A szúnyogszigeti Hajnal Kolos legendája

Ami a budapesti evezősöknek a Luppa-sziget, az volt a győri evezősöknek a Szúnyog-sziget. Ami a szürkő-szigeti evezősöknek a horányi csárda volt, az volt a győri evezősöknek a "Köss ki" csárda a pinnyédi sziget csúcsában. És aki Petrik Béla volt a Szürkő-szigeten, az volt Hajnal Kolos Simon a Szúnyog-szigeten. A Dunai Szigetek blog örömmel mutatja be egyszerre a harmadik lakott magyarországi dunai szigetet (nem számolva a Soroksári-ágat), annak alapítóját, valamint az evezős korszak egyik letűnt dunai csárdáját. 

A "Köss ki" csárda kerthelyisége 1938-ban. Nagy József / Fortepan_264198

A Mosoni-Dunán járunk. Mostanában a Csóka alatt van egy Saláta, az alatt pedig egy Szúnyog. De nem volt ez mindig így, a Csóka és a Szúnyog között sokáig nem volt Saláta, ez csak azóta van így, hogy az ember belebabrált a Mosoni-Duna vízhozamába (Dunacsúnnál) és esésviszonyaiba (püspökerdei átvágás). A vízhozam lecsökkent, a vízszint megsüllyedt, a zátonyok szárazra kerültek, a szárazulaton pedig erdő nőtt. Merthogy ez a három, a Csóka, a Saláta és a Szúnyog mind szigetek Győr felett, így szépen sorban távolság szerint. A Csóka és a Szúnyog öreg szigetek a Mosoni-Dunán, valamennyi térképen szerepelnek az első katonai felmérés óta, de valószínű, hogy már a térképezés megindulása előtt is léteztek. Különben honnan lenne meg a kellő magassága a pinnyédi Szúnyognak, hogy emberek telepedhessenek meg rajta? 

A Szúnyog-sziget az I. kat felmérésen is szerepel

Akik közül az első fecske Hajnal Kolos Simon volt. Őelőtte is volt birtokosa a szigetnek, azonban a győri püspökség vajmi kevés bevételhez jutott erről a földdarabról. Rőzse, széna és fa révén származott némi bevétel az alig egy kilométer hosszú és 150 méter széles szigetről. Közigazgatásilag Pinnyédhez tartozott a sziget, ez a falu ugyancsak a győri püspökség birtokában volt, annak halásznépe és jobbágyai lakták a vizenyős falut, akik a pincét csak hírből ismerték. 

A szúnyogszigeti remete, Hajnal Kolos Simon életét apró mozaikokból lehet összerakni. Valószínűleg 1896-ban született, 1909-ben volt első osztályos diák a mosonmagyaróvári Kegyestanítórendi gimnáziumban, de ugyanebben az évben feljegyeztek egy hasonló nevű diákot a soproni Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnáziumban is. Majd a rá következő évben találni egy Hajnal Kolost a győri Kereskedő Tanonciskolában. 1915 júliusában bevonult katonának a veszprémi 31-es honvédekhez, egy évre rá megsérült az orosz fronton. Felgyógyulása után sítanfolyamot végzett és új tudásával kiküldték a román, majd az olasz frontra, ahonnan szerencsére élve hazatért [1]. 

A "Köss ki csárda" 1938-ban (Fortepan_203233 / Tóth Árpád)

Hogy honnan jött az ötlet Hajnal Kolos Simon számára, hogy feleségével, Csőke Judittal együtt egy egész szigetet vásároljon magának a győri püspökségtől, nem tudni. Annyi bizonyos, hogy 1935 márciusában vagy 3000 [2] vagy 4500 [3] vagy 7000 [4] pengőért megvásárolták a 12 holdas szigetet annak jogaival együtt, ami akkorban jelentős összegnek számított még egy lakatlan dunai szigetért is. Ekkoriban a sziget már kedvelt helye volt a vadkempingezőknek, úgyhogy az új tulajdonos fantáziát láthatott a szigeti turizmusban. Az új birtokukon egyszerű kis manzárdtetős házat építettek vendéglátás céljával, nyári konyhával. Az épület a kor szokásai szerint nevet is kapott. A "Köss ki" csárda hamarosan népszerű megállójává vált a győri vízisportok szerelmeseinek. Híd hiányában ugyanis a sziget megközelíthetetlen maradt az egyszerű, gyalogos halandók számára. A "Köss ki" csárda turisztikai vonzerejét jelzi, hogy az 1930-as években motorcsónakkal szállították ide győrből a külföldi turistacsoportokat. 

Mosoni-Duna, Köss ki csárda a Szúnyog-szigeten. (Fortepan / 264507 Nagy István)

1945 valószínűleg nagy törés lehetett Hajnal Kolos életében. Bár a helybéli cikkek nem írnak róla, de a "Köss ki" csárda mint vendéglátóipari egység feltehetően nem élte volna túl az államosítást, így ettől kezdve engedély hiányában egyszerű lakóházként funkcionált tovább. Az viszont rejtély, hogyan tudta Hajnal Kolos magántulajdonban megtartani a 12 holdas szigetét a kommunista rendszerben, ami a területét tekintve a folyószabályozás miatt feltehetőleg tovább hízott. Felesége már nem követte az új életében, különváltak és Hajnal Kolos a vendéglátós szúnyogszigeti remetévé vált. 1957 nyarán ezt nyilatkozta magáról:

„Sokan mondták már, hogy bolond vagyok. Enyém az egész sziget, minden fa és bokor, de mégsem nyúlhatok hozzá, tehát szegény vagyok. Néha eladok kis rőzsét, abból van pénzem. Harmincöt éve nem vettem ruhát és cipőt, de közben elrohadt néhány ünneplőingem. Valaha kocsmáros voltam a szigeten, azóta sok víz lefolyt a Dunán és én itt maradtam árván. De én akartam. Feleségem nem értett meg. Nem is termett ő erre, külön élünk. Azért nem vagyok egyedül. Télen állandóan vendégem a sötétség, tavasszal az árvíz, nyáron a meleg és a vihar, ősszel az eső” [5]

Az evezős életnek leáldozott, a megkeseredett remete azt sem tűrte ha szerelmespárok kötöttek ki birodalma partjain. "Mesélik, hogy megleste őket, és egy óvatlan pillanatban elvitte az evezőket. Valósággal elriasztotta a szigettől az odamerészkedőket. Akinek evező nélkül kellett megtennie a visszafelé vezető utat, nem valószínű, hogy még egyszer megzavarta magányában a remetét" [6]. Még akkor sem volt hajlandó elköltözni, amikor az emeletről kellett csónakba szállnia az 1954-es árvíz idején [4]. 

"Ha nagyon unta a magányt, átevezett csónakjával a pinnyédi oldalra, bekarikázott kerékpáron, vagy begyalogolt a városba a Püspökerdőn, a Rábca-hídon át a városba. Kedvelt helye volt a Kék-Duna (Lelő) eszpresszó, ahol szívesen hallgatott zenét és elmókázott a személyzettel. A szigeten barátait, de alkalmi ismerőseit saját készítésű kolbásszal, szalonnával kínálta. A szakajtóban mindig volt friss tojás, s ha igazán kedves vendég érkezett, sebtében csirkét vágott és kirántotta. Télen befogta a szigetre tévedt nyulakat, az itt fészkelő fácánokat. A háború alatt bujdosóknak adott menedéket. Nem kérdezte, hogy milyen párthoz tartoznak." [7] 

A győri Szunyog-sziget egyetlen háza 1959-ben (fentrol.hu)

Hajnal Kolos halála olyan volt, mint az élete; szorosan kapcsolódott a Dunához. A részleteket a Kisalföld újságból lehet tudni, ahol rendszeresen foglalkoztak a szigeti remete életével. 1962 januárjában már régóta panaszkodott rossz egészségi állapotára a győri Népbüfében. Utoljára január 10-én látták Győrben. Haláláról kezdetben a legelképesztőbb hírek kaptak lábra: egyesek szerint meggyilkolták, a fejét és a végtagjait levágták és szétszórták a szigeten. 1962. január 16-án két favágó hiába kereste már, hogy átszállítsa őket a szigetre. Az apa és fia Zámolyból átevezett a szigetre, ahol megtalálták Hajnal csónakját, ami arra utalt, hogy a remete nem hagyta el a szigetet. Értesítették a rendőrséget, akik kizárták az idegenkezűséget. Január 26-án azt feltételezték, hogy 15-én vagy másnap a Dunába szédült, és a víz elragadta [8]. Holttestét február 5-én találták meg a Szúnyog-sziget közelében, a vizsgálat bebizonyította, hogy a szeretett szigete partján vízbe fulladt. 

Halála után felesége és két gyermeke felparcellázták Hajnal Kolos örökségét, négyszögölenként hat forintért. A sziget két véhgét meghagyták erdőnek. A Szúnyog-szigetet, ahol mindössze a "Köss ki" csárda állt  65 db 18-200 négyszögöl nagyságú parcellára osztották, hosszában és keresztben úttal elválasztva. Hajnal Kolos vendéglőjét 1964-ben a kisipari termelőszövetkezetek dolgozói társadalmi munkában átépítették, és a győri szövetkezetek vízitelepe kapott benne helyet [9]. 1992-ben 82 telken 78 hétvégi ház állt, ekkoriban a vizet fúrt kutakból nyerték, de a villany és a szemétszállítást már megoldották. Ekkoriban a legsürgetőbb feladat az volt, hogy a Mosoni-Duna feliszapolódó két ágába valahogy életet leheljenek. Ennek érdekében 1991 tavaszán helyiek megalakították a Szúnyog-szigeti Zártkerti Egyesületet. [10]. A kotrás később megvalósult, a sziget megmaradt elszigetelve, de ez már egy másik történet.

Felhasznált irodalom:

[1] Herczegh Géza: A veszprémi honvédek hadtörténete. A m. kir. veszprémi 31. honvéd gyalogezred, a 31. 46. és a 79. honvéd menet zászlóaljak, valamint a 31/1. népfölkelő zászlóalj története (Cegléd, 1936)

[2] A vendég csak csónakkal érkezhet... Kisalföld 1987-09-04 / 208. szám

[3] https://www.gyorszunyogszigetiegyesulet.hu/szunyog-sziget-tortenete/

[4] https://www.kisalfold.hu/gyor-es-kornyeke/2017/05/visszateres-a-paradicsomba-retro-a-szunyog-szigetrol-2-resz

[5] https://www.kisalfold.hu/helyi-ertek/2020/08/gyor-utolso-remetejenek-legendaja

[6] Már nem Robinson-tanyaa Szúnyogsziget. Kisalföld, 1966-05-11 / 110. szám

[7] Kisalföld, 1991-07-10 / 160. szám

[8] Hová tűnt a győri Szunyog-sziget remetéje? Kislaföld 1962. január 26. 

[9] https://regigyor.hu/vendeglatas/koss-ki-a-szunyogszigeten/

[10] Kisalföld, 1992-01-06 / 4. szám

A bécsi szigetvilág tündöklése és bukása (1529-2010)

Átvágni a gordiuszi Dunát. Bécs 1875. (forrás)

IN ENGLISH

A 2023. év számomra abszolút kedvenc könyve a Wasser | Stadt | Wien kötet volt. 458 oldal tömény hidrológia Bécsről, jelentős részben természetesen a Dunáról szól. A kötetben helyet kapott kilenc egész oldalas kép Bécs város környékének folyókanyarulat-változásairól. A korábban már publikált ábrákon az urbanisztika szerelmesei is bizonyára meg fogják találni a számukra érdekes dolgokat, de a most főként a Duna Gemenchez hasonlatos ártéri mintázatait érdemes megfigyelni. Magyarországon kevésbé ismert tény, hogy Bécsben a Duna sokkal több és sokkal komolyabb problémát okozott a város történelme során mint Budapesten. A történelmi időkben Bécsnél a Duna egy hét kilométeres szélességet is elérő árteret járt be, és ezen a szakaszon megszámlálhatatlan számú szigetet hozott létre és pusztított el. A bécsiek kapcsolata a folyóval ambivalens volt, a nehézkes átkelés a két part között, a rengeteg árvízi károkozás miatt tartottak a folyótól, de a kereskedelem szempontjából előnyt jelentett a városnak. 1565 táján a Duna főága eltávolodott a várostól és a helybéliek törekvései, hogy visszatereljék a fő hajózó útvonalat a város közelébe, sikertelenek maradtak, kompromisszumos megoldásként a Duna Bécsi-ágát bővítették, amelyből később a Donaukanal alakult ki. 

Ugyanakkor a folyókanyarulatok vándorlása mellett a rendkívül fonatos meder gyakran okozott jégtorlaszokat. A budapestinél sokkal kevésbé stabilabb mederben a zátonyokon és szigetcsúcsokon kialakuló jégdugók gyakran eredményezték azt, hogy a télen levonult jeges árvíz kártételeinek felszámolása után a bécsiek már teljesen máshol találták meg a folyót. Ez az állandóan változó ártéri világ egyre inkább akadályává vált a város terjeszkedésének, amelyre megoldást kellett találni. Végül egy meglehetősen drasztikus beavatkozás szüntette meg a bécsi szigetvilágot 1870-1875 között, amikor is egy új, nyílegyenes medret ástak a Dunának, meghagyva egy széles, hasonlóan egyenes elöntési területet az árvizek számára. Az utóbbi időszak módosításai ezt a területet érintették, amikor a széles, kopár parti sáv helyén létrehozták a Donauinsel-t, melyet a bécsiek már sokkal inkább birtokba vehettek. 1875 után a lefűzött, kiszáradó folyókanyarulatok két utat jártak be. Ahol városi zöldfelületek területére estek, ott javarészt fennmaradtak (Prater, Alte Donau, Lobau, stb.), ahol viszont a város szövete ugrásra készen várta a kiszáradást, ott esetleg csak az utcák nyomvonala emlékeztet a régi medrekre (pl. Schwarze Lacke), többségük több méter feltöltés és beton alatt húzódnak. 

Félezer év folyókanyarulatváltozásai Bécsben 1529-2010 (forrás)

A térinformatikai módszerekkel elkészített kilenc részletes tájrekonstrukció szinte kérlelte az embert, hogy készüljön belőle .gif verzió is. Ezt a verziót egészen biztosan a szerzők is elkészítették, de a formátum sajnos nem kompatibilis a Guttenberg-galaxis lehetőségeivel. Úgyhogy gyorsan összedobtam egy saját verziót. Változatos idő-intervallumokban, összesen kilenc időpontban (1529, 1570, 1662-1683, 1704, 1780, 1825, 1875, 1912 és 2010) láthatjuk Bécs közvetlen környezetét, nagyjából a Praterstern-nel a középpontban. 

Elsüllyedt Mohács

Napra pontosan egy évvel ezelőtt írtunk a Mohácsi Szimfónia nevű tanulmánykötetről, mely a mohácsi csatával kapcsolatos új tanulmányokat mutatta be, benne a blogon megjelent Moháccsal kapcsolatos írásokat összefoglaló "Támpontok a Mohácsi-Duna medrének 1526-os rekonstrukciójához" cikkel. Varga Szabolcs szerkesztésében a Martin Opitz kiadó idén is megjelentette a sorozat következő kötetét, "Elsüllyedt Mohács" címmel. A kiadásban részt vett a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a Mohács 500 Egyesület és a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatósága. Összesen 19 tanulmány olvasható benne, 31 szerzőtől, 288 oldalon.

A kötet első része a csatához köthető tömegsírok kérdésével foglalkozik, bemutatja a legújabb antropológiai, történeti és régészeti kutatásokat elsősorban a III. számú tömegsír feltárásával kapcsolatban. Két tanulmány foglalkozik a diplomáciatörténettel, de vannak ezen kívül kultúrtörténeti tanulmányok, új levéltári források elemzése, tovább folyik a keresés Földvár falu után. Ebben a kötetben is helyet kapott a geográfia, két tanulmány tárgyalja a király halálának földrajzi körülményeit a Csele-pataknál. Gábris Gyula "Természetföldrajzi észrevételek a mohácsi csatamező legújabb kutatásainak eredményeihez" c. írásában a Duna korabeli szélessége mellett tárgyalja a Csele-patak viszonyait és a Sátorhelytől délre fekvő Nagy-árok morfológiáját. Utalva a "Támpontok..." írásomra egyrészt hangsúlyozza, hogy a Riha jó kiindulási pont lehet a csata korabeli Duna meder szélességének meghatározásához, másrészt megállapítja, hogy a Riha-tavat létrehozó kanyarulat nem kapcsolható össze a Kölkedtől északra lévő kanyarulattal, de ezt a kérdést én is nyitva hagytam, ezért szerepel a 2. ábrán két különböző szürkével jelzett meder-vonal a Rihától délre. 

Viczián Istvánnal, Szeberényi Józseffel és Drusza Tamással közösen jegyezzük a tanulmánykötet legterjedelmesebb, 44 oldalas írását. "A mohácsi teraszos sík holocén felszínfejlődése és az 1526. évi mohácsi csata környezetének vízrajzi és geomorfológiai rekonstrukciója" c. írásban arra tettünk kísérletet, hogy rekonstruáljuk a mohácsi csatatér vízrajzi helyzetének változását, miután a teraszképződési folyamat miatt a Duna 15-12 ezer évvel ezelőtt levonult a területről. Még júniusban bejártuk a terület kitüntetett pontjait is a teraszperemtől a horvátországi Duna-holtágakig. A terepi megfigyelések és a térinformatikai programokkal készített ábrák alapján morfológiailag három szakaszjellegbe soroltuk a Duna után fő felszínformáló erővé előlépő patakokat és ez alapján próbáltunk következtetéseket levonni arra vonatkozólag, hogyan nézhetett ki a csata színteréül szolgáló táj, félezer évvel ezelőtt. 

Jégkorszaki Duna-meder és az alámosott magaspart Majs mellett

Az írás várhatóan februárban kerül majd fel az Academia.edu honlapra, de vagy itt, vagy a Pangea blogon közérthetőbb és rövidebb formában közzé kívánjuk tenni a fő kutatási eredményeket!

Elsüllyedt Mohács. Szerkesztette: Varga Szabolcs. Martin Opitz kiadó 2023. 8490 Ft (Online ár: 7210 Ft).
Megrendelhető: https://www.martinopitz.hu/products/product-page/elsullyedt-mohacs/

Ada Kaleh hullámsírban

IN ENGLISH

Már több mint 50 éve, hogy Ada Kaleh szigete a kalandos múltjával, műemlékeivel, várával együtt a Vaskapu I. erőmű építése után hullámsírba merült. Azóta nem látta senki, örök álmát alussza mintegy 30 méteres mélységben. Egy nemrég felbukkant szonárkép révén azonban nagyjából képet alkothatunk a sziget mélyben töltött évtizedeiről és az is kiderül, hogy a legendával ellentétben a török minaret tornya nem bukkan már ki, akkor sem, ha lesüllyed a tározó vízszintje.

Ada Kaleh hullámsírban (forrás) 

December első napjaiban a Facebook-on több csoportban is kitették Ada Kaleh víz alatti szonárképét. A forrásmegjelölést is tartalmazó posztot azonban később törölték, de addigra sikerült lementeni a képet, viszont a posztban található információ már nem elérhető. A kép december 13-án a román médiában is megjelent, az aktual24.ro azonban csak a sziget történetéről számolt be, valamint a képalkotó eljárásról egy bekezdésben. Eszerint a kép többcsatornás szonárrendszerrel (MBES) készült, ismeretlen időpontban. Az MBES lényege, hogy egy úszó szerkezetre illesztett szonár legyező alakban hanghullámokat bocsát ki a meder irányába és a visszaverődési időből számol távolságadatot. Ada Kaleh mélyben rejtőző várfalairól és épületeiről hamarabb érkeznek vissza a hanghullámok, mert közelebb vannak a felszínhez, mint a mélyebben fekvő, eredetileg is a Duna meder mélyén fekvő formák. A távolságadatokat színskálával ábrázolták, ahol a kék jelenti a mély, a piros pedig a sekély részeket. Sajnos konkrét adatot a kép nem ad meg jelmagyarázat formájában. 

A szonárkép a Duna mélyén roncsként heverő Ada Kaleh nyugati, Orsova felé eső részét ábrázolja csupán. A keleti, ritkábban beépített kertes terület lemaradt valószínűleg a mérés csak egy kisebb területre korlátozódott. Érdemes összevetni a sziget egészéről készült vázlatrajzzal. Maga a kétutcás település a belső erődfalakon belül helyezkedett el. Ezen kívül állt még egy külső falrendszer is, de a sziget nyugati csúcsát is megerősítették füles bástyákkal még a XVIII. század derekán. A török lakosságú településhez tartozott egy mecset is, mellette egy karcsú minarettel, ez nagyjából a sziget közepén, a keleti kapu felett állt. Ha igaz, hogy a román állam megbontotta az erődöt az elárasztás előtt, hogy a téglákból az erőmű alvizén fekvő Simian-szigeten felépítsék a bástyák mását, akkor viszonylag minimális munkát végeztek, hiszen az erődfalak a szonárképen még élesen kirajzolódnak. A vázlat ugyan nem ábrázolja a domborzati elemeket, de korabeli fotókon vagy képeslapokon megfigyelhető, hogy a külső és belső várfal közötti árokrendszerben állt a víz, miközben Ada Kaleh déli belső ívében egy erdős kis zátonysziget növekedett. 

Hidrológiai szempontból a szonárképet akár nevezhetjük akár rendkívülinek is. Rendkívül fontos információkat hordoz ugyanis az elárasztás után végbement üledékképződési folyamatokról. Az Al-Duna kapcsán eddig két nagyobb lélegzetvételű írás jelent meg a blogon, az egyik Trikule, a másik az Orsova melletti Korona kápolna példáján mutatta be a Vaskapu I. erőmű által visszaduzzasztott folyószakasz feltöltődési folyamatát. Ugyanezt megtehetjük Ada Kaleh szigete kapcsán is, hiszen a szonárkép rendkívül részletesen mesél a megváltozott áramlási viszonyokról és a hozzá kapcsolódó üledékmozgásokról. 

Búcsú. Már csak a várfalak látszódnak ki a Dunából.

Vessünk egy pillantást a szonárképre, elsősorban az erődtől jobbra elnyúló hosszanti pozitív formára. Elsőre úgy néz ki mint egy hosszanti dűne a sivatagban. Több hasonló formát figyelhetünk meg az erőd területén belül és a nyugati előterében is. Mindegyik ugyanazt az irányt veszi fel, és jellemző rájuk, hogy "szélárnyékban" vannak, azaz egy nagyobb kiemelkedő falszakasz, vagy bástya mögött alakultak ki. Csapásirányuk nem egyezik az Ada Kaleh szigetét két irányból körülölelő Duna-ágak sodorvonalával, hanem úgy tűnnek, mintha egyenesen keresztülvezetnének a sziget hossztengelyén. Ugyancsak árulkodó, hogy az erődfalakat és egy-két házromot leszámítva nem látszódik a település utcahálózata. Ennek egyik oka, hogy a román állam alapos munkát végzett és módszeresen elpusztította a törökök házait, kinyerve belőlük a lehető legtöbb építőanyagot. A másik pedig a tározó már említett feltöltődése.

Miután a sziget hullámsírba merült az áramlási viszonyok alapvetően változtak meg. A szigetet addig  két irányban kikerülő sodorvonalak egyesültek, éppen a sziget felett, amit bizonyít az üledékpászták csapásiránya. Mivel Ada Kaleh továbbra is a meder középvonalában van, a patakok parti hordalékkúp-építése nem érinti, az erődben lerakódott üledék a meder középvonalában mozog a gát irányában. Ahol a vízáramlás akadályba ütközik, például a várfalak vonalában, ott az akadályon átbukva először mélyíti a medret, és az innen kimosott üledéket olyan csendesebb szakaszokon rakja le, mint például az erőd nyugati előtere, belseje, vagy éppen a sziget keleti nyúlványa. A szonárkép alapján a legjelentősebb elmosódás a sziget délnyugati sarkában kiálló erődfal tövében figyelhető meg. Ez a kiszögellés valószínűleg már az elárasztás előtt is jelentősebb gödröt képezhetett a folyómederben. 

Ez alapján elmondható, hogy az egykori sziget üledékviszonyait elsősorban nem a feltöltődő tározó kiülepedő hordaléka, hanem a mederben megváltozott áramlási viszonyok miatt helyben kimosódó üledékek áthalmozódása, kisebb részben pedig a távolabbról érkező görgetett hordalék csapdába esése határozza meg. És ennek bemutatása adja a szonárkép jelentőségét, és csak reménykedni tudunk benne, hogy a méréseket rendszeres időközönként elvégzik, hogy az adatok összehasonlíthatók legyenek, és esetleges trendeket is meg lehessen belőlük határozni az üledékfelhalmozódásra ill. a kimosódásra, lehetőleg a sziget teljes területére. 

Kelheim vizei

Habár Kelheimnél a Duna közepes vízhozama tízszer akkora mint az Altmühl folyóé, a városka vízrajzát mégis az utóbbi dominálja. Ez olyannyira igaz, hogy a helyi Kis-Dunában (Kleine Donau) is az Altmühl vize folyik. 

Kilátás a Duna-Altmühl összefolyására a "nagy" Duna-Majna csatorna megépítése előtt

Természetes állapotban, azaz az emberi megtelepedés előtt Kelheimnél feltehetően csak két vízfolyás létezett; az Altmühl és a nála kb. hússzor nagyobb vízhozamú Duna, melyek éppen itt folytak össze. Természetes állapotban valószínűleg létezett itt néhány kisebb sziget is, ezek közül néhány még 1921-ben is megvolt, elsősorban az Altmühl mentén, lásd az alábbi térképet. 

Kelheim vizei és a régi Duna-Majna csatorna

Kelheim városában a mai vízrajzi helyzet viszonylag későn, 1960-1992 között alakult ki, amikor befejeződtek a Duna-Majna csatorna építési munkálatai. Ez azt eredményezte, hogy a Dunáról a Majna felé haladó hajók az Altmühl folyót vették igénybe Nürnberg, majd Bamberg felé, melyet alaposan ki kellett szélesíteni a hajózás érdekében. Az Altmühl jelenlegi szélessége jóval nagyobb, mint azt a rajta érkező vízhozam indokolná. A kellő vízmélységet zsilipekkel szabályozzák, és már ezek építésekor is megszólaltak azok a hangok, amely a természetes vízfolyás tönkretétele és a várható invazív fajok betelepülése ellen szólaltak fel.

Kelheim vizei és az új Duna-Majna csatorna

Csakhogy akkor a probléma már adott volt, ugyanis a Duna-Majna csatorna nem ekkor épült, hanem jó száz évvel korábban, igaz valamivel kisebb méretekben. Az I. Wittelsbach Lajos bajor királyról elnevezett csatorna 10 év alatt épült fel 1836-1846 között. A 0 kilométerkő (ekkoriban valószínűleg inkább mérföldkő) éppen Kelheimben található, a Stadtknecht utca hídjánál, közel a Dunához. Ugyanis a tervezők nem a messze keletre benyúló félsziget mellett kotorták ki a csatornát a kellő méretűre, hanem Kelheim nyugati városfala és a Michelsberg között ástak ki egy új, rövidebb nyomvonalat. 

A csatorna 172,4 kilométer hosszú volt, nyomvonala kissé eltért a maitól (főként a vízválasztó környékén), de ugyanúgy Dietfurtnál ágazott ki az Altmühl-ből. Vízfelülete mindössze 16 méter széles volt, mélységét egységesen másfél méteresre tervezték. Ez a csatorna egészen 1950-ig működött, de ekkorra már a hajók mérete és a mozgatott árumennyiség növekedése miatt már nem felelt meg a kor kívánalmainak.

1960-ban a Duna-Majna csatorna is új torkolati nyomvonalat kapott, méghozzá a Gmünd és Kelheim közötti széles ártéri mezőn keresztül. A régi Altmühl-meder megmaradt a létrejövő új félsziget középvonalában, csakhogy a legtöbb térképen ezt a szakaszt Kis-Dunaként emlegetik manapság. A névváltozás okáról nem találtam adatot, de bizonyára kell, hogy legyen, mert 1960 azért nem volt olyan régen. A Kis-Duna elnevezés azért is sértő erre a mederre nézve, mert a mai napig az Altmühl vize folyik benne, amely két ponton lép ki Kelheim óváros keleti és nyugati oldalán. Ez a két vízfolyás pedig nem más, mint Kelheim két egykori várárka; a keleti Schleifergraben és a nyugati Bräugraben, melyet a mellette épült sörgyárról neveztek el. Ezek inkább csak hagyománytiszteletből maradhattak fenn, s talán praktikus okokból, hiszen a városka csapadékvizeit remekül el lehet benne szállítani. 

A Schleifergraben

Az Altmühl

A Lajos-féle Duna-Majna csatorna kikötője

A Bräugraben

A Kis-Duna

A Duna a Michelsbergről fotózva.

Mindkettő az Altmühl-ből kapja vizét az árvízvédelmi művek alatti átereszeken keresztül, bár a szabályozás előtt feltehetően az aktuálisan magasabb folyó volt hatással a szintjükre. Helyenként eltűnnek a beépített területek alatt, viszont mindenképpen meg kell említeni a Mária mennybemenetele templom melletti Sziszüphosz nevű képzőművészeti alkotást mely leginkább az utolsó előtti Pink Floyd album, a Division Bell borítóján látható arcokra emlékeztet, ahogy fémesen megcsillan a várárok vizében.  

Tulajdonképpen a két "graben" az a víztest, melyben átlényegül az Altmühl vize Dunává, ahogy az összefolyás után kelet felé veszik az irányt a régi Altmühl medrében. Ezen a szakaszon áll egy zsilipház, amely megakadályozza, hogy az árvizek kelet felől behatoljanak a városba. Ezután egy rövid, de annál vadregényesebb ártéri erdőn keresztülfolyva visszatorkollik—hová is?— természetesen az Altmühl-be. 

Mindeközben a Duna déli irányból úgy kerüli meg Kelheimet, mintha ehhez az egészhez semmi köze nem lenne. 

Alig maradt valami a kisebbik Rácalmási-szigetből

A Rácalmási-sziget Magyarország egyik legbonyolultabb szigete, történetéről, fejlődéséről, geomorfológiájáról és helytörténetéről külön könyvet lehetne írni. A blog terjedelem ezzel szemben azt teszi lehetővé, hogy részleteiben ismerjük meg a szigetet. 2023. szeptemberében kezdtünk el foglalkozni a kisebbik Rácalmási-szigettel, amely 1866 után érthetetlen módon eltűnt, éppen a folyószabályozás megkezdése előtt. Vajon mi maradt belőle a helyszínen? Felismerhető-e még az egykori sziget és a mederformák? 

A Rácalmási-sziget helyszínrajza,
a kisebbik Rácalmási sziget a hídtól délre, az erdészeti út mellett húzódott

2023. december 6-án, rettentően barátságtalan időben ezekre a kérdésekre kerestem a választ. De a sűrű havas esőben, a feltúrt erdőben valószínűleg le lehetett volna forgatni egy rácalmási "Blair With Project-et" is, amelyben egy homályban ólálkodó vaddisznócsorda játszotta volna a főgonoszt. A kisebbik Rácalmási-sziget északi csúcsát ugyanis a vaddisznók vették át az ideiglenesen itt táborozó szovjet hadseregtől, akik 1945 óta a legjelentősebb tájformálást végezték a Kis-Dunán átívelő hídtól délre. Az átalakítás mértékét talán egy 1967. júniusában készült légifotó adja vissza leginkább. A katonai átkelő pontosan ott létesült, ahol a Kulcs felől érkező magaspart eléri a Kis-Dunát. A tankokkal végzett átkelés miatt a parti növényzet megsemmisült, a laza üledéket felszakították a lánctalpak, mesterséges öblöket alakítva ki mindkét parton. Ez az antropogén felszínformálás és erózió egyik speciális esete, melyre mostanában leginkább Ukrajnában látunk példákat. A helytörténész Németh Miklósné szerint a szovjetek a szigeti oldalon vertek tábort, de például ők építették az első fahidat is a szigetre, amit aztán a lakosság kérésére nem bontottak el. 

Kőkupacok az erdőben

A katonaság működésének nyomai a szigeti oldalon légifotóról már nem látszanak, mert azóta a területet benőtte az erdő. Ez ugyanúgy igaz a régi mellékág déli részére is, ahol 1967-ben még nyílt vízfelületet látunk az erdőben. A viszonylag csapadékos idei ősz ellenére is csak a legmélyebb, ásott gödrök mélyén csillogott némi víz, az erdészeti úttal párhuzamos mederben pedig sehol nem volt víz, és erre az erdei növényzet sem utalt.

Vashordó várja sorsát egy mesterségesen vájt gödörben

A sziget északi részén ásott gödröket (kavicsbányák maradványai?) a már említett vaddisznócsordák próbálják betemetni, de az embermagasságú mélyedések visszatúrása valószínűleg sok időbe fog telni. Találni errefelé romvárra emlékeztető kőkupacokat, helyenként ismeretlen funkciójú facölöpök állnak ki az avarból, máshol rozsdás vasak küzdenek az enyészettel a sarjerdőben. Markáns egykori mederformákat ezen a részen hiába is keresnénk.

Gombák 1.

Gombák 2.

Moha-frizura

Ahogy haladunk délre a sokszor áthatolhatatlan, fiatal erdőben úgy válik a sziget magja egyre természetesebbé. Így decemberben a csalán már nem ellenfél, de a tarka avar alatt megbúvó szeder még képes meglepetésekre, sőt a nedves idő kifejezetten kedvező életfeltételeket biztosít a korhadékfákon tenyésző gombáknak és moháknak.

Ennyi maradt az 1866 után eltűnt sziget mellékágából

A kidőlt fákon tenyésző gombák mögött lassan feltárulnak széles, hosszanti mélyedések. Ezeket vastagon borítja az avar, de a növényzet tekintetében nincs változás a pár méterrel magasabb környező térszínek között. Nem találni itt vizenyős mélyedéseket, vaddisznódagonyákat, nádat, sást, sőt a jellemző nőszirmokat sem. Ívesen kanyarodik a Kis-Duna felé, de a déli részen nem ilyen egyértelmű a helyzet, ugyanis létezett itt egy kisebb sziget is, és az azzal jár, hogy több párhuzamos mélyedés fut egymás mellett. Ez a rendszert egy töltés szakítja meg, ami a Nagy-sziget erdészeti útjától vezet a part felé, elzárva az amúgy is kiszáradt régi ágakat.

Zsilip az erdőben.

Közvetlenül a töltéstől északra, a parton áll egy zsilip, amely régebben biztosíthatta a Kis-sziget mellékágrendszerének vízutánpótlását, de az állapota alapján már régen nem tölti be ezt a funkciót. A zsilipkapu tárva nyitva áll, de a mögötte lévő területek magassága miatt valószínűleg csak a nagyobb árvizek idején képes a Duna vize átjutni rajta. Dunaújvárosnál mért 177 centiméteres vízállásnál még több méter hiányzott ehhez. Építési ideje a töltésnek és a zsilipnek ismeretlen, talán ha újabb légifotók bukkannak fel a fentről.hu honlapon könnyebb lesz az építés idejét meghatározni.  

Kelheim szigete inkognitó módban

Néha előfordul, hogy egy sziget szeretné megőrizni magának a titkait, törli magát a világhálóról és a térképekről, sötétségben hagyva a kutatót. De ezzel nincsen semmi gond, lépünk tovább, sok ember maga is így viselkedik.

A bajorországi Kelheim városa alatt, az Altmühl folyó torkolatában található kicsiny dunai sziget olyan, mintha a folyószabályozást végző mérnökök megfeledkeztek volna róla. A Duna-Majna-Rajna csatorna megépítése során kialakított partvonal mellett található, kissé túllóg az Altmühl folyó utolsó hullámain, még mielőtt azok Dunává válnának. Főági partját biztos-ami-biztos alapon kőszórással erősítették meg, de apró mellékága egészen természetes jellegű. Miközben a Kelheimtől keletre hosszan benyúló félsziget rendezett városik park képét mutatja leginkább, mintha valaki itt felejtett volna egy darabkát a régi dunai világból. Magas füvű rét, vízbe dőlt fák, sekély, iszapos ártér váltakozik itt a mélyebb mederrészekkel. Ez a táj éles kontrasztot alkot a saal-i parton álló hatalmas vegyi üzemmel. A Kelheim Fibres viszkózszál gyárának hatalmas füstölgő kéményei alapvetően meghatározzák a sziget hátterét.

A sziget keleti csúcsa, háttérben a vegyi gyárral.

Kilátás kelet felé, balra az Altmühl Mündung.

Kilátás nyugat felé, a Duna túlpartján az Affecking régi temploma.

A szerény méretű mellékág szárazon fekvő középső szakasza

A sziget a 2412 és 2413 folyamkilométer táblák között helyezkedik el, legnagyobb hosszúsága 280 méter, legnagyobb szélessége pedig 25 méter. Nagyjából mindez amit tudni lehet róla. Térképeken nem szerepel a neve, sem nyomtatott, sem pedig online formában nem találtam nyomát. Talán legegyszerűbb, ha Kelheimi-szigetnek nevezzük, lévén más dunai sziget nincsen a városban. Keletkezésének ideje is bizonytalan, feltehetőleg a Duna-Majna csatorna legutóbbi építése során alakították ki mesterségesen valamikor 1960-1992 között. Kelheim város történetében nem említik, régi térképeken Kelheimwinzerrel szemben apró zátonyokat jelölnek ugyan a helyén, de a formája alapján nem valószínű a kapcsolat közöttük. A Wildislands térkép nem jelöli önálló szigetként, legközelebbi szomszédai 7-10 kilométerre találhatók tőle. 

Röviden összefoglalva: a sziget őrzi az inkognitóját, de ez nem biztos, hogy minden esetben baj. És az sem biztos, hogy később nem derülnek ki róla újabb részletek.

Huszonnyolc árvíz Kelheimben

Legalábbis ennyit ábrázoltak a bajor városka központjában található épületek falán. Arról viszont nem szólnak a feljegyzések, hogy az árhullám vajon a Dunán vonult-e le, vagy az Altmühl folyón érkezett, esetleg mindkettőn egyszerre. Annyi bizonyos, hogy az ódon városka árvíztáblái 418 évet ölelnek fel 1595-től 2013-ig. 

Kelheim legidősebb árvíztáblája 1595-ből.

Kelheim városában legalább öt árvíztábla létezik, közülük kettő helyen több árvízi jellel találkozhatunk. Egy további árvízi emlék található folyásirányban felfelé, a Weltenburgi-áttörésben, egészen pontosan a 2417,2 folyamkilométernél. 

A kelheimi árvíztáblák elhelyezkedése

Az óvárosban található táblák eloszlása valamelyest egyenletes, bár jellemzően a városfalon belül a keleti részen találhatók. Ennek egyszerű oka van, a város járószintje kelet felé lejt, lásd az alábbi elöntési ábrát. Ez azt jelentette, hogy az árvizek kelet felől törtek be a városba, és amennyiben nem haladtak meg egy bizonyos szintet a város nyugati fele szárazon maradhatott. Így ésszerű és célszerű volt az árvíztáblákat a keleti városrészbe tenni, ahol az egészen alacsony árvizeket is fel tudták tüntetni. 

Árvízi elöntés Kelheimben (forrás)

Például az alig vádliig érőket. Mivel a kelheimi látogatás során nem volt nálam mérőszalag, ezért csupán leíró jelleggel tudom bemutatni az itteni árvizeket. 

A legidősebb árvíztábla az északi városkapu tornyának falán található az Altmühl folyóhoz közel (lásd kezdőkép). Mivel Kelheim városa a Duna és az Altmühl közé zárt félszigeten található, a két folyó árvizei összeadódtak, ha egyszerre érkeztek, illetve egymás vizét visszaduzzaszthatták, ha például az Altmühl átlagos vízhozamához hozzáadódott az alpesi olvadás által felduzzasztott Duna. A torony falába bevésett vonal és az 1595-ös évszám egy dunai árvizet jelöl, amely februárban és márciusban pusztított végig a Duna mentén, egészen Magyarországig. 

A legtöbb árvíztábla egy helyen (KL3) 

A leggyakrabban szereplő kelheimi árvízi évszám majdnem kétszáz évvel későbbi. 1784. február végén nem csak a Duna, de a Majna és a Rajna medencéjében is hatalmas esőzések fokozták az olvadás által már amúgy is felduzzasztott folyókat. Az olvadás által feltört jégpáncél február végén óriási károkat okozott a Felső-Duna mentén, de még Bécsben is éreztette hatását. Kelheim és Regensburg között Bad Abbach-ban lerombolt egy késő gótikus templomot, de Köln a Rajna mentén rosszabbul járt, itt ezer ember halt meg és több száz ház pusztult el. Nem véletlen tehát, hogy a helyi lakosság Kelheimben emléket állított a több napon át tartó pusztításnak. Három táblán február 29-i dátum szerepel, de egy táblára (Altmühl straße 2.) március elsejét véstek. Az 1784-es azonban hiába a leggyakoribb árvíztábla, Kelheimben valószínűleg csak a harmadik legmagasabb árvíz lehetett. 

A leggyakoribb árvíztáblák 1784-ből (f-l: KL2, KL5, KL4)

A legmagasabb kelheimi árvíz kapcsán van némi bizonytalanság. A városban a legmagasabb árvíz a Ludwigsplatz-on található árvíztáblán az 1809-es, amelyről bőven írtunk korábban, ez eddig a blog történetének leghosszabb írása. A talajszinttől kb. 2,7 méter magasságban található a januárban pusztító árvíznek emléket állító árvízi rovátka. Második helyen áll az 1845-ös, harmadik helyen pedig az 1784-es árvíz. Ezzel szemben a Weltenburgi-áttörésben található rozsdamentes acélból készült árvízi emléken az 1845-ös árvíz szerepel a legmagasabban, második helyen az 1824-es, harmadik helyen pedig itt is az 1784-es szerepel. Az eltérés már annak a fényében is érdekes, hogy alig 2-3 kilométerre állnak egymástól. Viszont az 1845-ös árvíz rekordját erősíti a Weltenburgi kolostor falára rajzolt árvízi jel is. Ez az árvíz ugyancsak a tél végén, március végén, április elején vonult le. 

Kelheim rekordárvizei egy érdekes, de kevésbé ismert tényre is rávilágítanak. Magyarországon sem az 1845-ös, sem az 1784-es, sem pedig az 1824. évi árvíz nem szerepel a legnagyobbak között. Ez fordítva is igaz, az 1838-as, vagy 1775-ös, 1876-os Magyarországon végigpusztító árvíz Kelheimben egyik táblán sem szerepel. Ez azért fordulhat elő, mert az árvízi görbék levoulva ellaposodhatnak, vagy éppen kialakulhatnak árvizek az alsóbb szakaszokon a mellékfolyók vízgyűjtőin bekövetkezett csapadék következtében, amely a felső szakaszokat kézenfekvő okokból kifolyólag nem érintheti. A lokalitás különösen a jeges árvizek kialakulásában játszik szerepet, ahol egy jégtorlasz nagyon rövid idő alatt nagyon nagy vízszint-emelkedést okozhat egy meghatározott szakaszon. Az 1809. évi árvíz azonban intő jel, a Dunán igenis kialakulhatnak olyan katasztrofális árvizek, amelyek Németországtól az Al-Dunáig végigpusztíthatnak.

A kakukktojás: árvízi emlék a Weltenburgi-áttörésben

Közel a Duna partjához, de már az egykori városfalon kívül, az egykori kelheimi Wittelsbach vár falán található egy további, kissé esetleges, de egyedi műanyag árvíztábla, amely az 1988 márciusában levonult árvíznek állít emléket.

Árvíztáblák az ezeréves kelheimi vár falán (1784, 1988)

Érdemes egy bekezdést szentelni az árvizek gyakoriságának is, hiszen ellentétben a magyar Duna-szakasszal (talán Pozsony kivételével) Kelheimben folyamatos volt az élet, azaz a lakosság könnyebben őrizhette meg emlékezetében az árvizeket, és az árvíztáblákkal ékesített épületeket. Ha feltételezzük is, hogy korábbi árvízi jelek megsemmisülhettek, elmondható, hogy az árvizek gyakorisága a XIX. század során tetőzött, ebben az évszázadban 10 árvizet örökítettek meg. A XX. században hetet, a XVIII. században pedig további hatot. Ugyan csak a negyede-ötöde telt el a XX. századnak, már ebből a századból is három árvizet örökítettek meg a helyiek. Hogy mit hoz a jövő? Az éghajlatváltozással prognosztizált szárazodás, az alpesi gleccserek visszahúzódása miatt inkább a rekord kisvizek gyakorisága fog növekedni. De ha az éghajlati szélsőségek, köztük a csapadékhullás, gyakorisága is növekedik, akár még az árvízi jelek is gyarapodhatnak a bajorországi Kelheim városában. 

A 28 kelheimi árvíz időbeli sorrendje a hat árvíztábla alapján: 

1595.

1651.

1709. február 14.

1729.

1731. március 30.

1778. október 29.

1784. február 29.

1789.

1809. január 26.

1819. december 24.

1824. október 31.

1845. április 1.

1850. február 4.

1853. június 5/20.

1861. január 30.

1863. január 3.

1882. december 31.

1890. szeptember 6.

1916. június 18.

1920. december 26.

1926. június 10.

1965. június 14.

1988. március

1994. április 15.

1999. május 23.

2002. augusztus 14.

2005. augusztus 25.

2013. június 4.

Weltenburg novemberben

Elcsépelt közhely lenne a Weltenburgi-áttörést Németország Dunakanyarjának nevezni, ezért ezt még most az elején jobb is elfelejteni. Weltenburg az Weltenburg, érkezik a következő közhely, de ebben éppen az a lényeg, hogy ez egy megismételhetetlen csoda, amit csak önmagához szabad hasonlítani. Itt hiába keresnénk a Magyarországon otthonos Duna-illatot, amely már száz méterekről felismerhető a parton. Weltenburgban az őszi Duna gombaillatú, bükkfa avar-illatú, séta közben felhőkben borít be minket az átható szarvas-vadszag, mindezt pedig megfűszerezi a fehér mészkősziklafalak között bolyongó harangzúgás.

Felszabadulási emlékmű, Kelheim

Weltenburgban mintha nem is a Duna, hanem az Andúin folyna keresztül. Tiltó kezüket itt nem Isildur és Anarion emeli a folyón érkező vándor felé, hanem a ködbe burkolózó Weltenburgi kolostor és a klasszicista Minas Tirith, a kelheimi bajor királyi felszabadulási emlékmű. Utóbbi nem csak Napóleon császár bukásának és a népek csatájának állít emléket, hanem az emlékmű zöld homokkövében tenyésző 100 millió éves férgek millióinak táplálkozásának is. 

A sziklafalra felfutó víz folytonossága

A táplálkozás kapcsán fontos megemlíteni, hogy Weltenburgban kb. egy évezrede zajlik a folyóvíz átlényegülése. A sziklaszoros bejáratában megbújó kolostorban élő szerzetesek 1050 óta változtatják át a Duna vizét sörré. Mindössze tíz éven múlt, hogy ez legyen Európa legöregebb sörfőzdéje, de az 1040 óta működő, ugyancsak bajor és ugyancsak bencés Weihenstephani Apátság lehagyta ebben. Viszont Weltenburgban a mai napig zajlik egyházi élet, míg a Weihenstephani Apátságot 1803-ban szekularizálták és a sörfőzdéje is állami tulajdonba ment át. 

Falevelek körtánca

De térjünk vissza a Dunához! Vize sokkal prózaibb, de igéző mozdulatokra képes, mint a sörkádakban való erjedés. Nem fűzfa, nem nyár, hanem bükk, juhar, kőris, vörösfenyő és égerfák leveleit kevergeti a sziklafalak tövében. A körtánc fáradhatatlan és folyamatos mozgás, a sodrás csak a fáradt leveleket sodorja tovább. Talán a táncolók észre sem veszik a sziklafalon álló vándort. Talán nem is számítanak épeszű emberre a novemberi esőben.

Emberkéz alkotta kőfalak, de azért a természetes az igazi

Utak ugyanis nem vezetnek keresztül a mészkősziklák között a Duna partján. Ez az elszigeteltség óvta a kolostort, védte a kelták és rómaiak erődjeit, egymással szemben a Duna két oldalán. Weltenburgtól egy kőfalak tövében vezető zsákutca vezet a hajókikötőig, ott az ember vagy hajóra száll, vagy visszafordul. Végső pont ez most is, a Weltenburgi Apátsággal szemközti külső kelta várfal a legnyugatibb pont, ameddig eljutottunk, 2419 folyamkilométerre a Duna torkolatától. 

Kelta sáncon átvezető turistaút.

Apropó folyamkilométer. Itt a táblák 200 méterenként állnak a parton. Méghozzá a bal parton, ahol kissé kitágul a Duna völgye, pedig nem tűnik úgy, mintha itt lenne klasszikus ártere a Dunának. Nem nagyon, éppen annyira, hogy elférjen egy gyümölcsös. Meg két olyan létesítmény, amire senki nem számítana. Két rövid sarkantyú, német alapossággal felépítve, mintha a sziklák nem lennének elegendőek arra, hogy megregulázzák a folyót. Mindenesetre arányosabban kisebbek mint az alsóbb szakaszon.

Szűkület.

Az emberi beavatkozást ezt leszámítva fokozatosan szorítják vissza ezen a természetvédelmi területen, melynek alapjait már 1840-ben lerakták. A sziklafalak tetején vezető turistautak közül sokat már lezártak, hogy minél kevesebb legyen a zavarás az erdőben, minél kevésbé kezdje ki a tájat az erózió. A kötelekkel lezárt utakat lassan elnyeli az erdő, pár év múlva már nyomuk sem marad. 

Danuvius isten rácos heregolyói

Sekély tengerben ülepedtek le annak idején Weltenburg sziklái. Helyenként 80 méterrel magasodnak a Duna vize fölé a mészkőszirtek, melyek Németországban gazdagnak számítanak fosszíliákban. A 150 millió éves felső-jura kőzetekbe helyenként az al-dunai Vaskapu-szoroshoz hasonló sziklaösvényt véstek. Közkeletű tévedés, hogy "a víz szalad, a kő marad", a geológiai értelemben éppen a fordítottja zajlik. Jellemzően a folyók, patakok nyalogatják kitartóan a mészkövet mérsékelten szénsavas vizükkel, fokozatosan koptatva azokat. 

Kis Vaskapu utánérzés

Weltenburgon kívül egy kisebb kolostor is épült az áttöréses völgyben. 1454-ben néhány erdei ferences szerzetes remetelakot és kápolnát épített a dunaparti barlangokban, néhány kilométerrel Kelheim fölött. A kápolna védőszentje Szent Miklós volt, a folyami hajósok védőszentje. 1803 óta magántulajdonban van, a szorosban zajló vizitúrázók egyik kiindulópontja. Dunai oldalán az ellenségtől és az áradásoktól kőfal, sőt torony védi, falában zsidó asszony sírkövével. A kolostor alatti sóderzátony igazán különleges, alpesi eredetű kavicsokból épül fel. 

Ferences kolostor a szorosban

5,5 kilométernyi kanyargás után a Duna Kelheimnél találkozik a régi Duna medrével, melyben manapság az Altmühl folyik. Azaz a Duna új bérlő Weltenburgnál, magát a szorost az elődje az Augsburg felől érkező Ős-Lech alakította ki. A jégkorszaki Duna ág, az Altmühl elvesztette ugyan a nevét, de megkapta cserébe a dunai hajóforgalmat a Majna, és azon is túl, az Északi-tenger felé. Kelheimtől a folyó völgye kitágul ugyan, de Regensburg-ig a fehér sziklák fel-felbukkannak a folyó két partján.