A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Patrick Leigh Fermor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Patrick Leigh Fermor. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. február 1., szombat

Balról a harmadik ablak


Patrick Leigh Fermor 1934 január végén, azaz éppen 80 éve érkezett meg az osztrák Persenbeug városkába. A fogadóban, ahol megszállt megvacsorázott, megírta az aznapi kalandjait. Lerajzolta a fogadós lányát és késő estig beszélgetett egy angolul kitűnően beszélő öreg polihisztor arisztokratával. Halakról, a Duna krakenjéről a lesőharcsáról, vízerőművekről, rómaiakról, markomannokról, régészetről, flóráról-faunáról, Hansról az ybbsi lovagról, a tatárokról, Schubertről, Wagnerről és még a mauritiusi dodó madárról is. 
 

A többiek már mind nyugovóra tértek. A harmadik palack Langenlois is kiürült és lassan mi is nekikészülődtünk. Az öreg megállt egy üvegtárló előtt, melyben egy fényes szemű hatalmas kitömött pisztráng úszott összegabalyodott bádog vízinövények között. - Kár, hogy nem mentél beljebb a dombok között St. Floriannál - mondta - Elmehettél volna Steyrbe és az Enns völgyébe. - Ez volt az a zöldes színű mellékfolyó, mely Mauthausennel szemben kígyózott elő a dombok közül. - Csak egy fél tucat mérföld onnan. Schubert ott írta meg a Pisztráng kvintettet. Ő is egy vándorúton volt, épp mint te.
 

Az ismerős dallamot fütyülte, ahogy a hóval borított rakparton ballagtunk. Dick, a kutya előttünk ugrándozott és ide-oda csúszkált a hó alatt rejtőző jégen. A túlsó parton Ybbs templomtornya tisztán látszódott magasan a tetők és fák fölött. A mi oldalunkon a tetők fölé emelkedve, szinte kikerülhetetlenül, kitakarván a csillagos eget ott magasodott egy hatalmas barokk kastély.
- Látod azt az ablakot, balról a harmadikat? - kérdezte a mindentudó öreg. - Az a szoba, ahol Károly, az utolsó császárunk született. Rövid hallgatás után tovább fütyülte a pisztráng dallamát, majd hozzátette:
- Akárhányszor csak hallom mindig a Dunába igyekvő patakok jutnak róla eszembe...


Patrick Leigh Fermor: A Time of Gifts. On foot to Constantinople: from the Hook of Holland to the Middle Danube.

2012. március 16., péntek

Erdők s vizek közt IV. - Epilógus


Idén lesz 40 éve, hogy a haladás és a fejlődés nevében tucatnyi települést árasztottak el az Al-Dunán. Patrick Leigh Fermor még egyszer visszatért ide, és nem véletlen, hogy Esztergomtól Orsováig tartó utazásának utószavát kizárólag ennek a döbbenetes pusztításnak szentelte. Ada Kaleh törökjei számára a folyásirányban valamivel lejjebb lévő Simian-szigeten jelöltek ki új lakást. Átköltöztették a várat, a minaretet. De mint ahogy az idős fák is elpusztulnak, ha átültetik őket, a kis török köszösség sem maradt az idegen szigeten; szétszéledt a szélrózsa minden irányába. Mindennek nyoma veszett.

Halva született ötlet: új Ada Kaleh a Simian-szigeten
Gondolatok egy kávéházi asztalnál Kazán és a Vaskapu között.

"Mára ezt az egész tájat víz alá temette a haladás. Egy utazó, aki az orsovai rakparton leülne régi asztalomhoz, ma csak vastag, rézkarimájú üveglapon át szemlélhetné a kilátást. Homály és iszap tárulna szeme elé a keretben, mivel ólomtalpú ruhát kellene viselnie, búvársisakból bámulna kifelé. és légzőcsövön kapná föntről a levegőt, a feje fölött harminc méterrel álló csónakból. Ha sodrás iránt, lefelé indulna el, néhány mérföld után belebotlana a víz alá merült szigetbe és a megfulladt török házakba; ha viszont fölfelé vágna neki, a Széchenyi gróf útját torlaszoló hínár és törmelék közt kellene evickélnie, és a mély, sötét szakadék fölött átpisloghatna Traianus művének nyomai felé. Körülötte, alatta, fölötte, mindenütt, fekete mélység tátongana, s ahol valaha áramlatok siklottak, zuhatagok dübörögtek egyik partról a másikra, és a függőleges sziklafalak közt cikázva szállt a visszhang, ma a vízözön némasága várná. Aztán, talán, egy-egy eltévedt napsugár fényénél megpillantaná egy alámerült falu romjait, majd egy másodikét, harmadikét, iszapba temetve.
Az utazó napokig küszködhetne a vízfenék e komor vizsgálatával, mert a Vaskapunál Románia és Jugoszlávia fölépítette a világ legnagyobb vasbeton duzzasztógátját és vízi erőművét. Százharminc mérföldnyi Duna ettől egyetlen hatalmas medencévé változott, mely a felismerhetetlenségig földagasztotta és elmosta a folyam eredeti partvonalát. Szurdokok tűntek el, kiugró sziklaszirtekből szelíd halmok lettek, s a víz a szépséges Cserna-völgyben majdnem Herkules Fürdőjéig fölhatolt. Orsova és a vízparti települések sok ezer lakóját ki kellett szakítani környezetéből és máshová telepíteni. Az Ada Kaleh sziget népét átköltöztették a Duna egy lentebbi szigetére, régi otthona pedig úgy eltűnt a néma vízfelszín alatt, mintha soha nem is létezett volna. Csak remélni lehet, hogy az erőmű által termelt áram jólétet hozott mindkét parton az embereknek, és a román és jugoszláv városok ezentúl fényesebben lesznek kivilágítva, mint korábban, mert a gazdaságot leszámítva, a pusztítás minden más téren jóvátehetetlen. Talán az idő múlásával, s ahogy halványodnak az emlékek, az emberek majd elfelejtik iszonyú veszteségüket. 


Másutt, mások is jártak ugyanígy vagy ennél is rosszabbul, de sehol másutt történelmi emlékek, természeti szépség és vadvilág ilyen mértékű pusztulása nem fordult elő. Eszembe jut most osztrák polihisztor barátom, s az, amit annak idején mesélt nekem, hogy tudniillik ezermérföldnyiről, a krími Tatárországtól a halak fölúszhattak egészen a Fekete-erdőig és vissza, semmi sem állta útjukat; ezért kesergett 1934-ben a Felső-Ausztriában Persenbeugnál tervezett erőmű miatt. "Eltűnik majd minden! Európa legvadabb folyóját úgy meg fogják szelidíteni, hogy olyan lesz, akár a városi vízvezeték. Azok a keleti halak! Nem jönnek vissza többé. Soha, soha, soha többé."
Ma már az új, jellegtelen tavon veszélytelen a hajózás. A búvárruhás utazó a mecset helyén csak egy kerek üreget találna odalent: a tornyot darabokra szedve elszállították, a törökök új lakhelyén összerakták és újra felépítették. Azt hiszem, ugyanez történhetett a falu másik templomával is. Az irdatlan pusztítás enyhítésére tett efféle jóravaló erőfeszítések a titokzatosság utolsó foszlányait is fellebbentették e kísértet járta vizekről. A fantáziadús és romantikus lelkületű utazót nem fenyegeti többé a veszély, hogy azt képzeli, az imára szólító kiáltás a víz alól harsan, és nem lesz már többé olyan illúziója, hogy elsüllyedt harangok kongását hallja, mint a cathédrale engloutie harangszava Ysben, a breton partoknál, vagy a Volga középső folyásánál, Kityezs legendás városában, nem messze Nyizsnij Novgorodtól. Ottani költők és elbeszélők szerint a harang Batu kán támadásakor merült a víz alá, később pedig egy tó nyelte el, és a szerencsés kiválasztottak néha hallhatják a kongást az emerült tornyokból.
Itt sajnos nem így van: mítoszt, néma harangszót, történelmet, mendemondát egyként elsöpörtek, és semmi sem maradt belőle ebben az árnyak völgyében. Szó szerint megfogadták Goethe tanácsát: "Bewahre dich von Räuber und Ritter und Gespenstergeschichten".* Mindennek nyoma veszett."

* Óvakodj a rablótól, lovagtól és a kísértethistóriáktól.

Erdők s vizek közt I. - A Kazán-szoros üstje
Erdők s vizek közt II. - Orsovától Traianus császár hídjáig
Erdők s vizek közt III. - Rózsasziromlekvár Ada Kálén

2012. március 8., csütörtök

Erdők s vizek közt III. - Rózsasziromlekvár Ada-Kálén


Patrick Leigh Fermor al-dunai kirándulásának egyik legfontosabb leírása Ada Kaleh szigetéről készült. A haladás nevében elsüllyeszett szigetecske utcái egy pillanatra újra megelevenednek. Török beszéd keveredik a kávéillattal, együtt lengik be a macskaköves utcákat, halljuk a müezzin énekét a minaretből, miközben a Duna két ága méltóságteljesen körülöleli a hatalmas erődöt hordozó szigetet. A sorokat róva egy hullámsírba süllyedt, éteri látomás tárul fel szemeink előtt.

Rózsasziromlekvár címkéje
"Turnu-Severinnél, a híd után a doktor továbbhajózott Craiovába, én pedig autóbuszra szálltam vissza Orsova felé, ahol fölszedtem a holmimat, jegyet váltottam a másnapi hajóra, aztán gyalog elsétáltam a parton néhány mérföldet lefelé, ahonnan jöttünk, míg találtam egy halászt, aki átvitt ladikján arra a kis erdős szigetre, amelyet már azóta kíváncsian nézegettem, hogy újra találkoztam a Dunával.
Akkoriban az elmúlt hetekben sokat hallottam Ada Kalehről, és el is olvastam róla mindent, ami csak a kezembe akadt. A név törökül "erődszigetet" jelent. Körülbelül egymérföldes hosszúságú földdarab ez, formája mint a szövőszék vetélője, de a kanyarodó vízfolyás mentén enyhén meggörbül, s valamicskével közelebb fekszik a folyóban a kárpáti parthoz, mint a balkánihoz.  Hívták Erythiának, Rushafának, majd Continusának, és Apollóniosz Rhodosz szerint az argonauták is horgonyt vetettek itt, a visszaúton Kolkhisz felé. Vajon Jaszón hogyan vezette át az Argót a Vaskapun? Médeia talán varázskézzel átemelte a hajót a vízi szirteken. Egyesek szerint az Argó szárazföldi szállítással érte el az Adriát, mások úgy vélik, hogy átkelt rajta, majd a Pón hajózott tovább fölfelé, míg rejtélyes módon el nem érte Észak-Afrikát. Néhány szerző azzal a felvetéssel állt elő, hogy az Attikában elültetett első vadolajfák innen valók lehettek. Ám valójában a kis szigetet a későbbi történelem tette híressé.
Lakói törökök voltak, talán a Balkánt megszálló első szultánok, I. Murád vagy Bajazid katonáinak leszármazottai. Mikor a visszahúzódó törökök elhagyták, a sziget az ottomán birodalom messzire került törmelékeként tengődött egészen 1878-ig, a berlini kongresszusig. Az osztrákoknak is volt némi felséguralmi joguk fölötte, de valójában megfeledkezni látszott róla mindenki, egészen addig, amíg a versailles-i szerződés oda nem ítélte Romániának. A románok békén hagyták a lakosságot. Partra lépés után a legelső, amit megláttam, egy szőlőlugasban működő kávézó volt, ahol törökülésben öregemberek ültek a földön, körülöttük sarlók, balták és kacorkések hevertek. Mikor odainvitáltak maguk közé, olyan boldog izgalom fogott el, mintha egy repülő szőnyegre hívtak volna meg utasnak. Majd kétarasznyi széles, skarlátvörös selyem övkendőket tekertek sötétkék és fekete buggyos nadrágjuk sok-sok ránca fölé. Némelyiken rendes zakó volt, mások csavaros fekete hímzésű, rövid tengerészkék mellényt viseltek, kifakult szilvaszín fezt, és lazán a köré tekerték a turbánt, a hodzsát kivéve, akinek hófehér turbánja gondosan valamivel alacsonyabb, kevésbé kúpos formájú és pamacsban végződő feze köré volt hajtogatva. A homlokuk domborulata, az orruk formája, a fülük szöge miatt valahogy megmagyarázhatatlanul mások voltak ezek az emberek, mint akikkel addigi utam során találkoztam. A négy-ötszáz szigetlakó mind ugyanabból a néhány családból származik, amely évszázadok óta keresztül-kasul egymás között házasodott, és egyiken-másikon itt ezek közt is felfedezhető volt az a kissé bizonytalan, révült tekintet, repdeső pillantás és különc könnyedség, ami az ősi, belterjes családok sarjainak szokott sajátja lenni. Kopott, foltozott ruházatuk ellenére azonban viselkedésük, modoruk csupa méltóság volt. Az idegennel való találkozáskor jobb kézzel megérintették szívüket, ajkukat, homlokukat, majd kezüket a mellükre téve és fejüket kissé meghajtva elmormolták az üdvözlés előírásos szavait. Olyan előkelően udvarias gesztus volt ez, mint a lerongyolódott spanyol grandok ceremoniális hajlongása. Mintha a történelem előtti korok túlélői lettek volna, a sziget pedig rég kihalt és eltűnt fajok rezervátuma.
 
 
Többen is imagyöngyeiket morzsolgatták, de nem imádkoztak; találomra osztották el a füzér szemeit az ujjaik közt, csak mintegy határt szabandó határtalan szabad idejüknek. Legnagyobb gyönyörűségemre, saját külön füstfelhőjébe burkolózva, az egyik öregember nargiléből pipázott. Majd kétméternyi, ravaszul összetekert vörös csövön át szívta a füstöt, és valahányszor megszívta a borostyánszopókát, a nedvesített iszfaháni dohánytekercsre helyezett faszén fölizzott, a víz pedig egy párzó varangy nászdalához hasonló böffentések közepette töltötte meg füsttel az üvegedényt. Mikor egy fiú kis fogóval friss parazsat hozott, az öregember rám mutatva súgott neki valamit. Pár perc múlva a fiú egy kör alakú, arasznyi magas kisasztalra helyezett, megrakott tálcával jelent meg. Zavaromat látva, az egyik szomszédom megmutatta, hogyan kezdjek hozzá. Legelőször meg kell inni a tálcáról a pohárka rakit, utána megenni a falatnyi csodás rózsasziromlekvárt, mely kanálon egy üvegtányérkáról kínálta magát, ezt a félig telt kancsóban hozott vízzel le kell öblíteni, és végül egy filigrán csészéből föl kell hörpinteni a gyűszűnyi sűrű, tűzforró kávét. A ceremónia befejezéséül fenékig kell üríteni a kancsót, és el kell fogadni a dohányt, ami ez esetben egy ott helyben kézzel készített, aromás cigaretta volt. Az öregemberek közben csöndben, somolyogva ültek, csak néha sóhajtott föl valamelyik és szólt hozzám egy-két szót, sejtésem szerint alighanem erősen tört román nyelven. A doktor mesélte nekem a hajón, hogy a román kiejtésük és stílusuk mosolyt fakaszt a túlparton. Egymás között törökül beszéltek, ezen az általam még sosem hallott nyelven: agglutinált szótagok meghökkentő füzérei követték egymást azonos magánhangzókkal tűzdelve, s az egész beszéd halványan a magyarra emlékeztetett. A két nyelv  minden szava más, és mégis távoli unokatestvérei egymásnak az urál-altáji nyelvek családjában. A doktor szerint az itteni beszéd vagy a konstantinápolyi nagyvárosi nyelv messzire fajzott változata, vagy pedig az ősinek egy megkövült zárványa; mintha egy réges-rég elszakadt angol közösség valahol a világban még ma is Chaucer nyelvét beszélné. Távozáskor zavarban voltam: a fizetésre tett tétova kísérletemet egy mosollyal és rejtélyes, hátrahajló fejmozdulattal elhárították. Ekkor láttam először a Levante mindenütt használt tagadó gesztusát. Utána megismételték a kecses kis meghajlásos ceremóniát, jobb kéz a szívre, ajakra, homlokra.

 
Ezek voltak hát a Kína határvidékéről származó diadalmas nomádok utolsó leszármazottai! Leigázták majd egész Ázsiát, aztán pedig Észak-Afrikát is Herkules oszlopaiig, szolgaságba hajtották a fél keresztény világot, még Bécs kapuit is döngették. E hadi dicsőség réges-rég elszállt ugyan, de emlékét valamikori gyarmataikon itt-ott még ma is őrzi egy-egy hátrahagyott minaret, akár egy földbe szúrt lándzsa.
Itt a minaretet erkélyes házikók fogták körül, és apró műhelyek, ahol a szultánkenyér vagy cigaretta készült, mindezt pedig egy hatalmas erődítmény málladozó romjai keretezték. A macskaköves utcákban szőlőlombos filagóriák, itt-ott kifeszített vászontetők adtak némi árnyékot. Fehérre meszelt benzineskannákban mályva, futórózsa és szegfű virágzott; a sürgölődő asszonyok vállát és fejét sötét ferdéje takarta - egyenes vonalban a homlokra tűzött fátyol, amely az orr alatt összeért; keskenyedő fehér nadrágot viseltek, amitől úgy néztek ki, mint a fekete-fehér tekebábok. A gyerekek ugyanúgy öltözött minifelnőttek voltak, és a kislányok, fátyoltalan arcuktól eltekintve, az egymásba rejtett orosz matrjoska babák legkisebbjei lehettek volna. Dohánylevelek füzérei szikkadtak a napon, akár a sózott hering. Asszonyok rőzsét vittek a fejükön, magot szórtak a csibéknek, vagy a folyópartról tartottak hazafelé sarlóval, sáskötegekkel. A csöpp kertekben lógó fülű, lomha nyulak ugrándoztak, és a beérő sárgadinnye levelét majszolták. A hálók és csónakok közt kacsák flottillái manővereztek, és a rengeteg béka odavonzotta a tetőkről a környék összes gólyáit.
  
 
Hunyadi húzta föl itt az első védfalakat, de a bástyák és egyéb épületek az interregnum korszakából valók, mikor Jenő herceg elfoglalta Belgrádot, lejjebb kergette a törököket a Duna mentén, s a sziget keleti vége az erődítmény súlyától szinte süllyedni látszott. Az ágyúsáncok boltívei beomlottak, az irdatlan, dohos lőporraktárak falai leroskadtak. A bástyák oldalai megrepedeztek, nagy, fűpamacsos tömbök kidőltek belőlük, és a földön heverő romok közt kecskék ropogtatták a füvet. Körte- és eperfák közt keskeny ösvény kanyargott a temető felé, csálén álló, turbános sírkövek közé. Egyik sarkában egy Bokharából való dervis vezető nyugodott, aki itt végezte be életét, miután "szegényen, akár az egér" járta a világot. és azt a helyet kereste, amely legszebb a földön, s mentes minden bajtól és nyomorúságtól.
Későre járt az idő. A nap már lement a minaretről, majd végszóra megjelent a türkiz égen a tegnapinál valamivel kevésbé kísérteties újhold, s mellette egy csillag, mintha csak valami ottomán herold tűzte volna föl oda. A minaret kúpja alatti erkélyen hasonló pontossággal megjelent a hodzsa torzója. Beledőlt a szürkületbe, magasba emelte a karját, és az imára szólító izam hosszan kitartott, magas hangjai szálltak a levegőben, minden egyes vers remegő körökben terjedt tova, mintha bizonyos időközökben kavicsot dobtak volna a levegő tavába. Még akkor is lélegzetemet visszafojtva füleltem, mikor a felszólításnak rég vége volt, s a hodzsa már félúton járhatott lefelé a sötét csigalépcsőn.
 
 
A minaret tövében, a fogadalmi kútnál komótos férfiak tisztálkodtak galambok sertepertélése közepette, s a bejáratnál sorakozó saruk közé hamarosan beállt az én tornacipőm is. A törökök, ahogy beléptek, lesütött szemmel és egy sorban rögtön lerogytak egy hatalmas szőnyegre. Sehol nem volt semmiféle dekoráció, csak a mihrab meg a mimbar, s egy Korán-idézet fekete kalligráfiája a szemközti falon. Az előkészület rituális mozdulatait alaposan és sietség nélkül, egyszerre végezték a hívők, míg csak hirtelen le nem borult az egész sor, akár egy hullám, majd pedig mintegy átbukott, ahogy homlokát mindegyik a kárpit szövetéhez érintette, miközben váratlanul és megkapó módon láthatóvá vált valamennyi férfiláb harisnyás talpa. Fölegyenesedtek, s úgy ültek aztán a sarkukon, fölfelé fordított, nyitott tenyerük az ölükben, néma csöndben. A hodzsa, aki ott térdepelt előttük, időnként halkan azt mormolta: Allah akbar!, amire aztán újra hosszú csönd következett. A dísztelen, néma hodályban ez a négy szótag hihetetlenül ünnepélyesen és komoran zengett."

****

2012. február 15., szerda

Erdők s vizek közt I. - A Kazán-szoros üstje

Patrick Leigh Fermor 1933 decemberében, gyalogszerrel indult el Hollandiából Konstantinápolyba. Mindössze 19 éves volt ekkor. A kalandvágyó angol ifjú húsvétkor lépett magyar földre Esztergomnál. A korabeli arisztokrácia angol szimpátiájának köszönhetően szinte kézről kézre adták őt. Kastélyról kastélyra vándorolt nem csupán Magyarországon, de Erdélyben is. Mindenütt szívesen fogadták, s amin maga is meglepődött, mindenütt angolul szóltak hozzá. Élményeit útinaplójába gyűjtötte, melyben az budapesti Arizona mulató éppúgy helyet kapott, mint a vándorcigányokkal eltöltött éjszakák, Segesvár temetője, vagy a Kárpátok bércein megfigyelt hatalmas sasmadarak. Egy letűnt mesevilág utolsó pillanatfelvételét készítette el, mindig próbálva megérteni a számára ismeretlen tájat és embereket. Hosszú útjának magyarországi és erdélyi szakasza szerencsére elérhető, Erdők s vizek közt címmel jelent meg. Története a Dunánál kezdődik és az Al-Dunánál végződik. Hogyan látta egy angol legény ezt a vadregényes tájat 1934 augusztusában? A Dunai Szigeteken részletekben közölt leírásának első részében a Kazán-szoros örvényei elevenednek meg. 

 ****

"...Az utazó, aki a szokásos útvonalat választotta, a Duna folyását követte volna, vagyis középen, déli irányban keresztülvág Magyarországon, és utána a keletre kanyarodó folyammal Belgrádba érkezik, aztán pedig a Duna északi partját követi, és a Nagy Síkság legdélibb részére ér. Ha ott megáll s a lekaszált nádasok és a délibáb fölött kelet felé tekint, a sík látóhatárból magasba törő hegyeket lát, mintha egy csapat bálna járna arra.

Ezeknek a hegyeknek az északi vonaulata, mely egészen a Duna bal partjáig leér, a Kárpátok végpontja. A jobb parton emelkedő déli vonulat lényegesen alacsonyabb ugyan az északinál, de mindazonáltal az a Balkán-hegység (1) kezdete; nem akármilyen találkozás ez. E két hegyvonulat, mely minden közelítő lépésre magasabbnak tetszik, egyetlen hatalmas tömbnek hat, holott a valóságban ormától tövéig láthatatlan repedés hasítja ketté, és utat enged Európa legnagyobb folyamának, amely átzúdul rajta. Én az ellenkező irányból értem erre a pontra, s most éppen a repedés nyugati pofái közt jártam, ismét keleti irányban. A kanyon sötét kanyarjain túl már pirkadt, magasan az égen pedig szétterültek a hajnali sugarak, akár a japán zászlón.

Sziklába vájt út a Kazán-szorosban

Jobb kéz felől a Babakai nevű börtönsziget még sötét árnyékba burkolt foltja maradt el mellettünk. Valaha egy pasa láncra veretve oda száműzte egyik hűtlenkedő feleségét, aki éhen is halt, annak rendje s módja szerint. Nemsokára fönn a magasban áttört a napsugár a fatörzsek és a bozót között, s a Golubac nevű szerb vár falait világította meg. Börtön volt valaha az is, egy nevenincs római császár hitvesé. A támpilléres falak romos hengerek és sokszögű építmények egész sorát hurkolták körül, föl a hegyfok csúcsáig, ahol a tátongó szakadékok és meredélyek miatt megint csak félhomály uralkodott. Az erdő pereme alatt román és szerb halászfalvak követték egymást, s a hegyoldalak egyre fenyegetőbben meredekek és függélyesek lettek, míg végül a Duna egy szabályos folyosó alján hömpölygött tova.

A Babakáj-szikla

A hajó egyetlen utasa, egy művelt román orvos, aki Bécsben tanult, Turnu-Severinbe tartott. Ahogy a víz alatti zuhatagok felé hajóztunk, elmondta, hogy a Visegrádtól idáig sík terepen folyó Duna itt hirtelen tökéletesen megváltozik. Az iszapos meder kemény fenekű, keskeny vályúvá válik, melyet a víz alatti kvarc-, gránit- és csillámpalabordák kereszteznek, s ezek közt mély hasadékok nyílnak. 

Ezalatt szinte észrevétlenül egyre közelebb nyomultak hozzánk a hegyoldalak. Egy kétszázötven méter magas sziklatömb egészen a folyó közepéig benyúlt, és a falának ütköző víz élesen délnek fordult, ahol is a szerb oldalon egy jó ötszáz méter magasra törő, függőleges falnak ment neki, miközben a folyó szélessége is alig több mint százméteresre csökkent. A két egymáshoz közeli szirt és a felszín alatti zátonyok és szakadékok okozta kavargás és zubogás remegő hullámokat küldött a vízben folyásiránnyal szemben fölfelé, egészen Belgrád magasságáig. A folyam dühöngve sistergett keresztül a szoroson, és kormányosunk gyors, elegáns mozdulatokkal tekerte a kormánykereket, hogy elkerüljük a veszélyt. Végre kiértünk a szabadba. Kinyílt a táj, az áramlatok elcsöndesedtek, és máris egy hegyek békés karéjába foglalt, széles és sima vízi térségen siklottunk. Ez volt a Kazán-szoros "üstje". Sirályok kíséretével, halkan lopakodtunk át a kerek, rezzenetlen tükrön, fölöttünk magas, széltől nem zavart füstoszlop állott, akár egy Jules Verne-regény acélba metszett illusztrációján.
 
A Traianus-tábla
 
Elértük a túloldalt, s most megint hegyek közébe furakodott a hajó, a folyosó sziklateremből szilaterembe vitt bennünket. A kanyargó folyam szüntelenül új meg új, haránt eső fényekkel és árnyakkal tarkított látványokat tárt föl előttünk. Itt-ott, enyhébb szakadékok zugaiban házcsoport, néhány fa, egy-egy kék vagy sárga templom bújt meg, mögöttük meredeken, sziklák és omlások közt kapaszkodott fölfelé a rét, míg el nem érte az erdők sötét hullámvonalát. A bal parton a napvilág most már teljes bonyolultságában mutatta a Széchenyi-féle utat, és ami még annál is merészebb vállalkozás lehetett, itt-ott a jobb part függőleges falába is gyalogjárót vájtak, éppen annyira, hogy két ember eljárhasson rajta egymás mellett. Helyenként már csak nyomait, a sziklába vésett hornyokat lehetett látni, ahová valaha a víz fölé kiszögellő folyamatos fapalló tartógerendái illeszkedtek. A Tiberius által megkezdett (aztán Vespasianus és Domitianus által folytatott) és Traianus által befejezett hadi út a víz fölött vezette a támadó légiókat a néhány mérfölddel lejjebbi, Dáciába nyúló hídfőálláshoz. Fölötte nagy, négyszögletes kőtáblát illesztettek a sziklafalra, rajta faragott delfinek, szárnyas védőszellemek és császári sasok fogták körül a föliratot, mely a hadi út építésének befejezését és az arra A. D. 103-ban következő hadjáratnak az emlékét örökítette meg. Az idő már szinte az olvashatatlanságig lekoptatta a szöveget. (2)

További kanyarok következtek, majd pedig kiszélesült a szoros, és megérkeztünk Orsova utcái közé."

****

1, Maga a nagy Balkán-hegység, mely nem azonos a "Balkán"-nal, csak a bolgár-román határ túloldalán kezdődik.
2, Utóbb sikerült megszereznem a szöveget. Imperator Caesar divi Nervae filius, Nerva Traianus Augustus Germanicus - Pontifex Maximus tribunitae potestatis quartum - Pater patriae consul quartum - montis et fluviis anfractibus - superatis viam patefacit. Caesar, a császár - az isteni Nerva fia - Nerva Traianus Augustus Germanicus - főpap és négyszer tribunus - az országnak atyja és negyedszer consul - legyőzvén a hegyek és folyók veszedelmeit, ez utat megépítette.

További részletek:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...