2019. június 7., péntek

Vízimolnárok Ráckevén I. — Céhek és ünnepek


Csak kevesen tudják, hogy Ráckevén állt évekig múzeumként az ország legutolsó vízimalma, amely azóta sajnos elsüllyedt és tönkrement. Ezt a malmot Gyurcsik-malomnak hívták, és 3/4-ed részben a családom tulajdona volt, ezért nagypapámtól már korábban is sokat hallottam a malmokról és a molnárok életéről. A legtöbb ember örömmel kutatja családja múltját, honnan jöttek, hol éltek, mivel foglalkoztak, mit dolgoztak. Ezért hát örömmel fogtam neki ennek a kutatásnak.

írta: Nagy Attila (1995)

A Gyurcsik-malom Ráckevén (fortepan.hu)

A kenyér becsülete a molnárok tisztelete

A mindennapi kenyérnek nagy a becsülete, és ez még inkább így volt a múltban. Már a gyerekeket is arra szoktatják, hogy mindet megegye. Egyes vidékeken a leesett kenyeret még meg is csókolják, amikor felemelik. A kenyér értékét mutatja az is, hogy sok szólást ismerünk vele kapcsolatban. Például aki dolgozik, az kenyeret keres; a jó embert kenyérre lehet kenni; és aki megöregszik, az megette a kenyere javát. A kenyeret ugyanakkor régen nem csak a dolgozó parasztnak, hanem a búzát megőrlő molnárnak is köszönhették, ezért őket is nagyon tisztelték. "Ha a legtöbbet a rideg pásztor próbált, ha a legtalálékonyabb a "mezzei ember" volt - a legtehetősebb a vízimolnár. Pontosabban a molnárgazda, akinek saját malma zsolozsmázott a vízparton vagy a víz hátán."

A malmok történetéről

Az ember táplálékának évezredek óta tekintélyes részét képezi a gabona, főként a belőle készített liszt. A gabonaszemekből eleinte mozsár, később kézi őrlőkő segítségével nyertek lisztet. Az Kr.e. 1. században lett önálló mesterség a molnárság. A magyarok letelepedése után még a nők forgatta szárazmalmot használták. Malom szavunk -nyelvészeink szerint- francia kölcsönszó. A malmok építése a kézművesség különválásának idején, a 14. században vált általánossá. A vízimolnárok a legtöbb helyen a középkor derekán céhekbe tömörültek. A céh ügyelt a molnárok közötti rendre, törvényt szabott, védte és büntette tagjait. A 16. században a malmok menhelyek voltak, ahol az üldözöttek és a bűnözők is oltalmat találtak. Éppen ezért a molnárság bizalmi állás, a molnármester "hit alatt álló", esküt tett tekintélyes ember volt.

Emeletes hajómalom Mohácson

A malmok a 18-19. században a népi társasági élet központjai is voltak. Az őrlésre várakozók rendszeresen megvitatták gondjaikat, bajaikat, a molnárok pedig továbbították a híreket a falu lakóinak. Emellett a malom nagyon értékes volt, a múlt században egy közepes méretű felért 16 hold földdel.
A malmok építéséről a faragómolnárok gondoskodtak, akik a vidék adottságaihoz alkalmazkodtak. Kisebb vízfolyások mellé patakmalmot, a vízszegény Alföldön szélmalmot, a szélesebb bővizű folyókra — mint a Duna, Dráva, Maros, Vág és a Tisza — hajómalmot építettek. "A hajómalmok tulajdonosai a legritkább esetben voltak egyúttal molnárok is. A szegényebb néposztályhoz tartozó helyi lisztesmolnárokat le is nézték."
Ráckevén is a Duna vize nagy bőséggel szolgáltatta a vízi energiát, ezért már a 15. század közepétől kelepeltek a folyó hátára ültetett vízimalmok, az ún. "tombácos" hajómalmok.
"1546-ban az ország helységei közül Keviben [Ráckevén] működött a legtöbb malom, szám szerint huszonkettő." Ezek közül Dimitre Zselik és Bárány Albert szpáhik is hajótulajdonosok voltak.
"A város kézművességére jobbára csak a nevekből következtethetünk Skaricza Máté és néhány más adat mellett: (...) Ráckevén 1546-ban hét Molnár nevű férfit írtak össze, de tudjuk, hogy 22 egykövű 1559-ben 19 egykövű malom működött a Dunán, ahova sokkal több molnár kellett."
A török kiűzése után, 1728-ban a molnárok is -a többi mesterséghez hasonlóan céhet alapítottak. "Ráckevén a molnárok legkorábbi articulusát (szabályzatát) III. Károlytól kapták 1728-ban, majd az idő változtával az újabb szabályzatot I. Ferenctől nyerték 1817-ben."
A malomipar virágkorában a ráckevei molnárság nagyon híres volt. Még Esztergomból is érkeztek ide inasnak. Persze a környékbeli falvakból is jöttek elszegődni.
A helybeliek a szabadságharcból is kivették a részüket: "Az írni-olvasni tudó legények néha csúfolódó verseket másoltak és terjesztettek, ezért -a francia forradalomtól félve- 1793-ban meg is büntették egyiküket. 1848. március 24-én a helyi szabadságünnepen a molnár-legények is ott voltak a 600 helyi újonc között." Egy itteni molnár azt is feljegyezte, hogy a lórévi révnél volt Görgey nagy honvédtábora. Ekkoriban gyakran meneteltek át a városon honvédcsapatok, és trénszekerek százai vonultak a rév felé.
Aztán a századforduló körül megépítették a Ráckevei-Dunára a Kvassay-zsilipet, majd később a tassit is, és a folyónak itt már nem volt folyása, ezért a hajómalmokat át kellett költöztetni a Nagy-Dunára.

A molnárcéh 

A középkor derekán a csizmadiák, szabók, szűcsök, szappanosok, szíjgyártók, gyertyamártók, kovácsok, bognárok, tímárok, vargák és a molnárok érdekeik védelmében céheket alapítottak, így őrizték meg Ráckeve hajdani városi jellegét Mivel Ráckevén a legtekintélyesebb mesterség a vízimolnárság volt, ezért a legfontosabb céhnek is ők számítottak, néha még a városi vezetéssel is szembeszegültek.
Ráckevén csak a török kiűzése után, 1728-ban alakult meg a molnárcéh. Ez valójában érdekvédelmi szervezet volt, mely szigorú szabályokkal biztosította az iparűzés nyugodt feltételeit. Ezek a szigorú követelmények meghatározták, hogy ki lehetett tag, mennyi összeg volt az évi hozzájárulás, kik mikor kaphattak segélyt. Ezenkívül a céhek lehetőség szerint maguk szabályozhatták a vízhasználatot, a hajómalmok kikötését, helyeit, sorrendjét. Szigorú szabály volt az is, hogy az egyes gabonafélékből mikor és mennyi vámot lehet kivenni. Különösen tiltott volt a kuncsaftok elcsábítása, mert a fő szabály az volt, hogy a gazda ahhoz vigye őrletni gabonáját, akitől a legjobb minőségű lisztet kapja.
A céh jövedelme a tagdíjból (évi 1 Ft), az új mesterek taksájából és a büntetéspénzből állt. Ez utóbbiból gyűjtötték össze a legtöbbet. A céh kidolgozott szabályzatát a helytartótanács vagy az uralkodó hagyta jóvá, és hivatalosan a városi magisztrátus, de valójában az uradalmi prefektus ellenőrizte.
1728-ban III. Károly oklevéllel ismeri el a ráckevei molnár céh elöljáróit és a legkorábbi articulusát (szabályzatát). Az egyikben ezt követelték meg a molnárinastól:
"Kis korongot orsóival együtt helyesen megcsinálja és azt helyére felállítja. Az keresztvasat a malomkőbe helyesen belé vágja és az malomkövet feltéve lisztnek eressze, és azon egy mérő búzát kenyérnek emberül megőröljön." A ráckevei Árpád Múzeumban is találtam még részleteket az articulusból. Íme, ezek közül néhány:

  • Articulus Vigesimus: A Falukrúl bé hozott örlést akár honnét légyen a vidéki buza, né merészellye edgyik Molnár is el vinni, hanem sorrúl vigyék bé egy Malomra, amennyi jut osztály szerént.
  • Articulus Secundus: Mivel Fellyül meg nevezett Czéh Catholicus, Lutheranus és Calvinista Molnárokbúl áll, arra való nézve, hogy közöttük ennek utána annyival is inkább az egymáshoz való szeretet, egység, s békesség megmaradhasson. Ha molnár Czéhben akarna állani, akármelyik Relligion legyen az három közzül bévetettessék a Czéhben." Valóban a molnárok között megvolt a vallásszabadság, hiszen a nagy ünnepeken, pl. húsvétkor és karácsonykor a református molnárok is együtt mentek a katolikus templomba.
  • Articulus Septimus: Légyen köteles egyik Mester ember a másikat illendőképpen meg böcsülni, mind a Czéh házánál, mind más helyekenn is. Holott penig edgyik a másikat átokkal, szitokkal illetni tapasztaltattik tehát az ollyatén rágalmazo fél elsöben is a czéhben két forintra marasztaltassék, másodszor ismét négyre büntessék.
  • Articulus trigesimus secundus: Hogyha valamely Czéhbeli Molnár, vagy Czéh házához, vagy utakon vagy is piarczon edgy ümögben vagy gatyában járna és menne, mind annyiszor valamennyiszer rajta tapasztaltatik tizenkét pénzre büntessék hasonlóképpen a ki pálczával a Czéh házához bé menne, vagy más fegyverrel, avagy a Czéhnek házánál multatáskor, a Czéh borát negédességbül el öntené tizenkét pénzen meg marasztaltassék, aki pedig haragjábúl a Czéh Asztalára, Ládájára, a vagy Articulusira ütne kézzel, vagy akár mivel is, első cselekedetiért huszonöt pénzre büntessék, ha pedig többször is elköveti, az ollyatén Molnár ötven pénzen marasztassék meg a Czéhben.
Céhlevél a Ráckevei Hajómalomban

Bő gatyában tilos volt járni, ugyanis az paraszti viseletnek számított.
A céh valóban ügyelt a jó erkölcsre is. Büntette a részegeskedést, a lopást, verekedést, a céh lejáratását, a házasságtörést, a pipázást, a hosszú hajviseletet és - mint előbb olvashattuk- a molnárhoz illetlen öltözéket.
A céh tagjai közé való felvételnek is megvoltak a szigorú követelményei. Akik ezeket az írott és íratlan szabályokat nem tartották be, azokat fel sem vették vagy kizárták a céhből. Ha már felvettek valakit, akkor kiálltak mellette, mert nagyon összetartott ez a társaság. A tagok között megtalálhatjuk a társadalom több rétegét is, a parasztokat és a polgárokat.
Kezdetben, a 18. században a céh választott vezetősége a céh mesterből, atya mesterből bejáró mesterből és a szolgáló mesterből állt. A céh mestert az uradalom három jelöltje közül választották.
Később, a 20. században már a vezetőséghez a céhelnök, az alelnök, jegyző, szolgálómester, két bizalmi és 6 tagú választmányi tagság tartozott. Ezeket a tisztségeket három évenként választották, kivéve a szolgálómestert, akit évenként. A céhben évente négy gyűlést tartottak, elsősorban télen. A szervezetet a céhmester irányította, az atya-mester a legényekre ügyelt.
"A gyűlést az elnök házában tartották, ugyanis a céhház elnökről elnökre szállt. Itt külön szoba volt a tagok számára, amely egyszerűen volt berendezve. Asztalok s körülötte padok és a céhmester széke volt."
A gyűlésen intézték el hivatalosan dolgaikat, utána egy kicsit iddogáltak.
"A helyiségekbe feltett kalappal, cigarettával vagy pipával nem léphettek be, mert az tiszteletlenségnek számított. Ha mégis megtörtént, akkor egy fertály [negyed] bort kellett fizetnie az illetőnek. Ezt persze többször is megtették, hogy minél többet ihassanak."
A gyűlések közötti időszakban minden kérdésben a céh elnöke döntött, melyről a "következő gyűlésen köteles volt beszámolni és a pénztárosnak szigorú ellenőrzés után a céh vagyonáról elszámolni."
De létezett Ráckevén egy másik molnárcéh is, az Ifjú Molnár Céh, melynek 80-100 tagja a legényekből állt. Elöljárója a mestercéh atya mestere és a legények közül választott dékány mester volt. A tagdíj, azaz a "kántorpénz" évi 1 Forint volt. A céhes molnármesterek száma Ráckevén is fokozatosan nőtt, erre vonatkozó adatokat a ráckevei múzeumban találhatók:


1813. 64 fő
1827. 97 fő
1840. 73 fő
1869. 97 fő
1872. 101 fő

Sajnos a továbbiakról nincs adat, mert a második világháború alatt a "különféle rendeletek lelkiismeretlen végrehajtásával több vagon selejtpapírként adta át bezúzásra a főjegyző a községi irattárat, így semmisült meg az évszázadokon át sértetlenül maradt városi iratanyag egy része."
A 20. században a céh már gazdasági szempontból nem volt nagy jelentőségű, s mint szervezet sem volt már olyan erős, mint régen, de tiszteletből vagy talán hagyományokból ápolták a régi szokásokat.
"1950-ig az öregedő molnárok még mindig megbeszélték problémáikat, együtt dolgoztak, együtt jártak templomba, s ha közülük valaki meghalt, zárt sorokban vonultak a temetésére."
Még ma is, ha egy leszármazott meghal, a temetésre kiviszik a céh zászlaját és a lámpákat.

Ki lehetett mester a céhben?

Sok időnek és hosszú munkának kellett eltelnie amíg az inasból legény, majd a legényből mester lett.
A vízimolnár élete az inaskodással kezdődött. Sokan választották ezt a mesterséget, mert a molnár adta a kenyeret és ők kerestek a legjobban is.
"A szegődés többféle módon történt. Azok a molnárcsaládok, akik fiukat is molnárnak szánták, általában otthon tartották a gyereket."
"Azonban aki nem akarta elkényeztetni a fiát, vagy azt akarta, hogy többet lásson, tapasztaltabb legyen, az más molnármesterhez szegődtette a fiát. A parasztcsaládoknál szintén jelentkezéssel történt a felvétel."
"A szegődés 14-16 éves korban történt, amikor már bírta a gyerek a zsákot." Ezzel szemben előfordult, hogy valaki később kezdte és még katona korában is inas volt. Az inasokat általában három évre szerződtették, "általában bért nem kaptak. A mesternél teljes ellátást, így télre való lisztet, kosztot kaptak."
"Az inas a mester családjában családtag volt."
Az első évben még nem igazi molnármunkákat végzett, erről több forrás is beszámol:
"Az első évben először söprögetett, majd könyebb munkánál segített. (A vékákat cserélgette, vizet lapátolt a hajófenékről szapallal). Ha szabadnapos volt, akkor a molnárnénak segített, még pelenkát is mosott."
"A feleségnek is segítettek: vizet és fát hordtak a főzéshez."
Ugyanakkor a Ráckevei Újság 1995. szeptemberi számában az olvasható, hogy az inasok mezei munkát végeztek: aratást, szántást, favágást.
"Egy év után már az egész malmot rábízták."
Az inas szabadulásakor ünneplő ruhát kapott és ezután következett a társpohárivás: "A leendő legény fizette a nem kis mennyiségű bort, ugyanis kilenc bögrével ivott a céh volt és jelenlegi vezetőiért, majd személyenként a legénytársakért. Ők pedig voltak vagy negyvenen-ötvenen. Így aztán az inas eszméletlen részegségben lett legénnyé."
A legény tehát már tapasztaltabb volt az inasnál, de ez nem volt elég, tovább kellett gyarapítania szakmai ismereteit. Ő már képes volt önálló munkára és a vám negyede, majd harmada illette meg. "A régi időkben, amire már alig emlékszik valaki, a legények számára kötelező volt a vándorlás, vagy más néven a fektolás.." Ez minden mesterségnél így volt, a molnároknál három évig tartott. Ezalatt járták a hazai és a külföldi városokat, és sok molnárgazdánál szerencsét próbáltak. A vándorlásról tanúskodnak a vándorkönyvek, melyekből találhatunk néhányat a ráckevei Árpád Múzeumban is. Ezekben a könyvekben sok bejegyzést és pecsétet láthatunk.
"Ha a molnárlegény hosszabb időt töltött egy városban vagy egy faluban, akkor a szolgabíró elé járult, aki beírással és a város pecsétjével igazolta, hogy a legény vándorlása idején ezt a várost is meglátogatta."
Ezután a legény tovább vándorolt és máshol is szerencsét próbált. Persze nekik is volt némi szabadidejük és ilyenkor Ráckevén a molnárlegények virtuskodásból zsákot emeltek a Duna-parton vagy gerendát a Zöldfa vendéglő udvarán.
A legényidő eltelte után következett a remeklés.
"Máshonnan hívott mesterek előtt kellett malomkereket ácsolni, malomkövet vágni, azt vasra helyezni és megadott lisztminőséget őrölni. A vétett hibákért fizetni kellett," illetve "három hét hosszabbítást kaptak, amely idő alatt még egyszer el kellett készíteni a remeket." A remeklést "az elnök, alelnök és 6 tagú bizottság ellenőrizte." De ezzel az esemény még nem fejeződött be. "A remeklés eszemiszommal ért véget. Ökröt vágtak, 2-3 disznót öltek, 20-30 tyúkból főtt a leves és közben megittak megszámlálhatatlan mennyiségű bort. Hogy ki fizette? - természetesen a remeklő legény. S ha túl volt mindezen, 25 forint befizetése fejében bejegyezték a mesterek közé, feltéve hogy már volt háza, vagy malomrésze. A szegényebb legény gyakran úgy jutott malomhoz, hogy özvegy mesternét vett feleségül, vagy benősült valamely malmos gazda családjába."
Ez így volt régen, de a századforduló után már vizsgáztatták a legényeket. Ilyenkor az Ipartestület áthelyezte a legényt egy másik mesterhez 24 órára, ahol ő egy teljes őrlési folyamatot végzett el. Ebből állt a vizsga.
"Az 1917-20-as évekig a céhelnök szabadított, majd a jog a járás szolgabírájára szállt át." Így hát előfordult, hogy egyesek kétszer szabadultak. Azonban nem minden legényből lett mester, volt aki élete végéig legény maradt. Így is jól járt, hiszen keresett a vámon ő is, viszont nem volt felelős a malomért. Mégis a legtöbben igyekeztek mesterré válni, hiszen ez több pénzt és nagyobb rangot jelentett.

A Gyurcsik-malom szökés közben

Ünnepnapok

A molnárok élete természetesen nemcsak hétköznapokból, hanem ünnepnapokból is állt. Ilyenkor kipihenték a mindennapi munka fáradalmait, nagyot ettek-ittak, vigadtak. A céh életében a legvidámabb esemény január első hete, más források szerint január 10-e volt, amelyet "céh ünnepélynek" vagy céhmulatságnak neveztek. Ilyenkor a céh kasszája kiürült.
"Az esti bált megelőző reggelen a céhtagok a templomban voltak, utána trombitaszóval a katolikus plébánia elé vonultak. Ilyenkor a céhládát vitték magukkal, amely selyemkendővel volt letakarva. Ezt négy molnár tartotta, akik pedig fehér díszes kötényt viseltek. Ezen a felvonuláson szónoklatot is tartottak."
"A bált a Sas-vendéglőben vagy a Mittermáyer-vendéglőben tartották, attól függően, hogy melyik volt szabad."
"A bál este kezdődött, amelyre a molnárlegények egy-egy lányt is meghívtak, akiket természetesen a szülők elkísértek."
"A vendéglősnek nem kellett főznie, mert a molnárasszonyok hoztak magukkal kenyeret, sonkát, kolbászt. Ebből azután mindenki ehetett, még a vendégek is."
"A zenét minden bálban a szomszédos falu, Szigetbecse trombita- és rézfúvószenekara szolgáltatta."
"A táncolókat a cifraruhás táncmester irányította, csárdást, valcert és lassúkat táncoltak."
"A céhszabályokat szigorúan figyelembe véve még a csendőrnek is le kellett vennie a sapkáját a bálban."
A vízimolnárok második legnagyobb ünnepe május 16-a volt.
"Ezen a napon emlékeznek meg védőszentjükről, Nepomuki Szent Jánosról. Erről a szentről Ecsődy István mondta el a nép között élő legendát:
A legenda szerint Nepomuki Szent János egyik magyar királynőnek gyóntatópapja volt. A király kíváncsi volt, hogy felesége mit gyónt a papnak, és ezért magához hívatta. Mivel a papi eskü köti őket a titoktartásra, így nem árulhatta el, hogy mit gyónt a királyné. A király hiába vallatta, sőt fenyegette Nepomuki Jánost, ő mégis hajthatatlan maradt. Végül az uralkodó mégis meghozta az ítéletet, hogy ha nem vall, a Dunába dobatja. Az esküjéhez hű pap inkább vállalta ezt a büntetést, minthogy a királyné bűneit elárulja. Az egyház ezért szentté avatta, a vízimolnárok pedig védőszentjükké fogadták."


Jánoska eresztés Baján, 2019. (forrás)

"Az előbb leírt legendának egy másik változata is van, amely sokkal jobban megközelíti az igazságot, mint az előbb említett. Ezt az egyház is így állítja. Nepomuki János királya és királynéje cseh nemzetiségű volt. A papot nem a Dunába, hanem a Moldvába dobatta be a király. S megint jön a néphit. Amikor a vízbe dobták, akkor a csillagok leszálltak az égből s körülfogták. Nem engedték elsüllyedni, hanem a mennybe emelték fel."
Erről az ünnepről a helyi múzeumban is olvashatunk. Május 15-én, a János-nap előestéjén tartották a Jánoska-eresztést. A molnárünnepen vízifelvonulás volt: két nagyobb dereglyét, később dereglyét és kompot zöld ágakkal, lampionokkal díszítettek. A vezérdereglyén utazott a zenekar és innen lőtték fel a tűzijátékpetárdákat. A komp orrába, díszes asztalra állították a Szent János-szobrot, mögötte pedig a mesterek foglaltak helyet, magukkal hozva a malomlámpákat. Az így kivilágított két hajó az Angyali-sziget felső végétől indult. A kastély előtt lőtték fel a tűzijáték-petárdákat és sütötték el a mozsarakat, így tisztelegve az uradalmi prefektus előtt. A folyó sodra által vitt hajók a molnár-platzon, a Molnár Háznál (Molnár utca alsó vége) kötöttek ki, ahol borozás, később vacsora mellett mulatságot rendeztek.
Más forrásból:
"Nepomuki Szent János tiszteletére tartott mise hivatalosan is a molnárok miséje volt, ilyenkor a miséző pap mellett négy molnár tartotta a gyertyatartót, ők helyettesítették a ministránsokat."
"Az ünnepi szertartáshoz illően oltárt kerültek. A templom ilyenkor molnárzászlókkal, gyertyatartókkal volt feldíszítve."
Persze a húsvétot is megünnepelték a molnárok.
"Húsvétkor volt borszentelés, ilyenkor megkerülték a főoltárt és utána történt meg a borszentelési szertartás. A misepénzért és az oltár rendbentartásáért 3-4 forintot kellett fizetniük a plébánián,
amit kántorpénznek neveztek."
Bizonyos értelemben a temetés is ünnepnek számít.
"Erre mindig a szolgálómester hívta össze a tagokat. A céhházban gyülekeztek, ahol rendezett sorokban a temetési lámpákkal, gyertyatartókkal és a céh zászlajával a halottas házhoz vonultak. A szertartás után a céh tulajdonában lévő Szent Mihály lován négy molnár vitte ki a temetőbe a halottat. Ezután a gyászoló család halotti toron látta vendégül az összegyűlt vízimolnárokat. Ilyenkor egy fertály [negyed] bort fogyasztottak el csendes beszélgetés közepette." Ez a szokás még ma is él a régi céhtagok családtagjai körében.


Ráckeve templomai

A molnárok között hagyomány volt a templomba járás is. A templomi körmenetek alkalmával közösen vonultak az egyenruhájukban. Az ünneplő ruhájuk a legfinomabb szürke posztóból készült, mivel a molnároknak a szürke volt a színük, mert azon kevésbé látszott a liszt.
"A vízimolnárok általában minden vasárnap megjelentek a templomban. A kóruson volt biztosítva a helyük, ahol még a padok is saját tulajdonukat képezték. Külön oltáruk volt, amelyet plüss oltárterítővel takartak le, a falra malomkereket festettek."
A céh vallásosságát bizonyítja továbbá, hogy a céhzászlót a gyermeket tartó, trónon ülő Mária képe, illetve a viharba került tanítványok és Jézus jelenete díszíti.


Folytatás következik!

2019. június 2., vasárnap

Révállomások romjai Kisorosziban


Kisoroszi két északi révállomása

2007. január 5-én, egy pénteki napon szűnt meg a révátkelés Kisoroszi és Kismaros között. Másnap az utolsó hajó már azért érkezett Kismarosba, hogy felszedje a stéget és magával vigye a Szentendrei-szigetre. 

Kismarosi révállomás, a túloldalt Kisoroszi homokdombjai (Fortepan 31257)

Annyi bizonyos, hogy már 1930-ban is közlekedett kishajó járat Kismaros és Kisoroszi között, amelyet főként kirándulók és a kismarosi vasútállomásról Budapestre ingázó kisorosziak vettek igénybe. Az utolsó időszakban a hajójárat évi 6 millió forint veszteséggel működött, ezért az üzemeltető kisoroszi önkormányzat a járat megszüntetése mellett döntött — írta a Vác online annak idején. 2007. január ötödikén lejártak az utolsó bérletek és másnap már semmi nem emlékeztetett arra, hogy itt valaha révátkelés működött. Azaz valami nyom mégiscsak maradt, ennek eredtünk nyomába 12 és fél évvel a megszűnés után.

A Szentendrei-sziget Pest megyén belül viszonylagos perifériát alkot megközelíthetetlenségével. Egyetlen híd ível át rá Tahitótfaluban, egy másik pedig áthalad felette Szigetmonostortól délre. Közúti kapcsolatok híján a lakosok kénytelenek a révhajókra támaszkodni, ha a külvilággal szeretnének kapcsolatot tartani. Hét helyen lehet átkelni menetrend szerint járó hajóval a szigetre, ezek közül három autókat is szállít. Autókat szállított a kisoroszi rév is, mármint az, amelyik a dunántúli oldallal tartotta a kapcsolatot. Mostanában itt is csak személyforgalom maradt. Kisoroszinak azonban volt még két másik révállomása is a főág mentén. De miért kellett kettő, ha mindkettő a szemben található egykor sváb lakosságú Kismarosra vitte az utasokat, ahol a lakosságszám csak 1960-ban lépte át az ezer főt?

A Fecske Kismarosnál (forrás és forrás)

Kifejezetten érdekes ennek a két révállomásnak a története, ugyanis elhelyezkedésüknek természetföldrajzi és hidrológiai okai voltak. Ahogy az első képen, az "Angyalos vízisport" térképen láthatjuk volt egy hosszabb és egy rövideb útvonal is Kismaros felé. Kisoroszi régebben hangsúlyosabban kapcsolódott a Szentendrei-Dunához, mint mostanában, amikor a település nyaralóövezete észak felé terjeszkedik. Az elsődleges révátkelés Visegrád-Szentgyörgypusztára közvetlenül a falu közepéből indult, annak ellenére, hogy a révállomást jelző közúti tábla egy kilométert ír egy kb. 120 méteres szakaszra a Nepomuki Szent János szobor közelében. 

A két északi révállomáshoz ezzel szemben valóban egy kilométert kell gyalogolni, a Klapka utcán, a Bárány közön, majd szélfútta, folyómarta homokdombok között, végül egy nedves réten keresztül, ahová már a kisebb árvizek is kiöntenek. 

A kisoroszi felső révállomás romjai

Meglepetésként hatott, hogy a felső révhez egy töltésen futó lebetonozott járda vezet, amikor az ember egyszer csak rábukkan egy ártéri erdő kellős közepén. Amióta ezt az útvonalat nem használják birtokba vette az erdő és egyre több szúrós bokor hajol rá. Holott tökéletesen alkalmas útvonal lenne kajak-kenu szállítására. Ezt az ösvényt követve eljutunk a felső révállomáshoz - pontosabban annak maradványaihoz. 

Az 1690-es folyamkilométer tábla alatt találunk egy kerítéssel körülölelt fedett karámot, egy fém esőbeálló vázat, egy oszlopot, amint talán egykor a menetrend táblája állt, valamint egy lépcsőt lefelé. Kevés fantáziával is el lehet képzelni, hogy itt 13 éve még emberek várakoztak arra, hogy megtéve a 900 méteres hajóutat, átjussanak Kismarosra. 

A kisoroszi felső révállomás lejárata

Az alsó, régebbi révállomás épületének megtalálása már koránt sem ilyen egyszerű, annak ellenére sem, hogy a kezdő térképünk jó támpontot nyújt hozzá. Ezt az épületet ugyanis már széthordták, nyomát benőtte az erdő. Csak hosszas keresgélés után, iszalagon, csalánon és földig hajló fákon átvergődve sikerült maradványaira rábukkanni egy almafa és bodzabokor társaságában — a térkép által jelölt helyen. 

A kisoroszi alsó révház épülete 1960-ban.

Mindössze az alapja maradt meg, némi téglatörmelékkel, ami a negyven centi magas alapfalakon kívül szóródik szét. Körülbelül 3*4 méteres alapterületű lehetett. Dr. Deák József 1960-ban készült képe szerint nyeregtetős volt, kéményéből következtetve fűtötték is. Az alapfalak között megtalálható még az épület hátsó részének beton teteje (a kép bal oldalán). Helyzete alapján még az is előfordulhat, hogy éppen a melette növő fa ugyanaz az almafa, ami manapság elrejti a romot. 

Innen valamivel rövidebb úton át lehetett jutni Kismarosra, a légvonalbeli távolság 700 méternél rövidebb volt. Azt nem tudtam eldönteni, hogy a révész itt lakott-e, vagy csak egy esőbeálló volt, talán az idősebb helyiek tudnának erről felvilágosítást nyújtani. Ezen ismeretek hiányában alternatív lehetőség volt, hogy a régi légifotókat nézzük át, hátha szerepel valamelyiken az épület.

A kisoroszi alsó révállomás romjai

A fentrol.hu segítségével korábban is sok felmerült kérdést, bizonytalanságot sikerült tisztázni a Dunával kapcsolatban, ez szerencsére most sem volt másképp. A legkorábbi felvétel a területről 1961-ben készült. Ezen jól látható a felső (bal oldali) kikötőhőz vezető fehér betonút, de a hajóállomás nem ott van, hanem az alsó átkelőnél. Itt van a stég is egy hajóval, valamint kissé távolabb a révállomás apró épülete. A kép tanúsága szerint 1961-ben még mindkét átkelőhely használatban volt, éppúgy mint 30 évvel ezelőtt. Ezen a képen viszonylag magas a vízállás, nem látszódik ki a Verőczei-sziget északi csúcsán, egy keresztgát miatt képződött hatalmas homokzátony. Amikor ilyen magas volt a vízállás az alsó kikötőt használták, de amint apadni kezdett a kishajó alacsony merülése ellenére sem tudott már itt kikötni, ezért a felső kikötő lépett működésbe. Érdekes kérdés, hogy az utasok, kirándulók honnan tudták, hogy melyik helyre kell menniük. Elképzelhető, hogy volt egy vízállás, amely alatt az egyik, felette pedig a másik rév funkcionált. 

1961. május 25. Hajóállomás az alsó révnél.

1975-re kissé átalakult a táj, a keresztgát megtette a dolgát. Immár látjuk miért volt szükség két révállomásra. A sivatag-szerű homokzátony kialakulása a Verőczei-sziget nyugati csúcsán ellehetetlenítette az alsó kikötőt. Az épület még áll, de valószínű, hogy már igen rossz állapotban lehetett ekkor is, hiszen már a közepes árvizek is elérhették. 1975-ben már sem a stéget, sem pedig a hozzá vezető ösvényt nem látjuk. A főágban tehát valamikor 1961-1975 között változott meg annyira a hidrológiai helyzet, hogy a két révállomás helyett csak egy maradhatott. 

1975. Hajóállomás a felső révnél.

Újabb harminc év elteltével újra változott a táj, a homokzátonyt meghódította az ártéri erdő. Az a parti fasor, amely elválasztotta a Dunát a mezőgazdasági területektől egy helyenként 300 méter széles erdővé terebélyesedett. A Verőczei-sziget gyakorlatilag beleolvadt ebbe a több mint 80 hektáros  dzsungelbe, amely teljes egészében egykori (feltöltődött) Duna mederben nőtt fel. Ennek a dzsungelnek a szegélytársulása nyelte el az alsó révállomás romjait. 

Várhatóan ez lesz a sorsa a 2007-ben, gazdasági és nem hidrológiai okokból bezárt, felső kikötőnek is. 

2005. Még jár a kishajó...

Kisoroszi ennek ellenére nem maradt révátkelő nélkül; Szentgyörgymezőre még mindig jár a kishajó, de ez már egy másik történet

2019. május 26., vasárnap

Május végi árhullám a szigetcsúcson



2019-ben, május végén egy kisebb árhullám vonult le a Dunán. Az első fokú készültséget nem érte el, de az árvíz jelentősségét az adja ebben az esetben, hogy a Duna vízszintje utoljára 6 éve, a 2013-as rekord árvíz idején volt ilyen magas. Az alábbi nagyvízi képek a Szentendrei-sziget nyugati csúcsán készültek május 25-én 11 órakor, 410 centiméteres nagymarosi vízállásnál:


Másnap, május 26-án délben tetőzött ez az árhullám 424 centiméterrel. Még kb. egy méter kellett volna az első védelmi fokozat elrendeléséhez (I. fok: 520 cm).  A tetőzés idején 5130 köbméter víz folyt át másodpercenként a nagymarosi szelvényen. Ugyanitt a valaha mért legnagyobb vízállást 2013. június 9-én észlelték, 751 centiméterrel.

Árhullám a Nagy-Villám tövében

Kisoroszi már csak azért is érdekes hely árvízi szempontból, mert a falu és a szigetcsúcs között legalább öt különböző térszínt lehet elkülöníteni vízállás szerint. Ezek rossz hasonlattal sapkaként borulnak egymásra. Lásd: "Ködben a csúcs" c. írásunkat. A május végi árvíz az ötből három szintet öntött el. Mivel az ötödik térszín már árvízmentes; homokdombok alkotják, melyre a falu települt. Az első szintben eleget gyönyörködhettünk tavaly ősszel, ez az a kavicszátony, amely folyamatosan növekszik folyásirányban, azaz Visegrád felé. A második szint az az ártéri erdő, amelyet főként fűzfák alkotnak és a zátony magasabb térszínein telepedett meg. Vannak köztük már igen vastag törzsűek is, de május 25-én jellemzően mind törzsükkel vízben álltak. A harmadik szint egykor egy különálló sziget volt a csúcson, de ez mostanára hozzáforrt a szigethez. Itt szoktak a legtöbben sátorozni, egy autóval is járható úton lehet megközelíteni, van itt dombra épített vizesblokk is. A negyedik szinttől egy viszonylag sekély árok választja el, amelyben már csillogott a víz. A negyedik szinten található a kocsma és a kisorosziig nyúló szántóföldek. Itt éppen esküvőhöz készülődtek, de még a 14 centiméteres vízszint-emelkedés sem fenyegette a lagzit. 

Kilátás észak felé a szigetcsúcsról

A második szinten felnőtt fűzerdő

A második és harmadik szint találkozása ottfelejtett szemeteskukával

Tűzoltás

Szigetcsúcs Atlantisz Mikrokozmosz

Az ártéri erdő vízben álló része és a nyílt meder között élesen elvált a Duna vize sebesség szerint. Míg a mederben úgy tűnt, hogy rohan a víz, addig a fák között a vízen ringatózó nyárfa szöszök úgy tűnt, egy helyben állnak. Az alábbi videó ezt az eltérést igyekszik szemléltetni. Ebben a lassabb vízben jelentkezik az hordalék kiülepedése, amely hosszú távon relatív szintemelkedést okoz. 


A vízállás és meteorológiai előrejelzések szerint a következő hetekben ismét csapadékosabbá válik az időjárás, amely egy újabb árhullámot indít el a Dunán. 20-25 centiméterrel fog magasabban tetőzni a mostaninál. Érdemes tehát felkerekedni a partra, ha valaki hat éve nem látott árvizet szeretne látni!

2019. május 19., vasárnap

A Dunai Műtárgyak fotópályázat nyertesei


2019-ben, a 7. dunai szigetek fotópályázaton egy nehezebb téma került terítékre. Dunai műtárgyakat nem "szokás" csak úgy fényképezni, azok legfeljebb csak véletlenül kerülnek fel egy fényképre. Már a téma is kissé megfoghatatlan, annak ellenére, hogy nem lehet úgy lemenni a Duna partjára, hogy ne botolnánk bele valami kőszórásba, kikötőbe, párhuzamműbe, zsilipbe és a többi. Ezért talán nem véletlen, hogy idén "csak" harminc pályázó küldött be összesen 78 képet.

A pályázatra beküldött összes képet ezen a linken tudják végigböngészni:
Dunai Műtárgyak fotópályázat

Ezúttal Bezdántól a Szigetközig járthattuk be a Dunát a képek jóvoltából. Voltak visszatérő témák és helyszínek, mint például az esztergomi Szénrakodó, vagy éppen a hidak, amelyeket már korábban is bejártunk a hidas fotópályázattal. 

2019-ban fejenként 2,6 képet küldtek be a pályázaton résztvevők, ez jóval magasabb arány, mint a tavalyi 2,25. Mint ahogy eddig minden alkalommal, idén is előfordult, hogy akinek több jó képe volt, azok között megoszlott a többiek szavazata, míg aki egy jól eltalált képet küldött be jobban szerepelt a végelszámolásnál. 

Idén is sikerült változatos nyereményeket biztosítani a négy helyezett számára. A kiírásban meghirdetett nyeremények mellett az Élet és Tudomány magazin felajánlotta az első helyezett kép számára egy teljes (utolsó) oldalas megjelenés lehetőséget. 

Immár hagyomány nálunk, hogy a díjazottakat azok választhatják ki, akik veszik a fáradságot és küldtek be képet. Három képre lehetett szavazni, az első hely 4, a második 2, a harmadik 1 pontot ért. Ezelőtt még sohasem fordult elő fotópályázatunkon, hogy a közönségszavazás beleszólt a legjobbak versenyébe. Most ez is megtörtént; a harmadik helyen alakult ki holtverseny, ahol a közönségszavazás döntött. Ezen a fotópályázaton abban is rekordot döntöttünk, hogy soha ilyen nagy arányban nem érkeztek vissza szavazatok, a beküldők 90%-a (27/30) szavazott összesen! Talán ha a maradék három ember is szavaz nem lett volna holtverseny. :)
Ne is szaporítsuk tovább a szót, lássuk ki szerezte meg a végig szoros versenyben a harmadik helyezést!

68. Jakab Gergely: Fényhíd

Idén (is) Jakab Gergely nyerte el a harmadik díjat, a Ráckevei "fényhíddal". Összesen ketten választották a legjobb képnek, ketten pedig a második legjobbnak (8+4=12 pont). Nyereménye Janata Károly-Selmeczi Kovács Ádám: A Duna-Ipoly Nemzeti park c. könyve! 


38. Gyurcsányi Ágnes: Szigetköz zúgó

A második helyezett képet Gyurcsányi Ágnes küldte be, őszintén megvallva ez volt az egyik kedvenc képem a pályázaton, a tökéletes témaválasztás miatt! Három első, egy második és egy harmadik hellyel összesen 15 pontot szerzett (12+2+1=15 pont). Nyereménye 1 db 1 éves Élet és Tudomány előfizetés!

7. Martin Kápostáš: Szénrakodó

Elérkeztünk a győztes képhez, amely toronymagasan nyerte az idei kiírást! Első helyezést ért el (nem is először) Martin Kápostáš, azaz Káposztás Marci, akit talán nem is kell bemutatni az olvasóknak! A győztes kép a sokak által témának választott esztergomi Szénrakodóról készült Első helyezéséhez semmi kétség nem fér, összesen heten találták a legjobbnak, emellett öten szavaztak rá másodikként,  (28+10=38 pont). Nyereménye 1 db 1 éves Földgömb előfizetés!

48. Makó Imre: Nagymarosi vízmérce

A közönségdíjat Makó Imre nyerte, érdekességképpen a Tisza partjáról, Csongrádból. Elsősége megkérdőjelezhetetlen: a facebook oldalunkon megszerzett 13 megosztás és a 241 like összesen 280 pontot ért. Gratulálunk a képhez és a nyereményhez; mely az Orsován megírt epilógusa miatt az egyik legmegrázóbb dunai történet; Patrick Leigh Fermor: Erdők s vizek közt c. könyve.


Gratulálok minden nyertesnek és a pályázóknak a sok érdekes képért! 

A nyertesekkel hamarosan felveszem a kapcsolatot!

2019. május 16., csütörtök

Kotrás és erdőirtás nyomai Vácott


Egy képen foglalja össze nekünk a váci szigeteken zajló emberi beavatkozásokat a google.maps 2019-es műholdfelvétele. Mindkét eseményről volt már szó a blogon. A 2018 nyarán, egészen rendkívüli szerencsével felfedezett kompkötő-szigeti kotrás mellett a Buki-szigeten 2017 decemberében lezajlott favágásra is hasonló módon került fény. 

Kotrás és favágás a váci szigeteken (maps.google.com)

Néhány, a parthoz túlságosan közel veszteglő hajó tűnt fel az éppen aktuális google térképen Vácott a Buki- és a Kompkötő-sziget között. Közöttük további három hajót látni, közülük az egyik motorcsónak lehet, míg a nagyobbak közül az egyik minden bizonnyal egy kotróhajó lesz, hiszen mi más tölthetné fel az uszályokat? A kép azt a feltételezést erősíti meg, hogy a 2018. júniusában megbontott keresztgát, majd az ősszel végzett kotrás az északi csúcsnál tovább folytatódott. Ezúttal a déli kitorkollást kotorták meg, befejezve a Kompkötő-sziget rehabilitációját, melynek következtében életet sikerült verni a már tetszhalott szigetbe. Amelynek a nekrológját Gánti Tibor már az 1983-ban kiadott "Eltűnő szigetek" című könyvében megírta: 

"...Ennek a Duna-szabályozó tevékenységnek egyik eredménye, hogy a Vác körüli Duna-szakasz minden szigete meghalt az elmúlt ötven évben (helyesebben az utolsó most haldoklik). De lényegében ugyanez a helyzet a Duna szinte egész szakaszán. Mert a "szabályozás" egyik legfontosabb művelete, hogy a szigetet körülölelő két ág egyikét egy gáttal keresztben elzárják, s így a teljes vízmennyiség a másik ágon kénytelen áthaladni. A lezárt ág lassan feltöltődik iszappal, összenő a parttal, s a sziget megszűnik sziget lenni.
Gyermekkoromban a Vác felett levő Buki-sziget haldoklott ilyen módon, s ekkor zárták el a pokol-szigeti mellékágat is. Ám itt a víz átjárót talált magának, ezért a háború után ezt az ágat még egyszer, fölül is el kellett zárni. A háború után zárták el a Verőcével szemben levő két szigetet körülölelő kiságakat, majd, ha jól emlékszem, a hatvanas évek elején a kompkötő-szigetit is. Ez a sziget haldoklik most."
Gánti Tibor: Eltűnő szigetek, 151. p. 

Idővel majd kiderül, hogy beváltotta-e kotrás a hozzá fűzött reményeket... 

Kotrás Kompkötő-sziget északi csúcsán

A Buki-szigeti fakivágás (méreteit tekintve inkább erdőirtás) 2017. decemberében zajlott, egészen pontosan december 5-én. Az a mázli, amely révén sikerült pont akkor arra járni és dokumentálni a favágást hasonló a Kompkötő-szigeti felfedezéshez.

Amennyiben megvan a GoogleEarth program érdemes visszatekerni az időt a csúszkán az erdőirtás előtti utolsó állapothoz, 2017. augusztus 26-ig. Ezen még látszik az a ligetes terület, amely helyén a kezdőkép már tarra vágott mezőt jelez. A Buki-sziget gerincén, a vízmű előtt végigfutó gyönyörű és hatalmas nyárfasor mellett összesen 2,5 hektáron irtották ki az erdőt, alaposan megkopasztva a sziget középső részét. 

A Vízmű épülete a Nagy-Duna felől

A Buki-szigetet egy 2010-es váci hivatalos dokumentum helyi védettségű területként tartja számon, ennek fényében különösen érthetetlen az ilyen mértékű pusztítás.

Még áll néhány nyárfa-matuzsálem a Buki-szigeten, 2017. december 5-én

Konklúzióként leszögezhetjük, hogy az ember folyamatosan formálja a tájat, a dunai szigeteket, ennek nyomát pedig megőrzi az internet, ráadásul olyan részletességgel, hogy ez alapján akár egyes területek történetét  egy az egyben meg lehet majd írni. Ez pedig egyben kiapadhatatlan forrást jelent egyben a blog számára. 

2019. május 9., csütörtök

Élet a falon


A dunai ártér helyenként több kilométer szélességet is elérheti, néhol azonban teljesen megszűnik illetve mindössze néhány deciméterre szűkül. Magyarországon ez utóbbi egyáltalán nem jellemző, de aki keres az talál!

Sziklai ternye (Aurinia saxatilis)

Árterületnek azt a területet nevezzük amelyet rendszeresen elborítanak az árvizek. Egy folyómeder általában tál alakú, ahol a nagyvizek egyre szélesebb keresztszelvényen folyhatnak le. Ebből következően az olyan folyószakaszok, ahol nincsen ártér függőleges (leginkább szikla-)falak kísérnek, ahol a legnagyobb vizek sem tudnak kilépni a mederből. A Duna mentén Németországban egyes áttörésekben figyelhetünk meg ilyen keskeny ártereket, de helyenként a Vaskapu-szorosban is előfordul, hogy a sziklák szinte függőleges tornyokként magasodnak a víztükör fölé. 

A sziklafalak természetes képződmények, a tökéletesen függőleges partfalak azonban emberi alkotások, pl. zsilipek falai, partvédművek, stb. Magyarország viszonylag lapos ország, így azt gondolhatnánk, hogy elsősorban utóbbiak jellemzőbbek. Itt meg kell állni egy pillanatra, ugyanis van egy választóvonal a meredek partfalak tekintetében, ez pedig nem más mint a folyószabályozás. Mielőtt a Dunát megzabolázták a mérnökök Magyarországon egyáltalán nem voltak ritkák a több tíz méterrel a folyó fölé magasodó térszínek. Bizonyára sokan először a Dunakanyarra gondolnak, de annál volt jóval meredekebb partszakasz is!

Ez pedig nem volt más mint a Mezőföld keleti pereme az igen állékony löszfalaival. Aki már tekintett le Dunaújvárosból, az érdi Kakukk-hegyről, az ercsi Eötvös kápolnától, vagy éppen Paks téglagyára fölül a Dunára, tudja milyen szintkülönbségek párosulnak azzal, hogy alattuk a part gyakorlatilag járhatatlan, ill. régebben nem is létezett. A Duna szabályozásának volt egy olyan célja is ezen a szakaszon, hogy a folyó elmosó hatását a lehető legtávolabb tartsák a partfaltól. 

A folyószabályozások következtében az árterek szélessége töredékére csökkent. A töltések és egyéb létesítmények létrehozták a "mentesített" ártér fogalmát; de ami a legfontosabb: az eredeti ártéri növényzetet hamarosan felváltotta a monokultúrás mezőgazdaság, csökkent a biodiverzitás. Az ártéri társulások közül a keményfás ligeterdők gyakorlatilag teljesen eltűntek, miközben a másik két társulás számára is csupán egy keskeny part menti sáv maradt.

Partot védő kőfalak egy településen belül is megjelenhettek, jellemzően ott, ahol az elmosódás emberi létesítményeket fenyegetett. Ezek jellemzően a homorú partoldalakon épültek a kanyarulatokban, itt ugyanis a sodorvonal eltér a középvonaltól a partfal rovására. Verőcén épült az egyik ilyen kőfal, ami aztán a település büszkeségévé vált. Hasonló kőfalat találni Budapesten is, habár koránt sem olyan szép, látványos vagy éppen ismert mint a verőcei!

Kőfali pintyő (Cymbalaria muralis)


Zöld juhar (Acer negundo)



Szilfa (Ulmus)

Vadrezeda (Rezeda lutea)

Kőfali pintyő-telep

Budapesten "vidéki" szemmel különösen sivárnak hat a Duna partja. A rakpartok lépcsői gyakorlatilag megközelíthetetlenek a több sávos forgalmas autóutak miatt, de ha valaki lejut oda csak szemetet talál. Erről a problémáról urbanisztikai és tájépítészeti szempontból már számos tanulmány született; ebbe a vitába nem kívánok beleszólni. Azt azonban talán érdemes hozzátenni, hogy az Árpád híd és a Rákóczi híd között összesen három darab fa nő közvetlenül a parton, amit már meg lehet különböztetni egy kisebbfajta bokortól. Talán ezért is mondta be az RTL klub híradója annak idején, hogy paradicsom és tök palánták jelentek meg az Ördögárok csatornája alatt a rakpart kövein... 

Pedig a jelek szerint nőne ott több is, ha hagynák.

Nem a Margitszigeten kell keresni ezt a néhány fát, hanem egy jóval eldugottabb helyen, ami paradox módon egyben a főváros egyik legforgalmasabb közlekedési csomópontja, ahol naponta több tízezer ember utazik keresztül. A Csepel-sziget északi csúcsán található Osztó-szigettől egészen a Bálna bevásárlóközpontig felnyúlik egy három kilométer hosszúságú, legszélesebb pontján is mindössze három méter széles zöld sáv csík vonal. A bejegyzésben látható összes kép itt készült. Ezen a szakaszon végig kőfal kíséri a Dunát a homorú pesti oldalon, annak tövében pedig terméskő szórás. A víz gyorsan mélyül, egy méterre a parttól már nem nagyon látni a köveket. 

A kőfal építése a Soroksári-Duna lezárásával van összefüggésben; ez a fal tereli a Dunát Budafok felé és védi Ferencvárost a part elmosódásától. Végig mellvéd kíséri a Gizella sétánytól, a Nehru parkon keresztül a Szabadság hídig. Ez a mellvéd egyszerre védi a várost az árvizektől és a lakosságot attól, hogy megpillanthassa ezt az amúgy megközelíthetetlen keskeny zöld sávot. Néhány "kilátó" épült a BKK jóvoltából; ha valaki veszi a fáradságot és lemegy a dunai hajójáratok számára épült kikötőkbe rá lehet látni erre a csipetnyi természetre. 

Az itt megtelepedett növényzettől ne várjunk túl sokat. Itt nincsenek védett fajok, jobbára a városban is megtalálható adventív vagy invazív gyomok nőnek néhány, a Duna (vagy madarak) által ideszállított és szárba szökkent mag, vagy a közeli parkokból "megszökött" növény mellett. Viszonylag fiatal növények, a 2005-ös ill. régebbi légifotókon nem látni a mostanihoz hasonló kiterjedésű "zöld" foltokat. A tipikus ártéri fák közül megtalálható a nyár és fűz, de a Nehru park melletti kőfalon találni szilfát és cseresznyefát is. Közülük a legnagyobbak a Haller utcai hajóállomás mellett nőnek, de ezt nem azért írom ide, hogy legyen hová kivezényelni az unatkozó közmunkásokat a láncfűrésszel. Ők már így is látogatják a területet; erről tanúskodnak a tavasszal bokamagasságban kizöldülő zöldjuhar csonkok. Inkább örüljünk annak, hogy a természet továbbra is végzi a dolgát, átfesti a szürkét zöldre és reméli, hogy lesz aki ezt értékeli. 

Fekete Bodza (Sambucus nigra)

A zöld birtokba veszi a szürkét

Nyárfa a falon

Ezek a legterebélyesbb dunaparti fák Budapesten a Rákóczi és az Árpád híd között


Cseresznye és szilfa

2019. május 8-án dél körül 289 centimétert mutatott a Vigadó téri vízmérce. A parti növényzet egy része sekély (legfeljebb 20-30 cm mély) víz alatt volt. Ez azt jelenti, hogy 260-270 centiméteres vízállás alatt a növényzet már nem képes tartósan megtelepedni. Mivel a növényzet elterjedése reagál a vízszint ingadozására ez az érték érdekes indikátora lehet a Duna vízállás változásainak. 

Nem lehetetlen, hogy a közeljövőben a Duna alacsony vízállásai miatt több tér adatik a növényzet számára a budapesti terméskövek között. Persze ez örök harc lesz a városképpel, hiszen egy ártéri erdő a Parlament tövében manapság ugyanolyan idegenül hatna, mint mondjuk a Parlament a Rácalmási-szigeten. 

2019. április 30., kedd

"Narvál" a Dunán


Avagy miből lett a Gabriella-sziget?



Ott, ahol a Külső-Béda holtág egy köldökzsinórón (alig két méter széles csatornán) keresztül érintkezik a Dunával egy kilométer hosszú kőszórás; párhuzammű zárja el a Nagy-Dunától a kilátást. Ezen a kőszóráson helyenként megtelepedtek már a fák is, néhol megbontották, hogy a víz szabadon áramolhasson Magyarország utolsó előtti dunai szigete mellett. 

Baranya megyében járunk, Kölked településtől délkeletre, ott ahol a Duna elhagyja Magyarországot és átér Horvátországba. Ha a WildIsland térképet nézzük nem a Gabriella-sziget az utolsó előtti sziget a Dunán, hanem "csak" az ötödik. Ugyan a Duna szigeteit összeszámoló térkép még nem mindenben tökéletes, hiszen a Gabriella-sziget a nem túl fantáziadús (HU047) névre hallgat, ráadásul a hozzá északról csatlakozó kőszóráson megtelepedett fákat is külön szigetként veszi nyilvántartásba (HU011). 


Nem véletlenül indítottunk ezzel a kőszórással, ez adja ugyanis a sziget jellegzetes "narvál alakját". Ez a hosszú agyar zárja le a levágott Béda holtágat, a kőszórás folytatódik rövid távon a sziget külső és belső oldalán, mintegy páncélt borítva a narvál fejére, nehogy a Duna sodrása elmoshassa. Ez a páncél amellett, hogy védi a sodrástól Gabriella-szigetet megközelíthetetlenné is teszi egyben. Az "agyar" párhuzammű megbontása miatt északról száraz lábban nem lehet átkelni a szigetre, talán csak a 2018. őszi kisvizek idején. A baranyai partoldal pedig igen meredek és süppedős iszapos, ráadásul alámosott is, miközben a sziget déli csúcsán kiülepedik a finomszemcsés hordalék. Erre a vidékre már nem jellemző a kavicsos hordalék, ez pedig azzal a következménnyel járt, hogy a szigetek és a partvonal rendszeresen változtatta a helyét, hiszen nem volt stabil üledék ami megtartsa. Ez a jelenség főleg a folyószabályozás előtt volt jellemző, amikor még nem adtak páncélt a narválra, de helyenként manapság is megfigyelhető, például a Debrina-szigeten, ami valóban az utolsó sziget a magyar Duna-szakaszon — pillanatnyilag.

A Gabriella-szigettel kapcsolatban három érdekes kérdés merült fel, ezekre próbálunk válaszolni ebben a bejegyzésben. Létezik egy negyedik kérdés is, de ebben az olvasók segítségét kérjük:

  1. Hogyan és mikor keletkezett a sziget?
  2. Mikor épült meg a párhuzammű?
  3. Mikortól nevezik a szigetet Gabriellának?
  4. Ki lehetett a névadó?


1880.

Ad 1. A mikor kérdésre nehezebb pontosan válaszolni, hiszen az olvasók bizonyára tudják, hogy egy sziget kialakulása egy viszonylag hosszú folyamat eredménye, hacsak nincs mögötte emberi rásegítés. A Gabriella-sziget esetében is beszélhetünk antropogén hatásról, de csak a sziget felbukkanása után. 1858-ban, amikor Mohácstól délre mérték fel a Duna partját a II. katonai felmérés térképészei még láthatták az élő Belső-Bédát és a Külső-Béda is dunai főmeder volt ekkoriban. Ugyanezt az állapotot rögzíti 22 évvel később, 1880-ban a harmadik katonai felmérés, azzal a különbséggel, hogy a térképről eltűnik a balparti Verpolye erdőről elnevezett sziget (ez ma is megvan amúgy, lásd alábbi térképeket) és szemben vele megjelenik a Béda-sziget

Tehát még a Kölked alatti Béda-kanyarulat levágása előtt, emberi beavatkozás nélkül kialakult a Gabriella-sziget elődje, a Béda-sziget. Ami érdekes, a sziget a folyókanyarulat levágása után is megmaradt ugyanott. A sirinai átvágás datálásában segít nekünk az 1895. évi XLVIII. törvénycikk indoklása: 

A paks-drávatoroki szakaszra, mely teljesen elüt a Duna egyéb szakaszaitól, a mennyiben itt a folyam eredetileg óriási kanyarulatokban kóválygott, melyek közül négyet az 1820. és 1821-ik évben az akkori vizépitő királyi biztosság vágatott át, hetet pedig Pakstól Apatinig a 40-es években vágták át, melyek azóta mind anyamederré váltak és a folyam útját összesen 96 kilométerrel röviditették meg. Az újabb időben ugyane szakaszon három újabb átvágás lett foganatba véve, u. m. a sirinai, vörösmarti, drávatoroki, legújabban pedig az 1893:XVI. tc. értelmében végrehajtás alatt áll a csanádi átvágás; ezenkivül ugyane szakaszon összesen még három átvágás van tervezve, melyek végrehajtása után a rövidülés mintegy 30 kilométert fog kitenni. (forrás)
Ad 2. A helybenmaradást segítette, hogy a Duna-Tisza-közéhez tartozó sirinai erdőben végzett átvágás munkálataival párhuzamosan megépült a Béda-sziget északi csúcsához kapcsolt kőszórás is. Ez az alábbi, 1911-es helyszínrajzon is feltüntetett "páncél" konzerválta végül a szigetet az utókor számára. 

1911.

Ad 3. Nagy segítségünkre lett volna a kérdés megválaszolásában, ha az "angyalos" térképek idevonatkozó szelvényeit ellátták volna névanyaggal. Ugyanis az 1911-ben még Béda-szigetként ismert sziget 1941-ben már Gabriella néven szerepel. Az 1930 körül elkészült vízisport térképről (lásd alább) sajnálatos módon lemaradt a felirat, így nem sikerült tovább szűkíteni a 30 éves intervallumot. 

1930.

Ad 4. Mivel a névcsere még 1941 előtt történt, nem sok valószínűsége van, hogy élő ember még meg tudja mondani a csere körülményeit; ki lehetett az a Gabriella, akinek a nevét egy sziget őrzi a mai napig Magyarország déli határán? Amennyiben valaki ismeri a történetet, írja meg kommentben!


1941. (mapire.eu)


Ha minden jól megy, a 2017. évi kudarc után talán idén, 2019-ben sikerül eljutni a narvál-alakú Gabriella-(ex-Béda-) szigetre. Akár felfújható gumicsónakkal, akár nyakig érő gumicsizmával... 

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...