Bél Mátyás dunai szigetei Pest-Pilis-Solt vármegyében

Lassan háromszáz éve készült el Bél Mátyás leírása Pest-Pilis-Solt vármegyéről. Mostani bejegyzésünkben művének egyik fejezetét mutatjuk be, amely a Dunával és annak szigeteivel foglalkozik. Összességében elmondható, hogy ennyi idő távlatából északon az emberi beavatkozásoktól eltekintve a helyzet szinte változatlan, míg délen történtek jelentős, természetes változások. 

Pest-Pilis-Solt vármegye allegóriája Mikovinyi térképén 1732. (forrás)

Bél Mátyás vármegyei felmérésével párhuzamosan, deklaráltan a Notitia Hungariae-nak illusztrációjaként, készültek egy kori tanítványának, Mikovinyi Sámuelnek térképei. Erre a királytól 1731-ben kapott felhatalmazása után fogott neki és a kor legkorszerűbb mérési technikájával, az Udvari Kamara mérnökeként készítette el több mint harminc magyar vármegye térképét. Ebből kifolyólag keresve sem találnánk jobb módot Bél Mátyás leírásának megjelenítéséhez mint Mikovinyi Sámuel 1732-ben elkészült Pest-Pilis-Solt vármegye térképét. 

Ezen a térképen a dunai szigetek nem csak szimbolikusan vannak jelen, alakjuk, méretük, egymáshoz viszonyított helyzetük valóságosnak mondható. Jó példa erre a Vác környéki szakasz, illetve a Haraszti és Taksony közötti elnyúlt szigetek. Budapest területén egyetlen jelentős eltérés tapasztalható; a nagyobb Óbudai és a kisebb Hajógyári-sziget helyzete fel van cserélve. A térképen ábrázolt szigetek pontossága északról dél felé csökken, különösen a Vajas-Duna által közrefogott terület különbözik attól a tájtól amit ma ismerünk, sőt más a XVIII. századi térképeken ábrázolt viszonyoktól is. A déli szakasz Bél Mátyás leírásában is elnagyolt, annak ellenére, hogy jóval több sziget található jóval kevesebb szó esik róluk, mint pl. a jól ismert Buda és Pest közti szigetvilágról.

Pest-Pilis-Solt vármegye ekkor még a Kiskunság nélküli területe Visegrádtól és Váctól (Kisoroszi ekkoriban még Nógrád vármegye részét képezte) egészen a Baja alatti Szeremléig terjedt, azaz a jelenlegi magyarországi Duna-szakasz közel felét tette ki. Tétény és Vác között kiterjedt a Duna mindkét partjára, Téténytől délre pedig a Duna képezte a vármegye határát. A jobb parton éppen ezért Fejér és Tolna vármegye térképei kiegészítik a szakaszról szóló ismereteinket. Bél Mátyás leírása azért is fontos, mert a vármegye települései mellett olyan pusztákat is felsorol, melyek valószínűleg a török korban pusztultak el. Ezek a puszták később fokozatosan kikoptak a térképekről. Ilyen a Szentendrei szigeten Puszta Szt. Péter vagy a Csepel-szigeten Gyála vagy Szőlős. Érdekes módon Csepel is pusztaként szerepel, annak ellenére, hogy 1717-ben telepítették újra. Bél Mátyás írásában szakszerűen hivatkozik korábbi szerzők munkáira, főleg a humanista műveltségű Istvánffy Miklós (1538–1615) Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV c. művére. 

Akárcsak az egész országnak, e megyének is fő folyója a Duna. E területre azonban a vidéken lép be, amely Nógrád és Esztergom megyével határos. Hatalmas mederben folyik Visegrád alá egy ágban; itt a hegyek összeszorítják. Innen azonban kivergődve Bogdánynál kétfelé oszlik a víz, és szigetet képez, amely három mérföld hosszú, s kb. negyed mérföld szélességű. Istvánffy szerint e sziget nevét Szent András kápolnájáról kapta, máskülönben a honi törvényekben Ros szigetének nevezik, és azokhoz a javakhoz számítják, amelyek Magyarország koronájához tartoznak. II. Ulászló dekrétuma szerint "a Visegrád alatti Ros-nak nevezett sziget”. Azt hiszem, hogy azokról az oroszokról nevezték így, akiket Kálmán telepített ide.

A sziget távolságadatai nagyjából megegyeznek a mai paraméterekkel, a Szentendrei-sziget csúcsai között a légvonalbeli távolság 25 kilométer, azaz három mérföld (1 magyar mérföld= 8353,6 m), szélessége változó, de a fél mérföld megfelel az átlagos szélességnek. 

A Duna aztán először a jobb oldali ágával Bogdány falut érinti, azután Tahy-, Szentpéter-, Várad-, Szempcz-pusztákat, majd Szentendre városát és végül Kissing-pusztát, s ezek mind a folyó partján vannak. Ezzel szemben bal oldalon először Vác húzódik meg, azután Dunakeszi, távolabb Szemes-puszta, s végül a minap a Tooth falu birtokosai által létesített vendégfogadó. 

A sziget jobb szélét először Kisoroszi, majd Tahy-pusztával szemben Tóthfalu, azután Megyer és végül kissé beljebb: Monostor. Ez alatt a falu alatt egy mérföldnyire, a toothi vendégfogadó és Kissing közt vége a szigetnek. 

A sziget déli csúcsa ma is ezen a ponton található, annak ellenére, hogy a Duna Mappáción szereplő Medgyesi-sziget elnevezés utalhat arra, hogy a Szentendrei-sziget déli csúcsa szigetek összeolvadása révén alakulhatott ki mai formájában. 

Cellarius úgy véli, hogy ezen a vidéken volt Salva, Antoniusnak a szálláshelye. Szavai így hangzanak: „Ptolemaeus elsősorban az alsó- pannoniai Salva városát mutatja, amely Salva az Antonius tartózkodási helye volt az Acuincumi úton, attól 42 000 lépés távolságra.” Tehát így kell olvasni, mint ahogy Ptolemaeusnál van, s nem úgy, mint ahogy a kiadásban írták: Solva, amint Reinesius Tamás is javasolta. A körül a sziget körül esett, amely Buda fölött van, amely mellett Vác települt, és Szent Andrásról nevezték el. S pedig nemcsak egyszerűen szálláshelye volt, hanem a lovas őrség, illetve a mór lovasok és a felderítő lovasok tábora is, amint ez világosan kiderül a birodalom ismertetéséből. Ezeket adja elő az a férfi, aki a régi földrajzban a legjáratosabb az ítéletére azoknak, akik e dologhoz értenek, hogy vagy cáfolják meg, vagy hagyják jóvá. 

A régészettudomány mai állása szerint Solva Esztergommal feleltethető meg. Lásd: H. Kelemen Márta - Merczi Mónika: Az esztergomi várhegy a római korban. MNM 2019. 

A Szentendrei-sziget 1732-ben (forrás)

Itt jöttek össze Rudolf uralkodása idején a keresztények a törökökkel 1599-ben béketárgyalásra, amint erről Istvánffy tudósít. Alig halad innen negyed mérföldnyit a folyó, amikor szeszélyesen ismét szétválik a meder, és egyéb szigeteket alkot. Mindenesetre Óbuda városától egészen Újbuda városáig többet is meg lehet számlálni. Több kisebb között két terjedelmesebb akad. A felső, amely Sicambriával szemben kezdődik és Óbudánál ér véget. Ezt ismét más szigetek állják körül. Azok, amelyek Óbudához legközelebb esnek, a római kultúra maradványait mutatják. Többek között egy nyílás tűnik szembe, víztárolóhoz hasonló. A romjai azt bizonyítják, hogy változatosan volt kiképezve és díszítve mozaikkal. Azt a helyet, ahol ez van, cserjék és tövises bokrok sűrű erdeje any- nyira belepi, hogy csak keservesen közelíthető meg. De amint ezt a legkisebb szigetet kert és különféle romok díszítik, úgy azt a nagyobbat, amely ezen túl terül el, szántóföldek, vetések, legelők és rétek tarkítják. Itt van a Zichyek majorja is. Ugyanis mindkét sziget ennek a grófnak a fennhatósága alá tartozik. Ezután ugyanabban a folyómederben egy harmadik sziget tűnik szembe, az előbbinél nagyobb medret hagy közben. Ez a pesti parthoz közelebb esik, teljesen a Rákos torkolatával szemben. Kb. 200 lépés hosszú és 60 széles, ahol legnagyobb a kiterjedése. Az egészet alacsony fűzfák és itt-ott vadszőlő borítja. Annyira alacsony fekvésű, hogy a folyónak még mérsékelt áradása is elönti, s csak a vízből kiemelkedő cserjék révén lehet észrevenni. A Zichy-szigetekkel szemben fekvő részen sima és homokkal borított. 

A Szentendrei-sziget déli csúcsától számított két kilométerre kezdődnek a ma is ismert budapesti szigetek. E bekezdésben három szigetet említ Bél Mátyás, kihagyva a Népszigetet. A Hajógyári-szigetet, ahol még látta és le is írta a helytartói palota romját, a mellette fekvő (Nagy-)Óbudai-szigetet, ahol a második világháború utáni időkig folyt a mezőgazdasági művelés, valamint az azóta elkotort Fürdő-szigetet, amely egyértelműen azonosítható a rajta fakadó hévforrásokról és amelynek helyszínét sikerült nemrég igazolni a Rákos-patak torkolatánál.  

Itt meleg forrás buzog fel több ágból; fehérből majdnem kék színűvé változik, s annyira forró, hogy meztelen lábbal nem lehet elviselni. Az a híre, hogy itt valamikor meleg fürdők voltak, és ennek hitelét növeli a tó és a fürdőmedencék világos nyomai. De honnan ez a meleg víz ennek az igen hideg vizű folyónak e jelentéktelen szigetén? A budai fürdőktől ugyanis több mint 2000 lépésnyire esik és azoktól egy egész folyómeder választja el. Vannak, akik azt mondják, hogy a Nyulak szigetének része. Az ugyanis alig 300 lépésnyire a Duna széles ágában délre ér véget, s a Császárnak nevezett budai termálfürdőkkel szemben van, s van még egy kisebb sziget köztük, amely a városhoz tartozik. 

Utóbbi sziget ma már nem létezik, a leírás alapján ez a Festő-sziget lehetett, amelyet a Margit-szigetbe olvasztottak bele a szigeti lejáró építésekor. A Festő-sziget azonban nem szerepel Mikovinyi térképén.

Buda, Óbuda és Pest szigetei 1732-ben (forrás)

Attól a vadaskerttől kapta a nevét, amelyet a régi királyok nyulak nevelésére telepítettek ide. Később előkelőbb néven vált ismertté, minthogy Margit, IV. Béla leánya itteni életével és halálával szerzett hírt neki. E szigetről mondja Istvánffy: „Nevezik Nyulak-szigetének is és Margit-szigetének is I. Béla király lányáról. (Tévedés, a IV. Béláé volt, amint azt bebizonyítottuk a reliqiái ismertetésénél, amiket ma is őriznek Pozsonyban, a Szent Klára-kolostorban), aki visszautasítva az aragóniai királlyal való házasságot, itt töltötte szent szüzek között Istennek szentelt életét és a boldogok közé sorolták.” 

Ami a szigetet illeti, nemcsak világi, hanem elsősorban egyházi épületekkel, kolostorokkal volt ékesen díszített. A királynak, az érseknek itt saját palotái állottak, úgy, hogy ha a királyok akár vallási okból, akár pihenés céljából kivágytak a városból, itt megtalálták a pihenőjüket, alkalmasan felkészítve mind a vallásos cselekményekre, mind a szórakozásra. 

Itt voltak mindenesetre a franciskánusoknak, premontreieknek, dominikánusoknak éppúgy, mint a cisztercitáknak hatalmas és alapos munkával elkészített kolostorai. Mivel pedig a királyok gyakran tértek ki ide az udvarhoz tartozókkal együtt, a köznép a szigetet általában „Urszigeth”-nek nevezte. Egész kerületét erős fal övezte és a hullámokkal szemben gátakkal védték. A sziget forgalmát fokozta Szentpál falva, egy eléggé népes helység. De mihelyt a törökök Budát hatalmukba kerítették, a sziget kezdett elhagyatottá válni, s aztán minél kevésbé gondozták a hullámverések elleni gátakat, annál jobban ki lett téve a Duna támadásainak. Nemcsak az épületek mentek tönkre, hanem a sziget nagy részét is leszakította az ár. Ma már abból a régi dicsőségből semmi más nem maradt fenn, mint romok s némi épületfal-maradványok. 

Még lehet látni a főtemplom kápolnáját, amelyet Boldog Margit képe ékesít. 

Azt hallottuk, hogy az a kunyhó, amely a szigeten van, a szénakaszálás célját szolgálja. Ugyanis kiváló füvű kaszálók pompáznak itt. 

A templom fölött kb. 200 lépéssel, magának a folyónak azon a szélén, amely Buda felé nyúlik, melegvíz-forrás van, amely bár nem tud kitörni a folyóból, mégis meleg gőzt bocsát ki, nyilvánvaló bizonyságául annak, hogy egészséges ér buzog fel. Akár a budaiakból folyik, akár máshonnan, mindenesetre bámulatos a heve, amely oly nagy hideg víztömegen keresztül hatol. A környéken lakók mesélik, hogy ha a folyó egészen befagy is, ezen a helyen mindig nyílás van, ami az ivásra módot ad. 

A Margit-sziget ekkoriban még kisebb területű volt, később a Budai-ág rovására terjesztette ki az ember. Felszíne is alacsonyabban volt, az árvizek gyakrabban öntötték el. Ne feledjük, ekkoriban még bőven tartott a kis jégkorszak emelkedő árvízszintekkel jellemezhető időszaka. Bél Mátyás még azelőtt írta le állapotát, hogy a sziget a nádor tulajdonába került volna. Ekkor még semmi nem emlékeztetett a későbbi parkosított tájra; úgy hasznosították a romokkal pettyezett területet, ahogy a Duna engedte. Szántóföldi művelésre feltehetően alkalmatlan volt, de kaszálóként hozott némi hasznot. 

Midőn ezekről elmélkedünk, eszünkbe jut, amit Plinius másutt említ: „Valami oknál fogva igen sok dolgot nem láttunk meg, vagy nem hallottunk a saját városunkban és a saját városunkról, amiket meghallottunk, olvastunk vagy megtekintettünk volna, ha Görögország, Egyiptom, Ázsia, vagy bármely más csodákat termő s ajánló föld mutatott volna. Én mindenesetre a minap olyasmit hallottam és láttam, amit azelőtt sohasem.” A sziget alatt ismét egyesül a Duna, s az egész egy mederbe szorítva folytatja útját bal felé, s Budát érinti, azt Pesttől elválasztva, amint már említettük, s a Gellért-hegytől visszaszorítva, nyíltabb területre tör ki korlátlanabbul. Mert ámbár azon a részen, ahol Fejér és Tolna megyéket a mi területünktől elválasztja, a magas partoktól mintha dombok lennének, összeszűkül, de a másik részen, ahol a mi síkságunkat mossa, mindenütt szabad területet talál, s ott fészkeli be magát. 

A Csepel-sziget 1732-ben (forrás)

Alighogy elhagyja a pesti területet, a Gellért-hegy alatt kis távolságra ismét szétválik és megosztott mederrel a kb. 5 mérföld hosszú és ahol a legtágasabb, 1 mérföld széles Csepel szigetét karolja át. A jobb ágával aztán először Tétény, aztán Érd, majd Érts és Adony, a ballal pedig Haraszti, Taksony, Laczháza, Dömsöd és Dab falvakat érinti. Ezen a részen, mivel alacsony területet érint, gyakran kiárad és elönti a szántóföldeket és réteket, olyan nagy mértékben, hogy tenger látványát kelti. A történetírók ezt a szigetet először Csepel-nek nevezték el, az első faluról, és Szent Margitnak, talán arról a templomról, amelyet a királyi szűz itt alapított. Mi „Jenői”-nek hívjuk, a hercegről, akinek most birtoka. 

Bél Mátyás távolságadatai a Csepel-sziget esetében is helytállóak, azaz a sziget kiterjedése a Szentendrei-szigetéhez hasonlóan alig változott. A tenger-szerű árvizekről szóló megállapításai a későbbi korokra is igazak, elég az 1838-as árvíz balparti elöntéseire gondolni, amikor a Dunától 20 kilométerre lévő Szabadszállás is víz alá került. Nevének magyarázatakor a "Jenői" név utalás Savoyai Jenő hercegre, akinek Ráckevén volt kastélya. Mikovinyi térképén viszonylag pontosan szerepelnek a kisebb, Bél Mátyás írásában nem szereplő szigetek. Ekkoriban még (Kiskun)Lacháza és Pereg is a Duna partján állt, az árvizek csak később üldözték el a lakókat. 

A Duna egykori mellékága, a Vajas (forrás)

A sziget alatt újra egyesült a Duna és a jobb partjával, amelyik emelkedettebb Almás, Pentele falvak, valamint Földvár és Paks városok mellett, a ballal viszont Vecse, Egyház, Dárda, Szent Benedek — ahol a Vajast bocsátja ki magából — Bodiszló felé vonul el, azután pedig Bajáig hömpölyögve, egyik oldalon Bács, a másikon Tolna megyék közt folyik. De amíg még a mi területünkön vonul, több szigetet alkot, egyet Vecsével szemben, a másikat Földvár vidékén, a harmadikat és a többit Paksnál, s így tovább, amelyek mind erdővel és füzesekkel vannak borítva, különösen, ahol a folyó a Vajast kibocsátja. Ezeken a helyeken szerte igen sok és gazdag a vizahalászat, főleg Földvárral szemben. 

Talán a legérdekesebb része Bél Mátyás leírásának a Vajas említése. Ez a Duna-ág egykor jelentős, hajózható ág lehetett, ma viszont a mezőgazdasági parcellák határainak kanyarulatai emlékeztetnek csak rá. Mikovinyi térképén azonban a Vajast olyan települések mellett látjuk, amelyeket ma a Duna főágának partján találunk; pl. (Géder)Lak, (Duna)Szentbenedek, Uszód. Továbbá Érsekcsanádot és Sükösdöt is a Vajas mentén találjuk, holott ez a két település a XIX. század elejéig a főághoz közel az ártéren terült el és csak az árvizek miatt költözött keletebbre az ármentes vonulatra. És ott találunk két már eltűnt falut is; Pandúrt és Kákonyt. Pest-Pilis-Solt vármegye déli része kissé elnagyolt lett, erről leginkább a Bogyiszló-Tolna távolság árulkodik. 

Mindezen hiányosságok ellenére Mikovinyi térképe a korabeli színvonalon kifejezetten jónak mondható és összhangban van Bél Mátyás leírásával. Amiből egyértelműen kitűnik, hogy a Duna képe a mostani Pest megye területén már 300 éve is a maihoz hasonló volt, míg délen, főleg a finomabb szemcséjű hordalék miatt jobban változtatta a medrét. 

Források: 

• Bél Mátyás leírása: https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_PEST_Pmmf_rs_10/?pg=19&layout=s&fbclid=IwAR3XtzJxFx_AWjUjCRXVYlkOonsDhxqe2ffiP8k18rGjBjpWvM5K39yyJLs
• Mikovinyi térképei: https://mek.oszk.hu/06400/06422/html/top_megye/megye.html

Kétszer eltemetett kápolna

Még szerencse, hogy Kempen báró 1853. szeptember 8-án megtalálta Orsova mellett, az ártéren elásott magyar koronázási ékszereket, ugyanis ha most kellene megkeresni őket, akkor igencsak gondban lennének. Egyrészt csak búvárok juthatnának le a helyszínre, másrészt fúrót is kellene vinniük, ugyanis az elmúlt ötven évben rengeteg hordalék halmozódott fel a rejtekhelyen. Erről az üledékfelhalmozódásról szól egy román kutatók által készített tanulmány, melyben először ábrázolták térképen az elárasztott Cserna-öbölben zajló folyamatokat. 

1849. augusztus 20-án egy szekér hagyta el Orsovát Oláhország határa felé. A szekéren egy ládában voltak a magyar koronázási ékszerek. Alig néhány ember tudta hol van a rejtekhely, közülük is sokan csak másodkézből értesültek róla, pl. Kossuth Lajos. Ők ezután mindannyian átmenekültek Törökországba, így az osztrák kormányzatnak szinte a nulláról kellett kezdeni a keresést. Számunkra most nem a kalandregénybe illő kutatómunka fontos (akit ez érdekel olvassa Kempen báró naplóját), hanem maga a helyszín, a Cserna folyó és a Duna közös ártere. 

Ez egy ötszáz hektáros ártéri öblözet a Duna 953-955 folyamkilométerénél, amely észak felé mélyen benyúlik a hegyek közé, otthont adva három településnek is. 1972-ben ezt az öblözetet az Al-Dunával együtt elárasztották a Vaskapu I. erőmű építése következtében. A 30 méteres vízszintemelkedés azt eredményezte, hogy a Cserna folyó 4 kilométerrel rövidült, eltűnt a régi Orsova, Nagyzsuppány és Tuffás. Létrejött egy 140 kilométer hosszú tó, amely körülbelül 2,4 köbkilométer vizet tárol, 25%-al többet mint a Balaton. Ennek a "tónak" a legnagyobb öblözete lett a 24 méter legnagyobb mélységű Cserna-öböl. A tározó feltöltésével egy időben megindult egy azóta is tartó folyamat, amely minden hasonló beruházásnál előfordul; a tóvá alakított Dunában kiülepedik a folyó hordaléka, amihez hozzá jön a mellékpatakok hordalékmennyisége, valamint a szárazföldi eredetű laterális erózió. 

Ezt a jelenséget nagy vonalakban bemutattuk már ugyancsak egy al-dunai példán, a hordalékba temetett Trikule váránál. Most azonban megjelent egy román tanulmány a szlovén geográfusok kiadványában, az Acta graphica Slovenicában, amely elsőként mérte fel a felduzzasztott Al-Duna egy adott részének üledékfelhalmozódását, melyben sikerült számszerűsíteni is a folyamatot. A tanulmány szerencsére elérhető és olvasható online verzióban is. 

Számunkra azért is fontos ez a tanulmány, mert sokszor látnak napvilágot olyan hírek, hogy amikor leeresztik a tározó vizét egy bizonyos szintig előbukkannak az eltűnt templomok a mederben, például Ada Kaleh minaretje. Utóbbi már csak azért sem lehetséges, mert az elárasztás előtt már lebontották. Ugyancsak nem látszódhat ki a Szent Korona megtalálásának helyén épített kápolna sem, mégpedig két okból. Egy; a kápolna az ártéren, azaz a medence legmélyebb pontján épült. Kettő; kb. 14 méter hordalék fedi a helyszínt. De ne siessünk ennyire előre. 

1853. szeptember 8-án délelőtt 1/4 9 órakor egy helyi román paraszt ásója koppant a földben. Ion Morosina csak annyit mondott "Ferro", amiért később 15 dukát ütötte a markát. 4 év után sikerült megtalálni a Szent Koronát rejtő ládát, azonban ebben nem volt sok köszönet. A rejtekhelyet 1849-ben kiválasztó szakasz sajnos nem volt tisztában a terület hidrológiai viszonyaival, különben valami más helyet kerestek volna rejtekül. Hogy mi volt a probléma az Oláhország felé vezető úttól és a Cserna folyótól egyaránt balra található területtel? Ezzel kapcsolatban átadnánk a szót a kutatásban részt vevőknek:   

A már [1853] június elején meginduló tartós esőzés miatt a Duna és a Cserna kilépett a medréből; Imbrissevich őrnagy ezt a tényt úgy közölte Karger hadbíró századossal, hogy Orsova egész környéke víz alatt van. A helyzetről személyesen megbizonyosodva Karger hadbíró százados a következő rejtjeles üzenetet küldte nekem Coronini altábornagy útján: "A talajviszonyok és vízáradások kétségbeejtők, a leszakadt fahidat elsodorta a víz. A magas vízállás miatt mind a mellékút, mind a leszakadt fahíd, mind az ösvény víz alatt. A leszakadt fahíd nyomait megtaláltam, az eperfát nem sikerült meghatározni. - Állandó esőzés. - Sár." Forrás: Johan Kempen von Fichtenstamm emlékiratai

Ebben a mocsárként is leírt környezetben négy esztendő alatt gyakorlatilag minden szétrohadt a ládában. És nem csak Szent István koronázási palástja, hanem a Szent Korona bélése is, valamint az összes bőrből és szövetből készült tárgy, pl. egy pár cipellő. Sőt, megrozsdásodott a koronázási kard, a koronázási ékszerek egyéb károsodásáról nem is beszélve. A fellelt tárgyaknak hamar híre ment a környéken, így a megtalálók megfelelő biztosítás mellett Orsován be is mutatták, mielőtt Bécsbe szállították volna. Ugyancsak zarándokhellyé változott a Cserna folyó árterén álló vizenyős gödör is, ahol a Szent Korona négy évet töltött. Olyannyira, hogy Ferenc József a megtalálás örömére kápolnát emeltetett a helyszínen, ami párhuzamba is állítható a Zichy Ödön gróf dunaparti halála helyén emelt lórévi kápolnával.

A magyar sz. korona megtalálásának helyén egy a munkálatok beleszámítása nélkül, 6000 pfrtba kerülő kápolna fog építtetni, mely egy kívül nyolcz szegletü góthidomu templomféle épület­ből állani. Ennek az Oláhországba vezető utra néző ajtaja, ablakai s párkányzata különbféle szinü, mes­terségesen faragott kővel lesznek feldiszesítve; tete­jének dombora belül kúpot képez, melyből lámpa lóg. A Duna néha a korona volt helyére kiárad, s azért az emléképület jócskán magasra fog emeltetni, miál­tal mindenhonnan látható leszen, s a táj diszesitésére is szolgáland. 22. szám. Május 29. 1856. Budapesti Visszhang

A helyszínnel kapcsolatos leírások mind megemlítik a hely árvízjárta mivoltát, ezért a kápolnát a lórévihez hasonlóan az árvízszint feletti feltöltésre építették. Ennek ellenére a kápolnában nem csak egy Szűzanya szobor volt látható, hanem maga a gödör is, ahol a Szent Korona pihent. Korabeli újságcikkek alapján az építkezés már 1856-ban elkezdődött, 1857-ben már fogadta a látogatókat. Azaz 2 évvel a lórévi kápolna előtt készült el, ami fontossági sorrendet is feltételez. Ezzel kapcsolatban még el kell mesélni egy érdekes történetet, hogy Ada Kaleh szigete se maradjon ki a megemlékezésből: 

Az uj orsovai török várban levő mohamedán aszszonyok és leá­nyok látni óhajtották az Ó-Orsován azon helyen, hol a magyar koronát megtalálták, épült kápolnát, mely e napokban elkészül. Az ó-orsovai parancsnok örömest meg­engedte a kápolna megtekintését s 9-kén d. u. azonnal, mintegy 40 török nő és gyermek szállt ki az innenső partra két török kíséretében, s folytonos dob-, trombitas allah-énekszó között haladtak át az erdei ösvényen a kápolnához. Ott mindent a legnagyobb bámulás jeleivel szemléltek s Sz. Mária képe előtt letérdeltek. Mielőtt a kápolnát elhagyták, virágbokrétáikat a Madonna szobor talpára tették s úgy tértek vissza Uj-Orsovára. Pesti Napló 1857. szeptember 20.

A Cserna-torkolat 1866-ban.

A kápolna 115 évig állt ezen a szent helyen, amíg 1972-ben a Vaskapu I. erőmű tározója el nem érte az üzemi magasságot elárasztva az egész síkságot egészen a közeli Allion-hegy lábáig. Azt nem tudni, hogy a kápolnát lebontották-e ekkor, vagy egyszerűen sorsára hagyták, esetleg a kegytárgyakat megmentették-e belőle, de a román nyersanyag-éhség és a régi orsovai házak szisztematikus lebontása alapján a kápolna is valószínűleg hasonló sorsra juthatott, különösen az olyan bontóbrigádok révén, akiknek semmiféle érzelmi kötődése nem volt az épülethez. 

1972 óta a vízfelszín eltemette a romokat, a letűnt korok maradványait és Ada Kaleh szigetét is. Egyúttal jótékonyan elfedte a mélyben zajló folyamatokat, melyeket most a román kutatók hoztak napvilágra. Méghozzá egy viszonylag egyszerű módszerrel.

Egyfelől elkészítették a terület elárasztás előtti domborzatmodelljét. Ehhez két katonai térképsorozatot használtak egy 1:20000 méretarányút 1939-ből és egy 1:25000 méretarányút 1952-ből. Ezen feltüntették a völgyhálózatot, a közlekedési hálózatot, a folyóvízi teraszokat, az árteret, valamint a régi épületeket, valamint a szintvonalak alapján digitális domborzatmodellt (DEM) készítettek. Másodsorban 2017. március 29-én és október 25-én két alkalommal csónakból mélységmérést végeztek az öbölben szonárral. A kapott adatokat korrigálták az aktuális vízállás-adatokkal és a kapott 5551 pontból ugyancsak elkészítették a meder domborzatmodelljét. Majd ezt a két domborzatmodellt összevetették egymással. 

Vízmélység a Cserna-öbölben
(Constantin Nistor et al. - Acta Geographica Slovenica 61-1 2021)

Egy piros-kék színskálán ábrázolták a változásokat, ahol a piros szín jelenti a feltöltődést, a kék pedig a térszín mélyülését. A térképek dátuma miatt van némi bizonytalanság abban, hogy az adott változás mennyiben írható a víztározó kialakításához kapcsolódó folyamatok számlájára, hiszen ezek akár 1939-(1952)-1972 között is bekövetkezhettek. 

A szélső értékeket a 14,3 méteres maximális feltöltődés és a 15,5 méteres lepusztulás jelenti. Kezdjük a legérdekesebb jelenséggel, az eróziós zónákkal, ahol a jelenlegi felszín alatta marad az 1939 vagy 1952 állapothoz képest. Szembetűnő, hogy a legsötétebb kék zónák a partok mentén találhatók, elsősorban a keleti parton. Itt található Orsova vasútállomása, kikötője, ezen a részen kellett a hegyoldalba belemetszeni az új infrastruktúrát, utakat vasútvonalat. Tehát a lepusztulás elsősorban antropogén eredetű. Ehhez jön még a kikötő karbantartása és a hajózó útvonal fenntartása érdekében végzett kotrás. A medence belső részén látható kék zóna (-3 méter) létrejöhetett a Cserna folyó völgyének bevágódása révén is, ami valószínűleg 1972 előtt kellett, hogy megtörténjen. 

Ennél jóval jelentősebb területet érint a feltöltődés. Az öbölbe érkező hordalék számos forrásból eredhet. Behordhatja a Cserna vagy érkezhet a Duna felől. Ugyancsak származhat az öbölbe lefutó ideiglenes vízhálózatból (kék szaggatott vonallal jelölve), valamint a nagyobb csapadékhullás idején az épített felszínen lefolyó víztömegből. És származhat abrázióból is, ami nem más mint a tározó hullámzása által okozott meredek partfalak elmosódása, leomlása. 

Az öböl déli részén látható kiterjedt vörös folt a kutatók szerint dunai eredetű. A főág északkelet felé tartó futása Orsovánál ugyanis megtörik és délkelet irányba térül el. Véleményük szerint a tehetetlenség miatt fut neki a Duna az Allion-hegy lábának és rakja le itt a hordalékát mintegy parti zátonyként. Ezen a szakaszon rakódott le a legvastagabb hordalékréteg. 

Másik jelentős feltöltési terület a Cserna folyó 1300 méter hosszú, 350 m széles vízfelszín alatti hordalékkúpja az öböl északi részén. Vastagsága eléri az 5,5 métert, összetétele is ismert: 10% kavics, 70% homok és 20% iszap. A Cserna folyó másodpercenként 21 köbméteres vízhozammal rendelkezik a torkolatnál, de ami fontosabb, másodpercenként kb. 3 kilogramm lebegtetett hordalékot szállít. Ez annak fényében is jelentős, hogy a felső szakaszán két víztározó is létesült, ami ugyanúgy megfogja a hordalékot, mint a Vaskapu erőmű. A kutatók számítása szerint egyedül a Cserna évi 95541 tonna hordalékot szállít a víztározóba, amelynek egy része kiülepedik. Ez a tározó megépülése óta eltelt 45 év alatt összesen 1,8 millió köbméter hordalékot jelent. 

A régi Orsova városa, amely a kép délnyugati részén a 70-es szintpont közelében állt jelenleg 5-6 méter vastag üledékréteg alatt pihen, amely főleg a felette lévő dombvonulatról mosódott be. Ugyancsak feltöltődés jellemzi Új-Orsova öbölbe nyúló félszigetének környékét. 

Felhalmozódási és eróziós zónák a Cserna-öbölben
(Constantin Nistor et al. - Acta Geographica Slovenica 61-1 2021)

Az öbölben átlagosan 3,8 méter vastag üledék rakódott le, ami évi 8,4 centiméternek felel meg 1972-2017 között. A Vaskapu I erőmű ugyanis a Dunán érkező lebegtetett hordalék 77%-át visszatartja, melynek révén a deltába jutó hordalék mennyisége felére csökkent. Annak ellenére, hogy a feltöltődés természetes és megállíthatatlan folyamat számos káros hatással is jár, elsősorban az ember szempontjából. Csökken a tározókapacitás, akadályozza a hajózást, az orsovai kikötő forgalmát. Valamint felerősödik az eutrofizáció, melynek révén romolhat a vízminőség is. Kiút egyelőre nem látszik, hiszen egyedül a kotrás jöhet szóba, ami persze pénzbe kerül, valamint a szerb és román félnek ezt össze is kellene hangolnia. Másrészt ilyen mennyiségű hordalék kikotrása, deponálása, elszállítása emberfeletti erőfeszítést igényelne. 

Beavatkozás híján a tározó tovább töltődik évről évre, és a finom szemcsés üledék egyre csak hullik és ülepedik az elárasztott és a Szent Koronához hasonlóan sárba temetett Korona kápolna felett. Egyszer talán fel lehet majd építeni a replikáját egy felszínre bukkanó zátonyon. 

Transdanubialis

...avagy Magyarország Bécsből nézve.... Tulajdonképpen Budáról is.

Dunán innen és Dunán túl (forrás: a Duna fölfedezése)

 

"Az igazi Magyarországot tehát, miként korábban mondtuk, útja során folyónk Dunán inneni és Dunán túli részre osztja, természetesen Bécshez viszonyítva... A Dunán túl a tulajdonképpeni Magyarország határai: keleten Erdély és Oláhország. Északon a Kárpátok, délen a Duna" 

Írja Luigi Fernando Marsigli az 1726-ban Amszterdamban latin nyelven kiadott Danubius  Pannonico-Mysicus című művében, melyhez a mellékelt térképeket csatolta. Ez az áttekintő térkép könyvének elején szerepel és annak kevésbé idézett része, holott már csak a Dunához viszonyított tájegységek miatt is figyelemre méltó. 

Címe Danubius quotquot in ipsum se exonerant fluviis auctus, azaz a Duna teljes folyásáról és a belé ömlő folyókról ad áttekintést a 17. és 18. század fordulóján. A folyóneveken kívüli névírás egyik célja, hogy szakaszokra tagolja a Dunát. A forrásnál látjuk a Fekete-erdőt, Bécsnél a Kahlenberget, amely a bulgáriai Jantra folyóval együtt Marsigli művének kezdő és végpontját jelölik. e két végpont között látjuk a Trans Danubialis, illetve a Cis Danubialis régiót, ami szembemegy mindazzal, amit a Dunán innen és a Dunántúl földrajzi nevekről tudtunk. 

A Duna növekedése, ahogy a folyók gyarapítják (forrás)

Mint sok minden a világban és a földrajzban ez is nézőpont kérdése. Bécsből, amíg a császárváros kizárólag a Duna jobb partjára terjedt ki, a Dunán innen a jobb partot jelentette, minden ami a bal parton volt, a Dunántúlnak számított. A jelenlegi magyar Dunántúl földrajzi név nem ezzel szemben, valami kuruc nézőpont alapján jött létre, hanem egészen prózai és némiképp mára elavult okai vannak. A középkorban és az újkor kezdetén a Dunántúlt Pannónia, vagy Alsó- és Felső-Pannónia néven  jelölték, mint például Lázár deák térképén. Ez az antik név ugyanakkor kiterjedt az egész országra is, azaz lehetett Magyarország szinonimája is. A török korban a három részre szakadt Magyarország Habsburg uralom alatt álló része (Horvátországot és Szlavóniát most nem idevéve) két része tagozódott, Alsó-, és Felső-Magyarországra. E kettő között a határ bizonytalan volt, de általánosságban elmondható, hogy Alsó-Magyarország vizei a Dunába ömlöttek, míg Felső-Magyarországé a Tiszába (és persze a Dunajecbe is). Ez egy észszerű, hidrológiai alapon (is) álló felosztás volt. E helyett, még a török kiűzése előtt lassan tért hódított egy hasonlóan hidrológiai szempontú felosztás, a Dunán innen és a Dunán túl. Mivel Buda ekkor még török kézen volt egészen biztosan nem innen ered ez a nézőpont. Már csak azért sem, mert Budáról mindez ugyanúgy nézett volna ki mint Bécsből, hiszen a két uralkodói székhely a Duna ugyanazon partján feküdt. Mivel ekkoriban a Magyar Királyság székhelye Pozsony volt, amely a Duna bal partján feküdt, értelemszerű, hogy a jelenleg használatos felosztás csakis ebből a nézőpontból születhetett. És sikeresen át is ment a köztudatba még mielőtt Pozsonyt elcsatolták volna Magyarországtól, elhomályosítva a korábbi elnevezéseket. 

Vármegyei beosztás Franz Müller 1792-es térképén (forrás)

Ausztriában sem ismert már a Marsigli-féle felosztás. Az Alsó- és Felső-Ausztria földrajzi név ellenben létezik, de ez a két tartomány egyaránt kiterjed a Duna mindkét oldalára. Azaz elmondható, hogy Marsigli felosztása nem ment át a köztudatba, de az mindenképpen érdekes, hogy annak idején miért nem a már Magyarországon általánosan használatban lévő felosztást használta az áttekintő térképén. 

A leggyorsabb szigetképződés a Dunán

Kevés olyan dunai sziget létezik, amelynek évre pontosan ismerjük a szigetté alakulásának időpontját. A Dunakanyarban kettő ilyen is létezik egymás szomszédságában, most e páros keletebbi tagjának fejlődését vizsgáljuk meg. A folyamat bemutatását kissé megnehezíti, hogy a szigetnek valószínűleg a fiatal kora miatt nincsen hivatalos neve, de mire kitalálnak egyet addigra akár el is tűnhet. 

A Marosi-sziget születése, 1989.

A Dunai Szigetek blogon már foglalkoztunk a fiatal szigetek névadásával kapcsolatos kérdéssel, éppen a Nagymaros alatti szigetek kapcsán. Korábbi bejegyzéseinkben a Marosi-sziget elnevezést használtuk erre az 1691. folyamkilométernél található földdarabra, ugyanis a szigetté formálódó zátony a legkevésbé sem volt tekintettel a Kismaros és Nagymaros közötti közigazgatási határra. Ádám Szilvia dunai szigetkataszterében a saját, "Mezítlábas-sziget" elnevezést használja, mivel a sekély mellékágon könnyedén át lehet lábalni rá. Ez az elnevezés azonban túl általános, vízállástól függően akár a legtöbb dunai szigetre elnevezésére alkalmas lehet. Ezért maradnánk a Maros-sziget elnevezés mellett (ameddig elő nem kerül egy, már használatban lévő helyi elnevezés).

A névadásra nagyjából harmincöt éve volt a helybélieknek, nyaralóknak, errefelé kerékpározóknak. Ugyanis a légifotók alapján elmondható, hogy a Marosi-szigeten a legidősebb fa sem lehet idősebb ennél az életkornál. 1984-ben még a zátony sem volt meg eredeti formájában és méretében, 1992-ben pedig már fiatal erdőt látunk az alaposan meghízott homok- és kavicszátonyon. 

A zátonyon felnőtt ártéri erdő jelenlegi állapota alapján aligha lehet következtetni a sziget fiatal korára és drasztikusan gyors kialakulására. Hiszen a mellékágban már előrehaladott a feltöltődés, miközben a sziget főági oldalán az erózió sorban dönti be a fákat a mederbe. Ez a kettősség általában jellemző a Nagymaros-Verőce közötti bal parti szakaszon. A szomszédos, már a parthoz kapcsolt Kismarosi-sziget mellékága is töltődik, miközben a főági partján erőteljes elmosódás zajlik. 2021. július 31-én, 170 centiméteres nagymarosi vízállásnál volt vízáramlás a maros-szigeti mellékágában. Mindeközben északi sziget-szomszédjának mellékágában 2020-ban már mederkotrást kellett végezni. 

A Marosi-sziget mellékága 2021. július 31-én

A Marosi-sziget keleti (alsó) csúcsa 2021. július 31-én

Egészen az 1930-as évekig kell visszamennünk az időben, hogy megérthessük, hogyan alakulhatott ki a Marosi-sziget alig 2-3 év alatt. Ebben az évtizedben épült fel a Kismarosi-sziget mellékágát lezáró, terméskőből falazott, masszív gát. Ez a keresztgát az 1930-ban kiadott angyalos vízisport térképen még nem szerepel, de Magyarország 1941-es katonai felmérésén már igen. Felépítése azzal járt, hogy a balpart mentén lecsökkent a vízáramlás sebessége és a holtág felső végének feliszapolódásával párhuzamosan felgyorsult a felette lévő medertágulatban a zátonyképződés is. 

1955 az első olyan év, amikor légifotón felbukkan az első bizonyítható mederforma. Persze elképzelhető, hogy korábban kialakult már, de kézzelfogható bizonyíték csak az 1955-ös évtől van. Ekkor egy körülbelül 50 méter hosszú szigetecske volt, közvetlenül a Kismarosi-sziget nyugati csúcsa mellett állt további egy évtizeden keresztül. Bátran lehet szigetnek nevezni, ugyanis 1962-ben körülbelül nyolc darab fát számolhatunk meg rajta. Az 1965-ös légifotóról már hiányzik, elképzelhető, hogy az 1962-1963 ill, az 1963-1964 telén zajló jég tarolta le. 

Az 1965 és 1984 között eltelt két évtized alatt egy változó formájú zátonyt láthatunk a part mellett. A zátony formája és kiterjedése természetesen a vízállás függvényében igencsak változó volt, de az biztosan elmondható, hogy ekkoriban még nem telepedett meg rajta a növényzet.

Az alábbi képen látható légifotókhoz tartozó vízállásadatok:

• 1955. - 
• 1956. - 
• 1962. július 27. 273 cm
• 1965. május 3. 427 cm
• 1969. november 12. 66 cm
• 1975. március 1. 110 cm
• 1984. - 
• 1992. július 3. 110 cm
• 2005. -
• 2015. -

Az igazi változás 1984 után következett be. Ebben az évben még egy elnyúlt parti zátonyt látunk, amely egybefüggött a tőle nyugatra lévő sziget csúcsával. 1992-ben pedig már a jellegzetes telt, félholdhoz hasonlító alakot látjuk, rajta kiterjedt növényborítással. 

60 év egy képen (1955-2015)

Légifotók alapján nagy valószínűséggel elmondható, hogy a lágyszárú növényzet valamikor 1988-ban telepedhetett meg a zátonyon, ugyanis az alábbi 1988-ra datált légifotón már barna folt jelzi ezt a legmagasabb térszínt. Ez a sziget születésének pillanata. 1992-ben már három, egymástól sekélyebb medrekkel elhatárolt erdősülő részt láthatunk. Az egyetlen bizonytalanságot egy 1989-as légifotó jelenti. A fentrol.hu 007-8942 1989. március 22-i képén ugyanis még nem lehet növényzetet felfedezni. Ennek oka lehet a vegetációs időszak előtti felvétel, illetve a képek eltérő színtartománya. 

A Marosi-sziget 1988-ban még zátonyként.

Utoljára maradt a legérdekesebb kérdés megválaszolása: mi okozhatta ezt a rendkívül gyors kiemelkedést és szigetté alakulást? 

Három válasz létezik: egy rövid, egy hosszú és egy olyan, amely más kutatásán alapul, de mindhárom összefügg egymással. Kezdjük a rövid válasszal; a Marosi-sziget és a környezetében található más szigetek gyors kiemelkedését a nagymarosi erőmű-beruházással összefüggő óriási volumenű mederkotrások okozták. Ezt a tevékenységet és a kotrások következményét két hosszabb bejegyzésben tárgyaltuk, lásd: 22 millió köbméter és 64 millió köbméter. A mederkotrások miatt ebben a szelvényben sorra dőltek meg a Duna kisvízállási (LKV) rekordjai. A negatív rekordok pedig azt eredményezték, hogy a meder süllyedésével párhuzamosan a homok- és kavicszátonyok relatíve kiemelkedtek és a növényzet élt az adódó lehetőséggel és kitöltötte a létrejövő "vákuumot" (zátonyt). 

Ádám Szilvia kutatásai alapján elmondható, hogy Nagymarosnál 1983-ig egyszer sem mértek negatív vízállást, sőt a legkisebb vízállások átlaga kb. 100 centiméter volt 1876-1970 között. A negatív rekord ebben az időintervallumban 33 cm volt, amit 1947-ben mértek. Aztán jöttek a kotrások és 1983 és 2019 között 22 esetben mértek negatív vízállást és további hét esetben volt 10 cm alatt a LKV. Ebben az időszakban a negatív rekordot 2018. október 25-én mérték, ekkor az LKV -73 cm volt. 2015 őszén mi magunk is bejártuk a szigetet és tágabb környezetét -30 centiméteres nagymarosi vízállásnál. 

A régi sziget helyzete (narancssárgával) térképre vetítve.

A Marosi-sziget tehát egy ugyanolyan emberkéz alkotta természetes táj, mint például a Tisza-tó, csak itt nem egy pozitív, hanem egy negatív forma hozott létre olyan drasztikus változást, amely természetes úton nem valószínű, hogy kialakult volna. Persze a szándékban felfedezhetünk különbséget, hiszen a Tisza-tónál a tározó létrehozása volt a cél, míg a Marosi-sziget csak járulékos következménye volt a mederkotrással tetézett medermélyülésnek, ami már amúgy is zajlott a folyószabályozás folyományaként. Jelenleg, az 1988-ban született Marosi-sziget fűzerdeje Natura2000-es védettség alá tartozik, amin az sem fog változtatni, ha esetleg a mellékága a közeljövőben a folyamatos medermélyülés következtében feltöltődne. Ami a jelenben zajló folyamatok alapján nagy valószínűséggel be fog következni.