Sziget születik

 

Geomorfológiai folyamatok folyóvízi környezetben jellemzően sokkal gyorsabban játszódnak le, mint más területeken. Egy hegység kiemelkedéséhez legkevesebb évmilliók kellenek, lepusztulásuk sem megy egyik napról a másikra. Vannak ugyan viszonylag gyors folyamatok, omlások, csuszamlások és tűzhányók is kialakulhatnak viszonylag rövid idő alatt. Ezek azonban rövid lefolyású és nem rendszeres folyamatok. Herakleitosz szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Ez a Platón által reánk hagyott gondolat kifejezi a folyóvízi környezet állandó változását. Meanderek átszakadása, löszfalomlások, zátonyok és szigetek képződése és eltűnése, (jeges)árvizek, kisvizek mindennapos jelenségek voltak a szabályozás előtti Duna-völgyben. A partok és a meder stabilizálásával azonban nem szűntek meg ezek a folyamatok. Ha valaki szeretné saját szemeivel is látni, hogyan születnek a dunai szigetek, nem is kell messzire mennie.

Zátonyból lett sziget a Garam torkolatánál

  

Szigetek keletkezhetnek meanderek lefűződésével. Ez elsősorban a kis esésű, alsószakasz jellegű folyókra jellemző, mint a például a Tisza bizonyos szakaszai vagy a Duna Gemencnél. 

Legtöbbször a szigetnek létezik "előzménye" a mederben, ez pedig a zátony. Elöljáróban fontos tisztázni a különbséget sziget és zátony között. A zátony egy olyan mederforma, amelynek anyagát még nem stabilizálta a növényzet. Az áramlások hatására folyamatosan mozgásban van, gyakran nem is emelkedik a középvízszint fölé. a víz alól csak kisvizeknél bukkan elő, ilyenkor lehet tanulmányozni őket. A szigetet ugyancsak gyakran elborítják az árvizek, de rajtuk már állandó növényzet található, amely gyökérzetével egyben tartja az amúgy vándorló mederanyagot. A növényzet hatására talaj képződik rajta, nagyon kevés humuszanyag tartalommal (öntéstalajok). Hogy pontosan hol húzódik a határ zátony és sziget között, nehéz megmondani. A népnyelv segít talán a legjobban eligazodni, ugyanis a tudományos elméletek helyett ránézésre is képes eldönteni a kérdést.

Térdig érő víz a Duna kellős közepén: itt egy zátony rejtőzik a habok alatt

A zátonyképződés mechanizmusa szorosan összefügg a folyó energiájával és a szállított hordalék mennyiségével. Zátonyok kialakulására elsősorban ott lehet számítani, ahol a vízfolyás hordalékszállító kapacitása csökken. Az áramlási viszonyokban szétágazás és összefolyás jelentkezik, amit mederközépi zátonyoknál talán a sodorvonal szétágazásával lehet jól érzékeltetni.

Szokták a zátonyképződést összekapcsolni a parton zajló erózióval, amelyből a kialakuló zátony az anyagát nyeri. Ez lehet például partomlás vagy egy hordalékban gazdag mellékfolyó. Egy kiszélesedő folyószakasz (medertágulat) ugyancsak kedvez a zátonyok kialakulásának. Itt a folyó energiája csökken le, a szállított hordalék pedig kiülepedik. 

Először egy mag alakul ki, amely pozitív visszacsatolással tovább erősíti a lerakódást. Az üledék a víz színe alatt folyamatosan gyűlik, hogy aztán az első rendkívül alacsony vízállásnál a felszínre bukkanjon.

Tenyérnyi kavicszátonyon strandoló madarak az Ipoly torkolatnál.

A Dunán Esztergom és Nagymaros között képződő zátonyok anyaga kavics. Az ennél kisebb szemcseméretű hordalékot a hajók által keltett hullámzás és a sodrás elmossák. A kavicszátony folyásirányban vándorol, a zátony nyelve (tulajdonképpen a csúcsa folyásirányban lefelé) folyamatosan gyarapodik a zátony uszályáról áthalmozott anyagmennyiséggel. A nyelv meredek peremmel élesen elválik a környezetétől, míg az uszály lankásabb és ritkábban emelkedik a vízszint fölé.

A nagymarosi zátony nyelve, háttérben a Szent Mihály-hegy

 

A Dunakanyarban a zátony-kibukkanások fő oka a medermélyülés, amelyet egyfelől a mértéktelen (sokszor illegális) kavicsbányászat, valamint a hajózóút érdekében végzett mederkotrások okoztak. Tehát nem a zátonyok emelkedtek ki, hanem a vízállás lett évről-évre alacsonyabb. Ennek ütemére jó példa két másik sziget Nagymarosnál, melyek olyan gyorsan emelkedtek ki, és erdősültek be, hogy még nevük sincsen. A '80-as években még csupán homokzátonyokat mutatnak a légifotók, ma hatalmas erdőt láthatnak az arra járók.

 

Vízáramlási nyomok a zátony felszínén

A zátonyból szigetté válás folymata, ugyanúgy mint az embereknél a felnőtté válás, szakaszokra osztható. Minden egyes szakasznak indikátora a rajtuk kialakuló növényzet. Eleinte a zátony felszíne csupasz, kizárólag hordalék borítja, mely lehet iszap, homok, kavics vagy ezek keveréke. A növényzet még nem tudott megtelepedni rajta, mert egyfelől szinte 0 % a humusztartalom, másfelől igencsak gyakori az elöntés időtartama.

Keserűfű zöldül a zátonyon

Az elöntés időratamának csökkenésével válik alkalmassá a zátony felszíne a pionír növényzet megtelepedésére. A talajnak még nem nevezhető hordalék humuszanyaga lassan növekedik a felhalmozódó uszadékfából, az ezeken fennakadó levelekből, melyeket a következő árvíz már tovább is sodor. A pionír növényzet gyökereivel összefogja a laza üledéket, így a zátony egyre jobban ellen tud állni az elmosódásnak.

Lágyszárú növényzettel megkötött zátony a Garamon

A lágyszárú növényzet záródása szinte teljesen megakadályozza a hordalék mozgását a zátonyon. Ez, azonban nem jelenti azt, hogy az üledék lerakódása is megszűnik. A növényzet révén a finomabb szemcséjű agyagos-iszapos üledék is fel tud halmozódni. A humuszanyag egyre kevésbé mosódik ki, és megkezdődik a gyenge minőségű, ún. öntéstalajok képződése. Ez a növényzet számára jelent pozitív visszacsatolást, hiszen a feldúsuló tápanyag lehetővé teszi, hogy a más fajok is megjelenhessenek a pionírok által "kitaposott ösvényen".

Magányos fűzfák a basaharci zátonyon

Van úgy, hogy a pionír fajokat megelőzik. Nem ritka jelenség, hogy a zátonyokon kisarjadnak a partról bedőlt fűzfák, melyeket a Duna kilométereken keresztül cipelt magával, mígnem apadó vízállásnál kitett egy néptelen, csupasz földdarabon. Ha ez egy tavaszi árvíz során történik és sikerül még a következő árvíz előtt, nyáron megkapaszkodniuk új hazájukban előfodulhat a fenti képen látható állapot. Amikor még lágyszárú növényzetnek nyoma sincs, ellenben a lakatlan zátonyra vetett fűzfák élnek és virulnak.

Apró oázis a kavicssivatagban a Duna kellős közepén

A szigetté válás folyamatában a fásszárú növényzet megtelepedése fordulópont. A fűzek erős gyökérzete által megkötött hordalék jobban ellenáll a sodrásnak és az eróziónak. A fűzfákat nehezebben pusztítja el a tartós vízborítás. A kosárfonás alapanyagaként is ismert fűzfavessző rugalmas, a víz sodrása és a felszínen úszó uszadék nem tudja eltörni, sőt fennakad a sűrű ágakban. A zátony tömege ezáltal is gyarapodik. Gyakori látvány a folyásirányba eldőlt fűzfa, ami a sivatagi fenyőkhöz hasonlít, azzal a különbséggel, hogy utóbbiakat az uralkodó széljárás torzítja el.

Ültetett (!) facsemete a basaharci zátonyon

A lágyszárú és a fásszárú növényzetet is megelőzi azonban az ember, aki minden talpalattnyi helyet meghódít magának. A nyári kisvizeknél kikötő strandolók, vízitúrázók, madarászok, horgászok hamar birtokba veszik a nemrég született földdarabot. Lábnyomaikat aztán a következő áradás elegyengeti.

Bokorfüzes a Zebegényi-sziget kavicszátonyán

A fásszárú növényzet záródásával a zátony egyre inkább kezd egy valódi szigetre hasonlítani.

Ez a folyamat szinte minden dunai sziget esetében lejátszódott, talán csak a zátonyok anyagában ment végbe egyfajta "durvulás". Régebben nem volt ritka a Dunán sem az iszap és homokzátony, mára ezek ritkábbak mint a fehér holló. 

A kavicszátonyok napjainkban védettséget élveznek, elsősorban az itt ívóhelyet találó ritka halfajok miatt. Másrészt pedig azért, mert magukban hordozzák egy új sziget születését.

A szövegben említett zátonyokról légifotók itt!!!