Jókai nem Ada Kaleh-ről mintázta a Senki-szigetét

Nem nagyon találni olyan Ada Kaleh-ről szóló beszámolót, amely meg ne említené, hogy erről a helyről mintázta Jókai Mór az Arany ember c. regény Senki-szigetét, ahol Noémi éldegélt. Kedves történet ez, jobban mondva széles körben elterjedt városi legenda. Ami már csak azért is furcsa, mert azok számára, akik esetleg vették a fáradságot, és kinyitott Al-Duna térképpel olvasták az idevágó fejezeteket nyilvánvaló, hogy semmi hasonlóság nincs sem elhelyezkedésben, sem pedig geomorfológiájában Ada Kaleh és a Senki-szigete között. 

A cikk eredetileg csak az Ada Kaleh - Senki-szigete körüli homályt szerette volna eloszlatni. Azonban tüzetesebben meg kell vizsgálnunk Jókai Mór könyvének első fejezeteit a Duna szempontjából, ugyanis valami nagyon nem stimmel a helyszínekkel.

1. Térugrások az Al-Dunán.

A történet a Vaskapu szorosban kezdődik, a szabályozás előtti félelmetes természeti viszonyok költői leírásával, a bóra és a pestis fenyegetésének árnyékában. Nem Ada Kaleh szigetével kezdődik a könyv, amely ekkor még török fennhatóság alatt állott és nem Orsovával, a nézőpont szerint legelső, vagy legutolsó magyarországi várossal. Első azonosítható pontunk a második fejezetben (A Szent Borbála és utasai) bukkan elő, a rózsaszín köntösű, fehér liliomot hordozó Szent Borbála hajóval egyetemben. Ogradena egykor két részből állt (Ó- és Új-O.) előbbi román utóbbi cseh népességű falu volt a Duna magyarországi partján, Orsovátol 10 kilométerre nyugatra. Ezt a települést ma már hiába keresnénk, Ada Kaleh szigettel együtt süllyesztették el román-szerb koprodukcióban.

Tímár Mihályék ezután a Tatalia-szorosban bukkannak fel újra a térképen, ahol egy elszabadult hajómalom rohant velük szemben a zúgókon. Ez a földrajzi név egyedül Jókai könyvében fordul elő, a hozzá megtévesztésig hasonlító Tachtalia-sziklapad az Al-Duna legdélibb kanyarulatához közel, a Grében-hegycsúcson fölül volt, melyet csak 1897-ben sikerült a hajózás számára biztonságossá tenni. 

...Egyike a legnevezetesebb örvényeknek, miket folyamóriások képeznek. Minden hajóstérképen meg van jelölve ez a hely, két, egymással szemközt irányzott meghajló nyíllal. Jaj a járműnek, amelyik e nyilak irányába beletéved: az óriási örvénytölcsér körül úgy habzik a vízár, mintha tűzkatlan forralná, s a rétes alakú körforgó ölnyi mélyedéssel tűnik ki a hullám közül. Ez örvény százhúsz lábnyi mélységet vájt a sziklában, s amit e mély sírba leragad magával, azt ember nem szedi többet össze, s ha ember volt, dolga lesz vele a feltámadásnak!

A Tachtalia és Izlás zúgóin nem csak a folyó örvénylik veszélyesen, a regény földrajzi pontjai is elkezdenek összezavarodni:

A Perigrada sziklaszigetet két ágban folyja körül a Duna. A szerb part felőli ág az, melyen a terhes hajók fölfelé mehetnek a Dunán. Ez a kényelmesebb, biztosabb és olcsóbb út, mert itt még felényi vontatóerővel lehet a hajót előremozdítani. A román part mentében szintén van a parti sziklák hosszában egy oly keskeny sziklaárok vágva, hogy egy hajó éppen elfér benne; de már itt ökrökkel lehet csak a hajót vontatni, s néha százhúszat is eléje fognak. A Duna másik ága a Perigrada-sziget túlfelén meg egy éppen keresztben álló kisebb sziget által szoríttatik össze. Ennek a neve Reszkivál. (Jelenleg ez a sziget már félig fel van vettetve; történetünk idejében még egészen megvolt.) E két sziget okozta szoroson nyílsebességgel rohan át a folyam; e szoroson felül pedig szélesen elterülve, a két sziklafal közét mint egy nagy tó tölti be.

A Perigrada-szirt és a Reszkivál-sziget a Vaskapu-szorosban található, már Magyarországon kívül, Orsova alatt. Semmiképpen sem lehet a Tachtalia-szorosnál, mely a Grében felett van, a Vaskaputól légvonalban 40 kilométerre, folyásirányban felfelé.

A Prigrada-szirt és a Vaskapu-csatorna

A regényben található egy újabb képzavar, ami akár lehetne a szocialista irodalomhamisítás maradványa:

Ez az átjárás arra való, hogy a szerb partról át lehessen menni a terhes hajóval a romániai part sziklacsatornájába.

Mivel történetünk az 1820-as években játszódik, a Románia nevű államalakulat még a könyv kiadása idején (1872) is csak 10 éves volt, és még 48 évet kellett volna várnia, hogy a Krassó-Szörény vármegyében található Tachtalia bal partja hozzá tartozzon, joggal feltételezhetjük, hogy itt valami komoly tévedés lehet. 

Az összetört hajómalom a fehér cica halála árán végül segített lerázni a török ágyúnaszádot. Miután túlélték a sziklaszorost, a bórát, lerázták az üldözőiket egy érdekes térugrás után újra a Vaskapu-szorosban találjuk hőseinket, ahogy közelednek Orsova városa felé, amelyet a regény kezdete előtt már el kellett hagyniuk: 

S amint a kettős sziklafal széttágult, a sötét boltozat is eltűnt a magasból. A bóra, amily gyorsan hozta, oly gyorsan tovakorbácsolta a barna fergeteget, s az utazók előtt egyszerre kitárult a gyönyörű Cserna-völgy. A két part hegyei szőlőkkel, gyümölcsligetekkel fedve a tetőig; az alkonynap melegítette zöld távolban fehér házak, karcsú tornyok, pirosra festett tetőkkel, s átlátszó kristályesőcseppeken keresztül tündökölt a szivárvány. A Duna megszűnt félelmes lenni; méltóságos terjedelmében foglalta el ismét a megillető medret, s a nyugat felé elterülő zafírkék víztükörben meglátszott az utazók előtt a szigetre épült Orsova.

A földrajzos itt vakargatja a fejét; vajon mit akarhatott ezzel a költő mondani? Elképzelhető, hogy Jókai a bevezető szakaszban leírt Ogradenát és a Tachtaliát Szvinicával együtt a Cserna-patak torkolata alá helyezte a tulajdonképpeni Vaskapu-szorosba? Néhány településnév ezzel mindenképpen ellentmond, de például Szkela Gládova falu valóban Turnu Severin mellett található:

Ezt az utóbbi csatornát egész hosszában folytonos sziklapad zárja el a nagy Dunától, s belemenni csak Szvinicánál lehet, kijönni belőle csak Szkela Gládovánál.

Szvinica azonban a Tachtalia-sziklapadtól délre található. Nagyon nehéz elképzelni, hogy Jókainak ne lett volna egy komolyabb földrajzi atlasza a dolgozószobájában. Éppen ezért kissé érthetetlen a cselekmény térbeli ugráltatása, hiszen nem feltételezhette az olvasóközönségről, hogy ennyire nem ismerik az Al-Dunát és egyikük sem jön rá a turpisságra.

A "szigetre épült" Orsova ugyancsak képzavar. Orsova település a bal parton épült, nem a szigeten, bár ezt a következő fejezetben Jókai maga pontosítja:

Az új-orsovai sziget erőssége még a töröké.[...] A kiindulás egész csendben történt, az új-orsovai szigeterődben hangzottak a török őrszemek hosszan vont kiáltásai a sáncfalakról.

Ez az Új-Orsova pedig nem más, mint Ada Kaleh, a Senki-szigetének állítólagos ihletője, melyre a szerző ezt a két mondatot vesztegette a regényben összesen.

Sziklazátony az Al-Dunán (fortepan.hu no.86894)

Aztán szereplőink Orsovát elhagyva ismét Ogradenánál járva böngészik Traianus császár tábláját a Kazán-szoros bejáratánál. 

Mikor a nagy Sterbec hegytető a szerb parton eltűnik, következik ismét egy új sziklafolyosó, mely a Dunát ötszáztíz lábnyi mederbe szorítja össze. E bércfolyosó neve a „Kaszán”. Kétháromezer lábnyi meredek sziklafalak mind a két oldalon, miknek kanyarulatai opálszín ködökbe mélyednek el. Az egyik meredek fal oldalából ezerlábnyi magasról esik alá egy barlangból kilövellő patak, mint vékony ezüstsugár, mely köddé törve ér alá, mire a Dunába jut. A két sziklafal szakadatlan; csak egy helyen válik kétfelé a bérc, s az alpesi völgyborongásból e szakadékon át egy virányos táj dereng keresztül, a távolban egy karcsú fehér toronnyal. Az ott Dubova tornya, az ott Magyarország.

Dubova valóban Magyarország volt, Dunatölgyes néven, de már Orsova és Ogradena is, tehát felesleges volt hozzátenni, hogy az ott Magyarország. Hőseink a Kazán-szoros után elhagyják a Veteráni-barlangot, a Klisszura-szurdokát, a Babakáj-sziklát, majd Galambóc várát. Galambóc várát valószínűleg csak messziről láthatták, mert a Babakáj-szikla az Ómoldovai-sziget másik mellékágában található.

Az Al-Dunai térgörbületet amúgy egyszerűen ki lehetne egyenesíteni pl. ha Ogradena helyett Turnu Severin, vagy Kladovo szerepelne, ha a Tachtalia-sziklapad helyett szimplán Vaskapu-szorost ír a szerző. De most már valószínűleg örökre így marad. Lépjünk is tovább az Ada Kaleh ihlette Senki-sziget témakörhöz!


2. Miért nem Ada Kaleh?

Három nap telt bele, hogy a hajó eljutott odáig, ahol a Morava a Dunába szakad. A folyam torkolatánál fekszik Szendrő. Ennek a harminchat tornyán is sokszor lobogott majd a Szűz Máriá-s, majd a félholdas zászló, s barna körfalait mindenféle nemzet vére festé.

Szendrő vára alatt a szél miatt kénytelenek megállni, de kapóra jön egy dunai sziget, melynek déli mellékága szélárnyékot és továbbhaladást biztosíthat főhőseink számára:

A hajó előtt áll az osztrovai sziget; abból egy hosszú, hegyes földnyelv nyúlik be a Dunába, északi oldala meredek és szakadékos, roppant, ős vénségű fűzfákkal benőve. A feladat az, hogy annak a szigetnek arra a déli oldalára lehessen eljutni a hajóval, ahol azután a Szent Borbála mind az északi széltől ment kikötőben védve megpihenhet, mind az emberi kíváncsi szemektől eltakarva marad. Mert az a szélesebb ága a Dunának, mely Szerbia felé övezi a szigetet, nincs a hajójárás útjában, tele van az zátonyokkal és „kopaszokkal”. 

A Temes-sziget a II. katonai felmérésen.

Ennél a pontnál a földrajzos ismét vakarja a fejét és bajsza alatt mormog: de hát az Osztrovó-sziget, magyar nevén a Temes-sziget mellett hőseinknek már el kellett haladnia Szendrő felé. Felső csúcsa ugyanis Szendrő és a Morava-folyó torkolata alatt található körülbelül 12 kilométerrel. Az alsó csúcsa pedig további 20 kilométerre van, visszafelé, az Al-Duna irányában. Mondjuk úgy, Jókai ennél a fejezetnél nem pillantott a térképre.

Elérkeztünk tehát a legendás Senki-szigetéhez, melyet az író egyértelműen nem a Vaskapu-szorosba, hanem a Magyarországhoz tartozó Temes-sziget és a törökök által megszállt Szerbia közé képzelt el. Ez a mellékág ma már csak nyomokban van meg. Nem is gondolnánk, de ezt is a Vaskapu I. erőmű építése számolta fel. A szigeteket általában elárasztották, de ezt a Temes-szigettel nem lehetett megtenni, mert értékes szántóföldek borították, továbbá volt rajta egy szerb lakosságú település is, mely a szigetről kapta nevét (Osztrovó, magyarul Temessziget). Így hát egy töltést építettek rajta keresztül, hogy a tározó megemelt vizétől biztonságban legyenek az immár jugoszláv javak. Jókai a sziget kialakulásának is szentel egy komolyabb részt, ezt már elemezgettük itt a blogon. A leírásból egyértelműen kiderül, hogy ezt a szigetet egy kanyarogva feltöltő, részben alsószakasz jellegű vízfolyás építette, nem pedig a Vaskapuban sziklapadok között örvénylő Duna.

A járt Duna-ágat elhagyta, ahol legalább ősromok jöttek eléje, ahol találkozott más hajókkal, ahol hosszú sorban álló malmok kelepeltek útjában, s ahelyett kitért a járatlan Duna-ág öblébe, ahol jobbról elfedi egy hosszú, kietlen sziget, melyet csupa nyár- és fűzfa látszik belepni; sehol egy emberi lak a partján, balról pedig a Duna vize egy sötét nádasban látszik elenyészni, melynek egy foltján emelkedik csak ki valami szárazföldet jelző növényzet: magasra felnyúlt ezüstlevelű nyárfák.

Tímár Mihály élelemszerző útján rálel egy kis kunyhóra és az őslakos édesanyára és leányára, akik a sziget történetét is elmesélik neki:

Szegény férjem sokat beszélt egy kis szigetről, melyet ötven év óta alkotott a Duna az Osztrova-sziget melletti nádasban. Ő vadászni járt oda őszi napokban, s sokat emlegetett egy odvas sziklát, melyben zivatar elől meghúzta magát. Azt mondá, hogy ez a sziget senkié. A Duna építette - senkinek. Semmi kormánynak sincs még róla tudomása; egyik országnak sincs még joga azt a maga területéhez számítani. Ott nem szánt, nem vet senki. Föld, fa, fű senkié. Ha senkié, hát miért ne foglalhatnám én el? Elkérem azt az Istentől. Elkérem a Dunától.

És szóba kerül a kényes helyzet is, amely a sziget ismeretlenségéből adódik:

Nem kell tőle egyéb, mint hírüladni vagy Bécsben, vagy Sztambulban, hogy itt egy új terület van a Dunán, s azzal mi semmivé vagyunk téve. Senki e vidéken el nem fog árulni bennünket soha, egyedül ő. De én el vagyok készülve mindenre. Hogy ez a sziget létezik, annak egyedüli oka ez a szikla itt a sziget ormán. Ez tartóztatja fel a Duna-ág kanyarulatát. - Egy évben, mikor a törökök verekedtek a szerb Milossal, szerb csempészek három láda lőport rejtettek el e sziget rekettyebokrai között. Azután sohasem jött azokért senki. Talán elfogták, meg is ölték azokat, akik a lőport ide rejték. Én rátaláltam. Idehoztam e nagy szikla legmélyebb üregébe. - Uram! - Ha e szigetből, mely most senkié, engem ki akarnak űzni, én e lőporba kanócot vetek, a sziklát mindnyájunkkal együtt a levegőbe röpítem, s a következő tavasszal, a jégzajlás után nem fogja senki e szigetnek még csak nyomát sem találni itten!

Az Arany ember könyv alapján tehát Ada Kaleh és a Senki-szigete között párhuzamot vonni nem nagyon lehet. A Senki-szigete egy tipikus alluviális sziget, lassan folydogáló ágakkal, nádassal, sűrű vegetációval, hegyeket legfeljebb a távolban lehetne látni, ha a szerző írna róluk. Lakónépesség nincs rajta, éppenhogy egy fél családot el tud tartani. Ezzel szemben Ada Kaleh egy pezsgő település, amely az egész szigetet elfoglalja, hatalmas erőddel, iparral, mezőgazdasággal, katonasággal, hajójárattal a magyar part irányába. Egyetlen jellemzőjük hasonlít, a nemzetközi jog szerint nem tartoznak semelyik parton lévő államhoz sem. Csak a regény elkészülte után (1878-ban, a berlini kongresszust követően) száll itt partra néhány osztrák-magyar rendfenntartó, de a bekebelezés csak 1913-ban történik meg.

Sokkal valószínűbb, hogy Jókai a szűkebb pátriájából vette az ihletet. Egy olyan Duna menti város, olyan dunai szigetéről, melyen maga is birtokos volt. Ez pedig nem más, mint az első olyan földdarab Magyarországon, ahol Erzsébet királyné lába először érintette a magyar földet; a komáromi Erzsébet-sziget. A gyümölcsösök és zöldségeskertek között megbúvó nyaralók sokkal inkább felidézik a senki-szigeti idillt.

3. De vajon létezett-e a valóságban a Senki-szigete?

A III. katonai felmérés 13 valódi szigetet jelöl a Temes-sziget mellékágában a szerb határ mentén. Közülük 10 Magyarországhoz, 3 pedig Szerbiához tartozott (ezeket mind a sziget alsó csúcsánál találjuk). További három egykori sziget körvonala is látszik, ezek többé-kevésbé a Temes-szigethez forrtak. Az itt felsorolt szigetek közül ötnek volt neve; Valicka, Sugavica, Mali Spil, Sredo Potniak és Perina. Jókai talán éppen a hely zegzugossága miatt választotta regénye helyszínéül ezt a tájat. Itt nyugodtan el lehetett tüntetni a világ szeme elől Noémit és édesanyját. A közeli szerb part, a később szocialista iparvárossá fejlesztett Kostolac felé egyszerűbb volt a kapcsolattartás. A magyar parton széles ártér és a hatalmas Deliblát homokbuckái akadályozták az emberi megtelepedést.

Ha ma valaki a Temes-sziget mellett keresné a Senki-szigetét és a sziklát gondban lenne. Folyóágaknak már alig maradt nyoma, egy-egy mélyebb területen felnőtt erdősáv emlékeztet a kanyarulatokra. Az iparosítás is alaposan rányomta a bélyegét a tájra, a kostolaci hőerőmű hűtővízcsatornája középen kettévágta az Osztrovót. Nemhogy mi, még Noémi sem ismerne rá arra a paradicsomra, ahol annak idején felnőtt.

A könyv: http://mek.oszk.hu/00600/00688/html/
A térkép: http://dunaiszigetek.blogspot.hu/2013/03/keziratos-helyszinrajz-az-al-dunarol.html

Ex Auro Danubi

 

Ex Auro Danubi feliratú bajor aranypénz

Még tavaly, a hűvös nyáron találkoztam egy emberrel Váccal szemközt a Torda-sziget egyik sarkantyújánál. A feltorlódott kavics torlatokat vizsgálta, mintha keresne valamit. Aztán elővett néhány általam nem ismert szerszámot. Messziről figyeltem, ahogy rostálni kezdte a hordalékot, és csak amikor már hazafelé kerékpároztam esett le, hogy nem a háza alapozásához keresett ez a jóember sódert, hanem valószínűleg egy aranymosó lehetett. Ez előtt és ez azóta sem láttam ilyet, viszont aznap megfogalmazódott bennem, hogy bizony ennek a témának jó lesz utánanézni. Már csak a folyó dinamikája, hordalékviszonyai, és annak összetétele kapcsán is. Mindez természetesen kapcsolatba hozható a zátonyok és szigetek keletkezésével, valamint a folyószabályozással. Ugyanakkor egy jól körülhatárolható tájegység néprajzának szerves része volt az aranymosás. Mára azonban ez a mesterség kihalt, jószerével csak műkedvelők foglalkoznak vele hobbi szinten, megélni belőle ugyanis lehetetlen.

Hogyan került arany a Dunába?

     Ugyanúgy, mint bármelyik kavics vagy homokszem. Kőzetek aprózódásával és mállásával. Ha egy folyó hordalékában aranyat találnak, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a vízgyűjtő területen valahol aranytelérek vannak. A Duna esetében több ilyen terület létezik. A vízgyűjtő területén sorrendben haladva az első aranytermő hegység Bajorországban a Wetterstein-hegység. Az itt eredő Isar mentén alakult ki jelentősebb aranymosás. Kelet felé, már Ausztriában következik a Magas-Tauern, melynek völgyeiben a bronzkor óta bányásznak aranyat. A hegyről lefutó patakok előbb a Salzach folyóba érnek, aztán a Salzach az Innbe torkollik, végül az Inn Passaunál a nála szerényebb vízhozamú Dunába. A környéken zajló aranytermelés jelentősségét jól érzékelteti, hogy a XVIII. században az Inn mentét aranymosó körzetekre osztotta föl a bajor bányászati hatóság. Az Alacsony-Tauernből az Enns az előbbieknél már jóval kevesebb aranytartalmú fövenyt szállít a Dunába.

     A magyar szakaszon a Zsitva, Nyitra és a Garam érkezik aranyban gazdag területről, Körmöcbánya és Selmecbánya környékéről. Erdélyben az Aranyos-völgy, Verespatak, Zalatna, a Hunyad vármegyei Nagyág, és Brád aranytartalmú teléreiből kerülnek szemcsék a Tisza mellékfolyóiba. Végül kevésbé ismert, hogy a Bánság területén is volt hagyománya az aranymosásnak, az Oravica-patak, valamint a Néra mentén Fehértemplom központtal.
 

Aranyban gazdag mellékfolyók és az aranymosás főbb helyszínei (Pallas)

A felhalmozódás helyei: torlatok

Folyami hordalékban az arany másodlagos előfordulású, ami annyit tesz, nem a keletkezése helyén található, hanem a külső erők révén áthalmozódott. Ha még nem túl nagy a távolság, amit a víz révén megtett az arany, akkor nagyobb rögökben és hömpölyökben található. Azonban a szállítódás során minél távolabb kerülnek az aranyszemcsék az anyakőzettől, annál finomabb ún. pikkelyekre esnek szét. A Csallóközben egy gramm arany körülbelül 100.000 vagy annál is több aranypikkelyből jön össze.
 
A dombsági és középhegységi szakaszát elhagyó Duna esése a Csallóköznél hirtelen lecsökken. A magával szállított hordalék továbbvitelére már nem marad elegendő energiája a folyónak így kénytelen lerakni azt. A Csallóköz és a Szigetköz a folyó hatalmas hordalékkúpja, amelyen a Duna saját hordalékát kerülgeti, szinte évről évre új medreket keresve magának. A lelassuló vízáramlásból kiülepednek először a legnehezebb, majd később az egyre finomabb szemcsék. Azokat a helyeket, ahol az arany és más értékesebb és fajsúlyosabb ásványok kiülepednek torlatoknak nevezik a bányászatban és geológiában. A torlatokban maga a víz sodrása koncentrálja az aranyszemcséket. Iszapban például hiába keresnénk aranyat, ott a kiülepedés körülményei miatt nem találnánk.
 
Ezek a torlatok kisvízkor kerülnek szárazra, vörös színük vezeti nyomra az aranymosókat. Ha huzamosabb ideig vannak szárazon, színük rozsdabarnára változik. Ennek oka az, hogy a torlatok fő ásványa az arany mellett a vörösgránát és a fekete színű magnetit. Utóbbit nevezik az "arany árnyékának" is.  Mellettük még megtalálható a Duna homokjában a kvarc, cirkon, olivin, amfibol, pirit és a rutil. Az aranymosók számára  ideális hordalék szemcsemérete a homokos kavics és az aprókavicsos homok. A durva kavicsok között kevesebb, de nagyobb méretű aranyszemcsék rejtőznek.

Torlatok nem csak ma élő folyók medrében találhatók, a földtörténet régebbi koraiban kialakult folyami üledékeből is sokfelé bányásznak aranyat. 

Az aranymosás módszere

Aranymosó a Szigetközben (Uzsoky, 2004)

Az aranyász először az aranynéző lapáttal vizsgálja meg a fövenyt, hogy mennyi aranyra számíthat az adott hordalékból. Ez az eszköz bükkfából készül leggyakrabban. Felületét parázzsal megégetik, így könnyebben fennakadnak rajta a nehezebb részecskék, és az arany a színe miatt is jobban észrevehető. Ha úgy adódik, hogy elegendő sárga szemcse akad fönn rajta, az aranyász felállítja az aranymosó asztalát. Általában fenyőfából készül 10-15 fokban megdöntött felületét filc vagy posztó borítja. Ennek felső részén áll a saroglya, ami nem más, mint egy rosta, melybe az előzetesen felhalmozott hordalékot adagolták. A belapátolt homokra, sóderre a meringülő, másképpen köpőce nevű 3-5 literes nyeles konzervdoboz segítségével meritették rá a vizet. Az arany és vaspor kivételével a víz lemossa a fölösleges anyagokat a posztóról. A posztóba akadt szemcséket (napi átlag fél liternyi) az aranyász eltette, és a továbbiakban akkor foglalkozott vele, ha az idő alkalmatlanná válik a mosásra kint a folyóparton.
 
A posztóról összeszedett szemcsék egy ladik formájú alkotmányba kerülnek, melynek neve szérké. Ebben történt az aranyhomok mechanikai dúsítása. Az aranyász a szérkében lévő anyaghoz vizet adagolt, melyet hirtelen mozdulattal le-lelöttyintett róla, így a könnyebb szemcsék távozhattak a vízzel együtt. A szérkében visszamaradt anyagot aranyporzónak hívták. Ezt az anyagot innentől kezdve már kémiai úton finomították. Voltak területek, mint például az Aranyos völgye, ahol a magnetitet mágnessel választották el az aranytól.
 
Az aranyporzót ezután körülbelül négyszer annyi higannyal (régies nevén: kéneső) kellett összegyúrni. A folyamat során a higany "felöltöztette" az aranyat, azaz minden szemcsét befuttatott. A felöltöztetett aranypikkelyeket egy kör alakú tálban víz hozzáadagolásával addig kellett körbe-körbe futtatni, amíg a számtalan higanyszemcse össze nem állt egy gömbbé. Az összeállt gömbök szarvasbőr vagy gyolcs zacskóba kerültek. Az apró pórusokon át kipréselték a higany nagy részét, így magában a zacskóban már nagy tisztaságú, de még mindig szennyezett arany maradt. Utolsó lépésként az aranyász a szarvasbőrben maradt anyagot beletette az aranyégető kanálba, amelyben hevítéssel megszabadult a maradék higanytól. Ennél a műveletnél vigyázni kellett, túl erős hevítés esetén az arany megbarnult, így veszített az értékéből. A sáraranynak nevezett végtermék kis szelencébe került, és ebben gyűlt, amíg tulajdonosa el nem döntötte, hogy egy állami beváltóhelyre viszi, esetleg egy ékszerésznél értékesíti fárasztó munkájának gyümölcsét.

Dunai arany

Magyarországon kétség kívül a leghíresebbek a csallóközi és szigetközi aranymosók voltak. Az Öreg-Duna mentén sorakoztak azok a falvak, melyekben aranyász dinasztiák éltek. Közülük a legnevesebbek: Ásvány, Lipót, Csallóközaranyos, Bős, Vajka, Doborgaz. Errefelé gyakran találkozhatunk a dűlőnevek között is "aranyos" nevűekkel. Ásvány mellett a Dunában az 1884-es térképek is mesélnek az Aranyozó-szigetről. Ezek a "szigetek" rövid életűek voltak, egy-egy áradás után a Duna teljesen átrajzolta a tájat. Évek alatt születtek új szigetek, zátonyok, mindig friss tereppel szolgálva az aranymosóknak.  Évről-évre áthalmozódott a hordalék, így minden évben kisvízkor érdemes volt újra mintát venni az aranynéző lapáttal. A Duna rendszeresen érkező hordaléka generációkon át megélhetést biztosított azoknak, akik megterségnek ezt a nehéz szakmát választották. Az aranymosók kint dolgoztak minden kisvíz idején, lehetett az ősszel, tavasszal, vagy olyan teleken, amikor nem fagyott csonttá a sóder.
 

Ahol még a nemesség is sorban állt, hogy aranyat moshasson: A Tejfalusi-sziget

     
Tejfaluban a XIX. század elején még a doborgazi nemesség közül sem kapott mindenki aranymosásra szerződést, csakis azok, akik a legmegbízhatóbban fizették a bérleti díjat. A csallóközi aranyászokról érdemes megemlíteni azt is, hogy nem csak helyben dolgoztak, hanem útra is keltek, nemritkán  egészen Passau-ig, délnek pedig Mohácsig jutottak ladikjaikkal. Híresek voltak a komáromi aranymosók, akik az Erzsébet-sziget vízfolyással szembeni részén dolgoztak. Még Jókai Mór is említi őket regényeiben. A Bánságban, a Néra és mellékfolyói mentén főként cigányok végezték ezt a mesterséget.
 

Az Ács melletti Lovadi rét

A XX. század huszas éveitől kezdtek állami szinten is érdeklődni a szigetközi ipari méretű aranymosás iránt. Ekkor komoly kutatások is zajlottak, a legjobb eredményt a Győr és Ács közötti folyóteraszokon kapták, itt néhol 0,5 gramm aranyat találtak egy köbméter sóderban. Az átlag azonban ennél jóval kevesebb volt, 0,09 gramm körül, így nem érte meg gazdaságosan kitermelni. A magyar Duna-szakaszon az aranymosásra legalkalmasabb hely az Ács melletti folyókanyarulat belső oldalán elterülő Lovadi-rét. Az itteni zátonyon van a leginkább esélye a mai aranymosóknak fáradságos, több napi munkával pár grammos aranykincset begyűjteni. A 2000-es években Halászi faluban voltak próbálkozások Aranymosó fesztivál szervezésére, az itteni aranymosó versenyre is a Lovadi-rétről hoztak a szervezők megfelelő dunai fövenyt. Ezek a rendezvények források hiányában elhaltak.

Az aranymosó mesterség sorsát a folyószabályozások pecsételték meg. A hajózás érdekében a zátonyokat elkotorták, a mederviszonyokat úgy alakították, hogy ezek képződésükre a legkisebb esély se legyen. Az ausztriai duzzasztóművek felfogják az érkező hordalékmennyiséget, így az aranyat tartalmazó föveny már nem jut el a Csallóközbe. Még ha képes is lenne eljutni, kiülepedni már aligha tudna a felgyorsított vízáramlás miatt. Az egykori zátonyok beerdősültek, a torlatokon humusz képződött. Az aranyászok pedig más mesterség után néztek. Tárgyaik múzeumba kerültek, emléküket azonban számtalan földrajzi név őrzi Goldwörth-től (Ausztria) a felvidéki Aranyosmaróton keresztül az erdélyi székely Aranyosszékig bezárólag.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Uzsoki András: Adalékok az aranymosás történetéhez és technikájához. Érc és Ásványbányászati Múzeumi Füzetek, Rudabánya 2004.
• http://www.tankonyvtar.hu/historia-1997-02/historia-1997-02-081013-7
• Nagy Erzsébet: Csallóközi aranymosás, Néprajzi Értesítő 1903.
• Baranyai József: Csallóközi aranymosás, Komárom 1911.
• Uzsoki András: Aranymosók és felszerelésük. Néprajz Értesítő 1966.
• Timaffy László: Az ásványi aranyászók technikája. Győr 1961.
• Zsiga György: Aranymosás Magyarországon. Tdk dolgozat.
• Van-e arany a magyar földben. Természet Világa különszám. 1998/II. 57-60. p.

Komárom gyümölcsöskertje - az Erzsébet-sziget

     
"Ha az utasember gyöngyvirág havának az elején - hajón vagy vasúton - Komárom közelébe ér, csodás kép tárul a szeme elé. A szőke Duna közepéből óriási fehér folt emelkedik ki. Mi ez? Honnét e csodás fehérség? A mint az ember közelebb éri, hamarosan rájön, hogy nem a délibáb játéka csalogatja a szemét, nem a tündérek játékával áll szemben. Az a nagy folt ugyanis virágos dunai sziget, s a fehérség rajta a gyümölcsfák százezreinek tavaszi ruhája. A mint némi szellő száll a Duna fölé, a dolog még bizonyosabbra válik. Egy-egy áramlat ugyanis bódító illatárt csap a hajó felé, sőt ha a szél erőre kap, még virágszirmokat is hullat oda. Sok ember elmélázva nézi a bájos jelenséget, sokban föltámad a kíváncsiság: látni e szigeten a tavasz fenséges munkáját."
 

Komárom szabad királyi város és az Erzsébet-sziget a II. katonai felmérésen

      
Az 1900-as években a Vasárnapi Újság Dunáról érkező újságíróját ez a látvány fogadta Komáromban. A nem is olyan régen Erzsébet névre keresztelt sziget a történelem során több névvel is bírt, úgymint: Várkormányzó-sziget, Komáromi-sziget, Győri Dunai-sziget, Mészáros-sziget, Hadi-sziget, Vörös Flotilla-sziget, Alžbetinsky Ostrov. A napjainkban használt Erzsébet-sziget elnevezést annak apropóján kapta, hogy Erzsébet királyné 1857-ben itt tette lábát először magyar földre. 

Komáromnál a XV. századig két sziget állt a Dunán. A folyásirány szerint vett alsónak Nagy-sziget, a felsőnek Kis-sziget volt a neve. A kettőt elválasztó Duna meder lassan feliszapolódott, ma a szigeten nyomát sem találni. Kezdetben a komáromi polgárok gyümölcsöskertjei voltak a szigeten, egészen a törökök megjelenéséig. Korabeli beszámolók szerint 1557-1559-re minden elpusztult rajta a harcok miatt. Ezután a sziget birtoklása szinte késhegyre menő vitákat eredményezett a királyi várőrség és a komáromi polgárság között. Történt ugyanis, hogy a várbéliek egész egyszerűen kisajátították maguknak a területet legelő céljára. Marhákat és lovakat tartottak rajta. Mivel Komárom volt a magyar flotta állomáshelye a török időben, gyakran megesett, hogy a török ellen vonuló hadak a szigetet használták gyülekezési pontként. Bél Mátyás Descriptio Comitatus Comaromiensis c. művében megemlíti, hogy a várőrség a Duna medrét teletűzdelte cölöpökkel, hogy a hajók közvetlenül a vár falai alatt kényszerüljenek elhaladni.
  

A Győri-Dunai-sziget a Dunai Mappáció térképszelvényén, 1824-ben. (forrás: danubius-fluvius.eu)

     

A polgárság és a várkapitányok vitája egészen 1745-ig tartott, amikor a polgárság súlyos összegért szabad királyi városi jogot eszközölt ki Mária Teréziánál. Így a tulajdonjog visszaszállt a városra. A városi tanács 1819-ben felparcellázta a szigetet, hogy aztán a 213 darab 700 négyszögöles telket a következő évben árverésen értékesítse a városbélieknek. Az új birtokosok kötelezettséget vállaltak arra, hogy gyümölcsfákkal ültetik be kertjeiket. Ekkor jutott egy telek a Jókai-család birtokába. Tudni való, hogy a szigetet a legnagyobb árvizek mindig elborították, ezért a parcellázás után fontossá vált a sziget árvédelmének megszervezése. 1824. novemberében a Dunai Mappáció kapcsán Komáromba érkezett Forberger Sámuel térképész. Az ő német nyelvű leírása és térképszelvénye részletes ismertetőt nyújt az olvasónak az Erzsébet-sziget reformkori állapotjáról. 

   
Forberger leírása szerint abban az időben a  sziget erősen pusztult. Helybéliek mesélték neki, hogy gyermekkorukban a vízimalmokat a szigetről egy kőhajítással elérték, ma ugyanezek a malmok 70 ölnyire kerültek. Ez azt jelentette, hogy a sziget jobb partjából mintegy 40-50 ölnyit (1 bécsi öl = 1,89648 méter) mosott el a Duna. Az elmosódás később is folytatódott, az 1900-as évek elején feljegyezték, hogy a szigeten épült 1849-es sáncokat már eltűntek a Duna jóvoltából. Ugyanakkor a két szigetcsúcson homokzátonyok képződtek, melyeken aztán aranymosók bukkantak föl. 1824-ben a szigetet a szárazfölddel egy apró fahíd, míg a szőnyi parttal repülőhíd kötötte össze. Utóbbit minden jégzajláskor el kellett bontani.
 

A Platán-sor 2011-ben

     A Nagy-Duna medrében úszó malmok látszanak, míg a hídfők, és a Kis-Duna ág hídja előtt cölöpsor húzódott, mely a jégzajlástól védte a létesítményeket. A parcellázott sziget gerincén húzódó út a Platán-sor, két oldalán újonnan telepített platánfa csemetékkel. Néhány még ma is látható közülük, ezek helyi védelem alatt állnak.

     1848-1849-ben a város ostroma során a szigeten is zajlottak sáncépítési munkálatok, melyeknek már nyoma sincsen.

     A kiegyezés után Komárom rohamos fejlődésnek indult.  Mivel a gyakori árvizek továbbra is fenyegették a várost, szükségessé vált a Duna szabályozása. Az 1885. évi VIII. törvénycikk alapján megkezdődtek a szabályozási munkák a Dévény-Dunaradvány szakaszon. A munkálatok során az Erzsébet-szigetet nyugat felől elzárták a főágtól. A Kis-Duna ágban téli kikötő létesült 1900-1903 között, melyben 300 nagyobb és 100 kisebb hajó tudta átvészelni a téli időszakot. A kikötő területe 20 hektár, átlagos vízmélysége a létesítéskor másfél méter volt. A szigeti oldalon egy töltésen vontató út épült, a városi oldalon pedig 20 méter széles rakodópart. A főág és a téli kikötő között meghagytak egy kis befolyót, amelyet zsilip szabályoz. A nyugati elzáráshoz közel talált helyet Komárom városa a vízműnek. 3 szivattyú juttatta föl innen az ivóvizet a városban álló víztoronyba. Ez az 1902-ben elkészült vízmű még áll és működik. A kiesebbik komáromi hídnál szűkítették a medret, ezáltal is védettebbé vált a téli kikötő. A híd mellett állt a Magyar Folyam- és Tengerhajózási részvénytársaság javítóműhelye.

1919. januárjában csehek szállták meg Komáromot. Május 1-jén véres események zajlottak a gyümölcsöskertek között. A Tanácsköztársaság Komáromot visszafoglalni készülő milicistái közül 121-et lőttek agyon az antant katonák a szigeten. 

Napjainkban a sziget félsziget. Mintegy 2,5 kilométer hosszú és 300-400 méter széles. A kertek még megvannak, sokuk elvadult és megjelentek rajta az első állandó lakosok is.  Autóval mind a hidakról, mind pedig a töltésen be lehet jutni. A platánsor még őriz valamit egykori szépségéből, bár erősen foghíjas. Mindenesetre érdemes fölkeresni, hogyha Komáromban járunk.
 

Az Erzsébet-sziget napjainkban (forrás: maps.google.com)

Látnivalók az Erzsébet-szigeten:

A "Komáromi Nagy Fa" (forrás: Vasárnapi Újság)

       
Borovszky Samu Magyarország Monográfiája sorozatában Komárom városáról megemlíti, (1900-ban járunk) hogy 150 éve szerepel minden évben a Komáromi Kalendárium címlapján ez a hatalmas nyárfa, melynek tövében égette el a vármegyei nemesség a kalapos király rendeleteit. 1936-ban vágták ki, ekkor 40 méter magas volt és csak 5-6 ember tudta körülölelni 786 cm-es kerületét.
  

A Beöthy-villa

    
Az Erzsébet szigeten volt birtoka a komáromi Beöthy családnak, akik több nagy embert is adtak az országnak. Beöthy Zsigmond szigeti lakjában megfordult Jókai, Gárdonyi, Mikszáth és Móricz Zsigmond is. Még nem állt ez az épület, amikor Csokonai Vitéz Mihály kart karba öltve sétált itt a dunaalmási Vajda Júliával (Lilla). Itt kapott ihletet 1797-ben a Dunai Nimfa verséhez. Jókai is sok időt töltött családja birtokán a szigeten, itt írta első regényét.
  

Az 1913-ban épült Jókai-filagória

  
A Sárkány János és István testvérpár által 1815-ben épített Nepomuki Szent Jánosnak emelt kis kápolnát már hiába keresnénk, 1968 környékén lebontották.
  

A szigetet parthoz kapcsoló töltés (balra) és a hajógyár

A komáromi téli kikötőt lezáró híd és zsilip a mederszűkítéssel

A Kis-Duna ág keleti torkolata a hídról (jobbra az Erzsébet-sziget)

 
Felhasznált irodalom:

• Bél Mátyás: Az újkori Magyarország földrajzi történelmi ismertetése (Descriptio Comitatus Comaromiensis), 1989 Tatabánya
• Borovszky Samu: Komárom vármegye in. Magyarország Monográfiája
• Forberger Sámuel, MOL II_289 Vízrajzi Intézet iratok 1/B, (Dunai mappáció)
• http://hu.wikipedia.org/wiki/Erzs%C3%A9bet-sziget
• Vasárnapi Újság, 1910. január 2.