Hol volt már az az idő 1854-1855 fordulóján, amikor a dunai ártér áthatolhatatlan rengetege még védelmet nyújtott az ott lakóknak az átvonuló török és királyi hadseregek ellen. A világ egy nagyot fordult a XVIII. században és a hatalmas erdők, mocsarak, holtágak és fokok már egyre inkább akadályává váltak a gazdasági "fejlődésnek".
 |
| A Sárvíz új torkolata. |
A Sárviz és a Sió vízrendszerek szabályozatlansága komoly akadálya volt a mezőgazdaságnak, valamint ezen kívül megnehezítette a kelet-nyugat irányú dunántúli kapcsolatokat. Nem véletlen tehát, hogy itt alakult meg először Magyarországon az első hazai vízitársulat, a Nádorcsatorna Társulat. 1810. szeptember 10-én, Simontornyán Podmaniczky József kir. biztos hathatós szervezőmunkája révén sikerült nekifogni a nagy munkának, melyet már hetven éve sürgettek Tolna és Fejér vármegyében az érdekelt felek. A konkurencia és az ellentábor azonban igen jelentős volt, főként a malomtulajdonosok voltak ellenérdekeltek a Sárvíz völgyének rendbetételében.
 |
| Mözs és Szekszárd határa még a régi medrek mentén fut. |
A munkálatok "fentről lefelé" azaz északról dél felé haladtak. Utoljára maradt a legnagyobb változást előidéző feladat, új torkolatot kellett találni a Sárvíznek. Egészen az 1850-es évek elejéig a Sárvíz torkolata Bátánál volt. A Sárvíz mintegy 50 kilométert kanyargott a róla elnevezett Sárközön keresztül a Szekszárdi dombok lábánál. Légvonalban ugyan csak 27 kilométer a távolság, de a közel sík, elhagyott folyókanyarulatok százait, ezreit rejtő lapályon minduntalan eltérült ez a vízfolyás.
1854-ben aztán elért a Sárvíz-szabályozás a Dunához. Új torkolatot kellett találni a folyónak, hogy a Sárközben a mezőgazdaság válthassa fel a nádasokat, szittyós réteket. A mérnökök választása a közigazgatásilag az egykor duna-tisza-közi Bogyiszlóhoz tartozó Taplósi-Holt-Dunára esett. Az egykor a Palánki-szigeten álló török vártól majdnem nyílegyenesen meghúzott új meder nyomvonala mindössze 4 kilométer volt. A Taplós a Duna egyik rövid életű, gyorsan lefűződött meandere volt Tolnától délre. A Tolnai-Dunát holtággá változtató munkálatokról már írtunk a blogon, a várszegi átvágás mindössze két évvel előzte meg a Sárvíz torkolatának áthelyezését (1852). Azaz a Sió és a Sárvíz vize már egy kétszeresen is holtággá változtatott mederbe került. Hosszú évek során napjainkra az egykori Duna főmeder a Sió szélességére csökkent, ma már szinte fel sem ismerni.
 |
| Elmocsarasodott régi medrek a szekszárdi vámház környékén. |
A bejegyzés apropóját ennek az átvágásnak a kataszteri megjelenítése adja. Közvetlenül az csatorna kiásása után készült el az a tolna vármegyei kataszteri térkép, mely a Tolnához kapcsolt Mözs és a megyeszékhely Szekszárd határát ábrázolja. A térkép nemrégiben került fel a mapire.eu honlapra.
Ezen még mindig megtalálható az egykori birtokszerkezet, melyet mint egy forró kés a vajban vágott keresztül a csatorna. Külön érdekessége a térképnek, hogy valamennyi korabeli tulajdonos neve szerepel a parcellákon, így családfakutatáshoz sem utolsó dokumentum.
Természetesen ezeket az apró parcellákat 1945 után már hiába keresnénk. A folyószabályozás és árvízvédelem lehetővé tette a mezőgazdasági hasznosítást a Sárköz északi részén is. A nagytáblás művelés a téeszesítéssel köszöntött be. Ez pedig nem csupán a korábbi birtokszerkezetet tüntette el, hanem az annak rajzolatát meghatározó vízrajzi hálózatot is.
Nagyobb esőzések, áradások után ez a vízrajzi mintázat még nyomozható, a parcellák nyomát pedig már végleg elmosta az idő.
