Schwarze Lackenau

IN ENGLISH

Bécsben az 1870-1875 közötti folyószabályozás, majd az ezt követő urbanizáció után nagyon kevés eredeti folyóág maradt fenn az egykor igencsak szövevényes bécsi Dunából. Ennek ellenére a régi vízrajzi nevek a mai napig fennmaradtak az osztrák fővárosban, lépten-nyomon olyan utcanevekbe és településrészekbe botlunk, mint például a floridsdorfi Am Hubertusdamm út, az Überfuhrstraße, a Floridsdorfer Aupark amelyek mind az egykori dunai sziget, a Schwarze Lackenau történetéhez kapcsolódnak. Annak ellenére, hogy ez a sziget több mint másfél évszázada megszűnt létezni, az árvízjárta mezőket beépítették, a betemetett, majd részben revitalizált mellékágát, talán kegyeleti okokból meghagyták zöldfelületnek, amit bárki bejárhat, feltéve, hogy tisztában van azzal, mi volt egykor a lába alatt. Ami persze egyáltalán nem nyilvánvaló.

A Schwarze Lackenau a nagy bécsi folyószabályozás előtt

Bécs felett a bal parti Bisamberg hasonló helyzetben van, mint a folyásirányban következő "kapu" Dévény és Hainburg között, részmedencékre tagolja az osztrák Dunát. Felette a Tullni-mező egykor hasonlóan gazdag szigetvilággal rendelkezett, mint a Bisamberg alatt kinyíló Morvamező. A Schwarze Lacke az egyik első morvamezei, balparti Duna oldalág volt, amely Langenzersdorf alatt, a templomáról könnyen felismerhető Leopoldsberggel szemben ágazott ki, és a hét kilométer hosszú, fordított "S" alakú meder Floridsdorf mellett tért vissza a főágba. Az általa körülölelt sziget, hasonlóan sok más Bécs-környéki társához hasonlóan "Au" néven volt ismert, manapság a Schwarze Lackenau vízrajzi név településnévvé alakult át. 

Bécsben annak ellenére, hogy nagyon kevés maradt meg a régi dunai szigetekből, ezek története remekül dokumentált, a példaértékű Wasser | Stadt | Wien kötet térképei szerint a különböző formában, de már a XVI. században is megvolt ez a mellékág, amely mellett hol egy, hol három különálló sziget feküdt. Ezzel szemben a partján mindössze egyetlen település, Jedle(r)see dacolt a Morvamezőre rendszeresen kiöntő Duna pusztításával, mint például az Erdődy grófok helyi udvarháza falán táblán megörökített 1830. márciusi  árvízzel.

A XVIII. század során megszaporodó, és egyre nagyobb vízszinttel tetőző árvizek Bécsben különösen rettegett események voltak. Az emberéletben és a településekben okozott károk mellett a levonuló árvizek után minden egyes alkalommal új zátonyok, új szigetek alakultak ki, a régiek formája megváltozott, egyes ágak feltöltődtek, más ágak pedig megindultak a főággá válás útján. Bécstől északra, a Schwarze-Lacke-ág szabályozása is egy ilyen vízhozamváltozás miatt vált szükségessé, a XVIII. század derekán félő volt, hogy a Duna főága egyre inkább ezen az ágon keresztül a Morvamező irányába tér ki, ezek a mederáthelyeződések nemcsak a környező mezőgazdasági területeket fenyegették pusztulással, de fenyegették Bécs kereskedelmét is, amennyiben a korábbi, jobb parti hajózó útvonalak feltöltődnek. Tehát egyszerre kellett a jobb parti Nußdorf mellett biztosítani, hogy a Donaukanal elődjének számító Duna-ág elegendő vízutánpótlást kaphasson, és lezárni a bal parti ágakat. 

Hét évnyi vita után 1776-ban a bécsi Haditanács jóváhagyta a soproni születésű vízépítő mérnök, Hubert János Zsigmond tervét, és megbízta őt egy 7 km hosszú védőgát építésével Langenzersdorf és Nußdorf között. Ehhez több mint 50, a főmederbe nyúló sarkantyú tartozott, amelyek az új töltést védték a part eróziójától. A Duna folyása már a tervek készítése közben is jelentősen megváltozott, ezért Hubertnek menet közben módosítania kellett a terveket. A meglehetősen szabálytalan vonalvezetésű töltés több kisebb-nagyobb folyóágat zárt le, mindegyik potenciálisan magában hordozta az árvizek idején az átszakadás lehetőségét. Az egyik ilyen kisebb ág a Schwarze Lackenau területét középtájt majdnem kettévágó, az átszakadás előtti utolsó pillanatban elzárt Scheibgraben volt. A szigeten keresztben is épült egy töltés, a Kommunikationsdamm célja az volt, hogy biztosítsa az összeköttetést Nußdorf felé, a végén egy révátkelés működött. Csahogy a Hubertusdamm a legető legrosszabb időszakban készült el. 

A XVIII. század végén a bécsi szakaszon egyre gyakoribbá váltak az árvizek, volt, hogy évente több is elöntötte a Schwarze Lackenaut, ezek sorban a következők voltak a Historische Hochwässer der Wiener Donau und ihrer Zubringer alapján: (1771 július, 1775 január, 1776 február, 1777 június, 1784 február, majd augusztus, 1785 március, június, július és augusztus, 1786 június, július, augusztus). Alig négy évvel a töltés elkészülte után a legnagyobb, 1787. novemberi árvíz alaposan megrongálta a töltést és újra megnyitotta a Schwarze-Lacke-ágat, amit később egy "sekély" gáttal zártak le újra (Seichdamm) de akárhogy is történt, a Hubertusdamm képezte az alapját és az első szakaszát a később a Morva-folyó torkolatáig megépített, nyílegyenes vonalvezetésű  Morvamezei árvízvédelmi töltésnek.

A Hubertusdamm eredeti nyomvonala 1783-ban

Bécsben ez a szabályozás 1870-1875 között rendkívül drasztikus változásokat okozott, végleg felszámolta a város környékén a Duna tájformáló szerepét, és lehetővé tette az urbanizációt a mentesített területeken. És egyben lezárta a Schwarze-Lacke-ágat, levágta a Schwarze Lackenau sziget nyugati részét, ami azzal járt, hogy a soproni Hubert mérnök töltésének maradványait is elegyengették az árhullámok levezetésére kialakított Inundationsgebiet sivár területén. Érdekes módon a sziget alsó csúcsa Floridsdorf mellett megmaradt, ez a Floridsdorfer Aupark. 

A Duna régi és új nyomvonala Jedlesee és Floridsdorf között 1870-1875.

A Duna tájformáló szerepét az ember vette át a mentesített árterületen, a Schwarze Lackenau területén, amíg sziget volt, alig egy-két ház állt 1870-ig, jellemzően hajóépítőműhelyek, révházak, vendéglők, vagy uradalmi épületek. A bécsi városiasodás először Jedlesee-t érte el, a sziget területét az első világháború utáni lakásínség miatt parcellázták két fázisban, elsősorban kiskerteket, családi házakat építettek, ezt az arculatát a településrész a mai napig meg tudta őrizni. Annak ellenére, hogy a Schwarze-Lacke-ágat legkésőbb 1939-ig fokozatosan feltöltötték, a régi meder területe nem épült be. 

A már betemetett Schwarze-Lacke-Duna és a felparcellázott sziget 1939-ben

Legtovább a Jedlesee alatti szakasz őrizte meg a folyómeder formáját, ezt a részt 1945 után töltötték fel a II. világháborúban lerombolt épületek anyagával, később egyes hírek szerint szeméttel, ipari szennyezésekből származó földdel folytatták a munkálatokat, amely légifotók alapján még 1956-ban is zajlott. Helyszíni bejárás alapján a feltöltés egyáltalán nem volt egyenletes, valószínűleg a birtokviszonyok miatt. A parti magántelkek mederbe nyúló részei őrizték meg jellemzően a legmélyebb részeket, váltakozva hol a szigeti, hol a parti oldalon, elsősorban a Jedlesee-i templom feletti szakaszon. Egy hosszabb mélyedés található a Teslagasse mellett az Aupark Jedlesee erdős területén is, de ott, ahol a hatóságok játszótereket, sportpályákat létesítettek, az elegyengetés jóval alaposabb volt. 

A legutolsóként feltöltött déli szakasz 1956-ban.

Az utolsó jelentős beavatkozás 1984-1992 között zajlott, amikor a Duna medersüllyedése miatt a Morvamező talajvízszintcsökkenése a mezőgazdaságot kezdte fenyegetni. A Duna-szabályozás káros hatásai egy újabb beavatkozást tettek szükségessé, a Schwarze-Lacke-ág északi részének revitalizálásával építették meg a Marchfeldkanalt, azaz a Morvamezei-csatornát. Ez a csatorna tulajdonképpen Langenzersdorfnál ágazik ki a Dunából, de több kilométeren keresztül a Dunával párhuzamosan fut, az egykori Schwarze-Lacke-ág felhasználásával vezették ki kelet felé és tart majdnem egészen Dévényig. 

Vízzel csak ezen a szakaszon találkozni, de úgy tűnik, már ez is előrelépés a bécsi viszonyokhoz képest.

A Schwarze-Lacke-Duna (mostanában Morvamezei-csatorna) revitalizált északi része

Itt-ott felszínre bukkannak a feltöltésnél használt sitthalmok

1870-ig itt csónakról lehetett volna csak a Jedlesee-i templomot fotózni

A Lorettómezei sportpálya, háttérben az eredetileg a Duna-parton épült templommal

Szent Flórián és az 1830-as árvíz a Jedlesee-i Erdődy-udvarház falán.

Se rák, se víz

pedig elvben mindkettőre szükség lenne, hogy Bécsben egy régi Duna-ágat Krebsenwassernek nevezzenek. Ha már nincs egyik sem, talán jobb is lenne annak nevezni, ami: Unteres Heustadlwassernek, ugyanis ez a két víztest a nagy bécsi Duna-szabályozás előtt egy közös medret alkotott a Práterben. 

Hogy miről is van szó? Az 1875 előtti és utáni bécsi Duna arculata között ég és föld a különbség. A folyószabályozásig a bécsi szakasz egy állandóan változó, átalakuló, a sziget- és zátonyképződésnek igencsak kedvező terület volt, ahol nem alakulhatott ki egy markáns főmeder, ahol a bécsieknek állandó küzdelmet kellett vívni az évről-évre változó medrű folyóval, és ahol a jobb és balpart közötti kapcsolattartás meglehetősen nehéz volt. A Krebsenwasser őse, a Heustadl-Duna egykor a bécsi Duna egyik főága volt, amely az 1600-as évek elejétől kezdett a jobb part, azaz Bécs felé vándorolni, majd a XVIII. század elején érte el legnagyobb szélességét. Kanyarulatfejlődése átszakította a Lusthaus felé vezető fasort és 1704-1713 között azzal fenyegetett, hogy átszakad a Bécsi-ágba is, ami a mai Donaukanal elődje volt. Ezt a katasztrófát egy mederelzárással sikerült elkerülni, de emiatt a század folyamán a Heustadl-ág fokozatosan elsorvadt, és már csak egy mellékág volt a sok közül, amikor 1875-ben végleg elzárták a főágtól. 

A Krebsenwasser és a Heustadlwasser kettévágása 1875 után (mapire.eu)

A bécsi Praterben összesen négy egykori Duna-ág maradt meg az 1875-ös radikális folyószabályozási beavatkozás után, amikor is a Duna történetének egyik legnagyobb szigetfelszámolása zajlott. A maradvány-ágak közül bejártuk már a Kéjlaki-Dunát (Lusthauswasser) és a Heustadlwasser felső ágát. A bécsi szigettenger felszámolása egyetlen nyílegyenes mederrel azt eredményezte, hogy a város megkezdhette a terjeszkedését az árvízmentessé váló területeken a Duna-medrek labirintusa, a zátonyok és szigetek rovására. 

Hol járunk, mit látunk? A sorvadó Hesutadlwasser és a bécsi Práter. (forrás)

Mivel a Prater réges-régen Bécs városligeteként funkcionál, az itteni beépítésnek nagyjából gátat szabtak a természetvédelmi szempontok, és fennmaradhattak bizonyos nyílt vízfelszínű mederszakaszok, de például Európa egyik legforgalmasabb közlekedési útvonalát, a nyolcsávos A23-as autópályát mégiscsak itt vezették keresztül 1978-ban.

A Práter alsó része az új Donaukanal nyomvonallal. (forrás)

Az autópálya kapcsán annyit legalább figyelembe vettek, hogy hídként vezették át az erős, parkos területen, azonban ez mégsem az a klasszikus lombkoronasétány, amit egy ilyen helyre normális esetben építenének. A helyhiány miatt Bécsben, és más nagyvárosban is az infrastrukturális beruházások sokszor a maradék természetvédelmi területek rovására valósulnak meg, mint például a balparti Lobau árterén keresztül tervezett újabb bécsi közlekedési folyosó esetében. Ha csak magát a Krebsenwassert nézzük a Felső-Heustadlwasser nélkül, itt is két út darabolta tovább a megmaradt Duna-holtágat. A Haustadlwasser és a Krebsenwasser megszakadásától, a Praterkai vasúti megálló környékétől keletre a Lusthaus csillagához északkelet felől érkező Aspernallee az első. Ezen közúti forgalom halad, a metszéspontban egy keskeny áteresz biztosítja az összeköttetést a két mederrész között. A bécsi horvátok által látogatott Maria Grün katolikus templomától keletre egy keskeny földtöltés vezet át a medren, alatta ugyancsak betongyűrűből épült áteresz van, ezen az úton viszont csak egy kirándulók által használt erdei ösvény vezet keresztül a Dammhaufengasse felé. Ezen kívül egy további ösvény is átvezet a medren, ott ahol az erdő kissé felnyílik és egy nádasnak adja át a helyet, jelezvén, hogy e mélyedésben még nem érett meg az idő a fásszárúak térhódításához.

A Krebsenwasser Aspernallee felőli, mára beerdősült medre.

Töltés a régi medren keresztül, a Dammhaufengasse felé, alatta áteresszel.

Ahol még nem hódít az erdő...

A Krebsenwasser reggeli fényben, keresztben.

A Krebsenwasser reggeli fényben, hosszában.

Azért maradt némi víz, háttérben egy üzemen kívüli vízmércével

A Krebsenwasser keleti vége, ahol a növényzet még nem vette át az uralmat

Élők és holtak.

2025. október 28-án a Krebsenwasser medrének csupán a legmélyebb részében volt némi víz, amit többnyire nádas rejtett el a kíváncsi szemek elől. Remélhetőleg ha maradt néhány példány a névadó rákok közül, itt vermelhetnek el, csapadékosabb időkre várva. A 30 méter széles és 300 méter hosszú mederrészben lévő egyetlen vízmérce ebben az időpontban szárazon állt. 

Az Aspernallee felé eső beerdősült szakaszon a meder morfológiája ugyan felismerhető volt, ám semmiben sem különbözött növényvilágában a környező, magasabban fekvő erdőrészektől. A talaj valamennyire süppedősebb és nedvesebb volt, de felszíni víznek nyoma sem volt, és erre nem is emlékeztetett semmi. A Krebsenwasser mélyebb része vélhetően csak talajvízből és csapadékból kap vízutánpótlást, amit az alig kétszáz méterre folyó jelenlegi főág alacsony vízállása leszívhat a kavicságyon keresztül. 

Az a vízhiány, holtágkiszáradás, beerdősülés amit a Krebsenwasser esetében tapasztalni nem csak a Práterben figyelhető meg, hanem a szemközti parton megmaradt Lobau területén is. Ez egy természetes folyamat, hiszen a vízáramlás hiányában (árvizek bejutása a Práterbe gyakorlatilag lehetetlen manapság) a vízbe hulló por, falevél, szemét, stb. képtelen kiürülni. Ez a folyamat azonban lehet gyorsabb vagy lassabb is, annak függvényében, hogyan alakul a terület csapadékviszonya és talajvízállása. A 2025-ös év a rendkívüli kisvizei miatt fog bevonulni a hidrológia történetébe, ennek a helyzetnek a leképződése mutatkozik meg a Krebsenwasser esetében is az őszi kisvizes időszakban. 

Itt sem maradt más hátra, mint a végleges kiszáradás dokumentálása.

Folyóparti Mária és Vindobona pusztulása

IN ENGLISH

Léteznek beszédes földrajzi nevek a Duna mentén, néha a legváratlanabb helyen lehet rájuk bukkanni, sokszor a folyótól már távol, mint például Bécs egyik legrégebbi temploma esetében. A gótikus Maria am Gestade templom német elnevezése egyértelműen utal arra, hogy építése idején a folyóparton állt, azonban ma már több utcányira és 320 méterre található a Donaukanaltól. A dunai hajósok egykori templomának beszédes neve visszavezet bennünket a bécsi városi vízrajz régmúltjába, és magyarázatot ad Vindobona későrómai légiótáborának különös formájára is.

Vindobona legiotábora a III. század előtt egy idealizált képen (forrás)

42 lépcsőfok. Ennyit kell megmásznia annak, aki a Salzgries utcából szeretne eljutni a Folyóparti Mária római katolikus templomhoz, a korábbi birtokos passaui püspökségről elnevezett Passauer Platzra. De ugyanennyi lépcsőfok magasodik azok előtt is, akik a Tiefer Graben (Mély Árok - újabb beszédes földrajzi név!) felől érkeznének ugyanide, de valószínűleg még ennél is nagyobb szintkülönbséget kellett legyőznie a középkori dunai hajósoknak, akik a partfal alatti dunai kikötőből kapaszkodtak fel a magasparton álló templomhoz, hiszen az azóta végzett feltöltések jelentősen csökkentették a szintkülönbségeket az évszázadok során. Ez a lépcsőkkel kijelölt magaspart kelet felé egészen a Schwedenplatz-ig követhető, ezen a magasparton áll Bécs legöregebb temploma is, a legenda szerint 740-ben alapított Ruprechtskirche is. A Folyóparti Mária templom, és a közvetlenül mellette húzódó középkori városfal évszázadokon keresztül meghatározta Bécs dunai látképét, kezdetben a Duna fölé magasodó alámosott magasparton épülő fakápolnát, majd a XIV.-XV. század fordulóján gótikus stílusban átépített templomot, és az 56 méter magas tornyát még a tizenöt méteres szintkülönbség is tovább emelte. 

A Mária-lépcső 42 foka a Passauer Platz felé.

Bécs Duna jobb parti területét általánosságban egy laposabb görög színházhoz lehetne hasonlítani, ahol a térszín fokozatosan és arénaszerűen lejt a Duna felé. A jégkorszak végén ez a lejtés még kevésbé volt egyenletes, laposabb felszínek váltakoztak meredekebben leszakadó részekkel, mintha ezek is lépcsők lettek volna. Ezt a lépcsőzetes, teraszos formakincset a Duna változó vízhozama alakította ki a jégkorszakban, főként klimatikus és tektonikai okokból, a magasabban fekvő teraszok kavicsanyagát a jégkorszakban löszrétegek is befedték. Csakhogy ezek a terasz-generációk kialakulásuk óta fokozatosan ki voltak téve a Duna rendkívül erőteljes oldalazó eróziójának, ami a Duna helyi fonatos, ágakra szakadozó mederviszonyai okoztak. Bécs városmagja is egy ilyen ármentes dunai teraszon jött létre, méghozzá a legfiatalabb ún. Práter teraszon. A Práter terasz a jégkorszak végén, a Würmben alakult ki, kavicsanyaga Bécsben a tengerszint felett 145-153 méteres magasságban rakódott le.

Bécs folyóteraszai. Lilával és hatos számmal a legfiatalabb Práter terasz. (forrás)

A római katonai mérnököknek meglehetősen jó érzékük volt a táborhelyek megválasztásához, jellemzően folyami átkelések mentén, ármentes térszínen, utak kereszteződésében, jól védhető területen és friss ivóvízforrások mellé telepedtek. Bécsben is a lehető legközelebb építkeztek a folyóhoz, ahol Pannonia provincia meghódítása után a Római Birodalom az ármentes Práter teraszon egy palánktábort épített segédcsapatai számára. Vindobona esetében kissé problematikus volt a dunai átkelés a 6-10 kilométer széles, szigetekkel, zátonyokkal tarkított ártéren, ahol a Dunának sokszor konkrét főága sem volt. A rómaiak a ma jobbára már csak a sörmárkáról ismert, a löszös felszínbe mélyen bevágódó Ottakringer-patak dunai torkolatát választották ki a katonaság számára, amely a már említett Tiefer Graben eróziós nyomvonalán folyt, természetes várárkot biztosítva Vindobona katonai tábora számára. Annak is komoly oka volt, hogy nem a Wienfluss partján épült fel az erőd, ugyanis a Bécsi-erdő márgás kőzet és talajviszonyai miatt a csapadék csak kisebb mértékben tud elszivárogni, így a nagyobb esőzések pusztító árvízként hömpölyögnek a Duna felé, a mederben lerakódott hordalékkúp pedig nemcsak a hajózást is akadályozta, de a Duna-ágak kanyarulatfejlődését is alapvetően befolyásolta a jobb parton.

A bécsi folyóteraszok keresztmetszete. Lila: feltöltés, szürke: lösz, zöld: teraszkavics (forrás)

Az I. és II. század fordulóján épült fel a szabványos és szabályos római legiotábor, a Duna mentén számtalan helyről ismerős elrendezéssel, de fontos megjegyezni, hogy a táborok tájolása nem mindig igazodott a fő égtájakhoz, Vindobonában 45 fokos elérés tapasztalható, azaz nem a tábor oldalai adják ki a fő égtájakat, hanem a sarkai. Falon belül a parancsnoki épületek, kaszárnyák, fürdők raktárak egy megszabott rendben helyezkedtek el a téglalap alaprajzú, három kapuval ellátott kb. 450*500 méteres, elegyengetett (18,5 hektáros) területen. A tábor 3 méter széles kőfalát tornyok tagolták, ezeket a nagyobb háborúk után a romokból új formában újjáépítették. A legiótábor belső területén szabályos utcahálózatot alakítottak ki, és ez az utcahálózat a városfalakkal, árkokkal együtt a mai napig meghatározza Bécs város utcahálózatát és elrendezését. Azonban a régészeti feltárások során a kutatók nem tudták rekonstruálni ezt a szabályos alaprajzot, az északi részről nem kerültek elő leletek, és épületek alapjait sem sikerült azonosítani. A feltárt római városfal ezen a szakaszon egy természetes leszakadást követett a Maria am Gestade és a Ruprechtskirche között. Mivel nem valószínű, hogy a rómaiak Vindobonában szándékosan eltértek volna a jól megszokott sémáktól, feltételezhető, hogy az erődfalat valami helyrehozhatatlan pusztító hatás érhette, ami nem tette lehetővé, hogy az erődöt a megszokott formában állítsák helyre. Ilyesmire egyetlen korabeli barbár ellenfél sem volt képes, csak a Duna. 

A Salzgries-Dunaág által alámosott partszakasz az erődfalon belül. (forrás)

Két különböző forgatókönyv jöhet szóba; fokozatos erózió, ami évtizedről-évtizedre fejtette ki hatását fokozatosan elmarva a magaspart oldalát és rajta az erőd falát, valamint egy egyszeri, rendkívüli esemény. Utóbbi a valószínűbb. Valamikor a III. század során egy extrém magas árvíz vonult le az ágakra szakadó bécsi Dunán és annak akkori legnyugatibb ágában, amelyet a tudomány a mai nyomvonalán haladó utcáról Gonzagagasse-ágnak nevezett el. Ez volt az a Duna-ág, melynek partján eredetileg Vindobona felépült, amikor a Práter terasz a mai helyzetnél keletebbre végződött el. A római legiótábor azonban a kanyarulat külső ívén feküdt, ahol a sodorvonal közelsége miatt már középvíznél is jelentkezhetett partelmosódás. Itt valószínűleg nem egyszerű partelmosódásról volt szó, hanem egy Duna-ág áthelyeződéséről, melynek volt tektonikai előrejelzettsége a teraszanyag feküjét alkotó pannon agyagrétegek törésvonalaiban, azaz csuszamlások is súlyosbíthatták a helyzetet. 

A Duna több mint 100 métert hordott el a folyóteraszból, lerövidítette az Ottakringer-patak alsó szakaszát, akár több millió köbméternyi teraszanyagot elhordva a Práter teraszból, egyúttal Vindobona nyugati külvárosából és Vindobona castrumának északi sarkából. Sőt, az is elképzelhető, hogy a külvárosi amfiteátrum is ezen a helyen állt, és az is a Dunába omlott. Hasonló mederváltozások egyáltalán nem voltak ritkák a szabályozás előtti időszakokban Bécs környékén, gyakran előfordult, hogy uszadék, vagy más mederanyag lezárt egyes ágakat, ezek új utat keresve szigeteket zátonyokat, sőt városrészeket, hidakat is lebontottak. Severin Hohensinner ábrái ezt a folyamatot mutatják be az elmúlt két évezredben. 

42 lépcső a Maria am Gestade templomhoz

Vélhetően a tábor leomlott kőanyagával még a római korban sikerült stabilizálni a leszakadt partfalat, és újjá lehetett építeni a tábor északi falát az újonnan kialakult folyóág mentén, amit a tudomány egy másik utcáról Salzgries-ágnak nevez. Ez az utcanév is beszédes földrajzi név, az itt kikötő sószállító hajók emlékét őrzi. Vindobona ekkor már túl volt a fénykorán, nagyjából hasonló hanyatlás ment végbe gazdasági-társadalmi tekintetben, mint Aquincumban. A történelem egy pontján az egyre fogyó és szegényedő lakosság beköltözött az erőd falai közé, mígnem valamikor az V. század elején megszűnt a római közigazgatás és a tábor a külvárossal együtt romba dőlt. Ha volt is kontinuitás a lakónépességben, erre a régészet nem talált nyomot, a legkésőbbi érme 408-ból származik és a század közepe után egy régészeti leletnek híján lévő réteg képződött a római romok felett. 

Lépcsők a Ruprechtskirchéhez, Bécs legöregebb templomához

A Salzgries Duna-ág azonban maradt, ahol volt, a kicsorbult, romba dőlt római erődfalak északi előterében, sőt ezer évvel később a Maria am Gestade templom róla kapta a nevét. Éppen időben történt ez a névadás, ugyanis a korábban egész biztosan hajózható méretű folyóág a XII. század során fokozatosan feliszapolódott, lefűződött, és a meder a magasparttól eltávolodva északkelet felé helyeződött át az úgynevezett Porzellangassen-ágba, de nyugaton még mindig belül maradva a mai Donaukanal nyomvonalán. 

Ókori és középkori mederváltozások Bécs belvárosában.
1. Gonzagagasse-ág 2. Salzgries-ág 3. Porzellangassen-ág 4. Ottakringer-patak
10. Wienfluss 11. Vindobona árokrendszere (forrás: Wasser | Stadt | Wien)

A III. századi Duna-meder áthelyeződés olyan elegyengethetetlen nyomot hagyott Bécs városszerkezetén, ami nemcsak az szintkülönbségekre, de a város úthálózatára is hatással volt. Sem a több ezer éves emberi felszínformálás, sem az 1875-ös nagy bécsi folyószabályozás nem volt képes eltüntetni az éppen a beépítés miatt konzervált dunai forma kincset. És ha figyelmesen hallgatjuk a beszélő földrajzi neveket, azok elbeszélik nekünk az évezredek alatt végbemenő történelmi és földrajzi változásokat. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• https://tobias-lib.ub.uni-tuebingen.de/xmlui/bitstream/handle/10900/61026/CD71_Gietl_et_al_CAA_2003.pdf?sequence=2&isAllowed=y
• https://www.wgm.wien.at/hydrogeologische-forschung/news/flut-von-vindobona
• https://www.geschichtewiki.wien.gv.at/Salzgries
• https://www.wien.gv.at/kulturportal/public/grafik.aspx?bookmark=0nZLRk2zFUYHn7dFw-aI3RRwpAtZGVBFvuBteonQ1N1C4dSRsFu7fFg-b-b
• https://de.wikipedia.org/wiki/Vindobona
• https://www.wgm.wien.at/fileadmin/docs/hydrogeo-forschung/2022/Vortr%C3%A4ge/Pr%C3%A4sentation_WGM2022.pdf

Borisz Bécsben

2024. szeptember 11-én az Olasz Meteorológiai szolgálat Borisznak keresztelte el azt a légköri jelenséget, amely extrém mennyiségű, napokon át tartó csapadékkal és orkánerejű széllel járt, rekordközeli áradásokat okozva Közép-Európában, az Adriai-tengertől egészen Lengyelországig, különösen súlyosan érintve Csehországot és Alsó-Ausztriát Bécs középponttal. A bejegyzés gerincét adó szürkén ködös fényképek a dunai árvíz tetőzése előtt, szeptember 14-én és 15-én készültek az osztrák fővárosban. 

Kormoránok figyelik az emelkedő vízszintet Brigittenau csúcsán.

Borisz az úgynevezett V (római ötös) b időjárási mintázatba illeszkedik, mely nem egy új jelenség, egy hasonló vihar okozta az ausztriai rekordárvizet és a katasztrofális szigetközi árvizet 1954-ben, és közvetve a "Fritz Walter időjárást", avagy a magyar vereséget a berni foci VB döntőben. A Borisz meteorológiai háttérről a fenti két linken lehet bővebben olvasni, a csapadékzónák szeptember 12-15. közötti vándorlásáról a Hungaromet tett közzé látványos videót. 

A korneuburg-i vízmérce alapján a Duna szeptember 16-án, hajnali kettőkor tetőzött Bécsben 760 centiméteres vízállással, amely 49 centiméterrel maradt el a 2013-ban mért rekord vízállástól (LNV: 809 cm). Az írás idején elhúzódó, tartós magas vízállással indul meg az apadás. Ebből lehet következtetni, hogy a magyar szakaszon, szeptember 20-21-22-én is várhatóan hasonlóan alakul a helyzet, az előrejelzések szerint a magyar vízmércéken is fél méterrel marad el várhatóan a tetőzés a 2013-as értékektől. A korneuburg-i tetőzés vízhozama körülbelül 10300 köbméter volt másodpercenként. 

Hidrológiai okai vannak annak, hogy Bécsben a korneuburg-i vízmércét  használják, itt ugyanis a Duna még egységes mederben folyik, délebbre Langenzersdorfnál található a Donauinsel csúcsa, ahol a folyó kettéválik, igaz zsilippel, de a vízhozam egy részét a Donauinsel keleti medrébe terelik, aztán Nußdorfnál ismét zsilip osztja meg a főág vízhozamát és ereszti be az áradás egy részét a Donaukanal-ba. Ezt a vízhozamot muszáj kontrollálni, tekintettel kell lenni a sűrű beépítésre és a csatorna mentén található szórakozóhelyek és egyéb létesítmények igényeire, de mivel a Donaukanal-t nem "védi" zsilip az alsó torkolatánál a főág visszaduzzasztó hatása ebben a csatornában is érvényesül. A vízszintet ugyancsak befolyásolja a csatorna belvárosi szakaszán a Wienfluss, azaz a Bécs-folyó, ami normál esetben egy átlagos patak külalakját ölti, időszakos vadságára csak a bécsi mérnökök munkája, a kikövezett, szélesnek meghagyott meder paraméterei utalhatnak. A Wienfluss viszonylag nagy esésű medre a helyi Urániánál torkollik a Duna-csatornába.

Szeptember 14-15-én Bécsben folyamatosan esett az eső, és fújt a viharos szél, bár ez utóbbi nem számít rendkívülinek a meglehetősen szeles városban. Az eső viszonylag kis cseppekben esett, nem úgy, mintha dézsából öntenék, de a szélcsatornaként funkcionáló helyeken, utcák torkolatában és a folyóparton gyakran vízszintesen esett. 

Különböző vízszintek a Donaukanal hajózsilipjében (Nußdorfer Schleuse), kilátással a főágra észak felé. Előtérben a Donaukanal szabályozott vízszintje látható, méterekkel a főág áradó vízszintje alatt. 

Távolban a főágat és a Donauinselt is átívelő Nordbrücke, az áradó vízszint szeptember 14-én délben még nem érte el az evezősklub előterében található kikötőhelyet.

Kilátás a Duna főága és a Donaukanal által körülölet városiasodott sziget északi csúcsára, és a lokális maximumot jelölő beton jégtörőre. Balra a nußdorfi part, jobbra a mesterségesen felépített Donauinsel erdei.

Viharos szél által tépett fák a szigetcsúcson található evezősklub mellett, előtérben a Donaukanal legszakibb része a zsilip fölött, ahol még a Duna-főág vízállása látható.

A Nußdorfi betáplálózsilip a Schermelbrücke büszke oroszlánjaival. Itt zajlik a Donaukanal vízkormányzása, döntik el árvízi helyzetben, hogy a főág vízhozamának mekkora részét eresztik rá a bécsi belvárosra.

Kilátás a dunai árvízre a Leopoldsberg kilátójából. Balra Klosterneuburg, előtérben a Donauinsel csúcsa és Langenzersdorf, háttérben, az esőfüggöny mögött Korneuburg. 

Kilátás a Leopoldsberg kilátójából délkelet felé. A hosszan elnyúló Donauinsel beleveszik az esőfüggönybe, de a Duna egyelőre nem lépett ki az alaposan megregulázott középvízi medréből. A Kahlenbergerdorf fölé magasodó erdős domb takarja ki a nußdorf-i zsilipet. 

2024. szeptember 15. reggel, a Wienflussportalból kizúdul a megvadult Wienfluss a Stadtparkon keresztül folyó torkolati szakaszának felső szakaszán. A szürkésbarna szennyes áradat minden elképzelhető dolgot szállít magával, amit csak sikerült elragadnia a felső, kevésbé szabályozott szakaszán. A lebegtetett, görgetett hordalék, valamint az uszadék a Donaukanal-on keresztül kijut a főágba, egy jelentős hányaduk vélhetően a bősi tározótérben fog lerakódni. 

Eséstörés a Wienfluss kiépített medrében a Kleiner Marxerbrückéről fotózva. A medret lépcsőzetesen alakították ki, ezeken a helyeken a víz megszalad. Háttérben az U4 metró hídja és a fölötte átívelő Zollantssteg. A metró ilyen vízállási helyzetben még járt, nem sokkal később azonban leállították a forgalmat.

A Wienfluss torkolata a Donaukanal fölé magasodó bécsi Urániánál. A sétány alsó része itt már víz alatt volt. 

Ausztriában a vonatforgalom szeptember 15-én reggelre leállt Bécs és a nyugati országrész között, a Kremsbe tartó vonat nem járt így a wachaui kirándulás is kudarcba (árvízbe) fulladt. Vasárnap délután már Magyarország felé sem jártak a vonatok. Na, talán majd legközelebb... 

A bécsi szigetvilág tündöklése és bukása (200-2010)

Medrek a mélyben, Bécsben. 1726. (forrás)

2023-ban már készült egy rövid írás a bécsi szigetvilág 1529-2010 közötti változásairól, felhasználva a Wasser|Stadt|Wien kötet ábráit, külön részletezve az 1875-ös drasztikus bécsi folyószabályozási munkálatokat. Azonban a téma jóval részletesebb kifejtést is megérdemel, főként annak ismeretében, hogy létezik hozzá egy jóval pontosabb mederrekonstrukció, ami ráadásul tizenhárom évszázaddal korábbra, egészen a római korig nyúlik vissza. A mederrekonstrukcióhoz tartozó szakirodalom is tartalmaz többlet információt, melyben a szerzők kitérnek a rekonstrukció adatgyűjtési, forráskritikai műhelytikaira és az alkalmazott térinformatikai módszerekre is. 

A rekonstrukció során regresszív módszert alkalmaztak, azaz a jelen állapotból visszafelé fejtették fel a régi medrek hálózatát, mindig a következő aktuális helyzetet elkészítve. Természetesen ez azt jelenti, hogy a régmúlt felé haladva a rendelkezésre álló írott források és térképek egyre fogynak, így minél régebbi a rekonstrukció, annál bizonytalanabb. Miközben az elmúlt közel félezer évből bőséges források álltak rendelkezésre, a térképek esetében csak az 1700-as évektől beszélhetünk ugrásszerű fejlődésről a részletesség és az alkalmazott vetületek tekintetében. A rekonstrukció hitelessége nagyban függ a szerzők elhivatottságán és az általuk felkutatott források nagyságrendjén, de ezen kívül is van még egy fontos faktor, mégpedig a forráskritika, elvégre egy XVI. századi oklevél nem feltétlenül a XXI. századi mederrekonstrukció érdekében íródott, de tartalmazhat fontos, használható részleteket. Létezett például egy 1600 körüli helyszínrajz a nußdorfi Duna-szakaszról, ahol a Duna medrét egyenesként ábrázolták, azonban az összehasonlító elemzés során kiderült, hogy egy folyókanyarulatról van szó, melyet a rajzoló a könnyebb ábrázolhatóság érdekében egyszerűen kiegyenesített, hogy ráférjen a lapra.

A nagyszabású munka térinformatikai alapjait Severin Hohensinner hozta létre (aki korábban már a Machfeld és a Lobau környékére is készített mederrekonstrukciókat) egy folyószabályozási munkákat tartalmazó adatbázissal együtt. Több mint 1000 térképet, látképet, tervrajzot kellett átnézni a munka kezdete előtt, és kiválogatni közülük a kellően részletgazdag és a Duna szempontjából releváns és valós adatokat tartalmazó példányokat. Közel négyszázat szkenneltek be végül, majd további szortírozás után mintegy kétszázat georeferáltak, olyan abszolút fixpontokkal, mint pl. a Szent István dóm, városfalak, vagy a Prater-beli Lusthaus, stb. Az adott rekonstrukciós évszámok nem véletlenül feleltethetők meg a legjobban használható térképek dátumával. A térképek adatait régészeti adatokkal és írott forrásokkal is validálták, a legérdekesebb ilyen forrás a bécsi hidak lépésben számolt hossza, illetve pilléreinek száma, ez az adathalmaz már 1549-ben rendelkezésre állt, és egyértelműen következtetni lehet belőle az adott folyóág aktuális szélességére. Előfordult az is, hogy az árvíz után újjáépített dunai hidaknak már más paraméterekkel létesültek.

A mederrekonstrukció 1529-ig viszonylag pontos, de bizonyos régészeti adatok alapján a középkor derekára és a római korra is készült egy-egy ábra. A poszt gerincét adó ábra dátumai több mint 1800 évet ölel fel, ezen belül 16 kitüntetett időpontot mutatnak be: 200, 1100, 1529, 1570, 1632, 1663, 1704, 1726, 1780, 1805, 1817, 1825, 1849, 1875, 1912, 2010. 

Bécs kör alakú térképe, középen a Szent István székesegyházzal. Niclas Meldeman 1530. (wikipedia)

Niclas Medelman készítette Bécs városáról az első topográfiai térképet az 1529. évi török ostrom apropóján. Emellett a korban népszerűek voltak a birodalmi ünnepségek ábrázolásai, ezeken felbukkan a szigetekkel tarkított bécsi Duna-szakasz, de nemcsak erre szolgáltat bőséges információval, hanem a partvédő művek, hidak, utak helyzetére is. A mederrekonstrukció alapjául használt ábrázolások besorolásakor a kutatók azt is megfigyelték, miszerint minél tovább élt egy művész Bécsben, annál megbízhatóbb módon ábrázolta a város környékét. Azonban ekkoriban a látképek többnyire erősen generalizáltak voltak, ráadásul a szerzők sokszor nyilvánvalóan korábbi rajzokról másoltak át részleteket.

Folyószabályozási munkákat ábrázoló képek már a XVII. század elején felbukkantak, azonban ezek megbízhatóságát (és felhasználhatóságát) némiképpen csökkenti, hogy ezek jobbára tervek voltak és megvalósulás hiányában gyakran azok is maradtak. Sőt, az is előfordulhatott, hogy a tervek módosítva készültek el a gyakorlatban. Báró Giuseppe Priami készítette Bécsről az első valódinak tekinthető térképet 1663-ban, viszonylag pontos földrajzi viszonyokkal, erre elsősorban a hadmérnöki munkálatok érdekében volt szükség. 1700-ban jelent meg az első, kifejezetten a Donaukanal vízépítési tervezése céljából megrajzolt bécsi vízmérnöki térkép, a georeferálás szempontjából nagyfokú pontossággal és részletgazdagsággal. Külön érdekesség, hogy Hoffmann von Anckherskron térképe eddig lappangott és teljességgel hiányzott a szakirodalomból. 

A török veszély megszűnése után a hadmérnöki tervezést kezdte háttérbe szorítani a polgári várostervezés, elsősorban a folyószabályozási térképek szolgáltatnak részletes adatokat a meder változásairól. A katonai felmérések közül az első az 1780-as évben ábrázolja a császárvárost, habár a szelvényen későbbi Duna-szabályozási műtárgyakat is berajzoltak, mintegy frissítésképpen, ami kissé összezavarta a létesítmények pontos datálását. A polgári térképek közül érdemes megemlíteni a kataszteri térképeket, annak ellenére, hogy a telekhatárokat, földhasználatot nagyfokú részletességgel ábrázolták, a Duna medre viszonylag elnagyolt, sőt gyakran előfordult, hogy a szomszédos térképlapokon eltérő mederformákat ábrázoltak. A Duna térképezése az 1830-as évektől vesz nagy lendületet, de ezt a lendületet elsősorban a folyószabályozás és a hajózás érdekei hajtják. Ez a lobbi hajtotta végre az európai fővárosok esetében a legdrasztikusabb beavatkozást. 1875 nagyon éles határvonal a bécsi Duna történetében, a természetes és ember alkotta állapot között.

(forrás: Severin Hohensinner (2023) Bernhard Lager alapján (2012), BOKU Universität Wien)

Egészen addig a Duna Bécsnél évente nagyságrendileg fél millió köbméter görgetett hordalékot szállított, amihez társult további 5,6 millió tonna lebegetett hordalék, azaz volt bőven anyag a szigetek képződéséhez. A mederváltozások fő okozói főként az olvadásból, esőből származó árvizek, a télen és tavasszal feltorlódó jégtáblákból a sekély mederben, szigetcsúcsokon feltorlódó jégdugók voltak. Gyakori volt, hogy az árvíz egész ártéri erdőket döntött ki, alámosással, vagy a jégzajlás által leborotválva, miközben az apadás során a mellékágakban lerakott uszadék természetes keresztgátakat hozott létre, komplett ágakat lezárva. Állandóan, napról-napra, hónapról-hónapra és évről-évre változott az ártér, szigetek, zátonyok keletkeztek és tűntek el nyomtalanul, éppen ezért a tizenhat ábra csak szemvillanásnyi betekintést enged a rendkívül változatos szigetvilág múltjába.

E hatások ellen az ember folyamatosan védekezett, elsősorban a lakókörnyezete védelme érdekében. Eleinte cölöpsorokat vertek le, ágakból, vesszőből font partvédő műveket építettek az elmosódás ellen, de ezek a szerkezetek nagyon alacsony hatásfokúak voltak és nem voltak tartósak sem, egy-egy nagyobb jégzajlás gond nélkül elpusztította ezeket. Az utóbbi kétszáz évben megjelent a kő, eleinte vesszőfonatból készült kosarakat (ú.n. keszonokat) töltöttek meg velük, de később komolyabb kőszerkezeteket alkottak, pl. sarkantyúkat. Ezek a szerkezetek valamivel tartósabbak voltak, de állandó karbantartást igényeltek, ezért jóval költségesebb megoldás volt. A kutatók munkájuk során 1300-1950 között 1800 különféle folyószabályozási beavatkozást dokumentáltak a vizsgált szakaszon.

Felhasznált irodalom: 

Severin Hohensinner, Christoph Sonnlechner, Martin Schmid & Verena Winiwarter: Two steps back, one step forward: reconstructing the dynamic Danube riverscape under human influence in Vienna. Water History 2013.

A Morvamező (majdnem) eltűnt szigetvilága

Abban, hogy a Klosterneuburg-Dévény között elterülő morvamezei Duna-szakaszon az elmúlt 250 év alatt a dunai szigeteknek "csak" 80%-a tűnt el, komoly szerepe volt az osztrák Konrad Lorenznek és Friedensreich Hundertwassernek. És ugyancsak szerepük volt a Donauauen Nemzeti Park létrejöttében, így jelenleg vízerőmű helyett a Bécs és Dévény közötti dunai szigetek intézményes természetvédelmi oltalom alá kerültek. 

A Duna és ártere 1780-ban és 2023-ban. (Mapire, Openstreetmap)

1780 körül, amikor az első katonai felmérés alsó-ausztriai szelvényeit készítették, a Klosterneuburg és Dévény közötti 59 folyamkilométernyi Duna-szakaszon összesen 193 szigetet és 46 zátonyt ábrázoltak. Azaz minden folyamkilométerre jutott nagyjából egy zátony és három és fél sziget. Ebbe beletartozott a bécsi szigetvilág, valamint a Morvamező széles ártere a régi magyar határig, Dévény váráig. Hogy ebből mennyi maradt meg napjainkra? 

193 dunai sziget Klosterneuburg és Dévény között 1780 körül.

Szigetek és ártéri erdők Klosterneuburg és Dévény között 1780 körül.

46 zátony elhelyezkedése Klosterneuburg és Dévény között 1780 körül.

A Wildislands projekt nemrég összeszámolta a dunai szigeteket, és kategorizálta őket természeti állapotuk alapján. Amennyiben ezt a — meglehetősen optimista — számítást vesszük alapul, akkor 2023-ban összesen 38 dunai szigetet találunk az 1938. és 1879. folyamkilométer tábla között. Közülük három tartozik a legértékesebb természeti területhez (A), 19 sziget természetvédelmi szempontból értékes, de ezeken már megfigyelhető az emberi beavatkozás (B), valamint további 16 szigetet már erőteljesen formált az emberiség (C). Túlnyomó többségük a Fischamend-Wildungsmauer szakaszon található és közös jellemzőjük, hogy a szabályozás után kialakult felszínformák.

38 dunai sziget a Wildislands projekt gyűjtése alapján.

A Wildislands projekt azonban szinte minden lehetséges szigetecskét beleszámolt, azokat is, melyeket a szárazföldtől el sem lehet választani, amelyeket gát, vagy párhuzammű kapcsol a parthoz, valamint az erre a szakaszra nagyon jellemző, sűrűn telepített sarkantyúk között kialakult zátonyokat. Ha egy kevésbé optimista, szigorúbb számítást végzünk, akkor összesen 17 szigettel számolhatunk (91,2%-os "fogyás" 1780-hoz képest), amelybe beleértendő a Wildislands által nem számolt mesterségesen kialakított bécsi Donauinsel és az Alte Donau-ban található Gänsehäufel is. 

Ez a szám jobb ugyan a Tullni-medence szigetpusztulásához képest, ahol a dunai szigetek 99%-át tüntette el a folyószabályozás és a vízerőmű-építés. Ebben az írásban arra keressük a választ, hogy miért alakult itt másként, holott ezen a szakaszon is épült vízerőmű, sőt a folyószabályozás a legdrasztikusabb megoldást alkalmazta Bécs környékén. 

A Morvamezőn keresztülfolyó Duna a magyar szakasz régi szigetközi vízi világával mutatott rokonságot. A fonatos, jól definiált főág nélkül folyó Duna ártere helyenként elérte a 4,5 kilométeres szélességet. Mindez komoly akadálya volt a hajózásnak, ellenben nagyon megkönnyítette a jégdugók kialakulását, folyamatos fenyegetést jelentve Bécs számára. Ugyancsak akadályozta a kapcsolatot a két part között, ami elsősorban Bécs városában okozott komoly fejfájást. Nem véletlenül épült fából az első bécsi vasúti híd, amit minden áradás pusztítása után újjá kelett építeni. A Duna ártere a morvamezei szakaszon aszimmetrikus, azaz a kanyarulatfejlődés miatt a folyó a déli, jobb partját mossa alá, egy jóval szélesebb árteret hagyva az északi part mentén. Klosterneuburg és a Bisamberg között nyílik ki ez a medence, majd Dévény és Hainburg között végződik el a Felső-Duna utolsó részmedencéje, de ez nem jelent éles határt a szigetek tekintetében; a hegyszorosban ugyancsak bőven találunk dunai szigeteket. 

Párhuzamművel elzárt mellékág Petronell mellett.

1780-ban a szigetek viszonylag egyenletesen oszlottak el a vizsgált szakaszon, azonban jelentős méretbeli különbségek adódtak közöttük; a Duna egyik mellékága Orth mellett egy 13 kilométer hosszú szigetet ölelt körül, de Bécs városában a Prater hasonló nagyságú volt. A nagyvízi mederben a szigeteken kívül is léteztek ártéri erdők, egy mozaikos, de jelentős területű, emberi megtelepedéstől mentes pufferzónát képezve a folyó felé. A morvamezei szakaszon ábrázolt zátonyok elhelyezkedéséből nem lehet általános érvényű következtetést levonni. Leginkább Mannswörth és Hainburg környékén csoportosulnak nagyobb számban, de fontos leszögezni, hogy ezek az ábrázolt zátonyok, amennyiben magasabb vízállásnál térképeztek egy szakaszt, ott értelemszerűen jóval kevesebb, vagy éppen sehány nem került a térképvázlatba.  

Régi párhuzammű maradványa Petronell és Bad Deutsch-Altenburg között.

Az első katonai felméréshez képest jelentősen átalakult (itt is) a dunai táj és az ártér, de korántsem olyan mértékben, mint a szomszédos Tullni-medencében. Mivel a morvamezei szakaszon található Bécs városa, az emberi beavatkozás folyamatosan jelen volt, de eleinte kizárólag az északi szakaszon fejtette ki hatását. A folyószabályozás Bécs városában az emberi megtelepedéssel egyidős volt, nagyobb fokozatba 1870-től kapcsolt, amikor már nem lokális beavatkozásokkal terelgették helyes irányba a folyóágakat, hanem egy drasztikus lépéssel felszámolták a kanyargó Duna-ágak és szigetek szövedékét, és egy nyílegyenes csatorna kialakításával szándékoztak szolgálni a hajózás, árvízvédelem, kereskedelem és városfejlesztés érdekeit. Mivel a szabályozás az alvíz felé haladt, a Morvamező szabályozását nem lehetett sokáig halogatni, ugyanis a Bécsnél levonuló jég az itteni szigeteken ugyanúgy fel tudott torlódni, veszélyeztetve a kezdetleges morvamezei árvízvédelmi töltéseket. 

Zátony Hainburggal szemben.

Először párhuzamművek között tervezték kialakítani a Duna új középvízi medrét, elsősorban árvízvédelmi célból. A mellékágakat lezárták, a párhuzamművek pedig megakadályozták a partelmosódást és elősegítették a jég akadálytalan levonulását. Az első kísérlet azonban nem volt eredményes, a középvízi mederben a kisvizek nagyon szétterültek, a legkisebb hajózó mélység alig 20 centiméterrel nőtt meg, miközben a párhuzamművek mentén zátonyok képződtek, és ezek ugyancsak akadályozták a hajóforgalmat. Éppen ezért kénytelenek voltak elvégezni egy kiegészítő kisvízszabályozást, egészen más elvek alapján, némi kanyargási lehetőséget meghagyva a Dunának. Ezt a kisvízi medret sarkantyúk építésével alakították ki, felváltva csoportosítva a jobb és bal parton. Ezek a sarkanytyúk a mai napig meghatározó elemei a morvamezei Duna-szakasznak, a part biztosítása miatt épített párhuzamművekkel együtt. Ezek együttesen gátolják a lejutást a folyóhoz, helyenként ipari jelleget adnak a tájnak, ahol természetes fövenyes, kavicsos partokat csak a lezárt mellékágakban, vagy a sarkantyúk között kialakult zátonykákon találhatunk. Árvízvédelmi töltés csak a bal parton épült, szinte mindenhol az ártéri erdőn keresztül, az északi részüket levágva az ártérről a folyókanyarulat-maradványokkal együtt. 

A hainburgi duzzasztómű makettje (forrás)

Mégis, minden beavatkozás ellenére a morvamezei szakasz Wachau mellett Ausztria másik szabadon folyó szakasza, ennek pedig elég egyszerű oka van, Ausztria lakossági tiltakozás miatt nem fejezte be a Duna lépcsőzését, és nem épült fel Hainburgnál az utolsó duzzasztó. A '80-as években a Braunsberg tövébe egy 16 méter magas gátat terveztek építeni, ehhez két és fél kilométeren új Duna-medret kellett volna ásni az ártéri erdőkön, szigeteken zátonyokon keresztül. Az erdőirtás hivatalos megkezdése előtt, 1984. december 8-án a fagyos időjárás ellenére több ezer osztrák természetvédő aktivista táborozott le az építési területen. Sokan ott is aludtak sátrakban, köztük a Nobel-díjas etológus Konrad Lorenz, aki a legismertebb ellenzője volt a beruházásnak. Ugyancsak a tiltakozókkal tartott Friedensreich Hundertwasser építész, aki a maga sajátos stílusában plakátot is tervezett a természetvédők támogatása érdekében. Mivel az osztrák kormány a beruházást minden áron meg kívánta valósítani, december 19-én a rendőrség elkezdte a terület kiürítését, melynek során erőszakot alkalmaztak, a természetvédők közül sokan megsérültek. A média által élő adásban sugárzott durva karhatalmi beavatkozás (Tag der Schande) miatt Bécsben tüntetések indultak meg, és az építkezési munkálatokat felfüggesztették. Két hónappal később népszavazást tartottak a kérdésben és hét évvel a zwentendorfi atomerőmű építését elutasító népszavazás után a hainburgi duzzasztó kérdése is lekerült a napirendről. Tiszteletben tartva a népszavazás eredményét, 11 évvel később éppen Hainburgban írták alá a harmadik osztrák nemzeti park, a Donauauen megalapításáról szóló nyilatkozatot. 

(Hundertwasser plakátja. forrás)

Mindenképpen meg kell azonban említeni, hogy a népszuverenitás Ausztriában fordított irányban is működik; 1991. május 14-16 között egy helyi népszavazáson a bécsi lakosság 72%-a szavazott igennel arra a kérdésre, hogy "Támogatja-e ön a Freudenaui kikötö körzetébe tervezett vízerőmű építését?" 1992-1998 között épült fel az utolsó dunai vízerőmű Ausztriában, a bécsi 1921. folyamkilométernél, melynek építésekor már a természetvédelmi igényeket is belekalkulálták. A hallépcső mellett gondoskodtak a lobaui ágrendszer, valamint a bécsi Alte Donau vízutánpótlásáról. Az erőmű építése a felvízen egyetlen dunai szigetet sem szüntetett meg, ezeket a korábbi folyószabályozók ugyanis már felszámolták. Az alvízen található, jobbára már a parthoz kapcsolt szigetek az átadás időpontjában már a nemzeti park kezelésében voltak. 

A Donauauen N. P. 93 négyzetkilométeres területe Bécs és Dévény között

A Donauauen nemzeti park honlapján rendszeresen számol be régi mellékágak megnyitásáról és egyéb szabályozási művek átalakításáról. Például egyes sarkantyúkat a partnál megbontanak, lehetővé téve a vízáramlást, átereszek létesítésével biztosítják a friss vizet a lefűződött holtágak számára. Ugyan a folyót alapvetően még mindig a szabályozás által épített kő létesítmények határozzák meg, de arra is van példa, hogy a leülepedő hordalékból új zátonyok és szigetek jönnek létre, és erre már nem a kotrás a reflexszerű válasz, hanem a természetes élőhelyek megóvása.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Tőry Kálmán: A Duna és szabályozása, Akadémiai, 1952.
• https://www.nationalparksaustria.at/de/news-detail-aktuelles/eine-besetzung-mit-wirkung.html
• https://noe.orf.at/magazin/stories/3168089/
• https://en.wikipedia.org/wiki/Danube-Auen_National_Park