Kisvízi helyzet Érd alatt

A 2016. év elején rekord alacsony vízállás vonult le a Dunán. A hidrológiai jelenségnek egy egész sorozatot szenteltünk Partra vetett szigetek néven. A sorozat másokat is megihletett. Kállai Tibor például az Érdtől délre eső Duna-szakasz mindkét partját mutatja be olvasóinknak. 

63 cm. Ennyi volt a Duna víz szintje Budapesten az év első napjaiban, ami csak 12 cm-re volt a valaha mért legalacsonyabb szinttől. Olyan részek kerültek szárazra ahol amúgy 2-3-4 méternyi víz van, ezt nem lehetett kihagyni!

írta: Kállai Tibor

Az érdi Ínség-szikla (Süle Zsolt fényképe)

A Minarettől indultunk el a régi érdi, azaz ófalusi strandhoz, ami egyben a Beliczay-sziget "orra". Az 1887-es térképen már jelölt kőhányás belső oldalán már csak szinte sár van, vagyis csak lenne, a mínusz 8 fok miatt betonkeménységűre van fagyva. Ilyenkor látszik, hogy a kőszórás elvégezte feladatát! Harminc éve vidáman fürödtünk a belső oldalán, sőt fejesugrást gyakoroltuk a kövekről a 2-3 méter mély vízbe most a fagy nélkül csak sár lenne benne. A Sulák-patak éppen csak csordogál a sóderpadon a nagyvízig.

A T-kő. Jól látszik, hogy feladatát elvégezte, a part (ha ideiglenesen is) áthelyeződött.

Délre indulva a T-kő a következő mederszűkítő, most teljesen szárazon van, felső oldala másfél-két méter mély iszappal töltődőtt fel, alsó oldala sóderes. Itt még látszanak a sóderbányászat/kotrás nyomai. Dél felé tovább haladva a 1626-os folyamkilométer táblánál egy árok őrzi a Beliczay-sziget kistestvérének emlékét.

Az egykori érdi strandon a kőszórás.

Felkaptatunk az egykori téglagyár bányájához, onnan csodálatos a kilátás, a víz és a növényzet között széles, világos sáv jelzi a szokatlan vízállást.

A battai téglagyár bányájába kényelmesen járható ösvény vezet, a gyárhoz kikötő is tartozott, itt a part bőségesen tartalmaz törött téglamaradványokat.

A "Hegyalatt" ahogy mi nevezzük előbukkant az Ínség-szikla testvére. Színre-szagra-magasságra is nagyon hasonló, a különbség, hogy lapos mederfenéken trónol. Az itteni szikla vízszinthez képesti magassága kb. ugyanakkora, mint az budapesti Ínség-szikláé. Bár egyértelmű, hogy a víz alámossa a partfalat, különösen a Tököl-oldali (balparti) medersarkantyúk hatására (1887-ben már térképen vannak) de a kemény agyaggal nehezen tud elbánni a víz.

Batta-Öregfalu alatt sétálunk tovább, kellemes fűzerdő, a kompig, s tovább is. Komppal át Tökölre, majd ismét dél felé az egykori Urbanicza-szigeten. A partfal szinte végig egy meredek leszakadás, amit fák próbálnak gyökérzetükkel megtartani...hasztalanul. Alatta keskeny, erősen a víz felé lejtő sóderen poroszkálunk. Szépen látszik a túlparton a hőerőmű ki és befolyója, majd a Kácsás-sziget. Itt már lapos a szárazra került meder, anyaga sóder és iszap fagyott keveréke. Hegymenetbe fordítjuk képzeletbeli hajónkat, a kompnál megcsodáljuk a papírhajót és a szigetet elzáró kőhányás ölelésében az iszapba elvermelt kis kotróhajót. Manapság már nem látszik egyértelműen miért is, de innen medencényi gödrökkel tagolt a táj. Az egykori L -alakú sarkantyúk maradványai ezek, kilométereken át kerülgetjük hol a víz felől, hol belső oldalán haladva. a nagyobbakban megmarad némi víz, pecások áztatják a damilt, hátha megunja a lassú agóniát valamelyik hal és felakasztja magát a horogra.

A battai téglagyárral szembeni part.

Pont az ófalusi téglagyárral szemben vagyunk, jól látszik innen az egykori kikötőjének molója. A nyolcvanas évek közepén élmény volt motorcsónakkal átjönni ide, lapos part, egy öböl amiben középvíznél nagyokat úsztunk...ma alig felismerhető, a fák benőtték, s szárazon is van.

Itt partvédő kőszórásba botlunk, jó darabon őrzi a partot, ahol egy szivattyúház romjai hevernek, még egy árvíz és csak az emléke marad.

Hód rágta fákba botlunk, szó szerint. Blendi fogai rendben vannak az biztos! Kiérünk arra homokos fövenyre, ami ügyesen fotózva akár valami idilli hely benyomását kelti, nyáron sokan táboroznak itt. Középvíznél kb. 30-40 métert lehet besétálni mire méteres víz lesz, most érthető miért, az enyhe kanyar belső ívén rakott le anyagot a folyó gazdagon. A táj változatlan még néhány kilométeren át, csak a homok helyett sóder az alj, itt már Halásztelek alatt járunk.

A Kisgyár utca magasságában hatalmas sóderzátony terpeszkedik, immár félszigetet képezve. Megkerüljük a fákkal benőtt kőszórást, majd vagy 60 métert sétálunk száraz lábbal a folyóhoz. Megdöbbentő a látvány, majdhogynem közelebb vagyunk a túlparthoz, mint a mögöttünk lévőhöz. Innen a gáton jutunk el az M0-ás hoz.

A Hárosi-öböl bejárata.

A Hárosi-hídról megdöbbentő látvány fogad ! A Háros-sziget nemhogy félsziget, de egy keskeny vizes árkot leszámítva már az sem !

Lemegyünk persze, a fagyott talajon besétálunk bátran. Az öbölben csónakok és egy AN-2 naszád raboskodik, itt most egy ladik sem tudna kihajózni...

A Kis-Háros déli csúcsa.

A Kis-Háros félsziget déli végi a partról.

Meglátogatjuk a Kis-Háros ex-szigetet, amin már fényesre taposott ösvény vezet keresztül, több család éppen akkor is ott sétáltatta magát, s kutyáikat. Kezd lemenni a nap, a már-már olvadáshatáron lévő levegő hamar hűlni kezd. A vízügy lassú emelkedést jelez a vízszintben a következő időszakra.

Urbanicza, az utolsó sziget Tökölön

"A faluhoz tartozó két kis sziget nem sok hasznot hajt, mert csak apró cserje és nád van rajtuk, s a megáradt folyó gyakran elönti őket. Hasonló sorsa van a folyóparti földeknek is." - így tudósított Bél Mátyás a XVIII. század közepén 1736-ban kiadott leírásában Tököl faluról és a hozzá tartozó Dunapartról. Ha azonban egy pillantást vetünk egy már közreadott Mikovinyi-féle térképre három szigetet láthatunk a Budafoki Duna-ágban. A Duna Mappáció térképészei 1826-ban már csak két (és élesebb szeműek számára még egy fél) szigetet rajzoltak fel részletes térképükre. Aki azonban ma látogatna el Tökölre már csupán egy szigettel találkozhat, az Urbanicza-szigettel. Felmerülhet a kérdés: ha ez így folytatódik a közelvövőben Tököl sziget nélkül maradhat?

1. ábra Tököl és környéke 1826-ban

Az Urbanic(z)a - régies írásmóddal Urbanovicza - sziget maradt az utolsó dunai sziget Tökölön, hacsak a Csepel-szigetet nem számítjuk annak. A szigetek eltűnését itt azonban főleg természetes folyamatok okozták. A folyószabályozások egyedül az Urbanicza-sziget arculatát befolyásolták jelentősen, ám még itt is többé-kevésbé élő szigetről beszélhetünk.

A legkorábban nyomozható szigetmaradvány Tököl Körtvélyes nevű részén található, melyet a helyiek délszláv nyelvükön Krusik-nak hívtak. Az egyszerűség kedvéért a Krusik-sziget nevet fogom használni, hiszen ez az elnevezés együtt merült feledésbe a sziget nevével. A 100-102 méter tengerszint feletti magasságú, szél és víz által összehordott homokhalmokon épült Tököltől közvetlenül nyugatra húzódik egy ma is vízzel borított mederszakasz. Sűrű nádas jelöli ezt a régi Duna mellékágat, csak néhol csillan meg a nap nyílt vízfelületen ott ahol a legmélyebb a térszín. Telepített erdő, nádas és magányos fűzfák jelölik a jelenlegi mesterséges lefolyást. A talajvízből és csapadékból táplálkozó lassan csordogáló vizek a déli szakaszon már nem az egykori medret követik, hanem egy ásott csatornában találnak lefolyász az Urbanicza-sziget mellékágába. Az elhagyott medreket nagyon nehéz nyomozni, hiszen a szántóföldi művelés jobbára elegyengette az egykori formákat. A nyomozásban segíthetnek azonban a régi térképek és a jelenkori domborzatmodellek. A kifejezetten Dunát térképező mérnökök 1826-ban kék színnel jelölték a vízjárta területeket Tököltől nyugatra (1. ábra). A parvonal és a 100 méteres szintvonal alapján a Krusik-sziget északi csúcsát a repülőtérhez tartozó teleptől nyugatra tehetjük. A déli csúcs és visszatorkollás meghatározása már nehezebb, feltehetően a Duna több ágra szakadva érte el az Urbanicza-sziget mellékágát. Legjobban közelítve az 1930-as angyalos vízi sporttérképen berajzolt 100 méteres szintvonal nyúlványát tehetjük meg a Krusik-sziget déli csúcsának. Feltehetően már a középkor folyamán a Csepel-sziget tömegéhez forrt, az újkori térképek közül már egyiken sem jelölik különálló szigetként.

2. ábra Az Urbanicza-sziget 1930-ban

Urbanicza-szigetből ellenben kettőt is jelöltek még a XIX. század elején is. Északon helyezkedett el a Kis-Urbanicza-sziget, mely egy kisebb homokzátonyként szerepel a térképeken, tőle délre feküdt a Nagy-Urbanicza-sziget. Utóbbi egy kifejezetten hosszú és keskeny sziget volt. E két rész összeforrása még 1859 előtt lezajlott, ugyanis a II. katonai felmérésen már feliszapolódott mellékágat rajzoltak közéjük, habár a szigetmagok még jól elkülöníthetőek. A folyószabályozási munkálatok 1872-től formálják az immár egységes Urbaniczát. Ekkor a Ráckevei-ág lezárása miatt 66 centimérerrel növekedett meg a Budafoki-ág vízszintje, felgyorsítva e szakasznak az eróziós folyamatait. Elképzelhető, hogy a mellékág meredek partfala ekkor alakult ki. 

1884-ben a szigetcsúcson elkészült a zárás, egy időben a túlparti Kácsás-szigetével. A szigettől északra és délre is túlságosan széles volt a meder, tartottak tőle, hogy megismétlődhet az 1876-os jégtorlódás, mely pontosan ezen a szakaszon alalkult ki 8 évvel ezelőtt. Az Urbanicza-sziget többi részét nem érintették más szabályozási munkálatok ekkor. A déli csúcsnál található áteresz építésére vonatkozóan nem találtam adatokat, ez későbbi munkának tűnik.

A kifejezetten keskeny mellékág legnagyobb szélességénél is alatta marad a 30 méternek, ellenben 3,2 kilométer hosszan húzódik a battai révtől a déli átereszig. Vízfelülete 9 ha, átlagos mélysége csupán egy méter, átlagos összes víztérfogata 90000 köbméter.

Ennyi maradt a Krusik-sziget mellékágából: nádtenger között megcsillanó, talajvízből és csapadékból származó vízfelület, mely  lassan csordogál a Duna felé. Háttérben a Tökölt védő töltés koronája látszik.

A százhalombattai révnél különös installációval találkozhat az ember. Itt áll egy félbevágott, nemzetiszínűre festett, villanyoszlopra szerelt, olajoshordókból álló szélerőmű, valamint egy roncstemetőben fehérlő fém papírhajó. Utóbbin a működés jeleként rozsdás vonal jelzi a merülés mértékét. Elképzelhető, hogy még fog úszni a Dunán, csak télire vontatták partra. Történetéről bővebben itt találhatunk információt.

A mellékág és a Duna közti szakasz április elején száraz volt, a közepes vízállás ellenére is. A meder alaposan beszűkült, de még nyomozható. Bár alig tekinthető másnak, mint egy méternyi mély ároknak az ártéri erdő közepén. A parti oldalon egy nyári gáthoz hasonló vonulat húzódik az erdő és a szántóföld szélén, ez védi a mezőgazdasági területeket a kisebb árvizektől. Ez az északi rész a legszemetesebb. Fél papucstól kezdve műanyag uszadék mázsái borítják az erdő avarját az éppen nyíló salátaboglárka telepek között. Szerencsére dél felé haladva a szemét mennyisége egyre csökkent, ellenben sokkal inkább tűnt módszeresnek annak lerakása az út szélén.

Talán ötven métert kellett sétálni a mellékág víztükréig. Meredek partjai miatt egy csatorna benyomását keltheti. Gondozatlan csatornáét, ugyanis tucatjácal találhatunk benne vízbedőlt - gyakran igen öreg - fákat. Nem lenne ez probléma, ha a Duna áradásai ki tudnák mosni a szervesanyagot időről-időre. De így sajnos a felhalmozódó szervesanyag fokozatosan változtatja majd a holtágat először mocsárrá, majd láppá, míg el nem tűnik végleg.

 

A sziget meglehetősen változatos képet mutat, megtalálható itt a kaszáló, a tarra vágott telepített (zöldjuhar) erdő, a természetes ártéri erdő szinte minden társulása, nádas, magaskórós, sőt gyep is. Rövid ottartózkodásom alkalmával volt szerencsém őzzel, nyúllal fácánnal is találkozni, a rengeteg énekesmadáron és békán kívül.

Ezen a képen jól elrejtettünk két darab szajkót.

A sziget hosszában egy néha felismerhető út vezet itt éppen egy zöldjuharoson keresztül. Eleinte földút, mely a sziget déli csúcsán álló vízmű területnél már szilárd burkolatot kap. A holtág partján egy állatcsapás nyújtja a legszebb kilátást, bár aki az épített környezetért rajong, a Nagy-Duna partján mindenhonnan gyönyörködhet a százhalombattai erőmű kéményeiben.

Az Urbanicza-sziget déli része szigorúan védett vízmű terület, ahol öt - a nyitóképen is látható - kútház áll magasan az árvízszint fölött. Összesen ez az öt épület áll az egész szigeten. Ezen a részen található egy meglehetősen érdekes felszínforma, egy széles lapos árok, mely a sziget hossztengelyében húzódik. Környezeténél mélyebb részeit kihangsúlyozza a benne felgyülemlett kevéske víz. Valójában egy elhagyott mellékágban kialakult mocsárnak tűnik, létezését már a 2. ábrán is megörökítették.

Elképzelhető azonban az is, hogy mesterségesen kialakított formával állunk szemben, erre utal a közvetlen környezetének domborzata. A két oldalán húzódó földkupacok mintha földkitermelés nyomai lennének. Ártéren még nem találkoztam hasonlóan élénk domborzattal, a Duna áradásainak idővel el kellett volna egyengetniük a felszínt.

A sziget déli csúcsához érkezünk, balról csatlakozik be a mellékág, jobb oldalon feltűnik a Duna és a túlsó oldalon álló Kácsás-sziget. Szemben már a parti szűrésű ivóvízjutak kéksapkásai sorakoznak, annyian, hogy a látóhatár pereméig lehet őket követni. A partra egy áterszen keresztül jutunk el. A Duna áradása éppen annyira közelítette meg április elején a két gyűrűt, hogy már nem kellett sok, hogy a mellékág déli irányból friss vízzel töltődhessen fel.

Tököli önkormányzati hírek között gyakran felmerül, hogy "kezdeni kéne valamit" a szigettel. Nos első ránézésre az északi betorkollásnál kellene eltávolítani a szemetet és a lerakódott hordalékot, hogy minél gyakrabban öblíthesse át a Duna a holtágat. Érdemes lenne az átereszt is kiváltani egy kisebb híddal, hogy az ne akadályozza a vízáramlást, és ne akadjon bele minden apró faág, melynek révén a mellékági részen nagyon erős üledékfelhalmozódás jelentkezik.

Így talán Tököl utolsó szigete megmaradhatna az utókor számára. Még nem késő cselekedni.