő két hét alatt; Apatin környékét, tágabb értelemben Mohács és a Dráva-torok között, a Fruska Gora hegységet, valamint  Kovil (Kabol) környékét Újvidék és a Tisza-torkolat között. Ezen kívül további kisebb kirándulásokat tettek az Adonyi-szigeten, a Baranya vármegyei keskendi erdőben, valamint Futak környékén. Látótávolságon kívül talán csak a keskendi erdőben kerültek a Dunától. 

Jellemzően a helyi arisztokrácia látta vendégül a vadászokat, Adonyban gróf Zichy János, Baranyában Albrecht főherceg, Rudolf nagybátyja, a Szerémségben pedig gróf Chotek Ottó és Rudolf. A helyi birtoktesteket jól ismerő erdészek kalauzolták a madárfészkekhez a társaságot. Ez a Duna mentén főként csónakon zajlott, mert tavaszi árhullám vonult le a folyón. Legtöbbször a gőzhajón éjszakáztak, miután a lelőtt madarakat tudományos szempontból rendszerezték és dokumentálták.

A könyv egyik helyszíne, a Vémelyi-Duna Apatintól nyugatra.

Érdemes térképpel olvasni a könyvet, még úgy is, hogy ez a melléklet kimaradt a kötetből. Ehhez éppen megfelelő lett volna a III. katonai felmérés, amely 1880-1881-ben—alig 2-3 évvel később—készült el az expedíció után, azaz a Duna korabeli állapotát ábrázolja. Térképpel ugyanis könnyen azonosíthatók a könyvben szereplő földrajzi tévedések, melyek közül talán a Béga-csatorna említése a legjelentősebb. Ez a csatorna Temes és Torontál vármegyékben épült, csakhogy az expedíció erre már nem járt. Ezt egyszerűen összekeverték a Kölked melletti Béda-kanyarulatokkal. Sajnos ez a tévedés a fülszövegbe is belekerült. Hidrológusok ehhez még hozzánézhetik a korabeli mohácsi vízállásadatokat; ezek rendelkezésre állnak a Hydroinfo archívumában. 

Czerevicz és a Chotek grófok vadászháza a Fruska Gora hegységben

A vadászok nem minden alkalommal jártak sikerrel. Volt, hogy órákat töltöttek hiába a fészkek alatt hanyatt fekve, fedezékként alaposan betakarva letört ágakkal, volt, hogy a madarak kicselezték a vadászokat. És előfordult olyan is, hogy Európa egyik legnagyobb birodalmának trónörököse egy borzalmas dögszagot árasztó, elejtett keselyűt cipelt a hátán, amely valamelyik balkáni hadszíntéren hízott jó kövérre. Az irodalmi értékkel is bíró könyv a tájleírások mellett szakít időt a társadalom ábrázolására is. Falusi ünnepségek, szerb, sokác, magyar, német népviseletek mellett jellemrajzok is megörökítettek néhány embert, aki közeli kapcsolatba került a trónörökössel. Talán a legérdekesebb ilyen találkozás Kovilban történt, ahol Tarcza, a bagón és pálinkán élő, majom-szerű, fészek-felderítőt örökítette meg az utókor számára, akit talán már a faluban sem emlegettek halála után, de mégis örök életet szerzett számára ez a könyv. Mint ahogy örökre megőrizte a könyv egy letűnt, szabályozás előtti dunai táj emlékét is, ahogy mi már sohasem láthatjuk ezt a folyót:
"Az esti világítás csodás hatással volt az egész tájképre. A Nap igazán magyarországi módon, egészen másként szállt le, mint a nyugoti országokban, a miről annak, a ki napszállatkor a gyönyörű fényhatásokat Magyarországon nem látta, fogalma sem lehet. Az élénk pír, mely nyugoton félkörben kigyuladt; a halmok csúcsai és a fák koronái, melyek a lenyugvó Nap utolsó sugaraitól megaranyozva csendesen bólingtak az esti szellőben; a Duna, melynek reszkető hullámain a nyugoti ég vérvörösen tükröződött vissza; az ólomszürke éj keleten, melyet csak itt-ott szakítottak meg egyes fénylő csillagok s narancsszínű pászta választott el a lemenő Nap világos szalagjától; a beljebb fekvő berkek és mocsarak, melyek kékes párákba és könnyű ködbe burkolva, kísértetiesen eltünedező körvonalakban elegyedtek össze lassanként szemeink előtt: mindez csodálatos szép képet alkotott, melynek igazi keleti színpompája, egyesülve a gyönyörű est mély nyugalmával, a természet minden barátjára feledhetetlen hatással volt." 32. oldal.

2021. június 5., szombat

A tassi Hóhér

Nem könnyű a folyókanyarulatok domború partján álló zátonyok és szigetek élete. Jellemzően ezek mellékágai a legsekélyebbek, töltődnek fel leghamarabb, azaz nagy eséllyel gyakrabban kerülnek szárazra. Parti zátonyként születnek, majd hamarosan, a kanyarulatfejlődés dinamikája következtében a partba olvadnak. Ez történt a tassi Hóhér-szigettel is, melynek emlékét a Sorkosári-Duna más szigeteihez hasonlóan az utcahálózat őrizte meg. 

A Hóhér-sziget az 1920-as években (forrás)

A tassi Hóhér-sziget valószínűleg a Soroksári-Duna legismeretlenebb szigetei közé tartozik. 

Elsősorban azért, mert már nem sziget, és az 1960-as évektől kezdődően fokozatosan beépítették nyaralókkal. Az építkezés az 1970-es években gyorsult fel, és érintette az egykori sziget alsó és felső torkolatát is. Ezt a medret feltöltötték és sorban nyaralókkal építették be. Ez a nyaraló-sor Tasstól egész Dömsödig egybefüggő csíkban övezi a Soroksári-Duna bal partját, utcák is csak néhány helyen szakítják meg a telkek folytonosságát. Emiatt a helyszínen szinte lehetetlen rábukkanni a nyomára, ha valaki nem tudja pontosan mit keres. Három támpont azonban segíti az azonosítást. Létezik két töréspont a Dunasor utcán a mellékág két egykori dunai torkolatánál, valamint a felparcellázott régi szigeti területen jellemzően hosszabbra nyúlnak a telkek a Soroksári-Duna és a Tassi-főcsatorna között, mivel a csatorna egy szakaszát a régi mellékág nyomvonalán vezették. 

A Hóhér-sziget(ek) 1830 körül. 

Másodsorban azért, mert mindössze három térképszelvényt találtam, amelyen ez a földrajzi név szerepel. A sziget ugyan szinte minden térképen szerepel a XIX. század első évtizedeitől kezdve—akkor még három különálló zátonyként (lásd fenti kép)—de a nevét alig említik. Először 1880-ban bukkan fel a "Hóhér" a tassi kataszteri térképen, utoljára pedig 1930-ban, az angyalos vízisport térképen, ahol személyesen először találkoztam ezzel a furcsa szigetnévvel. Fúrja az ember oldalát a kíváncsiság honnan kaphatta a sziget a nevét, de erre vonatkozó irodalmat nem találtam. 

A Hóhér-sziget 1880-ban (forrás: mapire.eu)

Talán azért sem, mert harmadsorban az elérhető szakirodalomban egyáltalán nem lehet a nyomára bukkanni a Hóhér-szigetnek; nem említik sem újságcikkekben, sem tanulmányokban, sem könyvekben. Emiatt talán még az a különös helyzet is előfordulhat, hogy azok sem  hallottak róla, akiknek épp ezen a szigeten van telke. Természetesen ez nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a jövőben még előkerülhet róla valamiféle irodalom. 

A Hóhér-sziget a teljes beépítés előtt, 1968 szeptemberében (fentrol.hu)

Ismeretlenségének fő oka az lehet, hogy egy, a településektől viszonylag távol fekvő szigetről van szó. Eredetileg egy ártéri erdőkkel övezett Duna-szakasz domború kanyarulatában, sekély vízből kiemelkedő zátonyként bukkanhatott fel, majd a fejlődése rögtön zsákutcába is került, miután a Soroksári-Dunát 1872-ben Gubacsnál lezárták. Ettől kezdve a Makád alatti folyókanyarulat fejlődése megállt, a sekély mellékágat hamarosan benőhette a növényzet, melyet csak akkor tisztítottak ki újra, amikor a XX. század első évtizedeiben megépült az övcsatornaként funkcionáló Tassi-főcsatorna, méghozzá abból a célból, hogy a Tasstól nyugatra elterülő ártéri öblözetben összegyűlő bel- és csapadékvizeket Tassnál egy zsilipen visszavezethessék a Dunába. Kapacitását 700 l/sec körüli értékre tervezték, 2021. május 28-án volt benne némi vízmozgás az átereszeknél.

Kis-Velence. A nyaralók előtt a Tassi-főcsatorna, a másik oldalon a Soroksári-Duna (itt)

A Hóhér-sziget a neve mellett abban is kuriózum (lehetne), hogy ez Bács-Kiskun megye legelső Dunai-szigete, tekintve, hogy Tass a megye legészakibb települése a Duna mentén. Egy táblát, vagy egy utcanevet mindenesetre megérdemelne az emléke a tassi Dunasoron!