A Sugovica új torkolata

Baja törvényhatósági jogú városa 1920 után gazdaságilag hanyatlásnak indult. Ennek csak részben volt oka a trianoni határmegvonás, sokkal inkább a korábban jelentős hajóforgalmat bonyolító Ferenc-csatorna feliszapolódása volt. A megoldást a Sugovica torkolatának áthelyezésében látták, mely érdekes módon egy korábbi, természetes nyomvonalat követett. 

A Türr István kilátó a Sugovica új torkolatában. (Fortepan / UVATERV)

A torkolat áthelyezése 1932-1936 között történt, de szokás szerint kissé visszamegyünk az időben, hogy jobban megérthessük a Duna mederváltozásait Bajától nyugatra, a Sugovica felső torkolata környékén. Ebben a bejegyzésben a Ferenc-tápcsatorna történetével, vízutánpótlási problémáival csak annyiban fogunk foglalkozni, amennyiben az a legfelső, Tejesnek is hívott szakaszát érinti, mely a Deák Ferenc zsilipig tart. Ezt a témát ugyanis korábban, a Mohácsi-sziget kiterjedése kapcsán már vizsgáltuk. 

A Sugovica a Duna egyik mellékága, amely Baja mellett ágazik ki a főágból, majd Szeremle érintésével torkollik vissza a főágba a Kádár-sziget alatt. Ha egyszerűbben kellene megfogalmazni, akkor a Sugovica a Pandúr-sziget déli, kb. 12,5 km hosszúságú mellékága. A délszlávos hangzású Sugovica földrajzi névnek két feloldása létezik etimológiailag; egy profán és egy romantikus. A profán szerint a Sugovica egyszerűen azt jelenti szerbül, hogy poshadt, büdös víz. A romantikus elmélet szerint Súgó Vica egy szépséges bajai leány volt, aki szerelmi bánatában fojtotta magát a Baja melletti folyóágba. Az első verzió talán valamivel közelebb állhat a valósághoz. 

A Petőfi híd a Sugovica felett (Fortepan / Szalay Zoltán)

Mivel Baja egészen 1921-ig szerb megszállás alatt állt más déli településekkel együtt, mint például Pécs, a visszatérő magyar közigazgatás ellenséget látott minden szláv hangzású névben, mely esetleg indokolhatta a délszláv hatalom kiterjesztését a földrajzi nevek elterjedése alapján. Az 1920-as évek elején ebből kifolyólag sorban cserélték le ezeket a neveket más, magyaros hangzású földrajzi nevekre. Ekkor kapta a Máriakönnye nevet a közeli katolikus (magyar, német és bunyevác) búcsújáróhely, Vodica. Ekkortól került használatba a Sugovica helyett a korábban ismeretlen Kamarás-Duna elnevezés, és ez e névváltozat vált hivatalossá például a térképeken. Annak ellenére, hogy a Bajára érkező turisták később rendszeresen a Kamarás-Dunát keresték, a helybéliek között fennmaradt a korábbi Sugovica verzió, és van használatban mind a mai napig. Ebben a bejegyzésben önkényes módon a helyi és történelmi délszláv elnevezést fogjuk használni.

Baja környékén a Duna gyakran változtatta medrének futását. Ennek egyik legszebb példája a gemenci folyóhálózat-labirintus. Fő oka a laza, finomszemcsés hordalék, valamint a folyó kisebb esése volt. A mérnöki pontosságú térképezések hajnalán a Duna főága majdnem egy kilométerrel nyugatabbra folyt Bajától, azaz a Sugovicának is ennyivel volt hosszabb a felső torkolati szakasza. Derékszögben ágazott ki, majd tartott egyenesen kelet, azaz a város felé, ahol a magaspart térítette el először déli irányba, majd vissza nyugatra, Szeremle felé. 1784-ben a Sugovica torkolata még Szeremle alatt volt, nagyjából ott, ahol ma is. Csakhogy közben a Duna kanyarulatfejlődése déli irányban jelentős területet mosott el a Pandúr-szigetből, és át is vágta azt Szeremle felett, így a település hirtelen a főág partjára került. Később ez az ág is feliszapolódott a felső szakaszán, az alsót pedig újra birtokba vette a Sugovica. 

Elpusztult települések Bajától nyugatra, 1784-ben (forrás: mapire.eu)

Ez a kanyarulatfejlődés okozta azt is, hogy a főág folyamatosan közelebb került Bajához. Megközelítette a Vajas-ág régi torkolatát, valamint a mellette fekvő, a Duna XVIII. századi áradásai miatt elhagyott Pandúr települést. Egykor ez a település volt a Pandúr-sziget névadója. Sorsa nem egyedülálló, a Duna árvizei ebben az időben üldözték el a Duna partjáról a kákonyiakat (lásd alábbi térkép), akik kénytelenek voltak más, környékbeli településre beköltözni. Mindeközben Sükösd és (Érsek)Csanád ugyancsak felköltözött az ártérről az ármentes magaspartra. 

Egyes források szerint 1845-ben a Sugovica kelet-nyugat irányú medrében elsüllyedt egy követ szállító dereglye. Az rendkívüli esemény következtében a vízhozama alaposan lecsökkenhetett. Olyannyira, hogy új medret kellett ásni a mellékágnak, amennyiben szerették volna fenntartani a város számára létfontosságú hajóforgalmat. Ezt az új medret Baja Szentjános városrésze mellett ásták ki és északnyugat felől érte el a régi medret. 1845-1932 között 87 éven keresztül szolgálta a várost, mígnem  olyannyira feliszapolódott, hogy képtelenség volt fenntartani rajta keresztül a forgalmat. 

Kilátás a Sugovica új torkolatára, nyugati irányba. (Fortepan / Szathmáry István)

Ugyanez a jelenség, a feliszapolódás tette szükségessé, hogy a Ferenc-csatorna számára új vízutánpótlási lehetőségeket kellett keresni, mivel a Bezdán melletti zsilip kisvíz esetén egyre gyakrabban került szárazra. 1870-ben Türr István vezetésével létrehozták a Baracskai-Duna nyomvonalán a Ferenc-tápcsatornát, mely a Sugovicán keresztül szándékozott kellő mennyiségű vizet juttatni a csatornába. Ekkor épült fel a Deák Ferenc zsilip, valamint a hozzá vezető Türr-féle átvágás, ami lenyisszantotta a Kis-Pandúr, későbbi nevén a Petőfi-szigetet és a téli kikötőt. Csakhogy a feliszapolódás meglehetősen hamar utolérte ezt a betáplálási pontot is. 

Hogyan kell ezt elképzelni? A Sugovica bajai felső torkolata kisvíz idején szárazra került és megszűnt az összefüggés a két víztest között. Hajók ilyen időszakokban nem közlekedhettek, hanem a főág mentén, a vasúti híd tövében kellett kirakodniuk. Ez a terület azonban hamarosan szűkösnek bizonyult a Sugovica torkolat közelsége miatt. Megszűnt az öntözővíz utánpótlása is, valamint rohamosan romlott a vízminőség a megfelelő csatornahálózat kiépítése híján. Utoljára 1916-ban végeztek kotrást ezen a szakaszon.

A feliszapolódó régi torkolat 1911-ben (forrás)

De mi okozta a feliszapolódást? A válasz egyszerű: a folyószabályozás. A kanyarulat-átvágások következtében a Duna hossza csökkent, az esése és ezáltal a munkavégző képessége megnőtt. A laza hordalékban a főág egyre mélyebbre vágta magát, a mellékágak ezzel nem tudtak lépést tartani, így relatív módon kiemelkedtek. 

Ez a helyzet fajult el annyira már az 1910-es évekre, hogy szükségessé vált a beavatkozás. Szükségmegoldásként 1914-1916 között felépült a Deák Ferenc zsilip szivattyútelepe. Ez a megoldás kisvizes időszakban 3 köbméter/másodperc átemelését tette lehetővé. Erről azonban hamar bebizonyosodott, hogy koránt sem elegendő, Bezdánnál már érzékelhetetlen volt a hatása a vízhozamra, így a telep gépeit leszerelték. Más megoldás után kellett nézni, de a helyzetet tovább bonyolította, hogy 1921 után a Ferenc-tápcsatorna déli szakasza délszláv uralom alá került és át is nevezték Péter király-csatornára. 

Már 1918-ban készült olyan térkép Bajárol, ahol a Sugovica tervezett új, délkeleti nyílású torkolatát feltüntették. A megvalósításra azonban 14 évet kellett várni, ennyi ideig tartott letárgyalni a szükséges munkálatokat és annak pénzügyi fedezetét az érdekelt felek között. A csatorna magyar és szerb üzemeltetői mellett a magyar állam, a kalocsai érsekség és Baja városa is részt vett a tárgyalásokban, melyek közül az utóbbi számára volt létfontosságú a munkálatok megkezdése. Vojnics Ferenc polgármestert sürgette a hanyatló kereskedelem, a hajósok panaszai a szűk dunai rakpart miatt, valamint a város közegészségügyének kritikus helyzete. Mivel a városi szennyvizeket a Sugovicába vezették, kisvíz idején tífuszjárvány is előfordult. 

További problémát okozott, hogy a Ferenc-csatorna társasággal kötött szerződés rendkívül előnytelen volt a város szempontjából, hiszen a Sugovica melletti területek a Ferenc-csatorna Rt. koncessziós tulajdonát képezték. Éppen ezért a város azt szerette volna, hogy létesüljön egy új torkolat, épüljön ki a partbiztosítás, a régi meder területét kapja meg a város, bővülhessen a főági rakodópart, a tápcsatornát a Sugovicán keresztül lássák el vízzel, a Tejes átvágást pedig zárják el a Deák Ferenc zsilip felett. Ezzel szemben a szerb-horvát-szlovén félnek csak annyi igénye volt, hogy az előírt vízmennyiség megérkezzen hozzájuk, ezért extra munkálatokat nem voltak hajlandók finanszírozni. 

Baja város térképe a bejelölt új torkolattal 1923 után, (forrás)  

Végül 1930-re sikerült megegyezni, de ekkor már a gazdasági világválság is éreztette a hatását. 1931-re zárultak le a kisajátítások, Baja városa például vállalta, hogy a kalocsai érsekségnek nemcsak területet ad át, de még egy vadászházat is épít rajta. A munkálatok megkezdésénél szempont volt a környékbeli munkanélküliek foglalkoztatása, éppen ezért a meder nyomvonalán kubikosok (ún. ínségmunkások) kezdték meg a föld kitermelését, a kotrógépek csak akkor érkeztek, amikor már a mélyebb, vizes részek kitermelése került sorra. A kitermelt földdel visszatemették a régi medret, valamint partvédelmi művet építettek belőle. 

Az új torkolat légifotón, de még a régi is felismerhető 1933. augusztus 8. (forrás) 

Az új meder 1932-re készült el, de a kapcsolódó munkálatok 1936-ig elhúzódtak. Kikotorták a Sugovica városi szakaszát, új híd épült a Petőfi-szigetre, valamint 1934. június 24-én átadták az új torkolat felett épült Türr István kilátót. Később, 1942-ben kibővítették a Sugovica új torkolati szakaszát a mai szélességére. A hajóforgalom azonban nem növekedett, csak a kizárólag Bajára érkező hajók használták ezt a kikötőt, a forgalom nagyobb része a főági rakodón bonyolódott le. 

Az 1942-es bővítési munkálatok (forrás)

A régi meder nyomait az építkezések és a földmunkák teljesen eltüntették. Ugyancsak megszűnt a Ferenc-csatorna részvénytársaság is, tulajdona a magyar államhoz került 1945-ben. A Sugovica földrajzi név pedig összezsugorodott, manapság a Ferenc-tápcsatorna műtárgyainak köszönhetően csak a felső torkolattól a Deák Ferenc zsilipig húzódó kifli alakú kanyarulatot nevezik így. Az alsó szakaszt ugyanis két ponton, a zsilipnél és az alsó torkolatnál is leválasztották az élő vízről, ezzel holtággá vált, manapság ezt a szakaszt Szeremlei-Holt-Dunaként is említik. Bajához közel eső felső szakaszán előrehaladott a feltöltődés, évről évre csökken a nyílt vízfelülete. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

A témáról bővebben Nebojszki László: „MINDENÜNKET, AMINK VAN, EZEN ÁROKNAK KÖSZÖNHETJÜK”, A Ferenc Csatorna Részvénytársaság és Baja, című cikkében olvashatnak az érdeklődök:  https://mnl.gov.hu/mnl/bkml/multbanezo_14_2

• http://elbiferrum.blogspot.com/2011/03/gemenci-holtagak-sugovica.html
• https://adt.arcanum.com/hu/view/UjNemzedek_1930_03/?query=%22kamar%C3%A1s-duna%22%201930&pg=236&layout=s

A Türr István által megrajzolt Mohácsi-sziget

A Mohácsi-sziget a Duna legismertebb szigetei közé tartozik. Ennek ellenére nem egyszerű meghatározni, hogy pontosan mit is értünk Mohácsi-sziget alatt, és pontosan mekkora a területe. A problémát az okozza, hogy keleti ága, a Baracskai-Duna hosszú évtizedek alatt elsorvadt, ezt később Türr István "revitalizálta" a Ferenc-tápcsatorna megépítésével, de ez azzal járt, hogy a Mohácsi-sziget területe alaposan átalakult. 

A Mohácsi-sziget 1784-ben (forrás)

Milyen földrajzi területet értünk tulajdonképpen a Mohácsi-sziget alatt? Milyen folyóágak határolják jelenleg és milyen futású folyóág határolta utoljára "természetes" állapotában? Jelentős-e a különbség e két állapot között? Mi tartozik hozzá és mi nem? Mivel ezekre a kérdésekre szakirodalomban mindezidáig nem találtam választ, e bejegyzés keretében megpróbálom bepótolni az elmaradást. Érdekes módon történetünk a szigettől kissé távolabb, a Vajdaság déli részén kezdődik.

A szerencsétlen csatorna

A Mohácsi-sziget sorsát közvetett módon az 1802-ben átadott bácskai Ferenc-csatorna létrehozása pecsételte meg. Kiss József mérnök alkotásának nem a sziget átalakítása volt az eredeti célja, hanem az, hogy mocsarakat csapoljon le, hajózó csatornával lendítse fel a Dél-Bácska gazdaságát, miközben lerövidíti a Duna-Tisza közti hajóutat. A csatorna dunai torkolata eredetileg Monostorszegnél volt, innen haladt a tiszai torkolat, Bácsföldvár felé. Mivel Ferenc császár csatornájának történetéről korábban már volt szó, most csak annyiban érinteném, amennyiben az a Mohácsi-sziget sorsát befolyásolta. 

Több szempontból sem volt megfelelő a csatorna dunai kezdőpontjának kiválasztása. A Ferenc-csatorna első zsilipje Monostorszegnél a Duna egyik túlfejlett kanyarulatánál volt. A zsilippel szemben egy Mala Adicza (máshol Bezdányi-sziget) nevű homokzátony feküdt. Ez a túlfejlett kanyarulat nem sokkal a csatorna átadása után, valamikor 1807 és 1822 között lefűződött, és létrejött egy korábban a Dunántúlhoz tartozó félszigetből a viszonylag rövid életű Kalandos-sziget. 

Itt fordult elő az a különös hidrológiai jelenség, hogy miután a Monostorszeg alatti kanyarulat is túlfejlődött, majd lefűződött—és ezzel kialakult a Liberland miniállam miatt jól ismert Sziga-sziget— a Duna a két átvágódás között, a korábbi medrében folyt a Kalandos-szigettől délre, de éppen ellenkező irányba!

Az új, úgynevezett Kántor-Duna kimélyülésével és kiszélesedésével párhuzamosan a Ferenc-csatorna elveszítette a vízutánpótlásának jelentős részét és a karbantartás elmaradása miatt több helyen feliszapolódott. A helyzet olyannyira kritikus volt, hogy az állam 1846-ban saját kezelésébe vette a csatornát, és egy új betápláló csatorna létesítése mellett döntöttek. 

A Ferenc-csatorna felső torkolati zsilipjének áthelyezése a Kalandos-sziget lefűződése után.

Az új helyszínt és nyomvonalat már az 1840-es években kijelölték Kiskőszeggel (Batina) szemben, a bal parton, de az 1848-49-es események hátráltatták a kivitelezést. A bezdáni, Ferenc Józsefről elnevezett torkolati zsilip végül 1854-ben készült el, és a betápláló csatornát a balparti fokok medrét felhasználva vezették Monostorszeg irányába, ahol a korábbi torkolati műtárgy alatt csatlakozott be. Érdekes módon a tápcsatorna felső szakasza körülbelül három kilométeren keresztül a Mohácsi-sziget déli határán folyó Baracskai-Dunával párhuzamosan haladt Bezdán felé, azaz éppen az ellenkező irányba. Hogy az árvizek ne tudjanak a Baracskai-Dunából átzúdulni a tápcsatornába egy töltést építettek ki a csatorna északi partján. Azonban a Duna kanyarulatfejlődése olyan gyors ütemben zajlott, hogy a Ferenc József-zsilip már az átadása idejében sem tudta maradéktalanul betölteni a szerepét; alacsony vízállás idején szünetelt a betáplálás. Nem volt más hátra, ismét egy új megoldás után kellett nézni. És itt jött a képbe a Baracskai-Duna.

A megdermedt folyó

1870-ben a Baracskai-Duna megdermedt. Egészen addig ez az ág jelölte ki a Mohácsi-sziget északi, keleti, sőt a déli határát is. Egykor ez volt a Duna-főága, melyet Pánya István kutatása szerint nevezték Vajasnak is [1]. Ez az ág alkotta egyben a történelmi Baranya és Bács-Bodrog vármegye határát is [2]. Egészen addig, amíg élő kapcsolata volt a főággal kanyarulatfejlődésével időről-időre változtatta a Mohácsi-sziget határvonalát. Ez a szerves fejlődés 1870-ben lezárult, miután a magyar állam 75 éves koncesszióban átadta [3] a Baracskai-Dunát az Itáliából a Kiegyezés után visszatelepült, bajai születésű Türr István vezette Ferenc-csatorna RT-nek [4]. Az RT annak érdekében jött létre, hogy megoldást találjanak a Ferenc-csatorna vízutánpótlására. Alaptőkéjét elsősorban külföldi, londoni befektetők adták. Zárójeles megjegyzés: 1896-ban ebben a társaságban igazgatósági taggá választották Kvassay Jenővel együtt Szávoszt Alphons ükapámat is. 

Egyik első lépésként Bátával szemben lezárták az akkor már Ó-Dunának is nevezett, fél évszázada halódó Baracskai ágat. Ezzel lezárult a Baracskai-Duna természetes (kanyarulat)fejlődése, a meder megdermedt. (Ez egy ilyen időszak volt, alig két év elteltével hasonló sorsra jutott a Csepel-sziget melletti Soroksári-Duna is.) 

A régi Baracskai-Duna a budzsáki hídnál.

A Mohácsi-sziget határa 1870-ben a következőképpen alakult: Bátával-szemben ágazott szét a főág, az 1465. folyamkilométernél. Innen a Baracskai-Duna Bátmonostor felé kanyargott, a településtől észanyugatra volt a Mohácsi-sziget legészakibb pontja a Nagysziget és Kissziget között. Innnen egy nagyobb kanyarulatot írt le Nagybaracskáig, mélyen belevágva a sziget területébe, nyugati irányban. Dávod felé viszonylag egyenes mederben folyt, majd Hercegszántónál következett a Klágya és Kadia két túlfejlett kanyarulata. Béregnél ekkor már lefűződött a Béregi Budzsák szinte tökéletes kör alakú kanyarulata, hozzáforrva a sziget fő tömegéhez. Bezdán felett még megkerülte a Kengyia-szigetet, majd Kiskőszegnél torkollt vissza a főágba. 

(forrás)

1870-től kezdődően Türr István vezetésével az egykori Szurdok-víz (eredetileg a Duna egyik fokja lehetett Baja és Szeremle között) medrét felhasználva új csatornát ástak Bajánál. Kezdőpontja a Sugovicánál volt, onnan haladt Bátmonostorig, ahol a csatorna becsatlakozott a Baracskai-Dunába. Az új tápcsatorna—melyet neveztek Ferenc-tápcsatornának és Baja-Bezdáni-tápcsatornának is—részben felhasználta a Baracskai-Duna medrét, ahol nem, ott annak a kanyarulatait vágták át, mint például Nagybaracskánál a Füzes-Dunát és Hercegszántónál a Klágya és Kadia kanyarulatát. Végül Bezdánnál a Sebesfoki-zsilipnél érte el a korábbi, 1854-es tápcsatorna nyomvonalát. Fenékszélességét 6 ölben (=11,5 m) határozták meg, szabályozott vízszállítása 3-6 köbméter másodpercenként [5]. Érdekességként megemlíthető, hogy a csatorna megépítésével a Baracskai-Duna egykori vízrendszere a Dunától átkerült a Tisza vízgyűjtő területéhez. 

Az 1875-ös átadást követően a Ferenc-tápcsatorna vált a Mohácsi-sziget új határává. Legészakibb pontja Bajára került, a Deák Ferenc-zsilip mellé és az új meder és a kanyarulatok átvágása révén alaposan megnövekedett a sziget területe. A legnagyobb ilyen terület Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye legdélebbi települése, Szeremle község volt a Sugovicától délre. További területek kerültek át a szigethez Bátmonostor és Nagybaracska nyugati határában, Hercegszántónál a Kadia, miközben a Klágyát levágták a Mohácsi-szigetről. 

A Mohácsi-sziget területének változása 1870 óta.
1. Bezerédi-sziget 2. Szabadság-sziget 3. Mocskos-Duna 4. Sirina erdő 5. Debrina-sziget.
A. Ferenc-tápcsatorna új medre révén a Mohácsi-szigethez kerülő területek, B. A Mohácsi-szigettől a Duna-Tisza-közéhez került terület, C. Trianon után elcsatolt terület

 

Eközben nyugaton a Mohácsi-ág aktív mederformálása zajlott tovább, ami további folyószabályozási munkálatokat tett szükségessé. 1870 után került át a Dunántúltól a Mocskos-Duna öblözete, cserében a Dunántúl "megkapta" a Sirina erdőt és vele együtt a Külső-Bédát. Folytatódott a zátony és szigetképződés is a Mohácsi-sziget mentén, többé-kevésbé a szigethez forrt a Bezerédi-sziget, a Szabadság-sziget és a déli országhatárnál a Debrina-sziget. Azért többé-kevésbé, mert az utóbbi években a Szabadság-sziget, majd idén a Bezerédi-sziget mellékágát is revitalizálták, azaz tulajdonképpen megszüntették a kapcsolatot a Mohácsi-sziget fő tömegével. 

Árvízvédelmi töltés Dunafalvától délre, a főág mentén

Hozzátartozik a teljes képhez, hogy a Baracskai-Duna és a Ferenc-tápcsatorna tényleges "megdermedése" további három évtizedet vett igénybe. A Türr-féle munkálatok során a tápcsatorna szigeti oldalát ellátták egy árvízvédelmi töltéssel, ami szinte minden árvíz alkalmával átszakadt. Az 1875-ös felavatás után rögtön érkezett az 1876-os árvíz, ami az 1838-as árvíz után a második legnagyobb volt a Dunán. Ekkor 16 helyen szakadt át a töltés, és zúdult be a főág vize a töltés anyagával együtt a a tápcsatornába [6]. Ennek két oka volt; elsősorban a Mohácsi-sziget nyugati oldalán nem létezett egybefüggő, szabványos árvízvédelmi töltés, másodsorban a Mohácsi-sziget kelet felé lejt, azaz a belvizeket és az árvizeket a régi Baracskai-ág vezette le. Ez utóbbi miatt komoly gondot okozott a tápcsatorna töltése, ugyanis ez akadályt képezett a szigeten összegyülekező vizek számára és ez a pangó víztömeg a sziget mezőgazdaságának komoly károkat okozott. Ezt a problémát csak a XX. század első éveiben sikerült orvosolni, amikor megépült a nyugati oldalon az árvízvédelmi töltés, keleten, a tápcsatorna mentén pedig öt modern szivattyútelep, amelyek a belvizeket emelték át a csatornába [6]. Mindeközben a főági medermélyülés újra azt eredményezte, hogy kisvíznél nem jut elegendő víz a csatornába, ezért a Deák Ferenc-zsilipnél 1914-1916 között felépült egy 3 m³/sec kapacitású szivattyútelep.

Területe: ismeretlen

Mint láttuk a sziget területe alaposan megnövekedett 1870 után. A Türr István által átrajzolt Mohácsi-sziget konkrét kiterjedéséről azonban meglehetősen tág határok között szóródnak az adatok. Már ahol egyáltalán közölnek ilyen adatot. 1841-ben Fényes Elek [7] 60 000 katasztrális holdban határozta meg a sziget területét, amely mai értéken körülbelül 345 négyzetkilométer. Más forrásokban előfordul 270 négyzetkilométer [1] és 380 négyzetkilométer is [4]. De hogyan fordulhat elő, ekkora különbség egy dunai sziget esetében?

Elképzelhető, hogy a sziget határának pontatlan meghatározása ebben szerepet játszhat. Ennek tisztázása érdekében térinformaikai módszerrel (QGis) próbáltunk az EOTR 10 000-es térképek alapján utánajárni mekkora lehet a Mohácsi-sziget kiterjedése.  

Az 1870-ben megdermedt sziget alakja nyugaton még változott a meder természetes alakulása és a folyószabályozási beavatkozások miatt. A Sirina erdő el-, és a Mocskos-Duna hozzácsatolása nagyjából ugyanakkora területet érintett. A kisebb szigetek ekkor még nem forrtak hozzá a Mohácsi-sziget területéhez. Ez alapján a Mohácsi-sziget területe 1870-ben körülbelül 250 négyzetkilométer volt. Északi és déli pontja között mért legnagyobb távolság 28,5 kilométer, kelet-nyugati irányban mért legnagyobb kiterjedése a Szabadság-sziget vonalában pedig 17,5 kilométer volt. 

1920-ban "Trianon" lecsípte a sziget tizedét, mintegy 25 négyzetkilométert a Hercegszántótól délre meghúzott országhatárral. Ez a mozzanat azonban földrajzi értelemben nem módosítja a sziget kiterjedését. 

Ezzel szemben jelenleg a Mohácsi-sziget észak-déli kiterjedése 34 kilométerre nőtt, miközben a területe körülbelül 307 négyzetkilométer lett. Nézzük, hogyan jön ki ez az érték:

250,6 négyzetkilométer, a Mohácsi-sziget kiterjedése 1870-ben

+35,4 négyzetkilométer, a szeremlei határ a főág, a Sugovica, a tápcsatorna és a régi Baracskai-Duna (ma: Füzeséri Holt-Duna) között

+16,6 négyzetkilométer, a baracskai és a bátmonostori kanyarulatnál

+1,2 négyzetkilométer, a baracskai Füzes-Duna kanyarulata

+6,4 négyzetkilométer, a hercegszántói Kadia

-3 négyzetkilométer, a levágott hercegszántói Klágya kanyarulat

=307,2 négyzetkilométer, 

ebből Magyarország területére esik: 282,2 négyzetkilométer.

A Mohácsi-sziget északi része (jobbra) és a Pandúr-sziget (forrás: wikipédia)

Ebbe újfent nincsen beleszámolva a Mohácsi-sziget mentén fekvő Bezerédi-sziget (1,3 km²), a Szabadság-sziget (0,52 km²) és a Debrina-sziget (0,25 km²) sem. Továbbá hiányzik a felsorolásból a Pandúr-sziget (13 km²) is, hiszen azt egy élő Duna-ág, a Sugovica választja el a Mohácsi-szigettől, annak ellenére, hogy Magyarország kistáji besorolása alapján a Pandúr-sziget is a Mohácsi-síkhoz tartozik [8]. Hosszú távon ezek a szigetek ugyancsak a Mohácsi-sziget területét fogják gyarapítani.

Mi lett volna, ha a bezdáni zsilip kellően ellátja a feladatát és nincs szükség a tápcsatorna megépítésére? Ebben az esetben a fokozatosan elsorvadó Baracskai-Dunát ugyanúgy lezárták volna, a Mohácsi-sziget nyugati oldalán vezetett árvízvédelmi töltés építése idején, azaz legkésőbb 1900 körül. Vízutánpótlástól megfosztott medre rohamos gyorsasággal feltöltődött volna, elsősorban az északi szakaszán, ahogy a Soroksári-Dunai is a felső szakaszán szűkült leginkább. Ez bizonyos szakaszokon itt is végbement; a tápcsatorna építése során levágott holtmedrek (Füzeséri Holt-Duna, Fás-Duna) többségében már nem találni nyílt vízfelületet. Türr István egyrészt tehát újrarajzolta a Mohácsi-szigetet, megszüntette a természetes keleti ágát, másrészt viszont meg is őrizte a szigetet az utókor számára. 

Felhasznált irodalom:

[1] Pánya István: A Mohácsi-sziget középkori topográfiája. 2020.  

[2] Fényes Elek: Magyar országnak, 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben 2. (Pest, 1837)

[3] 1870. évi XXXIV. törvénycikk 

[4] Erdősi Ferenc, Lehmann Antal: Mohács földrajza, Mohács 1974. 388 p.

[5] Koch György–Szalay Miklós–dr. Varga István: Felső-Bácska vízgyűjtő-gazdálkodásának tervezése, A Magyar Hidrológiai Társaság XVII. Országos Vándorgyűlése III. kötet (Miskolc, 1999. július 7-8.) 

[6] Ihrig Dénes: A magyar vízszabályozás története, Országos Vízügyi Hivatal 1973

[7] Fényes Elek: Magyar országnak, 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben 1. (Pest, 1836)

[8] Csorba Péter: Magyarország kistájai, Debrecen 2021.

46081

Ha Magyarország jelenlegi területét a Duna és a Tisza vízgyűjtője között felosztjuk ennyi négyzetkilométer jut a Dunának. Ez az országterület 49,53%-a, azaz éppenhogy kevesebb mint a fele. De ez nem volt mindig így... Az, hogy jelenleg a Tisza, avagy a "legmagyarabb" folyó vízgyűjtője részesedik nagyobb arányban Magyarország területéből tulajdonképpen két csatorna kiásásán múlott. Ha jobban meg szeretnénk érteni miért szorult a Duna a második helyre, egészen a Bácskáig kell elutaznunk.

A Kígyós-ér, (mostanában jobbára főcsatorna) Szerbiában (www.soinfo.hu)

Az éppen 25 éve kiadott Magyarország atlaszában talált adat hátterében rejlő változások miatt fel kell kapaszkodnunk egy hegyre(!), hogy déli irányban alaposan szemrevételezhessük a kiszemelt területet. Ez a hegy pedig nem más, mint a híres-nevezetes Ólom-hegy, az Illancs legmagasabb pontja a maga 172 méteres magasságával. Nem mondhatni, hogy turistaparadicsom lenne, sőt már az is kisebbfajta csoda, ha valaki 40 km-es pontossággal el tudja helyezni Magyarország vak (körvonalas) térképén. Ez kiküszöbölhető az alábbi videó megtekintésével: 

 

Az Illancs egy Bajától északkeletre található, Kiskunhalas felé ellaposodó homokbuckás terület, tőle délre terül el a nagyrészt már a Délvidéken található Telecskai-dombság. Ezt a két tájegységet a Duna holocénbeli vándorlása vágta le a Dunántúlról. Az Illancs déli lejtőjén erednek azok a vízfolyások, melyek eredetileg a Duna vízgyűjtő területéhez tartoztak, de mostanra emberi segítséggel átkerültek a Tiszához. Ez az emberi beavatkozás 1793-1802 között zajlott, amikor megépült a Dunát a Tiszával összekötő Ferenc-csatorna. E csatorna témáját már kimerítettük, ezért térjünk át arra milyen változást hozott e csatorna a vízgyűjtők életében. 

Természetesen a Tisza is a Duna vízgyűjtőjéhez tartozik, így akár azt is mondhatnánk semmilyen változás nem történt 1802-ben. Azonban az elkészült Ferenc-csatorna a monostorszegi (később a bezdáni) zsiliptől számítva már hivatalosan a Tisza "mellékfolyójává" vált. Egyúttal minden olyan vízfolyás és azok teljes vízgyűjtő területe is, ami ebbe a csatornába torkollott. A Telecskai-dombok megannyi északnyugat-délkelet irányú aszóvölgye mellett a legnagyobb ilyen vízfolyás az Illancs déli lejtőinek mocsaraiból eredő Kígyós-ér volt. Így ír erről a vékony patakról dr. Schwalm Amádé Bács-Bodrog vm monográfiájában (1909).

"A Kígyós-folyás (bara) a vármegye legnyugatibb vízere, Felsőszentiván és Csávoly között ered s a Ferencz-csatornába ömlik; Küllődnél (Kolluth) kiszélesedve tavat alkot. Ugyancsak nyugaton folyik a Mosztonga-bara, a mely Zombor, Baja, Bezdán között eredve, a Ferencz-csatornába, majd ebből kiágazva és Prigleviczaszentiván, Doroszló, Ráczmilitics, Karavukova, Déronya, Bácsbukin határait érintve, a Dunába szakad. Doroszlónál és Déronyánál medre tószerű.

Meg kell jegyeznünk, hogy a Kígyós-ér és a Mosztonga-bara tulajdonképen csak újabb idő óta szerepel, mint két külön vízfolyás; a Ferencz-csatorna megalkotása előtt az előbbi az utóbbinak volt a mellékága s a csatorna, a mely most elföldi a két vízér torkolatának helyét, részben a Mosztonga medrében fekszik."

Korábban a fokokat hívták barának a Bácskában, később pedig azokat a vízfolyásokat, melyek medre hajlamos volt az elmocsarasodásra és időnként tóvá fejlődtek, de ki is száradhattak. A leírás szerint ilyen bara volt a Dunába ömlő Kígyós is mielőtt a Ferenc-csatorna kettévágta. A déli része maradt a Dunáé, míg a felső szakasz immár a Tiszába szállította a főként csapadékból és hóolvadásból származó vizét. Erősen ingadozó vízszállítására példa lehet, hogy tavasszal a megduzzadt Kígyós-ér malmokat hajtott, míg nyár végén csak egy nádassal szegélyezett árok utalt a nyomára.

Ha régi térképeken nyomozzuk futását érdekes és meglepő dolgokra bukkanhatunk.

Az első katonai felmérés szelvényei egy képben foglalják össze a fentebb leírt vízhozambeli eltéréseket. Mivel a két térképszelvény felmérési munkálatai nem egy időben zajlottak 1784 táján így nem csodálkozhatunk, hogy míg az északi részt rajzolók szépen behúzták a patakot a szelvény határig, a déli rész térképészei pedig nem tudták folytatni, valószínűleg egy kiszáradt árkot láttak csupán ott, ahol egy patakot kellett volna találniuk. Ezért aztán a Kígyós-ér olybá tűnik, mint egy átlagos vízfolyás a horvát tengerpart mészkőhegységeiben. Azaz a föld nyeli el.

1798-ban, amikor még nem volt teljesen kész a Ferenc-csatorna így festett a Kígyós-ér felső szakasza, a mai országhatár környékén. A településnevek sokat változtak azóta, Szántovából Hercegszántó, Dautovából Dávod, Sztanicsicsból pedig Őrszállás lett (1920-ig). Krusevlyéből pedig Bácskörtés, majd bácskai svábok számára felállított koncentrációs tábor, mostanában pedig egy szellemfalu lett. A térkép jól kifejezi a vizenyős Kígyós-völgyet, melyet tavak és mocsarak kísérnek. 

A vízfolyás nevét a II. katonai felmérés 1858-as térképe magyarázza meg egyértelműen. Szó sincs ugyanis itt élő kígyókról. A Kolluttól (Küllőd) keletre kanyargó ér lefűződött kanyarulatai kígyózzák keresztül-kasul a tájat - innen ered tehát az elnevezés. 

A torkolat innen már nincsen messze. A monostorszegi Kalandos-szigetnél kiágazó csatorna alig három kilométer megtétele után veszi fel a Kígyós-eret. Az 1838-as árvíz alaposan átrendezte a környéken a Duna futását, a Kalandos-sziget keleti oldalán futó főág áthelyeződött a mostani helyére, így a Ferenc-csatorna vízutánpótlása komoly gondokkal küzdött. 1841-ben már előrehaladott állapotban volt a feliszapolódása, hajóval már nem is lehetett használni. A Kígyós-ér volt a legjelentősebb mellékvize a Dunát leszámítva. 

A víz pótlására új csatornát kellett ásni. Így vesztett el a Duna újabb vízgyűjtő területet a Tisza javára. 

A Mohácsi-sziget vízrajza (forrás)

Baján, a Deák Ferenc zsilipnél régebben másképpen festett a táj. A középkor folyamán volt, hogy a Baracsakai-Dunaág volt a főág, itt folyt le a Duna vízhozamának nagyobb része. Ez az ág Bátánál ágazott le és Kiskőszegnél (Batina) találkozott újra a másik főággal. A folyómedret ma már csak térképeken nyomozhatjuk, a helyén ásták ki 1875-re a Ferenc-tápcsatornát, hogy pótolni tudják a medervándorlás miatt kialakult vízhiányt. A két csatorna Bezdánnál találkozik, ahol a Sebesfoki hajózó és vízszabályzó zsilip engedi át a Bajáról érkező vizet a Tisza felé lejtő Ferenc-csatornába. 

Így történt, hogy a tápcsatorna mindkét oldali mellékvizei és azok vízgyűjtőterülete átkerült a Tiszához. Mivel ez a két parti terület nagyon különbözik egymástól érdemes velük is megismerkedni.

A Tiszához került bácskai Duna vízgyűjtő

A tápcsatona elkészülte után a "vízválasztó" egy mesterséges vonulat lett, a Nagy-Duna balparti árvízvédelmi töltése. Minden esőcsepp, amely a töltés bal oldalára hullott a Mohácsi-, vagy más néven Margitta-sziget belseje felé indult útnak. Ez a 277 km² belvizes terület a mentesítés előtt javarészt alacsony ártér volt 84-85 m tengerszint feletti magassággal. A Mohácsi-sziget két részre osztható, az északi 78 km² részre, ahonnan a belvizek gravitációs úton is képesek eljutni a tápcsatornába, valamint a délebbi 199 km²-es területet, ahol szivattyúzásra van szükség. 1899-1904 között épült ki a sziget belvizeit elvezető csatornahálózat, melynek gerince a Karapancsa-főcsatorna. A karapancsai szivattyútelep emeli át a sziget vizeit a Kadia Óduna holtágba, a Kadia vizeit pedig a hercegszántói szivattyútelep emeli át a tápcsatornába. 

Az Igali-főcsatorna és a Margitta-sziget vízhálózata

A tápcsatorna bal partja valamivel magasabb térszín. Itt a fő vízfolyás az Igali-főcsatorna, 297 km² vízgyűjtő területtel, mely a Baja déli határában eléri a 140 méteres magasságot, míg a torkolatnál 85 méterig süllyed. Az igali vízfolyást viszonylag későn, 1928-ra sikerült szabályozni, valamint a környező területeket lecsapolni. Összes hossza 40,37 kilométer, 29 mellékcsatorna táplálja. Közülük a két legfontosabb a Vaskúti- és a Csátaljai-csatorna. Garától délre felduzzasztották, itt található a garai halastó. Vizei Hercegszántótól északra torkollanak a tápcsatornába, miután délről érinti azt a 21 négyzetkilométeres öblözetet, ahol öt csodálatos folyókanyarulat generációt lehet tanulmányozni. 

A Kígyós-főcsatorna és mellékvizei

A Kígyós-ér és a Magyarkanizsánál a Tiszába ömlő Körös-ér közötti  homokbuckák tetején futó vízválasztó ezzel a két mozzanattal került át a Nagy-Duna partján futó töltés koronaszintjére. A három vízgyűjtő terület összes kiterjedése 1014 négyzetkilométer, ez került át a XIX. században a Tiszához. Ezzel a Duna vízgyűjtője 47095 négyzetkilométer lenne, azaz az ország területének 50,62%-a. Azonban nagyon valószínű, hogy a Tisza marad a legmagyarabb folyó.

Karapancsa

A Mohácsi-sziget déli részén található Karapancsa igazi dunai ősdzsungel volt a török időkben. Gyakran találtak itt menedéket a török elől a környékbeliek és nem volt ritka az sem, hogy néhány környéken kóborló töröknek örökre nyoma veszett. A török eredetű Karapancsa név azokat az időket idézi, amikor még hatalmas kiterjedésű ártéri rengetegéből különös, báránybőrbe bújt maszkos szörnyek szálltak csónakba és rettenetes csinnadrattával kergették el a törököt Mohácsról.

A Nagykastély Karapancsán (kép: kalasandras.blogspot.com)

Ez a legenda valószínűleg nem állja meg a történelem próbáját, ugyanis a népszokás gazdái, a sokácok csak Mohács 1687-es felszabadulása után költöztek erre a területre. Azonban nem a busójárás az egyetlen legenda a környéken.  A helybéliek így magyarázzák a Karapancsa név eredetét:

"A Karapancsa név állítólag török eredetû. És a legenda szerint abból származik, hogy amikor vonultak vissza a török seregek, akkor itt mocsárvilág volt. Teljesen el volt néptelenedve a határ a hosszú háborúk után. Akkor pánikszerűen kellett menekülni, és ezért a legenda szerint az akkori nagy vezír az úgy tudott keresztülmenni a járhatatlan mocsáron, hogy a janicsárokat beleállították ebbe az ingoványba, és kézről-kézre adták át a nagy vezírt. És a karapancsa az azt jelenti, hogy fekete karom, tehát azok az emberek meghaltak, és a mocsárból az ujjaik még sokáig kiálltak."

Mintha Tolkien innen emelte volna át a Holt-láp (Emyn Muil) legendáját A Gyűrűk Urába.

Miután a török félhold lehullott Karapancsa egéről, az élet lassan visszatért a régi kerékvágásába. Ekkoriban a Mohácsi-szigetet teljes egészében a Duna - két nagyjából egyforma méretű ággal - ölelte körül. Állandó település az árvízjárta vidéken nem alakulhatott ki. A török kiűzése után a terület a Béllyei Uradalom részeként Savoyai Jenő (Prinz Eugen) herceg birtokába került, melyből később a Habsburg-Lotharingiai család tescheni ágának birtokába ment át, akik a jobb parton mintagazdaságot szerveztek. A karapancsai birtokrész kissé különbözik a többitől, ugyanis a folyószabályozásoknak köszönhetően lassanként a szigetről a Duna-Tisza közére került, másrészt ez megmaradt vadászterületnek, ahol a mezőgazdaság csak igen lassan hódított teret.

A Béllyei Uradalom áttekintő térképe

Albrecht főherceg Béllyei Uradalomról több leírás is készült, ezek egyikében az alábbiak olvashatók Karapancsáról:

Megjegyzésre méltó, hogy a karapancsai járás hajdanta fa, nád, fűtermés és kivált legeltetés tekintetében igen jövedelmező volt; a baja-bezdáni csatorna kiásatása óta azonban egészen elposványosodott s nagyrészt terméketlen vadonná változott át.

A Baja-bezdáni csatornát, a Mohácsi-szigetet egykor keletről határoló mellékág nyomvonalán vezették, jelentős kanyarulatátvágásokkal. A helyi nevén egyszerűen Ferenc-tápcsatornának vagy Ferenc-csatornának nevezett vízfolyás kiásásakor jött létre a Klágya és Kadia holtág.

Karapancsai major

Habsburg-Tescheni Albrecht főherceg, a custozzai (1859) győző építtette fel Karapancsán a Kiskastélyt és a hozzá tartozó gazdasági épületeket. Az uradalom központja azonban mindvégig Főherceglakon maradt, Dél-Baranyában. A település ma Baranyabán községhez tartozik.

Mivel Albrecht főhercegnek nem voltak utódai, örökbefogadta öccse fiait, akik közül a legidősebb, Frigyes örökölte a hercegi címet és vele a Béllyei Uradalmat. Karapancsán már ő építtette a Nagykastélyt, amely ma a Gemenc Zrt. tulajdonában álló szálló. Egykor vadászott itt Ferenc József király II. Vilmos német császárral, az itt lőtt trófeák máig megtekinthetőek (több ezer más trófeával együtt) az ausztriai Bad Ischlben álló Kaiservillában.

Karapancsa közigazgatásilag Hercegszántó községhez tartozik. Hogy eljussunk oda, át kell kelnünk a törökösen csengő Budzsák nevű településrészétől délre, a Kadia-Duna túloldalára ívelő hídon. Aki ártéri erdőkhöz szokott, az meglehetősen idegenül fogja érezni magát ebben a hatalmas tölgyerdőben.

A Kadia-Duna egy hosszú - de egyre szűkülő - tó benyomását kelti, partján az erdő fokozatosan megy át a nyílt vízfelszínbe. Először sarjerdő, majd nádas, sásos, hínáros végül békalencsés részen kell annak átgázolnia aki itt szeretne fürdeni. Ebben a mederben már nem Duna víz folyik, csupán a környék csapadék és belvizeit szivattyúzzák bele.

A parton ottjártunkkor népes bakcsócsaládok társalogtak a fűzfákon a maguk igencsak szokatlan madárhangján. Zengett az erdő a Kvak-kvak-kvak-tól, melyről a tréfás népnyelv rögtön elnevezte ezt a madarat vakvarjúnak.

A karapancsai szivattyútelep mellett van a legeslegsekélyebb horgásztó amelyben valaha horgásztam. Ez is az egykori Kadia medrében található, azonban annyira feliszapolódott, hogy a 35-40 centiméteres ereszték már leér úszózásnál. Ennél a monarchia idejéből ittmaradt szivattyúháznál találkozik a Kadia-Duna a Ferenc-tápcsatornával:

A Duna történelme során Baja alatt két ágra szakadt és Bezdán-Kiskőszeg magasságában egyesült. Ez a két Duna-ág közötti 300 hektárnyi terület a Mohács-sziget, amely a folyamszabályozások előtt szabad vízjárta terület volt. A belvíz elvezetésére 1904-ben épült meg a csatorna mellett a karapancsai szivattyútelep. Tervezői maradandó, átgondolt, szép műszaki alkotást hoztak létre. A turbinalapátos szivattyút a Ganz és Társa Gépgyár gyártotta. Az akkor még fafűtésű telep villamos árammal még ma is működőképes.

A több mint 100 éves telep egészének az eredeti tervekkel azonos felújítása 2005-ben fejeződött be. A tárgyalóteremben kiállított dokumentumok segítségével bepillanthatunk Ihrig Dénes szakmai életútjába, aki a magyar vízgazdálkodás kiemelkedő mérnöke volt.

A tápcsatorna mentén szépen libasorban horgászkunyhók állnak. A meghitt csendben néha elevez egy hattyúcsalád Szerbia irányába, mely innen alig pár kilométernyire van.

Debrina

A keresztgát mellett ledöntött bicikli ugyanolyan része a Duna menti tájnak, mintha kocsma oldalának dőlve látnánk. Egyértelműen horgászokra utaló nyom, annak ellenére, hogy majdnem a világ végén járunk, de legalábbis Magyarországén. Hercegszántótól nyugatra, már régen elhagytuk Budzsákot, a karapancsai Habsburg-főhercegi vadászkastélyt, és a szebb napokat látott Hódunát. Itt már összezavarodik a közigazgatás is, régen elhagyott Duna medrek helyén ringó kukoricatáblákon vezet keresztül a határ. Senkit nem érdekel, hogy ez már nem Hercegszántó, hanem Kölked holott a Dunának még mindig a bal partján járunk, amikor egy ledöntött kék kerékpár mellett kiérünk Magyarország legdélebbi és legutolsó dunai szigetéhez.

A Debrinához.

A sziget közigazgatási helyzetét tovább bonyolítja, hogy nincsen egyértelműen belerajzolva a homokba a horvát határ. Közkeletű tévedés, hogy a Duna Szerbiába távozik Magyarországról. Ez nem így van, Horvátországba folyik át, ugyanis létezik a Horvát-Dunántúl - amennyiben érdemes annak a pár eltűnő szigetdarabnak külön földrajzi nevet adni, ami a Duna bal partjára került a folyószabályozások miatt. Sajnos hiába kerestük a horvát határt a Debrina sziget déli csúcsnál, az alacsony vízállás miatt még a déli szigetcsúcsot sem találtuk meg. 

A Debrina 2006-ban.

A Debrina sziget nem tiszteli a mesterségesen meghúzott határvonalakat, a mellékágba beépített zárás miatt folyamatosan hízásnak indult, és mint egy kövér ember, aki már nem fér bele a nadrágjába, szépen lassan átlóg a szomszédos országba.

Nevéről mit sem tudni, egy biztos, létezik olyan, hogy Debrina dűlő és létezett olyan, hogy Debrina-fok, ezen talált magának utat a Baracskai-Dunába egy-egy nagyobb dunai árvíz. Ez a fok legkésőbb az előző századfordulón megszűnt, amikor az Itáliából hazatérő Türr István vezetésével elkezdték kiásni a Ferenc-tápcsatornát, mely a bajai Sugovicából táplált be vizet a régi Baracskai-ágban kialakított csatornán keresztül a Bezdántól induló Ferenc-csatornába. Bonyolultnak hangzik mindez, s valóban, a régi Mohácsi-szigeten igencsak bonyolult, már-már szigetközi állapotok uralkodtak a vízrajzban. A Duna igen gyakran változtatta a medrét, és előfordult az is, hogy a hercegszántóiak egy áradás után már nem tudták kihajtani az állatokat a legelőre, mert közben a Duna új medret épített magának a falu szélén. A Debrina-sziget sajnos minderre nem emlékezhet, a XIX. századi szabályozások idején még nem létezett, a XX. századiaknál pedig még csak fiatal zátony volt. A folyószabályozás ezt a szigetet sem kímélte, egy zárás és két kisebb sarkantyú épült rajta, minek következtében "fejlődése" rohamosan felgyorsult és évről-évre kevésbé hasonlít szigetre.

Ha van időnk pillantsunk a Debrina-szigetre a gégömb (GoogleEarth) segítségével. Ha a menüsoron látható óra csúszkájával visszapillantunk a 2006. évre, nyomon követhető a változás üteme. Az ember nem is gondolná, de az eltelt hét év alatt egész új erdők nőttek fel rajta és a mellékágában.

Ennek persze kifejezetten örülnek a vonuló és az itt fészkelő madarak. Kócsagokat és gémeket is lehetett látni, bár az ember közeledtére nagyon gyorsan szétrebbentek.

A főági oldalon teljesen más a helyzet. Itt - mint minden hasonló helyzetben lévő szigetnél - erőteljes elmosódás jellemző. A fenti képen agyagos partszakasz látszódik, itt az alámosott agyagtömbök sziklaként szakadnak bele a Dunába. Szépen lassan fogy a sziget.

 

  
A legérdekesebb jelenséget a két sarkantyú között találtuk, ahol egy hatalmas homokdombot hordott össze a folyó limánya. Mivel előző este esett, így a homok felső rétege összetapadt. A kissé emelkedő vízszint pedig lassacskán elkezde elámosni ezt a kupacot, a homokpergés folyamtosan zajlott. Néha felgyorsult a folyamat, amikor egy nagyobb hajó érkezett. Igazából reménykedtünk benne, hogy a harmadik Duna expedíció tagjai éppen itt, az utolsó magyar szelvényen fognak dolgozni, de mint a hírekből megtudtuk, egy nappal később, augusztus 30-án értek ide.

A főági elmosódás nem tesz jót a parti fáknak, előbb utóbb beledőlnek a Dunába, járhatatlanná téve a déli szigetcsúcs környékét. Nyakig érő gyökerek (!) között valahogy csak sikerült kikászálódni erről a részről, ahol fennállt a veszélye, hogy bármikor a fejünkre dőlhet egy fa.

Valami hiányzik a Debrina-szigetről, legalábbis Dunakanyarhoz szokott emberek a képeket böngészve egyvalamivel biztosan nem fognak találkozni. Kíváncsi vagyok, a bejegyzés végére rájön-e valaki!

A sziget déli csúcsánál alaposan megváltozott a táj. És megváltozott az üledék is, cuppogós sár és futóhomok váltakozott, mindkettőben előszeretettel fetrengtek bele a vaddisznók, melyek nyomait a fenti képen is tapasztalhatjuk. Az átható vaddisznószagot sajnos csak hozzáképzelni tudjuk. A mellékágban szó szerint a szemünk előtt zajlott a szukcesszió, azaz a növényzet térhódítása, természetesen a mellékág nyílt vízfelülete rovására. Éles peremmel válik el egymástól a benövényesedett és a csupasz zátonyfelszín. Kellő vízállás esetén könnyedén be is lehetne szintezni ezt a határvonalat.

A lágyszárú zóna felett fiatal fűzerdő csatlakozott a sziget nyárasához.

Arról már volt szó, hogy valamivel biztosan nem találkozik az ide látogató, most legyen arról is szó, amivel csakis itt találkoztunk eddig (na jó, a Kacsa-szigetnél is, de az nem pont ilyen volt). Alacsony vízállásnál csodálatos homokformák bukkannak elő a mederben. Mintha egy hatalmas kéz redőzte volna be a mellékágat, homokdűnesor váltakozik mélyebben fekvő részekkel, ahol a megtelepedett növényzet zöldje teszi láthatóvá a domborzat különbségeit. A legszebb formák a zárástól északra a szigeti oldalon, valamint a már valószínűleg Horvátországba átnyúló déli kifolyásnál láthatók (lásd első kép).

Mivel Hódunán (e név talán a Holt-Duna összeforrásából eredt, amiből a környéken nincs hiány) naponta csak kétszer jár busz így igyekeznünk kellett visszafelé. A kék kerékpár még ugyanott volt.

A Debrina-sziget mellett húzódó töltés országhatár egyben egy rövid szakaszon, balra Magyarország, jobbra pedig horvát terület látható, mely egészen a háttérben felsejlő őrtoronyig fut.

Végezetül a megfejtés a könnyű kérdésre: a Debrina-szigeten kaviccsal nem találkoztunk egyáltalán. Pakstól délre már kifejezetten ritkán látni.

Klágya és Kadia

Mind a Ferenc-csatornáról, mind pedig a Baracskai-Duna öt generációjáról volt már szó itt, a Dunai Szigetek blogon, ezért kifejezetten örültem, hogy a tél végén sikerült egy rövid kirándulással bejárni ezt a felülről és könyvből már jól ismert vidéket. Hercegszántó határában 1875-ig a Baracskai-Duna hatalmas kanyarulatai határozták meg a tájat, ekkor a Türr István tervei alapján épülő Ferenc-tápcsatorna révén átformálódott a táj. A legfontosabb változás a Baracskai-Duna megszűnése volt, mely által a Mohácsi-sziget gyakorlatilag megszűnt létezni.

  

A Hercegszántói szivattyútelep

 

A Báta alatt kiszakadó Baracskai-Dunát régi térképeken Öreg-Dunának is nevezték. Ez a névadás, valamint Baranya és Bács-Bodrog vármegye határvonala arra enged következtetni, hogy régen ez lehetett a főág, nem pedig a mohácsi. Egészen a lecsapolásokig a Mohácsi-sziget  hatalmas ártéri vízivilág volt, mocsarakkal, nádasokkal és ártéri erdőkkel. Az árvizek gyakran elöntötték és az alsószakasz jellegű Duna gyakran változtatta medrét, hatalmas kanyarulatokat rajzolva a tájra. Hercegszántó határában egy 2,35 kilométer hosszú, nyílegyenes átvágás rövidítette le a Baracskai-Duna 15 kilométer hosszú kanyarulatrendszerét. A létrejövő két holtág a Klágya és a Kadia nevet viseli.
 

Mindkét holtág a Duna-Dráva Nemzeti Parkhoz tartozik, elsősorban horgászvízként ismertek. Átlagos mélységük alig haladja meg az egy métert, szélességük 50-60 méter között változik. Feliszapolódásuk sajnos előrehaladott állapotban van. Nyílt vízfelszínüket nádasok és ártéri erdők kísérik. Valamivel beljebb már szántóföldek húzódnak a felszárított rétek és mocsarak helyén. Annak idején a Klágya körülölelte a Csákó-szigetet, ez a mellékág napjainkra jobbára belvizet vezet le.

Híd a Karapancsa-főcsatorna torkolatánál

Az átvágás déli vége a Hercegszántóról Budzsákra vezető hídnál van, ahol a Kadia medrében vezetett Karapancsa-főcsatorna találkozik a Ferenc-tápcsatornával. Innen már nincsen messze a szerb és horvát határszakasz, ahonnan még 10 kilométer megtétele után a tápcsatorna a bezdáni Sebesfoki-zsilipnél beleömlik a Ferenc-csatornába.

A Klágya hatalmas kanyarulata

 

A Kadia-Duna holtága

 
A Klágya- és Kadia-Duna a horgászat mellett a mezőgazdaság számára is fontos, ugyanis a környék belvizeit ők gyűjtik össze a csatorna mindkét oldaláról. Az 574 négyzetkilométer nagyságú terület balparti része az Igali-, a jobbparti a Margittai-belvízrendszerhez tartozik. Mindössze 190 négyzetkilométernyi területről lehetséges csupán a gravitációs levezetés, a maradék területről szivattyúzni kell. Jobb és balparton egy-egy szivattyútelep üzemel, a hercegszántói, valamint a karapancsai, utóbbinál vízmérce is működik.
  

Az Igali-belvízcsatorna zsilipje

 

A Hercegszántói szivattyútelep felújított épülete

 

A Klágya és a Ferenc-tápcsatorna "összefolyása"

Ez a mindössze egy órás kirándulás természetesen nem mutathatta be a csatorna teljes hosszát, csupán a két  holtágat. Azonban egy kedves meghívásnak köszönhetően a nyáron várható egy bővebb és részletesebb bejegyzés a Ferenc-tápcsatornáról és tágabb környezetéről.