Zsilip az erdőben

Régebben négy szigete is volt Ercsinek, mára egy sem maradt. A Csepel-szigethez ragadt, középkorban még Szent Miklós-szigetnek hívott Újfalusi-szigetről volt már szó, most következzenek a balparti Ercsi-szigetek, illetve ami maradt belőlük.

Egy zsilip az erdőben. Gyakorlatilag ennyi maradt a széles Duna mellékágból Ercsiben. Térkép, vagy légifotó nélkül meg nem mondaná senki, hogy itt valaha három sziget partját mosta a folyó. Talán az egykori part szép ívéből lehet még következtetni, no meg a halas- és horgásztóvá alakított holtágból.

 

Az Ercsi-szigetek történetét összefoglaló animáció jó összefoglalója mindannak amit a folyószabályozások hoztak a dunai szigetek életében. 1858-ban, a második katonai felmérés idején még három sziget emelkedett ki a Dunából Ercsitől délre. A dunántúli partba élesen bevágó Duna alakította ki a legnagyobb Ercsi-szigetet, míg a mellette fekvő két kisebb sziget inkább csak zátonynak volt nevezhető. A főágban és mellékágban álló zátonyok a maga korukban igencsak rossz hírnek örvendtek, a rajtuk 1838. március 17-én éjjelig feltorlódott óriási jégtömeg duzzasztotta fel a Dunát olyannyira, hogy a Csepel-sziget összes települése romba dőlt. A szándék tehát már ekkor megfogalmazódott a vízépítő mérnökökben, a szigeteket el kell tüntetni a jég útjából! A harmadik katonai felmérés térképein (Magyarországon 1872-1884 között zajlott) már egy keresztgát szeli ketté a mellékág vizét. Hiányzik a főmeder zátonya is, ezt valószínűleg nem a lezárt Soroksári-Dunából kapott plusz vízhozam mosta el hanem kotróhajó áldozatául esett. A keresztgát megépülése megpecsételte az Ercsi szigetek sorsát. A felső szakasz feltöltődött, itt ma nyárfaültetvény található, míg a déli részt halastóvá alakították. A torkolati részeken felnőtt erdőket ma már szinte csak a fafaj alapján lehet elkülöníteni a sziget magjától.

A főági oldalon három sarkantyú épült. 1985-ben még teljes hosszukban pompáznak a térképen, 2005-re már teljesen feliszapolódott köztük a Duna és kiterjedt fűzerdők nőttek fel a megkötött hordalékon. Mostanában már alig lehet észrevenni a sarkantyúkat.

A városból egy töltés vezet át az egykori mellékág medrén a tulajdonképpeni szigetre. A sűrű növényzettel benőtt egykori Duna medret csupán a domborzat enyhe lejtéséből lehet kikövetkeztetni. A sziget egykori partján futó ösvény mindkét oldalán erdőt látni. A folyó felé fűzfák, a sziget felé juhar és nyár fák alkotják az erdőt, a különbséget szépen kirajzolja az avar eltérő színe. Egykor itt fürdőzött a város apraja-nagyja, a strandra már csak az erdő közepén váratlanul felbukkanó focipálya emlékeztet.

Egészen elképesztő látvány (sehol máshol nem láttam még csak hasonlót sem) az erdei sarkantyú. Jó 40 évvel korábban a kőszórás mindkét oldalán ólomszürke Duna víz höpolygött volna így télen. Most itt avart söpör a szél.

Ha kiballagunk a sarkantyú végére még meglepőbb a látvány. Világrekord, ennél rövidebb sarkantyú azt hiszem nem létezik.

Az erdei sarkantyúk két oldala két külön világ. A folyásirány szerinti alsó részen még megmaradt néhány mélyedés ahol felgyűlik az árvízből, csapadékból származó víz. Ezek az ártéri tisztások utolsó menedékei az itt élő kétéltűeknek, hüllőknek. Körülöttük sudár fiatal füzek nőnek, egyben jelzik, hogy a Duna csak nemrég húzódott vissza innen.

A felszámolt Ercsi-szigetnek jelképe lehetne ez a tönkretett erdei zsilip. Régen itt tért vissza a mellékág a főmederbe. Fém részei már régen tönkrementek, a hozzá vezető csatornába beomlottak a beton elemek. Hol van már a félszáz méter széles Dunameder?

A sziget déli része honvédségi terület, egykor az utászok gyakorlatoztak errefelé. Néhány elhagyatottnak tűnő raktár és szerelőcsarnok miatt nem lehet a régi mellékág partjára lejutni, így hát meg kell kerülni az egészet.

A sziget sorsát megpecsételő keresztgát egyik oldalán telepített nyárfaültetvény, a másikon szerencsére nyílt vízfelület csillog. A keresztgát olyan széles, mint egy négysávos autóút. A közeli fákon az ercsi Kinizsi Horgászegylet figyelmeztető jelzései fogadnak; amennyiben a véletlenül a Dunába került lénai vizát fognék itt vissza kell engednem őket. Beljebb sétálva megtalálhatjuk még a mellékág kicsiny zátonyát, amely félszigetté nőtt, északi részével kapcsolódva a záráshoz.

Az 1858-as (természetes) állapotokhoz képest az Ercsi-sziget mellett a Duna mederben felnőtt 41 hektár (!) erdő, ez a sziget területének (22,8 ha) majdnem kétszerese. A kisebb Ercsi-sziget öt és fél hektáros területét hozzászámolva ez már egy igen jelentős érték. A szigetet a fákon látott iszaprétegek szerint a legnagyobb árvizek elborítják, így kaphat friss vízet időnként a Kinizsi HE horgásztava is. De az biztos, hogy a felesleg az erdőn át távozik, és nem a megrongált erdei zsilipen keressztül.

A Dunakanyar madártávlatból - egy madarász szemével

Selmeczi Kovács Ádám nyerte a Dunai Szigetek bejegyzés író pályázatát, a dunai hattyúkról szóló bejegyzésével. Ez a mostani beszámoló azonban egy másik bejegyzés apropóján készült, mert mint kiderült a Pap-szigetet ábrázoló légifotót is ő készítette. Rövid levélváltás útján kiderült, hogy ahonnan az jött, ott lennie kell még másnak is! Így született meg ez a nagyszerű, ezúttal békésebb (légi)felvételekkel illusztrált írás. Gondolkodtam róla, hogy bármit hozzáfűzzek-e, de mivel a következő hétvégén ugyanezt a távot leevezzük, így most nem tennék hozzá semmit.

Mindig nagy élmény a magasból képet alkotni arról a területről, amit földközelből jól ismer az ember… Legutóbb tavaly október elején nyílt lehetőségem – dr. Kalotás Zsolttal való közös fotós repülésünknek köszönhetően – egy Cessna sportrepülőből szemlélni az általam gyakran járt Budapest-Esztergom közti Duna szakaszt. Az élményt fokozta, hogy ebben az időszakban az extrém alacsony vízállásnak köszönhetően jól kirajzolódtak a faelszín alatti, mederben lappangó képződmények. 

Bár a kisrepülő oldalsó ajtaját a reptéren hagytuk (hogy véletlenül se akadályozzon a fotózásban) az általam elfoglalt hátsó ülés sokkal inkább a szemlélődésre, mintsem jó képek készítésére volt alkalmas. Persze néhány érdekesebb, jellemző zátonyról és szigetről azért készült egy-két fotó.

Szürkő-sziget

Szürkő-sziget: bár a Szürkő természeti értékei mára jobbára eltűntek a beépítés és a kis kiterjedés miatt, azért ettől még egy igazi dunai sziget! A csúcs irányból való fejlődés, növekedés jól megfigyelhető. A háttérben látható, hogy – a közúton utazva minket érő impulzusok ellenére – Dunakeszi és Göd (még) nem épület egybe...

A Fegyveresi-sziget egyik sarkanytúja

 

Gödi sarkantyú: a képen látható sodrásterelő kőszórás valójában a Szentendrei-sziget oldalában (tehát a jobb parton) Pócsmegyer községhatárban található. A sarkantyú alatt jól megfigyelhető a hordaléklerakásnak köszönhető intenzíven fejlődő zátony, amely eszményi madárélőhely. A vízimadarak számos csoportja és faja kedveli a friss iszappadokat és a nyugalmas zátony-oldalakat, amelyek kiváló pihenő- és táplálkozóhelyek.

A tahitótfalusi Tordáktól északra képződött zátony

Váci-zátony: szintén csak a madarászok által használt „munkanév”, mivel ez a zátony is a jobbpart közelében, a víz sarkantyúk mögötti visszaforgásából adódó hordaléklerakás következményeként jött létre a Szentendrei-sziget oldalában Tahitótfalu területén.

A különböző nagysirályok kedvelt pihenőhelye, de több ízben láttam már itt a hazánkban szórványosan előforduló csigaforgatót (Haematopus ostralegus).

A háttérben a balparti sávban húzódik az egyik már csak valaha volt dunai sziget: a Buki.

A két fél: Kompkötő- és Buki-sziget, Vác

Kompkötő-sziget: e Vác feletti sziget az egyik ihletője Gánti Tibor „Eltűnő szigetek” című könyvének, amely igen szemléletesen festi le a technokrata korszak mellékágelzárásainak következményeként fellépő lekötést, azaz a szigetek emberi szempontból lassúnak tűnő, valójában sajnos nagyon is gyors „halálát”: a mellékág feliszapolódását követő parthoz való csatlakozást, beolvadást.

A Kompkötő-sziget a Duna-Ipoly Nemzeti Park részeként védelmet élvez ugyan, emberi hatásoktól jórészt mentes, s bár közel 800 éves dokumentumokban is fellelhető már, mégis az utóbbi évtizedekben megfigyelhető a mellékág gyorsuló feltöltődése, amely ezen a képen is jól kivehető.

A háttérben a Dunakanyar képét is uraló, bányászati tájsebéről könnyen felismerhető Naszály tömbje, előtte a DDCM üzeme vonja el tekintetünket a Dunáról.

A Morgó-patak torkolata, Verőce

 
Morgó-torok: a Börzsöny egyik legjobb természeti állapotú kisvízfolyása a Morgó vagy Török-patak, amely Verőcénél érkezik a Dunába. Az elmúlt évtized szélsőséges csapadékviszonyai révén leérkező jelentős mennyiségű hordalék ősállapotot idéző mini-deltát hozott létre, mely fentről mutat igazán. 2004-ben itt költött hazánkban először az észak felől terjeszkedő nagy bukó (Mergus merganser), egy fűrészes csőrű, kizárólag kis halakon (a Dunán főként gébeken) élő szépséges bukóréce.

A torkolat környéki puhafás ligeterdő természeti értékekben (madárfajokban és védett ártéri növényekben) gazdag területe Natura 2000 védelem alatt áll, csakúgy, mint a Dunakanyar teljes vízterülete és parti sávja. A háttérben a patak forrásvidékét jelentő Börzsöny fő tömbje rajzolódik ki.

Nagymaros fiatal zátonyai és a szigetcsúcs észak felől

 
Dunakanyar: bár ez valójában a már alatta elterülő szakasz, mégis ezt hívja a köznyelv Dunakanyarnak. A Dömös és Visegrád közötti (innen majd’ 5 km-rel feljebb lévő) áttörést egy lassulási szakasz követi, nem véletlen tehát, hogy itt rakódott le a 30 km hosszú Szentendrei-sziget óriási kavicstömege, amelyet az Alpokból hoz(ott) folyó.

A szigetképződés a mai napig intenzív: ezen a képen a már említett néhai Gánti professzor által is leírt kismarosi szigetcsoport a bal part mellett két jól erdősödött sziget formájában rajzolódik ki, előttük a kavicsos felszínű Nagymarosi-zátony. Ez utóbbi kiváló vízimadaras terület - récék és sirályok kedvelt pihenőhelye.
 

A nagymarosi zátonyok keleti irányból

 
Szigetcsúcs: a Visegrádi-tömb alatt fantasztikus szigetvilág található, egyfelől a közismert Szentendrei-sziget puhafás ligeterdejével fedett, kis vízállásnál fürdőzésre alkalmas csúcs, másfelől a balpart már említett zátonyai, illetve névtelen szigetei. Túl a romantikus megközelítésen fontos tudnivaló, hogy ezen – intenzív emberi jelenléttől és területhasználattól mentes – szigetek a dunai élővilág megmaradásának zálogai!
 

A kecses Zebegényi-sziget

 
Zebegényi-sziget: a település egyik büszkesége (is lehetne) ez a kiváló állapotban lévő kis sziget. A csúcsi lerakódás itt is jól kivehető, de szerencsére itt a vízjárás mikéntje nem fenyegeti feltöltődéssel a mellékágat. Kiváló madármegfigyelő-hely, a szigetvégeken pihenő madarak a bal parti részről könnyen szemügyre vehetők.
 

Az Ipoly torkolata Szobnál

 
Ipolytoroki-zátony: az Ipoly szobi torkolatát egy zátony is jelzi, amely igazán csak kis vízállásnál mutatja meg magát. A legkiválóbb pihenőhely télen-nyáron, ám sajnos ezt nemcsak a madarak ismerik fel, hanem az erre járó jachtosok is. A rétisasok (Haliaetus albicilla) kedvelt tépőhelye (azaz a fogott zsákmányt gyakran itt fogyasztják el).

Három fa és két bokor

 
Szobi-zátony: valójában ez már az Ipoly torkolata felett, a 1710 fkm-nél található a szlovákiai Helemba (Chl’aba) közelében, de még magyar oldalon, közigazgatásilag Pilismarót területén. Előzőnél magasabb térszínen való elhelyezkedését néhány (vélhetően ide sodródott és gyökeret vert) idős fűzfa jelzi, amelyek sikerrel dacolnak az elöntésekkel. Mivel azért sokszor – valódi szigetként – kiemelkedik a vízből és kellően nyugodt, kiváló és jelentős madárpihenő.
 

A Helembai-sziget

 
Helemba-sziget: bár névadója a már említett balparti (zömében magyarok lakta) település, a sziget Esztergom területén fekszik.

A Duna-Ipoly Nemzeti Park védelme alatt áll; idős ligeterdeje, megfelelő méretű kiterjedése és viszonylagos zavartalansága okán itt található a Dunakanyar egyetlen gémtelepe.

A gázlómadarak előszeretettel fészkelnek csoportokban, szinte egymás hegyén-hátán lévő fészkekben. A nemrég még színes, fajgazdag telepet mára eluralták a kárókatonák (Phalacrocorax carbo), amelyek kiszorították az egykor itt fészkelő fokozottan védett gémféléket, így a bakcsót (Nycticorax nycticorax) és kis kócsagot (Egretta garzetta). E csoportból most már csak a szürke gém (Ardea cinerea) fészkel, sajnos egyre fogyatkozó számban.

Szentgyörgymező két hatalmas sarkantyúja

 
Burda: a kép felső harmadát uraló Burda vagy Borda a szlovákiai Kovácspataki-hegység legszélső tagja, látványos kirándulóhely és természetvédelmi terület.

A dunai hajózóút e hegy alatt található a Helemba-sziget bal oldalán, miközben a szélesebb víztest a jobbpart felé esik. Ennek magyarázata szintén a vízjárás: a feliszapolódás miatt (e képet is uraló) két sodrásterelő kősarkantyú „tolja ki” a vizet a keskenyebb, végeredményben mellékágat jelentő fősodorba.
 

A Garam tokolata

 
Garamtoroki-zátony: a sötét vízű, gyors folyású Garam Párkány (Štúrovo) határában érkezik a Dunába. A korábban említett Morgó-patakhoz hasonlóan itt is a lerakódott hordalékból egyfajta delta képződik, amelynek magasabban fekvő szárazulatait kerülget a víz. Folyamatos változást mutató terület - kiváló madárélőhely!

A jobbparti sáv mára erőteljesen lecsökkent potenciállal bír, az egy fasornyi szélességű ártéri/hullámtéri sáv csak látszólagosan elegendő, a természeti értékek fennmaradása szempontjából sokszor elégtelennek bizonyul.

A dunai élővilág számos (nemcsak szárazföldi) tagjának megmaradását a jól erdősödött, természeti folyamatok által uralt és irányított szigetek, valamint a hozzájuk kapcsolódó örökösen alakuló, változó zátonyok szolgálják!

Selmeczi Kovács Ádám – www.fotoska.hu

Veszélyben a Kopácsi-rét!

Egy hete indította útjára aláírásgyűjtő kampányát a WWF természetvédelmi szervezet a Duna-Dráva-Mura ártereinek megmentéséért. A nyilvánosságra hozott horvát tervek szerint komoly veszély fenyegeti a Duna egyik legnagyobb, egyben megmaradt ártéri vízivilágát, a Kopácsi-rét Nemzeti Parkot (Park Prirode Kopacki Rit). Honlapjukon azonban meglehetősen kevés konkrétumot találtam a készülő folyószabályozási munkálatokról. Mivel látatlanban senkinek sem tanácsolnám, hogy bármit aláírjon, rövid utánajárással sikerült részleteket is megtudnom a horvát Duna-szakaszon tervezett beruházásról. Lássuk tehát mi készül!

A mostani szerb-horvát határ nem a Duna folyását követi, hanem a régi Baranya-Bácska határvonalát. Ez a mai szemmel ésszerűtlenül kanyargó, a Dunát többször keresztező girbe-gurba vonal nem más, mint a szabályozások előtti folyó kanyarulatainak közigazgatási lenyomata. Egy hidrológia-történeti pillanatfelvétel, valamikor a XVIII. századból, vagy még régebbről. 

Miután a Duna elhagyja a Báni-hegyek és a Bácskai löszplató által alkotott szorost, újabb süllyedékterületre ér. A Magyarországon Gemenc, Sárrét, Mohácsi-sziget által megkezdett holocén süllyedékterület déli folytatása a Kopácsi-rét, azaz Baranya vármegyének a délkeleti, Drávaszögnek is nevezett sarka. Ez a fiatal bezökkenés vonzotta magához a hordalékkúpját Szeged felé építgető Dunát. Mivel az Alpokból szállított nagy mennyiségű hordalék ide már nem jutott el, a területet a folyó nem tudta mivel föltölteni. A süllyedés révén ember számára csak néhány kitüntetett helyen áthatolható mocsárvilág jött létre. Talán ez a kiterjedt ártér tette lehetővé a magyar népesség túlélését a török időkben. Tény, hogy Délkelet-Baranya napjainkig magyarlakta terület Vörösmart és Eszék között.

View Larger Map

A szétterülő folyó számtalan, hatalmas, túlfejlett kanyarulata nagyban nehezítette a hajózást. Egy-egy komolyabb áradás után nem volt ritka, hogy a Duna teljesen új utat talált magának. A XIX. században a szabályozás első lépéseként a nagyobb kanyarulatokat vágták át. Míg azelőtt a folyó a lapályt magasparttól magaspartig (keleten Bácskai löszplató, nyugaton a római limesútra felfűzött települések) bekalandozta, az átvágások során kiegyenesített meder egyre kevésbé szakadt fokokra, mellékágakra. A Kopácsi-rét nagy szerencséje volt, hogy az árvízvédelmi töltést nem közvetlenül a parton vezették, hanem az árteret délnyugat-északkeleti irányban kettévágva, helyenént 10 kilométernyire a Dunától. A töltés és a Duna közé eső területet nevezzük ma Kopácsi-rétnek (lásd mellékelt google térképet). Magyar területen a Gemenc menekült meg hasonló módon, a kalocsai érsek jóvoltából. A százötven éve kezdődött szabályozások következtében zajlott le a Kopácsi-rét első szárazodási periódusa.

 
A Kopácsi-rét a XIX. században a Habsburg család tulajdonában állt, mint a Bellyei Uradalom egy része. Főhercegi kastélyuk sokszor adott otthont a királyi családnak is, akik rendszeresen jártak ide vadászni. A Bad Ischlben található császári trófeagyűjtemény nem egy kapitális szarvasagancsa származik innen, a Drávaszög kiterjedt ártéri erdeiből.

A második világháborút követő tulajdonosváltás után az Uradalom egy jelentős része 1967-ben állami védettséget kapott, akkor még csak kb. 20 000 hektáron. Hosszú harcok után Horvátországban maradva 1993 óta Ramsari terület, 1999 óta (sajnos csak) várományosa az UNESCO Világörökség címnek, 2008-tól a Natura 2000 hálózat egyik gócpontja. Tavaly, 2011. március 25-én öt ország (Ausztria, Szlovénia, Horvátország, Magyarország és Szerbia) kötelezte el magát a határokon átívelő Duna-Dráva-Mura UNESCO Bioszféra Rezervátum védelme mellett.

A Duna és a Dráva eltérő időpontban bekövetkező áradásai táplálják, így a vízborítottsága időben kitolódik. 40 féle növénytársulás otthona ez a folyózug. 55 féle halfaj él vizeiben, köztük a nagyon megritkult tokfélék is képviseltetik magukat. 11 kétéltű és 10 hüllőfaj számára jelent menedéket, valamint ideális szaporodási és telelési területet. Különösen kiemelt jelentősége van a Kopácsi-rétnek a vonuló madarak szempontjából. A gazdag madárvilágból nehéz lenne minden fontosabb fajt felsorolni, 40 pár rétisas, kb. 20 pár fekete gólya él itt, de ugyancsak előfordul 5-6 pár kerecsensólyom is. Az emlősállatok szempontjából is fontos táj ez, hatalmas gímszarvasok, vaddisznók élnek itt. A farkasok ugyan kipusztultak már, de a ragadozók nem maradtak képviselet nélkül, sok róka és aranysakál talál búvóhelyet.

Miután a Kopácsi-rét a XIX. századi beavatkozások után hellyel-közzel regenerálódott, most újabb folyószabályozási tervek kerültek a napvilágra. Az 2012-ben tervezett horvát mederbeavatkozások előzményei 1978-ig nyúlnak vissza, ekkor a jugoszláv Jaroslav Černi Intézet dolgozott ki konkrét terveket a Duna hajózhatóvá tételére. Később ezt fejleszette tovább a horvát Hidroing cég, megtámogatva részletes műszaki vizsgálatokkal. A beruházást támogatja a horvát Belföldi Víziút Ügynökség, a fő döntéshozó pedig a Horvát Környezetvédelmi Minisztérium. 2012-ben kerültek nyilvánosság elé a tervek, végső döntés 2012. áprilisában várható.

Lássuk, mi is okozta ezt a hatalmas felháborodást a természetvédők oldaláról.

A Nemzetközi Duna Bizottság megköveteli, hogy alacsony vízállásnál is álljon rendelkezésre a 180 méter széles és 2,5 méter mély hajózási útvonal. Ennek fenntartása a Duna-menti országok nemzetközi feladata, mint például Horvátországé jelen esetben. A tervezett beavatkozások az 1433-1380 folyamkilométerek közti szakaszt érintenék. Ezen az 53 folyamkilométeren épülne föl 92 szabályozási műtárgy; 72 T-sarkantyú (lásd fenti kép), 2 párhuzammű, 15,5 kilométernyi töltés és partbiztosító kőszórás. A hajózási út kialakításához a meder kotrására is szükség lesz, a kitermelendő homok és sóder mennyiségéről nem találtam információt. Komolyabb mederbeavatkozások a korábbi években is zajlottak, mindenféle egyeztetés nélkül; eddig 4 új T-sarkantyú épült fel. A mellékelt tervrajzon a vajdasági Apatin környékére tervezett műtárgyakat láthatjuk egy légifotóra berajzolva. Magyarországi tapasztalatokra támaszkodva kijelenthető, hogy néhány éven-évtizeden belül a szabályozási művek és a mostani partvonal közti terület feltöltődik és hamarosan beerdősül.

A mellékelt képen is látható T-sarkantyúk feladata, hogy kijelöljék az hajózási meder új partjait és a lefolyó vízmennyiséget egy szűkített keresztmetszetbe tereljék, ahol a víz sebessége és a kotrások hatására mélyülni fog a meder. A felgyorsuló víz által kimosott hordalék hiánya következtében könnyen belátható, hogy a Duna vízszintje a környező területekhez képest csökkenni fog. A Kopácsi-rétet tápláló jelenlegi árvízszintek egyre kevésbé fogják megközelíteni a korábbi évekét, ez pedig végső soron az ártéri erdők átalakulásához, kiszáradásához fog vezetni. A part menti töltések további akadályt képeznek majd az árterek vízutánpótlásában. Az elárasztott területek csökkenése miatt bekövetkező degradáció kihatással lesz az állatvilágra és rajtuk keresztül az emberre is. Átalakul majd a halászat. Csökkenni fog a talajvízszint. Mindez csupán azért, hogy a Dunán kényelmesebben tudjanak közlekedni a teherhajók és a kirándulóhajók. Ha végigtekintünk a magyar Duna-szakaszon már nem találunk olyan folyamkilométert, ahol a természetes árterei kísérnék a folyót. Nálunk mindez már megvalósult. Most Horvátországon van a sor.

A március 22-én átadandó petíció aláírásához kattintson ide:  LINK

A Kopácsi rét N.P. honlapja
A tervdokumentáció elérhetősége (horvát nyelven)
További dokumentumok, térképek itt

Érdeklődőknek ajánlott olvasmányok a Drávaszögről:

Baranyai Júlia: Vízbe vesző nyomokon (Fejezetek a Drávaszög történetéből), 1977. Forum, Szabadka
Albrecht főherceg Ő Fensége bellyei uradalmának leírása. Bécs 1883. http://old.lib.pte.hu/elektkonyvtar/ekonyvek/elibrary/Bellyei1883/htm/index.html

Révészek, Rabok és a Pokol - II. rész Szavak

     

"...Gyerünk a Pokolba! Ez a felszólítás Vácott mindennapos volt, legalábbis a kánikula idején. A várossal szemben van ugyanis a Pokol-sziget. Ennek alsó végénél - de már a túlparton - a Pokol csárda, s alatta volt a "hivatalos" strand is - a bójákkal. De az egész, végtelen Duna-part nem hivatalos strand volt, ahol rendszeresen fürödtünk, strandoltunk. A "gyerünk a Pokolba" tehát azt jelentette, hogy induljunk strandolni, és az akkori ideális körülmények között ez maga volt a boldogság.

   

Hogy a Pokol-sziget kapta-e a nevét a csárdáról, vagy a csárda a szigetről, ezt nem tudom. A csárdát korábban ugyanis egyszerűen váci révcsárdának hívták, míg szinte éppen száz esztendővel ezelőtt, az 1880-as évek elején egy nagy vízi ünnepséget rendeztek Vácott, hogy milyen alkalomból, arról nem szól a krónika. Az ünnepség látványosságaként, az esti sötétben kivilágított és rakétákat eregető csónakok ereszkedtek le a Buki-szigetről a révcsárdáig. Varázséji Gusztáv elképzelése szerint (aki, úgy tudom, kanonok volt) Charon ladikjai, amelyek a Pokolban kötöttek ki. Az alkalmi név állandósult. Az 1940-es évek elején azonban új püspök költözött a püspöki palotába, akit sértett, hogy szobája ablakával szemben, a csárda kertjének vagy ötven méter hosszú hófehér támfalára, óriási fekete betűkkel van felfestve: POKOL CSÁRDA. Megüzente hát a kocsmárosnak, a pokol tűnjön el a szeme elől. Bajban volt a kocsmáros, a püspökkel sem akart ujjat húzni, de a jól befutott kocsma félévszázados evéről sem akart lemondani. Megegyezett hát az egyik szobafestővel (akkor így hívták a festő-mázoló kisiparost), kenje le fehérre a POKOL szót, de híg mésszel! Úgy is történt, attól kezdve a POKOL világosszürke volt, a fekete CSÁRDA előtt.

Egy 1958-ban (!) kiadott Vác-térképen a sziget viszont Paradicsom-sziget néven szerepel. Ilyen nevű szigetről azonban még Tragor Ignácz Vác és határának hely-és ingatlannevei című könyve sem tud, pedig az minden árok és nagyobb vakondtúrás nevét felsorolja. Nem vitás, a Paradicsom-sziget név a püspök kedvére, talán az ő sugalmazására született. Úgy látszik, népi demokráciánk a halott püspök kívánságát is jobban figyelembe veszi, mint a hajdani kocsmáros az élőét.

A szigetet azonban már akkor sem csak Pokol-szigetnek hívták, hanem Rabok-szigetének is, s ezt Tragor Ignácz könyve is tanúsítja. A pokolnak és a rabságnak ezúttal nincs köze egymáshoz, jóllehet érdekes módon mindkét elnevezés körülbelül azonos időből származik. A kincstár ugyanis a szigetet 1885-ben bérbe vette a fegyház részére. A sziget tulajdonképpen két részből áll, az alsó az öregebb, a felső a fiatalabb. Ezt a fiatalabb felső részt teljes egészében fűzbokrok borították, s ezeknek a vesszőit termelték ki a váci fegyház rabjai kosárfonás céljából, innen a sziget másik neve.

Hogy a dolog ne legyen ennyire egyszerű, megnézhetjük az 1975-ös kiadású Duna-vízisport térképet is. Itt a sziget alsó részét Révész-szigetnek tüntetik föl, a fölső része a Torda-sziget nevet viseli. Révész-szigetről Tragor Ignácz könyve sem tud (magam sem hallottam), Tordai- (nem Torda) szigetről igen. A legújabb Pilis-térképen is ezeket az elnevezéseket használják. Az 1958-as Duna-térkép viszont a Révész-szigetről tud, a Torda-szigetről nem. Szerencsére a Pokol csárdának mindenütt Pokol csárda a neve. Kivéve e legutóbbi térképet, amelyen Öreg-csárda néven is szerepel...

A Pokol-sziget a strandolók valóságos paradicsoma volt. A nagyágnál két kilométer hosszú homokos, a kiságban ugyanennyi iszapos partja volt; az iszapos parton jó meleg vízzel. A sziget alsó felét hatalmas nyárfák nőtték be, a ritkás lombjukon át-átütő napsugár ha nem is gyepet, de mindenesetre zöld füvet varázsolt a talajra. A sziget fölső felét dzsungelnek is beillő bozótos borította. (A fiatalok legnagyobb örömére, itt lehetett igazán eltűnni a lányukra igencsak vigyázó mamák szeme elől. ) S az egész még vagy jó másfél kilométer hosszú lagúnás zátonyrendszerben folytatódott fölfelé.

Azt egyszerűen nem lehet elmesélni, hogy egy ilyen természetes strand mennyivel nagyszerűbb bármiféle mesterséges strandnál. Volt olyan szakasza, ahol a partról lehetett mélyfejest ugrani, máshol a víz fölé nyúló vagy már vízbe dőlt fákról. Egyes szakaszokon a kisgyerekek is nyugodtan bemehettek 30-40 métert, máshol 5-6 méter után nekünk is úszni kellett. Volt, ahol keményebb és volt, ahol puhább homok borította a partot, máshol meg finom kavics.

Könnyedén lehetett kilométereket úszni lefelé a sodrással. Rendszerint nagy társasúszások voltak ezek, néha-néha labdázással is egybekötve. Visszafelé a "szűz" homoksávon futottunk, szűz volt a homok, mert a hullámok az előző nyomokat a part teljes hosszában elsimogatták. Azután rajzoltunk a nedves homokba, vagy éppen építkeztünk belőle, netán a forró, kiszáradt homokba temettük magunkat, és egy újabb nagy úszással mostuk le testünket. 

Feljebb a zátony hol kavicsos, hol homokos volt, a lagúnás részeken kishalak millióit kergettük bokáig-térdig vízben rohanva, pacskolva. Még feljebb kavicsos volt a part, s ha a "Mártuskánál", a part egy meghatározott helyén kapartunk egy 20-30 centiméteres gödröt, akár csak úgy marokkal a sóderben, hideg, tiszta forrásvíz tört fel benne. Ebben tároltuk az italunkat, hűtöttük a görögdinnyét, ittunk is belőle. De ittunk a Dunából is rendszeresen; vize tiszta volt, bár a lebegő hordalék miatt nem átlátszó.
"..."

Ha jól összeszámolom, úgy 20-25 kilométernyi fürdésre alkalmas homokos-kavicsos part, divatos szóval plázs állt ingyen a rendelkezésünkre, amilyent ma a Balatonon sok milliárdos ráfordítással sem tudnak - akár csak 10 méteren is - nyújtani. Azután jött a Duna szabályozása. Először a szigeteknél lévő kisebbik ágakat zárták el keresztgátakkal, hogy a víz teljes tömegét a főágba tereljék. Az elzárt ágak eliszaposodtak, majd feltöltődtek, és a szigetek szép lassan elhaltak. A főág medre valóban mélyült valamit, a sodor erősödött. Zömmel azonban a partok váltak meredekké, a finom homokot és az apró kavicsot elmosta a víz, a partokon többnyire a nagy kavics, majd - sajnos - egyre inkább az építési törmelék is kezdett halmozódni.

Ez a szabályozás nem bizonyult elegendőnek. A sarkantyúk és a párhuzamművek megépítése következett. A sarkantyúk a partról merőlegesen a mederbe nyúló, a párhuzamművek viszont - mint a nevük is utal rá - a parttal párhuzamosan futó kőgátak, amelyekkel szűkítik a medret, terelik a víz sodrát, vagy éppen védik a part egyes szakaszait.

Váccal szemben, a Pokol-sziget végénél két, mélyen benyúló sarkantyút létesítettek. Ennek következtében az egész pokol-szigeti strand eliszaposodott, a Buki-szigetnél viszont a finom, lapos homok mosódott ki. Hogy a sarkantyúk által a városnak feszített víz mégis a mederben maradjon, a Korzó elé párhuzamművet építettek..."

Részletek Gánti Tibor: Eltűnő szigetek c. könyvéből. Kép: profila.hu

Révészek, Rabok és a Pokol - I. rész Fényképek

 
Váccal szemben, de már Tahitótfalu közigazgatási határán belül terül el az egykori Révész-sziget. Más néven Rabok-szigete. Megint más néven: Pokol-sziget. Vagy akinek az előbbi nem tetszik: Paradicsom-sziget. Egyre kevésbé nevezhető szigetnek, amióta a révhez vezető macskaköves töltés megépült. Ennek már megvan 80 éve is, azóta halódik. Néha az árvizek még elborítják, de évről évre egyre jobban belesimul a Szentendrei-szigetbe. Lassan eltűntek feliszapolódott partjáról a strandolók, helyüket átvette a természet. Egykori mellékágában öles fűzfákat találunk, és legmélyebb pontjain sem csillogott már víz, amikor egy szép koraőszi napon arra jártam.

 

Makovecz Imre által tervezett, gomba formájú váróterem fogadja a Vácról érkezőket
a sziget déli részére áthelyezett révállomásnál.

A révhez vezető töltésről déli irányba kitekinthetünk az egykori mederre.
Ez a pocsolya képviseli jelenleg a mellékág összes víztömegét.

A töltésről északi irányba tekintve szép, üde, ligetes mező tárul szemeink elé.
Senki sem gondolná, hogy itt még 60 éve is a Duna vize hullámzott.

A sziget központi részein erdőgazdálkodás folyik. Példás sorokba ültetett unalmas erdő tárul a szemeink elé.
Egy fafaj, elvadult aljnövényzettel, melyet itt-ott felvidít egy-egy késői sárga liliomvirág.

A Vízművek egykor itt is csápos kutakat telepített, melyek a feliszapolódott parszakaszról már nem tudnak
több tiszta vizet adni. A vasbeton monstrumokat lassan eltünteti a kúszónövényzet.

A sziget pusztulásáért ez a sarkantyú (is) felelős. Körülbelül 250 méterre nyúlik be a Duna főágába,
a váci parthoz kényszerítve a sodorvonalat. A jobbparton, a lelassuló vízből lassan feltöltődik a mellékág,
miközben a Duna a főágban mind mélyebbre vágja magát.

A Révész-sziget a sarkantyúról fényképezve. Megfigyelhető a kőszórás két oldalán jelentkező
vízszint-különbség, valamint a megtelepedő bokorfüzesek is.

A sarkantyún nőtt bokorfüzesnek nincsen könnyű dolga, a víznyomás minduntalan eltorzítja törzsüket.
A folyásirányba tört fűzfák híresek uszadékfogó képességükről.

A Torda-sziget és a Révész-sziget közti mellékág déli kifolyása.
Kőszórással próbáltak meg több vizet tartani ebben a mederben.
Kevés sikerrel. Háttérben a Váci Fegyház épülettömbje látszik.

Ahol a természet gátat emelt a hordalékból, ott az ember átvágta a töltést, hogy több víz juthasson a holtágba.
Mindössze egy méteres a rés, ahol az friss vizet hozó árvizek áttörhetnek a feliszapolódott mederbe.
Itt az északi részen a legfiatalabb a sziget, ennek ellenére a legmagasabb pontja is itt található.

 

Keserűfű-rengeteg borítja a már hosszú ideje szárazon álló medret. Ha huzamosabb ideig tartó árhullám érkezik,
a lágyszárú növényzet eltűnhet, de a minden egyes árvíz után kiülepedő iszap folyamatosan emeli a
terep magasságát. Ezáltal egyre ritkább az elárasztás, és egyre könnybben telepedik meg a növényzet.

Mocsári nefelejcsből álló virágszőnyeggel fogadta a sziget a szeptemberi látogatókat.

A meder legmélyebb pontjain - ahol a legtovább tart a vízborítás - záródik utoljára a növénytakaró.
Sétánk végén a távoli fák között már felsejlik minden rossz forrása, a rév töltése.
A késő délutáni napfény által bearanyozott fűzfák még hívtak és csalogattak, hogy maradjak,
de lassan indult már a komp hazafelé.

Barangolás a Horvát-Dunakanyarban

IN ENGLISH

A címben szereplő "Horvát-Dunakanyar" kifejezésre nyilván sokan felkapják a fejüket, hogy ilyesmi nem is létezik. Azt nem tudom, használta-e már másvalaki előttem ezt a kifejezést. Ebben az esetben nem a látkép, vagy a hegyes táj miatt merül fel a hasonlat, hanem a Duna hirtelen irányváltozásai eredményezték ezt a szójátékot. Tekintsünk a térképre, és  tanulmányozzuk a Duna Kopácsi-rét és Vukovár közé eső szakaszát (1. kép).

1. kép A Horvát-Dunakanyar és a Drávatorok

Vác városától a Dráva torokig a Duna szinte tökéletesen egyenesen déli irányba tart. Abban a medrében, melyet a pleisztocén óta folyamatos nyugati irányú eltolódás jellemez. A Bajától délre zajló süllyedés, mely ebbe az irányba vonzotta a folyót a mai napig tart. A süllyedék fokozatos feltöltődése miatt alsószakasz jellegű Dunát széles ártér kíséri, melynek két szépen fennmaradt és védett példája a Gemenc magyar területen és a Kopácsi-rét (Kopački rit) már Horvátországban. A déli irány a Dráva torkolatánál hirtelen derékszögben megtörik, mintha a Duna ömlene a Drávába és nem fordítva. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, a Duna és Dráva jelenlegi torkolatának elhelyezkedése csupán egy pillanatfelvétel a földtörténet szempontjából. A Duna még a közép- és újkorban is körülbelül 20 kilométer széles ártéren állandóan vándorolva vette fel az ugyancsak gyakran új medret kereső Drávát. A jelenlegi torkolat elhelyezkedése a folyószabályozás következménye (2. kép).

2. kép Drávatorok (Darutól balra ömlik a Dráva a Dunába)

A Dunát az Erdődi-hát nevű löszvonulat téríti keleti irányba, mely helyenként 60 méterrel emelkedik a folyó 0 pontja fölé. A fennsík még mindig magán viseli a szlavóniai szerb pusztítás nyomait; aknamezőre figyelmeztető táblák, kiégett épületek, lassan újjáépülő katolikus templomok. Az Erdődi-hát területén magyar faluval is találkozhatunk Dalj község egyik része Dályahegy ma is magyar többségű település. A környéken bőven termő gyümölcsösök, hatalmas szántőföldek terülnek el. Keresztülautózva ezen a tájon, a Balaton-felvidék jutott eszembe leginkább.

A löszhátról kitűnő rálátást kapunk az alattunk elterülő Vajdaságra. A Duna partján Almás (horvátul: Almjaš) falu az első a Dráva torkolat után. A térképre pillantva látható, hogy a betorkolló Dráva vize még hosszú kilométereken keresztül nem keveredik el a Dunáéval. A jobb part mentén ez a csóva még sokáig kimutatható. (Az 1. képen látható különböző szinek a hordalékviszonyok különbözőségéből adódnak). Az összeadódó vízhozamok révén a folyó szélessége alaposan megnövekszik. Almás falu mellett volt alkalmam megfigyelni a folyószabályozási műveket egy rövidebb szakaszon a torkolat irányában. Itt már nem a tipikus vonalban leszórt kősarkantyúkkal terelik szűkebb mederbe a folyó vizét, hanem T-alakú sarkantyúk sorozatával (3. kép). Ott ahol a parthoz csatlakoznak erőteljes elmosás jelentkezik.

 

3. kép T-alakú sarkantyú Almásnál

Az almási mellékágban (4. kép) is megfigyelhető egy keresztgát, amibe két hatalmas átereszt (5. kép) építettek be, hogy biztosítsák a kicsiny kikötő folymatos vízellátását (6. kép) A partokon az átereszek következtében nagy területen szakad le a part, a hirtelen árhullámok következtében. Ottjártamokor az alacsony vízállás miatt nem volt kapcsolat a fő és mellékág között, így a kishajók sem juthattak ki a Dunára.

4. kép Az almási mellékág

5. kép Mellékágelzáró gát Almásnál

6. kép Horgászkikötő a mellékágban

A terepviszonyokat kihasználva a XV. században várat emelnek a fennsík egyik stratégiai pontjára Erdőd/Erdut faluban. Az Erdődi vár sorsát éppen a meredek löszfalak pecsételték meg. Az alámosott part omlásai magával ragadták a várfal északi részét (7. kép). A várat a XIX. században az Adamovich-Cseh család kriptává építette át, a várárokban ott feküdt egyik német nyelvű sírkövük  kettétörve. Az fentebb említett családnak a településen volt 1945-ig egy kastélya, mely később a hírhedt Arkannak volt a székhelye a szlavóniai háború idején.

7. kép Drótkötelekkel védekeznek a löszfal omlása ellen az Erdődi várban

A szeletes csuszamlások révén a leszakadt várfal egyes részei még láthatók a löszfalat borító sűrű bokrok között. A csuszamlásokat a folyószabályozás eszközeivel próbálták megelőzni, minél távolabb tartva a Dunát a löszfal tövétől. Sarkantyúk tömege épült a mederben, áttéve a sodorvonalat a vajdasági oldalra. A lassuló vízáramlás és a hordalék kiülepedése miatt több - mára egybeolvadt - sziget emelkedett ki a Dunából Erdőd vára alatt (8. kép).

 

8. kép Erdődi-szigetek, a gombosi hidak és kilátás a Vajdaságra

Erdőd községet elhagyva a Duna megkerüli a löszfennsíkot, hogy aztán Dályánál (Dalj) újra déli irányt vegyen föl. Vukovár környékén egy újabb váltás történik, ezúttal a Fruska Gora magaslatai térítik keleti irányba a folyót. De az már egy másik történet lesz.