Harminc éve töltötték fel végleg a Lágymányosi-tavat

 

A lágymányosi híd építése 1993-ban pontot tett egy 120 éven keresztül tartó folyamat végére, melynek során végleg feltöltötték az egykor tekintélyes szélességű Duna-meder helyén kialakított Lágymányosi-tavat. Utolsó mozzanatként a kétéltűeket és hüllőket gondosan kimentették, helyüket koncertlátogatók és jól szituált irodai alkalmazottak vették át. 

A Lágymányosi-tó maradványa, közvetlenül a feltöltés előtt (forrás) 

Elöljáróban fontos leszögezni, hogy az egykori Lágymányosi-Duna egy szeglete még mindig megvan, az Összekötő vasúti hídtól délre, a Kopaszi-gátként ismert párhuzammű által részben elzárt öbölként. Mostani bejegyzésünkben kizárólag a hídtól északra elterülő tó történetéről lesz szó bőséges képanyaggal, és némi vízrajzi háttérrel.

Érdemes tisztázni, hogy régebben Lágymányosi névvel illették a Feneketlen-tavat, a Kosztolányi Dezső tér és a Villányi út között. 

A Lágymányosi-tó feltöltése mellett egy másik, nagyjából kerek évfordulóról is fontos megemlékezni, ugyanis idén 150 éves a főváros arculatát leginkább befolyásoló vízépítési műtárgy, a Kopaszi-gát. A gát szó nem túl szerencsés, ugyanis a gátakat jellemzően keresztbe építik a folyón. Töltésnek amiatt nem lehet nevezni, mert déli részén megszakad a folytonossága. Vízrajzi értelemben egy párhuzamműről beszélünk, amelynek elsődleges feladata egy új meder-nyomvonal kialakítása volt a Gellért-hegy alatt. A Csepel-sziget csúcsa fölött ugyanis a Duna természetes állapotában egy rendkívül széles és rendkívül zátonyos szakaszt formált, ahol rendszerint fennakadtak a zajló jégtáblák. A párhuzammű építése idején már 35 év telt el az 1838-as jeges árvíz katasztrófája óta, de ez a pusztítás még mindig elevenen élt az emberek emlékezetében. Nem szerették volna még egyszer azt látni, hogy több emelet magasságba torlódnak a jégtáblák a Kopaszi-, és Nyúlfutási-zátonyokon. Éppen ezért az első adandó alkalommal, amikor a politikai és gazdasági helyzet lehetővé tette, megkezdődött a Lágymányosi-Duna medrének rendezése.  

A Kopaszi-gát és Lágymányosi-tó északi része 1877 után (Klösz György/Fortepan)

500 ölről (kb. 1 km) 200 ölre (kb. 380 m) szűkítették a 3000 méter hosszú Kopaszi párhuzamművel a Dunát, de mivel a párhuzammű a legdélebbi szakaszán nem kapcsolódott a parthoz, eredetileg nem egy tó, hanem egy öböl jött létre. A "Nagy-Lágymányosi-öböl" azonban nem volt hosszú életű. A medrében 1873 és 1877 között felépült az Összekötő vasúti híd. A híd nem a teljes 1 kilométeres szakaszon ívelte át a folyót, hanem csak a Kopaszi-gát és a pesti part között. A Lágymányosi-öbölben töltést építettek a vasúti pálya számára, ezzel szinte rögtön a folyószabályozás után kettévágták az öblöt, és létrejött a Lágymányosi-tó is, mely ekkor még a Gellért-hegy tövéig nyúlt. A tó történetéhez hozzátartozik a meghiúsult téli kikötő terve, aztán a meghiúsult konstantinápolyi vigalmi negyed terve. Sőt, idetartozik a meghiúsult budapesti világkiállítás [EXPO'96] terve is. 

A számos hasznosítási terv közül a legérdekesebb a "Konstantinápoly Budapesten" vigalmi negyed kialakítása volt, ami rövid idő alatt tönkrement. Miután a szúnyogok elüldözték a látogatókat a tó partjáról, és csődbe döntötték a török mintára épült vigalmi negyedet, a főváros módszeresen nekifogott a tó felszámolásának. A feltöltés a Műegyetem legészakibb épülete felől zajlott fokozatosan. Ez a fokozatosság azt jelentette, hogy a terjeszkedő város sokáig egy Fertő-tó jellegű tájjal volt szomszédos. Nádasokban megbúvó szárcsák, vadkacsák, sirályok, gémek, vidrák otthona volt ez. Különösen a 1,5-3 méter mély tó közepén összekotort szigetecske adott nekik menedéket. Mivel a Dunával nem volt közvetlen kapcsolata a vízfelületnek, és csak a töltés alatt átszivárgó vizek követték napos-hetes késéssel a főág vízállását, a Lágymányosi tó erősen eutrofizálódott. Az Est 1923-i beszámolója egy ma már elképzelhetetlen természetközeli élőhelyet ír le: 

"Nem is hinné az ember, hogy mi minden van itt Budapest kellős közepén. Már maga a tó is különös, furcsa kép: az egyik sarkában millió és millió béka parlamentje tart hangos tere-ferét a buján előtört hínár között, mintha csak valahol lent az Alföldön volnának, a régi mocsarak vidékén. A tóban halászok dolgoznak, öblös csónakok hasogatják a habokat, melyekből sűrűn mutogatják hátukat a halak...

Az a vakkogó hang, ami a sziget felől hallik, a gémek hangja, melyek, ha leszállt az éj, csapatostól jönnek dél felől a lágymányosi tóra. A kis szigeten, amelyen csak ritka nád és káka nő, különben vidrák tanyáznak, ellátogatnak ide még búbosvöcskök is és nagy mennyiségű halat pusztítanak el. Igazán csodálatos ez a szabadon ide-oda mozgó, különféle vadállat és szárnyas itt, a dübörgő vonatok, házak, füstölgő gyárkémények között [1].

A vízi világ a tudósok érdeklődését is felkeltette. 1922-ben ebből a pangó mocsárvilágból írta le a világon elsőként Gimesi Nándor tanár a Planktomyces bekefii nevű bimbózó baktériumot, melyet Békefi Rémigről, a ciszterci rend Szent Imre Főgimnáziumának alapítójáról nevezett el. 1979-ben amerikai tudósoknak még egyszer sikerült kimutatni ezeket a baktériumokat a Lágymányosi-tó utolsó megmaradt részmedencéjéből a vasúti töltéstől északra [2]. A természet felfedezésével párhuzamosan zajlott a természet szennyezése is, amely kikerülhetetlen velejárója volt a terület feltöltésének. A környező ipari területek mindenféle környezetvédelmi előírás híján, pusztán lerakóhelyként tekintettek a tóra, ahová bármit ki lehetett pakolni:  

Úgy történt, hogy a múlt esztendőben leégett a Gábor Andor vegyészeti gyár és ekkor mintegy hat szekér, nagy mennyiségű patkánymérget tartalmazó hulladékot szórtak a tó északi részébe, ahol most a töltési munkálatok folynak. A méreg természetesen azóta már régen kilúgozódott, de rengeteg planktont, pusztított el és körülbelül 6 méter mázsa döglött halat szedtünk össze. Ez mindenesetre nem volt korrekt eljárás... [1]

Az állandó vízszennyezés ellenére egyfelől ezerszámra fürdött a főváros szegényebb lakossága (erről már 1927-ben elborzadva írtak a városi tanácsosok, erősen szorgalmazva a feltöltést), másrészt halakat tenyésztettek benne, ezeket pedig a korabeli tudósítások szerint a vágóhídról származó vérrel etették. Az utolsó lehalászás 1931-ben zajlott. 

A Lágymányosi-tó középső része, a két híd között. 1930.

Ezzel a borzalmas eleggyel valamit kezdeni kellett, és a főváros számára a feltöltés tűnt az egyetlen ésszerű megoldásnak, hiszen ekkoriban a nemzeti parki védettség még nem volt opció. A feltöltés a Horthy Miklós híd megépítésével vett új lendületet. Ekkor a tó területe még kb. 53 hektár volt.  1930-1932 között 600 ezer köbméter dunai kavicsból és iszapból megépült a hídpálya budai oldali feltöltése,melynek egy részét vízsugárral ömlesztettek be a tóba a Dunáról [3]. Ugyancsak ide hordták a Tabán elbontott házaiból származó sittet, de hordtak ide földet a gödöllői vasútvonal korrekciós munkáiból [2] és salakot a kelenföldi erőműből [3]. Egyedül a Gödöllőről érkező 1200 szerelvény 53 ezer vagonból kirakodott földdel 12 hektárt sikerült feltölteni a Lágymányosi-tóból [4]. A terület északi részén elsősorban épülettörmelékből áll a feltöltés, míg a déli részt jobbára erőművi salakkal töltötték fel. Az ide hordott anyagok vastagsága 5-10 méter között változik, ezen mintegy 20-30 centiméter homok van [5]. A lerakás ipari méretekben történt, a feltölteni kívánt tómeder partjára vasúti síneket raktak le, ahonnan csak ki kellett borítani a törmeléket a tóba. Módszeresen haladtak északról dél felé, ahogy ezt az épületállomány jellemző kora is tükröz a területen. Mire a Horthy Miklós (Petőfi) híd 1937-ben elkészült, az északi harmada már fel volt töltve. 

"A Horthy Miklós híd elkészítése után kettőzött erővel indultak meg a lágymányosi tó feltöltési munkálatai. A tó az új híd budai hídfőjénél elterülő új városrész fejlődését akadályozza és így elsőrangú érdek, hogy ez a hatalmas vízfelület a legrövidebb időn belül eltűnjön. A tó feltöltött részeit vasúti sínek szelik keresztül-kasul, amelyeken húsz-harminc kocsiból álló tehervonatok reggeltől-estig hordják a feltöltésre szánt homokot, köveket és egyéb törmelékeket. Hatalmas munkástömegek dolgoznak a vágányok között, a felbuckázott és lerakott homokhegyeken. Remélhető, hogy rövid időn belül eltűnik ez a tó, amely valaha a fővárosi hajók teli kikötője volt és amelynek nádasaiban vadludakra és szárcsákra vadásztak, így szorítja ki lassan területéről a fejlődő főváros a természet utolsó romantikáját." [6]

1930 körül, amikor a Horthy Miklós hídnak még csak a tervei voltak meg, a Lágymányosi-tó maradékát két egyelőtlen nagyságú részre osztották. Az angyalos vízisport térképen (lásd fent) az Összekötő híd északi oldalán a töltéssel párhuzamosan leválasztották egy 4,5 hektáros részt, amely végül a Rákóczi híd megépítéséig létezett. Egy budai szennyvízcsatorna derítőjéül szolgált egészen 1934-ig, azután vésztározóként működött. Nyílt vízfelülete egészen a feltöltésig, 1993-ig megmaradt. 1934-től kezdődően kicsiny híd ívelt át felette, ugyanis a gödöllői vasútépítésből származó földet csak egy Kelenföldről kiágazó szárnyvonal megépítése után tudták lerakni a Lágymányosi-tó medencéjébe [4]. 

A feltöltés fázisai 1944-ben. (mapire.eu)

1944-ben már alig maradt valami nyílt vízfelülete a Lágymányosi-tónak. Ezt a részt nem sokkal később a II. világháborús romokkal töltötték fel, rendkívül rövid idő alatt. Ezzel vált majdnem teljessé a Lágymányosi-tó feltöltése, leszámítva persze a Hamzsabégi-út szennyvízcsatornájának derítőjét. Úgy, ahogy az embereknek is van temetője, úgy vált a Lágymányosi-tó Budapest temetőjévé, ahová betemették az ipari salakot, a lerombolt Tabánt, a világháborúban elpusztult épületeket, megtrágyázva mindezt a vérrel és patkányméreggel etetett halakkal. 

A záportározó nyugati része 1970-ben. (Urbán Tamás/Fortepan)

1945 után a Petőfiként újjászületett Horthy Miklós híd és az Összekötő vasúti híd közötti terület sokáig egyfajta senkiföldje volt, egy olyan pusztaság, amit még nem vett birtokba a főváros, hiszen még rengeteg barnamezős építkezésre volt tér a lebombázott Budapesten. Egy ipartelepet mindenképpen érdemes megemlíteni, hiszen az éppen a Lágymányosi-tó utolsó maradványa mellett épült fel. Ez a Ganz előszerelő telepe, vagy más nevén Hídépítő Vállalat telephelye volt, ahol annak idején az Erzsébet híd szerkezetét is szerelték. Ez a telep vasúti összeköttetésben volt Kelenfölddel, az öböllel párhuzamos Öböl utca nyomvonalán. Mellette a záportározónak használt egykori tómeder túlélte az egész szocialista rendszert, habár szemét került bele bőven, és az itteni horgászok is sokat panaszkodtak, joggal, a vízfelület állapota miatt. 

A Hídépítő vállalat telephelye, mögötte balra a záportározó 1962. (Fortepan/Bujdosó Géza)

A tavat a Kopaszi-gát alatt húzódó csatorna kötötte össze a Dunával. Magas vízálláskor víz, és a vízzel együtt halak érkeztek a tóba ívóhelyet keresve, ezek egy része az árvíz után is benn rekedt. Éltek itt dunai halak (keszeg, paduc, domolykó) és mocsári halak (aranykárász, compó, törpeharcsa) vegyesen nemes halakkal (ponty, csuka) és inváziós halfajokkal, pl. a razbóra. Horgászelbeszélések szerint 1981 környékén fogták ki az utolsó két pontyot belőle, ezután a tó gyakran kiszáradt, illetve fenékig befagyott, lehetlenné téve a halak megmaradását. 1985 tavaszára már hírmondója sem maradt a halaknak, a tó majdhogynem halott volt [7]. Szerencsére csak a horgászok szempontjából.

Az ötvenes években már úgy írtak róla, hogy a tó egy széles, sekély, vörös-fekete salakból álló partfallal övezett pocsolya. 1965-ben még 600-700 méter hosszú és 70 méter széles mélyedés lehetett, ami a rendszertelenül belehordott szeméttől, sittől fokozatosan töltődött. A városszéli ipari jellegű sivatagban az itt dolgozókon kívül csak a horgászok jártak. Eleinte rendszeresen, aztán ahogy töltődött a meder már ők is elmaradoztak. Vízfelülete a végleges feltöltés évére, 1993-ra mindössze 700 négyzetméterre zsugorodott. 

A Ganz-telep és a záportározó 1980. (Kecskés András/Fortepan)

Ekkor már tervben volt a terület végleges feltöltése. A terjeszkedő városnak kapóra jött az egybefüggő, hatalmas beépítetlen terület. A rendszerváltás idején ide tervezték a Budapesti Világkiállítás (EXPO'96) létesítményeit, de a Lágymányosi-tó utolsó maradványát az épülő Rákóczi híd felhajtója pecsételte meg. A környékbeli lakosok, akik ismerték a záportározóként funkcionáló tó élővilágát, rávették az EXPO programirodát, hogy az itt élő állatokat lehetőleg ne temesse el élve, hanem keressenek valami jobb megoldást. 

A Lágymányosi-tó 1990-ben. (fentrol.hu)

A Lágymányosi-tó 1992-ben. (fentrol.hu)

Utolsó kép a Lágymányosi-tóról 1993. június 2. (fentrol.hu)

1993 tavaszán és nyarán mentőakció indult, az ELTE Természetvédelmi Klub Varangy Akciócsoport tagjai, környékbeli gimnáziumok diákjai, biológiatanáraik vezetésével nekiláttak hálóval és puszta kézzel kimeregetni az itt maradt állatokat. A kimentett élőlényeket vödrökben szállították át a Hárosi-öbölbe. A mentés mellett párhuzamosan zajlott a terület élővilágának felmérése, az összegyűjtött kétéltűek jellemzőinek felírása mellett vizsgálták a növénytársulásokat, az itt élő madarakat és emlősöket is. Ekkorra már mindössze három halfaj maradt a Lágymányosi-tóban; sügérek, csukák és tüskés pikók. Rajtuk kívül élt még itt lópióca, vízi csigák, molnárkák és egyéb vízi rovarok, valamint négy hangyafaj.

Kétéltűek közül hét faj (ásóbéka, erdei béka, kecskebéka, leveli béka, vöröshasú unka, pettyes gőte, tarajos gőte) összesen 1285 példányát gyűjtötték össze. A hüllők ugyancsak hét fajjal (vízisikló, kockássikló, zöldkígyó, lábatlan gyík, mocsári teknős, faligyík, fürgegyík) képviseltették magukat a záportározóban, bár egyedszámuk alacsonyabb, 54 példány volt. A 14 védett faj természetvédelmi értéke mintegy 3 millió forint volt — 1993-as áron. A kutatás megállapította, hogy a Lágymányosi-tó volt az ez idáig ismert legfontosabb vöröshasú unka élőhely Budapest területén. 

Természetes növénytársulás nem volt a bolygatott területen, özön- és gyomnövények képviselték a flórát, közöttük extrém szárazságtűrő fajok, például a királydinnye [8]. Az élővilág tehát részben megmenekült, a terület feltöltése már ugyanebben az évben megtörtént, miután a záportározót kiváltották egy csővezetékkel. E csatorna dunai torkolata jelzi mind a mai napig hol volt a Lágymányosi-tó.

Betemettetett. 1994. június 22. (fentrol.hu)

Épül a lehajtó 1995. (fentrol.hu)

Készen van a lehajtó 1996. (fentrol.hu)

Másfél évszázad alatt nyílt Duna-mederből egy sűrűn beépített városrész jött létre. Ez volt a főváros legnagyobb természetátalakítási projektje. A lábunk alatt eltemetve ott van a főváros múltja, a világháborús romok, a lebontott Tabán téglái, a rengeteg törmelék, hulladék és szemét, amit ide hordtak. A természet pedig a haldokló Keletrómai Birodalomhoz hasonlóan folyamatosan egyre kisebb területre zsugorodott. Utolsó maradványa Konstantinápolyként (melynek replikája éppen itt épült fel, a tó partján) még sokáig ellenállt a hódításnak, egészen az 1993-as végső bukásig. Öröm az ürömben, hogy az állatvilág utolsó képviselőit sikerült kimenekíteni. A Lágymányosi-tó utolsó lakóinak leszármazottai mind a mai napig a Háros-sziget környékén élnek. 

Felhasznált irodalom: 

[1] Az Est, 1923-07-26 / 166. szám 

[2] Balázsné Langó Zsuzsanna: A Planktomyces bekefii története. Hidrológiai Közlöny 2006 (86. évfolyam)1. szám

[3] Dr. Pénzes Antal: Lágymányos. Budapest, 1968. (6. évfolyam) 2. szám február.

[4] Bihari Károly: A Lágymányosi tó feltöltése.  Technika, 1936-04-01 / 4. szám.

[5] Szilágyi Mihály: Az ELTE lágymányosi területének mélyépítési és közművesítési munkái. Magyar Építőipar, 1985 / 7. szám

[6] Friss Újság 1938-03-31 / 72. szám

[7] Molnár László: Az elpusztított lágymányosi tó. Magyar Horgász 1985. május / 5. szám 

[8] Csecserits Anikó: A Lágymányosi-tó élővilága. Természettudományi Közlöny - Természet Világa, 1994 (125. évfolyam, 1-12. szám)

Letűnt világok - dokumentumfilmek vízparti fejlesztések romjairól

Minden dunai embernek megvan a maga kedves zugja a folyó mentén, ahová szívesen elvonul a város zaja, a tömeg elől. Kikapcsolódni, egyedül lenni, bámulni a fodrozódó vízen csillámló napfényt, figyelni a madarakat, halakat. Lehet ez a hely egy csinos hétvégi ház, horgásztanya, apró sziget, régi csónakház, omló vakolatú vendéglő, ártéri erdők ölelésében megbúvó kicsiny föveny. A dunai ember kifejezetten konzervatív, amikor ezekről a kedves helyeiről van szó. Ragaszkodik hozzá, védi azt és gyanakszik ha valamilyen beruházás készül a közvetlen környezetében. Hiszen ezek a helyek pont azért kedvesek számára mert az állandóságot képviselik ebben az egyre gyorsabban változó világban. Aki minden fát névről ismer az ártéren, az egyetlen fa elpusztítása láttán is keserűséget érez. Aki végignézi, hogy egy markoló lerombolja fél évszázadig látogatott csónakházát egy "tucat" lakópark számára, bizalmatlanná válik minden új beruházással szemben. Aki azt látja, hogy mások lassan lebontják körülötte életének féltve őrzött díszleteit tehetetlen dühöt érez. 

A Római-partra tervezett árvízvédelmi töltés kapcsán mindössze egy videót szerettem volna föltenni, de végül három lett. (Maradhat?) Két befejezett vízparti fejlesztés "eredményével" egészítettem ki a bejegyzést. Vajon elkerülhetetlenül mindenhová utánunk kúszik a "fejlődés" vagy létezik előle menekülés? Erre keressük a választ.

A Kopaszi

A Lágymányosi-öböl és tó 1870-ben jött létre a Kopaszi párhuzammű megépítésével. Az összekötő hídtól délre eső részében egy téli kikötő árnyékában jött létre egy sajátos vízi világ a két világháború közötti időszakban. Kedvelt horgász, strandoló, vízisport telepe volt ez a környék lakóinak. Az 1950-es évektől kezdve állapota fokozatosan romlott. Az ezredfordulón Nemes Gyula filmrendező töltött el éveket kamerájával az itteni úszóházakon lakó emberek életének megörökítésével. Zenei aláfestésként a Dunakeszi MÁV zenekar próbálja eljátszani az Egmont-nyitányt Beethoventől, ami kifejezetten groteszk hangulatot kölcsönöz a filmnek. Az elkészült dokumentumfilm két részben jelent meg: A Mulandóság Gátja (13 p.) 2004-ben, míg második része, a Letűnt Világok (20 p.) 2009-ben. Utóbbi elhódította a legjobb dokumentum filmért járó díjat a Karlovy Vary filmfesztiválon.

2003-ban a XI. kerületi Önkormányzat három portugál cég magántőkéje segítségével létrehozta az Öböl XI. Kft-t. A tájrendezés során ez a cég ledózeroltatta a Lágymányosi-öböl partján éppenhogy pislákoló vízi világot és létrehozta az új, rendezett, ma is látható Kopaszi-gátat.

(Amennyiben a fenti videó nem működik érdemes ezen a linken megkeresni (letöltés is lehetséges): http://dafilms.de. A Mulandóság gátja második része: a Letűnt Világ ezen a linken (http://www.filmskillet.com/films/90-letunt-vilag-lost-world-) nézhető meg. Érdemes, ugyanis ez a film mutatja be a Kopaszi-gát építését és elkészültét, mely az első részről lemaradt. A felvétel 1998-2007 között készült.

A Római

A Requiem a Római-partért most különösen aktuális film. Lakók beszélnek a Rómain leélt életükről, gyermekkorukról, anekdotáznak az eltűnő vízivilágról, a csónakházakról, hajóikról. Szóban elevenedik meg a két világháború közti aranykor, majd az ezt követő ezüstkor. Vágóképeken pedig bekúszik a jelen.
    

Requiem a Római partért from forgachg on Vimeo.

Ada Kaleh

A elsüllyesztett Ada Kaleh lakóinak sorsáról Ismet Arasan rendező forgatott 52 perces dokumentumfilmet, miután 18 évébe telt felkutatni az embereket, akiknek megadatott, hogy ezen az örökre elveszett darabka földön élhessenek. Szétszóródtak a kataklizma után, mint az űrhajósok Ray Bradbury Kaleidoszkópjában. Ki Törökországba, ki Konstancába, ki Brassóba, ki pedig messze nyugatra. Angol nyelven csupán a film bemutatója érhető el.

Az eredeti film török nyelven is élvezhető, a számtalan archív felvétel miatt: http://www.youtube.com/watch?v=R2XiAIJc9nY

 

Az egyik lakó szavai különösen megrázóak voltak: a világon minden embernek megvan a szülőföldje, ahová bármikor hazatérhet, csak az adakáléiaknak nincsen. Emlékezzünk erre a mondatra!

Lángban álló dunai szigettenger - Archív felvételek Magyarország 1944-es bombázásáról

IN ENGLISH

Szorgos halál kutatja ezt a kort... 1944 késő nyarán és őszén amerikai bombázók által magyar célpontokról készült fényképeket tett közzé a Fortepan.hu honlap. Kettősség rejtőzik ezekben a felvételekben. Verőfényben fürödve hömpölyög a Duna, kavicsos partjain akár strandolókat is láthatnánk, ahogy a bárányfelhők közül kibukkanó bombázókat nézik, félig eltakarva szemüket. Odafentről pedig az amerikai fiatalemberek mint térképet látják Magyarországot, melyen piros kereszt jelöli az elpusztítandó létesítményeket. Gombnyomással oldják ki terhüket a repülőgépek, majd dolguk végeztével örülnek, ha ép bőrrel visszatérhetnek Itáliába. És az egyik gépen egy ijedt fényképész dokumentálja, hogy mennyit sikerült elvégezni az aznapi munkából.

A fortepanos képek közül csak azokat válogattam ki, melyek kapcsolatban állnak a Dunával. Az első képen az almásfüzitői "Magyarországi Vácuum Olaj Üzemek Magyar Királyi Kincstár kezelésében" elnevezésű - a háború előtt amerikai tulajdonban álló - olajfinomító látható az 1944. augusztus 9-i légitámadás után. Tőle északra az akkor még szabályozatlan Prépost-sziget, s rajta a korábbi fejlődési periódusok tanulmányozhatók. Az üzemtől délre elhagyott óholocén mederben feketéllik a víz.

A második képen Győr városa látható. A belvároshoz közelebb lévő gyártelepek már lángolnak, míg a mai Audi gyár melletti csatornát éppen felrobbanó bombák füstje takarja el.

Az almásfüzitői bombázás képei keleti irányból. A Duna mindkét partja Magyarország, háttérben az egyesített Komárom, az Erzsébet-sziget, valamint az embrionális állapotban lévő Szőnyi-sziget látszik. A kép jobb oldalán alul a Zsitvatorok vize feketéllik.

Az almásfüzitői olajfinomító felülről. Füst takarja el a Prépost-szigetet. A képen folyásirányban fölfelé az egykori Brigetiot övező Duna-meder íve látható, szemben pedig Pat derékszíj parcellái. A Duna aznap, augusztus 9-én Vácnál mért 474 centiméteres tetőzés után lassan apadt. A parton ezért nem látni fehéren csillogó kavicsfelszínt. A németek által leszerelt üzem területét a megrongálódott töltésen áttörő jeges árvíz öntötte el 1945 februárjában.

1944. szeptember 5-én a 464. bombázó csoport gépei támadják a szobi Ipolyon átívelő hidat. A híd sértetlen maradt a támadás után. Vácnál ekkor 184 centiméteres vízállást mértek, a partot két oldalról a sekély vízre jellemző homokos-kavicsos mederanyag kíséri. Háttérben a Garam torkolata, a Helembai-, Dédai- és Törpe-sziget. A meder közepén két fiatal zátony bukkan a habok fölé. Szobbal szemben a szántóföldektől csíkos parton mintha egy régi sziget körvonalai rajzolódnának ki.

Valahol Sződ fölött készülhetett ez a fénykép az égő Ferencvárosról. Jobbra a Szentendrei-sziget déli csúcsa éppen belóg a képbe, míg Budapesttől délre a Csepel-sziget tömbjét emeli ki a Duna két világos szalagja.

Pesthidegkút felől tekintünk a lángoló Budapestre. A Duna hidak még állnak. A bombázók elsősorban ipari létesítményeket, valamint pályaudvarokat és az utánpótlás szempontjából létfontosságú vonalakat támadtak. Az Óbudai-sziget ekkor még mezőgazdasági terület, mögötte az Északi összekötő híd jelöli a Népszigetet. A repülőgépek mögül éppen csak előbukkan a Margit-sziget.

A vékonyka Ráckevei Dunára hullanak a bombák a Gubacsi híd fölött. Pestszenterzsébet gyárai és vasútállomása lángolnak, füstjük eltakarja a Kis- és Nagy-Zsidó-szigetet.

A Csepel-sziget északi részén található Weiss Manfréd-féle ipartelep ekkor már az SS birtokában volt. A légitámadás a tőle északra fekvő kikötőt érte. Utólag fehér kerettel jelölték meg a célpontot a fényképen. Néhány bomba jutott a jobb partra is, a Budafok-Alberfalva vasútvonal mentén bombatölcsérek és füst látható. Valahol a parton ekkor még áll a Kutyavilla csárda.

Ez a kép néhány bombával korábban készült az előzőnél. Itt még nem lyuggatták ki a budafoki szántókat és a füst is valamivel alacsonyabban száll. A kikötő tiszta fekete vize élesen elüt a Duna hordalékosabb, világos színétől.

A Lágymányosi-öböl, valamint a Déli összekötő vasúti híd fölött készült ez a felvétel. Számtalan bombát nyelt el a Duna ott, ahol ma már az ELTE tömbje található. Az öböl fokozatos feltöltését jól mutatják a lerakott föld és építési törmelék által kirajzolt félkörök. A sziget északi csúcsán lévő szántóföldekre is jutott bombatölcsér, de a Kvassay-zsilip szerencsésen átvészelte a támadást.

A lángoló csepeli kikötő és a gubacsi ipartelepek  füstje egyetlen fekete felhővé keveredik. Mintha egy óriási vulkán tört volna ki a Csepel-szigeten. 

Szigetszentmiklós, Taksony és Dunaharaszti települések láthatók ezen a képen. A közelmúltban felépült Kvassay-zsilip révén alig csordogál víz a Ráckevei Dunában. A keskeny folyót két oldalról övező sötétebb területek jelölik ki a szabályozás előtti medret. A taksonyi Közönséges-sziget kiszáradt mellékága miatt már nagyrészt összeforrt a balparttal.

Az erdővel borított Beliczay-szigetről ismerhető fel, éppen merre járnak a bombázók. A sziget jól elválik a világosabb (szárazabb) dunántúli környezetéből. A Háros-sziget fele még belelóg a kép jobb oldalán, de a Kis-Háros-sziget még nem bukkant a hullámok fölé. Az amerikai bombázók a tököli katonai repülőteret támadják.

A bajai híd bombázása az egyetlen kakukktojás felvétel. A kép nem a fortepanról származik, hanem innen.

A még Magyarországhoz tartozó Újvidék madártávlati képe a Szerémség irányából. A szerémségi Péterváradtól északra már feltöltődött medrek övezik a Hadi-szigetet, melyet övzátony-sarlólapos mintázat csíkoz. Ugyancsak összeforrt a bácskai parttal a Kapitány-sziget és a kácsi Felber-sziget. A felvétel előtérében a nedvességtől feketéllő, összeolvadt Kamanci-szigetek (Ada Sremska Kamenica).

Kilátás a Bácska fölött repülő bombázókból dél felé, Pétervárad és a Szerémség irányában. Újvidéket fehér füst borítja. Az összes képről a támadó kötelékek közül egyet tudtam azonosítani, a 464th Bombardment Group-ot. A hadtörténeti elemzést nem vállalom, befejezésül inkább Radnóti szavait idézem:

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. 

(1944. január 17.) 

A régi lágymányosi Duna-part nyomában

 

Lágymányosi egyetemi éveim alatt csak lassan - hidrológiai tanulmányaim előrehaladtával - tudatosult bennem az, hogy tulajdonképpen egy régi Duna meder kellős közepére járok nap mint nap. Hallottam legendákat, hogy az ELTE épületeinek alapozása 11 emelet mélyre nyúlik a föld alá, csak ott találtak megfelelő teherbírású oligocén rétegeket. Ha földmunkát végeztek a környéken, mindig kíváncsian nézegettem a kitermelt földet, ami földnek aligha volt mondható. Bélyeges téglák, vakolat, habarcs, sóder, homok, betondarabok tarkították a leginkább sittnek tekinthető földet. Hogyan került ide mindez? Aki eleve úgy nő föl, hogy az a terület, ahol jár, ahol él szárazföld, meg sem fordul a fejében, hogy lehetett ez régen másként is. Ott ahol napjában ezrek fordulnak meg, villamosok buszok közlekednek, égbe szökő háztömbök, irodaházak, sőt egy atomreaktor áll, 140 évvel ezelőtt a Dunának egy sekély, iszapos, gyakran kiszáradó része terült el (1. kép).

1. kép A dél-pesti Duna a szabályozás előtt. (kép forrása: budapestcity.org)

Budapest nem felejt.

A pusztító 1838-as jeges árvíz után merült föl először a Szent Gellért-hegytől délre kiszélesedő, ellaposodó Duna-meder szabályozása. Ugyanis itt torlódtak egymásra azok a jégtömbök, melyek elzárták a hömpölygő víz útját, így Pestnek és Budának romba dőlését okozták. Mint minden veszedelem után, a veszélyérzet alábbhagyott, így a meder szűkítése egyelőre lekerült a napirendről. Majd az 1848-49-es események hátráltatták a mérnökök által szorgalmazott beavatkozást. A kiegyezés után elérkezettnek látszott az idő, hogy a budapesti Duna szakasz szabályozási munkálatai megkezdődjenek. A hatalmas munkának csak egy része volt a lágymányosi részen felépített ún. Kopaszi-gát. Nevét a mederben található Kopaszi-zátonyról kapta. Északon a mai Gellért fürdőtől indult ez a 3 km hosszú párhuzammű. A helyenként másfél kilométer széles medret 380 méteresre szűkítette le, eredeti koronamagassága a pesti vízmérce fölött mért 379 centiméter volt. A Kopaszi-gát által elzárt Duna meder területét nevezték el ekkor Lágymányosi-tónak (2. kép).

2. kép A Lágymányosi-tó (benne a Kopaszi-zátony) és a Magyar Királyi József Műegyetem. (kép forrása: budapestcity.org)

1876-ban azonban majdnem megismétlődött a közel negyven évvel azelőtti hatalmas jeges árvíz. Ferencváros, Újlak és a Víziváros egyes részeit újból elöntötte a jéghideg Duna. Ez a váratlan esemény a mérnököket arra késztette, hogy átgondolják a szabályozási terveket. Ekkor nyitották meg újra a néhány éve elzárt Soroksári-Duna ágat. A Kopaszi-gátat jelenlegi magasságára, azaz 8,52 méterre emelték. Felismerték továbbá, hogy nem elegendő a budapesti szakasz rendbetétele, a szabályozást folytatni kell tovább Paks irányába. Kotrásokkal tovább mélyítették a már amúgy is összeszűkített medret, hogy az árvizek gyorsabban levonulhassanak. Budapest nem felejtett, megzabolázta a Dunát, mely azelőtt többször romba döntötte.

3. kép A Lágymányosi part futása (forrás: maps.google.com)

Séta a lágymányosi part egykori nyomvonalán - a "régi" harmad

Sétánk induljon a Szent Gellért-hegyről, hiszen Lágymányos elhódítása a Dunától is innen vette kezdetét (3. kép). A hegyről dél felé tekintve sűrűn beépített terület tárul a szemünk elé.  Míg a régi fényképek készítőit nem zavarták a belógó fák ágai, manapság már nehéz jó képek készíteni innen. A Kopaszi-gát közvetlenül a Szent Gellért téren csatlakozott a Duna jobb partjához (4. kép). Az 1870-es évek óta a tér szintjét alaposan megemelték, az egykori Sáros, most Gellért fürdő felszíni forrásai ma mélyen az aszfaltréteg alatt helyezkednek el. Ugyancsak ármentes térszínre volt szükség a Ferencz József híd budai hídfőjének. Induljunk el a Budafoki úton dél felé, követve egy hipotetikus vonalat; a lágymányosi régi Duna-partot.

4. kép A Kopaszi-gáton most a Budai alsó- és a Műegyetem rakpart fut.

A Budafoki útról befordulva, a Műegyetem kertjében hatalmas fák árnyékában járunk (5. kép). Felidézhetjük az egykori Lágymányosi-tó partján egészen a déli összekötő hídig terjeszkedő és csupán fél évig működő, Konstantinápolyt idéző török vigalmi negyedet. Hogyan került Konstantinápoly Lágymányosra? A forgalomnak 1877-ben átadott déli vasúti híd töltése miatt elzárt öbölrészben alakult ki a Lágymányosi-tó. A töltésen keresztül zsilipeken keresztül volt kapcsolata a Duna főágával. A folyószabályozási tervekben szerepelt, hogy az elzárt részt téli kikötőnek szánják. A rossz közlekedési viszonyok, a sekély meder az állandó kotrás miatt nem érte meg az üzemeltetés, így a kikötő az 1890-es évek elejére csődbe ment.  A terület északi részén, 1896-ban felépült az akkori Európa egyik legnagyobb vigalmi negyede, mely külalakjában a török fővárost utánozta. De erről meséljen inkább a falanszter blog.

A kikötő és a fél éven belül csődbe ment török szórakozónegyed építése során a táj kezdett lassan átalakulni. A lágymányosi parton minden építkezés során újabb és újabb feltöltésekkel magasodott a part. A terjeszkedő főváros peremvidékein megindult parcellázások elérték a Szent Gellért-hegy déli lejtőjét is. Miután a magyar állam  döntött a Magyar Királyi József Műegyetem végleges elhelyezéséről, felvásárolta a csődbe ment vigalmi negyed telkeit és ezzel megkezdődött a Lágymányosi-tó lassú, de végleges feltöltése. A Magyar Királyi József Műegyetem első tömbjei építésekor 7,2 hektárnyi telket nyertek a folyó egykori medréből. Az 1909/1910-es tanévet már az új helyén megkezdő műegyetemisták a mai Bertalan Lajos utcán túl még nyílt vízfelületet láthattak.

5. kép A partvonal a Műegyetem könyvtára előtt futott

A palotának is beillő egyetemi fűtőház mellett kiérünk az egyetem első rektoráról elnevezett Stoczek utcára. A modern háztömbök között sétálva ne feledjük, hogy az utca teljes nyomvonalán a Duna hullámzott. Az Irinyi és Karinthy utcák kereszteződésében lévő nyitott téren tekintsünk a Petőfi híd felé. Itt 140 éve még a Duna felé lejtő lapos, iszapos partot láttunk volna. Most pedig éppen, hogy a hídfő irányában emelkedik a part, az egyetemi villamosmegálló sokkal magasabban van, mint az Irinyi - Karinthy útkereszteződés. Mi az oka ennek?

Az "új" harmad

A Lágymányosi-tó második nagy feltöltési szakasza a Horthy Miklós híd 1937-es felépüléséhez kapcsolódik. A kékre festett felsőpályás rácsos gerendahíd budai hídfőjének feltöltéséhez 1,425 millió köbméter földet használtak fel. További 1,5 millió köbméter föld kellett az új hídtól délre elterülő, maradék tó betemetéséhez, ami számítások szerint 540000 vagonnak felelt meg. Ezt a hatalmas anyagmennyiséget a Lágymányosi-tó vasúti összekötő hídtól délre eső részének kikotrásával nyerték. Ezáltal a régóta kihasználatlan téli kikötő is alkalmassá vált hajók fogadására. 

Elhagyva a forgalmas útkereszteződést, rátérünk a csendesebb Bogdánfy utcára. A part vonala két ízben is metszi az aszfaltcsíkokat, majd egy elhagyatott, beerdősült telken keresztül áthalad a szebb napokat is látott Tüskecsarnokon. A Lágymányosi hidat - vagyis mai nevén a Rákóczi hidat - nagyjából a Vízpart utcai gyalogos aluljárónál éri el. Ez a szakasz sokkal tovább volt élő víz partja, errefelé ritkásabb a beépítés, és az épületek is jóval későbbi időkből származnak.

6. kép A Kopaszi-zátony az 1990-es térszínre vetítve. Forrás: http://www.old-ikarus.hu/legifotok.htm

A Petőfi és Lágymányosi híd közötti legulolsó feltöltés szomorú apropója Budapest II. világháborús pusztulása volt. A megsemmisült épületekből származó építési törmelék révén emelkedett a térszín a mai 103-104 méteres tengerszint feletti magasságba. Itt emelkedett az ún. Kopaszi-zátony, amely régen annyi kárt okozott a fővárosnak. Itt torlódtak föl a zajló Duna jégtáblái 1838. március 15-én, hogy a felduzzadt folyó aztán elöntse Budát és Pestet. Ez a közel 300 méter hosszú még szigetnek sem nevezhető kavicspad leginkább az Észak-Pesten található, 1775 utáni Fürdő-szigetre hasonlított. A zátonyról elnevezett Kopaszi-gát megépülte után a rendszeresen kotort kikötő üledékeit rajta halmozták föl. A II. Világháború utáni feltöltések következtében több méter törmelék alatt nyugszik. Végül a meghiúsult világkiállítás földmunkáinak köszönhetően alakult ki a ma ismert térszerkezet. Ha a mai tájban keresnénk nem kell mást tennünk, mint az ELTE északi tömbjéről délnyugati irányba nézünk az Infopark E épülete felé (6. kép).

A "vízparti" harmad

A kelet felé domborodó - két híd által három részre tagolt - "kontaktlencse" alakú egykori tóból napjainkra mindössze a déli harmad maradt meg nyílt vízfelületként. Partján egészen a múlt század végéig vízisport telepek, nyaralóházak, vendéglátóipari egységek álltak. A színvonaluk nem volt mérhető mondjuk a Római-parthoz, de sok dél-budai ember számára jelentett élő kapcsolatot a folyóval. Ennek a félig-meddig illegális vízparti életnek a végét az Öböl XI. Kft. beruházása jelentette, melynek révén a Kopaszi-gát és a Lágymányosi-öböl tíz hektáros területe elnyerte mai arculatát. A "régi" vízivilág felszámolásáról Nemes Gyula forgatott kétrészes dokumentumfilmet A Mulandóság Gátja és Letűnt Világ címmel. (Akinek esetleg megvan sürgősen szóljon!)

Ebben a harmadban nincsen nehéz dolgunk, ha követni akarjuk az egykori part futását, hiszen a jelenlegihez képest alig van pár méter eltérés. Ez főként abból adódik, hogy a kelenföldi ipari telepek építésekor itt is nagyszabású feltöltéseket végeztek. Meredek, kőszórással megtámasztott part kíséri a gyártelepeket egészen a Kopaszi-gát déli csücskéig (7. kép). Az öböl területe 11 hektár, északi partja 330 méter, a nyugati 750 méter.

7. kép A kelenföldi hőerőmű kőszórással biztosított partja

A Kopaszi-gáton az elmúlt években felépült Budapest egyik legszebben parkosított területe. Aki a Duna-parton az ártéri erdőkhöz szokott, meglehetősen idegenkedve fogadja a nyírott gyepet, a modern vendéglátóhelyeket, valamint a nagy tömeggel járó sürgés-forgást. Ezzel együtt el kell ismerni, hogy a fővárosnak itt van a "legélőbb" kapcsolata a folyóval. Ez az "élő" kapcsolat nem csupán abban nyilvánul meg, hogy kajakosok, fürdőzők, napozni vágyók közvetlenül - autópályák keresztezése nélkül - juthatnak le a Dunához, hanem abban is, hogy az öböl állandó kapcsolatban van a főággal. A Kopaszi-gát déli végén nyitott öbölbe  legkisebb vízállás esetén is jut friss víz (8. kép). A csepeli szennyvíztisztító megépülése óta a víz minősége itt is ugrásszerű javulást mutat. 

8. kép A Kopaszi-gát déli csücske

Helytörténeti sétánk tehát sikerélménnyel zárult, a lágymányosi part egy része még most is bebarangolható. Könnyedén megközelíthető a 103-as busszal, de az ELTE lágymányosi tömbjétől is csupán öt perces séta. Érdemes felkeresni!