Domariba Fatelep

Ha valakinek esetleg az az őrült ötlete támadna, hogy elindul az újpesti Palotai-sziget alsó csúcsától déli irányban, hogy egy csendes, lakatlan, lepusztult ipartelepektől mentes dunai partszakaszt keressen, összesen harminchat kilométert kell gyalogolnia, keresztül Budapesten, Soroksáron, Dunaharasztin és Taksonyon, egészen a dunavarsányi Domariba-sziget északi részéig, ahol egy sorompó mellett elhaladva az elhaló motorcsónakzúgás mellett végre csak fák és madárfütty legyen társasága a Pilisi Parkerdő fatelepén.

Majosházi szigetbejáró

A fatelep kifejezés talán túlzás, de a parkerdő is az, csak éppen a másik megközelítésből. Tény, hogy a Majosháza és Dunavarsány által közösen birtokolt sziget arculatát régóta és jelentős mértékben az ipari jellegű erdészet határozza meg, ahol nem búzát vagy kukoricát, hanem különféle fafajokat termelnek, gondoznak, majd aratnak le, jellemzően a kevésbé esztétikus, de annál hatékonyabb tarvágás formájában. Hiába "halak otthona" a Domariba nevének tükörfordítása, az erdészet a legkorábbi idők óta jelen van a szigeten, már 1850-ben, a Soroksári-Duna lezárása előtt, újsághirdetésekben tájékoztatták a lakosságot a ráckevei császári és királyi uradalom által szervezett lábon álló szálfa vásárokról. 

Nyiladék viszonylag természetes erdőrészek között

A szigetfejlődés aktív szakaszában keletkezett árok nyomvonala

Erdőirtás a folyóparton

Tarvágás a Domariba közepén található őrház romjai közelében

A fában rendkívül szegény vidéken a Domaribához hasonló erdőterületek nagy becsben álltak, innen látták el a környéket az építkezéshez, asztalosmunkához, hordókészítéshez, kocsikészítéshez, stb. szükséges faanyaggal, de ezekből az erdőkből fedezte a lakosság a tűzifaszükségletét is, a levágott gallyakat rőzseként értékesítették. 

Mivel a Domariba meglehetősen keskeny sziget, a magasfeszültségű vezetékek alatt meghagyott nyiladékokon keresztül egyik partjáról átlátni a másikra, a vízjáték sem okoz problémát, így az erdőművelés egészen a folyópartokig terjeszkedhet, meglehetősen keskeny sávra szorítva össze a partmenti természetes galériaerdőket. Ráadásul ezekben lépten-nyomon megjelennek a telepített fák, a mellékág partján például egy valószínűleg korábbi ültetvényből származó, túlélő platánfákkal és diófákkal is találkozni. 

Úgy kell elképzelni ezt a Domabriba-szántóföldet, hogy a különféle parcellákon különféle növényfajokat termesztenek, és mivel nem egynyári növényekről beszélünk, a különféle parcellákon különféle életkorban járó terményeket figyelhetünk meg. Vannak mérnöki pontossággal kialakított vetemények, ahol az akácfák sűrű sorokban nőnek egymás mellett, várva arra, hogy kiegyeljék őket, máshol egymástól szabályos távolságra ültetett, szálfaegyenes nyárfák közelítik a vágásra érett méretet. Egyes parcellákat tavaly learattak, a keréknyomokat, felgyújtott gallyak hamuját éppenhogy elkezdték elegyengetni a külső erők. Vannak olyan részek, ahol az erdő úgy néz ki, mintha természetes lenne, a tölgyes, juharos erdőrészek szinte természetes, keményfás ligeterdő külalakot öltenek, különösen szembeötlő a lombkorona szép záródása, a cserjeszint félhomálya, de az ilyen területeken is van erdőművelés, a vágásérett példányokat egyenként, szálaló favágással termelik ki. 

Volt az erdőművelésnek a tudomány, például a talajtan és hidrológia számára is pozitív hozadéka, az Agrártudományi Közleményekben rendszeresen írtak a szigetről (más tudományos folyóiratokban sajnos nem szerepelt a Domariba), vizsgálták a meszes öntéstalaj rétegződéseit, ásványos összetételét, a talajvíz szintjét, a korábbi szinteket jelölő glejes nyomokat. 

A holtág nyílt vízfelülete

Galériaerdő-boltozat a holtág felett

Vöröses avarszőnyeg a sekély vízben

Az egész szakaszra jellemző vízi holtfák.

Nádas a főág mentén

A sziget morfológiájáról, fejlődéséről még nem írt senki, vélhatően ennek az a racionális oka, hogy (durván általánosítva) folyószabályozás ide-vagy-oda a Domariba-szigettel nem sok minden történt az elmúlt negyed évezred alatt. Kicsit növekedett a területe, elsősorban a mellékág rovására, de a formája, pozíciója nem, ennek talán az lehetett az oka, hogy a Soroksári-Duna középső szakaszán sem az alsó szakaszra jellemző duzzasztás, sem a felső szakaszra jellemző leszívás nem érvényesült itt, azaz 1873 óta nagyjából minden maradt a régiben, a vízállás a középvízhez igazodva "merevedett meg" a feszített víztükrű Soroksári-Dunán.

Még a mellékágban is maradt némi összefüggő víztükör, hol mélyebb, hol sekélyebb, vízinövényes szakaszok váltakoznak, ahol a vízbe dőlt fákon különféle hüllők, kétéltűek, madarak napozhattak az április végi verőfényben. Szépségét tekintve ez az ág vetekszik a Somlyó-szigetével és az ottani reflxiókkal. A mellékág feliszapolódását, lefűződését főként az állandó emberi jelenlét megjelenése gyorsította fel. Már az erdészetnek is szüksége volt szigeti bejárókra hidakra, melyeken keresztül a faanyagot el lehetett szállítani, de a bejárók építése a sziget északi parcellázása idején gyorsult fel, amikor a vadnyugat betelepüléséhez hasonló, de viszonylag jól dokumentált folyamatok indultak meg az 1970-es évek elején. Korabeli újságcikkek és légifelvételek alapján rekonstruálható, hogy sok más dunaparti és szigeti üdülőtelephez képest itt jobb esetben fél-legális vagy illegális megoldások történtek. 

1971-ben az állami erdészet engedélyezett egy üdülőtelep létesítését a Hírlapkiadó Vállalat dolgozói számára, akik jellemzően nem újságírók voltak, hanem a hírlapkiadást végző adminisztratív munkát végző emberek, akik pénzügyekkel, terjesztéssel, kiadással, hirdetésszervezéssel, technikai dolgokkal foglalkoztak. Azonban nem csak vállalati üdülő létesült, hanem a szomszédságában további harminchárom nyaralóépület, melyre az erdészet ugyan rábólintott, valamint egy járási vezető beosztású tisztviselő szóban engedélyezett, de hivatalos engedélyük nem volt az építkezésre. Ennek ellenére az ingatlanok fennmaradhattak, sőt bírságot sem kellett fizetniük. A Domariba teljes parcellázása Majosháza község szorgalmazta ugyan, de a megyei tanács elutasította. 1973-ban a Magyar Közlönyben az állam Parkerdővé alakította a sziget be nem épített részét, így a további építkezések egyszer s mindenkorra lekerültek a napirendről. A beköltözők azonban önszorgalomból töltéseket építettek a kisebbik Duna-ágon keresztül az ingatlanjaikhoz, ekezet később elbontották a víz poshadása miatt, és két hidat építettek az északi csúcsnál kellő nagyságú áteresszel. 

Dunavarsányi szigetbejáró, a korlátnál található átfolyóval

Ennek ellenére a sziget két csúcsa megközelíthetetlen, délen egy magántelek kerítése zárja le, melyet a kiságon keresztül vezettek, az északi részen pedig mind a part, mind pedig a szigetcsúcs be van épülve. A Domariba-sziget többi része azonban kényelmesen bejárható, az erdészeti utakon kívül a parti ösvény is vezet a Soroksári-Duna mentén, ahol számos stég sorakozik, különféle állapotban és valószínűleg különféle jogállásban a legálistól illegálisig bezárólag.

Barátságok a Dunán

Ezúttal egy 51 éves sajtófotó nyomába eredünk, mely nem árul zsákbamacskát: a hátulján feltüntették a pontos címet, dátumot, sőt még a tulajdonos újság pecsétje is szerepel rajta. 1972. október 14., Barátság II. kőolajvezeték áthúzása a Dunán, Magyar Hírek szerkesztősége. Mint sok más, korábbi esetben ez az egyetlen kép jóval több információt rejt maga mögött, mint amit felfed a Duna és a csővezeték kapcsolatáról. Közben persze egy-két dunai sziget is felbukkan.

A Barátság II. kőolajvezeték áthúzása a Dunán (saját gyűjtés + Magyar Hírek) 

Két nappal a fenti felvétel elkészítése előtt, 1972. október 12-én, egy csütörtöki napon, reggel kilenc órakor Százhalombattától délre kezdődött meg a 705 méter hosszú, 650 tonnás Barátság II. csővezeték áthúzása a Dunán. A korabeli sajtó így számolt be az eseményről:

9 órakor Nagy Géza építésvezető az URH-rádiótelefonon átszólt a túlsó partra: kezdjük! Ezzel egyidőben intett a 100 lóerős lánctalpas vezetőjének. Felbőgött a motor a szigetcsépi oldalon, s a karnyi vastagságú drótköteleket a roppant erő kiemelte a folyóból. A Dunán veszteglő uszálykaraván figyelte az eseményeket, a rendőr motorosok két órányi megálljt parancsoltak a vizen. A hajósok, a parton álló munkások, alkalmi és hivatásos fotósok, s a „hadművelet” irányítói feszült figyelemmel nézték a százhalombattai partot: mikor dugja vízbe a fejét a csőkígyó? Egy 720 méter hosszúságú szánkóra erősítették a folyón átvezető három 300, 400 és 600 milliméter átmérőjű vezetékeket, a csőnyaláb a Duna alatt együtt képezi a Barátság II.-t. A szigetcsépi oldalon egész műszaki haderő állt készenlétben: több tucat lánctalpas, csigák, drótkötelek, mintegy fél kilométeres témán biztosítva a csörlés sikerét. A két porton URH rádiók hangzavara, s a beszélők hangja szinte összefolyt. Kilenc óra egy perc (a lánctalpas ekkor már kétméternyit hátrálhatott) a folyó felett pattanásig feszültek az acélkötelek, amikor a százhalombattai partról jeleztek. Megindult a kígyó. [...] Kilenc óra három perc: a feszülő kötelek megpattantak (később kiderült a csőkígyóhoz csatlakozó acélbilincsek szakadtak ki) szörnyű erővel rángatóztak a parton, s csaptak a vízre. Gyökér Lászlót, a Mátraaljai Szénbányák gépészét, az egyik kötél megcsapta, súlyosan megsérült. [1]

Az esemény helyszíne az Ercsi és Százhalombatta között húzódó magaspart és a szemközti Csepel-sziget volt, ahol a vezetéknek egy igencsak meredek, 50 méteres szintkülönbséget kellett legyőznie. Éppen ezért a tervezők egy lankásabb völgyet választottak ki a vezeték számára az 1617 és 1618-as folyamkilométer között. Ezen a jobb parti, ármentes földterületen ma a MOL végeláthatatlan dunai kőolajfinomítója terül el, azonban történetünk kezdetén a terület közigazgatásilag Ercsihez tartozott, annak Krizsándolina, más néven Máriaháza majorságához. 

A kőolajfinomító építése 1962-ben kezdődött meg és 1965-ben fejeződött be. Fontos megemlíteni azonban, hogy mielőtt a finomító felépült, egy kőolajvezeték már létezett ugyanezen a nyomvonalon, a Duna alatt. Ugyanis a fénykép hátulján szereplő kettes sorszám feltételezi egy másik kőolajvezeték meglétét, amelyet építése idején még sorszám nélkül Barátság kőolajvezetéknek hívtak. Ellentétben a második számúval, ez nem kelet, azaz Kárpátalja felől érkezett, hanem északi irányból, Csehszlovákia felől. A 400 milliméteres vezeték Drégelypalánknál lépett hazánk területére az Ipoly medrén keresztül, aztán nagy ívben keletről megkerülte Budapestet és a fővárostól délre keresztezte a Dunát az akkor még nem létező finomítóhoz. Sőt azon is túl, hiszen eredetileg Kápolnásnyékig építették meg, ahol találkozott a zalai vezetékkel, további kiágazással Szőny (Komárom) irányába. 

Nyomvonala ugyanannál az ercsi völgynél keresztezte a Duna fő ágát, ahol a kezdő képen dolgoznak a gépek. Mivel azonban szemközt a Csepel-sziget található, a vezetéknek legalább még egy Duna-ágat kereszteznie kellett a sziget másik oldalán. Mivel az interneten a Barátság I. vezeték nyomvonalát eléggé elnagyoltan ábrázolták, ha egyáltalán találni róla képeket, korabeli térképeket érdemes felhasználni. A Duna Pozsonytól a déli országhatárig tartó egyik térképe dátum nélküli, de nagy valószínűséggel az 1960-as években készülhetett. Ezen szerencsére feltüntették a Barátság I.-es vezeték Soroksári-Dunán átvezető szakaszát, de a Barátság II. még hiányzik róla. Azaz a térképnek 1962 után és 1972 előtt kellett elkészülnie.

Nem véletlenül szerepel a TITKOS! felirat a szegélyén, egy ilyen nemzetgazdaságilag létfontosságú kőolajvezeték nyomvonalát nem tüntethették volna fel egy korabeli turistatérképen például. A Barátság I. vezeték északkeleti irányból közelítette meg a Soroksári-Dunát Dunavarsány és Taksony között. Itt nyomvonala megtörik, és a lehető legrövidebb úton keresztezi a folyó sodorvonalát a Gulyásicza- és a Domariba-szigetek között, a 21. folyamkilométernél. Ezután Szigethalom déli előterében tovább halad délnyugati irányba és csak Szigetcsép és Tököl határán fordul ismét nyugat felé, ahol eléri és keresztezi a Duna főágát, majd felkapaszkodik a magaspartra, a kőolajfinomítóhoz. 

A korabeli sajtóból napra pontosan ismert, hogy mikor kezdték meg a csővezeték lefektetését a főágban. Az Esti Hírlap 1961. október 7-én szombaton a következőképpen tudósított: 

A múlt napokban a szakemberek népes csoportja gyűlt össze Százhalombatta mellett a nagy Duna-ágnál, hogy kijelöljék a Duna alatt a világ legnagyobb, 4500 kilométer hosszú Barátság kőolajvezeték helyét. [...] Hétfőn a Hídépítő Vállalat dolgozói Százhalombatta térségében megkezdik a Duna medrének robbantását és kedden két méter mélységben megindul a kőolajvezeték ágyának kotrása. [2]

Tehát a munkálatok 1961. október 9-én kezdődtek meg, alig három nappal az alábbi fotó elkészülte után. A fentrol.hu honlapon található légifelvétel pontosan ott készült október 6-án, ahol a vezetéket 1961 őszén áthúzták a folyón. A jobb parton már ki is vágták a nyomvonal útjában lévő erdősávot. Az ősi időpont nem lehetett véletlen, a munkálatok során valószínűleg kihasználták az őszi kisvizes időszakot. A Soroksári-ágat csak a következő év tavaszán küzdötték le, amikor a főágban már lefektették a csöveket. A Barátság I. kőolajvezeték végül 1962. május 1-jén készült el. Beüzemelés előtt a Duna, az Ipoly és a Rákos-patak vizével töltötték fel először, hogy nyomás alatt kiszűrhessék az esetleges szivárgásokat [3]. 

A Barátság I. vezeték nyomvonalán kivágott erdő. 1961. október 6. (fentrol.hu)

Mint láttuk, a Barátság II. nyomvonalát ugyanott vezették át a Dunán, mint az elődjét, ennek oka az volt, hogy ezt is a százhalombattai finomítóba vezették be. Csakhogy a második vezeték keletről érkezett, nem északról, ezért a Soroksári-Dunán egy másik szelvényben alakították ki az árkot. Mivel a második csővezeték 600 milliméteres volt, ráadásul két másik csövet is lefektettek, ezeknek jóval nagyobb árkot kellett kialakítani a Duna medrében.  

A már beüzemelt Barátság kőolajvezeték, 1968. október 28-án. (fentrol.hu)

Gigászi, három hónapos munka volt a csővezeték ágyának kialakítása a Duna medrében. A laza üledéket kotrással termelték ki, de Százhalombatta és Ercsi térségében előbukkanó sziklapadot robbantással lehetett csak leküzdeni. A folyón átvezető három 300, 400 és 600 milliméter átmérőjű vezetékek számára egy 15 méter széles árkot alakítottak ki és a Barátság I. vezetékkel ellentétben nem kettő, hanem 5-7 méteres mélységig hatoltak le a mederanyagban. Ráadásul 50 méterre még egy biztonsági vezetéket is lefektettek, amely vészhelyzet esetén át tudja venni a fő vezeték szerepét. A Hídépítő és Siófoki Kőolajvezeték vállalat munkásai számára lakókocsiparkot alakítottak ki Dunaharasztiban.

A Barátság II. vezeték építőinek, a Siófoki Kőolajvezeték Vállalat dolgozóinak szállásául szolgáló lakókocsitelep. 
Fortepan / Urbán Tamás

A Barátság II. kőolajvezeték áthúzása a Dunán az átadás előtti utolsó mozzanat volt 1972-ben. Két nappal a kudarc után második nekifutásra, október 14-én kilenc újabb lánctalpas járművel (lásd a kezdőképen) és tizenkettővel több csőbilinccsel már sikerült a művelet. Százhalombatta felől a lejtőn a vezeték önsúlya is segítségére volt a dolgozóknak. Az előzetesen összehegesztett csöveken röntgennel vizsgálták az esetleges réseket, a lefektetett vezetéket pedig búvárok vizsgálták a mederben a visszatemetés előtt. A vezeték 1972. november 7-én (határidő előtt) készült el, alig 11 hónappal az első olajár robbanás előtt. Ugyanezen a szelvényen vezet keresztül az Algyő-Százhalombatta kőolajvezeték és a Százhalombatta-Szajol benzin- és gázolajvezeték.

A főágat keresztező csővezeték helyrajza.

Ellentétben a Barátság I. vezetékkel a II. számú nem kétszer, hanem háromszor keresztezi a Dunát. Ennek az az oka, hogy nem csak a Csepel-szigeten, hanem a Soroksári-ágban, Majosháza és Szigetcsép között található Domariba-szigeten is átvezették a csöveket a 25. folyamkilométernél, folyásirányban négy kilométerrel az első számú vezeték alatt. Ez a pont éppen Tököl és Szigetcsép közigazgatási határával van szemben, melyet a vezeték egészen a Csepel-sziget nyugati partjáig követ. Nagyjából félúton, a Csepel-sziget közepén találkozik a Barátság I.-el. 

A Barátság II. vezeték a Soroksári-Duna alatt. 1978. június 2. (fentrol.hu)

A Magyarok Világszövetségének képes kiadványában, a Magyar Hírekben 1972 őszén megjelent sajtófotó különlegességét az adja, hogy az oroszországi Szamaráig húzódó több ezer kilométer hosszú vezetéket utoljára látjuk a felszínen a betemetése előtt. A Duna medrében végzett hatalmas munkára már csak néhány átemelő szivattyútelep emlékeztet a part mentén, valamint a szigetcsépi Barátság utca a Bobonkov-szakadéktól északra.  

Források:

[1] Dunántúli Napló, 1972-10-13 / 242. szám

[2] Esti Hírlap, 1961-10-07 / 237. szám

[3] Népszabadság, 1962-04-30 / 100. szám

[4] Magyar Hírek, 1972-10-28 / 22. szám

Halak otthona - A dunavarsányi Domariba-sziget

Egy olvasónk írása, aki névtelenségéhez ragaszkodott

A Domariba - egyes helyeken Damariba - sziget, valószínűleg sikerrel indulhatna a legkevesebb fellelhető információval bíró helyek versenyén. Mivel az interneten semmilyen használható anyagot nem találtunk vele kapcsolatban, ezért néhol kénytelenek vagyunk találgatásokba bocsátkozni. (Ne habozzatok kijavítani, ha rosszul tippelnénk!) Rögtön itt van például a sziget neve, mely vélhetően a manapság a nem messzi Halásztelken élő bolgár kisebbségtől eredhet, de származhat akár a szigetcsépi, vagy a Csepel sziget déli csücskében lévő szerb diaszpórától is. Hevenyészett orosztudásunkat latba vetve a "Doma Riba", a "halak háza" vagy "halak otthona" esetleg "halászkunyhó" jelentéssel bír, utalva ezzel a már régen (is) fennálló bőséges fogásra - ami itt várhat ránk, már amennyiben horgászni szeretnénk.
 

Halódó kisházas stég a sziget mentén

 
A sziget a ráckevei Duna ág 32.3-35.4 fkm. között terül el. Közigazgatásilag legnagyobb része Dunavarsányhoz, kisebbik, déli csúcsa pedig Majosházához tartozik. A mellékelt térképen az 1930-as állapot látható. Nem messze tőle délre taláható a szépséges szigetcsépi öböl, a Kisduna túloldalán, melyről már volt szó a Dunai Szigeteken.
  

 
Budapesthez való közelsége ellenére csaknem teljesen néptelen, azonban nem volt ez mindig így. A múltban - vélhetően engedély nélkül - rendkívül sok stéget építettek a partra, melyek mára kevés kivétellel az enyészeté lettek. Alig néhányat használnak vagy tartanak karban legalább, ezek főleg a sziget északi-déli végein találhatóak.
 

Döglött stég No.2

 
A sziget belseje felé haladva egyre inkább elhanyagolt horgászállásokat láthatunk, amelyet valószínűleg a Natura 2000 program keretében történt természetvédelmi területté nyilvánítás okozott, azzal hogy 2010-ben megtiltották a gépjárművel való behajtást. Akkoriban Majosháza felől a sziget autóval - egy szép vaskos, az útra helyezett betontömb miatt - megközelíthetetlen volt. Az útakadályt mára szorgos kezek elhordták, így ez nem akadályozza a behajtást, az esetleges büntetéssel azonban mindenkinek számolnia kell, aki behajt. (Link) Információink szerint a területet az Antall-kormány olimpiai pályázatában az evezős sportok versenyeinek helyszínéül szánták.

Néhány éve még tábor lehetett

A cserkész-tábor működik - bár gyakran feltörik az épületet. Gyerekeknek paradicsomi környezet.

    

Pozitív fordulat...
 

Új és örömteli fejlemény a sziget életében, hogy megkezdődött terület rehabilitációja. A Duna felőli oldalon, csaknem teljes hosszúságban a part mentén, az elburjánzott növényzet irtásra került, teret engedve ezzel a turistáknak és a kerképárosoknak is. A fejlődés óriási - főleg ha ismerjük a régebbi állapotokat.

Autós behajtást blokkoló oszlopok. Vadregényes kerékpár-terep.

A kiálló tuskókra azért vigyázni kell...

  
Megoldásra váró problémák...

Középen, a stégtől jobbra láthatjuk a sziget északi csücskéhez tartozó bejárót. Jobboldalon a sziget.

  

A belső oldalra evezve idilli látvány fogad. Jobboldalon a sziget.

 

     
Beljebb haladva azonban sűrűsödni kezd a vizinövényzet - a növendék bütykös hattyút ez nem zavarja. Háttérben a probléma egyik forrása: a gyaníthatóan nem megfelelő vizátfolyást biztosító "híd".
  

 
A "híd" - már ha ezt a feltöltés-kútgyűrű kombót annak nevezhetjük - túloldalán aztán ismét sűrűsödik a vegetáció. A fénykép egy második (emlékeink szerint normális) hídról készült. Az első híd a nádastól nem látszik. 

 
A második hídtól délre már kidölt fák is vannak a mederben. A meder máshol jóval szélesebb mint amilyennek ezen a felvételen tűnik.
 

 
Ez itt elvileg egy híd vagy átjáró amelyen átkelünk a sziget déli felére a pesti oldalról - korábban itt volt lezárva a terület. Az úton lévő föld alatt vaslemezek vannak. Hogy átfolyás van-e és a természetes vízcsere biztosított-e, nem tudjuk. Mindenesetre a levelek mozdulatlanul hevertek a vízfelületen, a zárás mindkét oldalán.

  
Felemelve a fejünket, keresztülnézve az áthatolhatatlan aljnövényzeten, néhány méterre ott a Duna. 

Summázat

Összességében a sziget gyönyörű. Minden ottjártunkkor megdöbbent, hogy Budapesthez ennyire közel, ilyen érintetlen természetet találunk.

Ajánlom mindenkinek kirándulásra, kerékpározásra - néhol buckásabb részeken több méteres szinteltéréssel változik a terep - a gyerekek nagy örömére. Felnőtteknek a teleszkóp itt jól jön. Horgászok számára a kidőlt fák a Duna mentén biztos megannyi harcsafészket rejtenek. Vannak stégek amelyek a szárazföldről nem érhetőek el - ezek vizitúrázók számára pihenőhelyként ideálisak. Remélhetőleg a part felőli csatorna rész rendbe tétele sem várat magára sokáig.

Laikusként nem tűnik költségesnek, és egy - a Tisza tavi csatornákhoz hasonló - édenkert kialakítása megérné a fáradozást.