Népsziget Noir

IN ENGLISH

Volt egy időszak a Nép(fél)sziget történetében, amikor az iparfejlesztés úgy maga alá temette, hogy a dunai szigetek antitézisévé vált, és a visszafordíthatatlanul rozsdává váló szocialista progresszió Urbán Tamás által megfestett és Kátai Tamás által lényegretörően megírt kormos-olajos ujjlenyomata levakarhatatlanul rajta maradt a romba dőlt, szociológiai szegregátummá vált, urbanizált, szürkeárnyalatos tájon, ahová a kitelepített zöld szín a Duna után vágyakozó városiakkal együtt csak óvatosan merészkedik vissza a néhány periférikus evezős reliktumterületről, rácsodálkozni újra a vízen táncoló napfényre, a kavicsokra, a fákra és a megtisztuló Duna illatára. 

Henger préseli testük

Vasból és acélból ország

Készül a múltból a holnap

Kalapács tanít a rendre

Szöveg és zene: Kátai Tamás / Thy Catafalque : Vasgyár

Fényképek: Urbán Tamás / FORTEPAN

Weißenkirchen sokkal jobban néz ki egy dunai szigettel

Weißenkirchen in der Wachau (wikipédia)

A kezdőkép bal alsó sarkában lévő szótlan szigetről van szó, a Wachau utolsó, dürnsteini kanyarulata felett, Weißenkirchennél, ahol a domború, jobb parton meglehetősen nagy, és számos szigettel találkozni, a bal part azonban Melkig jobbára szigetmentes volt. Ez a pillanatnyilag is nevenincs szigetecske nem sokat beszél a saját múltjáról, nem találni meg régi térképeken, régi légifelvételeken vagy régi képeslapokon, sőt van olyan új Wachau turistatérkép ahonnan lemaradt, csak egy Google Timelapse visszapörgetés nyújt némi támpontot, ahol a sziget helyén egészen 1995-ig nyílt Duna medret látni, és csak ebben az évben jelenik meg egy kis földdarab a folyóban.  

Egy 1985-ben feladott légifényképből készült képeslapon viszont már egy korábbi állapotban is tanulmányozható; felbukkan mint zátony, egy kisebb medertágulatban, amit a folyószabályozás már megpróbált felszámolni, hiszen annak ellenére, hogy a folyó hegyek között folyik és kevés lehetősége van kanyarogni, itt a Duna még jóval keskenyebb a magyar szakaszhoz képest, ezért szükséges volt itt is szűkíteni a medret a hajózás érdekében. Épült egy párhuzammű a szomszédos Joching település alatt, a folyóban végződő kőszórás végén limány alakult ki, ami kedvezett a hordalék kiülepedésének. A hordaléktömeg egyre hízott a mederben, és harminc-negyven évvel ezelőtt felszínre bukkant és a növényzet megtelepedésével egy új, 160 méter hosszú és 30 méter széles, fél hektárnyi sziget született Weißenkirchenben, megszépítve, változatosabbá téve az itteni Duna-partot.

Felbukkan a kavicszátony 1985-ben.

Wachau az osztrák Duna egyik olyan szakasza a kettőből, amit nem sikerült belépcsőzni duzzasztóművekkel, így a folyószabályozási művekre szükség van. A már említett párhuzamművön kívül a bal parton sűrű fogazatként épültek ki sarkantyúk is, összeszorítva a folyó medrét úgy, hogy a sziget alsó csúcsa is egy ilyen kőszóráshoz tapad hozzá. A Duna itt megőrizte az eredeti esését, ami azzal jár, hogy a hordalékviszonyok sajátossága miatt a weißenkircheni sziget fő tömege óriási kavicsokból áll, és ez a mederanyag kisvíznél igencsak látványos alapot képez, magyarországi szemnek az ökölnyi darabok igen szokatlannak tűnhetnek. Ez nem homok, ez nem sóder, egy részük nem is kavics, hanem görgeteg, azaz a 6,4 centiméteres mérettartományon felül helyezkedik el, amit csak a legerősebb vízmozgás tud elszállítani. Erre a masszív kavicságyra finomabb szemcsés üledék telepedett, amelyben a növényzet szárba tudott szökkenni.

Wachau, kavicssivatag, némi folyóval és a reggel fényeivel

Kavicsgörgeteg, méretaránynak használt objektívsapkával

A weißenkircheni sziget alsó, északi csúcsa.

Sarkantyú zárja le a sziget mellékágát kisvíznél

Pataktorkolat a sziget alsó csúcsánál

A weißenkircheni sziget felső csúcsa

A görgetegeken kívül más nyoma is van a víz erejének, ami kapcsolódik a tavaly szeptemberi Borisz-árvízhez, így ez a bejegyzés tekinthető egy sorozat harmadik epizódjának, ahol már az előbbi részekben volt szó az ártéri hordalékfelhalmozódásról és a fákra mászott szénaszörnyekről. Ezen a weißenkircheni szigeten a Borisz ugyancsak alaposan otthagyta a nyomát, leglátványosabb formában a főági oldalon.

A 2024. szeptemberi árvíz víznyomása, amihez társult a szállított uszadék romboló hatása alaposan megtépázta a sziget fáit; leszakadt ágak, megcsonkított, megdőlt fák, lehorzsolt kéreg és kimosott gyökérzet emlékeztet arra, hogy a folyó ha akar szigeteket épít, ha pedig éppen ahhoz támad kedve porig rombolja őket. 

És ez így van rendben.

Utószó: nem, a Wachau-t nem érte utol a világvége, a bejegyzéshez felhasznált fotók még a vegetációs időszak előtt, 2025. március 5-én, délelőtt készültek.

Hat hullám, avagy a leghosszabb dunai árvíz története

1965. Galambok és emberek. (#262229 Fortepan/Gyulai Gaál Krisztián)

Éppen hatvan éve, még bőven az árvízi védekezés kellős közepén, amikor még az sem látszódott, mikor lesz vége, már tudta mindenki, hogy az 1965. tavaszi-nyári árvíz minden szempontból rendkívüli lesz. A "nagy dunai árvíz". Mohácson és Dunaszekcsőn mind a mai napig ez a legmagasabb vízszinttel tetőző jégmentes árvíz, tartósságát tekintve sem azelőtt azóta nem nem volt ehhez fogható hosszúságú árvíz, Budapestnél március 27-én rendelték el az árvízvédelmi készültséget, amit csak száz nappal később, július 5-én szüntettek meg, és a tartósság következtében a levonuló vízhozam is sokszorosa volt a korábbiaknak. Nem véletlenül született annyi publikáció, már az árvíz levonulásának az évében, ahol a szocialista hatalmi ágak összefogásától a nemzetközi összefogáson át az okozott károk bemutatásán keresztül részletesen tárgyalták. E bejegyzésben a rendkívüli hidrológiai és meteorológiai eseményeket mutatjuk be.

A Nagy-Hadi-sziget Belgrád előtt, a Száva összefolyásánál (#105873 Fortepan/Hunyady József)

V.b Ami nem egy általános iskolai osztály neve ebben az esetben, hanem egy légköri jelenségé, ami igen gyakran bukkan fel dunai árvizek hátterében. A meteorológiai jelenséget részletesen megírtuk az osztrák Duna-szakasz legnagyobb árvizét bemutató írásban, és ugyanez a jelenség okozta a 2024. szeptemberi Borisz-árvizet is. 1954 után alig 11 évvel megismétlődött ugyanez a római ötös/bé időjárási helyzet, csakhogy sokkal nagyobb és elhúzódóbb mértékben. 

1964. őszén egy száraz októberre egy viszonylag csapadékos időszak köszöntött be a Duna Pozsony feletti vízgyűjtőjén. Novemberre egy közepes dunai árvíz alakult ki, a csapadéknak abból a részéből, ami a hóhatár alatt hullott. Ez az átlagosnak számító csapadék a hegyvidéki térségben a hóhatár felett elraktározódott, és már a következő árvizet készítette elő. 1965. februárban és márciusban a hómennyiség folyamatosan halmozódott, és március végére az elhúzódó, szokatlanul hideg időjárás és az elmaradó időszakos felmelegedések miatt a hóban tárolt vízmennyiség fél méterrel haladta meg a sokéves átlagot. Egy március végén érkező felmelegedés 1000 méteres magasságig elolvasztatta a havat, és ezzel egy időben kezdődő kiterjedt esőzések jelentősen felduzzasztották a Felső-Dunát, aminek következtében Budapest felett március 27-én elrendelik az árvízvédelmi készültséget. A március végi, hóolvadásból és csapadékból táplálkozó első árhullám április 4-én tetőzött Budapesten 651 centiméterrel. 

1. ábra A Duna 6+1 árhulláma 1964-1965-ben Regensburg és Mohács között
(forrás: Dunai Árvíz 1965)

Az április elején beköszöntő melegebb időjárását egy újabb hűvös, csapadékos periódus követte, az ebből táplálkozó, április 10-én kialakult második árhullám három nap múlva tetőzött Budapesten, 1,4 méterrel az első hullám szintje alatt. Április 15–23 között egy újabb földközi-tengeri eredetű csapadékzóna érte el a Keleti-Alpok keleti előterét, ez az V.b időjárási esemény rendkívül nagyarányú csapadékhullást eredményezett Stájerországtól Alsó-Ausztrián keresztül egészen Dél-Lengyelországig. A csapadék már erősen telített talajra hullott, ezért nem tudván elszivárogni, egyből lefolyt. A hideg következtében a hóhatár felett eközben tovább hízott a hótakaró, 3000 méter felett helyenként az 5 méteres vastagságot is elérte. Ez a csapadékesemény rendkívül súlyos károkat okozott Ausztriában, de a Keleti-Alpok Magyarország felé tartó folyói, a Rába, Répce, az Ikva és a Lajta is kiléptek a medrükből, és a minden korábbit meghaladó vízszintek több helyütt átszakították az árvízvédelmi töltéseket, például Sávár alatt a Rába, Répcelakon a Répce, Mosonmagyaróvárnál pedig a Lajta kiöntése okozott komoly károkat. A dunántúli mellékfolyók levonuló áradása aztán találkozott a Duna harmadik árhullámával, visszaduzzasztva azokat még jóval a torkolati szakasz fölött is. Ez a hullám április 27-én tetőzött a magyar fővárosban, 616 centiméterrel.

Árvíz Budapesten 1965-ben, ismeretlen dátum. (#31497 Fortepan/Pálinkás Zsolt)

A megpróbáltatásoknak koránt sem volt még vége, májusban továbbra is kitartott a hűvös és csapadékos időjárás, Ausztriában e hónapban összesen 15–25 csapadékos napot jegyeztek fel. Május 4–11. között újabb csapadékzóna érte el a Duna nyugati vízgyűjtőjét, és a hóhatár felhúzódása elindította a Duna negyedik árhullámát, ez 699 centiméterrel tetőzött május 16-án Budapesten. Május 18–20 között az újabb rendkívüli csapadékhullás egybeesett az Alpokban bekövetkezett felmelegedéssel, melynek révén a magasabb régiókban eddig felhalmozódott, hóban tárolt csapadék teljesen elolvadt és lefolyt. Az ötödik árhullám május 26-án tetőzött Budapesten 733 centiméterrel, és Mohácson már csak 34 centiméterrel maradt el a korábbi 1954-es rekordszinttől. 

2. ábra A Duna középvízhozamainak és a hatodik árhullám hozamának összehasonlító ábrája
Passau és a Dráva-torok között (forrás: Dunai Árvíz 1965)

Május végén egy újabb csapadékesemény következtében megindult a hatodik árhullám a Felső-Dunán, majd néhány szárazabb június eleji nap után 6-án kezdődő újabb heves esőzés (június 8–11 között az Inn völgyében négy nap alatt 120 mm csapadék hullott) útnak indította a hetedik árhullámot. Ezek időbeli közelségük miatt Magyarországra érve egymásra futottak, a hetedik hullám Dunaremeténél utolérte a hatodikat. A helyzet akkor vált kritikussá, amikor a június 13–14-én Nyugat-Szlovákiában hullott rendkívüli mennyiségű csapadék felduzzasztotta a balparti Moravát és Vágot. A csehszlovákiai árvíz nagyságát mutatja, hogy a Vágon másodpercenként lefolyt 1500 köbméternyi víz jóval nagyobb volt, mint amennyi kisvizes időszakban lefolyik a Dunán Budapestnél, ráadásul ez rendkívül kedvezőtlen helyzetben emelte meg a Duna vízszintjét. Gönyűnél ekkor a Duna vízszintje már jelentősen meghaladta az addigi legmagasabb vízállást. A hatodik árhullám Budapesten 845 centiméterrel tetőzött, június 18-án. Lehetett volna ennél magasabb is a tetőzés, ha június 15-én és 18-án nem szakad át a töltés két helyen, Patnál (Zsitvatő) és Csicsónál (Csilizköz) a csehszlovák szakaszon. 

3. ábra a csehszlovákiai töltésszakadások során elöntött terület nagysága
(forrás: Dunai Árvíz 1965)

Az első töltésszakadás altalajtörés miatt következett be Pat mellett, amikor az átázott töltés már nem bírta megtartani a főágban emelkedő vízmennyiséget. 1965. június 15-én délelőtt fél kilenckor következett be a töltésszakadás, és hamarosan nyolcvan méter széles, hat méter mély résen ömlött ki a Duna az ártérre, kezdetben másodpercenként 600 köbméter hozammal, ami idővel csökkent a mögöttes 10 ezer hektárnyi terület töltődése miatt. Csicsónál két nappal később, június 17-én délelőtt 11 óra körül buzgárok jelentkeztek, és az ezeken átáramló víz gyorsan alámosta a töltést, a töltés koronája beszakadt és az átzúduló 1400 m3/sec (v.ö. fentebb a Vág vízhozamával) vízhozam 12 mély gödröt mosott ki és elárasztotta az egész Alsó-Csallóközt. Patnál június 24-ig volt átfolyás, de Csicsónál még július 8-án is ömlött a Duna a csallóközi ártérre. A töltésszakadások, és a kiömlő jelentős, kb. 775 millió köbméternyi vízmennyiség csökkentette a Budapestre érkező árhullám magasságát, egyben az árhullám tartósságát is (lásd 4. ábra).  

4. ábra A töltésszakadások miatt az árhullám gyorsabban vonult le. (forrás: Dunai Árvíz 1965)

Töltésszakadás a magyar szakaszon nem volt, ennek ellenére számos helyen szivárgó vizek fakadtak, a felgyűlt talajvíz is megjelenhetett városias területeken is. Különösen nehéz volt a helyzet a Szentendrei- és a Mohácsi-szigeten. Jugoszláviában ezzel szemben hat töltésszakadás volt, ezek azonban nem befolyásolták a magyarországi helyzetet. Július és augusztus hónapokban a további csapadékos periódusok rendkívüli módon elnyújtották az árvíz levonulását, Budapesten csak július végén süllyedt 500 cm alá a vízállás, Mohácson, ahol az 1965-ös árvíz a mai napig a rekordszintet jelenti, még augusztusban is 700 cm feletti vízállásokat mértek. 

Árvíz Budapesten 1965-ben, ismeretlen dátum (#273032 Fortepan/Schermann Ákos)

Összefoglalásként elmondható, hogy a hidrológia történetében a Dunán soha korábban nem tapasztalt tartósságú 1965-ös árvíz során a pozsonyi szelvényben március-június között összesen lefolyt 50 köbkilométernyi vízmennyiség ötöde származott hóból, 4/5-e pedig csapadékból. Pozsony felett ugyanebben az időszakban több hullámban lehullott csapadék összege 725 mm volt. 

A levonuló árvíz után elöntve maradt területek július 8-án a Táti-öblözetben (forrás)

Magyarországon 1965-ig a mértékadó árvízszint (MÁSZ) jellemzően az 1954-es jégmentes árvíz volt, egy déli szakasz kivételével. Dunaújváros és Dombori között ennél korábbi, 1940-es, 1897-es szintek jelölték a legmagasabb vízállásokat. Az 1965-ös árvíz mind tartósságában, mind a vízállások tekintetében meghaladta a korábbiakat, és Dunaszekcső és Mohács térségében a mai napig ez a legnagyobb jégmentes vízállás. Gönyűtől lefelé az 1965-ös hatodik hullám lett az új MÁSZ, és maradt egészen 2002-ig, miközben az 1926-os árvizet is meghaladta tartósság tekintetében. Ez a tartósság különösen veszélyes volt a töltések állékonysága miatt, hiszen minél tovább ázik egy töltés, annál nagyobb a szakadás veszélye. 

Nem véletlenül készültek fényképek tízezrei a töltésen dolgozó, az esőben ázó tízezernyi munkásokról katonákról, diákokról, ezek a fekete-fehér fényképek a mai napig meghatározzák az 1965-os nagy dunai árvízről alkotott képünket. 

Korábbi írásaink az 1965-ös árvízről:

• Árvíz 1965
• Árvízvédelem a szentek árnyékában - Az 1965-ös árvíz képei Vácott
• Dunában zokogó majom - Az 1965-ös esztergomi árvíz képei

Regensburgi böngésző

IN ENGLISH

Hans Georg Bahre regensburgi rajzoló és vésnök már négyszáz évvel ezelőtt németes precizitással megalkotta a monumentális, "Abriß (Anschicht) der Stadt Regensburg östlich und westlich der Steinernen Brücke" című dunás böngészőt, amely olyan részletességgel, pontossággal és hitelességgel mutatja be milyen is volt az élet a Duna politikailag és gazdaságilag egyik legjelentősebb városában, a XVII. században, hogy a regensburgi várostörténeti munkák azóta is gyakran merítenek belőle illusztrációkat. Egyúttal fontos hidrológiai forrás, hiszen a Duna végig az alsó keretét adja a képnek, sőt, régen eltűnt dunai szigetek is felbukkannak rajta. 

1.

Hans Georg Bahre (1586-1646) tudtán kívül ötvözte Rotraut Suzanne Berner és Richard Scarry böngészőit, amennyiben nézőpontunk szerint, az évszakos böngészőkhöz hasonlóan a külvárosok felől haladunk a belváros felé, és a Tesz-Vesz városhoz hasonlóan vesszük sorra a város lakóit mesterségek szerint. Az most igazából mindegy, hogy ki élt előbb, ki kinek a munkásságát ismerhette, de a gyermekkönyvek szerzőihez hasonlóan Bahre alapos munkát végzett, olyan alaposat, hogyha az egész művének hátterét szeretnénk megvilágítani, abból nem egy blogbejegyzés, hanem egy tudományos alapossággal megírt helytörténeti munka lenne. Ugyanis Regensburg a fénykorában Közép-Európa egyik legnagyobb, legnépesebb és legjelentősebb városa volt, a Szent Római Birodalom központja, fontos dunai átkelőhely, ahol nem révészek pepecseltek a kompjaikra felnyomorgó szekerekkel, hanem egy masszív kőhíd ívelt át a folyó ágain, jelentős kereskedelmi forgalmat összpontosítva a Dunával két kilométeren határos szabad birodalmi városba. 

A kép célja nem a gyermekek szórakoztatása volt, hanem Regensburg gazdagságának, nagyságának, jelentőségének reprezentálása, s ezt praktikus okokból célszerű volt a város fő kereskedelmi ütőerére a Dunára felvázolni, ahol az áruforgalom zöme zajlott. A Tesz-vesz városhoz hasonlóan ezen a képen is könnyű tájékozódni, ennek pedig két oka van; a nevezetes épületeket, pl. templomokat, tornyokat, gazdasági épületeket felirattal látták el, a második ok prózai, a nevezetes épületek többsége napjainkban is megtalálható Regensburgban. Egyúttal fontos történeti forrás az azóta eltűnt épületekről, mint például a Kőhíd két elbontott tornyáról.

A monumentális jelző nem túlzás a művel kapcsolatban, a rajz paraméterei lenyűgözőek, hossza 8 méter, szélessége azonban csak negyven centiméter, azaz a formátuma hasonló az ókori papirusztekercsekhez. Két négy méteres részre van osztva, a középpont a híres Kőhíd, ahol a kép kissé meg is törik. A 8 méter hosszú képet a Wikipédián 18 különálló képre bontották, ami rontja ugyan az élvezhetőségét, de mindenképpen kezelhetőbbé teszi azok számára, akik nem tudnak személyesen bemenni érte a Bajor Állami Könyvtárba, Münchenben. Ebben az írásban nem szerepel a 18. kép, ugyanis a Regensburgtól több kilométerre található Prüfening és a Naab torkolata már elnagyolt módon szerepel, nem szerepel például a Mariaorter Wöhrd sem, és stílusában kissé elüt a többi résztől.

Regensburg dunai oldalának egyik különlegessége a város védelmi és gazdasági érdekeinek ütközése. Már Castra Regina 175-ben felépült római erődje is egyik oldalával a Dunára támaszkodott, a téglalap alaprajzú legiótábor északi (rövidebb) fala a Regen torkolatával szemközt hozzávetőlegesen 450 méteres hosszúságú volt, amihez két oldalt erődítés nélküli külvárosok csatlakoztak. Ezen a dunai falon észak felé állt egy hatalmas kapu, a Porta Praetoria, melynek egy emeletnyi magasságban fennmaradt romjai Regensburg legjelentősebb római látványosságai közé tartozik. A kaputornyokon és a saroktornyokon kívül több kisebb torony tagolta a tábor falait. A római uralom megszűnése után, ha volt is hiátus a népesség kontinuitásában, az erőd fennmaradó falai között már a VI. században bajor törzsek telepedtek meg, és hamarosan újra fontos hatalmi központtá vált. 920-ban Bajorország első hercege Arnulf kibővítette a város falait, körülkerítve a nyugati külvárost is a mai Eiserner Steg gyalogoshídig. Ezzel a dunai fal 700 méter hosszúságúra bővült. Újabb négy évszázad múlva újabb erődfal-bővítés vált szükségessé, Európa egyik legnépesebb városában ekkor már körülbelül 40 ezer ember élt. Az arnulfi falak tövében keleten és nyugaton is újabb elővárosok épültek, 1320-ban ezeket csatolták a régi városmaghoz. Ezzel már két kilométeres hosszúságban követte a Dunát Regensburg 15 toronnyal tagolt fala, a távolság azonban legfeljebb pár tíz méter volt, ahol a védelem és a gazdaság érdekei ütköztek, ugyanis az összes dunai áruforgalmat a városfalak tövében kellett lebonyolítani, és viszonylag nagyszámú kapun és átjárón keresztül bejuttatni a városfalon belülre. Sőt, a városfalon látunk olyan tornyot is (Kräncherturm), amit a gazdaság szolgálatába állítottak és egy daruszerkezetet építettek a tetejére. 

Bahre városképén Regensburg városfalai előtt végig kiépített rakpartokat látunk, cölöpökkel és gerendákkal alkalmassá téve a gazdasági tevékenység számára. Ezen a szűkös területen hat fontosabb árucikk elkülönülő rakpartját figyelhetünk meg, ezek városrész, vagy utcanév formájában a mai napig fennmaradtak, annak ellenére, hogy Regensburg városfalait 1856-ban kevés kivételtől eltekintve lebontották. Közös jellemzőjük, hogy a Kőhídtól nyugatra elterülő városrészhez tartoztak. A termékek közül a só hatása volt a legjelentősebb a városképre, a Kőhíd mellett felépülő hatalmas, új Sóraktár mellett a túloldalon ott találjuk a régi, nem sokkal kisebb épületet is. Nyugat felé sorban következik a húsosok rakpartja, akik a Fleischtor-on keresztül jutottak be a városba, következtek a halászok kunyhói, mellette ott találjuk a borosok Weinlände rakpartját, akik a Weintor-on keresztül juthattak be falon belüli borpiachoz (Am Weinmarkt) ezt a részt a mai napig így hívják. Nyugat felé következett a vasasok és a faárusok rakpartja (Holzlände), a vasárut az Amberg környéki bányákból és olvasztókból hajón szállították, míg fában viszonylag bővelkedett a város környéke is, de a parti rakodás oka főleg az volt, hogy a rönkfát is egyszerűbb volt a Dunán úsztatni Regensburgba. Kavicsokon kagylóként csüngő ipart látunk a Kőhíd keleti pillérein, de ettől keletre is megfigyelhetünk gazdasági tevékenységet, a fennmaradt Keleti kapu előterében, a városfal tövében egy dunai vízenergiáját hasznosító lőpormalmot ábrázolnak. 

Mielőtt rátérnénk a Dunára, érdemes megfigyelni a képet benépesítő figurákat, akik között egyaránt találni férfiakat és nőket, valamint a társadalmi rendek minden képviselőjét. Modern böngészőkhöz hasonlóan állatokat is felfedezhetünk, találni itt vadon élőket és háziállatokat egyaránt. A szerző, Hans Georg Bahre még saját magát is ábrázolta társai körében a 17. ábrán, H.G.B. monogrammal. Van ahol halász sétálgat a kutyájával, horgászok üldögélnek a parton, kereskedők alkudoznak a rakparton, rakodómunkások roskadoznak teli puttonyuk alatt, lovasok vontatnak hajókat az árral szemben vagy éppen asszonyok mossák a ruhát a téglavető mellett, bóklászó kacsák és egyéb szárnyasok társaságában. Figyelemre méltó a növényzet is, bár a város maga jobbára fátlan, a külterületen felbukkannak kosárfonók által visszanyesett vízparti botolófüzek, de nagyon érdekes, hogy hagyták, hogy nagyobb fák nőhessenek a Kőhíd pilléreinek alvízi részein. 

Mivel a Kőhíd adta a város gazdasági jelentőségét, nem véletlen, hogy kiemelt szerepet kap Regensburg büszkesége Bahre látképén. Mivel a híd képe az évszázadok alatt sokat változott, jóval egyszerűbb, sőt, puritánabb lett, megszűnt rajta ez a barokkos nyüzsgés. 1809-ben háborús károk miatt lebontották az északi, stadtamhofi Fekete-tornyot, a két város határát jelző középső tornyot jeges árvíz rombolta le az 1780-as években. 1630-ban még megvolt mindkettő teljes pompájában. A hídnak két eltérő arculatot adott a téli Duna, és annak a pusztító jeges árvizei. A híd pilléreinek nyugati részén hatalmas kőtömbök szolgáltak jégtörőként, felaprítva a hídnak támadó jégtömböket. Ez rendkívül fontos volt a híd védelme szempontjából., ugyanis az 1130-as évek építészeti lehetőségei miatt a híd boltíveinek áteresztő képessége viszonylag korlátozott volt, még nyári időszakban is visszaduzzasztotta a Dunát, a vízszínesést pedig a déli oldalra telepített fa barakkok vízkerekei hasznosították, ezeket ma már ugyancsak hiába keresnénk, ahogy ma már fákat sem hagynának hídpilléren nőni. A hídról, csakúgy mint ma, szárnyhíd vezetett az Oberer Wöhrd nevű szigetre.

Ha volt felső sziget, kellett lennie egy alsónak is, erre egy fahíd (Die Hülzern Prucken) vezetett, melyet a Kőhídtól keletre építettek fel. A Fahíd élettartamát jelentősen növelték a Kőhíd jégtörői, az összetört jégtáblák valószínűleg kevesebb kárt okoztak benne és nem kellett minden jeges árvíz után újjáépíteni a pilléreit. Maradva az regensburgi anyagneveknél, az 1784 februárjában elpusztult fahíd helyére 1863-ban új építettek, amit nemes egyszerűséggel vashídnak neveztek el (Eiserne Brücke). 1630-ban a két híd között egy körülbelül 300 méter hosszú vízkormányzási művet látunk a Dunában, fakazettákból felépítve, kövekkel teleszórva, hogy az elzárt területen a hajósok könnyebben ki tudjanak kötni.

Bahre képén a blog szempontjából a legfontosabb részlet az első két képen látható. A két nagy, ma is létező Wöhrd mellett szerepel egy azóta eltűnt sziget is, a Bruder Wöhrd Regensburg keleti elővárosában. Az első két képen két különálló sziget látható, neve csak az egyiknek van. A kiszáradt és élővizes medreket, a felettük átívelő hidat hihetetlen részletességgel dokumentálták kacsákkal, bokrokkal partvédőművekkel együtt. E sziget helyzetét ma már nem lehet rekonstruálni, ahogy a rajta álló Szent Miklós templomot sem, melynek szerzeteseiről a sziget feltehetően a nevét kapta. 

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

A szelvények elhelyezkedése Regensburg korabeli térképén.

Így nézhetett ki tehát a Duna egy rövid szelete négy évszázaddal ezelőtt, így éltek a partján az emberek, és a képeket böngészve az ember arra gondol, bárcsak minden Duna-parti városról létezne egy hasonló!

A képek nagy felbontásban a Wikipédián: https://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Abri%C3%9F_der_Stadt_Regensburg_%281630%29?uselang=de

A Kacsa-sziget ellaposodó buckái

Történetét tekintve a pócsmegyeri Kacsa-sziget a viszonylag jól feldolgozott dunai szigetek közé tartozik, azonban a szemünk láttára feltöltődő holtág múltjában volt egy elvarratlan szál, még 2012-ben spekuláltunk azon, hogy vajon egy elhagyott BMX pálya buckáit láthatjuk a mederben, esetleg valami más áll a különös felszínformák kialakulása hátterében. 12 és fél év elteltével a buckák már koránt sem olyan markánsak, és a Fentről.hu-ra azóta feltöltött légifotók lehetővé tették az utolsó szál elvarrását, ami egyben arra is magyarázatot ad, miért van még egyáltalán vízborítás a holtágban, kisvíznél.

Nem lehet eleget hangoztatni, hiszen olyan ritkán ismert dolgok ezek, a pócsmegyeri Kacsa-sziget földrajzi név a helyi szájhagyomány alapján Karinthy Ferenctől származik, legalábbis Karinthy Frigyes író fia nevezi így először 1965-ben. A sziget történetével több írásban foglalkoztunk már, többnyire az eltűnés felé vezető út "miértjét" és a "hogyanját" tárgyaltuk, azonban ezeket megelőzően rácsodálkoztunk arra is, milyen érdekes, óriásteknősbékahát-szerű képződmények találhatók a holtág északi, azaz felső részén. Megvan ennek már egy évtizede is, sőt, egy és egy negyed évtizede, egészen pontosan. Ez normál esetben nem nagy idő egy dunai sziget életében a Gönyű-Paks szakaszon, hiszen vannak itt több ezer, illetve tízezer éves szigetek is. Azonban akik régóta olvassák a blogot, tudhatják, hogy már egy ideje nem beszélhetünk a szigetek szempontjából normalitásról, a folyószabályozás és a kavicsbányászat rendkívüli módon befolyásolta a Szentendrei-Duna ág szigetvilágát, többnek az eltűnése is az emberi tevékenységhez kapcsolható. 

Korábbi írásaink a pócsmegyeri Kacsa-szigetről:

• 2011. november. "Piros mint a kármin" - Utolsó pillantás a Kacsa-szigetre 
• 2012. október. A Kacsa-sziget rejtélyes buckái
• 2020. november. Csillagrombolók Karinthyékkal szemben 
• 2020. december. Haldokló Kacsa 

Most is az emberi hatásról lesz főként szó, valahol ott vesszük fel a fonalat, ahol 12 és fél éve elhagytuk, illetve azt a szálat is folytatjuk, amit csak három hónapja kissé északabbra, a Szentpéter-szigeteknél hagytunk el. 

2025. május 3-án, szombaton délelőtt, 141 centiméteres lassan apadó budapesti vízállásnál a Kacsa-sziget holtágának északi része száraz volt. Az északi rész tulajdonképpen két különálló mederszakaszra osztható, az északi csillagrombolótól a part felé vezető, valószínűleg egy ivóvízcsövet rejtő gáttól északra lévő erdőre, illetve a buckás alsó részre, ami azt jelenti, hogy a feltöltődés miatt a szigetet felülről nézve a parttal egybefüggő erdőség borítja, benne egy tószerű medermaradvánnyal. A buckák ma is megvannak, de mintha laposabbnak tűnnének, mint tizenkét és fél évvel ezelőtt. Ennek a legkézenfekvőbb oka valószínűleg az, hogy nem vízből bukkannak ki, mint a legutóbbi látogatáskor, amikor is Budapestnél valamivel magasabb, 172 centiméteres vízállást mértek, hanem szárazon állnak, és csak a legmélyebb gödrökben maradt némi itatónyi víz. 

Hogy jobban megértsük az utóbbi években lezajlott folyamatokat fontos leszögezni, hogy mindkét látogatás hasonló vízrajzi helyzetben történt. Mindkét esetben körülbelül 210-200 centiméteres budapesti vízállásról apadt napokon keresztül le a víz az adott szintekre. 2012-ben még ilyen helyzetben bőségesen volt víz, amiből a teknőchátak kidomborulhattak, most meg alig volt némi víz, a teknőchátak alacsony gerincek mentén egymáshoz kapcsolódtak. Valószínűleg zajlott némi feltöltődés, a mélyedésekbe egyre több hordalék gyűlt föl, kiszorítva a víz helyét, de az alig 30 centiméteres vízálláskülönbség nem indokolna ilyen drasztikus különbséget a két állapot között. 

A halmok így kevésbé látszódnak markánsnak, leginkább a rajtuk azóta felnövő keserűfüvek magasítják meg, bár néhány helyen fás szárú növények is megtelepedtek a buckákon. Közöttük nem a Duna csordogál, hanem az itt élő állatok tapostak ki maguknak egy keskeny csapást. 

A holtág déli részén egy nagyobb, egybefüggő víztest bújik meg az ártéri erdő ölelésében, csakúgy mint legutóbb. Különös belegondolni, hogy tulajdonképpen egy kavicsbányatavat látunk. Tőle délre nőtt fel a legfiatalabb ártéri erdő, lassan elzárva a holtág alsó torkolatát is, de már csak a bányászat felhagyása után. 

Légifotók alapján a mellékág mai arculatát kialakító emberi beavatkozás (ipari és kisipari bányászat) valamikor 1970 és 1990 között ment végbe, két ütemben.

1969. október 15-én egy egységes, bár kiszáradt sóderes medret látunk kisvizes időszakban (Budapest 110 cm) a pócsmegyeri oldalon, ahol a Kacsa-sziget növényzete éppen a csillagrombolót ostromolja dél felől, ahonnan csővezeték halad a parti árvízvédelmi töltés felé. A fehérre száradt mellékágban sehol sem sötétlik gödörben rekedt víz. 

Fehérre száradt meder 1969. október 15. (fentrol.hu)

Következő képen alaposan megváltozott a látvány, 1984. március 28-án (Budapest, 178 cm) a holtág alsó harmadát alaposan kikotorták, két részmedencében látunk vizet, de feljebb, a kőgát felé is mintha lenne egy kisebb gödör az árnyékok alapján. Keréknyomok vezetnek a gödörtől észak felé, a falu irányába, de az ivóvízkútnál a főág mentén is van néhány, elképzelhető, hogy ezen a partszakaszon is zajlott némi maszek kitermelés. A déli, nagyobb gödör mérete alapján arra lehet következtetni, itt (még az is lehet, hogy legális) nagyüzemi kitermelés zajlott, de egy-két éve már leállhattak vele, hiszen az alsó szakaszt egy természetes áramlási csatorna szeli ketté. Azonban ahogy haladunk az időben a jelen felé, úgy fordult illegalitásba a sóderkitermelés. 

A déli bányagödör 1984. március 28. (fentrol.hu)

Valamikor 1990 Környékén, de mindenképpen 1984 után jöttek létre a Kacsa-sziget buckái, a vízzel elárasztott formák alapján egészen biztos, hogy nem természetes úton. 1990. október 16-án (Budapest 160 cm) egy hamisszínes felvételen látjuk a sziget terjeszkedését, miközben a holtágban a lakosság a maga kavicsigényeit elégítette ki meglehetősen ad hoc módon, ahol éppen helyet találtak ástak egy gödröt és pakolták is az értékes építőanyagot az utánfutóra. Mindenesetre ez a látvány egy minden tervszerűséget nélkülöző, maszek kitermelés emlékét őrzi. 1990 után is zajlott ez a munka, néhány újabb gödröt mélyítettek közvetlenül a kőgáttól délre. Aztán három dolog történt, 1) a felnövekvő ártéri erdő lezárta a bejutást a területre, ahol egyre inkább szerves anyagban gazdag iszapos üledék rakódott a sóderra 2) megtiltották a folyó kavicsbányászati célú, ipari kotrását 3) létre jött a Duna Ipoly Nemzeti Park, melynek ugyan a Kacsa-sziget nem része, de több más környékbeli dunai sziget igen. 

A maszek meló 1990. október 16. (fentrol.hu)

Röviden összefoglalva tehát ezt a szálat is sikerült elvarrni, és bár a Kacsa-sziget egy újabb emberi beavatkozás nélkül valószínűleg soha nem lesz újra dunai sziget, a Szentpéteri-szigetekhez hasonlóan a természet itt, Pócsmegyernél is maga vette kézbe a bányászat utáni rekultivációs munkát, amit a maga komótos módján el is fog végezni.