Hol található a Zsitvatorok?

1606. november 11-én, Szent Márton napján nagy esemény szemtanúja volt az egykor virágzó mezőváros és folyami átkelőhely, akkor már puszta Zsitvatő. I. Rudolf magyar király és I. Ahmed török szultán itt zárták le Bocskai István közvetítésével az 1591 óta tartó 15 éves háborút. A zsitvatoroki béke elnevezés a történelemben a gyakrabban használt fogalmak közé tartozik, dolgozatokban, felvételikben vissza-visszatérő kérdés. A történészek már alaposan kivesézték ezt a témát. Ha a vizsgán esetleg azt a földrajzi kérdést is megkapnák a diákok, hogy "hol található a Zsitvatorok?" valószínűleg sokan gondban lennének. A bejegyzés megírása előtt több történelem szakos ismerősömnek feltettem ezt a kérdést, de egyetlen jó válasz sem érkezett. Számukra talán az sem jelentene könnyítést, hogy az öreg tölgy, amely alatt - állítólag - aláírták a szerződést még 1940-ben is megvolt és jelölte a nevezetes helyet.

1. kép Zsitvatorok ma - Szeder L. képe

Ha elolvassuk a zsitvatoroki béke dátumát - "Datum in castris inter Danubium el fluvium Sitva positis, in festo sancti Martini, Anno Domini millesimo sexingentesimo sexto" - hiányérzetünk támadhat. Egy békekötést általában várhoz, városhoz szokás kötni, ahol egy kényelmes teremben, palotában a tárgyaló felek akár heteket is el tudtak tölteni. Itt a Zsitvatoroknál is állt egy település, de már nem említik a szerződésben. Nyilván 1606-ban már a romjai sem voltak meg az egykor virágzó Portus de Sytwathew-nek, azaz Zsitvatőnek. Az itt állt település a XV. század második felében pusztult el, gótikus templomának romjai még a XIX. században is álltak. Elnevezése igen beszédes, nem kell különösebb etimológiai eszmefuttatás a megfejtéshez: a Zsitva folyó itt torkollik a Dunába. A település ma újra létezik, mint Dunaradványhoz tartozó puszta. Azonban hiába keresnénk már a Zsitva folyó torkolatát, csupán egy kisebb zsilipen át csordogáló vízfolyást találnánk. (1. kép) A "valódi" Zsitvatorok ma innen 20 kilométerre északnyugatra található, Martos mellett. A béke szerződő felei tehát kénytelenek voltak a novemberi hidegben egy táborban aláírni az eseményt, mi pedig kénytelenek vagyunk kinyomozni, hogyan tűnt el a névadó folyó a Zsitvatorokból.

 A Zsitva folyó (szlovákul: Žitava) Pálosnagymező határában ered az Újbányai-hegységben. Hossza jelenleg 100 kilométer, vízgyűjtő területe 1244 km², közepes vízhozama 5 m³/s. A mi Galgánknál valamivel nagyobb vízfolyás. Tipikus dombvidéki folyó, nagyvizei tavasszal és télen jelentkeznek. Ezzel ellentétben nyáron és ősz elején pedig a párolgás miatt folyik benne a legkevesebb víz. Völgye széles, lapos, mocsaras, alsó szakasza kifejezetten posványos. Szabályozása előtt egy hosszú mocsár képét mutatta. Csupán néhány stratégiai fontosságú helyen lehetett átkelni rajta (pl. Verebélynél), így nem lehetett véletlen, hogy Bars és Nyitra vármegyék határát itt húzták meg eleink. Völgyének szélessége magyarázható azzal, hogy egykor (talán a jégkorszak idején) jelentősebb vízhozamot vezethetett le. Miután kiért a Kisalföldre közös hordalékkúpot épített a Nyitrával, melyen gyakran változtatták a folyásirányukat. Ugyancsak itt terítette szét hordalékát a Vág és a Csallóközt határoló Kis-Duna. Egykori meandereiket nagyon nehéz szétválasztani egymástól. Ezen kanyarulatok fejlettsége - mely összefügg a vízhozammal - adhat némi támpontot.

Hogy a vizsgált terület vízrajzának változásait megismerhessük, a történelemhez kell fordulnunk. Középkori oklevelek szerint a Csallóközben létezett árvízvédelem a török hódításokat megelőző korokban. Királyi rendeletek írták elő gátak építését és azok karbantartását. Ha feltételezzük, hogy létezett árvízvédelem a Csallóköztől közvetlenül keletre, akkor nyilván a Vág, Nyitra és a Zsitva folyását is megpróbálta a kor embere kordában, azaz "mederben" tartani. A Kárpátokból a Kisalföldre érkező folyók kuszasága  miatt ez komoly erőfeszítést igényelt a helybéliektől. Az árvízvédelem a török előrenyomulásával egy időben kezdett először föllazulni, majd megszűnni, végül átment az ellentetjébe, a szándékos elárasztásba.

 

Ez utóbbi tendenciának a kezdőpontja egy vár felépülése volt. A török fenyegetés hatására 1546-ban készült el Oláh Miklós esztergomi érsek birtokán az általa finanszírozott (Oláh)újvár, mely már abban a korban is elavultnak számított. Fából és földből készült palánkja egy komolyabb ostromot sem állt volna ki.  A török Duna menti előrenyomulása miatt 1571-ben új vár építését határozta el a bécsi Haditanács, melyet a mai Érsekújvár város elődjének tekinthetünk. A gyakran változó határvonal állandó pusztításnak tette ki a vidéket, az elmenekült népesség már nem tudta többé karban tartani a vízfolyásokat, így azoknak medre fokozatosan elfajult. Ez azonban nem volt ellenére a várbélieknek, a mocsarak térhódítása komoly védelmet jelentett az ilyen síkvidéki váraknak. Az önálló életre kelt vízfolyások behálózták az Érsekújvári-síkot, kiterjedt vízivilágot hozva létre, melynek felszámolása később évszázadokat vett igénybe.

2. kép A Tormás-árok Ohaj és Érsekújvár között 1790 körül.

 
A török kiűzése után elsődleges fontosságú volt, hogy az elfajult medreket rendbetegyék. Ezt kívánta a közlekedés, a mezőgazdaság és a környék lakosságának egészségügyi érdeke is. Ennek érdekében a Zsitva folyót a lehető legrövidebb mederbe terelték, gátak közé szorították, és egy szakaszon új medret ástak neki. Az első beavatkozás, egy mesterséges csatorna nyoma megtalálható az I. katonai felmérés térképein. Hogy nem természetes képződményről van szó, azt bizonyítja a "graben" - azaz árok felirat (2. kép). Mesterséges mivoltát bizonyítja az is, hogy több észak-déli fattyúágat keresztez. A Tormás-árok igazi hidrológiai érdekesség, egy napjainkban is létező bifurkáció. A Zsitva vizének egy részét közvetlenül átvezeti a Nyitrába, a maradék lecsökkent vízhozam pedig halad tovább dél felé a régi mederben. Ez az árok azonban nem oldotta meg a széles, mocsaras Zsitva-völgy problémáját, sőt a hiányzó friss víz miatt tovább romlott a helyzet az alvízi területeken. Éppen ezért újabb beavatkozásra volt szükség. Kubikosokkal ásattak új, csatornaszerű medret, mely a Baromlaki-patak torkolatától Bajcsig húzódott. Ezt a csatornát később észak és dél felé is folytatták, így elmondható, hogy napjainkban a Zsitva jelentős szakaszán embekéz által alkotott mesterséges mederben folyik. Bajcstól délre, Ógyalla mellett volt a Zsitva második, immár természetes bifurkációja. A folyó vize hol a Nyitrába ömlött, hol a régi medrében haladt tovább a Duna irányába, a Zsitvatorokba. A Bagota-Ógyalla Zsitva-szakasz szabályozása révén szűnt meg végül a régi Zsitvatorok torkolat mivolta, ettől kezdve azt a szakaszt már csak mint Öreg Zsitvát emlegették, melynek mélyebb részeiben ugyan még van víz, de a meanderek nagy részét már csak szántóföldek alatt nyomozhatjuk. Így történt tehát, hogy a Duna elveszítette egyik mellékfolyóját.

1. ábra A Nyitra-Zsitva vízrendszer jelenlegi, szabályozott állapota (forrás: wikipedia.org)

 
A XX. század 60-as éveiben történt az utolsó komolyabb folyószabályozás, melynek során a Nyitra folyót Érsekújvártól nyugati irányban ásott mederben Kamocsánál vezették a Vágba. A mai hivatalos szlovák nevezéktan szerint az Érsekújvár alatt levágott mederszakaszt nevezik Öreg Nyitrának, (Stara Nitra) az Ohajnál kiágazó Tormás-árok alatti Zsitvát pedig Öreg-Zsitvának (Stara Žitava) nevezik (1. ábra).

2. ábra A Nyitra-Zsitva szabályozás előtti vízrendszere 1850 körül.

 

Ha a régi állapotok után nyomozva a Zsitva déli szakaszának térképéről lehámozzuk a számunkra érdektelen információkat és csak a hidrológiára koncentrálunk valami hasonlót kell, hogy kapjunk, mint az az  2. ábrán látható. A térképen feltárulnak a terület mára beszántott, elterelt, csatornázott folyómedrei. Kékkel látjuk azokat a medreket, melyben a II. katonai felmérés idején még nyílt vízfelületet találtak a térképészek, zölddel azokat, amelyek nagy valószínűséggel elhagyott medret jelölnek. Két fő folyónk a Nyitra és a Zsitva külön kiemelést kapott. Ha megpróbáljuk a lefűződött meandereket nagyság szerint csoportosítani, akkor szembeötlő, hogy a nagyobb kanyarulatok elsősorban a térképszelvényünk nyugati oldalán jelentkeznek. Ez a Vág és a Kis-Duna vizei által bejárt terület, e két folyónak nagyobb vízhozama nagyobb kanyarulatokat is rajzolt a tájba. A Nyitra és a Zsitva kisebb vízhozamát jelzik az apró meanderek, például Érsekújvártól keletre, vagy közvetlenül a Hetény határában. Ha jobban megfigyeljük a Zsitva egykori torkolathoz közeli szakaszát, nem nehéz két folyóágat elkülöníteni. Az egyik a régi Zsitva, mely Ógyalla irányából követhető, a másik ettől nyugatabbra, mintha a Nyitra egykori medre volna. Talán nem túl merész az a  következtetés, hogy előfordulhatott a középkorban olyan állapot, amikor a Nyitra folyó ugyancsak a Zsitvatoroknál ömlött a Dunába. A két folyó egyesült vízhozama magyarázatot adhatna arra, hogy miért tűnik túl szélesnek az egykori torkolati mederszakasz Zsitvatőnél. Ahol négyszáz éve a követek még egy dunai mellékfolyó torkolatát láthatták.

Bifurkáció és batükaptúra - A Donauversickerung-jelenség

Sok természettudománnyal és azon belül a földrajzzal foglalkozó honlap és nyomtatott lap küzd azzal a problémával, hogy mennyit áldozzon föl a szakmaiságból a közérthetőség oltárán. Gyakran döntetek úgy, hogy nem terhelik az olvasókat ilyen szavakkal, mint bifurkáció, meg batükaptúra, mert az átlag olvasó ezek hallatán kiejti kezéből az újságot. Ilyen címmel nem lehet eladni egy cikket, takarjon akármennyire érdekes témát. Egy bulvárújság bizonyára másként tálalná a németországi Felső-Duna mentén megfigyelhető jelenséget: "Szenzáció! Akár 60 kilométerrel is rövidülhet a Duna", vagy "Németországban a föld nyelte el a Dunát", esetleg "A Duna márpedig az Északi-tengerbe ömlik". Itt a Dunai Szigeteken ez a veszély nem fenyeget, címnek megfelel ez a két szó, hiszen tökéletesen leírja mi is történik a Dunával Immendingen és Fridingen között a Sváb-Alb áttörésben (1.kép). Lássuk hát a részleteket!
 

1. kép A Felső-Duna szakasza Németországban

A Donaueschingennél kelet felé induló fiatal Duna rövid távot megtéve Geisingennél éri el a Sváb-Alb mészkővonulatait. A meder a Felső-Dunai Natúrpark területén egy nyílt karsztfelszínre ér. A Jura időszak tengereiben kiülepedett, 161-145 millió éves (Malm) meszes üledék ma jól rétegzett, pados elválású mészkőből álló középhegységet alkot. Ez a fajta kőzet kifejezetten kedvez a karsztos folyamatok kialakulásának.

A Kalkfelsen-nek nevezett mészkőszirtek között kanyargó Duna Immendingen városka után kiér a helyiek által Brühl mezőnek nevezett kanyarulatba.  Ha kisvízi időszakban érünk erre a területre érdekes jelenséget figyelhetünk meg. A Duna vize lassacskán patakká vékonyodik, majd érré, végül az ér egy kürtőn keresztül a föld gyomrába távozik (2. kép). Még hallani is lehet, ahogy a mélyben tovacsobog. A meder innentől kezdve egy keskeny kősivatagra emlékeztet. Karsztos területeken ez elég gyakran megesik a folyókkal.
    

2. kép "Donauversickerung"azaz a Duna elszivárgása

Földrajzos, és azon belül is a karszthidrológiával foglalkozó berkekben ezt a jelenséget nevezik görög eredetű szóval batükaptúrának. Magyar megfelelője tükörfordításban a mélybe fejeződés. Németül egy szóval írják le a Duna batükaptúráját: Donauversickerung.

A Duna eltűnéséről először 1705-ben írtak. 1719-ben pedig már arról is szó esett, hová is szivároghat el ennyi víz, hiszen csak úgy nem tűnhet el nyomtalanul egy folyó. 1864-ben a Duna völgyében vasútépítés közben újabb víznyelőkre leltek a sínek alapozásánál. 1874-ben az év nagy részében teljesen eltűnt a Duna a Brühl mezőn.
 

3. kép Fluoreszceinnel megfestett patak látványa

Mivel ez a víz nagyon hiányzott a Duna mentén élő lakosságnak - nem volt mi hajtsa a malmokat, nem volt hol itatni az állatokat - elhatározták, hogy fényt derítenek a rejtélyre. 1877. október 9-én Adolf Knop geológus, a karlsruhei Műegyetem tanára alaposan felszerelve érkezett meg a Duna felső folyásához. Csomagjában volt 10 kg fluoreszcein, 20 tonna só, valamint 1200 kg olaj. A mai szemmel környezetbarátnak semmiképpen sem nevezhető kísérlet során mindezt beleöntötte ez elszivárgó Dunába, majd várta, hogy a környék mely forrásaiban jelentkezik a szennyeződés. 60 óra múlva mindhárom komponens feltűnt 12 kilométerrel délebbre fekvő Aachtopf forrásban. Szemtanúk szerint a forrástó vize "gyönyörű élénkzöld színben" pompázott (3. kép).
 

4. kép Az Aachtopf forrástó

Az aach régi német nyelven egyszerűen vizet jelent míg a topf tálat. Az Aachtopf forrás jelenleg Németország legbővizűbb forrása, Aach településen található (4. kép). Vízhozama átlagosan 8300 l/sec, szélső értékei 1300 és 24100 l/sec. Összehasonlításképpen a maximális érték több mint duplája a Szolnoknál mért Zagyva átlagos vízhozamának. Tengerszint feletti magassága 475 méter, vizeit 240 négyzetkilométernyi területről gyűjti össze. Tulajdonképpen egyáltalán nem zavarja, hogy a kontinentális vízválasztó kettészeli vízgyűjtőjét. A Fekete-tenger felé haladó Dunát éppúgy megcsapolja, mint a Konstanzi-tó felé lejtő dombok csapadékvizeit. A forrástóból ered a Rudolfzeller Aach, mely a Konstanzi tavon keresztül a Rajnába és így végső soron az Északi tengerbe jut. A Duna közép-, és nagyvízi helyzet esetén bifurkál, azaz vizét két tenger (Fekete és Északi) vízgyűjtő rendszere között osztja meg. Az állapot mindenképpen ideiglenes, egy hosszú folyólefejeződés (kaptúra) kezdeti szakaszát jelzi. A forrástó alatt elterülő barlangot 1907-tól kutatják barlangi búvárok (5. kép).
 

5. kép Az Aachtopf forrásbarlang-rendszere

A két szint között, ahol a Duna elszivárog és ahol az Aachtopf forrásban újra felszínre tör 180 méternyi különbség van. A víz által a felszín alatt megtett út hossza változó, Immendingentől 12, Fridingentől 18 kilométer. A közelebbi víznyelőkből gyorsabb a lefolyás; 180 m/h, a távolabbiakból ez 100 m/h értékig csökkenhet (6. kép).
 

6. kép A Duna-Rajna kapcsolat Aach-nál.

A XX. század elején a Duna elszivárgása olyan méreteket öltött, hogy többször nem volt víz a mederben, mint ahányszor volt. 1921-ben 309 napon keresztül volt csontszáraz a meder. A helyiek ezt nem hagyták annyiban, kővel, agyaggal, fával, betonnal kezdték eltömíteni a víznyelőket. Ez oda vezetett, hogy az Aachtopf forrás vize kezdett elapadni. A forrás vizéből élők és a duna-völgyiek közötti  vízjogi konfliktus 1927-ben a Birodalmi bíróság elé került, ahol törvény híján nem tudtak döntést hozni. Végső soron kompromisszumos megoldás született. Immendingennél néhány száz méteren kibetonozták a Duna medrét, de elegendő vizet kellett hagyni az Aachtopf forrás számára is.

    
A Duna elszivárgása viszonylag fiatal jelenség, erre utalhat az, hogy csak 1705 után készültek csak írásos feljegyzések róla. Ugyancsak a recens folyamatra utalhat, hogy a víznek csak egy része tud elszivárogni. A repedéshálózat még nem képes befogadni a középvíznél nagyobb vízhozamot a Dunából. Ilyen esetben a folyó ugyanúgy kitölti a medrét, mintha az elszivárgás nem is létezne. Természetesen a folyamat nem visszafordítható, az oldás és a vízzel bejutott hordalék koptató hatása révén a repedéshálózat csak tágulni fog, így nő majd az elnyelhető víz mennyisége is. Napjainkban évente mintegy 3000 köbméternyi mészkő oldódik ki az Aachtopf vízgyűjtőjének mészköveiből (7. kép).
 

7. kép A terület geológiai keresztszelvénye.

A földtörténet során már volt rá példa, hogy a Rajna elhódított vízgyűjtő területet a Dunától. A téma megérne egy külön bejegyzést, ezért összefoglalom röviden. A 300 km hosszú svájci Aare folyó egészen az Alsó-Pleisztocénig a Duna forrásága volt. Mintegy 2 millió éve a  Rajna az erőteljes hátravágódása révén elérte az Aare-Duna medrét. A folyamatban szerepet játszott még a Fekete erdő kiemelkedése, melynek révén megszakadt a kapcsolat az Aare és a Duna között.  Ezáltal 18000 négyzetkilométerrel csökkent a Duna vízgyűjtő területe.

Ugyancsak a Pleisztocénben, de már annak a végén, a würmben az ún. Feldberg-Duna is leszakadt a Duna vízgyűjtőjéről. A jégkorszak folyamán a Duna a Fekete erdő legmagasabb hegycsúcsának, a Feldbergnek tövében található Feldsee-ből eredt. Ezt a forráságat érte el Blumberg városánál a Wutach patak erőteljes hátravágódása. Ez a Rajna mellékfolyócska rövidítette meg legutoljára a Dunát. A Feldberg-Duna egykori medrében ma az Aitrach patak folyik.

Jelenleg a Breg és Brigach a két forráság (Brigach und Breg bringen die Donau zuweg), ám belátható időn belül a Rajnának két mellékpatakjává fognak válni. A Duna felső folyása teljes egészében a föld alatti barlangrendszeren jut majd el az Aachtopf forrásig, mindaddig, amíg a barlangok fel nem nyílnak az erőteljes oldódás hatására. Ha ez bekövetkezik, a Duna forráságát körülbelül 60 folyamkilométerrel keletebbre kell majd keresnünk. Át kell írni majd a földrajzkönyveket, hiszen a Duna már csak 2724 kilométer hosszúságú lesz. Egyéb földrajzi név problémák is felvetődnek majd: hogyan fogják nevezni Donaueschingent, ha már a Rajna vízgyűjtőjéhez tartozik? Hol lesz a Duna "hivatalos" forrása ezután?  Átöröklődik-e a Breg vagy Brigach neve a Rajnába torkolló Felső-Dunára?

Mivel a karsztos folyamatokat nem lehet megállítani emberi beavatkozással sem, hosszú távon a Rajna áll nyerésre. És ebben az esetben a geográfus-hidrológus szakmának előbb-utóbb meg kell válaszolnia ezeket a kérdéseket.

Ajánlott honlapok (német nyelven):

• http://www.donauversickerung.info 
• http://www.naturpark-obere-donau.de