A Szentendrei-sziget elpusztult települései

Egészen a török kor kezdetéig 10 név szerint ismert és egy névtelen település állt a Rosd-, újabb nevén a Szentendrei-szigeten. Közülük csupán négy maradt fenn. Az elpusztult települések közül néhány nevét megőrizte az utókor, településrészként, vagy éppen dűlőnévként, a többit csupán oklevelekből, vagy régészeti leletekből ismerjük. Mostani bejegyzésünkben rövid sétát teszünk a középkori Szentendrei-szigeten.

1, római romok. 2, elpusztult település. 

3, létező település. 4, a Szentendrei-sziget kiterjedése a középkorban

A Szentendrei-sziget északi csúcsa egy viszonylag magas homokhát, mely folyásirányban folyamatosan ellaposodik. Alakja emlékeztet a sivatagi barkánra, de itt nem csak a szél, a víz is közrejátszott kialakulásukban. Magjuk főként kavicsból áll, melyre a szél hordott homokot a szárazabb és hidegebb periódusokban. E térszínekből több is van, ezek jelölik azokat a sziget kezdeményeket, melyből a jégkorszak után egybeforrt a ma is ismert egységes Szentendrei-sziget. Ezek voltak az emberi megtelepedés első térszínei, ahol az árvizek nem fenyegették az ott élőket. Legmagasabb pontjaik meghaladhatják a 120 métert. 

Kisoroszi legmagasabb pontján a római korban egy kiserőd állt. A Kápolna-dombi erőd tövében jött létre a hagyomány szerint Kálmán király uralkodása alatt (1095-1116) Kisoroszfalva település. A Galíciából érkező rutén (orosz) telepesek királyi ajtónállók voltak, feltételezhetően a közeli Visegrádon teljesítettek szolgálatot. Annak ellenére, hogy a település első okleveles említése 1631-ből származik a cserépleletek alapján biztosan kijelenthető, hogy már az Árpád-korban is létezett. A török megszállás alatt (1588-1626 között) elnéptelenedett, majd újratelepült és átvészelte a felszabadító háborúkat.

Ármentes térszín és ártér találkozása Kisoroszinál

Nem volt ilyen szerencsés a Dunabogdánnyal szemközt, az Istvánffy-földeken feltételezett Bogdánrév falu. Történetéről csupán annyit tudni, hogy 1397-ben együtt említik a folyami átkelőhelyet és a falut, melyet valószínűleg a révész és családja lakott. A török kor elején néptelenedhetett el, utoljára 1623-ban említik pusztaként. Neve ezt leszámítva teljesen feledésbe merült. 

Tahitótfaluról sokan tudják, hogy a dunántúli Tahiból és a szigeti Tótfaluból jött létre, azt azonban már kevesebben, hogy ezen kívül még 4 középkori falu területét kebelezte be. Tahitótfalu mentségére legyen mondva, hogy a bekebelezés idején ezek a falvak már régen elnéptelenedtek. Két faluról, Tordáról és Vácrévéről már részletesebben beszámoltunk a Dunai Szigeteken. A lebontott Pokolcsárdától délre állt Vácréve első okleveles említése 1318-ból származik, 1623-ban pedig már pusztaként említik. Bogdánrévhez hasonlóan a neve sem maradt fenn, jelenleg egy erdővel benőtt sportpálya alatt nyugszik. Torda falu egy a Dunával párhuzamos homokháton épült templomos település volt. Nevét egy dűlő őrizte meg. A szántásból rengeteg cserép kerül elő mind a mai napig, köztük VIII. századiak is. Nem lehetetlen, hogy a honfoglalás előtti népek települése egészen a török időkig fennált. Lakói Tótfaluba költöztek be. Majdnem megérte a keresztény hadak győzelmét, 1685-ben írják le először elnéptelenedett faluként. Református templomának helye még az 1800-as években felismerhető volt. 

Ennyi maradt Tordából

Ugyancsak a Váci-Duna partján feküdt Szentgyörgy. A Torda-sziget felső részénél épített sarkantyúnál a kisoroszi szigetmaghoz hasonló homokhát magasodik. A parttól 200 méterre épült Szentgyörgy falu és a hozzá tartozó templom. Okleveles említését nem ismerjük, valószínűleg a török kor elején pusztulhatott el. Templomát és temetőjét régészek megtalálták, neve dűlőnévként él tovább. A helyszínen talált leletek itt is egy korábbi avar települést feltételeznek. Tahitótfaluhoz csatlakozott egy másik szentről elnevezett elpusztult falu, melynek neve ugyancsak dűlőnévként él tovább; Szentpéter. Cirpi római táborával átellenben magasodó Józsa-hegy nevű homokdombon a római korban őrtorony állt. Ennek tövében a névből következtetve a XIII. században jött létre település. A név alapján az is megállapítható, hogy templomos helyről volt szó, kőtemplomának maradványai az 1800-as években tűntek el végleg. A falut 1546-ban már kihalt helyként említik, helyén a XX. században nyaralók épültek. Maga Tótfalu pedig nem csupán túlélte a török megszállást, de 1686-ban Pest vármegye egyik legnépesebb települése volt, többen laktak itt mint Cegléden. 

Szentgyörgy falut rejtő fenyves

A terepviszonyok alapján elképzelhető, hogy Torda, Szentgyörgy, Tótfalu és Szentpéter között a középkorban időszakosan Duna meder húzódhatott nagyvíz idején. A Kecske-sziget déli csúcsától kiinduló árok egészen Sződligetig nyomozható, ehhez csatlakozott egy másik meder, mely Szentgyörgy és Torda között szakadt ki a váci ágból. 

Pócsmegyer hasonlóan Tótfaluhoz épségben átvészelte a török kort, folyamatosan lakott hely volt. Középkori templomát csak 1788-ban bontották le, festett köveit beleépítették az új református templomba. Pócsmegyer közigazgatási határain belül nem állt más középkori falu, viszont a XX. században létrejött Surány nyaralótelep manapság sok embernek szolgál állandó lakhelyül.

A Szentendrei-sziget alsó harmada Szigetmonostorhoz tartozik. Régi település ez is, amely kis költözködéssel ugyan, de túlélte a törököket. Létrejötte a Szent Szalvátor bencés(?) monostornak köszönhető, mely eredetileg az horány-alsógödi révháztól délre állt. Alapítását 1198-1221 közé teszik. Oklevelekben "rosdszigeti"-ként említik az itt birtokos Rosd nemzetségről. Ez a szigetnév a törökök megérkeztéig van használatban, ekkortól kezdik Váci-, ill. Szent András szigetének nevezni. Monostor falu a XVI. században költözik a mai helyére, azt nem tudni, hogy a monostor pusztulása, vagy árvizek következtében, bár az utóbbi valószínűbb. Többször elnéptelenedik, de a XVII. század közepétől folyamatosan lakják és átvészeli Buda ostromát is 1686-ban. 

Itt rejtőzik Bolgárfalu

Monostor gyakran együtt szerepel egy másik faluval az adóösszeírásokban. Ez Bolgárfalu, mely ugyancsak a Duna partján épült, szemközt Szentendrével és a Bükkös-patak torkolatával. Nevezték Polgárnak és Polgárdinak is, de ez nem más mint névtorzulás, hiszen nem polgárok, hanem bolgár telepesek lakták. 1592-ben már pusztaként említik, később sem települ újra. Jelenleg a falu helyét szigorúan őrzi a Vízművek, tilos a látogatása. 

Végül meg kell említenünk a legdélebbi települést is, melynek a neve sem maradt fenn. X-XIV. századi cserepek és egyéb leletek alapján gondolják a régészek, hogy a Szentendrei-sziget déli csúcsa lakott hely lehetett. Kifejezetten sok bronzkori lelet mellett római emlékeket is leírtak innen, sajnos a vízművek építkezései alaposan átformálták itt a terepet és a római emlékek már nem nyomozhatók. Buda 1686-os visszavívásakor a keresztény hadak egy földsáncot építettek a sziget déli csúcsára, hogy így biztosíthassák a megyeri átkelőt. 

Mivel a Szentendrei-szigeten nincsenek állandó vízfolyások érthető, hogy valamennyi település a Duna partján jött létre. Egyetlen kivétel Szigetmonostor, ez a település máig tisztázatlan okból költözött a sziget belsejébe a XVI. században. A megtelepedésre legalkalmasabb térszínek Tahitótfalu környékén találhatók, ez volt a legsűrűbben lakott terület, ahol egyes falvak egy kilométeres távolságon belül helyezkedtek el egymástól. Gyakran a középkori cserép leletek mellett nagy számban találni bronzkori emlékeket ugyanott. Ha az egyes települések továbbélése nem is bizonyítható, de valószínű, hogy eleink bölcsen ugyanazokat az ármentes halmokat népesítették be, mint előttük már oly sokan. 

FRISSÍTÉS!

Mindig nagy öröm, ha a bejegyzések másokat munkára inspirálnak, szerencsére ez történt ez alkalommal is. Takács Zoltán küldte az általa szerkesztett Szentendrei-sziget domborzati térképet némi kommentárral ellátva:

"Nagyon tetszett a Szentendrei-sziget elpusztult települései című bejegyzés. Korábban nézegettem Lázár deák térképét is, és ott láttam, hogy anno jóval több település lehetett a szigeten, mint ma.
A mostani bejegyzés alapján próbáltam elhelyezni őket hol, merre lehettek. Kiindulásként jobb híján a mai domborzatot vettem figyelembe. Nyilván ez közel sem egyezik az 500-1000 évvel korábbi domborzattal, de az tűnt fel, hogy a mai terepviszonyok szerinti legmagasabb részeken nem nagyon vannak, és nem is voltak települések. Illetve talán megfigyelhető pár a cikkben említett szigetmag is. Csatolok egy kezdeti képet, talán érdekes lehet."

Köszönjük a térképet, annyi hozzáfűznivaló lenne talán, hogy a sziget legmagasabb térszínei időszakosan mozgó futóhomok hamok voltak, amelyre középkori ember - ugyanúgy, mint ártérre - nem volt hajlandó építkezni. A térképen nagyszerűen kirajzolódnak a szigetmagok is, egy kivételével - Szentgyörgy is egy ilyen ősi magra települt. 

A váci rév vándorlásának hidrológiai okai

  

Ha mostanában Tahitótfalu felől közelítünk a váci révhez, kénytelenek vagyunk a lerombolt Pokol csárdánál két éles kanyart tenni a macskakővel borított töltésre. A kompkikötő lassan négy emberöltő óta áll mai helyén. Csak nagyon kevesen emlékezhetnek arra, hogy régen közvetlenül a Pokol csárda tövében épült lehajtóról indultak a hajók Vác városába, ahol Nepomuki Szent János, a révészek védőszentje várja az utazókat. A csárda alatti területet lassan elborítja az iszapon felnövő növényzet. Egy déli irányba növekvő zátony - melyet egykor az itt dolgozókról Révész-szigetnek neveztek el  - okozta a feltöltődést. A lerakódott hordalék hatására kellett még a múlt század 30-as éveiben új révátkelőhelyet keresni.

A rév számára az az ideális helyszín, ahol megvan a kellő vízmélység a kikötéshez és a partok viszonylag stabil helyzetben vannak. Ez azt jelenti, hogy a két kikötőben sem feliszapolódás sem partelmosódás nem jellemző. A hidrológiában az ilyen helyeket inflexiós pontoknak hívják. A folyó sodorvonala és középvonala itt egy pontban találkozik. Sodorvonalnak hívjuk a folyó leggyorsabb sebességű pontjait összekötő egyenest, középvonalnak pedig a folyó közepén a  mindkét parttól egyenlő távolságban lévő egyenest. Könnyen belátható, ha a parton állva hozzánk közelebb esik a középvonal a sodorvonalnál, akkor feltöltődés, ha távolabb, akkor partelmosódás történik. Az inflexiós pontok helyzete állandóan változik egy Duna méretű folyó esetében. Vándorlásuk sok mindentől függhet, lehet vízhozamváltozás, hordalékviszonyok megváltozása, emberi beavatkozás következménye. Az inflexiós pontok történelmi léptékben lezajlott elmozdulásait követhetjük régi térképek elemzésével, azonban a térképek előtti korok esetében már jóval nehezebb a feladat. Amikor Vácnál egy órát vártam a kompra eszembe jutott egy lehetséges módszer. Erősen hipotetikus, egyenlőre komolyabb bizonyíték nem is áll a rendelkezésemre, hogy igazoljam helyességét. Ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy egy révátkelőhely ideális esetben mindig ott helyezkedik el, ahol az inflexiós pont éppen található, akkor meghatározásukhoz már csak a régmúlt révállomásait kell felkutatni.

Tahitótfalu Vác felé eső részén, a mai komphoz közeli területeken a legkorábbi leletek a neolit korból származnak. Később a bádeni-kultúra embere hagyott ránk egy feltárt élelemtároló gödörben egy szarvasmarha csontvázat. Valószínűleg folyami átkelő már akkor is lehetett itt, ha rév nem is, de gázló mindenképpen (csak a XX. században sikerült részlegesen felszámolni). A rómaiak kezdetben megelégedtek a Szentendrei-Duna-ág nyújtotta védelemmel, csak a III. századtól kezdve szállták meg a Szentendrei-sziget területét. Itt építették ki a birodalmuk keleti védműrendszerét, mely őrtornyok, kiserődök, kikötők és táborok láncolatából állt. A Hétkápolnával szemben a Duna jobb partján egy kisebb dombon épült fel a Bolhavárnak elnevezett kikötőerődjük (a mellékelt ábrán a hasonló elrendezésű dunafalvi kikötőerőd látható). Előtte a Duna, mögötte a Nagy-árok nevű feliszapolódott meder védelmezte és tette megközelíthetetlenné. Itt húzódott az állandóan változó római-kvád-szarmata hármashatár. Megoszlanak a vélemények, hogy I. Valentinianus császár korabeli, avagy korábban épült-e. Mócsy András régész szerint valószínűleg révállomás lehetett. Túlparti párja nem ismert, hacsak nem rejtőzik valami római rom a mai Hétkápolna alatt. Körülbelül az 1677,6 fkm-nél helyezkedik el. Ez tehát az első bizonyítható átkelő pont a történetünkben. 

A rómaiak után kevés népvándorlás kori leletet leszámítva a következik a honfoglalás kora. Vác mint püspöki székhely várat kap, melyet a tatárok porig rombolnak. Vele szemben, a Duna túloldalán apró Árpád-kori telep áll. 1318-as oklevélből ismert a neve: Vácréve. Elnevezéséből és elhelyezkedéséből ítélve nem tévedünk nagyot, ha ide képzeljük el az Árpád-kor váci révállomását. Összekötő kapocs lehetett a kelet-nyugati közlekedésben. Vácréve település a török kor hosszas háborúinak és ostromainak következtében 1609 és 1623 között végleg elnéptelenedett. Vác városát a tatár pusztítás után kissé északabbra építették fel újra.

A Pokol-csárda (kép forrása: profilia.hu) felépítéséről nincsen semmiféle információm. Valószínűleg nem is lesz már, hiszen néhány éve nyomtalanul eltűnt. Egyetlen bélyeges tégla sem maradt belőle. Az első katonai felmérésen már feltüntették, mint révátkelőhelyet. A római őrtorony, csárda, révállomás hármasság igencsak jellemzője a magyar dunai átkelőhelyeknek. Vác városa és Tahitótfalu között a Pokol csárda falai alatt zajlott körülbelül 300 évig az átkelő forgalom. (1679 fkm) Később a jobb part feliszapolódása következtében egyre nehezebbé vált a hajók kikötése a folyásirányba növekedő zátonyok miatt. Ebből a hatalmas  balparti zátonyból lett a két Torda-sziget és a Révész-sziget. Egészen véletlen szerencse, hogy egy családunkban öröklődő 1929-es vízisport térkép megörökítette a kompkikötő legutolsó áthelyezését. Ekkor a kompnak már nagy ívben kellett megkerülnie Révész-sziget déli csücskét, amennyiben nem akart zátonyra futni. A mai kompállomás körülbelül az 1679,2 fkm-nél található.

Megfigyelhető tehát, hogy az elmúlt 1600 évben az inflexiós pont fokozatosan vándorolt északi irányba, a folyásiránnyal ellentétesen. Ennek elsődleges okát én a sodorvonal fokozatos áthelyeződésével magyarázom, aminek a következtében Vác alatt egyre inkább a jobb parthoz közelített. Ennek köszönhetően iszapolódott fel a mai révállomástól egészen Sződligetig tartó bal part. Az inflexiós pont vándorlásának üteme 1,7 km/1600 év, azaz 1,06 m/év. A mellékelt ábrán, melynek alapja a II. kat. felmérész szelvénye mindez nyomon követhető. Szürkével látható a Váctól délre eső feltöltődő mederszakasz. A váci rév tehát ennyit vándorolt az elmúlt másfél évezredben.

Napjainkban a révátkelők helyét már egyre kevésbé befolyásolják a hidrológiai és természetföldrajzi tényezők. Kotrással huzamosabb ideig fenn lehet tartani a horgonyzóhelyet és a kellő vízmélységet a hajók számára. Vélhetően a váci rév sem vándorol már tovább észak felé, és végleg megpihent a Révész-sziget főági oldalán. Hacsak nem épül itt egyszer híd, még sokáig lesz az átkelők szolgálatára, vélhetően ugyanazon a helyen.