Regensburgi böngésző

IN ENGLISH

Hans Georg Bahre regensburgi rajzoló és vésnök már négyszáz évvel ezelőtt németes precizitással megalkotta a monumentális, "Abriß (Anschicht) der Stadt Regensburg östlich und westlich der Steinernen Brücke" című dunás böngészőt, amely olyan részletességgel, pontossággal és hitelességgel mutatja be milyen is volt az élet a Duna politikailag és gazdaságilag egyik legjelentősebb városában, a XVII. században, hogy a regensburgi várostörténeti munkák azóta is gyakran merítenek belőle illusztrációkat. Egyúttal fontos hidrológiai forrás, hiszen a Duna végig az alsó keretét adja a képnek, sőt, régen eltűnt dunai szigetek is felbukkannak rajta. 

1.

Hans Georg Bahre (1586-1646) tudtán kívül ötvözte Rotraut Suzanne Berner és Richard Scarry böngészőit, amennyiben nézőpontunk szerint, az évszakos böngészőkhöz hasonlóan a külvárosok felől haladunk a belváros felé, és a Tesz-Vesz városhoz hasonlóan vesszük sorra a város lakóit mesterségek szerint. Az most igazából mindegy, hogy ki élt előbb, ki kinek a munkásságát ismerhette, de a gyermekkönyvek szerzőihez hasonlóan Bahre alapos munkát végzett, olyan alaposat, hogyha az egész művének hátterét szeretnénk megvilágítani, abból nem egy blogbejegyzés, hanem egy tudományos alapossággal megírt helytörténeti munka lenne. Ugyanis Regensburg a fénykorában Közép-Európa egyik legnagyobb, legnépesebb és legjelentősebb városa volt, a Szent Római Birodalom központja, fontos dunai átkelőhely, ahol nem révészek pepecseltek a kompjaikra felnyomorgó szekerekkel, hanem egy masszív kőhíd ívelt át a folyó ágain, jelentős kereskedelmi forgalmat összpontosítva a Dunával két kilométeren határos szabad birodalmi városba. 

A kép célja nem a gyermekek szórakoztatása volt, hanem Regensburg gazdagságának, nagyságának, jelentőségének reprezentálása, s ezt praktikus okokból célszerű volt a város fő kereskedelmi ütőerére a Dunára felvázolni, ahol az áruforgalom zöme zajlott. A Tesz-vesz városhoz hasonlóan ezen a képen is könnyű tájékozódni, ennek pedig két oka van; a nevezetes épületeket, pl. templomokat, tornyokat, gazdasági épületeket felirattal látták el, a második ok prózai, a nevezetes épületek többsége napjainkban is megtalálható Regensburgban. Egyúttal fontos történeti forrás az azóta eltűnt épületekről, mint például a Kőhíd két elbontott tornyáról.

A monumentális jelző nem túlzás a művel kapcsolatban, a rajz paraméterei lenyűgözőek, hossza 8 méter, szélessége azonban csak negyven centiméter, azaz a formátuma hasonló az ókori papirusztekercsekhez. Két négy méteres részre van osztva, a középpont a híres Kőhíd, ahol a kép kissé meg is törik. A 8 méter hosszú képet a Wikipédián 18 különálló képre bontották, ami rontja ugyan az élvezhetőségét, de mindenképpen kezelhetőbbé teszi azok számára, akik nem tudnak személyesen bemenni érte a Bajor Állami Könyvtárba, Münchenben. Ebben az írásban nem szerepel a 18. kép, ugyanis a Regensburgtól több kilométerre található Prüfening és a Naab torkolata már elnagyolt módon szerepel, nem szerepel például a Mariaorter Wöhrd sem, és stílusában kissé elüt a többi résztől.

Regensburg dunai oldalának egyik különlegessége a város védelmi és gazdasági érdekeinek ütközése. Már Castra Regina 175-ben felépült római erődje is egyik oldalával a Dunára támaszkodott, a téglalap alaprajzú legiótábor északi (rövidebb) fala a Regen torkolatával szemközt hozzávetőlegesen 450 méteres hosszúságú volt, amihez két oldalt erődítés nélküli külvárosok csatlakoztak. Ezen a dunai falon észak felé állt egy hatalmas kapu, a Porta Praetoria, melynek egy emeletnyi magasságban fennmaradt romjai Regensburg legjelentősebb római látványosságai közé tartozik. A kaputornyokon és a saroktornyokon kívül több kisebb torony tagolta a tábor falait. A római uralom megszűnése után, ha volt is hiátus a népesség kontinuitásában, az erőd fennmaradó falai között már a VI. században bajor törzsek telepedtek meg, és hamarosan újra fontos hatalmi központtá vált. 920-ban Bajorország első hercege Arnulf kibővítette a város falait, körülkerítve a nyugati külvárost is a mai Eiserner Steg gyalogoshídig. Ezzel a dunai fal 700 méter hosszúságúra bővült. Újabb négy évszázad múlva újabb erődfal-bővítés vált szükségessé, Európa egyik legnépesebb városában ekkor már körülbelül 40 ezer ember élt. Az arnulfi falak tövében keleten és nyugaton is újabb elővárosok épültek, 1320-ban ezeket csatolták a régi városmaghoz. Ezzel már két kilométeres hosszúságban követte a Dunát Regensburg 15 toronnyal tagolt fala, a távolság azonban legfeljebb pár tíz méter volt, ahol a védelem és a gazdaság érdekei ütköztek, ugyanis az összes dunai áruforgalmat a városfalak tövében kellett lebonyolítani, és viszonylag nagyszámú kapun és átjárón keresztül bejuttatni a városfalon belülre. Sőt, a városfalon látunk olyan tornyot is (Kräncherturm), amit a gazdaság szolgálatába állítottak és egy daruszerkezetet építettek a tetejére. 

Bahre városképén Regensburg városfalai előtt végig kiépített rakpartokat látunk, cölöpökkel és gerendákkal alkalmassá téve a gazdasági tevékenység számára. Ezen a szűkös területen hat fontosabb árucikk elkülönülő rakpartját figyelhetünk meg, ezek városrész, vagy utcanév formájában a mai napig fennmaradtak, annak ellenére, hogy Regensburg városfalait 1856-ban kevés kivételtől eltekintve lebontották. Közös jellemzőjük, hogy a Kőhídtól nyugatra elterülő városrészhez tartoztak. A termékek közül a só hatása volt a legjelentősebb a városképre, a Kőhíd mellett felépülő hatalmas, új Sóraktár mellett a túloldalon ott találjuk a régi, nem sokkal kisebb épületet is. Nyugat felé sorban következik a húsosok rakpartja, akik a Fleischtor-on keresztül jutottak be a városba, következtek a halászok kunyhói, mellette ott találjuk a borosok Weinlände rakpartját, akik a Weintor-on keresztül juthattak be falon belüli borpiachoz (Am Weinmarkt) ezt a részt a mai napig így hívják. Nyugat felé következett a vasasok és a faárusok rakpartja (Holzlände), a vasárut az Amberg környéki bányákból és olvasztókból hajón szállították, míg fában viszonylag bővelkedett a város környéke is, de a parti rakodás oka főleg az volt, hogy a rönkfát is egyszerűbb volt a Dunán úsztatni Regensburgba. Kavicsokon kagylóként csüngő ipart látunk a Kőhíd keleti pillérein, de ettől keletre is megfigyelhetünk gazdasági tevékenységet, a fennmaradt Keleti kapu előterében, a városfal tövében egy dunai vízenergiáját hasznosító lőpormalmot ábrázolnak. 

Mielőtt rátérnénk a Dunára, érdemes megfigyelni a képet benépesítő figurákat, akik között egyaránt találni férfiakat és nőket, valamint a társadalmi rendek minden képviselőjét. Modern böngészőkhöz hasonlóan állatokat is felfedezhetünk, találni itt vadon élőket és háziállatokat egyaránt. A szerző, Hans Georg Bahre még saját magát is ábrázolta társai körében a 17. ábrán, H.G.B. monogrammal. Van ahol halász sétálgat a kutyájával, horgászok üldögélnek a parton, kereskedők alkudoznak a rakparton, rakodómunkások roskadoznak teli puttonyuk alatt, lovasok vontatnak hajókat az árral szemben vagy éppen asszonyok mossák a ruhát a téglavető mellett, bóklászó kacsák és egyéb szárnyasok társaságában. Figyelemre méltó a növényzet is, bár a város maga jobbára fátlan, a külterületen felbukkannak kosárfonók által visszanyesett vízparti botolófüzek, de nagyon érdekes, hogy hagyták, hogy nagyobb fák nőhessenek a Kőhíd pilléreinek alvízi részein. 

Mivel a Kőhíd adta a város gazdasági jelentőségét, nem véletlen, hogy kiemelt szerepet kap Regensburg büszkesége Bahre látképén. Mivel a híd képe az évszázadok alatt sokat változott, jóval egyszerűbb, sőt, puritánabb lett, megszűnt rajta ez a barokkos nyüzsgés. 1809-ben háborús károk miatt lebontották az északi, stadtamhofi Fekete-tornyot, a két város határát jelző középső tornyot jeges árvíz rombolta le az 1780-as években. 1630-ban még megvolt mindkettő teljes pompájában. A hídnak két eltérő arculatot adott a téli Duna, és annak a pusztító jeges árvizei. A híd pilléreinek nyugati részén hatalmas kőtömbök szolgáltak jégtörőként, felaprítva a hídnak támadó jégtömböket. Ez rendkívül fontos volt a híd védelme szempontjából., ugyanis az 1130-as évek építészeti lehetőségei miatt a híd boltíveinek áteresztő képessége viszonylag korlátozott volt, még nyári időszakban is visszaduzzasztotta a Dunát, a vízszínesést pedig a déli oldalra telepített fa barakkok vízkerekei hasznosították, ezeket ma már ugyancsak hiába keresnénk, ahogy ma már fákat sem hagynának hídpilléren nőni. A hídról, csakúgy mint ma, szárnyhíd vezetett az Oberer Wöhrd nevű szigetre.

Ha volt felső sziget, kellett lennie egy alsónak is, erre egy fahíd (Die Hülzern Prucken) vezetett, melyet a Kőhídtól keletre építettek fel. A Fahíd élettartamát jelentősen növelték a Kőhíd jégtörői, az összetört jégtáblák valószínűleg kevesebb kárt okoztak benne és nem kellett minden jeges árvíz után újjáépíteni a pilléreit. Maradva az regensburgi anyagneveknél, az 1784 februárjában elpusztult fahíd helyére 1863-ban új építettek, amit nemes egyszerűséggel vashídnak neveztek el (Eiserne Brücke). 1630-ban a két híd között egy körülbelül 300 méter hosszú vízkormányzási művet látunk a Dunában, fakazettákból felépítve, kövekkel teleszórva, hogy az elzárt területen a hajósok könnyebben ki tudjanak kötni.

Bahre képén a blog szempontjából a legfontosabb részlet az első két képen látható. A két nagy, ma is létező Wöhrd mellett szerepel egy azóta eltűnt sziget is, a Bruder Wöhrd Regensburg keleti elővárosában. Az első két képen két különálló sziget látható, neve csak az egyiknek van. A kiszáradt és élővizes medreket, a felettük átívelő hidat hihetetlen részletességgel dokumentálták kacsákkal, bokrokkal partvédőművekkel együtt. E sziget helyzetét ma már nem lehet rekonstruálni, ahogy a rajta álló Szent Miklós templomot sem, melynek szerzeteseiről a sziget feltehetően a nevét kapta. 

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

A szelvények elhelyezkedése Regensburg korabeli térképén.

Így nézhetett ki tehát a Duna egy rövid szelete négy évszázaddal ezelőtt, így éltek a partján az emberek, és a képeket böngészve az ember arra gondol, bárcsak minden Duna-parti városról létezne egy hasonló!

A képek nagy felbontásban a Wikipédián: https://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Abri%C3%9F_der_Stadt_Regensburg_%281630%29?uselang=de

A Kacsa-sziget ellaposodó buckái

Történetét tekintve a pócsmegyeri Kacsa-sziget a viszonylag jól feldolgozott dunai szigetek közé tartozik, azonban a szemünk láttára feltöltődő holtág múltjában volt egy elvarratlan szál, még 2012-ben spekuláltunk azon, hogy vajon egy elhagyott BMX pálya buckáit láthatjuk a mederben, esetleg valami más áll a különös felszínformák kialakulása hátterében. 12 és fél év elteltével a buckák már koránt sem olyan markánsak, és a Fentről.hu-ra azóta feltöltött légifotók lehetővé tették az utolsó szál elvarrását, ami egyben arra is magyarázatot ad, miért van még egyáltalán vízborítás a holtágban, kisvíznél.

Nem lehet eleget hangoztatni, hiszen olyan ritkán ismert dolgok ezek, a pócsmegyeri Kacsa-sziget földrajzi név a helyi szájhagyomány alapján Karinthy Ferenctől származik, legalábbis Karinthy Frigyes író fia nevezi így először 1965-ben. A sziget történetével több írásban foglalkoztunk már, többnyire az eltűnés felé vezető út "miértjét" és a "hogyanját" tárgyaltuk, azonban ezeket megelőzően rácsodálkoztunk arra is, milyen érdekes, óriásteknősbékahát-szerű képződmények találhatók a holtág északi, azaz felső részén. Megvan ennek már egy évtizede is, sőt, egy és egy negyed évtizede, egészen pontosan. Ez normál esetben nem nagy idő egy dunai sziget életében a Gönyű-Paks szakaszon, hiszen vannak itt több ezer, illetve tízezer éves szigetek is. Azonban akik régóta olvassák a blogot, tudhatják, hogy már egy ideje nem beszélhetünk a szigetek szempontjából normalitásról, a folyószabályozás és a kavicsbányászat rendkívüli módon befolyásolta a Szentendrei-Duna ág szigetvilágát, többnek az eltűnése is az emberi tevékenységhez kapcsolható. 

Korábbi írásaink a pócsmegyeri Kacsa-szigetről:

• 2011. november. "Piros mint a kármin" - Utolsó pillantás a Kacsa-szigetre 
• 2012. október. A Kacsa-sziget rejtélyes buckái
• 2020. november. Csillagrombolók Karinthyékkal szemben 
• 2020. december. Haldokló Kacsa 

Most is az emberi hatásról lesz főként szó, valahol ott vesszük fel a fonalat, ahol 12 és fél éve elhagytuk, illetve azt a szálat is folytatjuk, amit csak három hónapja kissé északabbra, a Szentpéter-szigeteknél hagytunk el. 

2025. május 3-án, szombaton délelőtt, 141 centiméteres lassan apadó budapesti vízállásnál a Kacsa-sziget holtágának északi része száraz volt. Az északi rész tulajdonképpen két különálló mederszakaszra osztható, az északi csillagrombolótól a part felé vezető, valószínűleg egy ivóvízcsövet rejtő gáttól északra lévő erdőre, illetve a buckás alsó részre, ami azt jelenti, hogy a feltöltődés miatt a szigetet felülről nézve a parttal egybefüggő erdőség borítja, benne egy tószerű medermaradvánnyal. A buckák ma is megvannak, de mintha laposabbnak tűnnének, mint tizenkét és fél évvel ezelőtt. Ennek a legkézenfekvőbb oka valószínűleg az, hogy nem vízből bukkannak ki, mint a legutóbbi látogatáskor, amikor is Budapestnél valamivel magasabb, 172 centiméteres vízállást mértek, hanem szárazon állnak, és csak a legmélyebb gödrökben maradt némi itatónyi víz. 

Hogy jobban megértsük az utóbbi években lezajlott folyamatokat fontos leszögezni, hogy mindkét látogatás hasonló vízrajzi helyzetben történt. Mindkét esetben körülbelül 210-200 centiméteres budapesti vízállásról apadt napokon keresztül le a víz az adott szintekre. 2012-ben még ilyen helyzetben bőségesen volt víz, amiből a teknőchátak kidomborulhattak, most meg alig volt némi víz, a teknőchátak alacsony gerincek mentén egymáshoz kapcsolódtak. Valószínűleg zajlott némi feltöltődés, a mélyedésekbe egyre több hordalék gyűlt föl, kiszorítva a víz helyét, de az alig 30 centiméteres vízálláskülönbség nem indokolna ilyen drasztikus különbséget a két állapot között. 

A halmok így kevésbé látszódnak markánsnak, leginkább a rajtuk azóta felnövő keserűfüvek magasítják meg, bár néhány helyen fás szárú növények is megtelepedtek a buckákon. Közöttük nem a Duna csordogál, hanem az itt élő állatok tapostak ki maguknak egy keskeny csapást. 

A holtág déli részén egy nagyobb, egybefüggő víztest bújik meg az ártéri erdő ölelésében, csakúgy mint legutóbb. Különös belegondolni, hogy tulajdonképpen egy kavicsbányatavat látunk. Tőle délre nőtt fel a legfiatalabb ártéri erdő, lassan elzárva a holtág alsó torkolatát is, de már csak a bányászat felhagyása után. 

Légifotók alapján a mellékág mai arculatát kialakító emberi beavatkozás (ipari és kisipari bányászat) valamikor 1970 és 1990 között ment végbe, két ütemben.

1969. október 15-én egy egységes, bár kiszáradt sóderes medret látunk kisvizes időszakban (Budapest 110 cm) a pócsmegyeri oldalon, ahol a Kacsa-sziget növényzete éppen a csillagrombolót ostromolja dél felől, ahonnan csővezeték halad a parti árvízvédelmi töltés felé. A fehérre száradt mellékágban sehol sem sötétlik gödörben rekedt víz. 

Fehérre száradt meder 1969. október 15. (fentrol.hu)

Következő képen alaposan megváltozott a látvány, 1984. március 28-án (Budapest, 178 cm) a holtág alsó harmadát alaposan kikotorták, két részmedencében látunk vizet, de feljebb, a kőgát felé is mintha lenne egy kisebb gödör az árnyékok alapján. Keréknyomok vezetnek a gödörtől észak felé, a falu irányába, de az ivóvízkútnál a főág mentén is van néhány, elképzelhető, hogy ezen a partszakaszon is zajlott némi maszek kitermelés. A déli, nagyobb gödör mérete alapján arra lehet következtetni, itt (még az is lehet, hogy legális) nagyüzemi kitermelés zajlott, de egy-két éve már leállhattak vele, hiszen az alsó szakaszt egy természetes áramlási csatorna szeli ketté. Azonban ahogy haladunk az időben a jelen felé, úgy fordult illegalitásba a sóderkitermelés. 

A déli bányagödör 1984. március 28. (fentrol.hu)

Valamikor 1990 Környékén, de mindenképpen 1984 után jöttek létre a Kacsa-sziget buckái, a vízzel elárasztott formák alapján egészen biztos, hogy nem természetes úton. 1990. október 16-án (Budapest 160 cm) egy hamisszínes felvételen látjuk a sziget terjeszkedését, miközben a holtágban a lakosság a maga kavicsigényeit elégítette ki meglehetősen ad hoc módon, ahol éppen helyet találtak ástak egy gödröt és pakolták is az értékes építőanyagot az utánfutóra. Mindenesetre ez a látvány egy minden tervszerűséget nélkülöző, maszek kitermelés emlékét őrzi. 1990 után is zajlott ez a munka, néhány újabb gödröt mélyítettek közvetlenül a kőgáttól délre. Aztán három dolog történt, 1) a felnövekvő ártéri erdő lezárta a bejutást a területre, ahol egyre inkább szerves anyagban gazdag iszapos üledék rakódott a sóderra 2) megtiltották a folyó kavicsbányászati célú, ipari kotrását 3) létre jött a Duna Ipoly Nemzeti Park, melynek ugyan a Kacsa-sziget nem része, de több más környékbeli dunai sziget igen. 

A maszek meló 1990. október 16. (fentrol.hu)

Röviden összefoglalva tehát ezt a szálat is sikerült elvarrni, és bár a Kacsa-sziget egy újabb emberi beavatkozás nélkül valószínűleg soha nem lesz újra dunai sziget, a Szentpéteri-szigetekhez hasonlóan a természet itt, Pócsmegyernél is maga vette kézbe a bányászat utáni rekultivációs munkát, amit a maga komótos módján el is fog végezni.