Domariba Fatelep

Ha valakinek esetleg az az őrült ötlete támadna, hogy elindul az újpesti Palotai-sziget alsó csúcsától déli irányban, hogy egy csendes, lakatlan, lepusztult ipartelepektől mentes dunai partszakaszt keressen, összesen harminchat kilométert kell gyalogolnia, keresztül Budapesten, Soroksáron, Dunaharasztin és Taksonyon, egészen a dunavarsányi Domariba-sziget északi részéig, ahol egy sorompó mellett elhaladva az elhaló motorcsónakzúgás mellett végre csak fák és madárfütty legyen társasága a Pilisi Parkerdő fatelepén.

Majosházi szigetbejáró

A fatelep kifejezés talán túlzás, de a parkerdő is az, csak éppen a másik megközelítésből. Tény, hogy a Majosháza és Dunavarsány által közösen birtokolt sziget arculatát régóta és jelentős mértékben az ipari jellegű erdészet határozza meg, ahol nem búzát vagy kukoricát, hanem különféle fafajokat termelnek, gondoznak, majd aratnak le, jellemzően a kevésbé esztétikus, de annál hatékonyabb tarvágás formájában. Hiába "halak otthona" a Domariba nevének tükörfordítása, az erdészet a legkorábbi idők óta jelen van a szigeten, már 1850-ben, a Soroksári-Duna lezárása előtt, újsághirdetésekben tájékoztatták a lakosságot a ráckevei császári és királyi uradalom által szervezett lábon álló szálfa vásárokról. 

Nyiladék viszonylag természetes erdőrészek között

A szigetfejlődés aktív szakaszában keletkezett árok nyomvonala

Erdőirtás a folyóparton

Tarvágás a Domariba közepén található őrház romjai közelében

A fában rendkívül szegény vidéken a Domaribához hasonló erdőterületek nagy becsben álltak, innen látták el a környéket az építkezéshez, asztalosmunkához, hordókészítéshez, kocsikészítéshez, stb. szükséges faanyaggal, de ezekből az erdőkből fedezte a lakosság a tűzifaszükségletét is, a levágott gallyakat rőzseként értékesítették. 

Mivel a Domariba meglehetősen keskeny sziget, a magasfeszültségű vezetékek alatt meghagyott nyiladékokon keresztül egyik partjáról átlátni a másikra, a vízjáték sem okoz problémát, így az erdőművelés egészen a folyópartokig terjeszkedhet, meglehetősen keskeny sávra szorítva össze a partmenti természetes galériaerdőket. Ráadásul ezekben lépten-nyomon megjelennek a telepített fák, a mellékág partján például egy valószínűleg korábbi ültetvényből származó, túlélő platánfákkal és diófákkal is találkozni. 

Úgy kell elképzelni ezt a Domabriba-szántóföldet, hogy a különféle parcellákon különféle növényfajokat termesztenek, és mivel nem egynyári növényekről beszélünk, a különféle parcellákon különféle életkorban járó terményeket figyelhetünk meg. Vannak mérnöki pontossággal kialakított vetemények, ahol az akácfák sűrű sorokban nőnek egymás mellett, várva arra, hogy kiegyeljék őket, máshol egymástól szabályos távolságra ültetett, szálfaegyenes nyárfák közelítik a vágásra érett méretet. Egyes parcellákat tavaly learattak, a keréknyomokat, felgyújtott gallyak hamuját éppenhogy elkezdték elegyengetni a külső erők. Vannak olyan részek, ahol az erdő úgy néz ki, mintha természetes lenne, a tölgyes, juharos erdőrészek szinte természetes, keményfás ligeterdő külalakot öltenek, különösen szembeötlő a lombkorona szép záródása, a cserjeszint félhomálya, de az ilyen területeken is van erdőművelés, a vágásérett példányokat egyenként, szálaló favágással termelik ki. 

Volt az erdőművelésnek a tudomány, például a talajtan és hidrológia számára is pozitív hozadéka, az Agrártudományi Közleményekben rendszeresen írtak a szigetről (más tudományos folyóiratokban sajnos nem szerepelt a Domariba), vizsgálták a meszes öntéstalaj rétegződéseit, ásványos összetételét, a talajvíz szintjét, a korábbi szinteket jelölő glejes nyomokat. 

A holtág nyílt vízfelülete

Galériaerdő-boltozat a holtág felett

Vöröses avarszőnyeg a sekély vízben

Az egész szakaszra jellemző vízi holtfák.

Nádas a főág mentén

A sziget morfológiájáról, fejlődéséről még nem írt senki, vélhatően ennek az a racionális oka, hogy (durván általánosítva) folyószabályozás ide-vagy-oda a Domariba-szigettel nem sok minden történt az elmúlt negyed évezred alatt. Kicsit növekedett a területe, elsősorban a mellékág rovására, de a formája, pozíciója nem, ennek talán az lehetett az oka, hogy a Soroksári-Duna középső szakaszán sem az alsó szakaszra jellemző duzzasztás, sem a felső szakaszra jellemző leszívás nem érvényesült itt, azaz 1873 óta nagyjából minden maradt a régiben, a vízállás a középvízhez igazodva "merevedett meg" a feszített víztükrű Soroksári-Dunán.

Még a mellékágban is maradt némi összefüggő víztükör, hol mélyebb, hol sekélyebb, vízinövényes szakaszok váltakoznak, ahol a vízbe dőlt fákon különféle hüllők, kétéltűek, madarak napozhattak az április végi verőfényben. Szépségét tekintve ez az ág vetekszik a Somlyó-szigetével és az ottani reflxiókkal. A mellékág feliszapolódását, lefűződését főként az állandó emberi jelenlét megjelenése gyorsította fel. Már az erdészetnek is szüksége volt szigeti bejárókra hidakra, melyeken keresztül a faanyagot el lehetett szállítani, de a bejárók építése a sziget északi parcellázása idején gyorsult fel, amikor a vadnyugat betelepüléséhez hasonló, de viszonylag jól dokumentált folyamatok indultak meg az 1970-es évek elején. Korabeli újságcikkek és légifelvételek alapján rekonstruálható, hogy sok más dunaparti és szigeti üdülőtelephez képest itt jobb esetben fél-legális vagy illegális megoldások történtek. 

1971-ben az állami erdészet engedélyezett egy üdülőtelep létesítését a Hírlapkiadó Vállalat dolgozói számára, akik jellemzően nem újságírók voltak, hanem a hírlapkiadást végző adminisztratív munkát végző emberek, akik pénzügyekkel, terjesztéssel, kiadással, hirdetésszervezéssel, technikai dolgokkal foglalkoztak. Azonban nem csak vállalati üdülő létesült, hanem a szomszédságában további harminchárom nyaralóépület, melyre az erdészet ugyan rábólintott, valamint egy járási vezető beosztású tisztviselő szóban engedélyezett, de hivatalos engedélyük nem volt az építkezésre. Ennek ellenére az ingatlanok fennmaradhattak, sőt bírságot sem kellett fizetniük. A Domariba teljes parcellázása Majosháza község szorgalmazta ugyan, de a megyei tanács elutasította. 1973-ban a Magyar Közlönyben az állam Parkerdővé alakította a sziget be nem épített részét, így a további építkezések egyszer s mindenkorra lekerültek a napirendről. A beköltözők azonban önszorgalomból töltéseket építettek a kisebbik Duna-ágon keresztül az ingatlanjaikhoz, ekezet később elbontották a víz poshadása miatt, és két hidat építettek az északi csúcsnál kellő nagyságú áteresszel. 

Dunavarsányi szigetbejáró, a korlátnál található átfolyóval

Ennek ellenére a sziget két csúcsa megközelíthetetlen, délen egy magántelek kerítése zárja le, melyet a kiságon keresztül vezettek, az északi részen pedig mind a part, mind pedig a szigetcsúcs be van épülve. A Domariba-sziget többi része azonban kényelmesen bejárható, az erdészeti utakon kívül a parti ösvény is vezet a Soroksári-Duna mentén, ahol számos stég sorakozik, különféle állapotban és valószínűleg különféle jogállásban a legálistól illegálisig bezárólag.

Változások kora a Kis Háros-szigeten

A kisebbik Háros sziget Budapest utolsó szigete az 1632. folyamkilométer táblánál, a Deák Ferenc híd árnyékában, mielőtt a folyó tovakanyarog Érd irányába. Azonban nem csak térben az utolsó, hanem valószínűleg időben is, hiszen az első ismert fénykép 1940-ben készült róla, azaz nem sokkal az előtt emelkedhetett ki a Duna habjaiból, azaz kevesebb mint száz éves. Mivel az első és egyben utolsó kishárosi fényképes beszámoló 2011 decemberében jelent meg a blogon, épp abban az évben, amikor a Deák Ferenc hidat bővítették, ezért éppen ideje volt visszatérni és körülnézni, mi minden változott közel másfél évtized alatt, egész létezésének utolsó 15-18%-ban. 

A Kis Háros-sziget felső csúcsa és a mellékág mesterségesen kialakított felső befolyása

Röviden összefoglalva, nem sok minden történt ennyi idő alatt, és mivel ezt a kevés, egészen pontosan két dolgot viszonylag hamar be lehet mutatni, az írás kapott egy második részt, ahol szóba kerül a Kis Háros-sziget jóval eseménydúsabb néhány évtizede is.

A mellékág felső részében létrejött zátony

2025. április 17-én, Budapestnél mért viszonylag alacsony, 126 centiméteres vízállásnál (LKV+93 cm), közel hasonló volt a vízrajzi helyzet, mint 14 évvel ezelőtt, amikor 68 centiméter volt az aktuális vízállás, ami decemberben kevésbé szokatlan, mint áprilisban. Az alapállapot azonban mindkét esetben hasonló volt, a Kis-Háros-sziget mellékágában nem jelentkezett vízáramlás, a mindkét esetben ugyanott található kavicsanyagból felépülő küszöb miatt. Ezt a küszöbszintet az emelkedő vízállás idővel elboríthatja, amikor megindulhat a vízáramlás a két rész között, és a Kis Háros-sziget ténylegesen szigetté válik, mint ahogy az meg is történt néhány nappal a látogatás után. 

A kiság legmagasabb pontja, mely alapvetően meghatározza a vízáramlást

A 126 centiméteres vízálláshoz alig néhány tíz centiméter kellett volna pluszban, hogy ezt a küszöbszintet elárassza a Duna, azaz a jelenlegi relatív küszöbszint valahol 140-150 centiméteres budapesti vízállás környékén található, de a korábbi helyzettel összehasonlítva ez a küszöbszint az elmúlt 14 évben sem helyében sem magasságában nem változott jelentősen, eslősorban a kavicsanyag kötöttsége miatt. 

A kishárosi küszöb szárazon, 126 centiméteres budapesti vízállásnál

A sziget kiterjedését nem csak és kizárólag a vízállás határozza meg, hanem a növényzet által borított terület mérete is. Említésre méltó ennek a látványos változása, ugyanis a legjelentősebb változás a hódok megjelenése volt a Kis Háros-szigeten, ahol a legnagyobb fák sem számíthatnak kegyelemre a testes vízi rágcsálóktól. Lakóhelyeik könnyen felismerhetők a partfalban, és a legkisebb szégyenérzet nélkül csócsálják meg a parthoz legközelebb eső fűzfákat. Különösen látványos a sziget alsó csúcsán álló magányos facsoport pusztulása, ahol 14 évvel korábban még terebélyes fűzfák magasodtak. Célszerű lenne legalább a természetvédelmi terület legértékesebb fáit ellátni dróthálókkal, megakadályozandó a sziget területének ilyen formájú csökkenését. 

Hódok erodálják a Kis Háros-sziget alsó csúcsát.

A Kis Háros-sziget területe ugyanis már évtizedek óta 3,5 hektár körül stagnál, és egyelőre nem úgy néz ki, hogy újra olyan mérvű növekedést tapasztalnánk, mint mondjuk a sziget történetének legmozgalmasabb évtizedeiben, 1970-1990 között, amikor a területe alig két évtized alatt a hatszorosára növekedett, és ezek a folyamatok illeszkednek a Duna más szigetei esetében a hasonló időszakban bekövetkezett változásaihoz. 

A két Háros-sziget 1958-ban. A kisebbik Háros-sziget alacsony füzessel
az evezősök magasságában látható (Fortepan#212425/Adelhardt Márta)

Ugyan létezik a Kis Háros-szigetről légifotó az 1940-es évekből, azonban a rossz felbontás miatt, és a viszonylag magas vízállás miatt nem lehet pontosan meghatározni, hogy akkoriban mekkora is volt a sziget kiterjedése. Szó szerint jó képet ad a Kis-Háros gyermekkoráról Adelhardt Márta 1958-ban, a Duna túlsó partjáról készült fényképe, melyen a még fátlan lakihegyi partról tekintünk északnyugat felé. A kép bal oldalán világos színnel látjuk a tétényi Duna-telep árvízvédelmét biztosító falat, a jegenyefáktól jobbra pedig a Duna medréből alig kiemelkedő, fiatal füzessel borított Kis Háros-szigetet, a halászok úszó házikója felett pedig a nagyobbik Háros-sziget öreg erdős tömegét.  

A Kis-Háros-sziget gyermekkorában, 1969-ben. (fentrol.hu)

Az első használható légifelvétel 1967-ből származik a fentrol.hu oldalról, melyen egy kisvizes időpontban készült, egy aprócska szigetet látunk egy hatalmas kiterjedésű parti zátonyos rész szélén. 1969-ben egy hasonló méretű szigetecskét látunk, melynek kiterjedése a zátonyos részek nélkül körülbelül 4700 négyzetméter lehetett, kevesebb mint fél hektár, és a rajta növő fákat is gyorsan össze lehetne számolni. Azonban szembeötlő, hogy közepvíznél a Kis-Háros környezete inkább egy szigetvilágra emlékeztet, keleti csúcsa felett egy aprócska, alig 150 négyzetméteres kis sziget látható, tőlük keletre pedig a zátonyok magasabb része is víz fölé kerül, ezeket a lágyszárú növényzet már ekkoriban elkezdte meghódítani, mintegy előrejelezve a sziget növekedési irányait. 

A Kis Háros-sziget felnőtté válása 1969-2005 (fentrol.hu)

1979-re eljön a változások kora, és alaposan megváltozik a sziget formája, egy valamivel hosszabb, és jóval szélesebb szigetet mutatnak a légifotók. Területe alig 10 év alatt ötszörösére nő, és meghaladja a 2,5 hektárt. A bővülés a mellékág rovására történik elsősorban, ahol az újonnan szigethez forrt területeket fiatal erdősáv jelöli ki. Szinte már a mai helyzetben találjuk a sziget felső csúcsát, miközben az alsó csúcsnál kialakuló zátony-nyúlvány ismét csak a sziget jövőbeli növekedési irányát jelzi. A növekedés ugyanis nem állt meg, három évvel később, 1982-ben még ugyanekkora a sziget, de újabb egy évtized múlva, amikor már épül a Deák Ferenc híd már 3,5 hektáros a területe. 

A Kis Háros-sziget három fő fejlődési periódusa
(sötétzöld 1969, középzöld 1979, világoszöld 2005, feketével az 1970-es évek partvonala)

A kiemelt évszámok miatt úgy tűnhet, hogy a Kis Háros-sziget két nagyobb ugrással érte el a mai 3,8 hektáros nagyságát, azonban az 1979/1982-es állapot egy közbülső helyzet egy nagyjából másfél évtizedes folyamatban, amikor a megváltozott főági áramlási viszonyok, az ipari méterű kavicsbányászat és a hajózóút biztosítása céljából végzett mederkotrások miatt süllyedő vízszint lehetővé tette a növényzet északi, keleti és nyugati irányú térhódítását a szigetmagból kiindulva. Mindeközben ez a folyamat a parti zátony területén is végbe ment, a Deák Ferenc híd tétényi hídfője is egy ilyen szárazra került területen épült fel a két Háros-sziget között. Itt az eredeti partvonal két ütemben változott, a XX. század elején még egyenesen futott a tétényi Duna-teleptől a Háros-sziget partja mentén. Amikor a Háros-sziget mellékágát lezárták, az alsó csúcsánál egy háromszög formájú ártéri erdő nőtt fel a Duna medrében a part mentén, 1979 után ez a terület tovább bővült a medermélyülés következményeképpen, és kinyúlt egészen a Kis Háros-sziget főági partjáig. Ez a folyamat alaposan leszűkítette bal parti ágat, melyt végül egy a felső szigetcsúccsal együtt egy kőszórás stabilizált valamikor a hídépítés idején, alig 25 méteresre szűkítve a felső betorkollást. Ez a beavatkozás az elmúlt évtizedekben már nem okozott jelentős sziget-növekedést, jelenleg az erővel borított szigetmag területe 3,8 hektár, a sziget legnagyobb hossza 445 méter, legnagyobb szélessége 125 méter. A sziget fejlődését számszerűen az alábbi táblázat foglalja össze (légifotó évszáma, sziget területe, hossza, szélessége, illetve a mellékág legnagyobb szélessége)

1967.     4700 m²     165 m    40 m     120 m

1969.     4700 m²     160 m    38 m     125 m

1979.    25500 m²    305 m    110 m    70 m

1982.    23500 m²    300 m    100 m    70 m

1992.    35700 m²    430 m    120 m    20-65 m

2000.    35700 m²    430 m    127 m    47-70 m

2005.    38000 m²    435 m    125 m    25-65 m

2025.    38400 m²    445 m    125 m    25-70 m            

A 2005-ös partvonalak az 1967-es viszonyokra vetítve. 

Ha a jelenlegi trendekből kellene következtetést levonni a jövőbeli geomorfológiai folyamatokra, akkor nagyon valószínű, hogy a Kis Háros-sziget századik születésnapján túl is megmarad szigetnek, amely kisvíznél ugyan száraz lábbal megközelíthető, de semmi nem utal arra, hogy ez a természetvédelmi terület tovább növekedne a Duna-meder rovására. 

Folyóparti Mária és Vindobona pusztulása

IN ENGLISH

Léteznek beszédes földrajzi nevek a Duna mentén, néha a legváratlanabb helyen lehet rájuk bukkanni, sokszor a folyótól már távol, mint például Bécs egyik legrégebbi temploma esetében. A gótikus Maria am Gestade templom német elnevezése egyértelműen utal arra, hogy építése idején a folyóparton állt, azonban ma már több utcányira és 320 méterre található a Donaukanaltól. A dunai hajósok egykori templomának beszédes neve visszavezet bennünket a bécsi városi vízrajz régmúltjába, és magyarázatot ad Vindobona későrómai légiótáborának különös formájára is.

Vindobona legiotábora a III. század előtt egy idealizált képen (forrás)

42 lépcsőfok. Ennyit kell megmásznia annak, aki a Salzgries utcából szeretne eljutni a Folyóparti Mária római katolikus templomhoz, a korábbi birtokos passaui püspökségről elnevezett Passauer Platzra. De ugyanennyi lépcsőfok magasodik azok előtt is, akik a Tiefer Graben (Mély Árok - újabb beszédes földrajzi név!) felől érkeznének ugyanide, de valószínűleg még ennél is nagyobb szintkülönbséget kellett legyőznie a középkori dunai hajósoknak, akik a partfal alatti dunai kikötőből kapaszkodtak fel a magasparton álló templomhoz, hiszen az azóta végzett feltöltések jelentősen csökkentették a szintkülönbségeket az évszázadok során. Ez a lépcsőkkel kijelölt magaspart kelet felé egészen a Schwedenplatz-ig követhető, ezen a magasparton áll Bécs legöregebb temploma is, a legenda szerint 740-ben alapított Ruprechtskirche is. A Folyóparti Mária templom, és a közvetlenül mellette húzódó középkori városfal évszázadokon keresztül meghatározta Bécs dunai látképét, kezdetben a Duna fölé magasodó alámosott magasparton épülő fakápolnát, majd a XIV.-XV. század fordulóján gótikus stílusban átépített templomot, és az 56 méter magas tornyát még a tizenöt méteres szintkülönbség is tovább emelte. 

A Mária-lépcső 42 foka a Passauer Platz felé.

Bécs Duna jobb parti területét általánosságban egy laposabb görög színházhoz lehetne hasonlítani, ahol a térszín fokozatosan és arénaszerűen lejt a Duna felé. A jégkorszak végén ez a lejtés még kevésbé volt egyenletes, laposabb felszínek váltakoztak meredekebben leszakadó részekkel, mintha ezek is lépcsők lettek volna. Ezt a lépcsőzetes, teraszos formakincset a Duna változó vízhozama alakította ki a jégkorszakban, főként klimatikus és tektonikai okokból, a magasabban fekvő teraszok kavicsanyagát a jégkorszakban löszrétegek is befedték. Csakhogy ezek a terasz-generációk kialakulásuk óta fokozatosan ki voltak téve a Duna rendkívül erőteljes oldalazó eróziójának, ami a Duna helyi fonatos, ágakra szakadozó mederviszonyai okoztak. Bécs városmagja is egy ilyen ármentes dunai teraszon jött létre, méghozzá a legfiatalabb ún. Práter teraszon. A Práter terasz a jégkorszak végén, a Würmben alakult ki, kavicsanyaga Bécsben a tengerszint felett 145-153 méteres magasságban rakódott le.

Bécs folyóteraszai. Lilával és hatos számmal a legfiatalabb Práter terasz. (forrás)

A római katonai mérnököknek meglehetősen jó érzékük volt a táborhelyek megválasztásához, jellemzően folyami átkelések mentén, ármentes térszínen, utak kereszteződésében, jól védhető területen és friss ivóvízforrások mellé telepedtek. Bécsben is a lehető legközelebb építkeztek a folyóhoz, ahol Pannonia provincia meghódítása után a Római Birodalom az ármentes Práter teraszon egy palánktábort épített segédcsapatai számára. Vindobona esetében kissé problematikus volt a dunai átkelés a 6-10 kilométer széles, szigetekkel, zátonyokkal tarkított ártéren, ahol a Dunának sokszor konkrét főága sem volt. A rómaiak a ma jobbára már csak a sörmárkáról ismert, a löszös felszínbe mélyen bevágódó Ottakringer-patak dunai torkolatát választották ki a katonaság számára, amely a már említett Tiefer Graben eróziós nyomvonalán folyt, természetes várárkot biztosítva Vindobona katonai tábora számára. Annak is komoly oka volt, hogy nem a Wienfluss partján épült fel az erőd, ugyanis a Bécsi-erdő márgás kőzet és talajviszonyai miatt a csapadék csak kisebb mértékben tud elszivárogni, így a nagyobb esőzések pusztító árvízként hömpölyögnek a Duna felé, a mederben lerakódott hordalékkúp pedig nemcsak a hajózást is akadályozta, de a Duna-ágak kanyarulatfejlődését is alapvetően befolyásolta a jobb parton.

A bécsi folyóteraszok keresztmetszete. Lila: feltöltés, szürke: lösz, zöld: teraszkavics (forrás)

Az I. és II. század fordulóján épült fel a szabványos és szabályos római legiotábor, a Duna mentén számtalan helyről ismerős elrendezéssel, de fontos megjegyezni, hogy a táborok tájolása nem mindig igazodott a fő égtájakhoz, Vindobonában 45 fokos elérés tapasztalható, azaz nem a tábor oldalai adják ki a fő égtájakat, hanem a sarkai. Falon belül a parancsnoki épületek, kaszárnyák, fürdők raktárak egy megszabott rendben helyezkedtek el a téglalap alaprajzú, három kapuval ellátott kb. 450*500 méteres, elegyengetett (18,5 hektáros) területen. A tábor 3 méter széles kőfalát tornyok tagolták, ezeket a nagyobb háborúk után a romokból új formában újjáépítették. A legiótábor belső területén szabályos utcahálózatot alakítottak ki, és ez az utcahálózat a városfalakkal, árkokkal együtt a mai napig meghatározza Bécs város utcahálózatát és elrendezését. Azonban a régészeti feltárások során a kutatók nem tudták rekonstruálni ezt a szabályos alaprajzot, az északi részről nem kerültek elő leletek, és épületek alapjait sem sikerült azonosítani. A feltárt római városfal ezen a szakaszon egy természetes leszakadást követett a Maria am Gestade és a Ruprechtskirche között. Mivel nem valószínű, hogy a rómaiak Vindobonában szándékosan eltértek volna a jól megszokott sémáktól, feltételezhető, hogy az erődfalat valami helyrehozhatatlan pusztító hatás érhette, ami nem tette lehetővé, hogy az erődöt a megszokott formában állítsák helyre. Ilyesmire egyetlen korabeli barbár ellenfél sem volt képes, csak a Duna. 

A Salzgries-Dunaág által alámosott partszakasz az erődfalon belül. (forrás)

Két különböző forgatókönyv jöhet szóba; fokozatos erózió, ami évtizedről-évtizedre fejtette ki hatását fokozatosan elmarva a magaspart oldalát és rajta az erőd falát, valamint egy egyszeri, rendkívüli esemény. Utóbbi a valószínűbb. Valamikor a III. század során egy extrém magas árvíz vonult le az ágakra szakadó bécsi Dunán és annak akkori legnyugatibb ágában, amelyet a tudomány a mai nyomvonalán haladó utcáról Gonzagagasse-ágnak nevezett el. Ez volt az a Duna-ág, melynek partján eredetileg Vindobona felépült, amikor a Práter terasz a mai helyzetnél keletebbre végződött el. A római legiótábor azonban a kanyarulat külső ívén feküdt, ahol a sodorvonal közelsége miatt már középvíznél is jelentkezhetett partelmosódás. Itt valószínűleg nem egyszerű partelmosódásról volt szó, hanem egy Duna-ág áthelyeződéséről, melynek volt tektonikai előrejelzettsége a teraszanyag feküjét alkotó pannon agyagrétegek törésvonalaiban, azaz csuszamlások is súlyosbíthatták a helyzetet. 

A Duna több mint 100 métert hordott el a folyóteraszból, lerövidítette az Ottakringer-patak alsó szakaszát, akár több millió köbméternyi teraszanyagot elhordva a Práter teraszból, egyúttal Vindobona nyugati külvárosából és Vindobona castrumának északi sarkából. Sőt, az is elképzelhető, hogy a külvárosi amfiteátrum is ezen a helyen állt, és az is a Dunába omlott. Hasonló mederváltozások egyáltalán nem voltak ritkák a szabályozás előtti időszakokban Bécs környékén, gyakran előfordult, hogy uszadék, vagy más mederanyag lezárt egyes ágakat, ezek új utat keresve szigeteket zátonyokat, sőt városrészeket, hidakat is lebontottak. Severin Hohensinner ábrái ezt a folyamatot mutatják be az elmúlt két évezredben. 

42 lépcső a Maria am Gestade templomhoz

Vélhetően a tábor leomlott kőanyagával még a római korban sikerült stabilizálni a leszakadt partfalat, és újjá lehetett építeni a tábor északi falát az újonnan kialakult folyóág mentén, amit a tudomány egy másik utcáról Salzgries-ágnak nevez. Ez az utcanév is beszédes földrajzi név, az itt kikötő sószállító hajók emlékét őrzi. Vindobona ekkor már túl volt a fénykorán, nagyjából hasonló hanyatlás ment végbe gazdasági-társadalmi tekintetben, mint Aquincumban. A történelem egy pontján az egyre fogyó és szegényedő lakosság beköltözött az erőd falai közé, mígnem valamikor az V. század elején megszűnt a római közigazgatás és a tábor a külvárossal együtt romba dőlt. Ha volt is kontinuitás a lakónépességben, erre a régészet nem talált nyomot, a legkésőbbi érme 408-ból származik és a század közepe után egy régészeti leletnek híján lévő réteg képződött a római romok felett. 

Lépcsők a Ruprechtskirchéhez, Bécs legöregebb templomához

A Salzgries Duna-ág azonban maradt, ahol volt, a kicsorbult, romba dőlt római erődfalak északi előterében, sőt ezer évvel később a Maria am Gestade templom róla kapta a nevét. Éppen időben történt ez a névadás, ugyanis a korábban egész biztosan hajózható méretű folyóág a XII. század során fokozatosan feliszapolódott, lefűződött, és a meder a magasparttól eltávolodva északkelet felé helyeződött át az úgynevezett Porzellangassen-ágba, de nyugaton még mindig belül maradva a mai Donaukanal nyomvonalán. 

Ókori és középkori mederváltozások Bécs belvárosában.
1. Gonzagagasse-ág 2. Salzgries-ág 3. Porzellangassen-ág 4. Ottakringer-patak
10. Wienfluss 11. Vindobona árokrendszere (forrás: Wasser | Stadt | Wien)

A III. századi Duna-meder áthelyeződés olyan elegyengethetetlen nyomot hagyott Bécs városszerkezetén, ami nemcsak az szintkülönbségekre, de a város úthálózatára is hatással volt. Sem a több ezer éves emberi felszínformálás, sem az 1875-ös nagy bécsi folyószabályozás nem volt képes eltüntetni az éppen a beépítés miatt konzervált dunai forma kincset. És ha figyelmesen hallgatjuk a beszélő földrajzi neveket, azok elbeszélik nekünk az évezredek alatt végbemenő történelmi és földrajzi változásokat. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• https://tobias-lib.ub.uni-tuebingen.de/xmlui/bitstream/handle/10900/61026/CD71_Gietl_et_al_CAA_2003.pdf?sequence=2&isAllowed=y
• https://www.wgm.wien.at/hydrogeologische-forschung/news/flut-von-vindobona
• https://www.geschichtewiki.wien.gv.at/Salzgries
• https://www.wien.gv.at/kulturportal/public/grafik.aspx?bookmark=0nZLRk2zFUYHn7dFw-aI3RRwpAtZGVBFvuBteonQ1N1C4dSRsFu7fFg-b-b
• https://de.wikipedia.org/wiki/Vindobona
• https://www.wgm.wien.at/fileadmin/docs/hydrogeo-forschung/2022/Vortr%C3%A4ge/Pr%C3%A4sentation_WGM2022.pdf

Helyreállítás

Szendrő István fényképe a Népszigetre ívelő vasúti híd roncsairól (saját gyűjtemény)

1944 novembere és 1945 januárja között a német és magyar hadsereg többnyire szándékosan, néha véletlenül, helyreállította a jónéhány magyarországi dunai sziget elszigetelt mivoltát. Valószínűleg kevés olyan helyzet van, amikor az emberi és természeti nézőpont ennyire eltérően beszél el egy történetet, és Szendrő István fotóriporter poszt-apokaliptikus képeit látva sem a helyreállítás az első szó, ami eszünkbe jutna, de már csak a blog nevéből kifolyólag is érdemes röviden megvizsgálni ezt a nézőpontot is. 

Szendrő István fényképe a Csepel-szigetre ívelő híd roncsairól (saját gyűjtemény)

Nemesmedvestől és Pinkamindszenttől függően éppen nyolcvan éve, 1945 tavaszán nem csak a budapesti Margit-sziget vált közúton elérhetetlenné, csónakba kellett ülnie annak is, aki a Csepel-szigetre, vagy a Szentendrei-szigetre akart eljutni. A robbantások érintettek olyan szigeteket is, ahol a kapcsolat azért nem szűnt meg, mert már korábban elrekesztették a mellékágukat, például az első képen látható Népszigetnél, vagy a komáromi Erzsébet-sziget esetében. Előfordult olyan eset is, amikor egy újszülött, 1943-ban átadott hidat robbantottak a Soroksári-Dunába alig egy évvel az ünnepélyes megnyitás után Dunavarsány és Szigethalom között. 

A romokat nem volt egyszerű fotózni, Szendrő Istvánnak, aki a Magyar Újságírók Szövetségének tagja volt, külügyminisztériumi engedélye volt erre, de a politikai és katonai helyzet miatt rendőri kíséretet kapott, olykor fegyveres őrök kísérték az elzárt területekre. A romos Budapestről készült felvételei, melyek közül sok online is böngészhető, korabeli kiadványok illusztrációjaként jelentek meg. 

Ismeretlen szerző fényképe a Margit-híd újjáépítésről (saját gyűjtemény)

Az emberi, gazdasági és közlekedési kapcsolatok ilyen mérvű megszűnésére azelőtt és ez után sem volt példa Magyarországon, ezért a helyreállítás szinte azonnal megkezdődött, a szigetek újra kapcsolódtak az ország emberi, gazdasági és közlekedési vérkeringéséhez. 

A revitalizált Erebe új lobogója

2025. február 11-én zárult a Gönyűhöz közeli, de nagyrészt Nagyszentjánoshoz, kisebb részben pedig Ácshoz tartozó Erebe-szigetcsoport revitalizációs projektje. Fényképes beszámolónk alig egy hónappal később, március 23-án készült, vasárnap dél körül, Gönyűnél mért 27 centiméteres vízállásnál (LKV+120 cm) jártuk be az újjászületett, öt kilométer hosszú Erebe-szigeti folyóágat.

A párhuzammű szárazon lévő felső nyitánya

2024 nyarán, a blogon is volt már szó a termszetvédelmi projekt indulásáról, melyet az ausztriai Donau-Auen Nemzeti Park koordinált a LIFE Wildislands projekten keresztül, melyben a magyarországi Fertő-Hanság nemzeti park is részt vett, és az Európai Unió finanszírozott 65%-ban. Hasonló munkálatokból volt már néhány Magyarországon, elsőként a Moháccsal szemközti Szabadság-szigetet szabadították meg a keresztgátjától, majd következett a váci Kompkötő és a Dunafalvától délre található Bezerédy-sziget. A több különálló, de már nagyrészt egybeforrt szigetből és zátonyból álló Erebe-szigetvilágnál 2024-2025-ben vezérárkot kotortak és a vízáramlás biztosítása érdekében megbontottak egy párhuzamművet és a mellékágat lezáró kőszórást is. Pozitív része volt a projektnek a kommunikáció, akit érdekelt, a munkálatokat figyelemmel tudta követni a közösségi médiában, és a február 11-i keresztgát bontásról is több drónfelvétel került fel a videómegosztó oldalakra (ahonnan önkényesen párat ide is beillesztettünk). A munkálatok ugyan még ne zárultak le teljesen, de a mellékág kotrása elkészült, és jó hírként elmondható, hogy még a márciusi alacsony vízállás idején is volt benne vízáramlás. 

Egyelőre nem ajánlott a terület látogatása, a táj egyelőre egy építési terület látványát tudja kínálni az idelátogatók számára, ahonnan nemrég vonult le a kivitelező; mély keréknyomokkal, letúrt partfalakkal, földgyaluval elegyengetett sódermezőkkel, itt-ott meghagyott föld- és sóderkupacokkal jellemezhető a táj, helyenként az alig 3-4 méter széles vízfolyás szinte elveszett a sivataginak tűnő környezetben, amit a rendkívül tágas, lapos sóderes meder okozott. Az új, kavicsos felszín szinte mindenhol kontrasztot alkotott a szigeti oldal barnásabb, zöldesebb, iszaposabb részeivel, a "túlsó" partot ugyanis csak nagyon kis mértékben érintették a munkálatok, ugyanis az Erebe-szigetvilág a Pannonhalmi Tájvédelmi Körzet része, Natura 2000-es terület, sőt erdőrezervátum is. 

Mindenesetre érdemes lesz folyamatosan figyelemmel kísérni, azaz divatos kifejezéssel szólva monitorozni a mellékágrendszer további alakulását. Hiszen a finommunka még hátra van és most ne a szemétszedésre gondoljunk, melynek 2027-es határideje van, hanem arra, amit a folyó maga is el tud, és el is fog majd végezni. Az Erebe-ág esetében szerencsére a főágból származó vízhozam mellett lehet számolni a Cuhai-Bakony-éren keresztül átlagosan érkező 1-2 m³/sec vízmennyiséggel is, ez a vízhozam ráadásul a mellékágrendszer felső részére érkezik, ezért a hatása hosszabb távolságon érvényesül. Amennyiben emelkedik majd a dunai vízállás, középvízi helyzetben a földmunkák nyomait elegyengeti majd a vízáramlás, kimossa a megtelepedett hordalékot a megnyitott zárás kövei közül, és ha ez az állapot állandósul, a finomszemcsés hordalék, agyag, iszap egy része is kimosódhat, lassítva a feltöltődést, amely minden bizonnyal a revitalizáció ellenére is folytatódni fog. 

Probléma lehet ugyanis a nyitások szűk keresztmetszetével, ahol a bennhagyott köveken fennakadhat az uszadék, ezáltal a hordalék is, újra elzárva a vízutánpótlás útvonalát. A széles sóderes területeket a növényzet hamarosan újra birtokba fogja venni, ahol az uszadék jóval nagyobb eséllyel fog megakadni, tovább emelve a meder szintjét. Vannak nyomok a hódok jelenlétére, az általuk vízbe döntött fák, ugyancsak erősíthetik majd ezt a folyamatot. 

A holtvízbe túrt párhuzammű.

Nyitás alul, a keresztgáton

Az alsó nyitány a működésbe hozott mellékág irányából.

A Bakony-Cuhai ér frissen elegyengetett torkolata

Keréknyomok a kavicssivatag-szerű, széles mellékágban

A szigeti (bal) oldalon nem folytak munkálatok. 

A mellékágrendszer nagy részét nem érintette a kotrás.

Szemétszedés lesz, majd később, ezt például Borisz hagyta itt

Új élet sarjad a legyalult talajon.

Végezetül érdemes említést tenni egy érdekes jelenségről is; a revitalizációs projekt ugyanis egy új lobogóval is megajándékozta az Erebe-szigeteket, mely hidrológiai szempontból nem más mint agyag, folyó és sóder, vagyis sziget, frissen revitalizált mellékág és part (#bbb282, #333513, #d4cdc0). És amit várhatóan a Duna és a természet lassan átszínez majd. 

A Schwalleck felrobbantása

IN ENGLISH

Annak ellenére, hogy városszerte szirénák fél órával előre jelezték a történelmi eseményt, Greinben komoly károkat okozott a Dunába nyúló Schwalleck szikla felrobbantása. Lakóházak leomlott falai, eltemetett közutak és megrongálódott vasúti töltések jelezték, hogy megkezdődött az "osztrák Al-Duna", a hírhedt Strudel szoros hajózhatóvá alakítása. 

A nyúlvány. Részlet a Strudengau hajózási térképéről (Leopold Franz von Rosenfelt, 1721.)

Az utóbbi kifejezés nem véletlen, az ausztriai Strudengau ugyanúgy rettegett szakasza volt a hajósoknak, mint a Vaskapu, Izlás, vagy a Tachtalia az Al-Dunán. Ezen a 25 kilométeres szakaszon a Duna a Cseh-masszívum háromszáz millió éves gránitsziklái között réseli át magát Ardagger/Dornach és Ybbs/Persenbeug között, ahol a sziklazátonyok és az általuk keltett örvények sok hajó pusztulását okozták, például Wörth és Werfenstein között, melyről éppen 10 éve írtunk a blogon. Ahogy 1890-ben az Al-Duna (második) szabályozása is egy szimbolikus szikla, a Grében felrobbantásával kezdődött, úgy a Strudengau szabályozása is robbantásokkal kezdődött, elsőként Donaudorf kastélyát robbantották fel 1955. december 20-án, a jobb parton Ybbs mellett, másodjára pedig a felső-ausztriai Grein városka melletti balparti Schwalleck hegyfokát röpítették szó szerint a levegőbe.

Kilátás a Schwalleckről Grein várára és városára.

1958. június 13-án, péntek 12 óra 30 percig a Schwalleck szirt messze benyúlt a Dunába, ráadásul rendkívül rossz helyen, mármint a hajózás szempontjából, ugyanis a folyó sodorvonala egyenesen nekivezette a folyásirányban lefelé közlekedő hajókat, miközben felette, a Greinerbach torkolatánál egy zátonyos limány alakult ki, ahol rendszeresen fennakadtak a jégtáblák, ezen kívül a szirtnél összeszűkülő keresztmetszet alaposan felgyorsította a folyót, ami az ellenkező irányba, Linz felé tartó hajósok életét keserítette meg. Természetföldrajzilag a 250-260 méter magas Schwalleck párja volt annak a szirtnek, amelyre a XV. század végén Grein vára felépült, e két magaslat határozta meg az itteni látképet, Grein városát vagy innen ábrázolták, vagy úgy ábrázolták, hogy rajta legyen. Körülbelül 40-50 méterrel magasodott a Duna sempontja (0 vízállása) fölé.

A pusztulásra ítélt Schwalleck, és a tövében kiürített épületek. (forrás)

Eredetileg egy Halterkreuz nevű kereszt állt a tetején, keletkezését egy helyi legenda meséli el: Egy greini pásztor a szirt közelében legeltette a szarvasmarháit magas vízállás idején. Legeltetés közben próbálta kiszedni az áradatból az uszadékfát, amit télire szeretett volna elraktározni tűzifának. Amikor egy nagyobb ágat próbált a partra vonszolni, megcsúszott és a vízbe pottyant. Mivel nem tudott úszni, kétségbeesetten szorította a sodródó ágat, és halálfélelmében megfogadta, hogy ha sikerül megmenekülnie, egy keresztet állít Isten dicsőségére a parton. A folyó végül part mellé sodorta az ágat, ahol egy vízbe lógó fában meg tudott kapaszkodni és szerencsésen megmenekült. Megtartotta fogadalmát és a Schwalleck szirtnél a robbantásig ott állt az úgynevezett Pásztorkereszt. [1]. Volt itt egy másik kereszt is, a Schwalleck Kreuz, mely a robbantás során megsemmisült, de később újra felállították a lebányászott szirtfal oldalában a Halterkreuz-cal szemben [2]. 

A robbantás pillanata (forrás)

Ausztria első dunai vízerőműve Németországgal közösen épült fel 1952-1956 között, a két ország határán, az egyedülálló Jochenstein szirtje fölött, melyet szerencsére nem robbantottak fel a rajta álló Nepomuki Szent János szoborral együtt. Ausztria ezután kezdte meg a Duna "belépcsőzését, és a következő erőmű helyét éppen a Strudengau hajózhatóvá tétele miatt tették annak alsó végéhez, Ybbs és a szemközti Persenbeug közé. 

1958. június 11-én Grein polgármestere szórólapon értesítette a lakosságot a közelgő robbantásról. Az óvintézkedés mindenképpen indokolt volt, a Schwalleck szirttől ugyanis alig 100 méterre már lakott házak álltak, melyet a város nem kívánt szanálni. Néhány közeli építményt fel kellett áldozni, például a szirt közvetlen tövében épülteket. Az ajtókat, ablakokat nyitva kellett hagyni, a parkoló autókat elszállították, az értékeket, bútorokat pedig célszerű volt a szobák távolabbi sarkában biztonságba helyezni. A helyszín közelsége miatt azonban a robbantás jelentős károkat okozott a városban [3]. 

Tájkép robbantás után (forrás)

Aznap 5800 kilogramm robbanóanyag röpítette levegőbe a szirtet, ahonnan ezután több ütemben több mint  háromszáz ezer köbméter követ termeltek ki, biztosítva a jég akadálytalan levonulását, a hajózóút kellő szélességét. Érdekes módon egy kisebb szirtet meghagytak emlékül a Duna és az új főútvonal között, erre a munkálatok befejeztével visszatették a Pásztorkeresztet. Azóta a növényzet meghódította a sziklafalat, az autók az új útvonalat, a hajók pedig a kevésbé veszélyes folyókanyarulatot. Az Ybbs-Persenbeug vízerőmű felvízen megemelte a vízszintet, az erőműnél 11 méterrel, Wörtnél kb. 5 méterrel, Greinnél ennél valamivel kevesebbel, eltüntette a Strudengau zúgóit, a zátonyokat, szirteket. Az uniformizált folyón immár semmi nem fenyegeti a hajózást.  

Mementóként meghagyott Halterkreuz sziklatömbje (forrás)

Úgy tűnik mindenki jól járt. Ha valaki erre jár, nem is hiányzik neki semmi, mintha minden eleve így nézett volna ki. Amiről nem tudunk az nem fáj. Akiknek esetleg mégiscsak megfájdítottuk volna a szívét ezzel a visszaemlékezéssel, azoktól elnézést kérünk. 

De folytatjuk tovább.

Danke an die Autoren des Österreichischen Donaubuchs für die Idee!

[1] https://www.grein.at/Tourismus/Sehenswuerdigkeiten/Halterkreuz

[2] https://www.grein.at/Tourismus/Sehenswuerdigkeiten/Schwalleck_Kreuz

[3] https://www.im-fundus.at/das-greiner-schwalleck-gefuerchtetes-schifffahrtshindernis/