2019. augusztus 6., kedd

Árkon-bokron


Ilyenkor visszasírom azokat a napokat, amikor dolgozni kell menni. Akkor két órával többet lehet aludni. Odakinn koromsötét minden, vagy éppen a hajnal első sugarai színezik alkonyi színekre az égboltot. Az ébresztőóra ki van centizve, ennél többet semmiképpen nem lehet aludni. Pakolni már nem kell csak öltözködni, méghozzá melegen, mert ilyenkor még hűvös van. A csomagolás is ki van centizve, nem fogok én feleslegesen semmit cipelni a dzsungelben. Nagyapám gumicsizmája még belefér, meg valami hosszúujjú a szúnyogok és pókok ellen. Igazából csak a fényképezőgép meg a bankkártya az, ami mindenképpen szükséges, minden más csak ráadás. Talán most nem esik bele a Dunába, mint a horányi kompnál. Reggelit majd veszek a pályaudvaron, nálunk még úgyse lesz nyitva semmi. Nem jár senki az utcán, de nagyokat kell lépni, hogy elérjem a vonatot, ha ezt lekésem borul minden, a csatlakozás, a komp és végső soron az egész nap. Friss a levegő, és tükörsima a Duna, mint azokon a nyári reggeleken, amikor a kettes villamosról néztem munkába menet. Odafelé még lehet aludni a vonaton, még hely is van. Már fenn szundikálok a vonaton, miközben odahaza még mindenki alszik és ez így is marad számukra még órákig. A vonat elejébe kell szállni, akkor lehet fél percet spórolni a metróhoz. Miért is kell sietni így? Egyáltalán miért nem alszom én is otthon még az ágyamban? Ugyanazok a kérdések, mint hajnali négykor valahol a Gerecsében annak idején, amikor már csak alig egy tucat kilométer volt hátra Tatáig és a bakancsos kitűzőig...


Ritkán jár a metró, de úgy tűnik elérem a csatlakozást, még idő is lesz újságot venni a távolsági járatra, természetesen az elmaradhatatlan reggeli zacskós kakaóval együtt. Kelleni fog, hiszen órákig tart majd az út. Hogy hová? Bárhová. Csak az előző nap találtam ki, mert munka közben olvastam valami érdekes cikket, aminek még utána kellett járni pár régi könyvben és térképen. Jó lenne helyben is megnézni, megvan-e még? Vagy már elnyelte a folyó? Meg lehet járni egy nap? Meg. Akkor indulás, úgyis hétvége lesz. Persze le kellett volna időben feküdni, de még ki kellett találni az útvonalat, amit persze úgyis összegubancol majd az élet. Ez olyan biztos, mint ahogy el fog hangzani a helyszínen, hogy "ennek nem kéne itt lennie" ill. "ennek itt kéne lennie". És egyáltalán hol vagyok? A Nokia C2 nem fogja megmondani, a térképem is van vagy 80 éves, mert természetesen ez nem Szlovákia, ahol az ország minden négyzetcentiméteréről van használható turistatérkép. 

Régen hányingerem volt tőle, de mostanában már megy az olvasás a mozgó buszon. A vonattal sosem volt gond. Három lapot simán ki lehet olvasni általában egy úton, ha marad valami, akkor jó lesz hazafelé, ha nem akkor ott van valami skandináv krimi, amiben ugyan nem egy dunai sziget múltja után nyomoz a kérlelhetetlen felügyelő, de a módszer hasonló, sőt a történet felépítése is. Így elrepül az idő és nem is kell bámulni az élővilágot töredék-tájjá szabdaló aszfaltcsíkokat. Reggeli buszon úgysem történik semmi érdekes. Ha a nap feljebb megy az égen, vagy már lefelé tart akkor már annál inkább. Előfordul az is, hogy az újságot is le kell tenni. Ha családtagok öngyilkosságáról mesél a sofőr a rajtam kívüli egyetlen utasnak, ha éppen frissen szabadult, holtrészeg elítéltek hadonásznak bicskával, vagy éppen a biciklimet borogatja valami kevésbé szocializált egyén a vonaton. De ne szaladjunk ennyire előre, még kéne valami enni-innivalót és szigetcsokit (a csúcs-csokoládé analógiájára) venni a faluban, mielőtt fél napra elnyel az ártéri galériaerdő (milyen szép név, azoknak, akik nem töltöttek el huzamosabb időt egy ilyenben). Hol a kocsma? Ha mégis ide jönnék vissza majd. Ja, meg a menetrend, az se mindegy. Még a biztonság kedvéért megnézem, sőt lefotózom a nemzeti parkos táblát, hátha az aktuálisabb, mint az antikváriumból megmentett őskori térképem. Ott majd lekanyarodok, ott átmegyek (mekkora is a vízállás? elég lesz a gumicsizma?), remélem nem lesz túl mély az iszap. Biztos el lehet ott menni (általában nem), ha nem akkor kerülni kell a földút felé. De az időpocsékolás, itt le lehet vágni (nem lehet). Remélem nem lesz sok szúnyog (de). Legfeljebb kimenekülök előlük a töltésre (á, az kerülő lenne). Na de jó, mégsincs sok szúnyog, hogy lehet? Mégis, megették őket a pókok, amik akkorák, hogy én is könnyen így végezhetem. Néha a legegyszerűbb terep a leggyalázatosabb. Csak ki kell gyalogolni ehhez a kápolnához. Kicsit esett, de ki gondolta volna, hogy valami tréler éppen felszántotta a földutat és csak kilogrammonként esik le a hízott agyagsár a gumicsizmáról (hiányosabb előkészületnél a 6 éves Martens bakancsról). Ha süt a nap, általában negyven fok van árnyékban a mezőn. Talán nem kapok napszúrást, de azért jó lenne, ha az a bárányfelhő nem kerülné el a napot. Mindegy biztos jön majd másik, csak még a látóhatárt el kéne érnie, előbb. Na mindegy itt lekanyarodok ezen a földúton és már ott is vagyok. De hol a földút? Itt kéne lennie, csakhát a derék paraszt elszántotta és bevetette valami génmanipulált kukoricával, ami tíz centis sorközzel nő három és fél méter magasra. Na mindegy átmegyek. De merre van előre? Mi ez a zörgés? De szép őz, remélem nem gázol agyon...


Na itt is van az erdő, és még kocsiút is vezet ide. Gyönyörűszép, ahogy átsüt a nap a lombok között. Végre árnyék is van, de jó. Nocsak, hová tűnt a másik keréknyom, nemrég még megvolt annál az iszapos gödörnél a derékig érő csalánnál. Milyen kár, hogy nem hoztam hosszúnadrágot. De hát ki gondolt volna erre, hogy csalán nő az ártéren. Na mindegy hetedszerre már nem hagyom otthon a vastag fekete farmert, és leszarom a kánikulát. Ez itt már a világ vége, a horgászok is elfogytak végre. Szerencsére ezen az ösvényen is kényelmesen el lehet férni. Mindjárt itt a Duna! Vagyishogy az a holtág, ami 80 éve valahol itt kanyargott. De legalább a gödör meglegyen, ami még majd emlékeztet rá. Nem itt kellene lennie a régi elzárásnak? Nézzük csak! Azzal a fél szememmel, amit ez a zöldjuhar gally még nem vert ki. Hogy irtaná ki az összeset a természetvédelem! Az ösvény úgyis eltűnt már valahol, miközben szétdobált csódi-hegyi andezittömbökön billeghetek. Éppenhogy ezen a néhány méternyi szederindán kell átmenni. Még nem érik, pech. Nem egyszerű átvergődni rajta, de mindjárt itt a vége. Na, már vérzik is a lábam, szerencsére csak az egyik. Majd letörlöm a víznél, csak előbb át kell menni ezen a csalánoson is. A jó életbe, mi jön még? (Csak a szokásos, ugye-ugye?) Van itt egy bot, amivel le lehetne verni, legalább térdig? Nincs? Akkor mély levegő, úgyis egy nap alatt elmúlik a nyoma. Ha jól emlékszem nem is csíp annyira. De lényeg a lényeg, ott messze mintha már lenne valami víz. Milyen, jó, hogy nem hirdettem meg ezt sem a facebookon, most itt anyázna mindenki...


Vége is a csalánosnak, nem is érzem annyira, a szederindáknak hála. Remélem nem jön szembe semmi, már a hajamban is bogáncs van, a gatyámból nem tudom mi szedi ki majd a pókhálót, meg a ragadós galajt. Majd ledörzsölöm száraz homokkal. Ha lesz itt ilyesmi, mert eddig csak iszap volt. Állítólag jó a reumára. Vagy a csaláncsípésre. Mindenesetre a szúnyogok nem fogják átszúrni ezt a lábamra száradt kérget. Szépen tenyésznek itt, nem is értem miért éppen egy héttel az árvíz levonulása után kellett idejönnöm. Te jó ég, hogy fogok így kinézni ma este a Dürerben a Dark Tranquillity koncerten?

Itt mintha ritkulna az erdő... Már elmaradott a gyalogakác, el a szöszölős nyárfa, amivel tavasszal bármilyen ruhát ki lehet fehéríteni. Már csak fűzfák vannak, meg szúnyogok. Meg a közéjük akadt uszadékfa. Meg az uszadékfa közé akadt fél tehén. Inkább akkor a hűtőszekrény felé megyek, ott talán vékonyabb a pillepalack-réteg. Nahát, ez a gatya jó lenne most a szúnyogok ellen. Ennyire még nem vészes a helyzet. El tudta hozni ilyen messze a dél-koreaiakat a víz? Remélem nem... Kezdek megéhezni, de majd a parton, valami szép helyen eszem csak. Ahol nincs ilyen szúnyogfelhő. Jó lenne, ha itt felbukkanna a dunakömlődi halászcsárda, egy sör is jól esne. Na majd hazafelé, ha visszanéztem az egészet a löszfal tetejéről - még azt is meg kell majd mászni. Remélem nem hagy ott a busz, mint annál a kocsmánál, ihattam még két órát a helyi intelligenciával, mielőtt kimenekített a buszsofőr. Elfogyhatna már ez a szemét. Szervezni kéne ide valami szemétszedést a blogon, anélkül, hogy a körülmények akár említés szintjén felmerüljenek. Itt anyázna mindenki...

Végre itt a holtág! De hogy jutok ki a partjára? Sehogy, derékig ér az iszap az öt centis víz alatt, a vízbedőlt fák között. Olyan, mint az a sziget Párkánynál, bár ott több szemét volt. Vissza az uszadékfára, az legalább száraz. Csak nehogy eltörjön egy alattam, akkor mehetek vissza az iszapba. Mit keresek én itt tulajdonképpen? Még egy képet sem tudtam készíteni. Hogy lesz ebből cikk? Vissza kell majd jönni ide télen, az a biztos. Most még megkeresem ezt a gátat vagy mit, hátha megvan még, nyolcvan éve még megvolt. Csak nem lopták el... Ott talán ki lehet jutni a főághoz, ott talán meglátom a nap sugarát is. Most már hiányzik. 80 éve kellett volna itt mászkálni, akkor még nem volt itt ez a szeméttelepként használt dzsungel (galériaerdő, milyen szép név, ugye?). Mondjuk akkor a Nap szúrna meg, már a töltés oldalában hánynék fekve. Kéne egy kalap, ugye..? 


Arrafelé mintha már tisztulna az erdő! Hajókürt, Duna-illat! Legalábbis egy másik Duna illat, ami nem ez a holtág-féle. A csalogató illat, a napfény íze. A bárányfelhős. Csak jussak ki oda, most már átmegyek bármin! De azt a kócsagot, vagy mit még le kéne fényképezni! De hát elrepült, pedig nem vagyok egy Rudolf trónörökös, aki ornitológusként sokat tett azért, hogy ezek az állatok alaposan megutálják az embert. Atyaég mekkora fára szállt le, legalább öt méter a törzse körbe. Mennyi kvados Döbrögit lehetne itt elverni egyszerre! Jó régen itt állhat... Ja nem, ez fűz. Akkor talán még a térképemen sincs rajta. Itt már ki lehet menni a holtág partjára. Szép kép lett, na még egyszer! Ott van amit kerestem, nem hiszem el, hogy még megvan legalább száz éve építették! Még az is lehet, hogy a római romokból, ami valahol itt lesz lejjebb, hacsak a detektorosok szét nem túrták még. Mondjuk kezet fognék azzal a félőrülttel, aki ide jött kutakodni. Világörökség mondjuk nem lesz belőle, de legalább a múzeum kijöhetne feltárni, itt még úgyse volt ásatás. Mondjuk nem egy Dunafalva, vagy Dunakeszi, de jó lenne megtalálni. Írni mondjuk nem fogok erről, akarja a franc, hogy boldog-boldogtalan idejárkáljon, mint a Helembai-zátonyra. Védett növényekről sem feltétlen kell írogatni. Úgyis leszedik. Meglett, körbefotózva, fel kell írni hazafelé, hogy utána kell kérdezni pár embernél, mi is ez itt...

Ki lehet menni itt a főághoz? Végre itt a torkolat, de soknak tűnik a víz... Na mindegy én már nem megyek vissza abba az erdőbe, csizma le, gatya le, talán nem lesz több mint nyolcvan centi. Itt ez az okoska-botocska, majd segít nekem. Hú, b.meg. Remélem nem lát senki. Cupp-cupp, majd lemosom. Agyag helyett már iszap van itt. Iszap helyett már homok, huh, végre. Itt már áramlik a víz, ott van szemben a homokpad a kőszórás tövében. Balinok csobognak, kergetik a halivadékokat. Mögötte a Nagy-Duna. Bárányfelhők, simogató nap, pergő homok, csend, béke, comfortably numb. Itt már meg lehet ebédelni, ki lehet dőlni, le lehet csukni a szemet. Újabb évtizedig elhallgatnám, ahogy fújja a homokot a szél, susog a lomb, a kövek között csobog a víz. 

Itt vagyok, hazaérkeztem. Újra...

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szuper!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...