Regensburgi böngésző

IN ENGLISH

Hans Georg Bahre regensburgi rajzoló és vésnök már négyszáz évvel ezelőtt németes precizitással megalkotta a monumentális, "Abriß (Anschicht) der Stadt Regensburg östlich und westlich der Steinernen Brücke" című dunás böngészőt, amely olyan részletességgel, pontossággal és hitelességgel mutatja be milyen is volt az élet a Duna politikailag és gazdaságilag egyik legjelentősebb városában, a XVII. században, hogy a regensburgi várostörténeti munkák azóta is gyakran merítenek belőle illusztrációkat. Egyúttal fontos hidrológiai forrás, hiszen a Duna végig az alsó keretét adja a képnek, sőt, régen eltűnt dunai szigetek is felbukkannak rajta. 

1.

Hans Georg Bahre (1586-1646) tudtán kívül ötvözte Rotraut Suzanne Berner és Richard Scarry böngészőit, amennyiben nézőpontunk szerint, az évszakos böngészőkhöz hasonlóan a külvárosok felől haladunk a belváros felé, és a Tesz-Vesz városhoz hasonlóan vesszük sorra a város lakóit mesterségek szerint. Az most igazából mindegy, hogy ki élt előbb, ki kinek a munkásságát ismerhette, de a gyermekkönyvek szerzőihez hasonlóan Bahre alapos munkát végzett, olyan alaposat, hogyha az egész művének hátterét szeretnénk megvilágítani, abból nem egy blogbejegyzés, hanem egy tudományos alapossággal megírt helytörténeti munka lenne. Ugyanis Regensburg a fénykorában Közép-Európa egyik legnagyobb, legnépesebb és legjelentősebb városa volt, a Szent Római Birodalom központja, fontos dunai átkelőhely, ahol nem révészek pepecseltek a kompjaikra felnyomorgó szekerekkel, hanem egy masszív kőhíd ívelt át a folyó ágain, jelentős kereskedelmi forgalmat összpontosítva a Dunával két kilométeren határos szabad birodalmi városba. 

A kép célja nem a gyermekek szórakoztatása volt, hanem Regensburg gazdagságának, nagyságának, jelentőségének reprezentálása, s ezt praktikus okokból célszerű volt a város fő kereskedelmi ütőerére a Dunára felvázolni, ahol az áruforgalom zöme zajlott. A Tesz-vesz városhoz hasonlóan ezen a képen is könnyű tájékozódni, ennek pedig két oka van; a nevezetes épületeket, pl. templomokat, tornyokat, gazdasági épületeket felirattal látták el, a második ok prózai, a nevezetes épületek többsége napjainkban is megtalálható Regensburgban. Egyúttal fontos történeti forrás az azóta eltűnt épületekről, mint például a Kőhíd két elbontott tornyáról.

A monumentális jelző nem túlzás a művel kapcsolatban, a rajz paraméterei lenyűgözőek, hossza 8 méter, szélessége azonban csak negyven centiméter, azaz a formátuma hasonló az ókori papirusztekercsekhez. Két négy méteres részre van osztva, a középpont a híres Kőhíd, ahol a kép kissé meg is törik. A 8 méter hosszú képet a Wikipédián 18 különálló képre bontották, ami rontja ugyan az élvezhetőségét, de mindenképpen kezelhetőbbé teszi azok számára, akik nem tudnak személyesen bemenni érte a Bajor Állami Könyvtárba, Münchenben. Ebben az írásban nem szerepel a 18. kép, ugyanis a Regensburgtól több kilométerre található Prüfening és a Naab torkolata már elnagyolt módon szerepel, nem szerepel például a Mariaorter Wöhrd sem, és stílusában kissé elüt a többi résztől.

Regensburg dunai oldalának egyik különlegessége a város védelmi és gazdasági érdekeinek ütközése. Már Castra Regina 175-ben felépült római erődje is egyik oldalával a Dunára támaszkodott, a téglalap alaprajzú legiótábor északi (rövidebb) fala a Regen torkolatával szemközt hozzávetőlegesen 450 méteres hosszúságú volt, amihez két oldalt erődítés nélküli külvárosok csatlakoztak. Ezen a dunai falon észak felé állt egy hatalmas kapu, a Porta Praetoria, melynek egy emeletnyi magasságban fennmaradt romjai Regensburg legjelentősebb római látványosságai közé tartozik. A kaputornyokon és a saroktornyokon kívül több kisebb torony tagolta a tábor falait. A római uralom megszűnése után, ha volt is hiátus a népesség kontinuitásában, az erőd fennmaradó falai között már a VI. században bajor törzsek telepedtek meg, és hamarosan újra fontos hatalmi központtá vált. 920-ban Bajorország első hercege Arnulf kibővítette a város falait, körülkerítve a nyugati külvárost is a mai Eiserner Steg gyalogoshídig. Ezzel a dunai fal 700 méter hosszúságúra bővült. Újabb négy évszázad múlva újabb erődfal-bővítés vált szükségessé, Európa egyik legnépesebb városában ekkor már körülbelül 40 ezer ember élt. Az arnulfi falak tövében keleten és nyugaton is újabb elővárosok épültek, 1320-ban ezeket csatolták a régi városmaghoz. Ezzel már két kilométeres hosszúságban követte a Dunát Regensburg 15 toronnyal tagolt fala, a távolság azonban legfeljebb pár tíz méter volt, ahol a védelem és a gazdaság érdekei ütköztek, ugyanis az összes dunai áruforgalmat a városfalak tövében kellett lebonyolítani, és viszonylag nagyszámú kapun és átjárón keresztül bejuttatni a városfalon belülre. Sőt, a városfalon látunk olyan tornyot is (Kräncherturm), amit a gazdaság szolgálatába állítottak és egy daruszerkezetet építettek a tetejére. 

Bahre városképén Regensburg városfalai előtt végig kiépített rakpartokat látunk, cölöpökkel és gerendákkal alkalmassá téve a gazdasági tevékenység számára. Ezen a szűkös területen hat fontosabb árucikk elkülönülő rakpartját figyelhetünk meg, ezek városrész, vagy utcanév formájában a mai napig fennmaradtak, annak ellenére, hogy Regensburg városfalait 1856-ban kevés kivételtől eltekintve lebontották. Közös jellemzőjük, hogy a Kőhídtól nyugatra elterülő városrészhez tartoztak. A termékek közül a só hatása volt a legjelentősebb a városképre, a Kőhíd mellett felépülő hatalmas, új Sóraktár mellett a túloldalon ott találjuk a régi, nem sokkal kisebb épületet is. Nyugat felé sorban következik a húsosok rakpartja, akik a Fleischtor-on keresztül jutottak be a városba, következtek a halászok kunyhói, mellette ott találjuk a borosok Weinlände rakpartját, akik a Weintor-on keresztül juthattak be falon belüli borpiachoz (Am Weinmarkt) ezt a részt a mai napig így hívják. Nyugat felé következett a vasasok és a faárusok rakpartja (Holzlände), a vasárut az Amberg környéki bányákból és olvasztókból hajón szállították, míg fában viszonylag bővelkedett a város környéke is, de a parti rakodás oka főleg az volt, hogy a rönkfát is egyszerűbb volt a Dunán úsztatni Regensburgba. Kavicsokon kagylóként csüngő ipart látunk a Kőhíd keleti pillérein, de ettől keletre is megfigyelhetünk gazdasági tevékenységet, a fennmaradt Keleti kapu előterében, a városfal tövében egy dunai vízenergiáját hasznosító lőpormalmot ábrázolnak. 

Mielőtt rátérnénk a Dunára, érdemes megfigyelni a képet benépesítő figurákat, akik között egyaránt találni férfiakat és nőket, valamint a társadalmi rendek minden képviselőjét. Modern böngészőkhöz hasonlóan állatokat is felfedezhetünk, találni itt vadon élőket és háziállatokat egyaránt. A szerző, Hans Georg Bahre még saját magát is ábrázolta társai körében a 17. ábrán, H.G.B. monogrammal. Van ahol halász sétálgat a kutyájával, horgászok üldögélnek a parton, kereskedők alkudoznak a rakparton, rakodómunkások roskadoznak teli puttonyuk alatt, lovasok vontatnak hajókat az árral szemben vagy éppen asszonyok mossák a ruhát a téglavető mellett, bóklászó kacsák és egyéb szárnyasok társaságában. Figyelemre méltó a növényzet is, bár a város maga jobbára fátlan, a külterületen felbukkannak kosárfonók által visszanyesett vízparti botolófüzek, de nagyon érdekes, hogy hagyták, hogy nagyobb fák nőhessenek a Kőhíd pilléreinek alvízi részein. 

Mivel a Kőhíd adta a város gazdasági jelentőségét, nem véletlen, hogy kiemelt szerepet kap Regensburg büszkesége Bahre látképén. Mivel a híd képe az évszázadok alatt sokat változott, jóval egyszerűbb, sőt, puritánabb lett, megszűnt rajta ez a barokkos nyüzsgés. 1809-ben háborús károk miatt lebontották az északi, stadtamhofi Fekete-tornyot, a két város határát jelző középső tornyot jeges árvíz rombolta le az 1780-as években. 1630-ban még megvolt mindkettő teljes pompájában. A hídnak két eltérő arculatot adott a téli Duna, és annak a pusztító jeges árvizei. A híd pilléreinek nyugati részén hatalmas kőtömbök szolgáltak jégtörőként, felaprítva a hídnak támadó jégtömböket. Ez rendkívül fontos volt a híd védelme szempontjából., ugyanis az 1130-as évek építészeti lehetőségei miatt a híd boltíveinek áteresztő képessége viszonylag korlátozott volt, még nyári időszakban is visszaduzzasztotta a Dunát, a vízszínesést pedig a déli oldalra telepített fa barakkok vízkerekei hasznosították, ezeket ma már ugyancsak hiába keresnénk, ahogy ma már fákat sem hagynának hídpilléren nőni. A hídról, csakúgy mint ma, szárnyhíd vezetett az Oberer Wöhrd nevű szigetre.

Ha volt felső sziget, kellett lennie egy alsónak is, erre egy fahíd (Die Hülzern Prucken) vezetett, melyet a Kőhídtól keletre építettek fel. A Fahíd élettartamát jelentősen növelték a Kőhíd jégtörői, az összetört jégtáblák valószínűleg kevesebb kárt okoztak benne és nem kellett minden jeges árvíz után újjáépíteni a pilléreit. Maradva az regensburgi anyagneveknél, az 1784 februárjában elpusztult fahíd helyére 1863-ban új építettek, amit nemes egyszerűséggel vashídnak neveztek el (Eiserne Brücke). 1630-ban a két híd között egy körülbelül 300 méter hosszú vízkormányzási művet látunk a Dunában, fakazettákból felépítve, kövekkel teleszórva, hogy az elzárt területen a hajósok könnyebben ki tudjanak kötni.

Bahre képén a blog szempontjából a legfontosabb részlet az első két képen látható. A két nagy, ma is létező Wöhrd mellett szerepel egy azóta eltűnt sziget is, a Bruder Wöhrd Regensburg keleti elővárosában. Az első két képen két különálló sziget látható, neve csak az egyiknek van. A kiszáradt és élővizes medreket, a felettük átívelő hidat hihetetlen részletességgel dokumentálták kacsákkal, bokrokkal partvédőművekkel együtt. E sziget helyzetét ma már nem lehet rekonstruálni, ahogy a rajta álló Szent Miklós templomot sem, melynek szerzeteseiről a sziget feltehetően a nevét kapta. 

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

A szelvények elhelyezkedése Regensburg korabeli térképén.

Így nézhetett ki tehát a Duna egy rövid szelete négy évszázaddal ezelőtt, így éltek a partján az emberek, és a képeket böngészve az ember arra gondol, bárcsak minden Duna-parti városról létezne egy hasonló!

A képek nagy felbontásban a Wikipédián: https://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Abri%C3%9F_der_Stadt_Regensburg_%281630%29?uselang=de

A Kacsa-sziget ellaposodó buckái

Történetét tekintve a pócsmegyeri Kacsa-sziget a viszonylag jól feldolgozott dunai szigetek közé tartozik, azonban a szemünk láttára feltöltődő holtág múltjában volt egy elvarratlan szál, még 2012-ben spekuláltunk azon, hogy vajon egy elhagyott BMX pálya buckáit láthatjuk a mederben, esetleg valami más áll a különös felszínformák kialakulása hátterében. 12 és fél év elteltével a buckák már koránt sem olyan markánsak, és a Fentről.hu-ra azóta feltöltött légifotók lehetővé tették az utolsó szál elvarrását, ami egyben arra is magyarázatot ad, miért van még egyáltalán vízborítás a holtágban, kisvíznél.

Nem lehet eleget hangoztatni, hiszen olyan ritkán ismert dolgok ezek, a pócsmegyeri Kacsa-sziget földrajzi név a helyi szájhagyomány alapján Karinthy Ferenctől származik, legalábbis Karinthy Frigyes író fia nevezi így először 1965-ben. A sziget történetével több írásban foglalkoztunk már, többnyire az eltűnés felé vezető út "miértjét" és a "hogyanját" tárgyaltuk, azonban ezeket megelőzően rácsodálkoztunk arra is, milyen érdekes, óriásteknősbékahát-szerű képződmények találhatók a holtág északi, azaz felső részén. Megvan ennek már egy évtizede is, sőt, egy és egy negyed évtizede, egészen pontosan. Ez normál esetben nem nagy idő egy dunai sziget életében a Gönyű-Paks szakaszon, hiszen vannak itt több ezer, illetve tízezer éves szigetek is. Azonban akik régóta olvassák a blogot, tudhatják, hogy már egy ideje nem beszélhetünk a szigetek szempontjából normalitásról, a folyószabályozás és a kavicsbányászat rendkívüli módon befolyásolta a Szentendrei-Duna ág szigetvilágát, többnek az eltűnése is az emberi tevékenységhez kapcsolható. 

Korábbi írásaink a pócsmegyeri Kacsa-szigetről:

• 2011. november. "Piros mint a kármin" - Utolsó pillantás a Kacsa-szigetre 
• 2012. október. A Kacsa-sziget rejtélyes buckái
• 2020. november. Csillagrombolók Karinthyékkal szemben 
• 2020. december. Haldokló Kacsa 

Most is az emberi hatásról lesz főként szó, valahol ott vesszük fel a fonalat, ahol 12 és fél éve elhagytuk, illetve azt a szálat is folytatjuk, amit csak három hónapja kissé északabbra, a Szentpéter-szigeteknél hagytunk el. 

2025. május 3-án, szombaton délelőtt, 141 centiméteres lassan apadó budapesti vízállásnál a Kacsa-sziget holtágának északi része száraz volt. Az északi rész tulajdonképpen két különálló mederszakaszra osztható, az északi csillagrombolótól a part felé vezető, valószínűleg egy ivóvízcsövet rejtő gáttól északra lévő erdőre, illetve a buckás alsó részre, ami azt jelenti, hogy a feltöltődés miatt a szigetet felülről nézve a parttal egybefüggő erdőség borítja, benne egy tószerű medermaradvánnyal. A buckák ma is megvannak, de mintha laposabbnak tűnnének, mint tizenkét és fél évvel ezelőtt. Ennek a legkézenfekvőbb oka valószínűleg az, hogy nem vízből bukkannak ki, mint a legutóbbi látogatáskor, amikor is Budapestnél valamivel magasabb, 172 centiméteres vízállást mértek, hanem szárazon állnak, és csak a legmélyebb gödrökben maradt némi itatónyi víz. 

Hogy jobban megértsük az utóbbi években lezajlott folyamatokat fontos leszögezni, hogy mindkét látogatás hasonló vízrajzi helyzetben történt. Mindkét esetben körülbelül 210-200 centiméteres budapesti vízállásról apadt napokon keresztül le a víz az adott szintekre. 2012-ben még ilyen helyzetben bőségesen volt víz, amiből a teknőchátak kidomborulhattak, most meg alig volt némi víz, a teknőchátak alacsony gerincek mentén egymáshoz kapcsolódtak. Valószínűleg zajlott némi feltöltődés, a mélyedésekbe egyre több hordalék gyűlt föl, kiszorítva a víz helyét, de az alig 30 centiméteres vízálláskülönbség nem indokolna ilyen drasztikus különbséget a két állapot között. 

A halmok így kevésbé látszódnak markánsnak, leginkább a rajtuk azóta felnövő keserűfüvek magasítják meg, bár néhány helyen fás szárú növények is megtelepedtek a buckákon. Közöttük nem a Duna csordogál, hanem az itt élő állatok tapostak ki maguknak egy keskeny csapást. 

A holtág déli részén egy nagyobb, egybefüggő víztest bújik meg az ártéri erdő ölelésében, csakúgy mint legutóbb. Különös belegondolni, hogy tulajdonképpen egy kavicsbányatavat látunk. Tőle délre nőtt fel a legfiatalabb ártéri erdő, lassan elzárva a holtág alsó torkolatát is, de már csak a bányászat felhagyása után. 

Légifotók alapján a mellékág mai arculatát kialakító emberi beavatkozás (ipari és kisipari bányászat) valamikor 1970 és 1990 között ment végbe, két ütemben.

1969. október 15-én egy egységes, bár kiszáradt sóderes medret látunk kisvizes időszakban (Budapest 110 cm) a pócsmegyeri oldalon, ahol a Kacsa-sziget növényzete éppen a csillagrombolót ostromolja dél felől, ahonnan csővezeték halad a parti árvízvédelmi töltés felé. A fehérre száradt mellékágban sehol sem sötétlik gödörben rekedt víz. 

Fehérre száradt meder 1969. október 15. (fentrol.hu)

Következő képen alaposan megváltozott a látvány, 1984. március 28-án (Budapest, 178 cm) a holtág alsó harmadát alaposan kikotorták, két részmedencében látunk vizet, de feljebb, a kőgát felé is mintha lenne egy kisebb gödör az árnyékok alapján. Keréknyomok vezetnek a gödörtől észak felé, a falu irányába, de az ivóvízkútnál a főág mentén is van néhány, elképzelhető, hogy ezen a partszakaszon is zajlott némi maszek kitermelés. A déli, nagyobb gödör mérete alapján arra lehet következtetni, itt (még az is lehet, hogy legális) nagyüzemi kitermelés zajlott, de egy-két éve már leállhattak vele, hiszen az alsó szakaszt egy természetes áramlási csatorna szeli ketté. Azonban ahogy haladunk az időben a jelen felé, úgy fordult illegalitásba a sóderkitermelés. 

A déli bányagödör 1984. március 28. (fentrol.hu)

Valamikor 1990 Környékén, de mindenképpen 1984 után jöttek létre a Kacsa-sziget buckái, a vízzel elárasztott formák alapján egészen biztos, hogy nem természetes úton. 1990. október 16-án (Budapest 160 cm) egy hamisszínes felvételen látjuk a sziget terjeszkedését, miközben a holtágban a lakosság a maga kavicsigényeit elégítette ki meglehetősen ad hoc módon, ahol éppen helyet találtak ástak egy gödröt és pakolták is az értékes építőanyagot az utánfutóra. Mindenesetre ez a látvány egy minden tervszerűséget nélkülöző, maszek kitermelés emlékét őrzi. 1990 után is zajlott ez a munka, néhány újabb gödröt mélyítettek közvetlenül a kőgáttól délre. Aztán három dolog történt, 1) a felnövekvő ártéri erdő lezárta a bejutást a területre, ahol egyre inkább szerves anyagban gazdag iszapos üledék rakódott a sóderra 2) megtiltották a folyó kavicsbányászati célú, ipari kotrását 3) létre jött a Duna Ipoly Nemzeti Park, melynek ugyan a Kacsa-sziget nem része, de több más környékbeli dunai sziget igen. 

A maszek meló 1990. október 16. (fentrol.hu)

Röviden összefoglalva tehát ezt a szálat is sikerült elvarrni, és bár a Kacsa-sziget egy újabb emberi beavatkozás nélkül valószínűleg soha nem lesz újra dunai sziget, a Szentpéteri-szigetekhez hasonlóan a természet itt, Pócsmegyernél is maga vette kézbe a bányászat utáni rekultivációs munkát, amit a maga komótos módján el is fog végezni. 

Domariba Fatelep

Ha valakinek esetleg az az őrült ötlete támadna, hogy elindul az újpesti Palotai-sziget alsó csúcsától déli irányban, hogy egy csendes, lakatlan, lepusztult ipartelepektől mentes dunai partszakaszt keressen, összesen harminchat kilométert kell gyalogolnia, keresztül Budapesten, Soroksáron, Dunaharasztin és Taksonyon, egészen a dunavarsányi Domariba-sziget északi részéig, ahol egy sorompó mellett elhaladva az elhaló motorcsónakzúgás mellett végre csak fák és madárfütty legyen társasága a Pilisi Parkerdő fatelepén.

Majosházi szigetbejáró

A fatelep kifejezés talán túlzás, de a parkerdő is az, csak éppen a másik megközelítésből. Tény, hogy a Majosháza és Dunavarsány által közösen birtokolt sziget arculatát régóta és jelentős mértékben az ipari jellegű erdészet határozza meg, ahol nem búzát vagy kukoricát, hanem különféle fafajokat termelnek, gondoznak, majd aratnak le, jellemzően a kevésbé esztétikus, de annál hatékonyabb tarvágás formájában. Hiába "halak otthona" a Domariba nevének tükörfordítása, az erdészet a legkorábbi idők óta jelen van a szigeten, már 1850-ben, a Soroksári-Duna lezárása előtt, újsághirdetésekben tájékoztatták a lakosságot a ráckevei császári és királyi uradalom által szervezett lábon álló szálfa vásárokról. 

Nyiladék viszonylag természetes erdőrészek között

A szigetfejlődés aktív szakaszában keletkezett árok nyomvonala

Erdőirtás a folyóparton

Tarvágás a Domariba közepén található őrház romjai közelében

A fában rendkívül szegény vidéken a Domaribához hasonló erdőterületek nagy becsben álltak, innen látták el a környéket az építkezéshez, asztalosmunkához, hordókészítéshez, kocsikészítéshez, stb. szükséges faanyaggal, de ezekből az erdőkből fedezte a lakosság a tűzifaszükségletét is, a levágott gallyakat rőzseként értékesítették. 

Mivel a Domariba meglehetősen keskeny sziget, a magasfeszültségű vezetékek alatt meghagyott nyiladékokon keresztül egyik partjáról átlátni a másikra, a vízjáték sem okoz problémát, így az erdőművelés egészen a folyópartokig terjeszkedhet, meglehetősen keskeny sávra szorítva össze a partmenti természetes galériaerdőket. Ráadásul ezekben lépten-nyomon megjelennek a telepített fák, a mellékág partján például egy valószínűleg korábbi ültetvényből származó, túlélő platánfákkal és diófákkal is találkozni. 

Úgy kell elképzelni ezt a Domabriba-szántóföldet, hogy a különféle parcellákon különféle növényfajokat termesztenek, és mivel nem egynyári növényekről beszélünk, a különféle parcellákon különféle életkorban járó terményeket figyelhetünk meg. Vannak mérnöki pontossággal kialakított vetemények, ahol az akácfák sűrű sorokban nőnek egymás mellett, várva arra, hogy kiegyeljék őket, máshol egymástól szabályos távolságra ültetett, szálfaegyenes nyárfák közelítik a vágásra érett méretet. Egyes parcellákat tavaly learattak, a keréknyomokat, felgyújtott gallyak hamuját éppenhogy elkezdték elegyengetni a külső erők. Vannak olyan részek, ahol az erdő úgy néz ki, mintha természetes lenne, a tölgyes, juharos erdőrészek szinte természetes, keményfás ligeterdő külalakot öltenek, különösen szembeötlő a lombkorona szép záródása, a cserjeszint félhomálya, de az ilyen területeken is van erdőművelés, a vágásérett példányokat egyenként, szálaló favágással termelik ki. 

Volt az erdőművelésnek a tudomány, például a talajtan és hidrológia számára is pozitív hozadéka, az Agrártudományi Közleményekben rendszeresen írtak a szigetről (más tudományos folyóiratokban sajnos nem szerepelt a Domariba), vizsgálták a meszes öntéstalaj rétegződéseit, ásványos összetételét, a talajvíz szintjét, a korábbi szinteket jelölő glejes nyomokat. 

A holtág nyílt vízfelülete

Galériaerdő-boltozat a holtág felett

Vöröses avarszőnyeg a sekély vízben

Az egész szakaszra jellemző vízi holtfák.

Nádas a főág mentén

A sziget morfológiájáról, fejlődéséről még nem írt senki, vélhatően ennek az a racionális oka, hogy (durván általánosítva) folyószabályozás ide-vagy-oda a Domariba-szigettel nem sok minden történt az elmúlt negyed évezred alatt. Kicsit növekedett a területe, elsősorban a mellékág rovására, de a formája, pozíciója nem, ennek talán az lehetett az oka, hogy a Soroksári-Duna középső szakaszán sem az alsó szakaszra jellemző duzzasztás, sem a felső szakaszra jellemző leszívás nem érvényesült itt, azaz 1873 óta nagyjából minden maradt a régiben, a vízállás a középvízhez igazodva "merevedett meg" a feszített víztükrű Soroksári-Dunán.

Még a mellékágban is maradt némi összefüggő víztükör, hol mélyebb, hol sekélyebb, vízinövényes szakaszok váltakoznak, ahol a vízbe dőlt fákon különféle hüllők, kétéltűek, madarak napozhattak az április végi verőfényben. Szépségét tekintve ez az ág vetekszik a Somlyó-szigetével és az ottani reflxiókkal. A mellékág feliszapolódását, lefűződését főként az állandó emberi jelenlét megjelenése gyorsította fel. Már az erdészetnek is szüksége volt szigeti bejárókra hidakra, melyeken keresztül a faanyagot el lehetett szállítani, de a bejárók építése a sziget északi parcellázása idején gyorsult fel, amikor a vadnyugat betelepüléséhez hasonló, de viszonylag jól dokumentált folyamatok indultak meg az 1970-es évek elején. Korabeli újságcikkek és légifelvételek alapján rekonstruálható, hogy sok más dunaparti és szigeti üdülőtelephez képest itt jobb esetben fél-legális vagy illegális megoldások történtek. 

1971-ben az állami erdészet engedélyezett egy üdülőtelep létesítését a Hírlapkiadó Vállalat dolgozói számára, akik jellemzően nem újságírók voltak, hanem a hírlapkiadást végző adminisztratív munkát végző emberek, akik pénzügyekkel, terjesztéssel, kiadással, hirdetésszervezéssel, technikai dolgokkal foglalkoztak. Azonban nem csak vállalati üdülő létesült, hanem a szomszédságában további harminchárom nyaralóépület, melyre az erdészet ugyan rábólintott, valamint egy járási vezető beosztású tisztviselő szóban engedélyezett, de hivatalos engedélyük nem volt az építkezésre. Ennek ellenére az ingatlanok fennmaradhattak, sőt bírságot sem kellett fizetniük. A Domariba teljes parcellázása Majosháza község szorgalmazta ugyan, de a megyei tanács elutasította. 1973-ban a Magyar Közlönyben az állam Parkerdővé alakította a sziget be nem épített részét, így a további építkezések egyszer s mindenkorra lekerültek a napirendről. A beköltözők azonban önszorgalomból töltéseket építettek a kisebbik Duna-ágon keresztül az ingatlanjaikhoz, ekezet később elbontották a víz poshadása miatt, és két hidat építettek az északi csúcsnál kellő nagyságú áteresszel. 

Dunavarsányi szigetbejáró, a korlátnál található átfolyóval

Ennek ellenére a sziget két csúcsa megközelíthetetlen, délen egy magántelek kerítése zárja le, melyet a kiságon keresztül vezettek, az északi részen pedig mind a part, mind pedig a szigetcsúcs be van épülve. A Domariba-sziget többi része azonban kényelmesen bejárható, az erdészeti utakon kívül a parti ösvény is vezet a Soroksári-Duna mentén, ahol számos stég sorakozik, különféle állapotban és valószínűleg különféle jogállásban a legálistól illegálisig bezárólag.

Változások kora a Kis Háros-szigeten

A kisebbik Háros sziget Budapest utolsó szigete az 1632. folyamkilométer táblánál, a Deák Ferenc híd árnyékában, mielőtt a folyó tovakanyarog Érd irányába. Azonban nem csak térben az utolsó, hanem valószínűleg időben is, hiszen az első ismert fénykép 1940-ben készült róla, azaz nem sokkal az előtt emelkedhetett ki a Duna habjaiból, azaz kevesebb mint száz éves. Mivel az első és egyben utolsó kishárosi fényképes beszámoló 2011 decemberében jelent meg a blogon, épp abban az évben, amikor a Deák Ferenc hidat bővítették, ezért éppen ideje volt visszatérni és körülnézni, mi minden változott közel másfél évtized alatt, egész létezésének utolsó 15-18%-ban. 

A Kis Háros-sziget felső csúcsa és a mellékág mesterségesen kialakított felső befolyása

Röviden összefoglalva, nem sok minden történt ennyi idő alatt, és mivel ezt a kevés, egészen pontosan két dolgot viszonylag hamar be lehet mutatni, az írás kapott egy második részt, ahol szóba kerül a Kis Háros-sziget jóval eseménydúsabb néhány évtizede is.

A mellékág felső részében létrejött zátony

2025. április 17-én, Budapestnél mért viszonylag alacsony, 126 centiméteres vízállásnál (LKV+93 cm), közel hasonló volt a vízrajzi helyzet, mint 14 évvel ezelőtt, amikor 68 centiméter volt az aktuális vízállás, ami decemberben kevésbé szokatlan, mint áprilisban. Az alapállapot azonban mindkét esetben hasonló volt, a Kis-Háros-sziget mellékágában nem jelentkezett vízáramlás, a mindkét esetben ugyanott található kavicsanyagból felépülő küszöb miatt. Ezt a küszöbszintet az emelkedő vízállás idővel elboríthatja, amikor megindulhat a vízáramlás a két rész között, és a Kis Háros-sziget ténylegesen szigetté válik, mint ahogy az meg is történt néhány nappal a látogatás után. 

A kiság legmagasabb pontja, mely alapvetően meghatározza a vízáramlást

A 126 centiméteres vízálláshoz alig néhány tíz centiméter kellett volna pluszban, hogy ezt a küszöbszintet elárassza a Duna, azaz a jelenlegi relatív küszöbszint valahol 140-150 centiméteres budapesti vízállás környékén található, de a korábbi helyzettel összehasonlítva ez a küszöbszint az elmúlt 14 évben sem helyében sem magasságában nem változott jelentősen, eslősorban a kavicsanyag kötöttsége miatt. 

A kishárosi küszöb szárazon, 126 centiméteres budapesti vízállásnál

A sziget kiterjedését nem csak és kizárólag a vízállás határozza meg, hanem a növényzet által borított terület mérete is. Említésre méltó ennek a látványos változása, ugyanis a legjelentősebb változás a hódok megjelenése volt a Kis Háros-szigeten, ahol a legnagyobb fák sem számíthatnak kegyelemre a testes vízi rágcsálóktól. Lakóhelyeik könnyen felismerhetők a partfalban, és a legkisebb szégyenérzet nélkül csócsálják meg a parthoz legközelebb eső fűzfákat. Különösen látványos a sziget alsó csúcsán álló magányos facsoport pusztulása, ahol 14 évvel korábban még terebélyes fűzfák magasodtak. Célszerű lenne legalább a természetvédelmi terület legértékesebb fáit ellátni dróthálókkal, megakadályozandó a sziget területének ilyen formájú csökkenését. 

Hódok erodálják a Kis Háros-sziget alsó csúcsát.

A Kis Háros-sziget területe ugyanis már évtizedek óta 3,5 hektár körül stagnál, és egyelőre nem úgy néz ki, hogy újra olyan mérvű növekedést tapasztalnánk, mint mondjuk a sziget történetének legmozgalmasabb évtizedeiben, 1970-1990 között, amikor a területe alig két évtized alatt a hatszorosára növekedett, és ezek a folyamatok illeszkednek a Duna más szigetei esetében a hasonló időszakban bekövetkezett változásaihoz. 

A két Háros-sziget 1958-ban. A kisebbik Háros-sziget alacsony füzessel
az evezősök magasságában látható (Fortepan#212425/Adelhardt Márta)

Ugyan létezik a Kis Háros-szigetről légifotó az 1940-es évekből, azonban a rossz felbontás miatt, és a viszonylag magas vízállás miatt nem lehet pontosan meghatározni, hogy akkoriban mekkora is volt a sziget kiterjedése. Szó szerint jó képet ad a Kis-Háros gyermekkoráról Adelhardt Márta 1958-ban, a Duna túlsó partjáról készült fényképe, melyen a még fátlan lakihegyi partról tekintünk északnyugat felé. A kép bal oldalán világos színnel látjuk a tétényi Duna-telep árvízvédelmét biztosító falat, a jegenyefáktól jobbra pedig a Duna medréből alig kiemelkedő, fiatal füzessel borított Kis Háros-szigetet, a halászok úszó házikója felett pedig a nagyobbik Háros-sziget öreg erdős tömegét.  

A Kis-Háros-sziget gyermekkorában, 1969-ben. (fentrol.hu)

Az első használható légifelvétel 1967-ből származik a fentrol.hu oldalról, melyen egy kisvizes időpontban készült, egy aprócska szigetet látunk egy hatalmas kiterjedésű parti zátonyos rész szélén. 1969-ben egy hasonló méretű szigetecskét látunk, melynek kiterjedése a zátonyos részek nélkül körülbelül 4700 négyzetméter lehetett, kevesebb mint fél hektár, és a rajta növő fákat is gyorsan össze lehetne számolni. Azonban szembeötlő, hogy közepvíznél a Kis-Háros környezete inkább egy szigetvilágra emlékeztet, keleti csúcsa felett egy aprócska, alig 150 négyzetméteres kis sziget látható, tőlük keletre pedig a zátonyok magasabb része is víz fölé kerül, ezeket a lágyszárú növényzet már ekkoriban elkezdte meghódítani, mintegy előrejelezve a sziget növekedési irányait. 

A Kis Háros-sziget felnőtté válása 1969-2005 (fentrol.hu)

1979-re eljön a változások kora, és alaposan megváltozik a sziget formája, egy valamivel hosszabb, és jóval szélesebb szigetet mutatnak a légifotók. Területe alig 10 év alatt ötszörösére nő, és meghaladja a 2,5 hektárt. A bővülés a mellékág rovására történik elsősorban, ahol az újonnan szigethez forrt területeket fiatal erdősáv jelöli ki. Szinte már a mai helyzetben találjuk a sziget felső csúcsát, miközben az alsó csúcsnál kialakuló zátony-nyúlvány ismét csak a sziget jövőbeli növekedési irányát jelzi. A növekedés ugyanis nem állt meg, három évvel később, 1982-ben még ugyanekkora a sziget, de újabb egy évtized múlva, amikor már épül a Deák Ferenc híd már 3,5 hektáros a területe. 

A Kis Háros-sziget három fő fejlődési periódusa
(sötétzöld 1969, középzöld 1979, világoszöld 2005, feketével az 1970-es évek partvonala)

A kiemelt évszámok miatt úgy tűnhet, hogy a Kis Háros-sziget két nagyobb ugrással érte el a mai 3,8 hektáros nagyságát, azonban az 1979/1982-es állapot egy közbülső helyzet egy nagyjából másfél évtizedes folyamatban, amikor a megváltozott főági áramlási viszonyok, az ipari méterű kavicsbányászat és a hajózóút biztosítása céljából végzett mederkotrások miatt süllyedő vízszint lehetővé tette a növényzet északi, keleti és nyugati irányú térhódítását a szigetmagból kiindulva. Mindeközben ez a folyamat a parti zátony területén is végbe ment, a Deák Ferenc híd tétényi hídfője is egy ilyen szárazra került területen épült fel a két Háros-sziget között. Itt az eredeti partvonal két ütemben változott, a XX. század elején még egyenesen futott a tétényi Duna-teleptől a Háros-sziget partja mentén. Amikor a Háros-sziget mellékágát lezárták, az alsó csúcsánál egy háromszög formájú ártéri erdő nőtt fel a Duna medrében a part mentén, 1979 után ez a terület tovább bővült a medermélyülés következményeképpen, és kinyúlt egészen a Kis Háros-sziget főági partjáig. Ez a folyamat alaposan leszűkítette bal parti ágat, melyt végül egy a felső szigetcsúccsal együtt egy kőszórás stabilizált valamikor a hídépítés idején, alig 25 méteresre szűkítve a felső betorkollást. Ez a beavatkozás az elmúlt évtizedekben már nem okozott jelentős sziget-növekedést, jelenleg az erővel borított szigetmag területe 3,8 hektár, a sziget legnagyobb hossza 445 méter, legnagyobb szélessége 125 méter. A sziget fejlődését számszerűen az alábbi táblázat foglalja össze (légifotó évszáma, sziget területe, hossza, szélessége, illetve a mellékág legnagyobb szélessége)

1967.     4700 m²     165 m    40 m     120 m

1969.     4700 m²     160 m    38 m     125 m

1979.    25500 m²    305 m    110 m    70 m

1982.    23500 m²    300 m    100 m    70 m

1992.    35700 m²    430 m    120 m    20-65 m

2000.    35700 m²    430 m    127 m    47-70 m

2005.    38000 m²    435 m    125 m    25-65 m

2025.    38400 m²    445 m    125 m    25-70 m            

A 2005-ös partvonalak az 1967-es viszonyokra vetítve. 

Ha a jelenlegi trendekből kellene következtetést levonni a jövőbeli geomorfológiai folyamatokra, akkor nagyon valószínű, hogy a Kis Háros-sziget századik születésnapján túl is megmarad szigetnek, amely kisvíznél ugyan száraz lábbal megközelíthető, de semmi nem utal arra, hogy ez a természetvédelmi terület tovább növekedne a Duna-meder rovására.