Kicsit laposabb, kicsit rövidebb, de a miénk.
A változatos méretű és összetételű zátonyokból álló helyszín tökéletes válasz arra a kérdésre, hogy hová menjünk a több mint 2800 kilométer hosszú Dunán, ha a legérdekesebb kisvízi felszínformákra vagyunk kíváncsiak, és már unjuk az Ínség-sziklát és a Margit-sziget déli csúcsán hemzsegő katasztrófaturistákat. Valószínűleg a "magyar Vaskapu" Dunaföldváron hasonló turistalátványosság lesz, figyelembe véve a
hidrológiai trendeket.
A borzalmas hasonlat alapját az alábbi fénykép adja, amely elsőre beugrott a fenti látvány kapcsán. Az Al-Dunához hasonlóan megvan itt is a sziklák között örvénylő folyó, a jól felismerhető, veszélyesnek tűnő sziklazátonyok, amelyekre a pionírok előszeretettel kapaszkodnak föl. Csak a csónakos és a háttérben magasodó hegyvonulat hiányzik, de a fanyalgók figyelmét fel lehet hívni rá, hogy Dunaföldváron, a jobb parton egy tekintélyes magasságú és meredekségű löszfal emelkedik, vízállástól függően 50–60 méterrel a Duna szintje fölé, ami kapcsolódik néhány zátony eredetéhez.
A dunaföldvári zátonyok keletkezésük alapján (első ránézésre) három kategóriába sorolhatók. Az első, legunalmasabb kategóriába tartoznak a legnagyobb sziklák, ezek vélhetően a folyószabályozási művek építése során szándékosan vagy véletlenül kiszórt felesleges kövek, ugyanis ezen a szakaszon (is) nagyszabású munkálatok folytak, a dunaföldvári kanyarulat biztosítása létfontosságú volt a híd alatt, mivel a Duna kanyarulatfejlődése a földtörténeti múltban kettévágta az Öreg-hegyet, és oldalazó eróziójával folyamatosan fenyegette a löszfal állékonyságát.
A második kategória hasonlóan unalmasnak tűnhet, ugyanis ilyennel sok más helyen is találkozni. A kavicsból felépülő zátonyok elsősorban a Bölcske felé eső távolabbi szakaszon fordulnak elő, méghozzá elég széles sávban, melynek csak egy kisebb része bukkan a víz fölé. A löszfalból származó mészkonkréciók, közkedvelt nevükön löszbabák teszik változatossá a dunai kavicsokat. A kavicsos szemcseméret-tartomány Paks felé egyre kisebb részét teszik ki a hordalék összetételének, de ebben a kanyarulatban a sodrás miatt szinte kizárólagosak.
A harmadik kategória a legizgalmasabb. A mederben meglapuló, többnyire vékony kavics és löszbabarétegekkel fedett agyagpadok vélhetően a kanyarulatfejlődés által lebontott Öreg-hegy "gyökerei". A lösz egy finom szemcsés, jellemzően szél által felhalmozott jégkorszaki üledék, amely ha például alámosódás miatt beleomlik a Dunába, az anyagmennyiség egészét a folyó igen gyorsan elszállítja. Hátramaradnak belőle a legnehezebb mészkonkréciók, valamint az az ellenállóbb agyagréteg, amin annak idején a lösz felhalmozódott. Érdemes lenne ezeket az agyagpadokat megvizsgálni, de vélhetően a Pannon-tóban leülepedett üledékrétegekről van itt is szó.
2026. július 18-án délelőtt 10 órakor a dunaföldvári vízmérce -198 centimétert mutatott, enyhén emelkedett a vízállás az előző nap, július 17. óta, amikor négy centiméterrel megdőlt az addigi -199 centiméteres negatív rekord. A -203 centiméteres új LKV nem csak a pillanatnyi adatpont miatt érdekes a számunkra, de folyamatában is. Ez a minusz két méteres vízszint egyben meg is magyarázza, hogy régi térképek miért nem ábrázolták soha ezeket a zátonyokat.
A dunaföldvári vízmérce "sempontjának", azaz 0 pontjának kijelölése idején ezek a zátonyok még legalább másfél méter mélyen voltak a Duna legkisebb vízszintje alatt, azaz soha nem kerültek a felszínre, régi térképek tanúsága szerint még hajómalmokkal is lehetett őrölni fölöttük. Csakhogy azóta a Duna kisvízszintje két métert süllyedt, ami azzal járt, hogy ezek a láthatatlan mederformák egyre többször látszódtak a víz mélyén, majd az utóbbi évtizedekben kezdtek rendszeresen elő is bukkanni, mind nagyobb és nagyobb kiterjedésben. Ami meglehetősen rossz hír a hajóforgalom számára, ugyanis ez a sziklás-agyagpados-kavicsos terület nagyjából a meder feléig benyúlik, nem véletlen, hogy 2025-ben két hajó is megfeneklett Dunaföldvárnál.
Érdekes párhuzam, hogy miközben az al-dunai sziklazátonyokat a Széchenyivel kezdődő folyószabályozás és a román-szerb duzzasztómű tüntette el, az új magyar Vaskaput éppenhogy a folyószabályozás hozta létre, azaz felszínre.
