Karapancsa

A Mohácsi-sziget déli részén található Karapancsa igazi dunai ősdzsungel volt a török időkben. Gyakran találtak itt menedéket a török elől a környékbeliek és nem volt ritka az sem, hogy néhány környéken kóborló töröknek örökre nyoma veszett. A török eredetű Karapancsa név azokat az időket idézi, amikor még hatalmas kiterjedésű ártéri rengetegéből különös, báránybőrbe bújt maszkos szörnyek szálltak csónakba és rettenetes csinnadrattával kergették el a törököt Mohácsról.

A Nagykastély Karapancsán (kép: kalasandras.blogspot.com)

Ez a legenda valószínűleg nem állja meg a történelem próbáját, ugyanis a népszokás gazdái, a sokácok csak Mohács 1687-es felszabadulása után költöztek erre a területre. Azonban nem a busójárás az egyetlen legenda a környéken.  A helybéliek így magyarázzák a Karapancsa név eredetét:

"A Karapancsa név állítólag török eredetû. És a legenda szerint abból származik, hogy amikor vonultak vissza a török seregek, akkor itt mocsárvilág volt. Teljesen el volt néptelenedve a határ a hosszú háborúk után. Akkor pánikszerűen kellett menekülni, és ezért a legenda szerint az akkori nagy vezír az úgy tudott keresztülmenni a járhatatlan mocsáron, hogy a janicsárokat beleállították ebbe az ingoványba, és kézről-kézre adták át a nagy vezírt. És a karapancsa az azt jelenti, hogy fekete karom, tehát azok az emberek meghaltak, és a mocsárból az ujjaik még sokáig kiálltak."

Mintha Tolkien innen emelte volna át a Holt-láp (Emyn Muil) legendáját A Gyűrűk Urába.

Miután a török félhold lehullott Karapancsa egéről, az élet lassan visszatért a régi kerékvágásába. Ekkoriban a Mohácsi-szigetet teljes egészében a Duna - két nagyjából egyforma méretű ággal - ölelte körül. Állandó település az árvízjárta vidéken nem alakulhatott ki. A török kiűzése után a terület a Béllyei Uradalom részeként Savoyai Jenő (Prinz Eugen) herceg birtokába került, melyből később a Habsburg-Lotharingiai család tescheni ágának birtokába ment át, akik a jobb parton mintagazdaságot szerveztek. A karapancsai birtokrész kissé különbözik a többitől, ugyanis a folyószabályozásoknak köszönhetően lassanként a szigetről a Duna-Tisza közére került, másrészt ez megmaradt vadászterületnek, ahol a mezőgazdaság csak igen lassan hódított teret.

A Béllyei Uradalom áttekintő térképe

Albrecht főherceg Béllyei Uradalomról több leírás is készült, ezek egyikében az alábbiak olvashatók Karapancsáról:

Megjegyzésre méltó, hogy a karapancsai járás hajdanta fa, nád, fűtermés és kivált legeltetés tekintetében igen jövedelmező volt; a baja-bezdáni csatorna kiásatása óta azonban egészen elposványosodott s nagyrészt terméketlen vadonná változott át.

A Baja-bezdáni csatornát, a Mohácsi-szigetet egykor keletről határoló mellékág nyomvonalán vezették, jelentős kanyarulatátvágásokkal. A helyi nevén egyszerűen Ferenc-tápcsatornának vagy Ferenc-csatornának nevezett vízfolyás kiásásakor jött létre a Klágya és Kadia holtág.

Karapancsai major

Habsburg-Tescheni Albrecht főherceg, a custozzai (1859) győző építtette fel Karapancsán a Kiskastélyt és a hozzá tartozó gazdasági épületeket. Az uradalom központja azonban mindvégig Főherceglakon maradt, Dél-Baranyában. A település ma Baranyabán községhez tartozik.

Mivel Albrecht főhercegnek nem voltak utódai, örökbefogadta öccse fiait, akik közül a legidősebb, Frigyes örökölte a hercegi címet és vele a Béllyei Uradalmat. Karapancsán már ő építtette a Nagykastélyt, amely ma a Gemenc Zrt. tulajdonában álló szálló. Egykor vadászott itt Ferenc József király II. Vilmos német császárral, az itt lőtt trófeák máig megtekinthetőek (több ezer más trófeával együtt) az ausztriai Bad Ischlben álló Kaiservillában.

Karapancsa közigazgatásilag Hercegszántó községhez tartozik. Hogy eljussunk oda, át kell kelnünk a törökösen csengő Budzsák nevű településrészétől délre, a Kadia-Duna túloldalára ívelő hídon. Aki ártéri erdőkhöz szokott, az meglehetősen idegenül fogja érezni magát ebben a hatalmas tölgyerdőben.

A Kadia-Duna egy hosszú - de egyre szűkülő - tó benyomását kelti, partján az erdő fokozatosan megy át a nyílt vízfelszínbe. Először sarjerdő, majd nádas, sásos, hínáros végül békalencsés részen kell annak átgázolnia aki itt szeretne fürdeni. Ebben a mederben már nem Duna víz folyik, csupán a környék csapadék és belvizeit szivattyúzzák bele.

A parton ottjártunkkor népes bakcsócsaládok társalogtak a fűzfákon a maguk igencsak szokatlan madárhangján. Zengett az erdő a Kvak-kvak-kvak-tól, melyről a tréfás népnyelv rögtön elnevezte ezt a madarat vakvarjúnak.

A karapancsai szivattyútelep mellett van a legeslegsekélyebb horgásztó amelyben valaha horgásztam. Ez is az egykori Kadia medrében található, azonban annyira feliszapolódott, hogy a 35-40 centiméteres ereszték már leér úszózásnál. Ennél a monarchia idejéből ittmaradt szivattyúháznál találkozik a Kadia-Duna a Ferenc-tápcsatornával:

A Duna történelme során Baja alatt két ágra szakadt és Bezdán-Kiskőszeg magasságában egyesült. Ez a két Duna-ág közötti 300 hektárnyi terület a Mohács-sziget, amely a folyamszabályozások előtt szabad vízjárta terület volt. A belvíz elvezetésére 1904-ben épült meg a csatorna mellett a karapancsai szivattyútelep. Tervezői maradandó, átgondolt, szép műszaki alkotást hoztak létre. A turbinalapátos szivattyút a Ganz és Társa Gépgyár gyártotta. Az akkor még fafűtésű telep villamos árammal még ma is működőképes.

A több mint 100 éves telep egészének az eredeti tervekkel azonos felújítása 2005-ben fejeződött be. A tárgyalóteremben kiállított dokumentumok segítségével bepillanthatunk Ihrig Dénes szakmai életútjába, aki a magyar vízgazdálkodás kiemelkedő mérnöke volt.

A tápcsatorna mentén szépen libasorban horgászkunyhók állnak. A meghitt csendben néha elevez egy hattyúcsalád Szerbia irányába, mely innen alig pár kilométernyire van.

Debrina

A keresztgát mellett ledöntött bicikli ugyanolyan része a Duna menti tájnak, mintha kocsma oldalának dőlve látnánk. Egyértelműen horgászokra utaló nyom, annak ellenére, hogy majdnem a világ végén járunk, de legalábbis Magyarországén. Hercegszántótól nyugatra, már régen elhagytuk Budzsákot, a karapancsai Habsburg-főhercegi vadászkastélyt, és a szebb napokat látott Hódunát. Itt már összezavarodik a közigazgatás is, régen elhagyott Duna medrek helyén ringó kukoricatáblákon vezet keresztül a határ. Senkit nem érdekel, hogy ez már nem Hercegszántó, hanem Kölked holott a Dunának még mindig a bal partján járunk, amikor egy ledöntött kék kerékpár mellett kiérünk Magyarország legdélebbi és legutolsó dunai szigetéhez.

A Debrinához.

A sziget közigazgatási helyzetét tovább bonyolítja, hogy nincsen egyértelműen belerajzolva a homokba a horvát határ. Közkeletű tévedés, hogy a Duna Szerbiába távozik Magyarországról. Ez nem így van, Horvátországba folyik át, ugyanis létezik a Horvát-Dunántúl - amennyiben érdemes annak a pár eltűnő szigetdarabnak külön földrajzi nevet adni, ami a Duna bal partjára került a folyószabályozások miatt. Sajnos hiába kerestük a horvát határt a Debrina sziget déli csúcsnál, az alacsony vízállás miatt még a déli szigetcsúcsot sem találtuk meg. 

A Debrina 2006-ban.

A Debrina sziget nem tiszteli a mesterségesen meghúzott határvonalakat, a mellékágba beépített zárás miatt folyamatosan hízásnak indult, és mint egy kövér ember, aki már nem fér bele a nadrágjába, szépen lassan átlóg a szomszédos országba.

Nevéről mit sem tudni, egy biztos, létezik olyan, hogy Debrina dűlő és létezett olyan, hogy Debrina-fok, ezen talált magának utat a Baracskai-Dunába egy-egy nagyobb dunai árvíz. Ez a fok legkésőbb az előző századfordulón megszűnt, amikor az Itáliából hazatérő Türr István vezetésével elkezdték kiásni a Ferenc-tápcsatornát, mely a bajai Sugovicából táplált be vizet a régi Baracskai-ágban kialakított csatornán keresztül a Bezdántól induló Ferenc-csatornába. Bonyolultnak hangzik mindez, s valóban, a régi Mohácsi-szigeten igencsak bonyolult, már-már szigetközi állapotok uralkodtak a vízrajzban. A Duna igen gyakran változtatta a medrét, és előfordult az is, hogy a hercegszántóiak egy áradás után már nem tudták kihajtani az állatokat a legelőre, mert közben a Duna új medret épített magának a falu szélén. A Debrina-sziget sajnos minderre nem emlékezhet, a XIX. századi szabályozások idején még nem létezett, a XX. századiaknál pedig még csak fiatal zátony volt. A folyószabályozás ezt a szigetet sem kímélte, egy zárás és két kisebb sarkantyú épült rajta, minek következtében "fejlődése" rohamosan felgyorsult és évről-évre kevésbé hasonlít szigetre.

Ha van időnk pillantsunk a Debrina-szigetre a gégömb (GoogleEarth) segítségével. Ha a menüsoron látható óra csúszkájával visszapillantunk a 2006. évre, nyomon követhető a változás üteme. Az ember nem is gondolná, de az eltelt hét év alatt egész új erdők nőttek fel rajta és a mellékágában.

Ennek persze kifejezetten örülnek a vonuló és az itt fészkelő madarak. Kócsagokat és gémeket is lehetett látni, bár az ember közeledtére nagyon gyorsan szétrebbentek.

A főági oldalon teljesen más a helyzet. Itt - mint minden hasonló helyzetben lévő szigetnél - erőteljes elmosódás jellemző. A fenti képen agyagos partszakasz látszódik, itt az alámosott agyagtömbök sziklaként szakadnak bele a Dunába. Szépen lassan fogy a sziget.

 

  
A legérdekesebb jelenséget a két sarkantyú között találtuk, ahol egy hatalmas homokdombot hordott össze a folyó limánya. Mivel előző este esett, így a homok felső rétege összetapadt. A kissé emelkedő vízszint pedig lassacskán elkezde elámosni ezt a kupacot, a homokpergés folyamtosan zajlott. Néha felgyorsult a folyamat, amikor egy nagyobb hajó érkezett. Igazából reménykedtünk benne, hogy a harmadik Duna expedíció tagjai éppen itt, az utolsó magyar szelvényen fognak dolgozni, de mint a hírekből megtudtuk, egy nappal később, augusztus 30-án értek ide.

A főági elmosódás nem tesz jót a parti fáknak, előbb utóbb beledőlnek a Dunába, járhatatlanná téve a déli szigetcsúcs környékét. Nyakig érő gyökerek (!) között valahogy csak sikerült kikászálódni erről a részről, ahol fennállt a veszélye, hogy bármikor a fejünkre dőlhet egy fa.

Valami hiányzik a Debrina-szigetről, legalábbis Dunakanyarhoz szokott emberek a képeket böngészve egyvalamivel biztosan nem fognak találkozni. Kíváncsi vagyok, a bejegyzés végére rájön-e valaki!

A sziget déli csúcsánál alaposan megváltozott a táj. És megváltozott az üledék is, cuppogós sár és futóhomok váltakozott, mindkettőben előszeretettel fetrengtek bele a vaddisznók, melyek nyomait a fenti képen is tapasztalhatjuk. Az átható vaddisznószagot sajnos csak hozzáképzelni tudjuk. A mellékágban szó szerint a szemünk előtt zajlott a szukcesszió, azaz a növényzet térhódítása, természetesen a mellékág nyílt vízfelülete rovására. Éles peremmel válik el egymástól a benövényesedett és a csupasz zátonyfelszín. Kellő vízállás esetén könnyedén be is lehetne szintezni ezt a határvonalat.

A lágyszárú zóna felett fiatal fűzerdő csatlakozott a sziget nyárasához.

Arról már volt szó, hogy valamivel biztosan nem találkozik az ide látogató, most legyen arról is szó, amivel csakis itt találkoztunk eddig (na jó, a Kacsa-szigetnél is, de az nem pont ilyen volt). Alacsony vízállásnál csodálatos homokformák bukkannak elő a mederben. Mintha egy hatalmas kéz redőzte volna be a mellékágat, homokdűnesor váltakozik mélyebben fekvő részekkel, ahol a megtelepedett növényzet zöldje teszi láthatóvá a domborzat különbségeit. A legszebb formák a zárástól északra a szigeti oldalon, valamint a már valószínűleg Horvátországba átnyúló déli kifolyásnál láthatók (lásd első kép).

Mivel Hódunán (e név talán a Holt-Duna összeforrásából eredt, amiből a környéken nincs hiány) naponta csak kétszer jár busz így igyekeznünk kellett visszafelé. A kék kerékpár még ugyanott volt.

A Debrina-sziget mellett húzódó töltés országhatár egyben egy rövid szakaszon, balra Magyarország, jobbra pedig horvát terület látható, mely egészen a háttérben felsejlő őrtoronyig fut.

Végezetül a megfejtés a könnyű kérdésre: a Debrina-szigeten kaviccsal nem találkoztunk egyáltalán. Pakstól délre már kifejezetten ritkán látni.

Klágya és Kadia

Mind a Ferenc-csatornáról, mind pedig a Baracskai-Duna öt generációjáról volt már szó itt, a Dunai Szigetek blogon, ezért kifejezetten örültem, hogy a tél végén sikerült egy rövid kirándulással bejárni ezt a felülről és könyvből már jól ismert vidéket. Hercegszántó határában 1875-ig a Baracskai-Duna hatalmas kanyarulatai határozták meg a tájat, ekkor a Türr István tervei alapján épülő Ferenc-tápcsatorna révén átformálódott a táj. A legfontosabb változás a Baracskai-Duna megszűnése volt, mely által a Mohácsi-sziget gyakorlatilag megszűnt létezni.

  

A Hercegszántói szivattyútelep

 

A Báta alatt kiszakadó Baracskai-Dunát régi térképeken Öreg-Dunának is nevezték. Ez a névadás, valamint Baranya és Bács-Bodrog vármegye határvonala arra enged következtetni, hogy régen ez lehetett a főág, nem pedig a mohácsi. Egészen a lecsapolásokig a Mohácsi-sziget  hatalmas ártéri vízivilág volt, mocsarakkal, nádasokkal és ártéri erdőkkel. Az árvizek gyakran elöntötték és az alsószakasz jellegű Duna gyakran változtatta medrét, hatalmas kanyarulatokat rajzolva a tájra. Hercegszántó határában egy 2,35 kilométer hosszú, nyílegyenes átvágás rövidítette le a Baracskai-Duna 15 kilométer hosszú kanyarulatrendszerét. A létrejövő két holtág a Klágya és a Kadia nevet viseli.
 

Mindkét holtág a Duna-Dráva Nemzeti Parkhoz tartozik, elsősorban horgászvízként ismertek. Átlagos mélységük alig haladja meg az egy métert, szélességük 50-60 méter között változik. Feliszapolódásuk sajnos előrehaladott állapotban van. Nyílt vízfelszínüket nádasok és ártéri erdők kísérik. Valamivel beljebb már szántóföldek húzódnak a felszárított rétek és mocsarak helyén. Annak idején a Klágya körülölelte a Csákó-szigetet, ez a mellékág napjainkra jobbára belvizet vezet le.

Híd a Karapancsa-főcsatorna torkolatánál

Az átvágás déli vége a Hercegszántóról Budzsákra vezető hídnál van, ahol a Kadia medrében vezetett Karapancsa-főcsatorna találkozik a Ferenc-tápcsatornával. Innen már nincsen messze a szerb és horvát határszakasz, ahonnan még 10 kilométer megtétele után a tápcsatorna a bezdáni Sebesfoki-zsilipnél beleömlik a Ferenc-csatornába.

A Klágya hatalmas kanyarulata

 

A Kadia-Duna holtága

 
A Klágya- és Kadia-Duna a horgászat mellett a mezőgazdaság számára is fontos, ugyanis a környék belvizeit ők gyűjtik össze a csatorna mindkét oldaláról. Az 574 négyzetkilométer nagyságú terület balparti része az Igali-, a jobbparti a Margittai-belvízrendszerhez tartozik. Mindössze 190 négyzetkilométernyi területről lehetséges csupán a gravitációs levezetés, a maradék területről szivattyúzni kell. Jobb és balparton egy-egy szivattyútelep üzemel, a hercegszántói, valamint a karapancsai, utóbbinál vízmérce is működik.
  

Az Igali-belvízcsatorna zsilipje

 

A Hercegszántói szivattyútelep felújított épülete

 

A Klágya és a Ferenc-tápcsatorna "összefolyása"

Ez a mindössze egy órás kirándulás természetesen nem mutathatta be a csatorna teljes hosszát, csupán a két  holtágat. Azonban egy kedves meghívásnak köszönhetően a nyáron várható egy bővebb és részletesebb bejegyzés a Ferenc-tápcsatornáról és tágabb környezetéről.