A népszigeti Illik Viktor legendája

A népszigeti Illik Viktorra nem igazán passzol a legenda kifejezés, nem fejezi ki eléggé kapcsolatát a Dunával, a tudását a Dunáról. A kalózkapitány-forma Illik Viktor egy intézmény volt Újpesten, és ez az intézmény a halálával atomjaira hullott szét, a dunai kapcsolat megszakadt és a fölhalmozott tudás elveszett. Pedig milyen jó lett volna kifaggatni a folyóról, halakról, receptekről, dunai történetekről, ehelyett nekünk kell a szétszóródott atomokat összegereblyézni a Népsziget alsó csúcsánál. 

Illik Viktor fókuszpontja mindannak, amivel a Dunai Szigetek blog foglalkozik; az eltűnt dunai vendéglátóhelyek, az eltűnőben lévő dunai szigetek és azok az emberek, akik együtt éltek a folyóval, és akikről a "legendás" sorozatunk szól; szunyogszigeti Hajnal Kolos, szürkőszigeti Petrik Béla és sólyomszigeti Rafás Máté, akiknek az életútjában több közös pontot is találni a Dunán kívül. A három említett dunai emberrel szemben Illik Viktor történetét, talán a fővárosi illetősége miatt, már többen megírták, jellemzően helytörténeti és vendéglátós-gasztronómiai szempontok szerint, ahol a Duna fel-felbukkant a háttérben, de nem kapott kiemelt jelentőséget, ezért ebben az írásban az eddig háttérben maradt részletek kapnak nagyobb súlyt. 

Ha egy címeren kellene röviden összefoglalni Illik Viktor életét, leginkább egy botolófűz kerülne rá. Ha valaki esetleg nem tudná miről van szó, ez egy olyan fűzfa, amit rendszeresen megtépáznak a kosárfonók, lenyesegetik róla a friss, egyéves vesszőket, aztán a gömb formájúra csonkolt fa a következő évben új vesszőket hajt, és ez így megy tovább, amíg a fa bírja. Illik Viktort a kosárfonókhoz hasonlókan tépázta meg rendszeresen az élet, hol sebesülés, hol ipari katasztrófák, hol balesetek, hol egy rendszerváltás tett neki keresztbe, de mindig felállt a legnagyobb bajból is, miközben rendszeres társasági életet élt, valószínűleg ez nagyban szerepet játszott abban, hogy mindvégig a víz fölött tudta tartani magát. 

Illik Viktorról több fényképről készült képeslap és újságcikk illusztráció maradt fenn, ahogy napbarnítottan, feltűrt ingujjal, szemén az első világháborús sérülés okozta kötéssel, kezében merőkanállal az általa vezetett vendéglőben, pontosabban halászcsárdában sürög-forog a bográcsok között. Ezek a képek élete derekán készültek, amikor egy rendkívül népszerű vendéglőt igazgatott az Újpest és Angyalföld által közösen birtokolt Népsziget (Angyalföldhöz tartozó) csúcsán. Élete kezdetéről keveset tudni, valószínűleg a Somogy vármegyei Barcson született 1891-ben, egy drávai halászcsaládban. Alig huszonegy évesen azzal került bele a hírekbe, hogy megszökött a katonaság elől, és hetvenkét társával együtt bujkált a sorozóbizottság elől [1]. Ennek ellenére az első világháborút nem sikerült kikerülnie, a kaposvári 44. "Albrecht-főherceg" gyalogezred második századában szolgált a keleti fronton szakaszvezetőként, majd őrvezetőként, ahol hősiességéért kitüntetést kapott [2]. Egy repeszsérülés miatt fél szemére megvakult, azóta viselte a fekete szemkötőjét, amely idővel védjegyévé vált, és végső soron lehetővé tette, hogy a háború után hadirokkantként megnyithassa a népszigeti vendéglőjét.

A népszigeti Illik-csárdát először 1929 márciusában említik a korabeli lapok, ám valószínűleg ekkor már évek óta működhetett a Szunyognak is nevezett szigeten. A hírekbe az éppen meginduló hajójárat kapcsán került bele először, ez a járat a Meder utca végét kötötte össze a Népsziget déli csúcsával, valahol ott, ahol ma a gyaloghíd található. Így a vendégeknek kilométerekkel kevesebbet kellett kerülniük a vasúti híd felé, ami nagyban megnövelte a váci úti villamos irányából érkező vendégforgalmat. Később motoros átkelőjárat indult az Újpesti hídtól is [3]. A hírekben fontosnak tartották megemlíteni, hogy a hajójárat megindításában szerepet játszott a háborús múlt, az engedélyek beszerzésében Csécsi Nagy Imre altábornagy segédkezett [4]. Illik Viktor hadirokkant múltja révén a vendéglátás mellett az újpesti társadalmi életben is szerepet vállalt, az újpesti hadirokkantak egyesületében alelnöki pozíciót töltött be [5]. Társadalmi érzékenységét bizonyítja, hogy a vendéglője alkalmazottai közé tudatosan keresett hadiárvákat, hadiözvegyeket havi 30-35 pengős fizetéssel, teljes ellátással és lakással [6]. 

Ekkoriban a halászlé egy pengőbe került, amit Illik Viktor maga főzött a saját, friss halaiból több bográcsban, a rossz nyelvek szerint a Duna vizéből [7] [8]. Ez az állítás bizonyára igaz lehetett, csak más értelemben, hiszen a népszigeti ivóvízkutak—mint ma is— a Duna vizét szűrték meg és szivattyúzták az ivóvízhálózatba. Az Illik csárda étlapja viszonylag rövid volt, lehetett kapni harcsából, kecsegéből és pontyból készült halászlét, rántott halat és hozzá túrós csuszát. A környék közbiztonságára és a tulajdonos eszességére is következtethetünk abból, hogy a tányérok és az evőeszközök az asztalokhoz voltak láncolva. A vendégkör elsősorban a környékbeli gyárak munkásai és városnegyedek kispolgári lakossága közül került ki. 

Ebben a korban a vendéglőlátogatás nem magányos foglalatosság volt, kirándulócsoportok, munkásközösségek jellemzően közösen és nagy tömegben keresték fel Illik Viktor vendéglőjét. Rendkívüli esemény volt a vendéglő életében az Ilona-napot megelőző nap, amikor a tulajdonos feleségének, Veres Ilonkának névnapját ünnepelték. Régi szokás szerint környékbeli cigányok százait kompozták át a szigetre, akiknek muzsikaszó mellett 3 mázsa halat dolgoztak fel, a felnőttek halászlevet kaptak, kenyérrel és borral, a gyerekek pedig rántott halat. A prímások és öreg cigányok először verses köszöntőket mondtak Ilona asszony tiszteletére. Utána a cigányok zenekarokra osztva, együttesen rázendítettek azokra a szép magyar nótákra, amelyek kedvenc nótái az ünnepeltnek. Az óriási dáridó végeztével minden cigány kapott egy pontyot hazafelé [9] [10].

Több száz darab ponty szétosztogatása meglehetősen "illikviktoros" dolog volt, két okból is. Nehéz elképzelni a bogrács mellett álldogáló félszemű vendéglősről, de a főváros legnagyobb adófizetői közé tartozott, Alfa Romeo márkájú autóval járt halászni, jövedelme lakástulajdonosok, részvényesek, igazgatók bérével vetekedett; 1935-ben több mint 33 ezer pengő évi jövedelme volt emellett 172 ezer pengős vagyona [11], egy olyan korban, amikor azt énekelték "Havi kétszáz pengő fixszel ma az ember könnyen viccel." A másik ok az volt, hogy Illik Viktor nem csak vendéglős volt, de főhalászmester is a Dunán, aki az esztergomi Halászati Társulathoz tartozó esztergomi és helemba-szigeti Duna-szakaszon bérelt magának három halászterületet, a saját maga által fogott halat úszó bárkákban tárolta a Népsziget mellett, és azokat frissen szolgálta fel vendégeinek [12]. Sőt olyan is előfordult, hogy a kapcsolatainak köszönhetően váci halászok vittek neki kapitális harcsát, amit Vácott nem tudtak volna értékesíteni, de tudták, hogy az Illik-féle vendéglőben simán elfogy egy 44 kilós hal [13]. "A kis keszeg nem bírja el a nagy adót." - jelentette ki Illik Viktor 1933 nyarán, amikor a halászok adóját duplájára emelték, aki amellett, hogy "nagypályás" dunai halász volt és nagy tételben kereskedett hallal az újpesti "kis" halászok szervezetének érdekképviseletét is ellátta elnöki tisztségben [14]. 

Az Illik-csárda a Népsziget helyszínrajzán (forrás)

Mai megfogalmazással élve Illik Viktor halkutató is volt, tudományos kutatómunkát is végzett. A Halélettani és Szennyvízvizsgáló Intézet  felhívására a gödi halastavában pontyikrával kísérletezett és a tógazdasági nemespontyokat csillagfürttel etették, hogy kiderüljön minden esetben keserű lesz-e tőle a pontyok ikrája. A kísérlet negatív eredménnyel járt, a halikra élvezhetetlen lett, de a halak húsát és tejét ettől még fel lehetett használni halételekben [15]. Volt, hogy kísérleti búvárhalászaton vett részt a Duna Szigetközi szakaszán, ahol a halászok 10 méteres mélységben dolgoztak hálóikkal [16]. Népszigeti csárdája pedig gyakran szolgált halászati megbeszélések, összejövetelek és árverések színhelyéül. Ezen kívül a OMGE Mezőgazdasági Kiállításának létrehozásában is részt vett, ahol saját halait mutatta be nyíltvízi medencékben, ráadásul az Illik csárda hatvan fős személyzete felelt a vendéglátásért, és az eladott 15 ezer adag halászléért. 

Hogy mekkora halmennyiséggel dolgozott Illik Viktor, arról két komoly incidens kapcsán alkothatunk képet az 1930-as végén, amikor nemcsak a teljes halállománya pusztult el, de a reputációja is jókora kárt szenvedett. 1935. július közepén egy szennyeződés következtében a népszigeti mellékágban több mint két tonna elő hala pusztult, amit egy erre a célra használt lyukacsos bárkában tárolt. Az ügyben polgári pert indított 2160+2000 pengő kártérítés megítéléséért az újpesti polgármester, dr. Semsey Aladár ellen, aki nem mellesleg a már említett újpesti hadirokkant szövetség díszelnöke is volt. Egy közeli, újpesti gyárból kiömlő olajos kátrány nem nemcsak az öböl halait mérgezte meg, de a vendéglő számára és eladásra tárolt jókora halmennyiséget is megfertőzte, és mielőtt még a mérgezést felfedezhették a vendégek egy része rosszul lett a felszolgált halászlétől, a kereskedők pedig visszaküldték a bűzös halakat. A kiömlő kátrány veszélyeztette Újpest ivóvízellátását is, ugyanis az "Ister" vízművek népszigeti kútjaiba is bekerülhetett, a vészhelyzet elhárításánál több száz ember dolgozott éjjel-nappal [17]. A Halélettani Intézet is vizsgálta az esetet, és egy helyszíni szemlén bebizonyosodott, hogy a holt Dunaág vizét az újpesti gyárak fertőzték meg, mert bűzös, kátrányos, bőr- és állati hulladékanyagokkal teli szennyvizüket beleengedték az öbölbe, amelynek zsilipjei Újpest város kezelésében állanak. Illik Viktor keresetéhez több más halász, strandtulajdonos, nyaralótulajdonos és a vízművek is csatlakozott [18]. A keresetet ugyanezen év decemberben elutasították, mert nem látszott igazoltnak Újpest város felelőssége.

Illik Viktor és az elmaradhatatlan halászlé (forrás)

Alig négy évvel később megismétlődött a fentihez hasonló eset, az öbölben tárolt tízezer pengő értékű halállomány egésze egyetlen éjszaka alatt elpusztult. Ebben az esetben az elpusztult halak mennyiségét "vagonnyiként" írták le. A Halélettani Intézet és a Szennyvízkísérleti Állomás vizsgálata szerint ismét mérgezés történt, de ezúttal a Váci úti városi szennyvízhálózatból derítés nélkül beömlő kommunális szennyvíz okozta a halpusztulást. Ebben az esetben már bizonyított volt Újpest város felelőssége és 1941-ben Illik Viktor számára megítéltek 7800 pengő kártérítést, ami sovány vigasz volt, hiszen a sorozatos szennyezések miatt a vendéglőjének a hírneve is komoly csorbát szenvedett [19] [20]. 

Ezek a környezetszennyezések messze túlmutattak Illik Viktor személyén és a csárdáján, ugyanis a két újpesti halpusztulás a hibás Duna bal parti folyószabályozásának következménye volt. Már 1905-ben tervek születtek a Szentendrei-sziget alatti meder szűkítésére, ami komoly tiltakozásokat vont maga után, ugyanis a tervezett párhuzammű mögött pangó vízben kiülepedő hordalék fenyegette volna az újpesti ivóvízkutakat [21]. A tiltakozások nem vezettek eredményre, a döntést végül 1920-ban hozták meg, maga az ún. Trianoni-gát 1922-ben épült meg. A kőszórás következtében persze rövid idő alatt elszennyeződtek a balparti ivóvízkutak, és mellékesen a vízáramlás megszűnése miatt az újpesti gyárak szennyvize eztán már nem a főágba, hanem egy pangóvizes területre ömlött ki, a feliszapolódó Palotai-sziget mellett. Az elkeveredés elmaradása miatt a szennyeződés szinte teljes töménységében juthatott be a felső zsilipen a népszigeti öbölbe. 

De nem csak ez az egy probléma volt a Trianoni-gáttal ekkoriban, indult egy másik érdekes per is, melyet Bogyay László nyugalmazott dunai hajóskapitány indított 1936-ban, mégpedig azért követelt 52 476 pengő kártérítést Újpest városától, mert az újpesti Duna-ág olyannyira eliszapolódott, hogy ellehetetlenítette az általa bérelt révátkelést. A probléma valós volt, a Megyeri csárdától Csillaghegyre induló révhajót kerülőre kényszerítette a T-sarkantyú, ami mögött rohamosan töltődött az öböl a megszűnő vízáramlás következtében. Ezt a túlzó kártérítést a bíróság ugyancsak elutasította, mert a Trianoni-gátat nem Újpest városa, hanem az állam építtette [22]. A korabeli cikkek rendszerint az Újpesti-Duna-ág problémájáról írnak, ami némi magyarázatot igényel, ugyanis ez a Duna-ág ma már nem létezik, helyén a probléma késői orvoslására létrehozott szennyvíztelep áll az eltüntetett Palotai-szigeten. 

Illik Viktor élete során nem csak felperes, de alperes is volt, méghozzá a főváros egyik legnagyobb hajószerencsétlenségében. 1936. június 16-án, éjfél után hat perccel a BSzKRT villamosvezetőit, kalauzait és azok hozzátartozóit hazafelé szállító motoros komp felborult, és a kb. 45 utas közül tizenhárman az öböl vizébe vesztek. Annak ellenére, hogy a mulatozó, javarészt ittas társaság felelőtlen magatartásával magának idézte elő a katasztrófát, négy áldozat hozzátartozója kártérítési pert indított a "halálkomp" tulajdonosa, Illik Viktor ellen, és éveken át húzódó pereskedés után a bíróság a vendéglőst életjáradék fizetésére kötelezte [23]. 

Hajójárat a csárdába

Illik Viktor élete 1945 után alapjaiban változhatott meg. Az új rendszerben magánszemély már nem üzemeltethetett vendéglátóhelyet, azokat államosították, és a halászati bérleményekből szövetkezetek alakultak. A nagypolgári életet élő vendéglős ennek ellenére az új rendszerben is a felszínen tudott maradni, feltehetően a szakértelmének és a társadalmi kapcsolatainak köszönhetően. Újpesten kapott állást, a Vác és Vidéke Halászati Szövetkezet piactéri elárusítóhelyét vezette, ahol a horgászok, szolgáltathatták be a fogott halat [24]. Ezen kívül elnöke volt az újpesti Május 1. halászati szövetkezetnek, és továbbra is főzhetett a szövetkezet új halászcsárdájában mint gondnok, az Árpád úton. Jóval ritkábban mint korábban, de továbbra is felbukkannak róla szóló hírek a sajtóban, sőt, 1957-ben az élete vége felé még egy riport is készült a „vénhalász“-ról a halászcsárdájában, ahogy a halászat múltjáról, a jelenéről és jövőjéről beszél: 

[...] Mesél a halról, halászról, a halászéletről, ami után mindig visszavágyik, aki egyszer belekóstolt. — Szegény a dunai halász, mint a templom egere, reshetne ugyan többet, de ha a gyárba menne dolgozni, de ezt nem tűri el a természete. Megszokta már az eső mossa, szétszárítja állapotot. Ha el is indul szerencsét próbálni a városba, visszahozza a szíve. Nemcsak őt, még a fiát, unokáját is. Nem pótolja a négy fal, meg az a pár száz forint, amivel többet keres, a vizet, a Dunát. Visszajön, aztán húzza a hálót, ahogy az apja, nagyapja, így aztán, ha nehezen is, de megél. Amíg hal van a vízben, nem éhezik a család. Mert a halászasszony nem szívesen megy el dolgozni. Ha van földjük, azt művelik a gyerekekkel, ha meg nincs — és így vannak a legtöbben—, hát segít húzni a hálót, viszi a piacra a halat. Nem is látni sehol annyi rongyos nadrágot, agyonfoltozott inget egy rakáson, mint itt a csárdában egy-egy taggyűlésen. Munkából jönnek, sietnek tovább, minek ide nagy „felhajtás“, maguk között vannak. De egy-egy jó fogás után, amikor naponta 200—300 forint üti a markukat, vásárolnak, felöltöznek, hadd irigyelje a halászt a szárazföldi népség. Majdnem családonként szétszórva élnek a Dunapartján Újpesttől fel a határig. Aztán, ha itt a halászati idény, motorosokra ülnek mert mégiscsak megváltozott az élet — és hajrá, fel a kék vízen. Háromnégy ember összeáll egy bokorba és fogják a pontyot, kecsegét, márnát és azt a vizát, amit az ügyetlen paksiak eleresztettek. Kis háló, nagy háló, egyformán nehéz azt húzni. Hát még ha éjjel kell kimenni a vízre. Mert átkozott természete van a halnak. Világos nappal, ha tiszta a víz, úgy megismeri a hálót, mint a kutya a sintért. Éjjel, mikor minden csendes, felvonulnak a halászok. Világosodik, mire megtelnek a csónakok. Aztán válogatják, osztályozzák a halakat. A csónak fenekén hathétkilós harcsa fekszik. Vakarja a szegény halász fejét nagy kínjában. Visszadobja a folyóba? Kisebb a súlya, mint a megengedett, de olyan izmos, szép jószág. Ember legyen a talpán, aki ellenáll a csábításnak, főleg ha maga van az elhagyott parton ezzel az ingerlő állattal. Hej halászok, halászok, ezám a probléma! Kora reggel indul az asszony a piacra a hallal, a férfiember meg visszaballag a tanyára, egyék valamit — ha hagytak a patkányok—s aztán hanyattveti magát és alszik napestig. — Nemcsak a férfiak, asszony is van, aki törlő ruha helyett hálóra adta a fejét. Nem volt legény a családban, beállt utánpótlásnak a lány. Erős, izmos asszonyok. Jaj a férjnek, ha lecserdítenek egy pofont. — És a gyerekek? — Nem vágynak azok el, meg nem is lesz okuk. Befizetik a szövetkezet részét, ahogy az öregeiktől látták, aztán élik a maguk önálló, szabad életét, hogy apjuktól, nagyapjuktól látták? No azért nem egészen úgy. Én sem azon a rozzant bárkán járom a vizet, amivel ötvenegynehány évvel azelőtt. Az unokák? Azok már valami lökhajtásos csudával fogják kergetni az árva dunai halakat [25]. 

Az Illik-csárda helye a mai viszonyokhoz igazítva (forrás)

Aki manapaság szeretné megtalálni Illik Viktor vendéglőjét a Népszigeten, komoly gondban lenne, annak ellenére, hogy a helyiségről számos fénykép, képeslap készült. Kiindulási pontként ezek sajnos nem használhatók, ugyanis sem a vendéglőből, sem az épületekből, sem pedig a fákból nem maradt viszonyítási pont. Létezik azonban néhány jó támpont, két világháború közötti Népsziget térképeken, ahol a vendéglő konkrétan be van jelölve, sőt a bérlemény területét is megadták: 236 négyszögöl, azaz nagyjából 850 négyzetméter. A képek alapján olybá tűnhet, hogy a sziget nagy-dunai oldalán állt, ahonnan jó rálátás nyílt a vízről a fényképészek számára. Csakhogy az összes térkép szerint az Illik csárda döngölt padlós kerthelyisége és a víz fölé ácsolt terasza az öböl partjára nyílt, pont a Meder utca végével átellenben. Ha így tekintünk a képeslapokra, nyilvánvalóvá valik, hogy ezek nem csónakból, hanem a szemközti partról készülhettek. Egy villanyfényes esti képeslapon ugyanis a lemenő nap utolsó fényei a csárda mögött derengenek át a fák lombja között. Ezen a helyen, a meder utcai híd és a népszigeti út végén álló ivókút közötti területen ma csak egy ártéri erdő aljnövényzetben megbúvó épületek alapjai láthatók, a csárda mulandó, fából, földből készült felépítményeinek már nyoma sincs. Hogy mikor tűnt el, nem tudni, elpusztulhatott a háborúban, vagy árvíz következtében is. Annyi biztos, hogy erről a partszakaszról örökre elillant a halászlé illata, elült a muzsikaszó, és a szabadba kiránduló tömeg zsongása is. 

----------------------------

Felhasznált irodalom:

[1] Somogyvármegye, Megszöktek a katonaság elől. 1912-08-31 / 196. szám 

[2] Somogyi Hirlap, A 44-esek aranykönyve. Kitüntetett hőseink. 1915-01-27 / 21. szám

[3] Újpesti strandélet a Tungi előtt 

[4] Sportélet, Ahol a sport új generációját nevelik... 1929-03-28 / 9. szám 

[5] Palota-Ujpest, Az újpesti hadirokkantatközgyűlése 1932-04-30 / 18. szám

[6] Budapesti Hírlap, hirdetés 1929-04-26 / 94. szám

[7] Az Est, hirdetés 1931-02-28 / 48. szám

[8] Kitzinger Szonja: Aki a Duna vizéből főzte a halászlevet. Magyar Konyha

[9] Magyarország, Négyszáz cigány Ilona napi köszöntője három mázsa halból készült halászlével 1938-08-18 / 185. szám

[10] A Mai Nap, Hatszáz cigány szerenádja a Népszigeten 1939-08-19 / 188. szám

[11] Ujság, Budapest nagy adófizetői 1935-08-04 / 176. szám

[12] Solymos Ede: Halászélet a Duna magyarországi szakaszain 407—430. p. Ethnographia 70. évfolyam (1959) 

[13] Váci Hirlap, Félmázsás harcsát fogtak 1933-02-26 / 16. szám

[14] Friss Ujság, Szomorú a dunai halászok és horgászok sorsa 1933-06-27 / 143. szám

[15] Halászat Halászat, A pontyikra keserűségéről. 1942-08-15 / 8. szám

[16] Búvár, A magyar búvárhalász 1939-03-01 / 3. szám

[17] Pesti Napló, Halak gyilkos veszedelme az újpesti Dunaágban 1935-08-04 / 176. szám 

[18] Friss Ujság, Perlavina Újpest ellen a fertőzött Dunaág miatt 1935-09-22 / 216. szám

[19] A Mai Nap, Tízezer pengő értékű hal pusztult el a Dunába bocsátott szennyvíztől 1939-05-20 / 114. szám

[20] Esti Ujság, A dunai italait megmérgezése miatt eljárás indult Újpest városa ellen 1940-02-01 / 26. szám

[21] Dunai Szigetek: Egy megkésett evezőspálya terv a Trianoni-gát tövében 

[22] Pesti Napló Pert indítottak Újpest ellen, mert a Kis-Dunában nem folyik a víz 1936-03-01 / 51. szám 

[23] Magyar Hirlap, Tömegszerencsétlenség Újpestnél a Dunán 1936-06-16 / 136. szám

[24] Magyar Horgász, Közös halbeszolgáltatás 1952. január-március / 1-3. szám

[25] Pest Megyei Hirlap, Mesél a vén halász 1957-06-04 / 29. szám

Népsziget Noir

IN ENGLISH

Volt egy időszak a Nép(fél)sziget történetében, amikor az iparfejlesztés úgy maga alá temette, hogy a dunai szigetek antitézisévé vált, és a visszafordíthatatlanul rozsdává váló szocialista progresszió Urbán Tamás által megfestett és Kátai Tamás által lényegretörően megírt kormos-olajos ujjlenyomata levakarhatatlanul rajta maradt a romba dőlt, szociológiai szegregátummá vált, urbanizált, szürkeárnyalatos tájon, ahová a kitelepített zöld szín a Duna után vágyakozó városiakkal együtt csak óvatosan merészkedik vissza a néhány periférikus evezős reliktumterületről, rácsodálkozni újra a vízen táncoló napfényre, a kavicsokra, a fákra és a megtisztuló Duna illatára. 

Henger préseli testük

Vasból és acélból ország

Készül a múltból a holnap

Kalapács tanít a rendre

Szöveg és zene: Kátai Tamás / Thy Catafalque : Vasgyár

Fényképek: Urbán Tamás / FORTEPAN

Weißenkirchen sokkal jobban néz ki egy dunai szigettel

Weißenkirchen in der Wachau (wikipédia)

A kezdőkép bal alsó sarkában lévő szótlan szigetről van szó, a Wachau utolsó, dürnsteini kanyarulata felett, Weißenkirchennél, ahol a domború, jobb parton meglehetősen nagy, és számos szigettel találkozni, a bal part azonban Melkig jobbára szigetmentes volt. Ez a pillanatnyilag is nevenincs szigetecske nem sokat beszél a saját múltjáról, nem találni meg régi térképeken, régi légifelvételeken vagy régi képeslapokon, sőt van olyan új Wachau turistatérkép ahonnan lemaradt, csak egy Google Timelapse visszapörgetés nyújt némi támpontot, ahol a sziget helyén egészen 1995-ig nyílt Duna medret látni, és csak ebben az évben jelenik meg egy kis földdarab a folyóban.  

Egy 1985-ben feladott légifényképből készült képeslapon viszont már egy korábbi állapotban is tanulmányozható; felbukkan mint zátony, egy kisebb medertágulatban, amit a folyószabályozás már megpróbált felszámolni, hiszen annak ellenére, hogy a folyó hegyek között folyik és kevés lehetősége van kanyarogni, itt a Duna még jóval keskenyebb a magyar szakaszhoz képest, ezért szükséges volt itt is szűkíteni a medret a hajózás érdekében. Épült egy párhuzammű a szomszédos Joching település alatt, a folyóban végződő kőszórás végén limány alakult ki, ami kedvezett a hordalék kiülepedésének. A hordaléktömeg egyre hízott a mederben, és harminc-negyven évvel ezelőtt felszínre bukkant és a növényzet megtelepedésével egy új, 160 méter hosszú és 30 méter széles, fél hektárnyi sziget született Weißenkirchenben, megszépítve, változatosabbá téve az itteni Duna-partot.

Felbukkan a kavicszátony 1985-ben.

Wachau az osztrák Duna egyik olyan szakasza a kettőből, amit nem sikerült belépcsőzni duzzasztóművekkel, így a folyószabályozási művekre szükség van. A már említett párhuzamművön kívül a bal parton sűrű fogazatként épültek ki sarkantyúk is, összeszorítva a folyó medrét úgy, hogy a sziget alsó csúcsa is egy ilyen kőszóráshoz tapad hozzá. A Duna itt megőrizte az eredeti esését, ami azzal jár, hogy a hordalékviszonyok sajátossága miatt a weißenkircheni sziget fő tömege óriási kavicsokból áll, és ez a mederanyag kisvíznél igencsak látványos alapot képez, magyarországi szemnek az ökölnyi darabok igen szokatlannak tűnhetnek. Ez nem homok, ez nem sóder, egy részük nem is kavics, hanem görgeteg, azaz a 6,4 centiméteres mérettartományon felül helyezkedik el, amit csak a legerősebb vízmozgás tud elszállítani. Erre a masszív kavicságyra finomabb szemcsés üledék telepedett, amelyben a növényzet szárba tudott szökkenni.

Wachau, kavicssivatag, némi folyóval és a reggel fényeivel

Kavicsgörgeteg, méretaránynak használt objektívsapkával

A weißenkircheni sziget alsó, északi csúcsa.

Sarkantyú zárja le a sziget mellékágát kisvíznél

Pataktorkolat a sziget alsó csúcsánál

A weißenkircheni sziget felső csúcsa

A görgetegeken kívül más nyoma is van a víz erejének, ami kapcsolódik a tavaly szeptemberi Borisz-árvízhez, így ez a bejegyzés tekinthető egy sorozat harmadik epizódjának, ahol már az előbbi részekben volt szó az ártéri hordalékfelhalmozódásról és a fákra mászott szénaszörnyekről. Ezen a weißenkircheni szigeten a Borisz ugyancsak alaposan otthagyta a nyomát, leglátványosabb formában a főági oldalon.

A 2024. szeptemberi árvíz víznyomása, amihez társult a szállított uszadék romboló hatása alaposan megtépázta a sziget fáit; leszakadt ágak, megcsonkított, megdőlt fák, lehorzsolt kéreg és kimosott gyökérzet emlékeztet arra, hogy a folyó ha akar szigeteket épít, ha pedig éppen ahhoz támad kedve porig rombolja őket. 

És ez így van rendben.

Utószó: nem, a Wachau-t nem érte utol a világvége, a bejegyzéshez felhasznált fotók még a vegetációs időszak előtt, 2025. március 5-én, délelőtt készültek.

Hat hullám, avagy a leghosszabb dunai árvíz története

1965. Galambok és emberek. (#262229 Fortepan/Gyulai Gaál Krisztián)

Éppen hatvan éve, még bőven az árvízi védekezés kellős közepén, amikor még az sem látszódott, mikor lesz vége, már tudta mindenki, hogy az 1965. tavaszi-nyári árvíz minden szempontból rendkívüli lesz. A "nagy dunai árvíz". Mohácson és Dunaszekcsőn mind a mai napig ez a legmagasabb vízszinttel tetőző jégmentes árvíz, tartósságát tekintve sem azelőtt azóta nem nem volt ehhez fogható hosszúságú árvíz, Budapestnél március 27-én rendelték el az árvízvédelmi készültséget, amit csak száz nappal később, július 5-én szüntettek meg, és a tartósság következtében a levonuló vízhozam is sokszorosa volt a korábbiaknak. Nem véletlenül született annyi publikáció, már az árvíz levonulásának az évében, ahol a szocialista hatalmi ágak összefogásától a nemzetközi összefogáson át az okozott károk bemutatásán keresztül részletesen tárgyalták. E bejegyzésben a rendkívüli hidrológiai és meteorológiai eseményeket mutatjuk be.

A Nagy-Hadi-sziget Belgrád előtt, a Száva összefolyásánál (#105873 Fortepan/Hunyady József)

V.b Ami nem egy általános iskolai osztály neve ebben az esetben, hanem egy légköri jelenségé, ami igen gyakran bukkan fel dunai árvizek hátterében. A meteorológiai jelenséget részletesen megírtuk az osztrák Duna-szakasz legnagyobb árvizét bemutató írásban, és ugyanez a jelenség okozta a 2024. szeptemberi Borisz-árvizet is. 1954 után alig 11 évvel megismétlődött ugyanez a római ötös/bé időjárási helyzet, csakhogy sokkal nagyobb és elhúzódóbb mértékben. 

1964. őszén egy száraz októberre egy viszonylag csapadékos időszak köszöntött be a Duna Pozsony feletti vízgyűjtőjén. Novemberre egy közepes dunai árvíz alakult ki, a csapadéknak abból a részéből, ami a hóhatár alatt hullott. Ez az átlagosnak számító csapadék a hegyvidéki térségben a hóhatár felett elraktározódott, és már a következő árvizet készítette elő. 1965. februárban és márciusban a hómennyiség folyamatosan halmozódott, és március végére az elhúzódó, szokatlanul hideg időjárás és az elmaradó időszakos felmelegedések miatt a hóban tárolt vízmennyiség fél méterrel haladta meg a sokéves átlagot. Egy március végén érkező felmelegedés 1000 méteres magasságig elolvasztatta a havat, és ezzel egy időben kezdődő kiterjedt esőzések jelentősen felduzzasztották a Felső-Dunát, aminek következtében Budapest felett március 27-én elrendelik az árvízvédelmi készültséget. A március végi, hóolvadásból és csapadékból táplálkozó első árhullám április 4-én tetőzött Budapesten 651 centiméterrel. 

1. ábra A Duna 6+1 árhulláma 1964-1965-ben Regensburg és Mohács között
(forrás: Dunai Árvíz 1965)

Az április elején beköszöntő melegebb időjárását egy újabb hűvös, csapadékos periódus követte, az ebből táplálkozó, április 10-én kialakult második árhullám három nap múlva tetőzött Budapesten, 1,4 méterrel az első hullám szintje alatt. Április 15–23 között egy újabb földközi-tengeri eredetű csapadékzóna érte el a Keleti-Alpok keleti előterét, ez az V.b időjárási esemény rendkívül nagyarányú csapadékhullást eredményezett Stájerországtól Alsó-Ausztrián keresztül egészen Dél-Lengyelországig. A csapadék már erősen telített talajra hullott, ezért nem tudván elszivárogni, egyből lefolyt. A hideg következtében a hóhatár felett eközben tovább hízott a hótakaró, 3000 méter felett helyenként az 5 méteres vastagságot is elérte. Ez a csapadékesemény rendkívül súlyos károkat okozott Ausztriában, de a Keleti-Alpok Magyarország felé tartó folyói, a Rába, Répce, az Ikva és a Lajta is kiléptek a medrükből, és a minden korábbit meghaladó vízszintek több helyütt átszakították az árvízvédelmi töltéseket, például Sávár alatt a Rába, Répcelakon a Répce, Mosonmagyaróvárnál pedig a Lajta kiöntése okozott komoly károkat. A dunántúli mellékfolyók levonuló áradása aztán találkozott a Duna harmadik árhullámával, visszaduzzasztva azokat még jóval a torkolati szakasz fölött is. Ez a hullám április 27-én tetőzött a magyar fővárosban, 616 centiméterrel.

Árvíz Budapesten 1965-ben, ismeretlen dátum. (#31497 Fortepan/Pálinkás Zsolt)

A megpróbáltatásoknak koránt sem volt még vége, májusban továbbra is kitartott a hűvös és csapadékos időjárás, Ausztriában e hónapban összesen 15–25 csapadékos napot jegyeztek fel. Május 4–11. között újabb csapadékzóna érte el a Duna nyugati vízgyűjtőjét, és a hóhatár felhúzódása elindította a Duna negyedik árhullámát, ez 699 centiméterrel tetőzött május 16-án Budapesten. Május 18–20 között az újabb rendkívüli csapadékhullás egybeesett az Alpokban bekövetkezett felmelegedéssel, melynek révén a magasabb régiókban eddig felhalmozódott, hóban tárolt csapadék teljesen elolvadt és lefolyt. Az ötödik árhullám május 26-án tetőzött Budapesten 733 centiméterrel, és Mohácson már csak 34 centiméterrel maradt el a korábbi 1954-es rekordszinttől. 

2. ábra A Duna középvízhozamainak és a hatodik árhullám hozamának összehasonlító ábrája
Passau és a Dráva-torok között (forrás: Dunai Árvíz 1965)

Május végén egy újabb csapadékesemény következtében megindult a hatodik árhullám a Felső-Dunán, majd néhány szárazabb június eleji nap után 6-án kezdődő újabb heves esőzés (június 8–11 között az Inn völgyében négy nap alatt 120 mm csapadék hullott) útnak indította a hetedik árhullámot. Ezek időbeli közelségük miatt Magyarországra érve egymásra futottak, a hetedik hullám Dunaremeténél utolérte a hatodikat. A helyzet akkor vált kritikussá, amikor a június 13–14-én Nyugat-Szlovákiában hullott rendkívüli mennyiségű csapadék felduzzasztotta a balparti Moravát és Vágot. A csehszlovákiai árvíz nagyságát mutatja, hogy a Vágon másodpercenként lefolyt 1500 köbméternyi víz jóval nagyobb volt, mint amennyi kisvizes időszakban lefolyik a Dunán Budapestnél, ráadásul ez rendkívül kedvezőtlen helyzetben emelte meg a Duna vízszintjét. Gönyűnél ekkor a Duna vízszintje már jelentősen meghaladta az addigi legmagasabb vízállást. A hatodik árhullám Budapesten 845 centiméterrel tetőzött, június 18-án. Lehetett volna ennél magasabb is a tetőzés, ha június 15-én és 18-án nem szakad át a töltés két helyen, Patnál (Zsitvatő) és Csicsónál (Csilizköz) a csehszlovák szakaszon. 

3. ábra a csehszlovákiai töltésszakadások során elöntött terület nagysága
(forrás: Dunai Árvíz 1965)

Az első töltésszakadás altalajtörés miatt következett be Pat mellett, amikor az átázott töltés már nem bírta megtartani a főágban emelkedő vízmennyiséget. 1965. június 15-én délelőtt fél kilenckor következett be a töltésszakadás, és hamarosan nyolcvan méter széles, hat méter mély résen ömlött ki a Duna az ártérre, kezdetben másodpercenként 600 köbméter hozammal, ami idővel csökkent a mögöttes 10 ezer hektárnyi terület töltődése miatt. Csicsónál két nappal később, június 17-én délelőtt 11 óra körül buzgárok jelentkeztek, és az ezeken átáramló víz gyorsan alámosta a töltést, a töltés koronája beszakadt és az átzúduló 1400 m3/sec (v.ö. fentebb a Vág vízhozamával) vízhozam 12 mély gödröt mosott ki és elárasztotta az egész Alsó-Csallóközt. Patnál június 24-ig volt átfolyás, de Csicsónál még július 8-án is ömlött a Duna a csallóközi ártérre. A töltésszakadások, és a kiömlő jelentős, kb. 775 millió köbméternyi vízmennyiség csökkentette a Budapestre érkező árhullám magasságát, egyben az árhullám tartósságát is (lásd 4. ábra).  

4. ábra A töltésszakadások miatt az árhullám gyorsabban vonult le. (forrás: Dunai Árvíz 1965)

Töltésszakadás a magyar szakaszon nem volt, ennek ellenére számos helyen szivárgó vizek fakadtak, a felgyűlt talajvíz is megjelenhetett városias területeken is. Különösen nehéz volt a helyzet a Szentendrei- és a Mohácsi-szigeten. Jugoszláviában ezzel szemben hat töltésszakadás volt, ezek azonban nem befolyásolták a magyarországi helyzetet. Július és augusztus hónapokban a további csapadékos periódusok rendkívüli módon elnyújtották az árvíz levonulását, Budapesten csak július végén süllyedt 500 cm alá a vízállás, Mohácson, ahol az 1965-ös árvíz a mai napig a rekordszintet jelenti, még augusztusban is 700 cm feletti vízállásokat mértek. 

Árvíz Budapesten 1965-ben, ismeretlen dátum (#273032 Fortepan/Schermann Ákos)

Összefoglalásként elmondható, hogy a hidrológia történetében a Dunán soha korábban nem tapasztalt tartósságú 1965-ös árvíz során a pozsonyi szelvényben március-június között összesen lefolyt 50 köbkilométernyi vízmennyiség ötöde származott hóból, 4/5-e pedig csapadékból. Pozsony felett ugyanebben az időszakban több hullámban lehullott csapadék összege 725 mm volt. 

A levonuló árvíz után elöntve maradt területek július 8-án a Táti-öblözetben (forrás)

Magyarországon 1965-ig a mértékadó árvízszint (MÁSZ) jellemzően az 1954-es jégmentes árvíz volt, egy déli szakasz kivételével. Dunaújváros és Dombori között ennél korábbi, 1940-es, 1897-es szintek jelölték a legmagasabb vízállásokat. Az 1965-ös árvíz mind tartósságában, mind a vízállások tekintetében meghaladta a korábbiakat, és Dunaszekcső és Mohács térségében a mai napig ez a legnagyobb jégmentes vízállás. Gönyűtől lefelé az 1965-ös hatodik hullám lett az új MÁSZ, és maradt egészen 2002-ig, miközben az 1926-os árvizet is meghaladta tartósság tekintetében. Ez a tartósság különösen veszélyes volt a töltések állékonysága miatt, hiszen minél tovább ázik egy töltés, annál nagyobb a szakadás veszélye. 

Nem véletlenül készültek fényképek tízezrei a töltésen dolgozó, az esőben ázó tízezernyi munkásokról katonákról, diákokról, ezek a fekete-fehér fényképek a mai napig meghatározzák az 1965-os nagy dunai árvízről alkotott képünket. 

Korábbi írásaink az 1965-ös árvízről:

• Árvíz 1965
• Árvízvédelem a szentek árnyékában - Az 1965-ös árvíz képei Vácott
• Dunában zokogó majom - Az 1965-ös esztergomi árvíz képei

Regensburgi böngésző

IN ENGLISH

Hans Georg Bahre regensburgi rajzoló és vésnök már négyszáz évvel ezelőtt németes precizitással megalkotta a monumentális, "Abriß (Anschicht) der Stadt Regensburg östlich und westlich der Steinernen Brücke" című dunás böngészőt, amely olyan részletességgel, pontossággal és hitelességgel mutatja be milyen is volt az élet a Duna politikailag és gazdaságilag egyik legjelentősebb városában, a XVII. században, hogy a regensburgi várostörténeti munkák azóta is gyakran merítenek belőle illusztrációkat. Egyúttal fontos hidrológiai forrás, hiszen a Duna végig az alsó keretét adja a képnek, sőt, régen eltűnt dunai szigetek is felbukkannak rajta. 

1.

Hans Georg Bahre (1586-1646) tudtán kívül ötvözte Rotraut Suzanne Berner és Richard Scarry böngészőit, amennyiben nézőpontunk szerint, az évszakos böngészőkhöz hasonlóan a külvárosok felől haladunk a belváros felé, és a Tesz-Vesz városhoz hasonlóan vesszük sorra a város lakóit mesterségek szerint. Az most igazából mindegy, hogy ki élt előbb, ki kinek a munkásságát ismerhette, de a gyermekkönyvek szerzőihez hasonlóan Bahre alapos munkát végzett, olyan alaposat, hogyha az egész művének hátterét szeretnénk megvilágítani, abból nem egy blogbejegyzés, hanem egy tudományos alapossággal megírt helytörténeti munka lenne. Ugyanis Regensburg a fénykorában Közép-Európa egyik legnagyobb, legnépesebb és legjelentősebb városa volt, a Szent Római Birodalom központja, fontos dunai átkelőhely, ahol nem révészek pepecseltek a kompjaikra felnyomorgó szekerekkel, hanem egy masszív kőhíd ívelt át a folyó ágain, jelentős kereskedelmi forgalmat összpontosítva a Dunával két kilométeren határos szabad birodalmi városba. 

A kép célja nem a gyermekek szórakoztatása volt, hanem Regensburg gazdagságának, nagyságának, jelentőségének reprezentálása, s ezt praktikus okokból célszerű volt a város fő kereskedelmi ütőerére a Dunára felvázolni, ahol az áruforgalom zöme zajlott. A Tesz-vesz városhoz hasonlóan ezen a képen is könnyű tájékozódni, ennek pedig két oka van; a nevezetes épületeket, pl. templomokat, tornyokat, gazdasági épületeket felirattal látták el, a második ok prózai, a nevezetes épületek többsége napjainkban is megtalálható Regensburgban. Egyúttal fontos történeti forrás az azóta eltűnt épületekről, mint például a Kőhíd két elbontott tornyáról.

A monumentális jelző nem túlzás a művel kapcsolatban, a rajz paraméterei lenyűgözőek, hossza 8 méter, szélessége azonban csak negyven centiméter, azaz a formátuma hasonló az ókori papirusztekercsekhez. Két négy méteres részre van osztva, a középpont a híres Kőhíd, ahol a kép kissé meg is törik. A 8 méter hosszú képet a Wikipédián 18 különálló képre bontották, ami rontja ugyan az élvezhetőségét, de mindenképpen kezelhetőbbé teszi azok számára, akik nem tudnak személyesen bemenni érte a Bajor Állami Könyvtárba, Münchenben. Ebben az írásban nem szerepel a 18. kép, ugyanis a Regensburgtól több kilométerre található Prüfening és a Naab torkolata már elnagyolt módon szerepel, nem szerepel például a Mariaorter Wöhrd sem, és stílusában kissé elüt a többi résztől.

Regensburg dunai oldalának egyik különlegessége a város védelmi és gazdasági érdekeinek ütközése. Már Castra Regina 175-ben felépült római erődje is egyik oldalával a Dunára támaszkodott, a téglalap alaprajzú legiótábor északi (rövidebb) fala a Regen torkolatával szemközt hozzávetőlegesen 450 méteres hosszúságú volt, amihez két oldalt erődítés nélküli külvárosok csatlakoztak. Ezen a dunai falon észak felé állt egy hatalmas kapu, a Porta Praetoria, melynek egy emeletnyi magasságban fennmaradt romjai Regensburg legjelentősebb római látványosságai közé tartozik. A kaputornyokon és a saroktornyokon kívül több kisebb torony tagolta a tábor falait. A római uralom megszűnése után, ha volt is hiátus a népesség kontinuitásában, az erőd fennmaradó falai között már a VI. században bajor törzsek telepedtek meg, és hamarosan újra fontos hatalmi központtá vált. 920-ban Bajorország első hercege Arnulf kibővítette a város falait, körülkerítve a nyugati külvárost is a mai Eiserner Steg gyalogoshídig. Ezzel a dunai fal 700 méter hosszúságúra bővült. Újabb négy évszázad múlva újabb erődfal-bővítés vált szükségessé, Európa egyik legnépesebb városában ekkor már körülbelül 40 ezer ember élt. Az arnulfi falak tövében keleten és nyugaton is újabb elővárosok épültek, 1320-ban ezeket csatolták a régi városmaghoz. Ezzel már két kilométeres hosszúságban követte a Dunát Regensburg 15 toronnyal tagolt fala, a távolság azonban legfeljebb pár tíz méter volt, ahol a védelem és a gazdaság érdekei ütköztek, ugyanis az összes dunai áruforgalmat a városfalak tövében kellett lebonyolítani, és viszonylag nagyszámú kapun és átjárón keresztül bejuttatni a városfalon belülre. Sőt, a városfalon látunk olyan tornyot is (Kräncherturm), amit a gazdaság szolgálatába állítottak és egy daruszerkezetet építettek a tetejére. 

Bahre városképén Regensburg városfalai előtt végig kiépített rakpartokat látunk, cölöpökkel és gerendákkal alkalmassá téve a gazdasági tevékenység számára. Ezen a szűkös területen hat fontosabb árucikk elkülönülő rakpartját figyelhetünk meg, ezek városrész, vagy utcanév formájában a mai napig fennmaradtak, annak ellenére, hogy Regensburg városfalait 1856-ban kevés kivételtől eltekintve lebontották. Közös jellemzőjük, hogy a Kőhídtól nyugatra elterülő városrészhez tartoztak. A termékek közül a só hatása volt a legjelentősebb a városképre, a Kőhíd mellett felépülő hatalmas, új Sóraktár mellett a túloldalon ott találjuk a régi, nem sokkal kisebb épületet is. Nyugat felé sorban következik a húsosok rakpartja, akik a Fleischtor-on keresztül jutottak be a városba, következtek a halászok kunyhói, mellette ott találjuk a borosok Weinlände rakpartját, akik a Weintor-on keresztül juthattak be falon belüli borpiachoz (Am Weinmarkt) ezt a részt a mai napig így hívják. Nyugat felé következett a vasasok és a faárusok rakpartja (Holzlände), a vasárut az Amberg környéki bányákból és olvasztókból hajón szállították, míg fában viszonylag bővelkedett a város környéke is, de a parti rakodás oka főleg az volt, hogy a rönkfát is egyszerűbb volt a Dunán úsztatni Regensburgba. Kavicsokon kagylóként csüngő ipart látunk a Kőhíd keleti pillérein, de ettől keletre is megfigyelhetünk gazdasági tevékenységet, a fennmaradt Keleti kapu előterében, a városfal tövében egy dunai vízenergiáját hasznosító lőpormalmot ábrázolnak. 

Mielőtt rátérnénk a Dunára, érdemes megfigyelni a képet benépesítő figurákat, akik között egyaránt találni férfiakat és nőket, valamint a társadalmi rendek minden képviselőjét. Modern böngészőkhöz hasonlóan állatokat is felfedezhetünk, találni itt vadon élőket és háziállatokat egyaránt. A szerző, Hans Georg Bahre még saját magát is ábrázolta társai körében a 17. ábrán, H.G.B. monogrammal. Van ahol halász sétálgat a kutyájával, horgászok üldögélnek a parton, kereskedők alkudoznak a rakparton, rakodómunkások roskadoznak teli puttonyuk alatt, lovasok vontatnak hajókat az árral szemben vagy éppen asszonyok mossák a ruhát a téglavető mellett, bóklászó kacsák és egyéb szárnyasok társaságában. Figyelemre méltó a növényzet is, bár a város maga jobbára fátlan, a külterületen felbukkannak kosárfonók által visszanyesett vízparti botolófüzek, de nagyon érdekes, hogy hagyták, hogy nagyobb fák nőhessenek a Kőhíd pilléreinek alvízi részein. 

Mivel a Kőhíd adta a város gazdasági jelentőségét, nem véletlen, hogy kiemelt szerepet kap Regensburg büszkesége Bahre látképén. Mivel a híd képe az évszázadok alatt sokat változott, jóval egyszerűbb, sőt, puritánabb lett, megszűnt rajta ez a barokkos nyüzsgés. 1809-ben háborús károk miatt lebontották az északi, stadtamhofi Fekete-tornyot, a két város határát jelző középső tornyot jeges árvíz rombolta le az 1780-as években. 1630-ban még megvolt mindkettő teljes pompájában. A hídnak két eltérő arculatot adott a téli Duna, és annak a pusztító jeges árvizei. A híd pilléreinek nyugati részén hatalmas kőtömbök szolgáltak jégtörőként, felaprítva a hídnak támadó jégtömböket. Ez rendkívül fontos volt a híd védelme szempontjából., ugyanis az 1130-as évek építészeti lehetőségei miatt a híd boltíveinek áteresztő képessége viszonylag korlátozott volt, még nyári időszakban is visszaduzzasztotta a Dunát, a vízszínesést pedig a déli oldalra telepített fa barakkok vízkerekei hasznosították, ezeket ma már ugyancsak hiába keresnénk, ahogy ma már fákat sem hagynának hídpilléren nőni. A hídról, csakúgy mint ma, szárnyhíd vezetett az Oberer Wöhrd nevű szigetre.

Ha volt felső sziget, kellett lennie egy alsónak is, erre egy fahíd (Die Hülzern Prucken) vezetett, melyet a Kőhídtól keletre építettek fel. A Fahíd élettartamát jelentősen növelték a Kőhíd jégtörői, az összetört jégtáblák valószínűleg kevesebb kárt okoztak benne és nem kellett minden jeges árvíz után újjáépíteni a pilléreit. Maradva az regensburgi anyagneveknél, az 1784 februárjában elpusztult fahíd helyére 1863-ban új építettek, amit nemes egyszerűséggel vashídnak neveztek el (Eiserne Brücke). 1630-ban a két híd között egy körülbelül 300 méter hosszú vízkormányzási művet látunk a Dunában, fakazettákból felépítve, kövekkel teleszórva, hogy az elzárt területen a hajósok könnyebben ki tudjanak kötni.

Bahre képén a blog szempontjából a legfontosabb részlet az első két képen látható. A két nagy, ma is létező Wöhrd mellett szerepel egy azóta eltűnt sziget is, a Bruder Wöhrd Regensburg keleti elővárosában. Az első két képen két különálló sziget látható, neve csak az egyiknek van. A kiszáradt és élővizes medreket, a felettük átívelő hidat hihetetlen részletességgel dokumentálták kacsákkal, bokrokkal partvédőművekkel együtt. E sziget helyzetét ma már nem lehet rekonstruálni, ahogy a rajta álló Szent Miklós templomot sem, melynek szerzeteseiről a sziget feltehetően a nevét kapta. 

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

A szelvények elhelyezkedése Regensburg korabeli térképén.

Így nézhetett ki tehát a Duna egy rövid szelete négy évszázaddal ezelőtt, így éltek a partján az emberek, és a képeket böngészve az ember arra gondol, bárcsak minden Duna-parti városról létezne egy hasonló!

A képek nagy felbontásban a Wikipédián: https://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Abri%C3%9F_der_Stadt_Regensburg_%281630%29?uselang=de