Folyóparti Mária és Vindobona pusztulása

IN ENGLISH

Léteznek beszédes földrajzi nevek a Duna mentén, néha a legváratlanabb helyen lehet rájuk bukkanni, sokszor a folyótól már távol, mint például Bécs egyik legrégebbi temploma esetében. A gótikus Maria am Gestade templom német elnevezése egyértelműen utal arra, hogy építése idején a folyóparton állt, azonban ma már több utcányira és 320 méterre található a Donaukanaltól. A dunai hajósok egykori templomának beszédes neve visszavezet bennünket a bécsi városi vízrajz régmúltjába, és magyarázatot ad Vindobona későrómai légiótáborának különös formájára is.

Vindobona legiotábora a III. század előtt egy idealizált képen (forrás)

42 lépcsőfok. Ennyit kell megmásznia annak, aki a Salzgries utcából szeretne eljutni a Folyóparti Mária római katolikus templomhoz, a korábbi birtokos passaui püspökségről elnevezett Passauer Platzra. De ugyanennyi lépcsőfok magasodik azok előtt is, akik a Tiefer Graben (Mély Árok - újabb beszédes földrajzi név!) felől érkeznének ugyanide, de valószínűleg még ennél is nagyobb szintkülönbséget kellett legyőznie a középkori dunai hajósoknak, akik a partfal alatti dunai kikötőből kapaszkodtak fel a magasparton álló templomhoz, hiszen az azóta végzett feltöltések jelentősen csökkentették a szintkülönbségeket az évszázadok során. Ez a lépcsőkkel kijelölt magaspart kelet felé egészen a Schwedenplatz-ig követhető, ezen a magasparton áll Bécs legöregebb temploma is, a legenda szerint 740-ben alapított Ruprechtskirche is. A Folyóparti Mária templom, és a közvetlenül mellette húzódó középkori városfal évszázadokon keresztül meghatározta Bécs dunai látképét, kezdetben a Duna fölé magasodó alámosott magasparton épülő fakápolnát, majd a XIV.-XV. század fordulóján gótikus stílusban átépített templomot, és az 56 méter magas tornyát még a tizenöt méteres szintkülönbség is tovább emelte. 

A Mária-lépcső 42 foka a Passauer Platz felé.

Bécs Duna jobb parti területét általánosságban egy laposabb görög színházhoz lehetne hasonlítani, ahol a térszín fokozatosan és arénaszerűen lejt a Duna felé. A jégkorszak végén ez a lejtés még kevésbé volt egyenletes, laposabb felszínek váltakoztak meredekebben leszakadó részekkel, mintha ezek is lépcsők lettek volna. Ezt a lépcsőzetes, teraszos formakincset a Duna változó vízhozama alakította ki a jégkorszakban, főként klimatikus és tektonikai okokból, a magasabban fekvő teraszok kavicsanyagát a jégkorszakban löszrétegek is befedték. Csakhogy ezek a terasz-generációk kialakulásuk óta fokozatosan ki voltak téve a Duna rendkívül erőteljes oldalazó eróziójának, ami a Duna helyi fonatos, ágakra szakadozó mederviszonyai okoztak. Bécs városmagja is egy ilyen ármentes dunai teraszon jött létre, méghozzá a legfiatalabb ún. Práter teraszon. A Práter terasz a jégkorszak végén, a Würmben alakult ki, kavicsanyaga Bécsben a tengerszint felett 145-153 méteres magasságban rakódott le.

Bécs folyóteraszai. Lilával és hatos számmal a legfiatalabb Práter terasz. (forrás)

A római katonai mérnököknek meglehetősen jó érzékük volt a táborhelyek megválasztásához, jellemzően folyami átkelések mentén, ármentes térszínen, utak kereszteződésében, jól védhető területen és friss ivóvízforrások mellé telepedtek. Bécsben is a lehető legközelebb építkeztek a folyóhoz, ahol Pannonia provincia meghódítása után a Római Birodalom az ármentes Práter teraszon egy palánktábort épített segédcsapatai számára. Vindobona esetében kissé problematikus volt a dunai átkelés a 6-10 kilométer széles, szigetekkel, zátonyokkal tarkított ártéren, ahol a Dunának sokszor konkrét főága sem volt. A rómaiak a ma jobbára már csak a sörmárkáról ismert, a löszös felszínbe mélyen bevágódó Ottakringer-patak dunai torkolatát választották ki a katonaság számára, amely a már említett Tiefer Graben eróziós nyomvonalán folyt, természetes várárkot biztosítva Vindobona katonai tábora számára. Annak is komoly oka volt, hogy nem a Wienfluss partján épült fel az erőd, ugyanis a Bécsi-erdő márgás kőzet és talajviszonyai miatt a csapadék csak kisebb mértékben tud elszivárogni, így a nagyobb esőzések pusztító árvízként hömpölyögnek a Duna felé, a mederben lerakódott hordalékkúp pedig nemcsak a hajózást is akadályozta, de a Duna-ágak kanyarulatfejlődését is alapvetően befolyásolta a jobb parton.

A bécsi folyóteraszok keresztmetszete. Lila: feltöltés, szürke: lösz, zöld: teraszkavics (forrás)

Az I. és II. század fordulóján épült fel a szabványos és szabályos római legiotábor, a Duna mentén számtalan helyről ismerős elrendezéssel, de fontos megjegyezni, hogy a táborok tájolása nem mindig igazodott a fő égtájakhoz, Vindobonában 45 fokos elérés tapasztalható, azaz nem a tábor oldalai adják ki a fő égtájakat, hanem a sarkai. Falon belül a parancsnoki épületek, kaszárnyák, fürdők raktárak egy megszabott rendben helyezkedtek el a téglalap alaprajzú, három kapuval ellátott kb. 450*500 méteres, elegyengetett (18,5 hektáros) területen. A tábor 3 méter széles kőfalát tornyok tagolták, ezeket a nagyobb háborúk után a romokból új formában újjáépítették. A legiótábor belső területén szabályos utcahálózatot alakítottak ki, és ez az utcahálózat a városfalakkal, árkokkal együtt a mai napig meghatározza Bécs város utcahálózatát és elrendezését. Azonban a régészeti feltárások során a kutatók nem tudták rekonstruálni ezt a szabályos alaprajzot, az északi részről nem kerültek elő leletek, és épületek alapjait sem sikerült azonosítani. A feltárt római városfal ezen a szakaszon egy természetes leszakadást követett a Maria am Gestade és a Ruprechtskirche között. Mivel nem valószínű, hogy a rómaiak Vindobonában szándékosan eltértek volna a jól megszokott sémáktól, feltételezhető, hogy az erődfalat valami helyrehozhatatlan pusztító hatás érhette, ami nem tette lehetővé, hogy az erődöt a megszokott formában állítsák helyre. Ilyesmire egyetlen korabeli barbár ellenfél sem volt képes, csak a Duna. 

A Salzgries-Dunaág által alámosott partszakasz az erődfalon belül. (forrás)

Két különböző forgatókönyv jöhet szóba; fokozatos erózió, ami évtizedről-évtizedre fejtette ki hatását fokozatosan elmarva a magaspart oldalát és rajta az erőd falát, valamint egy egyszeri, rendkívüli esemény. Utóbbi a valószínűbb. Valamikor a III. század során egy extrém magas árvíz vonult le az ágakra szakadó bécsi Dunán és annak akkori legnyugatibb ágában, amelyet a tudomány a mai nyomvonalán haladó utcáról Gonzagagasse-ágnak nevezett el. Ez volt az a Duna-ág, melynek partján eredetileg Vindobona felépült, amikor a Práter terasz a mai helyzetnél keletebbre végződött el. A római legiótábor azonban a kanyarulat külső ívén feküdt, ahol a sodorvonal közelsége miatt már középvíznél is jelentkezhetett partelmosódás. Itt valószínűleg nem egyszerű partelmosódásról volt szó, hanem egy Duna-ág áthelyeződéséről, melynek volt tektonikai előrejelzettsége a teraszanyag feküjét alkotó pannon agyagrétegek törésvonalaiban, azaz csuszamlások is súlyosbíthatták a helyzetet. 

A Duna több mint 100 métert hordott el a folyóteraszból, lerövidítette az Ottakringer-patak alsó szakaszát, akár több millió köbméternyi teraszanyagot elhordva a Práter teraszból, egyúttal Vindobona nyugati külvárosából és Vindobona castrumának északi sarkából. Sőt, az is elképzelhető, hogy a külvárosi amfiteátrum is ezen a helyen állt, és az is a Dunába omlott. Hasonló mederváltozások egyáltalán nem voltak ritkák a szabályozás előtti időszakokban Bécs környékén, gyakran előfordult, hogy uszadék, vagy más mederanyag lezárt egyes ágakat, ezek új utat keresve szigeteket zátonyokat, sőt városrészeket, hidakat is lebontottak. Severin Hohensinner ábrái ezt a folyamatot mutatják be az elmúlt két évezredben. 

42 lépcső a Maria am Gestade templomhoz

Vélhetően a tábor leomlott kőanyagával még a római korban sikerült stabilizálni a leszakadt partfalat, és újjá lehetett építeni a tábor északi falát az újonnan kialakult folyóág mentén, amit a tudomány egy másik utcáról Salzgries-ágnak nevez. Ez az utcanév is beszédes földrajzi név, az itt kikötő sószállító hajók emlékét őrzi. Vindobona ekkor már túl volt a fénykorán, nagyjából hasonló hanyatlás ment végbe gazdasági-társadalmi tekintetben, mint Aquincumban. A történelem egy pontján az egyre fogyó és szegényedő lakosság beköltözött az erőd falai közé, mígnem valamikor az V. század elején megszűnt a római közigazgatás és a tábor a külvárossal együtt romba dőlt. Ha volt is kontinuitás a lakónépességben, erre a régészet nem talált nyomot, a legkésőbbi érme 408-ból származik és a század közepe után egy régészeti leletnek híján lévő réteg képződött a római romok felett. 

Lépcsők a Ruprechtskirchéhez, Bécs legöregebb templomához

A Salzgries Duna-ág azonban maradt, ahol volt, a kicsorbult, romba dőlt római erődfalak északi előterében, sőt ezer évvel később a Maria am Gestade templom róla kapta a nevét. Éppen időben történt ez a névadás, ugyanis a korábban egész biztosan hajózható méretű folyóág a XII. század során fokozatosan feliszapolódott, lefűződött, és a meder a magasparttól eltávolodva északkelet felé helyeződött át az úgynevezett Porzellangassen-ágba, de nyugaton még mindig belül maradva a mai Donaukanal nyomvonalán. 

Ókori és középkori mederváltozások Bécs belvárosában.
1. Gonzagagasse-ág 2. Salzgries-ág 3. Porzellangassen-ág 4. Ottakringer-patak
10. Wienfluss 11. Vindobona árokrendszere (forrás: Wasser | Stadt | Wien)

A III. századi Duna-meder áthelyeződés olyan elegyengethetetlen nyomot hagyott Bécs városszerkezetén, ami nemcsak az szintkülönbségekre, de a város úthálózatára is hatással volt. Sem a több ezer éves emberi felszínformálás, sem az 1875-ös nagy bécsi folyószabályozás nem volt képes eltüntetni az éppen a beépítés miatt konzervált dunai forma kincset. És ha figyelmesen hallgatjuk a beszélő földrajzi neveket, azok elbeszélik nekünk az évezredek alatt végbemenő történelmi és földrajzi változásokat. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• https://tobias-lib.ub.uni-tuebingen.de/xmlui/bitstream/handle/10900/61026/CD71_Gietl_et_al_CAA_2003.pdf?sequence=2&isAllowed=y
• https://www.wgm.wien.at/hydrogeologische-forschung/news/flut-von-vindobona
• https://www.geschichtewiki.wien.gv.at/Salzgries
• https://www.wien.gv.at/kulturportal/public/grafik.aspx?bookmark=0nZLRk2zFUYHn7dFw-aI3RRwpAtZGVBFvuBteonQ1N1C4dSRsFu7fFg-b-b
• https://de.wikipedia.org/wiki/Vindobona
• https://www.wgm.wien.at/fileadmin/docs/hydrogeo-forschung/2022/Vortr%C3%A4ge/Pr%C3%A4sentation_WGM2022.pdf

Helyreállítás

Szendrő István fényképe a Népszigetre ívelő vasúti híd roncsairól (saját gyűjtemény)

1944 novembere és 1945 januárja között a német és magyar hadsereg többnyire szándékosan, néha véletlenül, helyreállította a jónéhány magyarországi dunai sziget elszigetelt mivoltát. Valószínűleg kevés olyan helyzet van, amikor az emberi és természeti nézőpont ennyire eltérően beszél el egy történetet, és Szendrő István fotóriporter poszt-apokaliptikus képeit látva sem a helyreállítás az első szó, ami eszünkbe jutna, de már csak a blog nevéből kifolyólag is érdemes röviden megvizsgálni ezt a nézőpontot is. 

Szendrő István fényképe a Csepel-szigetre ívelő híd roncsairól (saját gyűjtemény)

Nemesmedvestől és Pinkamindszenttől függően éppen nyolcvan éve, 1945 tavaszán nem csak a budapesti Margit-sziget vált közúton elérhetetlenné, csónakba kellett ülnie annak is, aki a Csepel-szigetre, vagy a Szentendrei-szigetre akart eljutni. A robbantások érintettek olyan szigeteket is, ahol a kapcsolat azért nem szűnt meg, mert már korábban elrekesztették a mellékágukat, például az első képen látható Népszigetnél, vagy a komáromi Erzsébet-sziget esetében. Előfordult olyan eset is, amikor egy újszülött, 1943-ban átadott hidat robbantottak a Soroksári-Dunába alig egy évvel az ünnepélyes megnyitás után Dunavarsány és Szigethalom között. 

A romokat nem volt egyszerű fotózni, Szendrő Istvánnak, aki a Magyar Újságírók Szövetségének tagja volt, külügyminisztériumi engedélye volt erre, de a politikai és katonai helyzet miatt rendőri kíséretet kapott, olykor fegyveres őrök kísérték az elzárt területekre. A romos Budapestről készült felvételei, melyek közül sok online is böngészhető, korabeli kiadványok illusztrációjaként jelentek meg. 

Ismeretlen szerző fényképe a Margit-híd újjáépítésről (saját gyűjtemény)

Az emberi, gazdasági és közlekedési kapcsolatok ilyen mérvű megszűnésére azelőtt és ez után sem volt példa Magyarországon, ezért a helyreállítás szinte azonnal megkezdődött, a szigetek újra kapcsolódtak az ország emberi, gazdasági és közlekedési vérkeringéséhez. 

A revitalizált Erebe új lobogója

2025. február 11-én zárult a Gönyűhöz közeli, de nagyrészt Nagyszentjánoshoz, kisebb részben pedig Ácshoz tartozó Erebe-szigetcsoport revitalizációs projektje. Fényképes beszámolónk alig egy hónappal később, március 23-án készült, vasárnap dél körül, Gönyűnél mért 27 centiméteres vízállásnál (LKV+120 cm) jártuk be az újjászületett, öt kilométer hosszú Erebe-szigeti folyóágat.

A párhuzammű szárazon lévő felső nyitánya

2024 nyarán, a blogon is volt már szó a termszetvédelmi projekt indulásáról, melyet az ausztriai Donau-Auen Nemzeti Park koordinált a LIFE Wildislands projekten keresztül, melyben a magyarországi Fertő-Hanság nemzeti park is részt vett, és az Európai Unió finanszírozott 65%-ban. Hasonló munkálatokból volt már néhány Magyarországon, elsőként a Moháccsal szemközti Szabadság-szigetet szabadították meg a keresztgátjától, majd következett a váci Kompkötő és a Dunafalvától délre található Bezerédy-sziget. A több különálló, de már nagyrészt egybeforrt szigetből és zátonyból álló Erebe-szigetvilágnál 2024-2025-ben vezérárkot kotortak és a vízáramlás biztosítása érdekében megbontottak egy párhuzamművet és a mellékágat lezáró kőszórást is. Pozitív része volt a projektnek a kommunikáció, akit érdekelt, a munkálatokat figyelemmel tudta követni a közösségi médiában, és a február 11-i keresztgát bontásról is több drónfelvétel került fel a videómegosztó oldalakra (ahonnan önkényesen párat ide is beillesztettünk). A munkálatok ugyan még ne zárultak le teljesen, de a mellékág kotrása elkészült, és jó hírként elmondható, hogy még a márciusi alacsony vízállás idején is volt benne vízáramlás. 

Egyelőre nem ajánlott a terület látogatása, a táj egyelőre egy építési terület látványát tudja kínálni az idelátogatók számára, ahonnan nemrég vonult le a kivitelező; mély keréknyomokkal, letúrt partfalakkal, földgyaluval elegyengetett sódermezőkkel, itt-ott meghagyott föld- és sóderkupacokkal jellemezhető a táj, helyenként az alig 3-4 méter széles vízfolyás szinte elveszett a sivataginak tűnő környezetben, amit a rendkívül tágas, lapos sóderes meder okozott. Az új, kavicsos felszín szinte mindenhol kontrasztot alkotott a szigeti oldal barnásabb, zöldesebb, iszaposabb részeivel, a "túlsó" partot ugyanis csak nagyon kis mértékben érintették a munkálatok, ugyanis az Erebe-szigetvilág a Pannonhalmi Tájvédelmi Körzet része, Natura 2000-es terület, sőt erdőrezervátum is. 

Mindenesetre érdemes lesz folyamatosan figyelemmel kísérni, azaz divatos kifejezéssel szólva monitorozni a mellékágrendszer további alakulását. Hiszen a finommunka még hátra van és most ne a szemétszedésre gondoljunk, melynek 2027-es határideje van, hanem arra, amit a folyó maga is el tud, és el is fog majd végezni. Az Erebe-ág esetében szerencsére a főágból származó vízhozam mellett lehet számolni a Cuhai-Bakony-éren keresztül átlagosan érkező 1-2 m³/sec vízmennyiséggel is, ez a vízhozam ráadásul a mellékágrendszer felső részére érkezik, ezért a hatása hosszabb távolságon érvényesül. Amennyiben emelkedik majd a dunai vízállás, középvízi helyzetben a földmunkák nyomait elegyengeti majd a vízáramlás, kimossa a megtelepedett hordalékot a megnyitott zárás kövei közül, és ha ez az állapot állandósul, a finomszemcsés hordalék, agyag, iszap egy része is kimosódhat, lassítva a feltöltődést, amely minden bizonnyal a revitalizáció ellenére is folytatódni fog. 

Probléma lehet ugyanis a nyitások szűk keresztmetszetével, ahol a bennhagyott köveken fennakadhat az uszadék, ezáltal a hordalék is, újra elzárva a vízutánpótlás útvonalát. A széles sóderes területeket a növényzet hamarosan újra birtokba fogja venni, ahol az uszadék jóval nagyobb eséllyel fog megakadni, tovább emelve a meder szintjét. Vannak nyomok a hódok jelenlétére, az általuk vízbe döntött fák, ugyancsak erősíthetik majd ezt a folyamatot. 

A holtvízbe túrt párhuzammű.

Nyitás alul, a keresztgáton

Az alsó nyitány a működésbe hozott mellékág irányából.

A Bakony-Cuhai ér frissen elegyengetett torkolata

Keréknyomok a kavicssivatag-szerű, széles mellékágban

A szigeti (bal) oldalon nem folytak munkálatok. 

A mellékágrendszer nagy részét nem érintette a kotrás.

Szemétszedés lesz, majd később, ezt például Borisz hagyta itt

Új élet sarjad a legyalult talajon.

Végezetül érdemes említést tenni egy érdekes jelenségről is; a revitalizációs projekt ugyanis egy új lobogóval is megajándékozta az Erebe-szigeteket, mely hidrológiai szempontból nem más mint agyag, folyó és sóder, vagyis sziget, frissen revitalizált mellékág és part (#bbb282, #333513, #d4cdc0). És amit várhatóan a Duna és a természet lassan átszínez majd. 

A Schwalleck felrobbantása

IN ENGLISH

Annak ellenére, hogy városszerte szirénák fél órával előre jelezték a történelmi eseményt, Greinben komoly károkat okozott a Dunába nyúló Schwalleck szikla felrobbantása. Lakóházak leomlott falai, eltemetett közutak és megrongálódott vasúti töltések jelezték, hogy megkezdődött az "osztrák Al-Duna", a hírhedt Strudel szoros hajózhatóvá alakítása. 

A nyúlvány. Részlet a Strudengau hajózási térképéről (Leopold Franz von Rosenfelt, 1721.)

Az utóbbi kifejezés nem véletlen, az ausztriai Strudengau ugyanúgy rettegett szakasza volt a hajósoknak, mint a Vaskapu, Izlás, vagy a Tachtalia az Al-Dunán. Ezen a 25 kilométeres szakaszon a Duna a Cseh-masszívum háromszáz millió éves gránitsziklái között réseli át magát Ardagger/Dornach és Ybbs/Persenbeug között, ahol a sziklazátonyok és az általuk keltett örvények sok hajó pusztulását okozták, például Wörth és Werfenstein között, melyről éppen 10 éve írtunk a blogon. Ahogy 1890-ben az Al-Duna (második) szabályozása is egy szimbolikus szikla, a Grében felrobbantásával kezdődött, úgy a Strudengau szabályozása is robbantásokkal kezdődött, elsőként Donaudorf kastélyát robbantották fel 1955. december 20-án, a jobb parton Ybbs mellett, másodjára pedig a felső-ausztriai Grein városka melletti balparti Schwalleck hegyfokát röpítették szó szerint a levegőbe.

Kilátás a Schwalleckről Grein várára és városára.

1958. június 13-án, péntek 12 óra 30 percig a Schwalleck szirt messze benyúlt a Dunába, ráadásul rendkívül rossz helyen, mármint a hajózás szempontjából, ugyanis a folyó sodorvonala egyenesen nekivezette a folyásirányban lefelé közlekedő hajókat, miközben felette, a Greinerbach torkolatánál egy zátonyos limány alakult ki, ahol rendszeresen fennakadtak a jégtáblák, ezen kívül a szirtnél összeszűkülő keresztmetszet alaposan felgyorsította a folyót, ami az ellenkező irányba, Linz felé tartó hajósok életét keserítette meg. Természetföldrajzilag a 250-260 méter magas Schwalleck párja volt annak a szirtnek, amelyre a XV. század végén Grein vára felépült, e két magaslat határozta meg az itteni látképet, Grein városát vagy innen ábrázolták, vagy úgy ábrázolták, hogy rajta legyen. Körülbelül 40-50 méterrel magasodott a Duna sempontja (0 vízállása) fölé.

A pusztulásra ítélt Schwalleck, és a tövében kiürített épületek. (forrás)

Eredetileg egy Halterkreuz nevű kereszt állt a tetején, keletkezését egy helyi legenda meséli el: Egy greini pásztor a szirt közelében legeltette a szarvasmarháit magas vízállás idején. Legeltetés közben próbálta kiszedni az áradatból az uszadékfát, amit télire szeretett volna elraktározni tűzifának. Amikor egy nagyobb ágat próbált a partra vonszolni, megcsúszott és a vízbe pottyant. Mivel nem tudott úszni, kétségbeesetten szorította a sodródó ágat, és halálfélelmében megfogadta, hogy ha sikerül megmenekülnie, egy keresztet állít Isten dicsőségére a parton. A folyó végül part mellé sodorta az ágat, ahol egy vízbe lógó fában meg tudott kapaszkodni és szerencsésen megmenekült. Megtartotta fogadalmát és a Schwalleck szirtnél a robbantásig ott állt az úgynevezett Pásztorkereszt. [1]. Volt itt egy másik kereszt is, a Schwalleck Kreuz, mely a robbantás során megsemmisült, de később újra felállították a lebányászott szirtfal oldalában a Halterkreuz-cal szemben [2]. 

A robbantás pillanata (forrás)

Ausztria első dunai vízerőműve Németországgal közösen épült fel 1952-1956 között, a két ország határán, az egyedülálló Jochenstein szirtje fölött, melyet szerencsére nem robbantottak fel a rajta álló Nepomuki Szent János szoborral együtt. Ausztria ezután kezdte meg a Duna "belépcsőzését, és a következő erőmű helyét éppen a Strudengau hajózhatóvá tétele miatt tették annak alsó végéhez, Ybbs és a szemközti Persenbeug közé. 

1958. június 11-én Grein polgármestere szórólapon értesítette a lakosságot a közelgő robbantásról. Az óvintézkedés mindenképpen indokolt volt, a Schwalleck szirttől ugyanis alig 100 méterre már lakott házak álltak, melyet a város nem kívánt szanálni. Néhány közeli építményt fel kellett áldozni, például a szirt közvetlen tövében épülteket. Az ajtókat, ablakokat nyitva kellett hagyni, a parkoló autókat elszállították, az értékeket, bútorokat pedig célszerű volt a szobák távolabbi sarkában biztonságba helyezni. A helyszín közelsége miatt azonban a robbantás jelentős károkat okozott a városban [3]. 

Tájkép robbantás után (forrás)

Aznap 5800 kilogramm robbanóanyag röpítette levegőbe a szirtet, ahonnan ezután több ütemben több mint  háromszáz ezer köbméter követ termeltek ki, biztosítva a jég akadálytalan levonulását, a hajózóút kellő szélességét. Érdekes módon egy kisebb szirtet meghagytak emlékül a Duna és az új főútvonal között, erre a munkálatok befejeztével visszatették a Pásztorkeresztet. Azóta a növényzet meghódította a sziklafalat, az autók az új útvonalat, a hajók pedig a kevésbé veszélyes folyókanyarulatot. Az Ybbs-Persenbeug vízerőmű felvízen megemelte a vízszintet, az erőműnél 11 méterrel, Wörtnél kb. 5 méterrel, Greinnél ennél valamivel kevesebbel, eltüntette a Strudengau zúgóit, a zátonyokat, szirteket. Az uniformizált folyón immár semmi nem fenyegeti a hajózást.  

Mementóként meghagyott Halterkreuz sziklatömbje (forrás)

Úgy tűnik mindenki jól járt. Ha valaki erre jár, nem is hiányzik neki semmi, mintha minden eleve így nézett volna ki. Amiről nem tudunk az nem fáj. Akiknek esetleg mégiscsak megfájdítottuk volna a szívét ezzel a visszaemlékezéssel, azoktól elnézést kérünk. 

De folytatjuk tovább.

Danke an die Autoren des Österreichischen Donaubuchs für die Idee!

[1] https://www.grein.at/Tourismus/Sehenswuerdigkeiten/Halterkreuz

[2] https://www.grein.at/Tourismus/Sehenswuerdigkeiten/Schwalleck_Kreuz

[3] https://www.im-fundus.at/das-greiner-schwalleck-gefuerchtetes-schifffahrtshindernis/

Borisz hagyatéka II. Szénaszörnyek Fischamendnél

A klasszikus urbánus árvíztáblák mellett a természet is képes megörökíteni árvízszinteket az utókor számára, bár ezek jellemzően kevésbé tartós konstrukciók. Ezek megjelenési formái változatosak lehetnek: halványszürke iszapréteg a fák barna törzsén, hídpilléren felejtett faág, vagy kerítésen fennakadt uszadék, azonban a Fischamend melletti Alter Kuhstand holtágában létrejött madárijesztők mégiscsak a leglátványosabb és legkülönösebb árvízi emlékek, melyet a 2024. szeptemberében a Dunán levonuló Borisz-árvíz hagyott maga után.  

A helyszín ugyanaz, mint a porördögök esetében, a Pasetti-féle Duna térképen az Alter Kuhstandnak nevezett egykori dunai sziget, az ausztriai Donauauen Nemzeti Park része, amelyet jelenleg (a nevéből kalkulálva régebben is) kaszálórétként hasznosítanak, és ennek még lesz jelentősége a későbbiekben. A sziget szinte pontosan félúton található a balparti Schönau és a jobbparti Fischamend között, és szinte pontosan az 1909-1910 folyamkilométer táblák között helyezkedik el. Mostani bejegyzésünk vezérfonalát adó ívelt mellékága körülbelül 1,2 km hosszú. Bemutatása nem csupán az itt megbújó szalmaszörnyek miatt fontos, hanem azért is, mert a magyarországi mellékágak paramétereihez viszonyítva meglehetősen atipikus. 

A teljes, 1,2 kilométeres hosszról általánosságban elmondható, hogy bár kelet felé, azaz folyásirányban szűkül és ezzel együtt válik egyre sekélyebbé végig bejárható, ugyanis se lágyszárúak, se az aljnövényzet nem vette még birtokba a többnyire szárazon álló medret, ami kelet felé kavicsból iszapos szemcseméretűre változik. A mellékág nyugati része kifejezetten változatos morfológiájú, megtalálhatók itt a meder alján kisvizes időszakban is fennmaradó "vaditató" tavacskák, ahová a vadak csak nagy nehézségek árán jutnak le a meglehetősen mély és meredek partfalon. A nehezen megkerülhető tavacskák mélyedései között helyenként magas gerinceket alakított ki hordalékból az áramló víz, ahol a felszínen lévő kavicsanyagból lehet következtetni a vízáramlás erejére. A meredek partfal miatt gyakoriak a mederbe dőlő fák, ezek ágvégeit azonban a hódok lerágják, így könnyítve az errefelé kirándulók dolgát. Vannak ölnyi kerületű fák is a mederben, hol hosszában, pallóként, hol pedig keresztben, hídként működve. Ha valaki ki akar jutni oldalt ebből a mederből, a Borisz-árvíz által frissen lerakott hordalékkal kell megküzdenie, a két partfal tetejét lerakódott, finom, süppedős dunai homok borítja, helyenként arasznyi vastagságban borítva az ártéri erdők talaját. E hordalék egy része feltehetően nem a főágból került ide, hanem a laza mederanyagú mellékágból mosódott ki.

Áramló víz által épített kavicsgerinc a meder nyugati részén.

Itatót kereső állatok által kitaposott partfal.

Az avarhullás már az árvíz levonulása után történt.

Ez a lefűződött medermaradvány vélhetően természetes képződmény, és nem mondjuk egy korábbi revitalizációs projekt során mélyítették ki markolókkal (ennek legalábbis nem volt látható nyoma a területen), a mélységért, vízutánpótlásért és a növényzet megtelepedésének megakadályozásáért az időnként a főágból kilépő víztömeg a felelős, melynek munkavégzőképessége képes időről-időre "kitakarítani" a medret a fischamendi motorcsónakos klub kikötője irányába. Ez a takarítás azonban nem mindig tökéletes, előfordulhat olyan helyzet is, amikor a vízáramlás szinte kipucolhatatlan dolgokat hord ide.

Itt nem a kék műanyag hordókról, labdákról, PET palackokról és egyéb vízen úszó szemétről van szó, hanem a szénáról, amit éppen az Alter Kuhstand szigeten kaszáltak, nem sokkal a Borisz-árvíz érkezése előtt. Jó lenne ismerni az írás időpontjában aktuális GoogleEarth felvétel dátumát, ugyanis ha az éppen 2024. nyár végén készült, meg is lenne a magyarázat, pontosan honnan származik az árvíz által széthordott szalma. A képernyőmentésen látható, hogy a szigeti rét északi részén, a földúttal párhuzamosan, egy nagyobb jegenyefa két oldalán szürkés kupacok tornyosulnak. Vélhetően ez a szigeten lekaszált és megszárított széna lehet, amit nem sokkal később a hidrológiai szempontból váratlan időpontban érkező árvíz déli, illetve délkeleti irányban kilépvén a középvízi mederből felkapott és elszállított az első szembejövő akadályig, azaz a mellékág partján álló fákig, ahol aztán szépen felakadt a funkcióját tekintve sűrű szitához hasonlítható faágakon. Ezt a hipotézist támasztja alá a helyszínen megfigyelt állapot, a mellékág nyugati részén ez a jelenség nem volt tapasztalható, leginkább figyelemre méltó módon az alsó szakasz mentén jelentkezett, ahol a rét közvetlenül a meder mellett végződik, és csak egy keskeny fasor áll a kettő között.

Az Borisz-árvíz által épített szénaszörnyek feje búbja, azaz a legmagasabb része szintben van, a legmagasabb árvízi szintet jelölik. Ezt a szintet konkrétan ismerjük, Wildungsmauernél, Fischamendtől folyásirányban 14 kilométerrel lefelé a tetőzésnél 838 centiméteres vízállást mutatott a vízmérce, ami csak fél méterrel maradt alatta a 2013. évi rekordárvíznek. A szörnyek teste, karja, lába, azaz az alacsonyabb szinten fennakadt szénacsomók az árvíz levonulásával jöttek létre, méghozzá úgy, hogy a mellékág területén lelassuló, megálló, de nyílt víz színén úszó növényi maradványok alacsonyabb ágakon akadtak fenn. Az már csak a külső erők szorgalmán múlik, mennyi ideig maradhat helyén ez a szokatlan árvízi emlék, ha a víz nem is, de a szél és az állatvilág vélhetően a közeljövőben nekilát a lebontásának. Ami a teheneknek bánat az elmaradt jó falatok miatt, a madaraknak öröm, az ártéri erdőben felhalmozott száraz szénából jó néhány fészket fel lehet majd építeni tavasszal.

Borisz hagyatéka I. - Porördög Fischamendnél

1. kép. Ártéri porördög

Lassan fél éve már, hogy levonult a szokatlan időpontban érkező Borisz-árhullám a Dunán, a mostani kisvizes időszakban az emlékek elhalványulnak, valószínűleg már arra sem emlékszik mindenki, hogy hányadik legnagyobb szinten tetőzött a harmadik évezredben. Azonban a hagyatéka bizonyos helyeken, mint például az alsó-ausztriai Fischamend Alter Kuhstand sziget árterén mind a mai napig megvan, néhol porördögként köröz a levegőben, emlékeztetve minket olyan ártéri folyamatokra, mint az öntéstalajok, illetve a folyóhátak képződése. 

Fischamend, Alter Kuhstand. Áttekintő térkép a fényképek helyszínéről. (Az 5. nyugatabbra készült)

2025. március 5-én, reggeltájban átkelve az autópálya alatt, kiérve a fischamendi ártérre, olybá tűnt, mintha szürkésfehér dér borítaná a rétet ameddig a szem ellát (5. kép). Hidegnek hideg volt a levegő, de semmiképpen nem fagyos mint az előző reggel Wachauban, azaz semmi nem indokolta, hogy deresek legyenek a fűszálak ezen a tágas, de egy régi meder mentén növő fasorral két részre tagolt ártéri síkságon. A keleti rét egy önálló sziget volt egykor Alter Kuhstand néven, míg a nyugati rész az előbbitől keletre, nyugatra és délre elterülő Schüttel-sziget nevű jókora sziget legnyugatibb részén található. Hogy bonyolítsuk a helyzetet, az Alter Kuhstandtól északra, a főág mentén még ott találjuk a hosszúkás, kelet felé egyre markánsabbá váló Melichar-szigetet, ez az egyre táguló és mélyülő mellékág azonban egy motorcsónak klub kikötőjének kotrása miatt szembeötlő. A "deresedés" mindhárom szigetet érintette, bár eltérő mértékben. 

A zöld helyett látható fakószürke színt egy homokréteg okozza a mezőn, ami lepeként borítja be a füvet. Nem valószínű, hogy az árvízi védekezés homokzsákjait ürítették ki ilyen módon, viszonlylag biztosnak tűnik a természetes eredet. Vastagsága változó, a part mentén például teljesen betakarja a növényzetet, a Dunától távolodva már előbukkannak fűszálak, és az üledék szemcsemérete is finomodik kőzetlisztes homoktól egészen a vályogos homokig. A finomabb szemcséket a kiszáradt felszínről a szél könnyedén felkapja és porördögök formájában áthalmozza, esetenként mélyebben fekvő területekre, beleszórja a Dunába, vagy széthordja a füves területen, ahol a növényzet idővel majd megköti (1. kép). 

Ezt a tekintélyes mennyiségű homokot a 2024. szeptemberi Borisz-árvíz teregette szét a parton egy bizonyos szint felett. Ez a szint egészen látványos módon megfigyelhető a fischamendi lapvízmércén, ahol a hordalék helyenként több mint tíz centiméter vastagságban betemette a mellette lévő lépcsőt is, miközben jól szemléltetve a 2025. március havi szokatlanul alacsony vízállást a lapvízmérce alsó része a Duna vízszintje felett végződik el (2. kép). Ez a folyamat nem csak itt, de a Wachauban is megfigyelhető volt, előző nap Weißenkirchen strandján készült felvételen a partra vezető lépcsőket temette be szinte teljesen a hordalék, kiásásuknak valószínűleg nem sok értelme volt, a következő árvíz ugyanígy be fogja temetni őket (8. kép). 

A hordalék ártéri kiülepedésének dinamikája megegyezik a folyóhátképződés menetével. A medréből az ártérre kilépő folyó szinte azonnal szétteríti a hordalékát, először a nehezebb szemcséket, míg a könnyebb, lebegtetett szemcséket messzebbre szállítja. Mivel ez a folyamat minden egyes árvíznél ugyanezt a mintát követi, belátható, hogy idővel a part mentén egy magasabb, hosszanti vonulat képződik, amit a geomorfológia folyóhátként ismer. Ez egyfajta természetes árvízvédelmi töltésként szolgál, hiszen a folyónak minden egyes árvíz esetén magasabb térszínt kell meghaladnia. Néhol a víz oldalirányban áthágja ezeket a folyóhátakat, ezeket a kifolyásokat nevezzük fokoknak.

Fischamend mellett a Melichar-szigeten figyelhető meg a legvastagabb üledékréteg, helyenként több mint fél méter magas nyílt felszínű homokdombokat lehet megfigyelni (3. kép). A kiülepedés nem egyenletes, az áramlás dinamikája változatos formákat hozott létre, kialakultak hosszanti homokgerincek, miközben a fák törzse körül kör alakú mélyedéseket alakított ki az áramlás változása. Az erdős területeken a formakincs megfigyelését részben megnehezíti, hogy a fák lombja az árvíz levonulása után hullott le. Hasonló homokfelszínek nem csak a főág partján, de például már lefűződött, de az árvíz idején újra aktivizálódó holtágak mentén is megfigyelhető, például az Alter Kuhstand mellékága mentén, de ebben az esetben az áramló víz nagy valószínűséggel a holtág mederanyagát halmozta át (4. kép). Erről (is) szól majd a második része az írásnak.

A fentebb leírt áthalmozódás mellett, vagy azt követően létezik egy másik említésre méltó folyamat is, ez pedig az üledék talajosodása. Alapesetben a folyó által lerakott hordalék szinte kizárólag ásványi anyag, rendkívül alacsony szerves anyagtartalommal. További jellemző tulajdonsága a rétegzettség, amit az egymást követő árvizek hoznak létre. Néha több év is eltelik két árvíz között, ez idő alatt a megtelepedő növényzet, avar sötétebb, humusz- és szerves anyagban gazdagabb rétegeket is kialakíthat. Ilyen tortaszerű rétegzettséget a Duna mentén sok helyen meg lehet figyelni, ahol szakadozott a part, vagy kidőlő fák bontják meg a talajt (6. kép). Vélhetően itt, Fischamend mellett is az eltemetett fű ahol tud előbb utóbb áttör a homokrétegen, gyökérzete behálózza az új rétegeket, egyben megakadályozza, hogy a külső erők (szél, víz) ezt el tudják hordani (7. kép). Létrejön egy újabb rétegnyi öntéstalaj, amit majd a soron következő árvíz tovább gyarapít.

2. kép. Összefoglaló ábra a Duna jelen helyzetéről:
az egyszerre semmibe lógó és eltemetett lapvízmérce

3. kép. Fél éves, fél méteres homokdombocska a főág partján

4. kép. A szemünk láttára képződő folyóhát tankönyvi ábrája

5. kép. Fél éves homokpuszta, Fischamend

6. kép. Öntéstalajok rétegződése, alul a dunakavics, felül a Borisz-homok

7. kép. Öntéstalaj képződés első lépés: a megkötés

8. kép. Ártéri feltöltődés üteme Weißenkirchenből (Wachau)

Ez a hordaléklerakódás viszonylag kedvezőtlen folyamat az árvízi védekezés szempontjából, hiszen az ártér szintje egyre magasodik, hacsak nem mélyül hasonló ütemben a meder, a hullámtér egyre jobban töltődik fel, azonos vízhozam egyre magasabb vízszintek mellett kénytelen levonulni, azaz az árvízvédelmi töltések relatív magassága csökken, így növekedik az árvízveszély.

Az utolsó jeges árvíz az elfajzott Hármas-szigetnél

1876. február közepén több mint száz ember sürgölődött a Gerjen és Fajsz között kialakult jégtorlaszon, A bátyáról érkezett (kényszer)munkások fűrésszel csákánnyal vágták a jeget, abból a célból, hogy a jégdugót megbontsák. A gyorsan visszafagyó résekbe a katonaság dinamitrudakat helyezett el, és hatalmas tölcséreket robbantottak a jégbe. A merőben szokatlan munkálatok azonban nem hozták meg az előzetesen elvárt eredményt, így három nap után felhagytak vele. A Hármas-sziget által megakasztott jégtömeg mondhatni megszokott velejárója volt a tél végi Duna árvizeknek, annak ellenére, hogy 1828-ban átmetszették alatta a várszegi kanyarulatot, az elfajult meder még fél évszázadon keresztül keserítette meg a felsőbb szakasz mentén élők életét. 

A Hármas-szigeteknél kialakult jégtorlasz helyszínrajza. (forrás)

1875. december végén a Duna közepes vízállásánál, egy heti rendkívül hideg időjárás mellett jegesedni kezdett a Duna, ami végső soron azt eredményezte, hogy a sodródó jégtáblák a folyó számos pontján megakadtak. Ezek a pontok elsősorban a széles, sekély, zátonyos, szigetes szakaszok voltak, valamint a Pakstól délre megváltozó szakaszjelleg miatt kialakuló túlfejlett kanyarulatok, mint a régi faddi, a borrévi vagy az imsósi. A gerjeni Hármas-sziget az előbbi kategóriába tartozott, a közel egy kilométer széles mederben legalább három, a folyó közepéig terjeszkedő zátony akadályozta a jég leúszását. 1876. januárjában általánosságban elmondható, hogy több helyen alakult ki jégtorlasz a Dunán, a folyó nem ritkán fenékig befagyott (nem teljes keresztmetszetében, de jelentősen szűkítve az átfolyást) és a feltorlódott, élére állt jégtáblák magassága elérhette a több métert. A torlaszok között előfordult olyan befagyott szakasz is, ahol a vékonyabb jégpáncél alatt áramlott a víz, egyes helyeken jégmentes maradhatott a Duna, az áramlási viszonyok függvényében. 

December végén - január elején Gerjen alatt a Hármas-szigeten összetorlódott jégtáblákból alakult ki hatalmas jégdugó, ahol ez a jelenség szinte évente előfordult. A jégtorlasz egészen a 12 kilométerre lévő Úszódig ért, több helyen fenékig összefagyott, különféle beszámolók szerint magassága 3-9 méter között változott. Ezt az első jégtorlaszt egyes beszámolók szerint a folyó emelkedő szintje még át tudta emelni a zátonyon január elején, de a torlasz a folyamatos utánpótlás miatt hamarosan újraképződött. 1876 februárjában, amikor az Alpok és a Kárpátok hótakarója nyugati irányból hirtelen olvadni kezdett, a Duna sajátos geográfiai viszonyai miatt az árvíz erre az "eldugult" szakaszra zúdult, ahol a jégtorlaszok duzzasztógát módjára emelték meg a vízállást a felvízen. 

A Hármas-sziget és a várszegi kanyarulat az átmetszés előtt, 1822. (forrás)

Mielőtt rátérnénk a jégrobbantási munkálatokra röviden érdemes áttekinteni, hogyan fordulhatott elő a fajszi átvágásban egy ekkora jégtorlasz, majdnem ötven évvel a befejezettnek tűnő szabályozási munkák után. Ha röviden kellene jellemezni a probléma lényegét, akkor az a legvelősebb válasz, hogy Gerjen és Fajsz között a faddi kanyarulat átvágása után azt gondolták, a Duna majd magától rendezi a medrét, csakhogy a Duna nem tette meg ezt a szívességet a vízügyi mérnököknek, sőt, miután magára hagyták, még jobban elfajult.

Az 1828-as átvágás előtt a Duna Várszegnél és Vajkánál két hajtűkanyart vett, egy karcsú dunántúli és egy Duna-Tisza-közi félszigetet kerülgetve. Ekkoriban Ó-Gerjentől délre a Duna éles jobb kanyarulatának domború oldalán a kanyarulatfejlődés tipikus dinamikája (sodorvonaltól távolabb lassabb vízáramlás → üledéklerakódás) két parti zátonyt hozott létre, ezeket valami rejtelmes okból Hármas-szigetnek nevezték, ha meg kellett őket különböztetni, akkor volt egy Belső-Hármas-sziget a part mellett és ennek szomszédságában,a sodorvonalhoz közelebb egy Külső-Hármas-sziget. Tehát ebben az írásban amikor Hármas-szigetről van szó, tulajdonképpen két különálló szigetet értünk alatta. Nem tudni, hogy mikor történhetett a szigetek kialakulása, illetve a furcsa névadás, de valamikor 1806. körül látunk arra kísérletet, hogy új nevet adjanak a két szigetnek, de a negyedik ábrán feltüntetett Kis-, és Nagy Bötz-sziget földrajzi nevek végül nem mentek át a köznyelvbe. A szabályozás előtt a Hármas-szigeteken csak csenevész növényzet nőttek, valószínűleg a jég borotva módjára rendszeresen megkopasztotta őket, a partjai szakadásosak voltak, de itt át is adjuk a szót a Duna Mappáció rendkívül részletes (és korhű nyelvezetű) leírásának:

[A Duna] Jobbik partja eiszakai lineátol lefelé tekéntvén az Galgotz nyak kanyarodásig magos, egyenes, és ambar kemény agyakos főldből álló, mégis viznek ereje, es neki tarto sebessége miatt igen tőredekény anyira, hogy naponként egy Öl és több szileségu táblák le szakadoznak, Onnét egy darabja az graphicus punctumig a partja rezsős de onét egyészen végig jo magos kemény, és egyenes. Bal oldala ambár magos, mégis egyészen iszapolásig igen hullo, mert ambar veszős gazos, és füzfás, megis mert tsupa homok & iszap főldet bir, szűntelenűl dul, & szakadozik, kivált mihelyest viz áradni kezd: kővetkezendő darabja az iszapolásnal későve tétődött, és ugy is mert kemény termeszetes foldje vagyon ahol egyenes is, ot sem tőredékény, hatsak nagyobb viz habjai elnem rongyositják. Az hármas szigetnek az iszapolásnak altal elenében jobbik partja igen magos, egyenes, es igen rongyos, a tőbbi partjai ezen hármas szigeteknek hol rongyosok hol rezsősek amint termiszet viz ereje őket olyanoka tette, be vannak nőve holmi gazzokkal veszőkkel, és nagyobb fűzfakkal, kisseb vizeknél száráz lábon mehet az ember egyikből a másikba, de sub 4a Augusti Anni 1823. nem lehet, a’ torkát ennek a szigetnek iszapolni kezdette kővetsel, és az ellenkező reszt tsupa homokkal, és iszappal. A tőltes bal oldalt védelmezi az kiőntesek ellen, hol jobb hol roszabb foldol áll, a szakadasa nem épen viz ereje, hanem valami gonosz ember’ adárkolása által tőrtént. Imit amot találtatnak arkők laposok, és gődrők, és egy nagy Öreg To neve alat Gerjeni tonak széle, melly igen nádos és kákás imit amot tiszta ér helyek találtatnak benne, ahol majd minden héten az Gerjeniek gazdagon halasznak. Hajo vontatasok esnek a jobbik partjan, es akadályoztotnak a szigetek által. MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B §217. Kelt: Bátyán, November 1826.

1828 és 1876 között a várszegi 1300 méteres átvágás nem fejlődött ki az elvárt módon. Az 1876. évi jeges árvíz idején is mindössze 280-300 méter széles volt, miközben közvetlenül felette, a Hármas-szigetnél egy 1 kilométer széles, zátonyos medertágulat jött létre, ahol, mint egy tölcsérben a nagyobb darabok, akadtak el a jégtáblák. Ez a helyzet köztudott volt, körülbelül az összes jeges árvíznél képződött itt torlasz, például a legnevezetesebb 1838-i jeges árvizet megelőzően 1837. Karácsonyán, és körülbelül az összes jeges árvíznél felpanaszolták a problémát, mégsem történt semmi. Középvíz felett a Duna felesleges vize—töltések hiányában—utat talált a régi medrek irányába, Fadd felé, és ez gyengítette az átmetszés kifejlődését, de végső soron a faddi holtág felső szakaszának rohamos feliszapolódását eredményezte, az itteni Bóvári-sziget ma egy szántóföld kellős közepén található.

Az 1876. februári robbantások helyszínrajza a Hármas-sziget alatt. (forrás)

A gerjeni torlasznál végzett robbantások előtt már voltak intő jelek a dinamit felhasználásával kapcsolatban. Nem sokkal korábban, 1876. január 30-án Dunavecse határában, a varajti csárdánál vetettek be először kísérleti jelleggel robbanóanyagot a dunai jég megindítása céljából. A Dunavecse alatt beállt jégbe három helyen lesüllyesztett dinamitrudak hatalmas, tölcsérszerű mélyedéseket robbantottak a jégbe, de ezekbe a mélyedésekbe szinte azonnal visszafagyott a lehulló jégtörmelék és nem keletkeztek olyan repedések, ami a jégtáblákat fellazították volna. A nyilvánvalóan sikertelenül végződött kísérlet ellenére Jankovich Miklós kormánybiztos megbízásából Hoiny János cs. és kir. hadmérnök és Dolecskó Mihály m. kir. mérnök vezetésével újabb robbantásokat terveztek be a Hármas-szigetnél feltorlódott jég felbomlasztására, ezen a szakaszon ugyanis a torlasz alatt kialakult egy jégmentes terület, ahol a tervek szerint a sodorvonalnál meginduló jégtömeg utat talál dél felé az 1,3 kilométer hosszú fajszi átmetszésen keresztül.

Február 13-án a hármas-szigeti medertágulat alsó részén, az 1828-as átvágásban, a nyílt víztükör feletti jégen egy 100 méter széles csatornát tűztek ki a Duna közepén, ahol robbantással és élőerővel kívánták meg útnak indítani a jégtáblákat. A csatornában élőerővel elválasztott hatalmas jégtáblákat az indulás pillanatában akarták kisebb részekre robbantani.  

A munkát másnap kezdte meg a balparti Bátyáról kirendelt szász ember, akik fejszékkel, fűrészekkel és a várszegi erdőből beszerzett szilfa rudakkal felfegyverkezve kezdték meg a csatorna szélein kialakítani az árkokat. Az árkokból kifűrészelt jégdarabokat csáklyával emelték ki, így sikerült leválasztani egy 7500 négyzetméteres jégtáblát, melyből robbantással leválasztották körülbelül a felét, ami leúszott a nyílt vízfelületen, majd elakadt annak déli peremében. Feljegyezték, hogy a leúszó jégtömb alja földes volt. A jégtábla másik felén tölcsérek és repedések alakultak ki, de a helyén maradt.

Annak ellenére, hogy már az első nap világossá vált a munkálatok hiábavalósága, másnap és harmadnap (február 15-16.) is folytatták tovább a munkát a csekély eredmény ellenére, de most már főleg rudakkal feszegették a jeget, dinamitot már csak akkor használtak, amikor feltétlen szükséges volt. A kudarcba fulladt és rendkívül költséges vállalkozás után összesen 10 ezer négyzetméternyi, 30-70 cm vastagságú jeget sikerült leúsztatni, 20%-át emberi munkával, 80%-át robbantásos módszerrel. Magát a torlaszt a munka nem érintette, a hatalmas jéghegyek továbbra is intaktul magasodtak a két part között. 

Némi zavar a névadásban, a Bötz-szigetek 1806-ban. (forrás)

Konklúzióként két dolog biztosan elmondható: hamar kiderült, hogy dinamittal nem túl hatékony háborúzni a jégtorlaszok ellen, és a Duna nem végzi el a folyószabályozást az ember érdekei mentén. A  jégrobbantásoknak semmi értelme nem volt a jegesedett szakasz kellős közepén, legfeljebb, ha a a jeges szakasz alsó részétől kezdték volna meg, ami 1876-ban valahol Bajánál volt (ugyanis a Dráva hozzáfolyó vízhozama nagyban segítette a jég levonulását). A teljes jeges szakasz végigrobbantása azonban óriási és rendkívül költséges munka lett volna és korabeli számítások szerint legalább 13 tonna dinamit kellett volna hozzá. A hatóságoknál valószínűleg az utolsó csepp a pohárban az 1876-os jeges árvíz volt. A Hármas-sziget(ek) sorsa ekkor pecsételődött meg. 1881-ben, a III. katonai felmérésen már csak a Belső-Hármas-szigetet találjuk a parthoz forrasztva, a mederben párhuzamművek és T-sarkantyúk szűkítették le a Gerjen alatti tölcsérszerű medertágulatot, bevégezve az 1828-as átvágási munkálatokat, egyben kialakítva a ma is látható medret. A szabályozási munkálatokat a partokon is folytatták, 1890-re megépült a jobbparti töltés, ami ténylegesen elzárta a faddi holtágat a Dunától. Létrejött tehát egy csatornázott folyószakasz, ahol a hajók gond nélkül közlekedhetnek, a jég pedig már valószínűleg soha nem áll be. Vesztettünk pár dunai szigetet és zátonyt, Dodó madárként több méter magas jégtorlaszt, de hát ki állhatna a haladás útjába...?

Ajánlott és felhasznált irodalom:

Nagy László: Az 1876. évi árvizek. (Források a vízügy múltjából 11. Budapest, 2007)