2019. augusztus 21., szerda

Talpfák a Boki-erdőben


Éppen egy évvel ezelőtt írtunk a Baranya megyei Nagynyárád és a Duna között 1901-1910 között elkészült főhercegi uradalmi vasútról. Két okból is érdemes újból elővenni ezt a cikket; egyrészt sikerült bejárni a Duna és Erdőfű közötti szakaszt, valamint előkerült egy térkép, amely szerint a Duna túloldalán is volt egy hasonlóan keskeny nyomtávú erdei vasút, amely Karapancsát kötötte össze a Dunával.  


Ez a történet szervesen kapcsolódik a legutolsó dunai szigetes bejegyzéshez is, ugyanis éppen ott vesszük fel a fonalat, ahol az egy hete elvégződött. Miután júliusban sikerült megtalálni a Gabriella-sziget melletti Digáncsi-Duna hajóroncsait, ugyanannak a kirándulásnak a következő állomása a Bok-holtág felső torkolata mentén épült gátőrház volt. Ennek az épületnek a tövében ért ki a főhercegi vasút a Duna mellett futó töltéshez. 

Az erdei vasút ezután a kép bal oldala felé követte a töltést és kb. egy kilométer után áthaladt rajta, majd elérve a dunai rakodót, elvégződött. Az épület mögötti erdőben számos betonmaradványt találni, ezek azonban nem a vasút maradványai, hanem hamis reményt keltő összetört villanypóznák. A gátőrök elmondása szerint a vasút nem ott, hanem az épület előtt, a töltés oldalában futott, de arra már nem emlékeztek, hogy mikor szedték fel a síneket. Útmutatásuk alapján az egykori vasútvonal bejárható, sőt el lehet jutni rajta Erdőfűig. A körülményekről csak annyit mondtak, hogy lesz egy kapu, amin át kell majd valahogy jutni, de ez volt a legkisebb probléma. 


Mielőtt a nyomvonal rákanyarodna a nyílegyenes erdőfűi szakaszra a Bok-Duna egykori medrében felnőtt erdőn kanyarodik keresztül. Ez onnan is látszik, hogy egy töltésen haladunk, két oldalt is mélyebb térszínt látni, ahol helyenként még víz is csillog. Talán az alaposan ledöngölt föld teszi, vagy az erre járó turisták sokasága, de a "vasútvonalat" nem lepte be derékig érő aljnövényzet. Nem úgy mint a szomszédos erdőrészletet. Ebben az erdőben semmi nem utal vasútra, sehol egy talpfa, egy elveszett vasszeg. Mindössze egy közel száz éves térkép árulkodik a vidék múltjáról. 


Az első talpfák, pontosabban betonaljak majd csak ott bukkannak elő, ahol az erdő véget ér és kezdődik a nyílegyenes út. Alig néhány maradt mutatóba az útmenti galagonyásban; mintha csak éppen kiszántotta volna őket egy traktor. Értelmet nyer a gátőrök által előrejelzett kapu is, egy erdőszéli vizenyős területről megriadt szarvascsorda dübörög tova. A kapu tőlük óvja a kinti kukoricást. Szerencsére nem kell megmászni; két rúd között át lehet férni.



Ettől a ponttól egy egyenes mentén kell haladni, hogy Erdőfűre érjen az ember, ez azonban kortánt sem ilyen egyszerű. A térképen és műholdképen jelölt út ugyanis nem út, teljesen benőtte a szúrós bozót. Éppen ezért a vasutat sem lehet követni, ki kell menni a kukoricásba, ahol egy traktornyomnyi letaposott kukoricán lehet haladni.


Erdőfűre beérve újra lehet betonaljakkal találkozni a takaros házakkal övezett utcán, melyek építéséről már ejtettünk szót a bevezetőben említett cikkben. A települést elhagyva a vasút a Külső-Béda ívét követi, ahol a gátőrök elmondása szerint még találni néhány betonaljat. Ez az erdei vasút nagy szerepet játszott abban, hogy a Kölkedtől délre eső területek 1920-ban Magyarországnál maradhattak. A nagyhatalmi döntés ugyanis nem darabolta szét a vasutat, annak ellenére sem, hogy elcsatolt településekhez tartoztak. 

A vasútvonal története itt akár véget is érhetne. Egy 1941-es térképen azonban további érdekességek bukkantak elő. 
  1. Az erdőfűi vasút végállomásánál rév is működött
  2. A rév szokatlan módon két vasútvonalat kötött össze. (Tudtommal ez példa nélküli Magyarországon). 
  3. A balparti erdei vasút Hóduna (itt még: Táltos-major, Hercegszántó) településtől keletre eltűnik egy térképszelvény határon. Ennek oka az eltérő idejű térképezés lehetett. Sajnos éppen ezért a térképről beazonosíthatatlan maradt a vasút másik végpontja. Elképzelhető, hogy volt kapcsolata a Baja-Zombor vonallal, Hercegszántói leágazással, de sokkal valószínűbb, hogy valahol a Karapancsa erdőségében elvégződött.


Erről a vasútvonalról még annyi információt sem sikerült összekaparni, mint a jobbparti viszonylatról. A kisvasut.hu mindössze ennyit ír róla:
"Karapancsai vasút: 4.200 vfm hosszú fővonalból és 300 vfm hosszú szárnyvonalból állt. A fővonal a Karapancsa rakodó és a Szarvastanya között épült. A vasút feladata a közeli erdőrészekben kitermelt faanyag kiszállítása a Karapancsai csemetekert közelében a Hercegszántó - Hóduna közötti szilárdburkolatú közút mellett kialakított farakodóra. A vasút személyszállítást nem végzett. A pálya sínrendszere 10,9 kg/fm."
Csakhogy ez a leírás nem illik a képen látható vasútra. Ez jóval hosszabb volt, kiért a Dunára, ahol egy rakodó segítségével lehetett behajózni a faárut. Ez a vonal szinte a tükörképe a túlpartinak; ez is a töltés mentén fut, kiér a folyóhoz, sőt egy gátőrház mellett is elhalad. És a következő alkalommal ezt a nyomvonalat is végig kell majd járni. Talán abból több is megmaradt néhány talpfánál.

2019. augusztus 14., szerda

Hajóroncsok Digáncson


Digáncson már jártunk a blog olvasóival két ízben is. Csak akkor még nem tudtuk, hogy ezt a területet így hívják. Magyarország második legdélebbi szigete mellett egy szerb bérlő nevét őrizte meg egy erdő, amely később átöröklődött a sziget melletti holtágra is. Ahol pillanatnyilag három hajóroncs alussza örök álmát hatvanöt éve már.


Ez a sziget nem más, mint egy dunai narvál, azaz a Gabriella-sziget. 2019 áprilisában négy kérdésre kerestük a választ Gabriellával kapcsolatban, de a hajókra vonatkozó nem volt közöttük. Ennek az volt az oka, hogy akkor még nem tudtam a hajókról, ill. nem tudtam, hogy azok éppen itt találhatók. Holott a tavalyi kisvízkor a róluk készült képek az országos médiában is szerepeltek és több drónfelvétel őrzi emléküket többek között a youtube-on (lásd lejjebb). 


A Narvál a Dunán bejegyzésben szerepel egy térképrészlet a III. katonai felmérésről, melyen a szigettől délre feltűnik egy "Tigantsiprut" nevű erdőrészlet. Ez lenne az Erdőfűhöz tartozó Digáncs, ami tulajdonképpen ez egy félsziget, amelyet két egykori Duna főmederből leválasztott holtág határol; a Külső-Béda és a Bok. Ez a szerb eredetű földrajzi név öröklődött át a rövidke főági-szakaszra, azaz holtágra, mert a Béda alsó torkolatánál időközben kialakult a Gabriella-sziget. A sziget pedig ellenállt a Digáncs név terjeszkedésének, így az csak a környező holtágat tudta meghódítani. Így fordulhat elő, hogy a Gabriella-szigeti mellékág Digáncsi-Dunaként ismeretes. 


A holtágnak jót tett a "narvál" hosszú "agyarának" átvágása, így a főági víz még alacsony vízállás esetén is utat talál a Digáncsba. Viszont annak, aki szeretné száraz lábbal megközelíteni a szigetet ez rossz hír, nem fog menni. A Béda csatorna torkolatánál két kisebb vízfolyáson is át kell lábalni, hogy megkezdhessük a hosszú és keserves túrát a kőszóráson a sziget irányába. Célszerű csónakot használni, így a roncsokat is jobban meg lehet közelíteni. A sekély holtág medre iszapos, néhol homokos, de mindenképpen süppedős. Halivadékoknak ideális.  


Az első roncsot jóval nehezebb megpillantani, mint a másodikat. Állítólag van itt egy harmadik, de azzal nem sikerült összefutni 2019. július 25-én, Mohácsnál mért 178 centiméteres vízállásnál (a viszonyítás végett, ez az érték 128 centiméterrel haladja meg a valaha (tavaly ősszel) mért legkisebb vízállást). Az első roncs a dunántúli part árnyas fái alatt pihen, mindössze az orra látszik ki az üledékből. 


A második roncs a kőszórás tövében található. Ebből több minden látszik, nem süllyedt olyan mélyre mint társa. Úgy tűnik már minden mozdíthatót elvittek róla, csak a csupasz, törött hajótest maradt, amely immár 65 éve dacol az elemekkel Digáncson. Először azt gondoltam, az itt megrekedt hajók eredetileg követ szállítottak a zárás megépítésekor, majd valamiféle baleset következtében örökre itt rekedtek. Más információk szerint szövetséges légitámadás végzett az itt megbúvó MFRT  (Magyar Folyam és Tengerhajózási Részvénytársaság) uszályokkal 1944 őszén. A front közeledtével a szövetséges légitámadások elaknásították a Duna egyes szakaszait, hogy akadályozzák az utánpótlás szállítását, vagy a visszavonuló csapatok menekítését. Kutatások szerint 1944. áprilistól októberig hullottak aknák a Vickers cég Wellington repülőgépeiről a Csallóköztől az Al-Dunáig. Közel 1400 aknáról van tudomásunk, ebből közel 150 uszályok alatt robbant fel. Elképzelhető tehát, hogy a digáncsi roncsok ennek a légi-vízi háborúnak az utolsó emlékei.


Olykor, főleg kisvizek idején a roncsok ismét benépesülnek, kíváncsi helybéliek járják be a kiszáradt medret, másznak fel a hajótestekre. Szerencsére olykor drónfelvételt is készítenek, így madártávlatból is rácsodálkozhatunk a Digáncsra és a mélyén fekvő hajóroncsokra. 





2019. augusztus 6., kedd

Árkon-bokron


Ilyenkor visszasírom azokat a napokat, amikor dolgozni kell menni. Akkor két órával többet lehet aludni. Odakinn koromsötét minden, vagy éppen a hajnal első sugarai színezik alkonyi színekre az égboltot. Az ébresztőóra ki van centizve, ennél többet semmiképpen nem lehet aludni. Pakolni már nem kell csak öltözködni, méghozzá melegen, mert ilyenkor még hűvös van. A csomagolás is ki van centizve, nem fogok én feleslegesen semmit cipelni a dzsungelben. Nagyapám gumicsizmája még belefér, meg valami hosszúujjú a szúnyogok és pókok ellen. Igazából csak a fényképezőgép meg a bankkártya az, ami mindenképpen szükséges, minden más csak ráadás. Talán most nem esik bele a Dunába, mint a horányi kompnál. Reggelit majd veszek a pályaudvaron, nálunk még úgyse lesz nyitva semmi. Nem jár senki az utcán, de nagyokat kell lépni, hogy elérjem a vonatot, ha ezt lekésem borul minden, a csatlakozás, a komp és végső soron az egész nap. Friss a levegő, és tükörsima a Duna, mint azokon a nyári reggeleken, amikor a kettes villamosról néztem munkába menet. Odafelé még lehet aludni a vonaton, még hely is van. Már fenn szundikálok a vonaton, miközben odahaza még mindenki alszik és ez így is marad számukra még órákig. A vonat elejébe kell szállni, akkor lehet fél percet spórolni a metróhoz. Miért is kell sietni így? Egyáltalán miért nem alszom én is otthon még az ágyamban? Ugyanazok a kérdések, mint hajnali négykor valahol a Gerecsében annak idején, amikor már csak alig egy tucat kilométer volt hátra Tatáig és a bakancsos kitűzőig...


Ritkán jár a metró, de úgy tűnik elérem a csatlakozást, még idő is lesz újságot venni a távolsági járatra, természetesen az elmaradhatatlan reggeli zacskós kakaóval együtt. Kelleni fog, hiszen órákig tart majd az út. Hogy hová? Bárhová. Csak az előző nap találtam ki, mert munka közben olvastam valami érdekes cikket, aminek még utána kellett járni pár régi könyvben és térképen. Jó lenne helyben is megnézni, megvan-e még? Vagy már elnyelte a folyó? Meg lehet járni egy nap? Meg. Akkor indulás, úgyis hétvége lesz. Persze le kellett volna időben feküdni, de még ki kellett találni az útvonalat, amit persze úgyis összegubancol majd az élet. Ez olyan biztos, mint ahogy el fog hangzani a helyszínen, hogy "ennek nem kéne itt lennie" ill. "ennek itt kéne lennie". És egyáltalán hol vagyok? A Nokia C2 nem fogja megmondani, a térképem is van vagy 80 éves, mert természetesen ez nem Szlovákia, ahol az ország minden négyzetcentiméteréről van használható turistatérkép. 

Régen hányingerem volt tőle, de mostanában már megy az olvasás a mozgó buszon. A vonattal sosem volt gond. Három lapot simán ki lehet olvasni általában egy úton, ha marad valami, akkor jó lesz hazafelé, ha nem akkor ott van valami skandináv krimi, amiben ugyan nem egy dunai sziget múltja után nyomoz a kérlelhetetlen felügyelő, de a módszer hasonló, sőt a történet felépítése is. Így elrepül az idő és nem is kell bámulni az élővilágot töredék-tájjá szabdaló aszfaltcsíkokat. Reggeli buszon úgysem történik semmi érdekes. Ha a nap feljebb megy az égen, vagy már lefelé tart akkor már annál inkább. Előfordul az is, hogy az újságot is le kell tenni. Ha családtagok öngyilkosságáról mesél a sofőr a rajtam kívüli egyetlen utasnak, ha éppen frissen szabadult, holtrészeg elítéltek hadonásznak bicskával, vagy éppen a biciklimet borogatja valami kevésbé szocializált egyén a vonaton. De ne szaladjunk ennyire előre, még kéne valami enni-innivalót és szigetcsokit (a csúcs-csokoládé analógiájára) venni a faluban, mielőtt fél napra elnyel az ártéri galériaerdő (milyen szép név, azoknak, akik nem töltöttek el huzamosabb időt egy ilyenben). Hol a kocsma? Ha mégis ide jönnék vissza majd. Ja, meg a menetrend, az se mindegy. Még a biztonság kedvéért megnézem, sőt lefotózom a nemzeti parkos táblát, hátha az aktuálisabb, mint az antikváriumból megmentett őskori térképem. Ott majd lekanyarodok, ott átmegyek (mekkora is a vízállás? elég lesz a gumicsizma?), remélem nem lesz túl mély az iszap. Biztos el lehet ott menni (általában nem), ha nem akkor kerülni kell a földút felé. De az időpocsékolás, itt le lehet vágni (nem lehet). Remélem nem lesz sok szúnyog (de). Legfeljebb kimenekülök előlük a töltésre (á, az kerülő lenne). Na de jó, mégsincs sok szúnyog, hogy lehet? Mégis, megették őket a pókok, amik akkorák, hogy én is könnyen így végezhetem. Néha a legegyszerűbb terep a leggyalázatosabb. Csak ki kell gyalogolni ehhez a kápolnához. Kicsit esett, de ki gondolta volna, hogy valami tréler éppen felszántotta a földutat és csak kilogrammonként esik le a hízott agyagsár a gumicsizmáról (hiányosabb előkészületnél a 6 éves Martens bakancsról). Ha süt a nap, általában negyven fok van árnyékban a mezőn. Talán nem kapok napszúrást, de azért jó lenne, ha az a bárányfelhő nem kerülné el a napot. Mindegy biztos jön majd másik, csak még a látóhatárt el kéne érnie, előbb. Na mindegy itt lekanyarodok ezen a földúton és már ott is vagyok. De hol a földút? Itt kéne lennie, csakhát a derék paraszt elszántotta és bevetette valami génmanipulált kukoricával, ami tíz centis sorközzel nő három és fél méter magasra. Na mindegy átmegyek. De merre van előre? Mi ez a zörgés? De szép őz, remélem nem gázol agyon...


Na itt is van az erdő, és még kocsiút is vezet ide. Gyönyörűszép, ahogy átsüt a nap a lombok között. Végre árnyék is van, de jó. Nocsak, hová tűnt a másik keréknyom, nemrég még megvolt annál az iszapos gödörnél a derékig érő csalánnál. Milyen kár, hogy nem hoztam hosszúnadrágot. De hát ki gondolt volna erre, hogy csalán nő az ártéren. Na mindegy hetedszerre már nem hagyom otthon a vastag fekete farmert, és leszarom a kánikulát. Ez itt már a világ vége, a horgászok is elfogytak végre. Szerencsére ezen az ösvényen is kényelmesen el lehet férni. Mindjárt itt a Duna! Vagyishogy az a holtág, ami 80 éve valahol itt kanyargott. De legalább a gödör meglegyen, ami még majd emlékeztet rá. Nem itt kellene lennie a régi elzárásnak? Nézzük csak! Azzal a fél szememmel, amit ez a zöldjuhar gally még nem vert ki. Hogy irtaná ki az összeset a természetvédelem! Az ösvény úgyis eltűnt már valahol, miközben szétdobált csódi-hegyi andezittömbökön billeghetek. Éppenhogy ezen a néhány méternyi szederindán kell átmenni. Még nem érik, pech. Nem egyszerű átvergődni rajta, de mindjárt itt a vége. Na, már vérzik is a lábam, szerencsére csak az egyik. Majd letörlöm a víznél, csak előbb át kell menni ezen a csalánoson is. A jó életbe, mi jön még? (Csak a szokásos, ugye-ugye?) Van itt egy bot, amivel le lehetne verni, legalább térdig? Nincs? Akkor mély levegő, úgyis egy nap alatt elmúlik a nyoma. Ha jól emlékszem nem is csíp annyira. De lényeg a lényeg, ott messze mintha már lenne valami víz. Milyen, jó, hogy nem hirdettem meg ezt sem a facebookon, most itt anyázna mindenki...


Vége is a csalánosnak, nem is érzem annyira, a szederindáknak hála. Remélem nem jön szembe semmi, már a hajamban is bogáncs van, a gatyámból nem tudom mi szedi ki majd a pókhálót, meg a ragadós galajt. Majd ledörzsölöm száraz homokkal. Ha lesz itt ilyesmi, mert eddig csak iszap volt. Állítólag jó a reumára. Vagy a csaláncsípésre. Mindenesetre a szúnyogok nem fogják átszúrni ezt a lábamra száradt kérget. Szépen tenyésznek itt, nem is értem miért éppen egy héttel az árvíz levonulása után kellett idejönnöm. Te jó ég, hogy fogok így kinézni ma este a Dürerben a Dark Tranquillity koncerten?

Itt mintha ritkulna az erdő... Már elmaradott a gyalogakác, el a szöszölős nyárfa, amivel tavasszal bármilyen ruhát ki lehet fehéríteni. Már csak fűzfák vannak, meg szúnyogok. Meg a közéjük akadt uszadékfa. Meg az uszadékfa közé akadt fél tehén. Inkább akkor a hűtőszekrény felé megyek, ott talán vékonyabb a pillepalack-réteg. Nahát, ez a gatya jó lenne most a szúnyogok ellen. Ennyire még nem vészes a helyzet. El tudta hozni ilyen messze a dél-koreaiakat a víz? Remélem nem... Kezdek megéhezni, de majd a parton, valami szép helyen eszem csak. Ahol nincs ilyen szúnyogfelhő. Jó lenne, ha itt felbukkanna a dunakömlődi halászcsárda, egy sör is jól esne. Na majd hazafelé, ha visszanéztem az egészet a löszfal tetejéről - még azt is meg kell majd mászni. Remélem nem hagy ott a busz, mint annál a kocsmánál, ihattam még két órát a helyi intelligenciával, mielőtt kimenekített a buszsofőr. Elfogyhatna már ez a szemét. Szervezni kéne ide valami szemétszedést a blogon, anélkül, hogy a körülmények akár említés szintjén felmerüljenek. Itt anyázna mindenki...

Végre itt a holtág! De hogy jutok ki a partjára? Sehogy, derékig ér az iszap az öt centis víz alatt, a vízbedőlt fák között. Olyan, mint az a sziget Párkánynál, bár ott több szemét volt. Vissza az uszadékfára, az legalább száraz. Csak nehogy eltörjön egy alattam, akkor mehetek vissza az iszapba. Mit keresek én itt tulajdonképpen? Még egy képet sem tudtam készíteni. Hogy lesz ebből cikk? Vissza kell majd jönni ide télen, az a biztos. Most még megkeresem ezt a gátat vagy mit, hátha megvan még, nyolcvan éve még megvolt. Csak nem lopták el... Ott talán ki lehet jutni a főághoz, ott talán meglátom a nap sugarát is. Most már hiányzik. 80 éve kellett volna itt mászkálni, akkor még nem volt itt ez a szeméttelepként használt dzsungel (galériaerdő, milyen szép név, ugye?). Mondjuk akkor a Nap szúrna meg, már a töltés oldalában hánynék fekve. Kéne egy kalap, ugye..? 


Arrafelé mintha már tisztulna az erdő! Hajókürt, Duna-illat! Legalábbis egy másik Duna illat, ami nem ez a holtág-féle. A csalogató illat, a napfény íze. A bárányfelhős. Csak jussak ki oda, most már átmegyek bármin! De azt a kócsagot, vagy mit még le kéne fényképezni! De hát elrepült, pedig nem vagyok egy Rudolf trónörökös, aki ornitológusként sokat tett azért, hogy ezek az állatok alaposan megutálják az embert. Atyaég mekkora fára szállt le, legalább öt méter a törzse körbe. Mennyi kvados Döbrögit lehetne itt elverni egyszerre! Jó régen itt állhat... Ja nem, ez fűz. Akkor talán még a térképemen sincs rajta. Itt már ki lehet menni a holtág partjára. Szép kép lett, na még egyszer! Ott van amit kerestem, nem hiszem el, hogy még megvan legalább száz éve építették! Még az is lehet, hogy a római romokból, ami valahol itt lesz lejjebb, hacsak a detektorosok szét nem túrták még. Mondjuk kezet fognék azzal a félőrülttel, aki ide jött kutakodni. Világörökség mondjuk nem lesz belőle, de legalább a múzeum kijöhetne feltárni, itt még úgyse volt ásatás. Mondjuk nem egy Dunafalva, vagy Dunakeszi, de jó lenne megtalálni. Írni mondjuk nem fogok erről, akarja a franc, hogy boldog-boldogtalan idejárkáljon, mint a Helembai-zátonyra. Védett növényekről sem feltétlen kell írogatni. Úgyis leszedik. Meglett, körbefotózva, fel kell írni hazafelé, hogy utána kell kérdezni pár embernél, mi is ez itt...

Ki lehet menni itt a főághoz? Végre itt a torkolat, de soknak tűnik a víz... Na mindegy én már nem megyek vissza abba az erdőbe, csizma le, gatya le, talán nem lesz több mint nyolcvan centi. Itt ez az okoska-botocska, majd segít nekem. Hú, b.meg. Remélem nem lát senki. Cupp-cupp, majd lemosom. Agyag helyett már iszap van itt. Iszap helyett már homok, huh, végre. Itt már áramlik a víz, ott van szemben a homokpad a kőszórás tövében. Balinok csobognak, kergetik a halivadékokat. Mögötte a Nagy-Duna. Bárányfelhők, simogató nap, pergő homok, csend, béke, comfortably numb. Itt már meg lehet ebédelni, ki lehet dőlni, le lehet csukni a szemet. Újabb évtizedig elhallgatnám, ahogy fújja a homokot a szél, susog a lomb, a kövek között csobog a víz. 

Itt vagyok, hazaérkeztem. Újra...

2019. július 30., kedd

Katonaemlékek a Hárosról


Nem a Római part Budapest utolsó érintetlen dunapartja, hanem a Háros-sziget. Ezt mindenki tudja, aki járt már ott. Mármint az a kevés ember. Mostanában. Régen többen voltak a szerencsések, akik magukat talán nem is gondolták szerencsésnek a szolgálati idejük alatt, amit katonaként a féslzigeten kellett tölteniük. 

A Dunai Szigeteken viszonylag kevés az ún. "oral history", azaz a szóban elmesélt emlék egy sziget régmúltjáról. Igyekszünk ez bepótolni. A Háros-sziget 1930-2001 közötti katonamúltjából idéz fel nekünk egy rövid szakaszt Bíró József szakaszvezető, aki 1972-1973-ban töltötte katonaidejét az őrszolgálatban a már akkor is félig dzsungel szigeten.

írta: Bíró József 

Dzsungel a szupertitkos szigeten, 1968 (fentrol.hu)

1971 és 1973 között teljesítettem sorkatonai szolgálatot. Bevonulás után Zalaegerszegre kerültem és az alapkiképzés is itt zajlott le, rádiós beosztásba kerültem. Némi protekcióval kerültem fel Budafok-Hárosra, mivel az egész családom Budapesten élt. A szolgálatom a Hároson pontosan 17 hónapig tartott és az itteni gyakorlattól eltérően 1 hónappal korábban szerelhettem le első kisfiam születése miatt. Az áthelyezésemet követően villámgyorsan a ruházati raktárban találtam magam, mivel a főnököm úgy ítélte meg, hogy a feladatot egy textilipari technikumot végzett technikus jobban el tudja látni. 

A laktanya különleges helyen terült el, a Háros-sziget és a Hunyadi-sziget területén. Valójában mindkettő félsziget volt és az iparvágány választotta el a gyártelepektől, az élesztőgyártől, a gyufagyártól és a lemezművektől.

A katonás bejárattól jobbra, kicsi, önálló épületben volt az ügyelet bázisa, balra pedig az őrség épülete a szokásos felépítéssel: pihenő, fegyverszoba, stb. Egy külön, emeletes épület szolgálta a sorkatonák szállását, étkezőjét. A telepen szétszórtan, de a bejárat közelében helyezkedtek el a különféle javítóműhelyek, míg a Ruházati raktár épülete, amelyben az orvosi rendelő és gyengélkedő is volt, közvetlenül a Duna partján. A katonák többsége rendszeresen teljesített őrszolgálatot, néhányan pedig egyéb feladatokat láttak el. Pár katona dolgozott a javító műhelyekben, ahol a sereg műszaki eszközeit kezelték.

Volt a telep hátsó részében egy istálló, két lóval és egy másik helyen disznóoólak sorakoztak. Így a legénységi vagy tiszti étkezdék ételmaradékát edényekben a lófogattal az ólakhoz vitték, etetéshez. A hízók azután a konyhán végezték.


A különálló Hunyadi-sziget is volt őrhely, szabályos váltással. Az öböl nyugati, budafoki oldalán civilek horgásztak, a laktanya területén, főleg a Hunyadi-szigeten csak a honvédségi horgászok, de ők sem túlságosan sokan vagy gyakran.

Mivel elég gyorsan kaptam csontcsillagot, így tizedesként sok szolgálatot adtam, sokat voltam kimaradáson. Ha ezt valamiért nem kaptam meg, akkor az erdőben bolyongtam. Igaz, hogy ez teljesen szabálytalan volt, de a felállított őrök mindig átengedtek. Mint tizedes, nem toltam ki senkivel, így elnézték a szabálytalanságomat a tiltott területen való mászkálást. Szenzációs erdő volt, de szinte áthatolhatatlan, mert nemigen járt benne senki.  '72-'73 táján magas, egybefüggő őserdő volt a terület nem beépített részén, főként nyárfákból állt. Mivel senki sem használta tüzelésre a fákat,  teljesen érintetlen volt az erdő. Beszélték, hogy a tisztek néha az ott élő vadakra is vadásztak, de ezt nem láttam. Egy alkalommal az egyik társunk besokallt és lelépett, dezertált. Mivel több nyom mutatott arra, hogy nem hagyta el a laktanya körzetét, ezért járőröknek, éles fegyverrel kellett ezt a dzsungelt átfésülni, láncba állva. Hát nem lehetett egy leányálom. De nem ott találták meg a katonát, viszont ők bejárták a dzsungelt, a sziget csúcsáig.

Az épületektől viszonylag nagy, kb. 2 km-es távolságra volt egy focipálya, de nemigen használtuk, mert az állandó őrség, szolgálat után mindenki igyekezett kimaradásra, eltávra menni. A focipályát azóta benőtte az erdő. A focipálya mögött volt egy kisebb őrségi épület, ők a lőszerraktárat védték.

A lőszerraktárnál felállított őrnek igazán természetközeli helyzete volt. Egy alkalommal az erdő felől zajokat, lépéseket hallott a soros őr egy éjszakai szolgálatban. A szabályos felszólítást — "Állj, ki vagy?", majd pedig — "Állj,vagy lövök!" követően a mozgás és a zaj tovább folytatódott. Erre egy rövid sorozatot engedett a hang irányába, majd várt. A riadóztatott ügyelet a helyszínre ment és a földre feküdve várt a fejleményekre. Ők is hallották a zajokat ezért ők is lőttek, rövid sorozatot. A zaj folytatódott, majd az erdőből előbukkant az alakulat 2 lova, sérülés nélkül. Kiderült, hogy a lovász elfelejtett nekik enni adni, ezért kitörtek az istállóból és önállóan megvacsoráztak az erdőben. Lett nagy ribillió, vizsgálat és persze büntetés is a lovásznak, jó ideig nem mehetett haza.


Ez a dzsungel rendkívül változatos növényvilággal rendelkezett, sem fakivágás, sem más emberi tevékenység nem zavarta meg. Jellemző,hogy a nagytétényi Tropicarium építése alkalmával az édesvízi akváriumok dekorációját innen biztosították, mivel könnyen találtak érdekes fa-és rönkformákat. A gyűjtéshez természetesen kértek és kaptak engedélyt.

2019. július 21., vasárnap

Áttűnés: Kanyarulat a Bédán


Planum exhibens Sectionem Fluvii Danubii
a Sylvula Possessionis Baar usque Sylvam Gerétz Hát dictam...
(forrás: maps.hungaricana.com)

Némi mérnöki rásegítéssel és több lépcsőben került át a Béda erdő a Duna-Tisza közéről a Dunántúlra. A mérnöki rásegítésről készült 1803-ban egy terv is, amelyen a szakemberek behúzták azokat az átvágásokat, ahová az új Duna medre került volna. A folyó azonban másként gondolkodott mint a mérnökök. A behúzott vonalak helyén kiásott árokban van ahol még ma sem folyik Duna, ilyen száraz árok található Kölkedtől keletre. Megint máshol a Duna nem arra ment, mint kellett volna, így a levágott Béda-kanyarulat helyén kettő jött létre; az 1803-as meder vonalán a Külső-Béda, és később a Belső-Béda, mielőtt az átvágás végre sikerül. 

A Bédától délre a Bok kanyarulat is oldalt váltott a Dunán, már nem a Verpolya felől lehet megközelíteni, hanem Erdőfű felől. Valamivel több került át a Dunántúlhoz, mint azt 1803-ban tervezték és a folyó sem volt hajlandó követni a kiegyenesített medret, némi mozgásteret meghagyott magának. 


A Külső-Béda folyamatosan vándorló kanyarulata azonban mozdulatlanná dermedt, amint a Duna megtalálta az új, rövidebb medrét. Szinte ugyanott találjuk mint két évszázaddal ezelőtt. 


2019. július 12., péntek

Wachau orra


Végül egy hibrid megoldás született... A rossatz-i kastélyban levett minták közül a polgármester fiának orrát egy régóta a Wachauban élő, amúgy hamburgi nő orrával ötvözték. Az eredmény egy négy méter magas dunaparti műakotás lett a 22 fős osztrák falu, St. Lorenz révállomása mellett. 

Wachauer Nase (photo © Ariane Reither)
  
Az osztrák Wachau-t mindenkinek fel kell keresnie legalább egyszer, aki szereti a Dunát. Megmászni Dürnstein és Aggsbach meredek hegyoldalait, megkóstolni a helyi fehérborokat, megtapogatni az életnagyságú "willendorfi vénuszt", rácsodálkozni a miniatűr falvak miniatűr templomaira, végigkerékpározni, végighajózni ezt a nagyszerű völgyet. És ezen felül a 2014. folyamkilométernél rá lehet csodálkozni Ausztria legnagyobb orrára, amely láttán Cyrano de Bergerac is elismerően csettintene.

De még mielőtt közelebbről megismerkednénk az orral, látogassuk meg a közelben álló román stílusú templomot. 

Weißenkirchen és St. Lorenz a III. katonai felmérésen (mapire.eu)

St. Lorenz temploma a legkisebbek és egyben a legidősebbek közé tartozik Wachau-ban. De mégiscsak elenedő egy 22 fős faluhoz. Történetének szomorú aktualitása is van, 12. helyen szerepelt az Frontiers of the Danube világörökségi pályázaton az ausztriai helyszínek között. Ebből már kitalálható, hogy a Duna jobb partján, azaz Noricum provincia egykori területén található román stílusú templom bizony római alapokon nyugszik. 

St. Lorenz temploma 1938-ban. (forrás: Alte Ansichten aus der Wachau)

A közeli Bacharnsdorf római emlékéről már volt szó a blogon. Ez a legalább 1600 éves építmény azért fontos, mert egy családi ház falát képezve példát ad arról, hogyan is nézhetett ki egy dunamenti római őrtorony. Három szintje alapján meg lehetett szerkeszteni többek között a Dunakanyar hasonló korú őrtornyait. Habár St. Lorenz IV. századi maradványa hasonló méretű, nem sok látszik belőle. Ugyanis két épület, a parókia déli és a templom északi falát képezi egyszerre. És mint ilyen csak egy kis részen bukkan elő, a parókia nyeregteteje fölött. 

Úgy tűnik, közel ezer évvel az őrtoromy megépítését követően (a XIII.-XIV. században) a templom építésekor még ilyen magasságban álltak a falak. Elképzelhető, hogy a többi (a templom szempontjából rossz helyen álló) fal köveit is felhasználták az építkezésen.

No, de térjünk vissza az orrunkhoz!

St. Lorenz román stílusú temploma eltakarja az "orrot" (forrás)

2012. október 13-án mintegy 70 fő gyűlt össze a Schönborn grófok egykori kastélyában Rossatz központjában annak érdekében, hogy szaglószervével modellt állhasson a Gelatin művészcsoport legújabb projektjéhez. Hiszen milyen más orr jöhet szóba a "Wachau orrát" megörökítő szoborhoz, mint egy eredeti wachau-i orr. A jó hangulatú eseményen folyt a sör, a helyi fehérbor és a kajszibarack likőr, sült a kolbász, miközben a művészcsapat gipszmintát vett a lelkes jelentkezők orráról. 

És az eredmény? Egy négy méter magas, öt méter széles, hét és fél méter hosszú műalkotás, amely folyásirányban emelkedik.

Orrmodellek munka közben (Photo © Gelitin)

Olyan, mintha egy óriás lenne eltemetve a Duna partján, akikenk csak az orra látszik ki. Orrlyukába kényelmesen elfér egynéhány ember. A Duna áradásai telehordják iszappal, amelyen megtelepszik aztán a növényzet. A fű úgy nő benne, mint az orrszőrzet. 

Rövid időn belül az "Osztrák Dunakanyar" igazi nevezetességévé vált.

Orrbarlang. 

Itt a régi és az új jól megfér egymással. A weißenkircheni révnél az ókori romokért és a középkori templomépítészetért rajongók mellett a kortárs művészetek szerelmesei is megtalálhatják számításukat!

2019. július 6., szombat

Fél évszázad a Dunán II. — Budapesttől a Deltáig



50 éve jelent meg a szlovák Rudolf Fabry szerkesztésében a Dunaj, Donau, Duna című képes album, amely a forrástól a torkolatig országonként mutatja be a Dunatájat. Igazi időutazás ez, hiszen alig telt el egy emberi élet és a folyó képe egyszerre mutatja a megváltozott és a változatlan képét. A könyvből válogatott képeken keresztül rácsodálkozhatunk a tájra, ahol szinte mindegyik kép ismerős lehet mégis valami mindig más. Hol egy híd hiányzik, hol a jól ismert erdő, vagy éppen a házak. Szokatlan autók bukkannak fel, régen elsüllyedt szigetek emelkednek ki a habokból. Válogatásunk második részében a Duna alsó szakaszát járjuk be a Budapesttől a Duna-deltáig.


Helybéliek nézik az újvidéki Žeželj híd építését, amely 1961-ben készült el, 1999-ben a NATO bombázásban pusztult el.

Az itt látható képek nem feltétlenül mind 1969-ben készültek, találunk korábban készülteket is. A képek mellett fel vannak tüntetve a fotósok — többnyire szlovákok, románok, bolgárok és osztrákok —  de pl. a magyarországi képek egyformán az MTI képtárából származnak. A könyvhöz tartoznak rövid leírások is országonként lebontva, amely igen érdekes aszimmetriát mutat. 1969-ben még csupán nyolc ország osztozott a Dunán; Németország, Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Bulgária, Románia és a Szovjetunió,  közülük a csehszlovák és a szovjet rész is ugyanakkora súlyt kapott mint a nagyobb államok. Mivel az itt látható képek szinte mindegyikéről volt már cikk a Dunai Szigetek blogon, a képek alatt megtalálhatják ezekre a hivatkozást!

Horgászok valahol Szerbiában, a szokatlanul széles Duna partján.

Szendrő várának huszonöt bástyája a szemközt fekvő Szendrői-sziget azóta eltűnt vendéglőjéből. 

A Babakáj-szikla, háttérben Lászlóvára, a román parton. Ma már nem sok látszik ki belőle.

Hajók a Nagy Kazán-szorosban, az erőmű megépülése előtt. Valahol itt a legmélyebb a Duna.

A Vaskapu (Đerdap) Nemzeti Park Szerbiában.

Ada Kaleh szigete, néhány évvel az elárasztás előtt. Háttérben az utak magasabbra építésének nyomai.

A Vaskapu I. erőmű építése.

A Rusze-Giurgiu "Barátság" vasúti híd egészen 2013-ig az egyetlen híd volt Bulgária és Románia között.

A bulgáriai Lom kikötője.

Vadkempingezők a bolgár Duna partján.
  
Úttörők hallgatnak egy előadást Szvistov magaspartján, a vár romjai között.

Ifát rakodnak be a szovjet Izmail kikötőjében.

A szovjet Velence. Útban a piacra Vilkovóban.

A Duna-delta specialitása, a tokhal és a kaviár.

És végül elmosódik a határ a folyó és a tenger között...

2019. június 28., péntek

Fél évszázad a Dunán I. - Furtwangentől Budapestig


50 éve jelent meg a szlovák Rudolf Fabry szerkesztésében a Dunaj, Donau, Duna című képes album, amely a forrástól a torkolatig országonként mutatja be a Dunatájat. Igazi időutazás ez, hiszen alig telt el egy emberi élet és a folyó képe egyszerre mutatja a megváltozott és a változatlan képét. A könyvből válogatott képeken keresztül rácsodálkozhatunk a tájra, ahol szinte mindegyik kép ismerős lehet mégis valami mindig más. Hol egy híd hiányzik, hol a jól ismert erdő, vagy éppen a házak. Szokatlan autók bukkannak fel, régen elsüllyedt szigetek emelkednek ki a habokból. Válogatásunk első részében a Duna felső szakaszát járjuk be a forrástól Budapestig.

Sváb kisfiú üldögél Furtwangen mellett a Katzensteig közelében fakadó Breg emléktáblájánál.

Az itt látható képek nem feltétlenül mind 1969-ben készültek, találunk korábban készülteket is. A képek mellett fel vannak tüntetve a fotósok — többnyire szlovákok, románok, bolgárok és osztrákok —  de pl. a magyarországi képek egyformán az MTI képtárából származnak. A könyvhöz tartoznak rövid leírások is országonként lebontva, amely igen érdekes aszimmetriát mutat. 1969-ben még csupán nyolc ország osztozott a Dunán; Németország, Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Bulgária, Románia és a Szovjetunió,  közülük a csehszlovák és a szovjet rész is ugyanakkora súlyt kapott mint a nagyobb államok. Mivel az itt látható képek szinte mindegyikéről volt már cikk a Dunai Szigetek blogon, a képek alatt megtalálhatják ezekre a hivatkozást!

A Duna forrás pavilonja Donaueschingenben. Épült 1910-ben, felirata:
DANUVII CAPVT EXORNAVIT GUILELMUS II. FRIDERICI
FILIUS GUILEMI MAGNI NEPOS, IMPEATOR GERMANORUM.
Így nézett ki korábban

A Duna még mint patak kanyarog a mészkőszirtek között, Hausen im Tal falu határában.

Kilátás Passaura a Veste Oberhaus erődből, amely a feketevizű Ilz torkolata felett a jobb parton emelkedik.

Jochenstein vízerőműve az osztrák-német határon. 1952-1956 között épült.
Az alvízén magasodó szirten áll Nepomuki Szent János szobra

A csodálatos schlögeni kanyarulat részlete Felső-Ausztriában

Épül a párhuzammű Grein vára tövében. A kotróhajó helyén ma csónakkikötőt találunk.

Wachau. Korabeli autók Dürnstein ágoston-rendi barokk kolostora tövében.

Greifenstein romjai a Bécsi-erdőben.

Bécs látképe a Kahlenbergről, még egyetlen Duna-ágat látunk széles árterülettel,
a hosszú Donauinsel ekkor még tervekben sem szerepel. 

Kitekintés a Kis-Kárpátokból nyugat felé: a Morva torkolata és Dévény vára.

Pozsony városa még az ikonikus híd nélkül. Háttérben már dolgozik az olajfinomító.
Pozsonyligetfalut sem árasztották el még a lakótelepek.

Dunai idill a Csallóközben.

Pillantás Győrre. És a Mosoni-Dunáról azóta elkotort Kecske-zátonyra.
A kép biztosan nem 1969-ben készült, a zátonyt ekkora már elkotorták

Kilátás a Helemba-szigetre a Kovácspataki-hegységből. Ekkor még nem borította el a szigetet az ártéri erdő.
Külön érdekessége a képnek a még meglévő Kis-Helembai sziget, amit azóta elkotortak.

Csupasz hegyoldal Nagymaroson és az újjáépítés előtti Visegrádi vár.
Szemben találjuk a Bergman, vagy Sólyom-szigetet,
ahol annak idején az Aranyember Vaskapuban játszódó jeleneteit forgatták.

A Luppa-sziget és a még beépítetlen budai oldal.
Azóta egy híd is került itt a Dunára, állandó háttérzajt "biztosítva" a szigeten nyaralók számára. 

Búcsúzóul vessünk egy pillantást a világ legszebb hídja helyén a felépült új Erzsébet hídra.
Szemben a Gellérthegy északi oldala mintha még mindig nem tért volna magához az ostrom után.

Folytatás következik!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...