2020. február 19., szerda

Koponyazátony


Koponyazátony (2018. november 16. 12:32 kép: Kaszás Gergő

Különlegesen szép drónos képeket osztott meg Kaszás Gergő az idei és tavaly őszi kisvizekről. Közülük is a legérdekesebb kép mintha egy ősi hüllő kopnyáját ábrázolta volna. Akár rejtvény is lehetett volna, hogy hol készült a felvétel, de bizonyára kevesen találták volna ki, mert ez a kőszórás nem is Magyarországon található. Ez a Süttői-szigetnél, de már a balparton, azaz Szlovákiában épült íves párhuzammű egy része, amely a süttői part felé tereli a hajózóutat. Ez a kép nem csak a formája lehet érdekes, de annak kialakulása miatt is. Mostani bejegyzésünkben ezt vizsgáljuk meg. 

Dunamocs alatt a partról indul a kősyórás, majd egy megszakítással, ahol a kisebbik ág némi vizet kap a főágból folytatódik egészen a Süttői-szigetdéli oldaláig. Legalább száz éve létezik és zárja el részben a folyó egyik ágát. A párhuzamművet egy keresztgát kapcsolta a parthoz egészen közelmúltig. 2006-2010 között ezt a mellékág-elzáró keresztgátat átvágták. A kitermelt terméskövet nem vitték messzire, két oldalt gúlában halmozták fel, így alakult ki ez a két különös párhuzamos kőszórás a koponya szemgödre mellett. 

Fél évszázaddal korábban (Fentrol.hu 1969. november 12.)


Mind a párhuzammű megépítése, mind pedig a keresztgát megbontása alaposan átalakította a Duna hordalékviszonyait. A szlovák oldali mellékág alaposan feliszapolódott, de a főági oldalon is jelentkezett zátonyképződés. Idővel a párhuzamművön rés támadt, egy ilyen hézagon utat találó áramlás alakította ki a koponya szemüregének gödrét. Kialakult egy további "gödör" is, egy jóval nagyobb üst, feltehetően a kersztgát megbontása révén. A kép bal oldalán jól látható, hogyan "szívja le" a megnövekedett vízhozam a párhuzammű előterében leülepedett hordalékot. Kisvíz idején ez különösen látványos jelenség, amely azt mutatja, hogy a Duna medre, ha emberi hatásra is, de állandóan változik. 

2020. február 12., szerda

Néprajz a Duna mentén


Amikor megjelent a hivatalos sajtóközlemény arról, hogy a Néprajzi Múzeumban befejeződött egy másfél évtizedes képdigitalizációs projekt, amelynek révén a már meglévő 37 634 fénykép és egyéb kép mellé további 35 ezer kerül került fel hamarosan a múzeum online böngészhető adattárba az első dolgom az volt, hogy a keresőmezőkbe begépeltem, hogy "Duna".

Dunai szellemek.
Aranymosó férfiak választó vályúval a kezükben állnak a Duna-parton. 1903. Forrás: Néprajzi Múzeum

Ha címre keresünk a már fenn lévő képek közül 103 találatot kapunk, ha tartalomra 49-et, ha pedig a készítés helyére, akkor 349-et. Ez viszonylag kevés, de ha esetleg konkrét dunaparti településekre keresünk további, száz évnél is idősebb ismeretlen képek bukkanhatnak elő a folyóról. Hogy miért fontos ez? 

Fát szállító hajó a Ráckevei-Dunán, Erzsébetfalvánál. Forrás: Néprajzi Múzeum

A blog kőkora óta velünk tartó olvasóink tudhatják, hogy a Dunai Szigetek a teljesen civil Fortepan, az állami Fentrol.hu rendszeres felhasználója és lépten nyomon elmondjuk mindenkinek, hogy az ilyen kezdeményezések miért elképzelhetetlenül fontosak nem csak a Duna szigetei, de a közös múltunk feltárása miatt is. Ugyanez vonatkozik a mapire.eu és a hungaricana.hu gyűjteményekre is. Ebbe a sorba illeszkedhetne a Néprajzi Múzeum gyűjteménye, de ők inkább úgy döntöttek, hogy az MTI útját követik.

Ami nem vezet sehová.

Halász háza előtt a kisoroszi Dunaparton kiterített száradó húzóháló 1952. Forrás: Néprajzi Múzeum

Pedig a néprajzi képgyűjtemény olyan arcát mutatja meg a Dunának, és az országnak, ahogy még sohasem láttuk. Még én sem. Eszembe sem jutott például, hogy mondjuk a dunai halászokról írjak, ahogy Pentelén szárítják a hálójukat az '50-es években a Szalki-szigettel áttellenben. Most, hogy eszembe jutott se tudnám ugyanis mivel illusztrálni, mert 1, a már fenn lévő képek többsége közepén egy jókora vízjel van, amit el lehet ugyan távolítani, de jobb lenne, ha nem kéne. 2, ha el is távolítjuk a vízjelet a képek olyan használhatatlanul pixelesek, mint ahogy az a fenti, kisoroszi képen látható. Szerencsére a Néprajzi Múzeum már nem követi ezt az eljárást, sőt visszamanőleg is igyekeznek kigyomlálni ezeket. 

Az elsüllyedt Orsova, pontatlan, 1982-es dátummal (1970-ben elárasztotta a Vaskapu erőmű). Forrás: Néprajzi Múzeum

A másik probélma az, hogy ha beírom a keresőbe, hogy "Duna" akkor feljönnek olyan képek is, mint a Csongrád megyei Kiskundorozsma (Duna-Tisza köze) és Hajdunánás. Utóbbi pedig már a tiszán is túl van. Szerencsére az olyan képek, mint az alábbi az elárasztás előtti Orsováról, sok mindenért kárpótolnak. 

Szerb ortodox vízszentelés a Dunán, Budapesten. 1906. Forrás: Néprajzi Múzeum

Mindenképpen örömteli, hogy, a Néprajzi Múzeum saját sajtóközleménye szerint, a 2019 január óta felkerülő képek már nem tartalmaznak vízjelet. Sajnos egyelőre ezek a képek vannak kisebbségben. A múzeum által őrzött fényképek természetesen felhasználhatók, erről a honlapon lehet többet megtudni: https://www.neprajz.hu/gyujtemenyek/reprodukcios-szolgaltatasok.html.

Ez egy szenzációs kordokumentum-gyűjtemény, szeretettel várjuk az újabb fényképek feltöltését!


Kapcsolódó cikkek:

2020. február 6., csütörtök

Tipik az "Old Man River" partján



2019. január 28-án, az Andrássy úton található Írók boltjában különös könyvet mutattak be. A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum által kiadott, közel 300 oldalas, nagyméretű "Indiánok a Duna Partján" c. kötet több szempontból is fontos kiadvány. Annak ellenére, hogy tartalma egy mondatban összefoglalható — felnőtt emberek indiánosdit játszanak  nyaranta a Duna partján — sokkal többről van itt szó. Sőt annyi mindenről, hogy a címben is szereplő Duna is csak egy, de fontos, mellékszála a történetnek, amely színpadot és hátteret nyújtott 70 éven keresztül kisebb nagyobb megszakításokkal zajló nyári táborozásoknak. 

Az Indiánok a Duna partján egyszerre kalandregény, művészettörténeti, néprajzi, életrajzi könyv egy orientalista, indológus tudósról, és társairól, akikkel megélte fiatalkori olvasmányait. A szerteágazó ismeretanyag a bevezető mellett 9 tanulmányból épül fel. Megismerkedhetünk az európai indiánkép átalakulásával; az első találkozást utáni negatív benyomásoktól egészen az Karl May írásaiból ismert eszményi indiánképig. A két világháború közötti időszakban ez az eszmény vált uralkodóvá, a legigazibb sportembert jelentette, akit jellemzett a bajtársiasság, lovagiasság, emberség, egyfajta nemes igénytelenség, testgyakorlás, szépérzék és a természettel összhangban élt élet. 

Baktay Ervin, a későbbi India-kutató tizenhat éves korában látogatott el először a Vadnyugatra. Nem kellett sokat utaznia, ugyanis a Buffallo Bill és utazó társulata elhozta azt 3 vasúti szerelvénnyel Magyarországra. Budapesten kívül olyan vidéki városokban is felléptek, mint Békéscsaba vagy Szentes. A maga korában párját ritkító látványosság egy életre elcsavarta az ekkor még Gottesmann-nak nevezett Ervin fejét. Magát a látogatást a könyv második tanulmánya mutatja be. 

Egy további tanulmány az indián romantikával közel egy időben Magyarországra begyűrűző cserkészmozgalmat mutatja be. Amerikában indultak el azok a cserkészmozgalmak, ahol a tagok indián életmódot folytattak, majd ez lassan átszivárgott Európába is. E mellett mindenképpen meg kell említeni egy másik hazai mozgalom felfutását; ez pedig a dunai vízisport kultúra a csónakházakkal, élettel teli révcsárdákkal, zátonyon bronzbarnára sülő napozó csodabogarakkal. Mindezt ötvözték a dunai indiánok. 


Ahelyett, hogy szóról szóra leírnám mi áll a könyvben (bár nem lenne butaság, hiszen, amikor a könyvbemutató után 2 nappal megvettem a kiadványt az írók boltjában már elfogyott és a Hopp Ferenc Múzeumban is csak egyetlen példány maradt) lássuk mit is tanulhatunk a dunai szigetek fejlődéséről egy indiános könyvből! 

Baktay 1924-ben alapította meg Loaferstownt, azt az arizonai kisvárost, ahol még lexikont is kiadtak.  Ez a virtuális városka eleinte ott állt, ahol a vadnyugati ruhákba öltözött tagok éppen össze tudtak gyűlni, hol egy műteremben, hol egy tag lakásán. A dunai indián törzs megalapítására azonban Baktay első Indiai útja után, 1931-ben kerülhetett sor, amikor is elhatározták, hogy a gyűléseiket kiviszik a természetbe, távol az emberektől, ahol maguk közt lehetnek.

Elősyör Zebegényben, az "Old Man River" partján ütöttek tábort, de a zavartalan nyarlás nem jött össze, ugyanis a helyiek gyakran felkeresték a "bolond pestieket". 1933-ban csendesebb helyet kerestek és találtak; Nógrádverőcével szemben a Verőczei-, vagy más néven Szunyog-szigeten. A táborlakók leírásából és elbeszéléséből kitűnik, hogy az 1930-as években a dunai szigetek egyáltalán nem úgy néztek ki mint manapság. Ott, ahol ma feliszapolódott mellékágakat találunk még élő folyóágakban lehetett fürödni, kenuzni és szomjat oltani. Ezeket az ágakat még nem zárták el kőszórással, így a bejutás sem volt egyszerű. A szigeteket nem áthatolhatatlan ártéri erdő borította, hanem rétekkel, legelőkkel megszakított facsoportok. Ahol a dunai indiánok a saját kezük munkáját dicsérő tipiket felállíthatták. Egy ilyen tábor egész nyáron fennállt, legfeljebb a  résztvevők cserélődtek a szabadságuk időtartama alapján. 

Nógrádverőcén azonban élénk vízisportélet zajlott, gyakran átjártak a helyiek csónakkal a szigetre, ezért az indiánok újra felkerekedtek nyugalmasabb szigetet keresve. 1935-től a törzset a Kismarosi-szigeten találjuk. A sziget közepén hatalmas tisztás állt, fákkal körülölelve, a mellékág még nem volt elzárva, így a helyiek látogatására sem kellett számítani. 1937-ben azonban megszűnt az idilli helyzet, megépült a mellékágban a zárás és e helybéli parasztok bejutottak a szigetre. Az indiánok tisztását beültették kukoricával, a mellékág eliszaposodott ezért hamarosan új helyszín után kellett nézniük. 

1940-ben a váci püspökség gazdasági igazgatója felajánlotta, hogy költözzenek a váci Kompkötő-szigetre, amely ekkoriban még a Duna kellős közepén állt. Ez a sziget akkoriban is viszonylag erdősült volt, nagyobb rét nélkül, ezért itt a tipiket egy vonalban kellett felállítani. Érdekesség, hogy a Kompkötő-szigeti táborozás másokat is megihletett; itt játszódott például a "Mi történt a Kompkötő-szigeten?" c. ifjúsági regény is. A következő évben a püspökség a maradék szabadon álló területet is beültette fákkal. A helyhiány és a világháború eseményei miatt a Nógrádverőcére visszaköltöző tábor 1943-ban megszűnt. 

A világháború után 1948-ban gyűltek össze ismét az indiánok újra a Kismarosi-szigeten, ahol 1949-ben a nyári árvíz szinte a teljes szigetet elborította. Szárazon csupán egy néhány négyzetméteres terület maradt, amin a táborozóknak meg kellett osztozniuk az életben maradt kisemlősökkel és bogarakkal. 1951-ben a Kismarosi-szigetből kanadai nyár faültetvényt létesítettek, a táborozás ismét ellehetetlenült. 

A következő és egyben utolsó táborhely a Verőczei- és Kompkötő-szigetek között található Kőgeszteri-szigeten alakult meg, ahol még fennmaradt a természetközeli állapot. Ekkorra a Duna vize már ihatatlanná szennyeződött, az indiánok kénytelenek voltak vízműves kutatkból ivóvizet vételezni. Baktay Ervin 1954-ben táborozott utoljára az indiánokkal. 

A könyvben külön fejezetet szenteltek az indián tábor mindennapi életének, és további fejezet foglalkozik a törzs által létrehozott anyagi kultúrával. A tábor megszűnése után a sátrak, ruhák, fejdíszek, használati tárgyak tömkelege eredetileg Kisorosziban kapott helyet, de onnan a helybéliek érdektelensége miatt 2013-ban Baktay Ervin szülővárosába, Dunaharasztiba került a gyűjtemény és ott látogatható mind a mai napig.


74 év a Dunán nagy idő. A könyvből kirajzolódik az indián táborokkal egy időben lezajlott folyószabályozás és annak minden következménye. Azok, akik minden évben heteket, hónapokat töltöttek el a folyóval saját szemükkel láthatták, hogyan változik a táj, hogyan változik a szigetek hasznosítása. Keresztgátak épültek, erdő nőtt fel olyan Duna medrekben, ahol az indiánok annak idején Magyarország első kenujával evezhettek. Viszonylag gyorsan átalakult az egész dunai táj. 

A tábornak végül 2003-ban a Vízművek adta meg a kegyelemdöfést; lezárták az "illetéktelenek" elől a Kőgeszteri-szigetet, a Szentendrei-sziget oly sok más részéhez hasonlóan. A dunai indiánok legutolsó táborhelye 2005-ig a Kisoroszival szemközti, táborozásra amúgy alkalmatlan Dunaparton állt. Ez után a törzs tagjai már csak olyan alkalmakkor gyűltek össze, mint a Baktay Ervin indián könyvének bemutatója.

Az Indiánok a Duna Partján c. kötet méltó lezárása és összefoglalása a Baktay Ervin által útjára indított társaság emlékének. Nálam már meg is van a helye a Winnetou mellett a polcon (természetesen nem a Szinnai-féle verzió mellett).


Kapcsolódó cikkek:

https://dunaiszigetek.blogspot.com/2014/05/az-india-kutato-indian-tabora-kismaroson.html
https://mandiner.hu/cikk/20200130_indianok_a_duna_partjan
https://www.magyarmuzeumok.hu/cikk/muveszetrol-konyvek-kozott-indianok-a-duna-partjan-baktay-ervin-indian-konyve

2020. január 28., kedd

Gyerünk a Pokolba!


Vác az egyik legszebb, ha nem a legszebb dunai panorámával rendelkező magyar város. Kár, hogy a Duna fölé magasodó sikátorok mögött emelkedő templomtornyokat koronázó dombvidék legjobb, több száz éves kilátóját 2005-ben lebontották. 

Pokolfürdő vendéglője 1935. (Fortepan 62240 A R)

Ha valaki teljes képet szeretne kapni Vácról át kell lépnie a város közigazgatási határait és kompon Tahitótfaluba kell mennie. Ma már be kell érnie a parton való bámészkodással, de régebben ezt kulturált körülmények között egy fröccs ill. sülthús társaságában is megtehette. Ugyanis itt, a Duna túloldalán állt a Pokol Csárda, vagy régebbi nevén a váci révcsárda, amelynek teraszáról a vendég beláthatta az egész kanyarulatot, amelynek homorú oldalán színpadként magasodik a barokk műemlékeiről híres város. 

Wirtschaftshaus und überfuhr (W.H.) 1778.

A Dunai Szigetek blog indulása óta kitüntetett figyelem jut a dunai révcsárdáknak. Azaz leginkább a hűlt helyüknek, ugyanis ezek az hossz és keresztirányú dunai forgalomra telepített épületek kihalófélben vannak. Sajnos 2005 óta a Pokol csárda is nem más, mint egy kihalt példánya ennek az épület-fajnak. Ugyancsak kitüntetett figyelmet kapott a Pokol-csárda közvetlen környezete, hidrológiai és régészeti szempontból is. Itt állt a középkori Vácréve falu, nem messze innen található a parton heverő tegulákról felismerhető Bolhavár, innen északra, a nadrájszíj-parcellák alatt lapul a török-korban elpusztult Torda falu, amely település nevét egy közeli sziget őrizte meg. Volt szó a Révész-sziget nevének változásairól, és ez a téma vissza is vezet minket a Pokol-csárda név eredetéhez. 

A Pokol csárda épülete és a révátkelés új lehajtója 1968-ban. (fentrol.hu)

Gánti Tibor "Eltűnő szigetek" c. könyvéből ismerjük a csárda névadásának egyetlen történetét. E szerint valamikor az 1880-as években az addig egyszerűen váci révcsárdának nevezett vendéglátóipari egységnél egy lampionos felvonulás idézte meg Kháron, az alvilág révészének útját a pokolba. A résztvevők a váci oldalon található Buki-szigetnél szálltak csónakba és a rakétákkal, lámpásokkal megvilágított éjszakai égbolt alatt eveztek át a csárdához. A busójáráshoz hasonlítható átkelés olyannyira sikeres volt, hogy nem csak a csárda, de a felette található szigetre is átragadt a "Pokol" mint újdonsült földrajzi név. Amit jó nagy betűkkel fel is festettek a csárda alatti támfalra. 

Különösen pikánsnak tűnhet ez a név tekintve, hogy a túlsó parton magasodott a dunai panorámával rendelkező váci püspöki palota. Gánti Tibor érdekes története szerint az 1940-es években különösen bántotta a püspök szemét ez a látvány, de a vendéglő bérlője nem volt hajlandó megszabadulni az ismert márkanévtől, ezért halványan lemeszelte a pokol feliratot, így az el is tűnt meg nem is. 


A váci püspökség más módon is kapcsolódott a csárdához. Egyes források szerint a rév és a csárda 1700 óta a püspökség tulajdonában volt, 1713-tól kezdődően a város bérelte. A bérleti szerződést három évente újították meg. E forrás szerint a révcsárda legalább 320 éves lenne idén, de elképzelhető, hogy már korábban is fennállt.  Más források szerint az egykori révcsárda a Zichy család tulajdonában volt a XVIII. században, amit ugyancsak a város vett bérbe és adott tovább alhaszonbérlőknek. Ez a két állítás természetesen nem zárja ki egymást. 



A csárda épülete közvetlenül a révátkelő tahitótfalusi oldalától délre helyezkedett el. A komp éppen a csárdánál tette ki az utasokat. Ha folyamkilométer alapján szeretnénk betájolni, akkor az 1679-es táblát kell felkutatni. Ez a terület alapvetően dunai ártér volt, a nagyobb árvizek, ugyanúgy mint a szomjas és éhes vendégek, rendszeresen tiszteletüket tették az épületben. Talán csak a régi tulajdonos, vagy a bontást végzők tudnák megmondani, hogy milyen építőanyagból álltak a falai, de egészen biztos, hogy nem vályogtéglából épült, hiszen azt akár egyetlen jeges árvíz romba dönthette volna, de arról, hogy valaha összedőlt volna az épület nem találtam feljegyzést. 

1963. BAUER SÁNDOR Fortepan 109863

Héjjas Pál és Horváth M. Ferenc: Régi képeslapok - Old postcards - Alte Ansichtskarten, c munkájában így ír a váci fejlesztésekről az amúgy Tahitótfaluhoz tartozó területen: 

A csárdát, a hozzá tartozó 20 kat. hold területtel együtt 1903-ban vásárolta meg a város Éles Gusztáv budapesti lakos örököseitől. 1904-ben verandát, tekepavilont és 2 tekepályát építettek, továbbá voltak itt teniszpályák és tornaeszközök is. A Váci Sportegyesület kérésére még ugyanebben az évben területet jelöltek ki labdarúgópályának, mivel „az ifjúságnak a testgyakorlatban és a testedző játékban gyakorlása valóságos közérdek." 1922-ben fürdőzésre alkalmas területet jelöltek ki. A háború előtti nagyobb beruházásként 1938-ban lelátót építettek a sportpályához.

A sportpályáról remek képek találhatók a Fortepanon, ahol éppen a budapesti német birodalmi iskola sportrendezvénye zajlik. 

Kilátás a Barátok templomára 1963. BAUER SÁNDOR Fortepan112726

Gyerünk a Pokolba! szólt a váciak mondása, amikor kikapcsolódásra vágytak és egy pillantást vetettek volna városukra. A csárda mellett egy hat holdas erdő terült el, amely megfogta a nyugati és északnyugati szeleket, az 1900-as évek elejétől több idegenforgalmi beruházás is zajlott a területen, melyek egy ma arra járó számára teljesen elképzelhetetlenek, hiszen közülük már minden az enyészeté lett.  
"Vác szórakozó-, és nyaralócentruma a Duna túlpartján lévő Pokol-sziget volt. Rendszeres kishajó-forgalom kötötte össze a két partot. A Fürge nevű csavargőzös, illetve a komp hétvégenként váciak sokaságát szállította át a szigetre. Itt lehetett strandolni, a vendéglőkben étkezni, sportolni, vagy futballmeccsen szurkolni a kedvenc csapatnak. Voltak, akik a homokos fövenyű strandra készüllek, míg mások csak sétálni, tekézni vágytak. A strandfürdő mellett panzió, weekend-telep és csárda is várta a vendégeket.
A csárdánál rendezett nyári mulatságok népünnepély-jellegűek voltak. A zene és a tánc mellett különféle játékokkal, versenyekkel, tombolával gazdagították a műsort a rendezők. 1890 augusztusában a Pokolban tartottak népünnepélyt a váciak. Kishajókon jutottak át a túlsó partra, ahol már hangos cigányzene várta az érkezőket. A sátrakban — vendéglősök helyett — váci leányok kínálták a különböző finomságokat, köztük az ízletes váci borókai. A program színes volt, körhinta mellett különféle versenyeken - rúdmászás, hengerlejtés, evezős verseny, úszóverseny - is összemérhették ügyességüket a vendégek. A legizgalmasabb természetesen a szépségverseny volt. Az estet tánc — táncverseny — és tűzijáték zárta. "
 

Csukovits Anita - Forró Katalin szerk.: Duna. Az ember és a folyó 2008.

Étlap 1934-ből. (forrás)

"Az épület déli oldalán hatalmas uj födött tánczterem áll, s az előtte elterülő kerthelyiségben van két födött kuglizó, a dunaparton pedig egy díszes kilátó pavilion. A Pokol csárda előtt, közvetlenül a Duna partján fekvő és kőfallal ellátott magas teraszról, mely a forró nyári napokon már a korai délutáni óráktól kezdve árnyas és hűvös, festői látvány nyúlik az ősrégi püspöki városra, a Mátra végső nyúlványaira, Nógrád és Hontmegyék messze kéklő hegyeire s fejedelmi folyónkra. A csavargőzös minden fél órában szállítja az utasokat s a MÁV budapest-marcheggi vonalán közlekedő vonatok menetrendjéhez is alkalmazkodik. Minthogy a kikötő éppen a Pokol csárda mellett áll, azt az utas közönség el nem kerülheti. E mellett, minthogy a kisduna mellől 30 percznyi kényelmes séta után elérhető a Pokol csárda, a szent-endrei sziget nyaralói számtalanszor felkeresik a Pokol kényelmes helyiségeit, hogy az onnan nyíló felséges kilátásban gyönyörködjenek, s a tiszta és pormentes levegőt élvezzék. A fővárosi, váczi közönségnek, a szigetrészi nyaralóknak legkedveltebb kiránduló helye a Pokol csárda, mely azonban télen, ha a Dunát hatalmas jégpánczél borítja, szintén keresett hely." 
Váci Hírlap 1912-02-04 / 10. szám

A Pokol csárda dunai homlokzata a lebontás előtti években (forrás)

CSÁRDA, CSÁRDA, POKOLCSARDA!

Csárda, csárda, Pokolcsárda,
Ki keresztelt ily furcsára?
De mit kérdem, hiszen értem:
Csalfa volt egy kis lány régen,
Poklot érzett itt utána
A gazdája, bús gazdája...
Csárda, csárda, Pokolcsárda!

Csárda, csárda, Pokolcsárda,
Beléd jöttem én is máma,
De ha nem is iszom itten,
Pokol éget úgyis itt benn .
S a szívemnek e poklára
Kárba vesz a borod, kárba,
Csárda, csárda, Pokolcsárda!

Csárda, csárda, Pokolcsárda,
Minden csárda a világba !
Azzá tette egy kis angyal,
Ki szebb, mint a kelő hajnal,
Csak a hűség nem barátja,
így maradtunk árvaságra,
Csárda, csárda, Pokolcsárda !

Csárda, csárda, Pokolcsárda,
Mit kacsintgatsz a Dunára ?
Te is bele kívánkozol ?
Ott vár a másik pokol!
A pokolnak nincs határú
Se itt, se a másvilágba,
Csárda, csárda, Pokolcsárda!

Szepessy László.

Az új "csárda" torzója 2010-ben. 

A második világháború után a csárda második fénykorát élte. Annak ellenére, hogy strandja a Révész (Rabok, Pokol)-sziget lezárása miatt eliszaposodott helyt adott nemzetközi főzőversenynek és ha igazak a városi legenda maga Nyikita Hruscsov is tiszteletét tette itt egy ebéd erejéig, amikor 1964. áprilisában a Rákóczi kirándulóhajó kikötött Vácott. 

Jó lett volna leírni végszóként, hogy "Még megmenthető lenne a Pokol-csárda!", de ez ma már elképzelhetetlen. Több mint három évszázadon keresztül szolgálta az itt átkelőket, révészeket, hajóvontatókat, a strandolókat, kirándulókat, nyaralókat, váciakat, tótfalusiakat, vagy a messze földről érkezőket. 2005-ben bontották el, legalább is egy 2004-es googleearth felvételen még látszódik. Ma a helyén egy üres, emeletes épület áll. A rév sem áll meg már mellette, a folyószabályozás feliszapolta a híres strandját, a sportpályát és az úttörőtábort benőtte a dzsumbuj. Ha ember vetődik is erre már nem a panorámában gyönyörködik, hanem inkább menekülne mielőbb erről a gyászos helyről, ahol már nincs semmi ami marasztalná a dunai vándorokat. 


Ajánlott és felhasznált irodalom:

Kommentben várjuk olvasóink emlékeit a "Pokolról", egészen biztos, hogy sokan emlékeznek még az itt töltött időkre!

2020. január 20., hétfő

Kandán innen, Kandán túl


„Az Kanda pediglen eltöltessék, közönséges akarattal el végezték és annak eltöltése Dobszóval publikáltassék”

A Kanda fok és a bári kanyarulat 1778-ban.
A. pontozott vonal, amely a legnagyobb vízmélységeket köti össze.
B. Örvény, amely egyaránt veszélyes a hajózásra és alámossa a partot.
E. 1,5 kilométeres átmetszés (forrás

Mohács mezővárosa 1777. augusztusában vitatta meg a Kanda fok elköttetését. 1782. januárjában hasonló határozatot hoztak, tehát a fok még mindig megcsapolta a mohácsi Duna-ágat. De mi is ez a Kanda fok és miért volt fontos az elköttetése? Mostani bejegyzésünk apropóját egy 1778-as térkép adja, amely egy azóta elfeledett, szokatlan ívű kanyarulat emlékét is őrzi a Baranya vármegyében, Bár település alatt. 

Ezt a kanyarulatot manapság hiába keresnénk, nyoma sincs már. Sorsa tükrözi a magyarországi Duna-szakasz Paks alatti állapotát, ahol egyes kanyarulatfejlődések a laza üledéken egy emberöltő alatt végbemehettek. Főként úgy, hogy erre maga az ember is rásegített; például 1778 után Bár alatt. 

Bárnál, a Véméndi-patak torkolata alatt valamikor a XVIII. század derekán szokatlan módon fajult el a Duna medre. A jelenség leginkább egy turzásra hasonlít, ahol a folyó hordaléka egy lagúnát képezett az egykori mederből. Mintha egy sziget mellékága záródott volna el egy holtágat létrehozva, majd aztán a balparti meder a laza üledéken elfajult. Pontozott világos szakaszok jelzik az épülő partot, míg az erdős részeken az erózió volt a jellemzőbb. Ennek is kitüntetett pontja volt a Kanda fok, ahol a Duna árvizei átszakították a magasabb folyóhát vonulatát és egy fokot hoztak létre. 1778-ban a Bár alatti Duna egyenesen ennek a foknak vezette a vizét, ami egyfelől tovább erodálta a fok bejáratát, másrészt félő volt, hogy a Duna kanyarulatváltozásai következtében a Duna új medret alakít ki magának a Mohácsi-szigeten keresztül. A Dunájuk elvesztésétől való félelem is késztethette a mohácsiakat arra, hogy ezt a veszélyes kanyarulatot és fokot megszüntessék. 

A Kanda fok 1808-ban (forrás).

A beavatkozás remekül sikerült, habár a pontos évszám ismeretlen. Alig harminc év alatt a Bár melletti átvágást birtokba vette a folyó a régi magaspart mellett, a kanyarulatból pedig nem maradt más, mint egy zátony és egy holtmeder (Fűzfa-tó) a Kanda fok előterében. Elmosta a folyó az orr alakú "turzás jelentős részét is. A jobb parti szakasz rendbetétele már csak azért is fontos lehetett, mert ott haladt a hajóvontató út a bári telkek alsó végében. Ennek ellenére az 1818-as térkép részlete szerint a Kanda fokon továbbra is átjutottak az árvizek.

A Kanda fok és a rajta keresztülvezetett töltés nyomvonala 1865-ben. (mapire.eu)

De mi történt azzal a víztömeggel, ami árvíz idején a fokon átzúdulva bejutott a Mohácsi-sziget területére? Igen, víztömeggel, ugyanis a Kanda fok jelentőségét az is mutatja, hogy a mohácsiak a nyugati részét Kandafokon innennek, a keleti részt pedig Kandafokon túlnak nevezték. Amíg 1870-ben le nem zárták a Baracskai-Dunát, megnyitva a lehetőséget a mezőgazdaság térhódítása előtt a Mohácsi-szigetre számtalan fok nyílt mind a Mohácsi-, mind pedig a Baracskai-Dunáról. Ezek összeköttetésben voltak egymással, létrehozva egy szövevényes vízrajzi labirintust, amely az egész szigetet behálózta. A Kanda fokon az ártérre kiáramló víz összeköttetésben volt A Riha-tóval, utat talált keletre a Baracskai-Dunába és voltak ágai, amelyek a Bédánál tértek vissza a Mohácsi-ágba. 

Ez az összeköttetés új értelmezést nyert 1965-ben, a három hónapos árvíz idején. Annak ellenére, hogy a Kandát lezárták és árvízvédelmi töltést is keresztülvezettek rajta a folyó nem feledkezett meg egykori medréről. A lezárt fokok mindkét oldalán hasonló üledék található a mederben, amelyben a víz továbbra is összeköttetésben maradt a felszín alatt. Nagyárvízi helyzetben a lezárt fokok óriási veszélyt jelentettek a mentett ártérre. A víz túlnyomása a folyóvízi üledékben megindította a vízáramlást a töltés alatt. Ha ez a nyomás elég nagy volt, az áramló víz az üledéket is megmozdíthatta; buzgár formájában töltésszakadást okozva annak ellenére, hogy a felszínen ott állt a töltés.

Ez történt meg 1965-ben Kandafokon is, ahol százezer homokzsákkal, kettős szádfallal, fóliával és kővel fogták meg a magyarországi szakasz legnagyobb buzgárját. 

Medrek labirintusát rajzolják ki a parcellák a Mohácsi-szigeten, 1940-ben.

A következő évben látszólag egészen más esemény kapcsán került be a Kanda fok a hírekbe, ami azonban mégiscsak kapcsolatban volt a helyszín fok jellegével. 1966-ban itt állították üzembe a Mohács-sziget második vízkivételi művét (1454.1 fkm). Az öntözés szolgálatában felépült nyomócső percenként 120 köbméter Duna-vizet juttatott a fok által kialakított medrek helyén kiépített rendszerbe. A vízkivételi mű egyik feladata volt a Riha-tó ingadozó vízszintjének stabilizálása. 

Annak ellenére, hogy a bári kanyarulat több mint két évszázaddal ezelőtt eltűnt, és a Duna is egy kilométerre távolodott a településtől, a Kanda fok és a hozzá kapcsolódó mohácsi-szigeti vízrendszer a mai napig megvan és szolgálja az ármentesített terület mezőgazdaságát. 


Ajánlott és felhasznált irodalom:

2020. január 13., hétfő

Túllépni a Csele-patakon?


"A hely, ahol a hadsereg föl volt állítva, 
Mohácstól egy mérföldnyire feküdt, 
a mellette elfolyó Dunától fél mérföldnyire."

Ahogy közeledik a mohácsi csata fél ezredik évfordulója, egyre gyakrabban olvasni a csatatér kutatás legfrissebb híreiről, kutatóktól és lelkes amatőröktől egyaránt. Nem csak történészek, de geográfusok is vizsgálják a Mohácstól délre elterülő táj történetét. Az ő feladatuk az ötszáz évvel ezelőtti táj rekonstruálása, amelynek peremén mint akkor, most is ott kanyarog a Duna. A közös kutatómunka eredménye révén nem csak a csatatérre vonatkozó ismereteinket, a csata lefolyását ismerhetjük meg jobban, hanem a hidrológia szempontjából a korabeli Dunáról is egyre több részlet derülhet majd ki.

II. Lajos király holttestének feltalálása (Székely Bertalan festménye után - forrás)

A Dunai Szigetek blog viszonylag sokszor és sok szempontból foglalkozott már a mohácsi Dunával, de az 1526-os csata csak 2019-ben egy Index.hu-s cikk kapcsán került a figyelmünk előterébe. A Pécsi Tudományegyetem Természetföldrajzi Karának kutatói számos új hipotézissel álltak elő a Duna szerepével kapcsolatban (legutóbb: Pap Norbert, Gyenizse Péter, Kitanics Máté és Szalai Gábor: Mohács 1526 - A történelmi táj rekonstrukciója c. írása a Rubicon magazin 2020/01 számában, amelyet teljes egészében a mohácsi csatának szenteltek). Az ismeretterjesztő írások és előadások formájában korábban is megjelent hipotéziseket többen kritizálták azóta (például: B. Szabó János cikke, Hadtörténeti Közlemények 2019/IV.), ami azt jelzi, hogy a mohácsi csatatér és a Duna viszonyának kutatása még koránt sem ért minden kétséget kizáróan véget.

Egy hipotézissel mi is szeretnénk gazdagítani a csatatér kutatását. Véleményünk szerint a korabeli Mohács mellett kanyargó Duna-medrek rekonstruálásában hatalmas segítséget nyújthat a Mohácsi-szigeten található Riha morotvató földrajzi szempontú vizsgálata. Mostani blogbejegyzésünkben arra is rá kívánunk világítani, hogy a Duna korabeli medreinek feltárása segíthet a csatatér eseményeinek rekonstruálásában, miközben a hidrológia is rengeteg új ismerettel gazdagodhat a csatatér (had)történeti kutatásából. 
"A mocsár is nem egyet nyelt el mély örvényeiben: sokan azt mondták, hogy a király is ott pusztult el. Azonban később egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács fölött, fél mérföldnyire a Csele nevezetű falu alatt. Ezen a helyen akkor a Duna áradása miatt a szokottnál magasabban állott a víz: itt fulladt bele a vízbe lovával együtt úgy, ahogy fel volt fegyverkezve. Még mások is vesztek itt el, valamivel arrább találták Trepka András és Aczél István holttestét." (Brodarics István: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról
A korabeli településhálózat és Duna-medrek Drusza Tamás korábbi elképzelése alapján. (kép forrása)

A mohácsi csatatér egyik lelkes amatőr kutatója, Drusza Tamás novemberben kereste meg a blogot azzal a kéréssel, hogy segítsünk tisztázni hol folyhatott 1526-ban a Duna és  hol nem. A közös munka eredménye egy 2019 december végi poszt lett "A mohácsi csata rekonstrukciója" facebook oldalon. Az együtt gondolkodás során számos érdekes szempont merült fel, amelyek nem kapcsolódnak szorosan a mohácsi csatához, sokkal inkább ahhoz, hogyan lehet 500 év távlatából rekonstruálni egykori folyóágakat egy olyan ártéri területen, ahol a laza üledékek miatt meglehetősen gyors a kanyarulatfejlődés dinamikája. Talán az a legpontosabb válasz, hogy nehezen, de szerencsére rendelkezésünkre állnak viszonylag stabil támpontok; korábbi kutatási eredmények, térképek, leírások és hidrológiai párhuzamok. Történetünk valahol ott kezdődik, amikor Mohács környékén először megjelent a Duna.   

Dunai teraszok Mohács környékén

Földtörténeti értelemben a Duna nem is olyan régóta folyik Mohács térségében. Egészen a pleisztocén végéig a folyó a Vecsés-Kecskemét-Szeged irányú árkos süllyedéken a Maros irányában folyt. A Würm eljegesedés végén Ráckevétől Mohácsig több kisebb süllyedés térítette fokozatosan a Dunát a ma ismert észak-déli irányba. A Holocén kor körülbelül 10 ezer éves időtartamban a Duna a mai folyásirányához képest mind keleti mind nyugati irányban is eltért. Hat-nyolc ezer évvel ezelőtt a Duna például még a Kiskunsági-főcsatorna helyén folyt. Mohácstól nyugatra is megtalálhatók az ős-Duna nyomai. A Duna legnyugatabbi ága által alámosott félhold alakú magaspart a Csele-patak torkolatától Lánycsókon, Nagynyárádon és Majson keresztül éri el a Baranyavári-hegységet. Későbbi süllyedések visszatérítették a Duna medreket keleti irányba. 

Egy kevésbé markáns folyóterasz Mohácstól délre rajzolódik ki az 56-os út vonalától keletre. Az itt húzódó magaspart alacsonyabb és tagoltabb is a fent említettnél, A mohácsi csatához kapcsolódó területen, azaz a Duna jobb partján két nagyobb folyókanyarulat és a közé félszigetként ékelődő Kölked település alkotja. Ez egy éles természet- és gazdaságföldrajzi határ volt a történelmi időkben, ami elválasztotta egymástól a művelésre alkalmas és ártéri területeket. Ma már mentesített ártér a magaspart és a töltések közötti terület, de azelőtt a Duna árvizei rendszeresen elborították; mint ahogy Brodarics István leírása szerint 1526-ban a csata napján is:
"Mint fentebb már mondottuk, ezen a helyen óriási, széles síkság terül el, sem erdő, sem cserjék, sem víz, sem domb nem bontotta meg, csak bal felől, közötte és a Duna között volt egy iszapos, mocsaras víz, sűrű sással és nádassal, ahol utóbb sok halandó pusztult el. Velünk szemben hosszan elnyúló domb feküdt, mint valami színpad, e mögött volt a török császár tábora; a domb legalján egy kis falu templommal, neve Földvár." (Brodarics István: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról)
1526-ban az iszapos, mocsaras víz, sűrű sással és nádassal benőtt ártér egészen a kisebbik (kölkedi) folyóterasz lábáig kifutott (az más kérdés, hogy vajon Brodarics erre a területre utalt-e a leírásában). Ez az ártér azonban ezer esztendővel a mohácsi csata előtt bizonyíthatóan élő Duna meder volt. Altinum erődjét Kölkedtől északra a rómaiak közvetlenül a Duna fölé magasodó folyóhátra építették fel. Mivel a Duna jobb partján kiépült római "ripa" szinte mindegyik létesítménye közvetlenül a folyó partján épült (a nagyobb katonai táborok folyami átkelőket őriztek), kijelenthetjük, hogy a pannóniai Duna ott kanyargott közvetlenül a római erőd alatt. Ez már csak azért is volt fontos, mert az utánpótlás java része is folyami úton érkezett. Altinum elhelyezkedéséből mindössze a Duna római kori jobb partját lehet rekonstruálni, a több mint húsz kilométer széles ártért bebarangoló folyóágak meghatározásához komolyabb kutatást kellene végezni. Miután a római segédcsapatok 400 után elhagyták Altinumot a Duna még egy ideig ott kanyargott az erőd mellett, erre szolgál bizonyítékként a homorú partszakaszon épült erőd alámosott és leomlott keleti része. Azt nem tudni, hogy ez a folyókanyarulat mikor fűződött le, de következtetni lehet az erőd hiányzó részéből; ez az időtartam talán egy-két évszázad lehetett. 

Altinum erődje alatt az ártér az út túloldalán kezdődik (forrás)

Ugyanez a folyóterasz Kölkedtől délre is megtalálható; ezt az északinál jóval nagyobb és fiatalabb folyókanyarulat alakította ki. A Vizslaki-rétnek nevezett meder egy-két méterrel mélyebb az északinál, ez a szintkülönbség nem tűnik túl soknak, de míg a Kölkedtől északra található meder formáit részben felülírta a mezőgazdaság, addig a Vizslaki-rét mind a mai napig vizenyős terület. Ez a folyókanyarulat az altinumival legfeljebb egyidős, de inkább fiatalabb lehetett. Lefűződésének azonban már 1526 előtt meg kellett történnie, ha igaz rá az, hogy a korabeli források mocsárként írják le, ahová az 1526 augusztusi árvíz idején kiléphetett a folyó. Közvetlenül felette, a magasparton futott a római hadiút, melynek törökdombi megtörése jelezheti azt, hogy a Duna ezt a nyílegyenes utat egy ponton alámosta, futásának megváltoztatására kényszeríthette. 

Az említett két kanyarulat élő korában, amikor a jobb partot alámosta mindenképpen kevesebb vizet szállított mint a Mohács mellett elfolyó főág manapság, ugyanis:
A Duna valamivel Bátaszék fölött két mederbe oszlik: a nagyobbik meder Túlsó-Magyarországot hasítja, sík mezei területet, a kisebbik Bátaszéket és Mohácsot mossa, majd mindkét ág Mohács alatt összeömlik, és így szigetet alkot. (Brodarics István: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról)
Brodarics István idejében a Mohácsi-sziget még Bátaszéktől északra kezdődött, később a sziget felső csúcsa fokozatosan dél felé vándorolt; a XIX. sz elején már Báta környékén szakadt két ágra a Duna. Ez az állapot egészen a XIX. század első évtizedéig állt fenn, amikor a Báta-környéki folyószabályozási munkák következtében a vízhozam döntő többsége a Mohácsi-szigettől nyugatra folyt le, lassan elapasztva a régi főágat, a Baracskai-Dunát. Ez az elapadt ág azonban tovább őrizte a hozzá kapcsolódó közigazgatási határokat, Baranya vármegye keleti határa továbbra is a bácskai magaspart előtt kanyargott. 

Mekkora lehetett a középkorban a Mohácsi-Duna mérete? Ez évről évre változott a kanyarulatfejlődés miatt. Néhány tényező azonban nagy valószínűséggel megállapítható. A mai állapothoz képest a középkori Mohácsi-ág 
  • vízhozama kisebb volt, 
  • kanyarulatainak hossza nagyobb, ezáltal az esése kisebb; 
  • ebből következően sebessége is jóval lassabb volt
  • sekélyebb is volt, 
  • a sodorvonal pedig jobban kilengett a folyó középvonalához képest, azaz a Mohácsi-Duna hatalmas kanyarulatokat írt le 
  • továbbá az árvizek sem tetőztek olyan magasan, mint manapság, hiszen a hullámteret még nem szorították mesterséges akadályok közé.  


A mohácsi csatatér egy 1968-os műholdfelvételen.

Eddig kizárólag a Duna jobb partjára koncentráltunk, de ahhoz, hogy elképzelésünk lehessen, mekkora is lehetett a középkori Mohácsi-ág nem kell mást tennünk, mint átmenni kompon Mohácsnál a szigetre és felkeresni a Rihát. A Riha-tó jelenleg a Mohácsi-sziget legnagyobb morotva tava, mely akkor fűződött le, amikor a Baracskai-Duna volt a főág. Az első katonai felmérés 1783-as mohácsi szelvényén ugyan rossz helyen ábrázolják, de a lefűződés ekkor már kétségtelenül megtörtént. 

Ártéri felszínformák (forrás)

Mohácsnál a Duna medre laza üledékes, főleg agyag iszap és homok szemcseméret-tartományba esik. Hiányzik innen az a kavics, ami keménysége folytán stabilabb medret eredményezne. Laza üledékben egy folyó kanyarulatfejlődése is másképpen zajlik. Abban az esetben ha a folyó sodorvonala eltér a középvonaltól a folyó kanyarogni kezd. Tulajdonképpen ez a folyó természetes állapota, amikor a  víz a homorú partélt elmossa, miközben a domború partélen az elmosott hordalékot felhalmozza. A domború partszakasz nem egységesen épül, hanem periodikusan, mélyebb és magasabb felszínformák váltakoznak egymással. Ezeket a szakirodalom sarlólapos és övzátony sorozatként ismeri. Ez a sorozat rajzolódik ki a légifelvételen a Riha-tótól nyugatra; a világosabb sávok a magasabb, a sötétebb sávok a mélyebb térszínt jelölik. Ezen a területen a kanyarulat a déli partot fokozatosan elmosta, miközben az északit építette. A Duna szép ívű kanyarulata lassan dél felé vándorolt, majd valamikor túlfejlődött és átszakadt a keskeny földnyelv. Egy szó mint száz, amíg a kanyarulat át nem szakadt és a Duna megtalálta a mai egyenes útját délkelet felé a Riha-tó belső íve és az oda vezető, egyre keskenyedő földhíd a Dunántúlhoz tartozott.

A Rubicon cikkben a Pécsi Tudományegyetem kutatócsoportja 50 méteres szélességet feltételez a mohácsi ágnak, az ő elnevezésük szerint a "Szakadék-Dunának". Ez első olvasatra is rendkívül kevés. Az alaposan lecsökkentett vízhozamú Mosoni-Duna torkolati szélessége Vének alatt ennek jelenleg több mint kétszerese. Egy ilyen keskeny meder nem lett volna alkalmas arra, hogy a magyar hajóhad Mohácsot kikötőként használja. A Riha kanyarulata, amelyben egy középkori dunai sziget is lapul reliktumként (Por-sziget) ennél jóval szélesebb volt és még most is az. A nádas (és sziget) nélkül mért nyílt vízfelület eléri itt a 140 métert, de a lefűződés időpontjában ez a 200 métert is meghaladhatta. Véleményem szerint 1526-ban a Mohács mellett elfolyó Duna szélessége ehhez az értékhez állhatott közelebb. 

A mohácsi csata és a Mohácsi-sziget rajza (forrás)

Amennyiben a Riha szélességét vesszük alapul kizárhatjuk azt, hogy II. Lajos király a balparton, azaz a Mohácsi-szigeten fulladt volna bele a Dunába. Mivel a Budára vezető út Mohácstól északra közelítette meg először a Dunát, ezért elképzelhető, hogy a király ezért igyekezett éppen a Csele-patak torkolata közelében átkelni a túlsó partra. Oda, ahol még nem portyáztak török csapatok és ahol esetleg találkozhatott volna Szapolyai János erdélyi csapataival. De árvíz idején épeszű nehézlovas feltételezhetően nem ugrat bele egy kétszáz méternél is szélesebb megáradt folyóba a kilábalás reményével—úgy, hogy a túlparti ártér is víz alatt van, sőt még egy, a mohácsinál szélesebb ágat is át kell később úsztatnia, hogy elérjen Nagybaracskára—hacsak a törököktől való vélt vagy valós félelem nem kergeti bele a folyóba. Utóbbi esetben a halál  nagy valószínűséggel már a mohácsi oldali ártéren beállt. Ami visszatérve bejegyzésünk címéhez akár történhetett a Csele-patak torkolata alatt is. (A pécsi kutatók a halál pontos helyét a bal parton feltételezik, valahol a Szabadság-sziget mellett futó árvízvédelmi töltés vonala környékén.) Ha a Riha 1526-ban még élő meder volt, Mohács mellett egy sokkal kanyargósabb Dunát kell feltételeznünk, ami méreteiben a Tisza mai alsó szakaszához hasonlíthatott. Természetesen arra is megvan a lehetőség, hogy a Riha jóval több mint 500 éve lefűződött. Ebben az estben a későbbi medrek által bejárt terület jelentősen leszűkül, de még mindig egy 2-4 km széles ártérről beszélhetünk, ahol a Riha lefűződése után a Duna felülírta a korábbi medreit.


Ha a Riha tótól tovább sétálunk kelet felé, még Hercegszántó előtt egy érdekes analógiát fedezhetünk fel a Klágya és Kadia kanyarulatánál. Helyezzük át ezt a fenti ábrát Mohács környezetébe. Északkeletről, Szekcső felől érkezik a Duna Mohácsi-ága (Ferenc-tápcsatorna). Mohács városánál folyása megtörik és keleti irányban alaposan belemar a Mohácsi-szigetbe, ennek a kanyarulatnak maradványa a Riha (Klágya). Majd visszafordul nyugat felé és a szimmetria jegyében belemar a Dunántúl magaspartjába is Altinum erődfalai alatt (Kadia). Aztán Kölkedtől keletre vagy tovább folyik a már ismert medrében, vagy egy újabb kanyarulatot képez a Vizslaki-réten. Később a kanyarulat túlfejlődik és átszakad valahol közvetlenül Mohács alatt (hercegszántói zsilip) kiegyenesítve a medret délkeleti irányban. Ez a szakadás egyfelől lerövidíti a medret, másfelől megnöveli az esését és a munkavégző képességét. A finom szemcsés hordalék kimosódik, a meder kimélyül és a környező területeken a talajvíztükör is alábbszáll. Szárazabbá válik az ártér, a későbbi áradások pedig megkezdik a morotvák feltöltését, amely a főmederhez közel gyorsabban, attól távolabb (lásd Riha) lassabban megy végbe. 

Hipotetikus ábra Mohács környéki Duna-kanyarulatokról a Riha kanyarulatának átszakadása idején.

A Riha morotvája mindenképpen figyelemre méltó kiindulópont lehet a középkori Duna-medrek viszonyainak feltárásához és a mohácsi csatatér pontosabb meghatározásához, ezért érdemes lenne a Riha holtmedrét közelebbről — e laikus bejegyzésben leírtaknál alaposabban — megvizsgálni földrajzi és hidrológiai szempontból egyaránt.

2020. január 1., szerda

Egy évtized a Dunán - Ez történt a Dunai Szigetek blogon 2019-ben


10 év nagy idő egy ember életében is, nemhogy egy (réteg)blog szempontjából. Amikor 2009. augusztus 6-án megjelent az első írás még nem gondoltam volna, hogy 10 év múlva is létezni fog, sem azt, hogy országhatárokon belül és kívül is híre megy, más szerzők is csatlakoznak és ennyi dunai szigetre eljuthatok és ennyi ajtó kitárul a blog előtt. A mostani évzáró bejegyzés annyiban lesz rendkívüli, hogy a sikerek mellett a meg nem valósult dolgokról is beszámolok. 

Dunai szigetek műtárgyak fotópályázat. Gyurcsányi Ágnes: Szigetköz zúgó

Amikor 10 éve útnak indult a Dunai Szigetek blog, még teljesen egyedül voltam. Értem ez alatt a szerzőtársak és a család hiányát is. Idővel mindkettő alaposan megszaporodott és ez azt eredményezte, hogy azzal párhuzamosan, hogy egyre több ember vette ki a részét a blog működtetéséből azzal, hogy írt, ötletet adott, hozzászólt, lektorált, együttgondolkodásra ösztönzött. A család megjelenése, majd alapos kibővülése ellenben azt eredményezte, hogy a blogra fordítható idő (szigetek bejárása, könyvtárazás, személyes találkozók, konferenciák, cikk írására való felkérések) jelentősen csökkent. 2019-ben már két kézen lehetett csak megszámolni mennyi megkeresést kellett visszautasítani. Ez az idő egészen biztosan nem lesz több 2020-ban.

A meg nem valósult dolgok mellett beszámolhatok megvalósult dolgokról is. 2019-ben három olyan cikk is volt, amit külsős szerzőtől olvashattak: A ráckevei vízimolnárokról Nagy Attila írt két részletben, a Hárosi-szigetről pedig Bíró József. Mellettük fontos megemlíteni azt is, hogy a 49 megjelent írás közül elenyészően kevés volt az olyan, amiben valaki más rajtam kívül ne működött volna közre valamilyen formában, akár ötlettel, akár képpel, akár meghívással. Felsorolás nélkül is szeretnék nekik köszönetet mondani!

Wachau orra

2019-ben összesen 89498 oldalletöltést regisztrált a blog, ez napi 245-nek felel meg, összesen 84 országból olvastatok minket. 49 új írás jelent meg, ez nagyjából a heti egynek és havi négynek felel meg. Ezzel együtt már 670 cikk jelent meg a Dunai Szigeteken. 

Eocén bordák Nyergesújfalun

2019-ben bejártuk a tágabb Duna-medencét Ausztriától az Al-Dunáig, meglátogattuk a Szentendre-szigetet, a soroksári Molnár-szigetet, Bédát és a Gabriella-szigetet, felkutattuk az eltűnt kisoroszi révet, emlékeztünk a Háros-sziget katona múltjára, bemutattuk a vízimolnárok életét Ráckevén, vasúti sínek után nyomoztunk a déli országhatárnál az ártéri erdőben, de jártunk hordalékos Duna konferencián, találtunk egy érdekes árvízi emléket az Újpesti vasúti hídon és Nyergesújfalun egy ugyancsak érdekes földtani jelenségen osztozkodva írtunk a Pangea bloggal közösen.

A Ferenc József híd roncsai (ábra: NORBIT)

Olvasottság tekintetében érdekes jelenség játszódott le a blogon. 2019-ben a legolvasottabb írás oldalletöltést tekintve a tavalyinak mindössze 15%-a volt. A drasztikus visszaesésnek véleményem szerint két oka lehetett, egyrészt az írások nem jelentek meg szélesebb olvasóközönség számára, pl. nem számolt be róluk országos hírportál. Másrészt a facebook elkezdett pénzt kérni a megjelenésért, így valószínűleg a Dunai Szigetek követői közül csak kevesekhez jutott el egy megjelenő cikk híre. Ez úgy tűnik jövőre sem lesz máshogy. 2019-ben ezek voltak a legolvasottabb írások:


Kilátás a Helemba-szigetre a Kovácspataki-hegységből. Ekkor még nem borította el a szigetet az ártéri erdő.
Külön érdekessége a képnek a még meglévő Kis-Helembai sziget, amit azóta elkotortak.

2019-ben a szokásosnál sokkal kevesebb szavazat érkezett, ez talán betudható a szigetek relatív ismeretlenségének vagy annak, hogy a szavazás a kezdetektől lefutottnak tűnt és nem kapcsolódott hozzá olyan elkeseredett küzdelem, mint a korábbi években. 2019-ben kétharmados többséggel, a Rácalmási Nagy-sziget lett az "év dunai szigete", hetedikként a sorban, leelőzve a dunavarsányi Domariba-szigetet és a viszonylag ismeretlen nagyszentjánosi Erebe-szigeteket. Gratulálunk a nyertesnek! Utóbbi szigetet a Dunai Szigetek blog nevezte és az előző évek hagyományaihoz igazodva lett harmadik.  Íme a végeredmény:


Köszönjük olvasóinknak kitartó figyelmüket! Idén facebook közösségünk is tovább nőtt, immár 5600 követő felett tartunk már, ami bangladesi kamuprofilok nélkül kivételesen sok embernek számít.


Boldog új évet kívánok minden kedves olvasónak!

Szávoszt-Vass Dániel
Alsógöd

2019. december 30., hétfő

Attila sírja a zagytározó kazettáin legelő vadlovak szigetén


A címbe talán még bele lehetett volna illeszteni a semmibe vezető hidat, meg az ember által félig elárasztott, "dákosított" nevű al-dunai szigetet, ugyanis mostani írásunkban ezt a négy témát járjuk körül a romániai Ómoldova mellett található 345 hektáros Osztrovó (Oстрво=Sziget)-sziget kapcsán. 



Az Al-Duna "felső bejáratánál", Galambóc vára és a Babakáj-szikla felett, a moldovai medertágulatban található Osztrovó szigete, ahol a sziget utótagot akár el is hagyhatnánk, hiszen a szerb kifejezés önmagában is sziget értelemmel bír. Ugyan a sziget 1920 óta Romániához és nem Jugoszláviához, vagy Szerbiához tartozik, mégis szerb neve van. A román parton fekvő Ómoldova település sokáig szerb többségű volt, de az etnikai viszonyok, mint a Bánságban oly sok más helyen is a románság javára billent. Ez az átbillenés megfigyelhető a sziget elnevezésében is. A szigettel foglalkozó román nyelvű írásokban egyre több helyen bukkan fel a 

Decebal-sziget (Insula lui Decebal din Moldova Nouă

elnevezés a hivatalos "Ostrovul Moldova Veche" mellett. Ez az elnevezés nem kapcsolódik Decebal király kőbe vésett arcmásához, az innen távolabb, a Kis Kazán-szorosban látható, a Mraconia öbölnél. Sokkal inkább kapcsolódik a múlt átírásához, eldákosításához, de ez a téma már túlnő a Dunai Szigetek blog keretein.   

Az Ostrovo-sziget valamikor a XIX. század közepén

8 éve már írtunk a szigetről, azonban azt az írást több szempontból is meghaladta az idő. A cikkben szereplő hídról kiderült, hogy nem is híd, sőt a szigetet keresztül-kasul szelő töltések sem töltések. Hanem az Ómoldova feletti völgyben megbúvó Újmoldova rézbányászatához kapcsolódó létesítmények, amelyek a román rendszerváltás előtt komolyan fenyegették a sziget és az Al-Duna élővilágát. 

A "Zagyhíd"

Zagytározót a Duna kellős közepére? 

1989 előtt Romániában viszonylag kevés esélye volt annak, hogy környezetvédők megakadályozzanak egy természetpusztító bányászati, vagy bármilyen más állami beruházást. Az Osztrovó szigeten sem a környezetvédőknek köszönhetjük, hogy nem töltötték fel a Duna kellős közepére épített zagytározó kazettákat újmoldovai zaggyal, sokkal inkább annak, hogy 1989 után lemondtak erről a tervről, annak ellenére, hogy már a hídnak látszó szerkezet is megépült, amin keresztül a zagy a szárazföldről átkelhetett volna az Osztrovóra. 

A bánya, a zagytározó és a meghiúsult zagytározó

Két nagyobb kazetta található a szigeten, ezeket többé kevésbé víz tölti ki, amely csak a felszín (töltések) alatt van kapcsolatban a Dunával. Ezeket tekinthetjük a sziget tavainak. A töltések összekötik az Osztrovó két szigetmagját, az északi csúcson található összefüggő futóhomokos dűnékkel borított területet a nyugati oldalon, elszigetelten álló, hasonló eredetű Hunka-dombbal. Ez a kifejezés sem túl szerencsés, ugyanis a "hunka" szerbül ugyancsak dombot, halmot jelent.


Itt (is) van Attila sírja! 

A szép, szabályos, kurgán-szerű Hunka megmozgatta a környékbeli népek fantáziáját, különösen azokét, akik hallottak arról a legendáról, miszerint a hun nagykirályt egy folyó kellős közepére temették három fémkoporsóba. A pozitív felszínforma ennek az elméletnek némiképpen ellentmond, ezért a helyiek hozzáköltöttek a legendához. Eszerint Attilát valóban a folyómederbe temették, de meghagyták minden vitéznek, hogy egy sisaknyi földet hozzanak magukkal a temetésre. Ebből a fejenként egy sisak földből egy egész emberes halom emelkedett a folyóban. A tetejét szépen ellapogatták, majd távoztak. Bár ez a mozzanat ellentmond annak a legenda-részletnek, hogy a temetés szemtanúit helyben lemészárolták. 


Attila musztángjai

Attila király legendáját idézi a szigeten élő vadló-kolónia is. A helyiek ehhez is költöttek egy legendát: Attila kedvenc lova a gazdája halála után elszökött, hogy megkeresse a sírt, majd a sír tövében családot alapított és letelepedett. Utódai már közel százan legelésznek a Duna közepén. Ez a vadnyugati idill kissé profánabb módon jött létre, mintegy másfél ezer évvel Attila király halála után. Ezeket a lovakat ugyanis az ómoldovai szerb gazdák legeltették rendszeresen Osztrovón, még az 1970-71-es elárasztás után is. 1989 ebből a szempontból is törés Osztrovó életében. A román források szerint a szigetre járó lovas komp 1989 után egyszerűen megszűnt és a lovak ottmaradtak magukra, gazdátlanul. A történet valóságtartalmának valószínűleg csak helyben lehetne utánajárni, mint ahogy a Hunkára is alaposan ráférne egy georadaros felmérés, már csak a tetején látható épületmaradványok miatt is.


Az Attila-legendát, mint ahogy a Decebal-sziget elnevezést is azon helyi törekvések számlájára írhatjuk, hogy Ó- és Újmoldova városa lehetőleg a legtöbb magyar és román turistát tudja a térségbe, ezen belül a szigetre vonzani. A sziget hasznosítására 2019-ben készültek is tervek, szabadidőközponttal és környezetbarát anyagokból készült szállásokkal, így közel 200 új munkahely létesülhetne a szigeten,a mely még így is jobban járna, mint a zagytározókkal. 

Osztrovó 2004 óta természetvédelmi terület, de nem csak a szárazföld, hanem érdekes módon a környező Duna-meder is két méteres mélységig. Ebbe belatartoznak mindazok a területek is, amelyet a Vaskapu I-es erőmű kedvéért fél évszázada elárasztottak. A teljes védett terület így összesen 1627 hektár, aminek csupán 21%-a emelkedik a Duna fölé. Talán jobb lenne a szigetet nem beépíteni a turisták kedvéért, akik éppen a sziget érintetlensége miatt látogatnának el ide. 



Ajánlott és felhasznált irodalom, valamit a képek forrásai:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...