Mi maradt a kisebbik Adonyi-szigetből?

Néhány védett ligeti csillagvirágon kívül nem szolgál semmi örömtelivel Adony kisebbik szigete. Ezek a parányi kék virágok is éppen egy tarra vágott faültetvény olajos keréknyomaiból próbálnak feltápászkodni több-kevesebb sikerrel. Az Adonyi Kis-szigeten nemcsak az ember vágja a fákat, de a fő kérdés az volt, mi maradt meg az adonyi partot egykor veszélyesen alámosó mellékágából, ahol már száz éve sem nagyon folyt víz.  

Ez a száz év nagy idő, egy évszázad alatt egy sziget emléke bőven feledésbe mehet, nemcsak a köztudatból kopik ki, de a szigetet meghatározó mellékágban is visszafordíthatatlan emberi és természetes folyamatok egyengetik el a markáns mederformákat. A Dunai Szigetek blog pontosan ez ellen a feledés ellen küzd, és legyen bármilyen mostoha sorsa is a jelenben ennek a szigetnek, mindenképpen érdemes emléket állítani neki, különösen azért, mert rendre elhalványul az ornitológiai szempontból országos hírű nagyobb szomszéd árnyékában, a szakirodalomban semmit sem találni róla.

A kisebbik Adonyi-sziget mellékága mai viszonyokra vetítve 1881-2024 (mapire.eu)

Mostanában, ha az Adonyi-szigetről esik szó, az Adonyi NAGY-szigetet értjük alatta, korábban azonban az adonyi szigetvilág négy részből állt; északon az Iváncsai-sziget volt az első, majd következett egy névtelen zátony a nagyobbik adonyi sziget északi csúcsánál, mellyel azóta egybeforrt, ezen kívül ott volt még a déli csúcsánál, Adony település és a Lórévre vezető kompátkelés között a kifli alakú Kis-sziget. Méreteiben eltörpült a nagyobbik szomszédja mellett, legnagyobb hossza a lefűződés előtt kb. 700 méter volt, legnagyobb szélessége pedig 200 méter, felszínét ártéri erdő borította. 50 méter széles mellékágának kanyarulata alámosta az adonyi partot, és mivel ilyen esetekben a homorú oldalon mélyebb a meder és meredekebb a partfal itt volt rá a legnagyobb esély megtalálni az egykori mellékág markánsabb nyomait. 

Az adonyi part alámosódásának volt egy körülbelül 10 éves intenzív szakasza 1872 és 1881 között, miután lezárták Gubacsnál a Soroksári-ágat és mielőtt keresztgát épült volna a Nagy-sziget mellékágának felső harmadánál. A Budafoki-ágban kb. harmadával megnövekedő vízhozam erodálta a szigeteket is mindkét oldalon, ezért a folyószabályozási munkálatok során a keresztgát-építések mellett kotrást is végeztek, hogy a főág képes legyen levezetni a megnövekedett vízmennyiséget. Az első adonyi zárás nem sikerült túl jól, többször kellett javítani, a betörő árvizek többször megrongálták, sőt meg is süllyedt. 50 évvel később épült meg a második keresztgát, az adonyi Bocskai utca folytatásában, falazott terméskőből, éppen az Adonyi Kis-sziget északi csúcsa fölött, egyszerre zárva le mindkét mellékágát. Ekkorra azonban az első keresztgát hatása már érezhető volt, erőteljes feliszapolódás indult meg, az 1930-as évek első felére datálható "Angyalos" vízisport térképek már közvetlenül a második keresztgát felépülése előtt sem jelölik a mellékágat.

A meder felső, ellaposodó szakasza

A gát koronáján keresztül, a nagyobb árvizeket leszámítva, megindulhatott a szigetek gépesített gazdasági hasznosítása. Sok más dunai szigethez hasonlóan itt is ipari célú faültetvények létesültek a kiirtott ártéri erdők helyén, természetes erdőket főként a feltöltődött mederben, illetve keskeny sávban a partok mentén találunk. A vágásérett ültetvényeket még napjainkban is tarvágással termelik ki, ilyen pusztítást látunk a kezdőképünkön, az egykori meder északi részén, de voltak nagyobb mértékű vágások is, a 11,5 hektár területű Adonyi Kis-sziget déli felét 2016-ban teljesen letermelték. A favágók gépei, az újratelepítés munkálatai hasonlóak ahhoz, mintha szántóföldi művelést végeznének itt, csak kissé ritkábban. A szántáshoz hasonlóan ezek a műveletek is a terep fokozatos elegyengetésével járnak, így a holtág egyre kevésbé ismerhető fel.

Lakossági zöldhulladék pontok

Ehhez hozzájárul az adonyi part felől a lakosság "szorgalmas" munkája; településszéli rossz szokás szerint az emberek hajlamosak a telken termelődő "zöldhulladékot", fahamut, építési törmeléket a szomszédos erdőben lerakni. Ez a szomszédos erdő a Molnárárok és Kikötő utcaiak számára az Adonyi Kis-sziget holtága, ahol mindhárom említett hulladéktípus fellelhető, kiegészülve a visszaválthatatlan sörös dobozokkal és pillepalackokkal, amiket vélhetően az áradások is behordhatnak ide, ahol aztán csapdába esve kijutni már nem tudnak. Így a meder nemcsak alulról, de oldalról is szűkül. 

Szűk, meredek, árokszerű medermaradvány

Gödrök...

és halmok.

Általánosságban elmondható, hogy a Kis-sziget holtágának a felső harmada szinte felismerhetetlen lapos mélyedés, amit teljesen beborít a szabályos sorokban ültetett nemesnyáras. Az alsó kétharmad rész már markánsabb, habár meglehetősen heterogén morfológiájú mederszakasz. Sűrűn váltakoznak halmok, gödrök, szűkületekben jelentkező meredek falú árkok, olyan "félszigetek", amelyeket mintha az utca felől döntöttek volna be teherautókról, és amelyek "kazettákra" tagolják a holtágat. Egy helyen a meder az alsó torkolat felé egy métert süllyed meredeken, egy éles, vonalszerű perem mentén, mintha egy szabályos gödröt ástak volna. Erre a heterogenitásra a helyszínen nem könnyű magyarázatot találni, valószínűleg itt kiterjedt földmunkákat végeztek a meder beerdősülése előtt. 

Hód delikátesz, Adony

Az Adonyi Nagy-sziget felől egy rendezett, horgászok által formált partszakasz képe fogad minket a gát alatt kikotort alsó szakasz mentén. A kitermelt iszap egy részét a part mentén egyengették el, a Kis-sziget keleti oldalán egy 1–2 méter magas hátságot formáltak. Ezen a szakaszon egészen másféle fakitermelés zajlik. A hátságot, elsősorban a déli részen, több csapás keresztezi, ahol a hódok hordják ki a sarjerdőből kitermelt fiatal nyárak gallyait a nyílt víz irányába.

Az Adonyi Kis-sziget alsó csúcsa a befolyóval. 

Végezetül fontos megemlékezni az Adonyi Kis-sziget küszöbszintjéről, mivel az aktuális vízállás lehetővé tette a hozzávetőleges vízállás meghatározását, amikor a holtág elkezd alulról töltődni. 2026. február 21-én, délelőtt 11 órakor Adonynál 126 centimétert (LKV+187 cm) mutatott a vízmérce, néhány nappal korábban ennél négy centiméterrel volt magasabb a vízállás. Ilyen helyzetben a Kis-sziget mellékágában nem fordult elő sehol sem vízborítás. Az alsó torkolatnál, ahol a horgászcsónak-kikötő van egy raklap méretű fahíd ível át egy kis árkot, amelyen keresztül alulról töltődhetne a mellékág, de ehhez kellett volna még legalább 10-15 centiméter vízszint emelkedés.

Korábbi írásaink Adony szigeteiről:

• https://dunaiszigetek.blogspot.com/2017/04/adony-ket-gatja.html
• https://dunaiszigetek.blogspot.com/2012/02/adony-pusztulo-partjain.html

Szőnyi tükörkép Szobon

 

Szőnyi István: Szobi révház (1924)

Szőnyi István (1894-1960) képzőművész, festő és grafikus életművéhez már csak lakóhelye kapcsán is számtalan dunás tájkép kapcsolódik. 1923 óta élt a Dunakanyarban, egészen pontosan Zebegényben, abban a házban, ahol jelenleg a Szőnyi István Emlékmúzeum működik. Tájképein, rézkarcain gyakori téma a Dunakanyar, a folyó, a hegyek és a közeli települések, mint például a szomszédos Szob. Van egy idilli témájú, viszonylag ismeretlen, de annál különösebb rézkarca, 1924-es keltezéssel, rajta egy támpillérre épített Duna-parti kis házzal egy hatalmas jegenyefa tövében, háttérben a Visegrádi-hegység hegyeivel. A rézlap metszése idején Szőnyinek, friss Zebegényiként, de már gyakorlott rézmetszőként tudnia kellett, hogy a kép ebben a formában nem a valóságot ábrázolja. Ugyan manapság sem a jegenyefa, sem a házikó nincs már meg Szobon, de más képek felhasználásával könnyű rekonstruálni a valódi helyzetet. 

Először nézzük, hol is járunk! Ez a házikó — mely valószínűleg tévesen kapta a révház elnevezést, hiszen a szobi rév mindig is a Luczenbacher-kastély mellett volt — Szob Zebegény felé eső részén állt, a Csák-hegy déli lejtőjén eredő Öreghegyi-patakon átívelő vasúti híd dunai oldalán, a kerékpárút hídja mellett, melyre a legjobb kilátás a vasút túloldalán magasodó kálváriáról esett. Egy 1927-ben feladott képeslapon szinte ugyanaz a táj, mint a rézkarcon, de mintha minden fordítva lenne, a Duna például a kép bal oldalán látható, és a jegenyefa is átkerült a másik oldalra. Aki ismeri a helyszínt, tudja, hogy a képeslap ábrázolja a valóságot, a rézkarc pedig tükrözi azt. 

1927. Fa és házikó

A tájkép utóélete képeslapok alapján rekonstruálható; először a jegenyefát vágták ki a ház mellől, ez legkésőbb 1942-ben megtörtént, majd a házikót bontották le a II. világháborút követően, a hasonló pozícióból fényképezett 1963-os képeslapon felbukkanó kéményes ház a patakparti házikó mögötti telken épült föl, a part mentén futó Széchenyi sétány túlsó oldalán. 

1942. Házikó. 

1963. [...]

Művészi alkotásokat nem illik módosítani, de Szőnyi István déli verőfényben fürdő rézkarca tükrözve így nézne ki: 

Megválaszolatlan kérdés marad, hogy Szőnyi szándékosan karcolta-e a rézlapra az eredeti állapotot, ami papírra nyomva tükörképként jelent meg, vagy véletlenről van szó. Az Emlékmúzeum szíves közlése szerint Szőnyi István mindkét módszerrel alkotott, úgy is, hogy a képet eredeti formában metszette a rézlapra, és úgy is, hogy a tükörképét. Sajnos a kép dunai része elnagyolt, így nem bukkan fel rajta a szobi fantom. 

A Szőnyi rézkarc forrása: Köpöczi Rózsa: A grafikus Szőnyi – rézkarcok (PMMI – Szőnyi István Alapítvány, Szentendre – Zebegény, 2000)

Széchenyi Ödön volt csárdája Gödön

Nem feltétlenül kell minden lerombolt dunai csárdáról külön megemlékezni ezután. Minden évre jut nagyjából egy, de ez az évtizedek óta zajló általános trend már úgyis a vége felé jár, az alsógödi Széchenyi (Ödön, nem István) csárda lerombolása is ebbe a sorba illeszkedik, a szokásos elhanyagolás után rájön a tulajdonos, hogy már többe kerülne felújítani az épületet, mint egy újat építeni, jöhetnek a markolók, aztán vagy lesz a helyén valami más, vagy nem, esetleg csak romok, mint Váccal szemben. 

A Széchenyi csárda az árvízben, 2002. augusztus 19-én. (forrás)

Itt nem az elmaradó vendégekkel volt gond, Alsógöd mindig is frekventált alsó strandján ugyan folyamatos volt a társadalmi hanyatlás az 1930-as évek aranykora óta, de a hely nem vesztett a látogatottságából, a mellette lévő csónakház ugyancsak kedvelt megállója volt a vízitúrázóknak a Gödi és a Szürkő-sziget között. Csakhogy ártéren épült, minden nagyobb árvíz betért megpihenni falai közé, ami eleinte kezelhető szinten maradt még, azonban az egyre drágább berendezésekben, a kiépített villamos hálózatban egyre nagyobb kárt okozott. 

A romok között turkálva derül ki, hogy az alsógödi csárda viszonylag új volt, mármint a környék négyszáz éves révcsárdáihoz képest, A Széchenyi nem lehetett több mint száz éves, erre utalnak a törmelékből előbányászott és leporolt téglák bélyegei. Hiába keresték sokan, itt nem voltak már "Göd" bélyeges téglák, az építőanyagot Nagymarosról szállították ide, az ottani téglagyárból, a gödi téglavető akkorra már bizonyára bezárt. De a "Maros F" bélyeges téglák is csak kisebb hányadát teszik ki a törmelékkupacoknak, szemre is több a modern lyukacsos tégla, egy későbbi átépítés/bővítés emlékei.

Az alsógödi Széchenyi-csárda fentről, 1961-ben (fentrol.hu)

Csárda és csónakház 1950. (képeslap)

Előtérben a csónakház, háttérben a csárda épülete az 1960-as években. (képeslap)

A kerthelyiség az 1960-as években. (képeslap)

A kerthelyiség 1966-ban. (képeslap)

A csárda kerthelyisége 2013. júniusi árvíz idején. Saját fotó.

A Széchenyi-csárda maradék épülete a 2024. szeptemberi árvíz idején (forrás: Telex/Bődey János)

MAROS F téglabélyegek. (Saját fotó)

Romok. (Saját fotó)

Kalmár Dániel stilizált fázisillusztrációja (folyamhajo.hu)

Persze a tervek szerint lesz majd helyette másik csárda, vagy vendéglő, amolyan divatos, kaliforniai típusú, mint minden más új ház a településen, s amellett csónakház is, mint régen. Aztán majd sok év múlva mások fognak szomorkodni az újra átázott falak miatt újra lebontott épület miatt, hiszen egyelőre nyoma sincs, hogy a hullámtéri telken az új épület majd a mértékadó árvízszint fölött épülne meg. 

Hidrológiai képregény Apatin pusztulásáról

1781. november 2-án a Duna alámosta Apatinnál a magaspartot, amire alig három évtizeddel korábban a sváb mezőváros települt. Elpusztultak a partvédművek, sőt mintegy 82 köbméternyi kő is a hullámsírba veszett. Alig egy hónap múlva a Duna árvize egy újabb darabot harapott ki a partból,  egyértelmű jelzést küldve a városlakóknak: meneküljenek, ha kedves az életük, ugyanis a folyó kanyarulatfejlődése miatt az alsóváros végveszélybe került. Ebből az időszakból kevés leírása ismert a hidrológiai folyamatnak, de annál több térképlap, vázlat és helyszínrajz készült róla, melyek képregényszerűen mutatják be Apatin részleges pusztulását és a megmentésére szőtt terveket. 

1. ábra. Apatini partelmosódási képregény 1781-ból: (forrás)

Apatin (Апатин) városa jelenleg Szerbiában, a Vajdaság Autonóm Tartományban található a Duna bal partján. Történetünk idején még Magyarországon volt, Bács, majd Bács-Bodrog vármegyében, lakói pedig leginkább Abthausen néven emlegették. Német telepesei 1749-ben Grassalkovich I. Antal hívására érkeztek, előttük a török korban betelepülő szerb martalócok lakták a környéket, akik más elfoglaltságuk mellett a Dunán kalózkodtak. Apatin nagyon gyorsan egy népes, prosperáló, városias településsé vált, lakói halászattal, mezőgazdasággal, iparral és kereskedelemmel foglalkoztak, fénykorában ez volt a vármegye legnépesebb sváb közössége, akiket a második világháború után vagy megöltek, vagy elüldöztek. 

Apatin tipikusan mérnökök által kimért sakktábla-alaprajzú település volt, bár a "tábla csokoládé"-forma pontosabban illene rá. A Duna főágához közel, de nem közvetlenül mellette, a bácskai part ármentes peremén épült fel. Apatin helyzetét a hidrológia és a földrajz alapvetően meghatározza; a Duna rendkívül mély fekvésű, vizenyős, holt- és élő ágakkal szabdalt, 15-16 kilométer széles ártere miatt a szemközti, baranyai ármentes part református magyar falvaival, Laskóval, Várdaróccal nem volt közvetlen összeköttetése, de a XVIII. században feljegyezték, hogy magas vízállás idején Apatinból a Kopácsi-réten keresztül át lehetett csónakázni a Dráva-parti Eszékre. A Duna állandóan változtatta kanyarulatait ezen a laza és finom szemcsés hordalékkal jellemezhető, széles ártéren, gyakran eltávolodva az ármentes térszínektől. Mérnöki szakzsargonban az ilyen szakaszokat nevezik elfajultnak, ami alapvetően téves, hiszen mihez képest fajult el, másrészt a körülményekhez képest teljesen normálisan viselkedett, mondhatni természetközeli állapotban volt. Ebből kifolyólag nagyon kevés délvidéki település állt közvetlenül a főág partján. Apatin alatt a következő balparti település a 75 kilométerre lévő Bácsújlak volt. A korabeli, mai szemmel kaotikusnak tűnő, ártéri viszonyokról a Duna Mappáció térképészei készítettek részletes leírást: 

Ezen itt ábrázolt Duna átalyában nagyon rongállya, mind a’ jobb, mind a’ bal partjait, a’ szerént tudni illik, a’ mint a’ fordulatok miatt a’ víz jobban vagy kevesebbé fekszik néki. A’ Duna itt ábrázolt partjai átalyában iszap földekből állanak; és jóllehet töbnyire a’ Fa gyökerek mindenüt öszve fonták itten magokat; de minthogy a’ föld igen gyenge fástól edgyütt omladozik a’ vízbe. Különösen szokott a’ part szakadozni, mikor a’ nagy víz, tartós lévén, a’ földet nagyon eláztatja, ’s annakutánna a’ duna hirtelen való meg apadásával, elébb mintsem meg szikkadhatna, bé omladozik, sokszor a’ fák terheiis segítvén azokat. Ide járúl még az is: hogy a’ part alól homokos lévén, a’ víz ki öblögeti, ’s a’ partnak alya ki üresülve, rohan a’ Föld lefelé. Minhogy azonban az ilyen tört partokkal által ellenbe eső széle a’ Dunának mindég zátonyos, annyival nagyobb erővel nyomakodik a’ víz, annak tulsó oldalára, és aztat kivésvén, a’ bé húlt földek a’ mélységtől elnyeletve tovább vitetnek, ’s iszap formában nem sokkal alább az enyhelyen zátonyokká lésznek. – Itt különössen három olyan zátonyt formál a’ Duna, ’s ugyan annyi tört partot. A’ nagy Dunábol ki menő Csobod Foka edgyesül az úgy nevezett Öreg Dunával ’s így edgyütt szakadnak ismét a’nagy Dunába, melyek míg odaérnek, több kiöntéseket tsinálnak, kivált nagyobb víz idején minden erdőt elboritanak. Apadáskor ellenben olyan iszapot hagynak ezen vízek magok után, melyek meglábolhatatlanok. – Vörös László §II_074 1828-12-08

A sváb telepesek házhelyeit kijelölő mérnökök gyatra munkát végeztek, egy fontos tényezőt nem vettek figyelembe. Az északi, felsővárosi rész egy Krebsenwasser nevű lefűződött kanyarulat holtága mellett épült fel, az alsóváros viszont a Duna egy fejlett kanyarulatának homorú oldalára. Sokszor előfordult, hogy a telepesek érkezése után nagyon rövid időn belül költözni kellett biztonságos helyre, a XVIII. század nagy árvizei idején még nem állt rendelkezésre megfelelő hosszúságú vízállási adatsor, hogy képet alkossanak az ármentes térségekről, ezért egy váratlan esemény, mint pl. egy izlandi vulkánkitörés következtében kiáradó folyó is költözéshez vezetett, mind Szond esetében. Az alábbi, délkeletre tájolt térképen (2. ábra) szembeötlő, hogy a Duna egyenesen a mezőváros felé tart, és a legszélső házsor előtt ír le egy derékszögű kanyarulatot. Vélhetően az új lakók ezzel a jelentős problémával nagyon rövid időn belül szembesültek, és alig három évtized elteltével sokuknak már menekülniük kellett az alámosódó házaikból. 

Korabeli leírások szerint ez a vízrajzi helyzet nem sokkal korábban alakulhatott ki, egy hatalmas kanyarulat lefűződésével. A 2. ábrán nem sokkal a kanyarulat átszakadása után látható az Öreg-Dunának is nevezett Ludas-ér hosszú, kanyargós medre, ami a lefűződés után fokozatosan szűkült, de sosem szűnt meg a kapcsolata a főággal, ez napjainkban is megvan. A lefűződés által a Duna főága átkerült közvetlenül a magaspart tövébe, és rohamos gyorsasággal kezdte alámosni. Hamarosan az apatini tábla csokoládé déli harmadát már le is harapta a Duna, bárhogy is küzdött ez ellen a lakosság.

2. ábra A Ludas-ér lefűződése utáni helyzet 1775 körül (forrás) 

A küzdelem kezdetleges eszközökkel zajlott két fronton is. Egyrészt sarkantyúk épültek a bal part mentén, azzal a céllal, hogy a sodorvonalat távol tartsák a parttól, anyagukról nincs információ, többségük vélhetően vesszőfonatból készült, de az első képen feltüntettek egy elmosódott kőrakást is. Ezek között a Duna árvizei rendszerint hatalmas gödröket mélyítettek, amibe a rövidke sarkantyúk egyszerűen beleomlottak, mint az a kezdőképen is látható. Ezek a gödrök egyre közelebb kerültek a település legszélső házsoraihoz, először a mögöttük lévő kertek omlottak bele a Dunába, majd az 1780-as évektől kezdődően egész házsorok is. A védekezés kudarcáról sokat elmond, hogy Vásárhelyi Pál leírása szerint ez a folyamat még az 1820-as évek végén is zajlott. 

A’ Duna bal partját, Apatin Mező Városa, annak szántóföldje és legelöje határozzak. Jobb partján lévö Erdö a’ Bélyei Uradalomhoz tartozik. A’ Duna bal partjá itt igen töredékeny, ez idén is szemem láttára több lakosoknak házaik bele döledeztek. Vásárhelyi Pál §II_092 

3. ábra Kezdetleges partvédelem és az Alter Donau Rinnsal terv 1779: (forrás)

A partomlás elsősorban az alsóvárost érintette, és mindig azon a ponton fejtette ki legerősebben a hatását, ahol a sodorvonal a kanyarulatban a leginkább megközelítette a homorú partélt. A kanyarulatfejlődés dinamikája miatt az a pont állandó mozgásban volt, egyrészt a város felé, másrészt folyásirányba vándorolt. Az elmosódás ütemét folyamatosan dokumentálták térképeken, ezek közül kettőt is érdemes megemlíteni, a 4. ábrán alig öt év partvonal-változásait dokumentálták három lépésben; 1776, 1777 és 1781-ben, az 5. ábrán az időlépték (1776, 1804, 1808) miatt jóval érzékletesebben jelenik meg a pusztulás mértéke, ráadásul az elpusztult városrészeket is berajzolták, mintegy szellemkép formájában. 

4. ábra A partelmosódás üteme 1776-1781 között (forrás)

5-ös számmal jelölték az 1776. évi partvonalat, 8-as az 1804-es állapot, és 9-es az 1808-as. Hatossal jelölték a domború oldalon folyamatosan, évről évre gyarapodó homokzátonyt, ami folyamatosan nyomta a Duna főági sodorvonalát Apatin irányába. 1776-1808 között összesen három utcányi rész omlott a Dunába Apatin alsóvárosában, megsemmisült öt háztömb, további három súlyosan megrongálódott. Az 5. ábrán található méretarány segítségével számszerűsíthető is a kanyarulatfejlődés, harminckét év alatt kb. 370 bécsi öl volt az elmozdulás, azaz nagyjából hétszáz méter fogyott el a bal partból. Ez évenként átlagosan 22 méter elmosódásnak felel meg, ami igen jelentős ütem. És ekkor még nem volt vége a megpróbáltatásoknak, a következő két évtizedben a kanyarulattól délre eső háztömbök is elpusztultak. Az árvízvédelmi kudarcok után, 1791-re a Apatin igen rossz állapotba került. A település védett, északkeleti szélén, a sörfőzde közvetlen közelében új városközpont épült Kiss József rendezési tervei alapján, ehhez a Duna által fenyegetett területen lebontott házak épületanyagát használták fel az új Fő utca – ma Szerb uralkodók utcája – felépítéséhez [1].

5. ábra Apatini szellemkép 1808: (forrás)

Azt nem lehet állítani, hogy ne születtek volna megoldási javaslatok Apatin megmentésére, ezek többsége azonban csak papíron (térképen) létezett, a gyakorlati megvalósítások ad hoc jellegűek voltak és nem jártak sikerrel, az egyik próbálkozásnak vélhetően a Baranya vármegyei Béllyei Főhercegi Uradalom tett keresztbe. 

1. A Speckgraben. 

A Speckgraben-csatornát eredetileg azzal a szándékkal ásták, hogy eltereljék a Duna vizét az apatini partokról. [Johann Meltzel §II_101 1829-07-26] 

Az egyik legkézenfekvőbb terv a Duna elterelésére a már említett Ludas-ér régi medrének felhasználása lett volna. Ezt a célt szolgálta volna a Speckgraben-csatorna, amit a Ludas-ér és a Duna főága között ástak ki, azzal a céllal, hogy a Duna vize kiszélesíti majd ezt a csatornát és újra birtokba veszi a korábban lefűződött kanyarulatát, esetleg egy nyílegyenesen tovább ásott, éppen ezért költséges csatornába vezetik Apatin alá. Csakhogy nem véletlenül változott meg a Duna folyásiránya a Ludas-ér lefűződése után, az új ágnak jóval nagyobb lett az esése (ezáltal a munkavégző képessége), hiszen rövidebb távon tette meg ugyanazt a szintkülönbséget, mint a rendkívül hosszú, kis esésű régi Duna-ág. Éppen ezért a Duna nem vette birtokba ezt az új csatornát, de egy ellenérdekelt fél is megjelent munkásaival: 

Az úgy nevezett Speckgraben Schwall régen Duna vólt, melyből még a’ múlt Század [XVIII. sz.] végén az ó Duna felé egy ásást tettek. A’ Tekintetes Bélyei Uradalom mindazonáltal azt az ásást el-záratta, ’s ez által a’ Duna az Apatini határ felé nyomattatott. [Vörös László §II_090] 

Jelenleg Szerbia és Horvátország dunai határa is konfliktusokkal terhelt, ennek egy korábbi verziója Magyarországon belül is megvolt, Bács és Baranya vármegye határa a Duna főága volt, amit egy adott pillanatban vettek föl, cskhogy ezen a szakaszon a hidrológiai realitás már a következő évben eltért ettől. A bellyeieknek egyáltalán nem volt érdekük, hogy a Duna főága az ő területükön belül kanyarogjon, mivel az apatini gazdák igényt tarthattak volna a balpartra átkerülő bellyei területekre. A Speckgraben-projekt tehát a Duna esésviszonyai mellett a bellyeiek tiltakozása miatt hiúsult meg, bár az 1789 körül készült tervben még közel négy évtizeddel később is reménykedtek Apatinban:  

A’ Duna szakadás, mely az úgy nevezett Speckgraben Schwallra szolgál az 1827dik nagy árvizkor történt. Az Apatini lakosok azt reménylik, hogy a’ Duna bele veszi magát, mely nem is lehetetlen, ha még idövel a’ felette lévő Duna part be fog szakadozni. [Vörös László §II_089]

6. ábra A Speckgraben-projekt 1789. (forrás) 

2. Vásárhelyi Pál tervei 1829.

Vásárhelyi Pál elgondolása hasonlít az első pontban leírt tervekhez, ugyancsak a Ludas-ér meglévő medreit használta volna fel, de nem a kifejlődésre nyilvánvalóan képtelen Speckgrabennél, hanem attól délre ágazott volna ki a Dunából és onnan három lehetséges nyomvonalon kerülte volna ki Apatint, közülük a leghosszabb harmadiknak volt egy a és b elvégződése is. 

7. ábra Apatin megmentése 1829 (forrás) 

3. Alter Donau Rinnsal

Apatinnal szemben, a Duna, Ludas-ér és a Speckgraben által határolt területet Popovicza-szigetnek nevezték, de ezt több holtág tagolta kisebb részekre. A Popovicza-ág választotta le nyugaton a Kis-Popovicza-szigetet, de volt egy különálló sziget-rész keleten is, ezt volt a Pohl-sziget. Ahogy Apatin partja pusztult, úgy terjeszkedett kelet felé a Pohl-sziget, a domború oldalon képződő homokzátony új nevet kapott, ezt nevezték a 3. ábrán Neuer Anschüttnek. A Neuer Anschütt nyugati oldalán volt egy medermaradvány, az Alter Donau Rinnsal, amit az apatiniak megpróbáltak revitalizálni, ugyanis ez a beavatkozás ingerelte volna legkevéssé a Bellyei Uradalmat. 

8. ábra Alter Donau Rinnsal terv 1789 (forrás)

 

Ezek a tervek tanulmányozhatók a 3. és 6. ábrán. Apatin felett a bal parton egy vezetőművet építettek, ami beterelte volna a sodorvonalat a régi mederbe, amit kellőképpen kimélyítettek volna, hogy birtokba vehesse a Duna. Csakhogy ezek a lokális munkálatok elégtelenek voltak arra, hogy megtörjék a Duna sodrását. Valószínűleg ezt a szabályozó mérnökök is belátták, hiszen a kanyarulatfejlődés és az oldalazó erózió pusztítása ettől függetlenül folytatódott volna, Apatin legfeljebb pár évtized haladékot kaphatott volna. Érdekes módon végül mégis ez a megoldás realizálódott a folyószabályozást végző mérnökök által (lásd 9. ábra). 

9. ábra A végső, megvalósult tervek 1854: (forrás) 

Valamikor 1854 (9. ábra) és 1856 (Pasetti térkép, 10. ábra) között, száz évnyi küzdelem után menekült meg Apatin a Duna oldalazó eróziójától. Az új ág a Pohl-szigeten vezetett keresztül, Kis- és Nagy- részre osztva azt. A kisebbik rész átkerült Apatinhoz, de a város alatt további két új sziget alakult ki úgy, hogy partot váltottak a folyó új nyomvonala miatt. A Város-sziget Apatintól átkerült a jobb partra, míg a Thiergarten-sziget a bellyei részről szakadt le és került át a bal partra. Néhány szakaszon az a helyzet állt elő, hogy a régi mederben maradt ugyan a Duna, de az ellenkező irányba kezdett folyni, mint pl. a Város-sziget mellett. 

10. ábra Apatin megmenekül 1856: (forrás) 

A Pasetti-féle térképen látható, hogy Apatin új dunai hajóállomásától egy kilométer hosszú út vezet a településre, keresztezve a Krebsenwasser holtágat is. A távolság légvonalban a város szélétől körülbelül 800 méter lehetett. Miért fontos ez? Ha ránézünk manapság Apatin térképére, láthatjuk, hogy ez egy Duna-parti város, nyugati részén két háztömb közvetlenül a folyó mellett áll. 1856-ban a Duna kanyarulatfejlődése ugyanis nem állt meg, a még mindig közel derékszögű folyókanyarulat Apatin felett tovább pusztította a bal partot, immár a régi felső város mellett, végső soron felszámolva a Krebsenwasser holtágat és az azon túl elterülő ártéri területet. Ez a szakasz még a közelmúltban is okozott meglepeséseket, az Apatinnál megrekedt jégtömbök miatt (is) fagyott be a Duna Mohácsnál 1985-ben.

Irodalom:

Duna Mappáció leírásai

[1] https://epa.oszk.hu/00900/00997/00044/pdf/EPA00997_letunk_2017_3_119-138.pdf

1985 - Amikor utoljára fagyott be a Duna Mohácsnál

2026 januárjában a szokatlanul hideg időben újra megjelentek a jégtáblák. A meteorológusok a hónap második felére tartósan 0 °C fok alatti hőmérsékleteket jeleztek előre, esetenként mínusz 10 °C fok alatti éjszakai hőmérséklettel. Mostani bejegyzésünkben egy mohácsi példán keresztül mutatjuk be milyen volt az, amikor utoljára lehetett átkelni száraz lábbal gyalog a Dunán, milyen meteorológiai és hidrológiai helyzet kellett a jég beállásához, és röviden megemlékezünk arról is, hogy a Duna jégviszonyaiból miért nem lehet többé következtetéseket levonni az éghajlatváltozásra. 

Az utolsó séta Újmohácsra.

Klímatörténeti visszaemlékezésekben az 1984/1985-ös rendkívül hideg tél mind a mai napig hivatkozási pont, több szempontból is. Egy 1971-2019-es periódust vizsgáló kutatásban Magyarországon ezen a télen fordult elő a legtöbb téli nap, amikor 52 napig nem emelkedett a maximum hőmérséklet 0 °C fölé, ekkor volt a legtöbb zord nap is, szám szerint 35, amikor a minimum hőmérséklet -10 °C alatt volt, ebből 18 napon keresztül egyfolytában ilyen alacsony értékeket mértek [1]. 1985. év elején két tartósabb hideghullámot különböztetünk meg, közülük az első, a januári volt a hidegebb, ekkor állt be a Duna jege nagyjából Dunaföldvár és Vukovár között, de a februári második hullám is okozott jégzajlást a hazai folyókon, ha álló jeget nem is. A rendkívül hideg idő nem csak Magyarországot érintette, egész Európában, sőt, annak déli részein, pl. Olaszországban is éreztette hatását. Magyarországon az 1984. december végén beköszöntött hideg időjárás hatására a Dunán, főleg a déli országhatártól délre Vukovárig, január 5-én már erőteljes zajlás kezdődött, másnap a jégborítottság elérte a 40%-ot, a jégtáblák vastagsága átlagosan 6-8 cm volt [2].

A jegesedést okozó negatív léghőösszegek [2]

Január 7-e után a tartós, erős hideg hatására a dunai jégzajlás fokozatosan erősödött és január 10-én a Duna magyar szakaszán már elérte a 70-90%-os borítottságot, miközben a Duna déli országhatár és Vukovár közti szakaszán ebben az időszakban több kilométer hosszon már 100%-os volt a jégborítás és január 12-e körül több helyen, pl. a fejlett kanyarulatokban megállt a jég. A legnagyobb torlasz a vajdasági Apatin térségében képződött. Ezt követően a jég a felsőbb szakaszokon is beállt, délről északra terjedve; a Baja-déli országhatár között még 10-én éjjel, utána Dunaföldvárig január 15-én, majd a jegesedés elérte a főváros környékét is, Budafoknál január 19-én, Óbudánál 22-én és Dunakeszinél január 28-án jelent meg az álló jég, melynek vastagsága átlagosan 20-30 cm volt. 

A jegesedés folyamata Mohácsnál, sávozott mezőben a negatív léghőösszegek [2]

A rendkívül hideg időjárás rendkívül alacsony vízállással párosult, Budapestnél január 7-én reggel 94 centimétert (LKV₁₉₄₇+43 cm) mértek, ami az 1947-es LKV-t alig 43 centiméterrel haladta meg. Az alábbi táblázat nem csupán a vízállásadatokat, de a jégviszonyokat is rögzíti. A Duna ausztriai szakaszán az enyhe időjárás és a csapadék következtében január 25. körül árhullám indult el, amely észak felől feltörte a jégpáncélt, Budafoknál február 1-jén megkezdődött a jégzajlás, a jégtakaró az alsóbb Duna-szakaszon is felszakadt és több helyen összecsúszva, torlódva fokozatosan levonult. A zajlás a magyar és a közös érdekű jugoszláv szakaszon február 8-án fejeződött be, Mohácsnál az árhullám 615 cm-es vízállás mellett tetőzött [2]. 

Mohácsi vízállások és jégviszonyok 1985-ben [3]

Ezt követően szinte azonnal egy újabb, az előzőnél valamivel rövidebb és enyhébb hideghullám vette kezdetét és február 11-én a jégzajlás újra megindult a Mohács térségében a Dunán. Egyre gyarapodtak a jégtáblák, és a Dunaföldvár alatti szakaszon a borítottság aránya elérte a 60-80-90%-ot is. Február 19-től a hideg mérséklődött, a napi negatív hőösszeg emelkedni kezdett, ennek következtében a jég nem állt meg, sőt február 25-én, két hét után Mohácsnál már jégmentes volt a Duna.

A jég levonulását nem csupán az enyhülő idő, de az emberi beavatkozás is elősegítette, gyorsította. A második világháború alatti zord teleken volt már arra példa, hogy a jégtorlaszokat aknavetőkkel lőtték a Dunán. Ugyancsak a hadsereget vetették be 1956 márciusában, amikor utászok a jégtorlaszokon helyeztek el robbanótölteteket, és repülőgépekről is bombázták a jeget, igen mérsékelt sikerrel. Az utolsó jeges árvíz katasztrofális következményei (anyagi kár, töltésszakadások, kitelepítések és az elárasztott területek nagysága) arra kényszerítették a döntéshozókat, hogy felkészüljenek a hasonló alkalmakra. 1959-ben csusszant le a rámpán az első magyar jégtörőhajó a „Jégtörő I." Balatonfüreden, Összesen tizenegy jégtörőt állítottak üzembe a Budapest alatti szakaszon, ezek egy része időnként, mint pl. 1985-ben a Jugoszláv szakaszon teljesített szolgálatot, hiszen a jégtorlaszt célszerű volt alulról megbontani. 1970—71. telén a jégtörőknek köszönhetően mindössze három napig volt álló jég Mohácsnál. 

A jégtörők január 7-től teljesítettek szolgálatot, összesen harminc napon keresztül, négy hajó már a zajlás megindulásakor Jugoszláviába, Vukovárhoz és Apatinhoz vonultak. Feladatuk nem csupán a jég beállásának megakadályozása, illetve az álló jég megbontása volt, de szükség volt a segítségükre a paksi üzemvízcsatorna szabadon tartásánál és a jégbe rekedt hajók kiszabadításánál, a leghíresebb eset a Paks-Baja környékén befagyott Greinfenstein nevű osztrák tolóhajó volt [4]. Mohács és Komárom közötti összesen hatvanhét vontatóhajó, uszály kényszerült megállásra, nem csak a jég, de a kisvíznél előbukkanó zátonyok miatt is [5]. A jugoszláviában dolgozó hajók végül az első hideghullám végén, február 7-én tértek vissza Magyarországra, hogy aztán a második hullám idején újra bevessék őket, és ekkor sikeresen megakadályozták a Dunajég beállását [6].

A Dunán dolgozó jégtörők és a hatósági tiltás ellenére Laufer László 985 januárjában számos szabálysértő helyit megörökített, akik nem szerettek volna 200 kilométert kerülni Baja felé, hogy megtegyék a Mohács és Újmohács közötti kb. 800 méteres távolságot. A rendőrség volt megbízva a rend fenntartásával, több-kevesebb sikerrel: 

"Igazán nincs irigylésre méltó helyzetben a főtörzs, néni sír neki, hogy gyógyszerért jött át Mohácsra, két kis unokája várja, mert nincs otthon senki, engedje már vissza. — Nem engedhetem, értse már meg, veszélyes és tilos — mondja a főtörzsőrmester, de aztán tapintatosan elfordul, másokhoz, nekik magyarázni, hogy nem lehet átmenni a befagyott Dunán. A néni habozik egy kicsit, aztán nekivág. Mást már tapintatból sem enged a rend őre. Nehéz a szolgálat" [7].

"A Belügyminisztérium 8/1978-as rendelete ugyanis tiltja az ilyesfajta tevékenységet: „Folyóvizek, hajózóutak, valamint kikötők és lekötőhelyek jegén tartózkodni — az ellenőrzött átkelőhelyek, továbbá a biztonságos munkavégzés kivételével — tilos." A „Vízrendészeti jogszabályok" lehetőséget adnak arra, hogy bizonyos feltételek között át lehessen menni a folyón. Az „ellenőrzött átkelőhelyek” létesítésére a komp- vagy révhajókat üzemeltetőnek ad lehetőséget a rendelet, s egyben azt is szabályozza, hogy milyen feltételek mellett. Tóth Ferenc, a Mohácsi Révhajózási Vállalat igazgatója azonban nem hajlandó az átkelőhely kiépítésére: „Nem szeretném hátralévő napjaimat zárthelyen tölteni" [7]. 

"Férfi lehet, a túlpartról tart Mohácsra. Észrevehette a rendőröket, s hogy innen senki sem megy vele szemben, irányt vesz hát fölfelé. Bukdácsol a sima, majd föltorlódott jégen — bízik szerencséjében, s a hírben: van negyven centis is a jég" [7]. 

A Mohácsnál 1985 januárjában beálló jégnek a hidrológián túl a klímaváltozás kutatásában is voltak vonzatai. A Duna jégviszonyaiból ugyanis következtetéseket lehetett levonni a korabeli klímára. Ez a lehetőség a folyószabályozás kezdete óta halványul, hiszen a beavatkozás fő célja éppen hogy a jegesedés és a jégtorlaszok kialakulásának megakadályozása volt. Azaz ugyanaz az időjárási hellyzet, ami 1838-ban pusztító jeges árvizet okozott 1940 környékén már zajló jéggel, különösebb károkozás nélkül levonulhatott, hiszen megszűntek azok a szigetcsúcsok és túlfejlett kanyarulatok, ami a jeges árvizek kialakulásának fő okai voltak. Ez a felismerés már megvolt 1985-ben is, de a jégtörő hajók bevetése tovább csökkentette az álló jeges napok számát a Dunán. Így ha valaki az utóbbi évtizedek dunai jégviszonyait szeretné összevetni a korábbi adatokkal, hogy következtetéseket vonjon le az éghajlatváltozásra, komoly gondban lenne.  

Hivatkozások:

[1] https://masfelfok.hu/2021/02/28/attol-hogy-neha-zord-az-idojaras-meg-csokken-a-fagyos-napok-szama-klimavaltozas/

[2] Kovács Dezső-Hrehuss György: A jeges árvízveszély elleni védekezés 1985. Vízügyi Közlemények, 1986./1.

[3] https://www.hydroinfo.hu/vituki/archivum/mo1985.htm

[4] Dunántúli Napló, 1985-01-13 / 11. szám 

[5] Magyar Hírlap, 1985-01-12 / 9. szám 

[6] Dr. Szenti János: Jégtörő tevékenység a Dunán Dunaföldvár–Vukovár (1560–1333 fkm) között Hidrológiai Közlöny 1985. 6. szám. 

[6] Dunántúli Napló, 1985-01-16 / 14. szám 

Fotók: Dunántúli Napló/Laufer László