2022. január 16., vasárnap

Piri admirális térképe a Duna-deltáról


Abban az évben, amikor Nándorfehérvárt végül elfoglalták a törökök, de még öt év volt hátra a mohácsi csatáig, elkészült az Oszmán Birodalom első ismert földrajzkönyve. Hadzsi Muhiddin Piriismertebb nevén Piri reisz—portolán térképekből álló atlaszának egyik lapja tartalmazza a Duna-delta környékét is. A maga nemében gyönyörű térkép érdekessége, hogy a ma ismert három Duna-ág helyett ötöt ábrázol. 

A Fekete-tenger nyugati medencéje a XVII. század közepén (forrás)

Mostani bejegyzésünk feleleveníti a régi kapcsolatot a Pangea bloggal. Piri reisz Tengerek Könyve című műve ugyanis ott kapott egy önálló bejegyzést, hiszen geográfiai-kartográfiai szempontból ez egy gyönyörűen kivitelezett atlasz, amely már a maga korában is a legteljesebb és legkorszerűbb térképgyűjtemény volt, ráadásul minden szempontból átfogó képet ad a Földközi-tenger vidékéről. Ebben a bejegyzésben kizárólag a Dunáról lesz szó. 

A Duna-deltát ábrázoló térképlap a kora újkori állapotokat ábrázolja, akkor keletkezett, amikor Piri reisz nagybátyja halála után Gallipoliba visszatérve elkezdte rendezni az addigi tengeri útjai során összegyűjtött tapasztalatokat és feljegyzéseket. A Tengerek Könyve (Kitâb-ı Bahriye) c. műve 1521-ben készült el, majd ezt követte egy bővebb kiadást is, amit 1526-ban bemutathatott I. Szulejmán szultánnak, mint a korabeli Oszmán hajózás, geográfia és térképészet összefoglaló művét. Ennek a nagyszabású műnek utolsó három lapjából kettőn szerepel a Duna-delta. Hátulról a harmadik portolán térkép ábrázolja részletesebben a Fekete-tenger nyugati medencéjét a Duna-deltával. Az utolsó előtti térképlapon pedig az egész Fekete-tenger látható, immár részletes névanyaggal. Elképzelhető, hogy a Fekete-tenger, valamint az utolsó oldalon szereplő Kaszpi-tenger későbbi betoldás, hiszen sokkal részletesebb információt nyújtanak a tengerészek számára, mint a nagyobb méretarányú Duna-deltát ábrázoló portolán. 

A portolánok tipikusan hajósoknak készült térképek, a szárazföldről gyakorlati szempontból csak annyit árulnak el, amire a hajósoknak feltétlenül szüksége volt. Jellemzőjük a szélrózsa és a belőlük kiinduló 32 irányvonal, melyek közül az északi irányt jelölték, emellett nem volt kitüntetett irány, ugyanis ezeket a térképeket használat közben forgatták. A portolánokon részletesen ábrázolták a tengerek jellegzetes tereppontjait; a part vonalát, rajta a kikötőket, folyótorkolatokat, lagúnákat, a nagyobb szigeteket, félszigeteket, fokokat, öblöket, sekélyebb, vagy éppen sziklás részeket. Részletesen ábrázolták a tengerek jellegzetes tereppontjait; a part vonalát, rajta a kikötőket, folyótorkolatokat, lagúnákat, a nagyobb szigeteket, félszigeteket, fokokat, öblöket, sekélyebb, vagy éppen sziklás részeket. Feliratozásuk a "szárazföldön" történt, nehogy kitakarják a hajósok számára fontos irányvonalakat. Piri reisz portolán térképeinek kiindulópontja Çanakkale település a Dardanellák partján, innen az óramutató járásával ellentétes irányban következnek a további térképek a part mentén. 

A két térképlap közötti különbség megmutatkozik a folyóágak ábrázolásában is. A nnevezéktan nélküli térképen az északról számított második ág további két ágra válik, miközben a feliratos térképen szereplő ágak közül a déli négy ágazik ki a legészakibb folyóágból. A különbség származhat abból, hogy a két térképet két különböző időpontban készítették és két, egymástól eltérő állapotot örökít meg. De jelentheti csupán azt is, hogy a térképészek csak annyit akartak közölni, hogy a Duna itt torkollik a Fekete-tengerbe, méghozzá öt különböző ágon. Egy jóval fontosabb eltérés az öt Duna-ág feliratának kérdése. A Fekete-tenger egészét ábrázoló térképlapon ugyanis szerepel a Duna öt torkolati ágának neve, amelyeket Sajó Tamás fejtett meg a blog számára: Keli, Sulina, Hazraliaš, Yotnadže, Kumkharman.  

A Fekete-tenger és mellékfolyói feliratokkal (forrás)

Ezek közül kettő azonosítása viszonylag könnyű. Napjainkban három nagyobb torkolati ágra bomlik a Duna; a Kiliai-, a Sulinai-, és a Szent György-ágakra. Ez már a folyószabályozás utáni állapot, ugyanis a mederkotrások és a kanyarulatlevágások ezt a területet sem kerülhették el. E három ág közül kettő szerepel a XVI. sz. első évtizedeinek állapotát tükröző portolán térképen; a Keli feltehetően a Kiliai-ág, a Sulina, pedig bizonyosan a Sulinai-ág. Ezt erősíti az a tény is, hogy velük szemben a tengeren ott látjuk a jelenleg Ukrajna fennhatósága alá tartozó Kígyó-szigetet. De melyik lehet a másik három? 

A Kiliai-ág a legészakabbi, utána dél felé rögtön a Sulinai-ág jön, ebből az következik, hogy a további három azonosítatlan ág a Sulinaitól délre helyezkedett el. Egyikük valószínűleg a Szent György-ág korabeli elnevezése lehet, ugyanis ez a Duna-ág minden térképen szerepelt. De, hogy ezen belül melyik melyik, az még azután is bizonytalan marad, hogy ha olyan XIX. századi Duna-delta térképeket böngészünk végig, ahol még szerepel a török névanyag. Szent György település török neve több formában maradt ránk: Kederille, Chedrile, Gederile, de ezek közül egyik sem hasonlít a Tengerek Könyvében szereplő névanyagra. 

Az öt Duna-ág (j-b): Keli, Sulina, Hazraliaš, Yotnadže, Kumkharman (forrás)

A Duna-delta szabályozása előtti időkből származó térképeken ismerünk még egy további folyóágat, amely a delta déli részén található Razim-tóba ömlött. A Dunavácz a Szent György-ágból vált le és építette a deltát déli irányban.

A Kumkharman-ág Piri reisz térképén a legdélebbi. A Deltában és a Deltától délre található pre-román török névanyagból számos hasonló név bukkan elő. Ez főként a kara=fekete szóra vezethető vissza. A Sulinai és a Szentgyörgyi-ág között található homokdűne vonulatot a mai napig Karaormannak hívják, ami fekete erdőt jelent. Azt nem tudni, hogy ez a szándékos névadás volt-e, ami egyben utal a Duna eredetére, de annyi bizonyos, hogy a környék több más földrajzi nevében is előfordul a török kara szó, ami visszavezethető a jó minőségű termőtalajra. 

Karaherman, vagy Kara Arman egy tengerparti kikötővárosként bukkan elő ezen, és ezen a térképen. Karaherman mai neve Vadu és egy ismert üdülőtelep. Karamanköy falu a Razim-tótól nyugatra található egy 1867-es térképen. Ezt a falut 1934-ig így hívták, de azóta kétszer is új román nevet kapott, mostanában Sălcioara néven ismert. Délebbre tőle felbukkan egy Karaburun nevű település is. Ebből talán következhet az, hogy a legdélebbi Kumkharman-ág a Razim-tó (egyik) túlfolyója lehetett a Fekete-tenger felé. 

Piri reisz kapitányi működése alatt számtalan helyre eljutott, nagybátyja kapitánysága alatt talán még a Kanári-szigetekre is, de amerre járt, az összes ismert világtengerről gyűjtött információkat. Az is előfordult, hogy a török flottával olyasvalakit ejtettek foglyul, aki korábban részt vett Kolumbusz Kristóf egyik amerikai útján. Ezért feltételezhető, hogy a Duna-deltával kapcsolatban is pontos információi lehettek, hiszen a torkolat Konstantinápolytól sem esett messze. Ebből kifolyólag az öt torkolati ág akár pontos szám is lehet. Szabályozás előtti Duna-delta térképeken általában 4-6 között változik a fő torkolati ágak száma, ezek mellett azonban számos kisebb ág is létezhetett, melyeket azonban Piri reisz már nem tüntetett fel korszakalkotó navigációs munkájában. 

2022. január 12., szerda

Szent Zsigmond nyomában Nagymaroson


Kismaros és Nagymaros határán, a Duna bal partján elterülő sík vidék több generációnyi szigetet rejt. Ezek közül az egyik sziget-generációt ábrázoló, XVIII. századi térképen felbukkan egy rejtélyes épület, amely kapcsolatba hozható azzal a Szent Zsigmond kolostorral, amelyet korábban a túlsó parton, a Szentendrei-szigeten feltételeztek. 

Írta és a képeket készítette: 
Horváth Illés 
(Pécsi Tudományegyetem Egyháztörténeti Kutatóközpont) 
és csapata. 


Kilátás kelet felé, a Kismarosi és a Duna-réti-szigetre

A leggyorsabb szigetképződés a Dunán

A régészeti kutatás helyszíne Nagymaroson, a Hatló-patak mentén.

Kilátás nyugat felé.

Habár önmagában a Dunakanyarról, s ezen belül a Nagymaros és Kismaros határán elterülő fiatal szigetcsoportról készült képek nem ritkát, a kutatás és a felvételek elkészültének apropójáról azonban érdemes néhány szót ejteni. Vizsgálataink középpontjában a Luxemburgi Zsigmond magyar király (1387–1437) által valamikor 1414 és 1433 között alapított pálos rendi kolostor áll, amelyet az uralkodó dinasztikus szentjének tiszteletére, Szent Zsigmond titulusára szenteltetett fel. Ezt a kolostort korábbi kutatások a Szentendrei-szigeten, Kisoroszi külterületén vélelmezték. Ám a források tanúsága szerint a nevezett rendház a váci egyházmegye területén Maros és Verőce közt elterülő "sziget szigetén" állt, és a toronyaljai kolostor fíliájaként működött 1453-ig. 
"Ugyanakkor a király egy rendkívül szövevényes történetben előadta, hogy korábban a Magyar Királyságban, a váci püspökség területén a Duna folyó mellett (flumen Danubii propter) a sziget-szigetén (Insulam Insulatos), egy elhagyatott helyen (ibidem existente loco deserto) Maros (villem regalem Marus) és Verőce (villam dicti Voachiensis episcopi Voarenzae) között kápolnát létesített Szent Zsigmond tiszteletére (capella constructam sub vocabulo Sancti Sigismundi in Regno Ungariae). Az említett egyházat pedig a pálosokra bízta, hogy Krisztus katonáinak felügyelete alatt az istenfélelem még buzgóbb legyen."

A legfrissebb kutatásunk során a Nagymaros közigazgatási határán belül található Vízmű területe is reflektorfénybe került, hiszen e terület elhelyezkedése kiválóan illeszkedik a kolostor lokalizációját elbeszélő Henrik copia leírásához; a fentebb említett sziget-szigetéhez, ugyanis a fellehető okleveles, valamint újkori kartográf forrásokból ismert, hogy a Duna-réti-sziget környezete a 15. században több apró szigetre tagolódott. Ez az állapot  érvényes lehetett a 17. és 18 századra is. 

Karpe Mihály: Visegrad dominii - Nagymaros, pirossal a Hatló-patak torkolati szakasza (forrás

A Visegrádi uradalomról készült térképen látható, ahogy a Hatló-patak és mellékfolyásai a szigeten belül egy további különálló szigetre osztották a Vízmű területét. A partvonalhoz egész közel állt egy eddig azonosíthatatlan, még a régészeti topográfiában sem szereplő középkori épület, amely a 18. század derekára nyomtalanul eltűnt. Kutatásunk során légifelvételekkel, illetve személyes terepbejárással kíséreltük meg felderíteni az épület lokalizációját. Több kevesebb sikerrel, hiszen miután a török kiverését követően megkezdődött a Maros és Verőce közti terület betelepítése, az épület maradványait elbontották. A szigetet pedig feltöltötték. A 19. század közepén a területet felosztották, és egymástól különálló szűk parcellákat alakítottak ki művelés céljából. A kutatást jelentősen nehezíti, hogy e művelés során az épület javarészét elszántották. Ugyanakkor a 20. században a Vízmű építése során a terület egy jelentős részét sóderes homokkal töltötték fel. Mindemellett az árvizek jelentősen átrendezték a területet. 

Kirajzolódó birtokhatárok. Lidarkép illesztése kataszteri térképre. (Ábra: Horváth Illés)

Noha összességében jelentős áradásokkal számolhatunk, a kutatás során készült felvételeken jól látszik, hogy habár jelentékeny vízmennyiség vonult át a területen, a művelési a 150 évvel ezelőtti művelési szegélyek nagyon szépen megtartották határaikat. Ami pedig az uradalmi térképen szereplő épületet illeti, igaz már elszántva, de nyomvonalai némileg kivehetők a tározó mellett. Habár ezen füves és műveletlen területen nem, a tágabb környezetében számos fregmentált mázas kerámia maradvány, illetőleg tetőcserép került elő a vadak úgynevezett túrásainak köszönhetően.

2022. január 8., szombat

Aquincum helyrajzi problémája Ortelius térképén


Mit keres Aquincum egy dunai szigeten, Abraham Ortelius XVI. századi térképén? Valós földrajzi helyzetet ábrázol ez a térkép? Egyáltalán, melyik szigetről van szó? Hogyan lehet felirat hiányában egyértelműen beazonosítani egy szigetet félezer év távlatából? Térképtörténeti utazásunkban ezekre a kérdésekre keressük a választ.


Aquincum egy dunai sziget felső csúcsán. Ortelius 1595 (forrás)

Abraham Ortelius egy antwerpeni térképész, részmetsző és földrajztudós volt, itt született 1527-ben és itt is halt meg 71 évvel később. 20 éves kora óta foglalkozott térképésezttel, a nevéhez fűződik többek között az első modern földrajzi atlasz, a Theatrum Orbis Terranum (1570) megalkotása. Ez az atlasz azért volt újdonság, mert egész világot ábrázolta, szemben a korabeli gyakorlattal, amikor az atlaszokat válogatott térképekből állították össze (Lafreri-atlaszok). A történeti földrajz ugyancsak saját úttörőjeként tartja számon, ugyanis élete vége felé történelmi művek illusztrálásához készített ókori tematikájú térképeket, és segédkezett a Marcus Welser-féle Tabula Peutingeriana 1598-as kiadásánál. A Tabula az egyik  fennmaradt emléke a római kori úthálózatnak (a másik az Itinerarium Antonini), ahol feltüntették a településeket, a köztük lévő távolsággal együtt. A Tabulán összesen 555 római város neve szerepel rajta, köztük Aquincum is, 3500 egyéb felirattal együtt.  

Ortelius kora, a reneszánsz egyfajta visszatérést jelentett a klasszikus ókori görög-római hagyományhoz. A humanista tudósok újra felfedezték az ókori gondolkodókat, forrásokat, épületeket. Megkezdődött a görög és latin nyelvű művek fordítása, szélesebb körű elterjedésüket később a könyvnyomtatás is nagyban elősegítette. Ez a megélénkülő érdeklődés hozta magával azt az igényt, hogy a térképészek ne csak a jelenkor viszonyait ábrázolják térképen, hanem a régmúlt korokat is. Ortelius 1584-ben kiadta a Gallia Belgica provincia útvonalainak térképét, majd 1590-ben követte ezt Pannónia és Illíria provinciák régi térképe. Ezen található egy dunai sziget, és rajta az Aquincum földrajzi név. A Pannoniae et Illyrici Veteris Tabula több kiadásban ismert, ezek között lehetnek eltérések, színezésben, vagy feliratozásban.

Abraham Ortelius: Pannoniae et Illyrici Veteris Tabula / részlet. (forrás)

A térképen a mai szemlélő számára sok furcsaság van, de ez annak köszönhető, hogy az elmúlt félezer évben sokat okosodott az emberiség a régmúlt megismerésével kapcsolatban. Ortelius térképén Sopianae (Pécs) a Dráva és a Száva között található, Sabaria (Szombathely) a Rába partján, Valcum (Fenékpuszta) pedig a Balatontól délre, közel a Drávához. Továbbá szerepel rajta több olyan településnév is, amelyek a mai ismereteink szerint nem léteztek, vagy ismeretlenek (pl. Lacus felix). Nem tudunk róla, hogy Ortelius bejárta-e a Dunántúlt. Az antwerpeni távolság, valamint a török uralom alá került országrészek miatt ez nem lett volna egyszerű terepgyakorlat. Fontos megemlíteni, hogy ebben a korban még nem voltak rendszeres és szakszerű régészeti ásatások, hacsak nem arról volt szó, hogy római romokból kellett kibányászni a várakhoz szükséges építőanyagot. Ezek hiányában több mint valószínű, hogy Ortelius csak ókori forrásokra, valamint a Tabula Peutingerianá-ra támaszkodhatott amikor egy meglévő alaptérképre ráhelyezte az ókori névanyagot. Ehhez képest egy elég jól sikerült munkáról van szó. 

Az előző térkép egy 1608-as kiadásban, georeferálva (forrás)

Budapest térségében a Ortelius római földrajzi neveinek többségét jól be lehet azonosítani; Salva maniso Esztergom, Ulcisia Castra Szentendre, Aquincum Óbuda, Salinae Adony. Két szigetet látunk a Dunán, ezek közül a nagyobbikon helyezkedik el—legalábbis Ortelius szerint—Aquincum. Amennyiben e térkép alapján kellene beazonosítanunk a szigeteket nagy gondban lennénk, ugyanis régészeti feltárásaok alapján ma már tudjuk, hogy Aquincum városa nem szigeten épült, a római kori beépített terület nyugat felé túlnyúlt a Bécsi úton, egészen a hegyek lábáig. Nehéz a beazonosítás azért is, mert nem látjuk rajta a Dunakanyar jellegzetes ívét, de ez nem jelenti például azt, hogy a Dunakanyar 500 éve még nem létezett. Esztergom-Salva mellett egy szigetet látunk, ez a térkép alapján akár lehet a Helemba-sziget, vagy akár Lázár deák elveszett szigete is. Kérdés az is, hogy Ortelius "költött-e", azaz a római korba visszavetítve ábrázolta a folyót, avagy az XVI. század végi állapotot vette alapul. Amennyiben a második verzió a valós, nem kell mást tennünk mint szétnézni más, korabeli Magyarországról készült térképek között, melyekből szerencsére jó pár rendelkezésünkre áll. 

Itt van például Giacomo Gastaldi, aki velencei térképkiadóként Ortelius kortársa volt. Ő már 1546-ban adott ki Magyarországról térképet, melynek forrása valószínűleg a Lázár-féle térkép lehetett [1]. Az alábbi kép egy 1560-as, Délkelet-Európát ábrázoló térképsorozatról származik. A részleten ugyancsak Budapest környékét látjuk, de teljesen más megvilágításban. A településnevek ismerősök, elrendezésük nagyjából helyes, és új értelmet kapnak rajta Ortelius szigetei is. Váccal szemben ott találjuk a Szentendrei-szigetet, a Buda és Pentele között elterülő pedig nem lehet más, mint a Csepel-sziget, olyannyira, hogy rá van írva. 

Az előzmény: Giacomo Gastaldi térképe 1560. (forrás

Ortelius ismerte Gastaldi munkásságát [2] és valószínűleg a Délkelet-Európáról rajzolt művét is [3], utóbbit vehette alapul az ókori témájú történeti térképéhez. Összevetve a két térképet, meg lehet állapítani, hogy Ortelius mennyit tévedett a települések valós és az ábrázolt helyzete között. A tévedés azonban az egymáshoz viszonyított helyzetében nem olyan jelentős. Ortelius a Csepel-szigetre, sőt pontosan Csepel település helyére rajzolta be Aquincumot, de legalább a sziget északi részére, ami tíz-tizenegy kilométerre esik a ma ismert pozíciójától. A dél felé eltolt Aquincumot követi Ulcisia Castra, azaz Szentendre is "lecsúszott" Ráckeresztúr környékére. És csúszik Esztergom-Solva Szentendre, Pilismarót-Herculia, pedig Buda helyére. 

Fontos leszögezni, hogy Aquincum ekkoriban szó szerint csak papíron létezett, a Duna menti római romokat ugyan ismerték, de konkrét funkciót, vagy az Aquincum földrajzi nevet nem tudták hozzákapcsolni. A római település pusztulása után Aquincum neve a feledés homályába veszett, és a régészeti feltárás alapján történő tudományos azonosításra további két évszázadot kellett várni.


Wolfgang Lazius Magyarország térképe 1575. (forrás

Végezetül, ha más térképlapokat böngészünk a korból, nagyjából ugyanezt a földrajzi helyzetet láthatjuk. Wolfgang Lazius, bécsi orvos első Magyarország térképének megjelenését (Regni Hungariae Descriptio Vera) I. Ferdinánd Német-római császárrá koronázása alkalmára időzítette (1556). Lazius később, 1575-ben megjelentetett egy módosított Magyarország térképet, amelyen feltűnnek Kunország szürkemarhái (lásd fent). Ezen a dunai szigetek hasonló pozícióban vannak, bár a névanyag bőségesebb mint Gastaldi térképén. Ez azért lehet, mert Lazius és segítői konkrét kutatómunkát végeztek Magyarországon, sőt igyekeztek a településeknek még akkor is magyar nevet adni, amennyiben a lakossága német volt [4]. Ezen a térképen a Szentendrei-sziget mellett Vizze insula szerepel, a nagyobb Csepel-sziget beazonosítása a rajta szereplő településnevek miatt nem lehet kétséges. Pentelével szemben ekkor még feltüntették Butibulas szigeten épült monostorát

Wolfgang Lazius ugyancsak Ortelius kortársa volt, ennek fényében nem meglepő, hogy az 1575-ös Lazius-féle Magyarország térképet éppen Ortelius adta ki Antwerpenben. A Lazius-féle térkép egyik verziója belekerült a Theatrum Orbis Terranum atlaszba, így a művelt Európa hosszú időn keresztül Lazius "szemén" keresztül ismerhette meg Magyarországot.


Felhasznált források: 

[1] https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/pannon-pannon-enciklopedia-1/a-magyarsag-kezikonyve-2/a-tudomany-szazadai-9C8/a-terkepeszet-mesterei-A63/az-elso-magyarorszag-terkep-A6B/

[2] https://sanderusmaps.com/our-catalogue/antique-maps/europe/southeastern-europe/old-antique-map-of-pannonia-illyricum-dalmatia-by-ortelius-a-2027

[3] https://www.oldworldauctions.com/catalog/lot/126/604

[4] https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/pannon-pannon-enciklopedia-1/a-magyarsag-kezikonyve-2/a-tudomany-szazadai-9C8/a-terkepeszet-mesterei-A63/az-elso-magyarorszag-terkep-A6B/

2022. január 1., szombat

Dunai Közlöny - Ez történt a Dunai Szigetek blogon 2021-ben


Enyhülő bezártság, a blog történetének leghosszabb írása, könyvajánlók, interjú, váratlan felfedezések és kooperáció. Ezek talán a legfontosabb címszavak a Dunai Szigetek blog történetének 13. évéből. 

Mi történt a Zsidó-szigettel? 

Idén összesen 51 cikk készült el a blogra, ami azt jelenti, hogy sikerült tartani a heti egy megjelenést. Műfajilag ezek az írások egyre változatosabb lettek, készültek önálló kutatáson alapuló írások, más tanulmányokat, doktori dolgozatokat ismertető cikkek, könyvismertetők, egy fehér hollónak számító interjú Szendőfi Balázs Marasztalt folyó c. filmje kapcsán, valamint szerencsére több lett a szigetbejárásos cikk mint tavaly. Némiképpen szakmaibbnak, közlönyszerűbbnek tűnhetnek ezek az írások, mert több helyen megjelentek a lábjegyzetek. Ezek egyrészt az olvasó számára nyújtanak további információszerzési lehetőséget, másrészt visszaolvasva az írásokat nem kell annyit keresgélni, honnan is került elő az adott idézet vagy adat.

Arany László szigete Gödön.

Felmerülhet a kérdés (mint ahogy ténylegesen, olvasói részről fel is merült), hogy 12 év után és 770 bejegyzésen túl el lehet-e mondani még újdonságot a Dunáról. Nos, a válasz erre egyértelműen igen, valószínűleg egy élet is kevés lenne az összes dunai szigetet bejárni és dokumentálni. Úgyhogy nem, ebben az életben részemtől nem várható Tiszai Folyókanyarulatok c. blog. :) 

Szigorúan a fontosabb eredményekre fókuszálva sikerként lehet elkönyvelni a blog által az év elején indított gyűjtésen összekalapozott 822 ezer forintot, amelyből sikerült egy teljesen új kerítést építeni az egykori gödi Dunakutató állomás ártéri szakaszára. Sikerült azonosítani Dunabogdányban a Kalicsa-patak régi medrét Cirpi-től északra, előkerült egy eddig általam ismeretlen sziget a Somos-csárda alatt. Néhány fortepanos kép alapján felvázoltuk az 1940-es dunai árvizet, valamint a bécsi Razumovszky híd sorsából kiindulva az 1809-es jeges árvizet, ami a blog történetének eddigi leghosszabb írása lett a maga 47 ezer karakterével. Sikerült bejárni a tassi Hóhér-szigetet, a gyöngyvirágos Muzslai-szigetet, a Gönyű környéki szigeteket és zátonyokat, a parányi esztergomi Turán-szigetet és a jókora Dunaföldvári-szigetet. 50 képpel emlékeztünk az 50 éve elsüllyedt Ada Kaleh szigetről, valamint megismerkedhettünk a Vaskapu I. erőmű alatti Golu-sziget történetével is. Fény derült arra is, hogy a széles körben elterjedt nézettel szemben a Budakalász-Békásmegyer határán elszivárgó Barát-patak torkolati nyomvonala egy viszonylag új, emberkéz által létrehozott csatorna. Nagy öröm volt, hogy szkennelés előtt betekinthettem az előkerült gödi kataszteri szelvényekbe, rajta az Arany László birtokában álló Gödi-szigettel. Cikk ugyan végül nem készült róla, de volt némi szerepünk abban, hogy a leszerelt budapesti Bem téri 1838-as árvíztábla végül jó kezekbe, azaz múzeumba kerülhetett.

A léli küszöb

Tavaly már volt róla szó, hogy a blog olvasottsága egyre csökken, amit sok tényezővel lehet összefüggésben, az olvasási trendek átalakulásán keresztül a bonyolultabb írásokon át a "jó bornak is kell a cégér" polémiával bezárólag. Az éves top 10 írás olvasottsága korábban elérte a 100 ezer kattintást is, de már 2020-ra ez 20 ezer körüli értékre esett vissza, ami idén tovább csökkent és nem érte el a 16 ezer kattintást. Történt ez annak ellenére, hogy mindeközben a facebook oldalunk tábora 6412 főre bővült. Az olvasottság csökkenése szerencsére nem olyan tényező, ami miatt érdemes lenne befejezni az írást; a blog valószínűleg akkor is frissülne, ha csak egy szűk szakmai kör olvasná. 

2021-ben ezek voltak a legolvasottabb cikkek: 


Dunafalva római romjai a Mohácsi-szigeten

Közel kétezer szavazat érkezett idén az év dunai szigete szavazásra. A megtisztelő harmadik helyezést az esztergomi Csitri-sziget szerezte meg a szavazatok 6 százalékával. Második helyre egy ugyancsak az olvasók által kiválasztott ráckevei Angyali-sziget futott be, 31% százalékkal. 2021-ben az év dunai szigete a magyar Duna-szakasz legnagyobb szigete, a Mohácsi-sziget lett, közel kétharmados eredménnyel. Gratulálunk! 


Ahogy idén is, a tervek szerint jövőre is több írás foglalkozik majd az aranyérmes szigettel, ezek közül az egyik már készen is van, de várhatóan nem a blogon, hanem egy önálló tanulmánykötetben jelenik majd meg. 

Eltűnt csárda a megtalált szigeten.

2021-ben a köszönetnyilvánítás rovatot kissé rövidebbre fogom, de ez tulajdonképpen jó hír. Idén jóval több embernek mondtam köszönetet év közben mint eddig bármikor; hírekért, korrektúráért, lektorálásért, fordításért, szakmai jótanácsért, átküldött szakirodalomért, doktori dolgozatért, helyreigazításért, lelkes munkáért, meghívásért, terepbejárásért, evezésért, megosztásért, régészeti ásatásért, építő jellegű kommentekért, személyes találkozókért és közös kutatásért. Köszönet még egyszer mindenkinek, remélem jövőre kevesebb dolog hiúsul meg idő hiányában.

Folytatjuk idén is!

Szávoszt-Vass Dániel

Alsógöd 

2021. december 27., hétfő

Víkendsziget


Ezzel a címmel jelent meg 1965-ben Bodrossy Félix rövidfilmje egy dunai szigetről és annak lakóiról. A film 1971-ben a Nemzetközi Természettudományos Filmfesztivál különdíját is megkapta, azonban nem tipikus természetfilmről van szó, hanem sokkal inkább egy pillanatfelvétel a magyarországi üdülőterületek terjeszkedésének korai szakaszából. A film fanyar humorral mutatja be a sziget "szocialista" társadalmát, építészetét, valamint a jellemzően hétvégente zajló hétköznapjait. 

Az Angyali-sziget 1968-ban. (fentrol.hu) 

Ugyan az egész filmben egyszer sem hangzik el melyik szigetről van szó, de viszonylag könnyen kitalálható a filmben szereplő légifelvételről. A szigetet körülölelő nádas is beszédes, ilyen dunai táj csak a Soroksári-Dunán létezett ekkoriban. A HÉV végállomáson készült képek is egyértelműek, így könnyen kitalálható, hogy Ráckevén készültek. A víkendsziget pedig nem más, mint a ráckevei Angyali-sziget.

Mielőtt rátérnénk a filmre, illik bemutatni a helyszínt. Az Angyali-sziget tulajdonképpen két sziget összeolvadásával jött létre a Soroksári-Duna lezárása után bekövetkező vízszintsüllyedés miatt. Északon a Vesszőzátony-sziget forrt hozzá a jóval nagyobb területű és idősebb Angyali-szigethez, melynek névadásáról helyi legendák mesélnek:

"Ugy tartja erről a' rege, hogy mostani „angyalisziget" nevezetét Angelino , vagy Bell Mátyás szerint Angelino nevü aszonytól vette, ki némellyek beszéde után a' hajdani királyaink egyikének kedvese lévén, e szigetben fogadta annak látogatásait, utóbb gyermekének ugyan ott vízbe fulladtát gyakran siratván a' partokon, róla maradt volna az Angelino elneveztetés. Többen úgy tartják hogy az említett személy ráczkevi görög asszony volt, ki a' leírt sziget mellett Dunába esett gyermekét sokáig siratván, ez által a' lakosoknak eszmét adott e' szigetnek róla való elneveztetésére. De ez mind vélemény, és rege, ámbár mások a' felhozott történetet igaznak állítják. Annyi bizonyos, hogy a' lakosok már emlékezetet felülmúló időktől fogva csak angyali szigetnek nevezik, — kiről? 's micsoda oknál, vagy esetnél fogva? ezekről a' régi írások halgatnak. Egyébiránt e' keskeny és nem igen hosszú szigetecske szép gyümölcsöket termeszt, és hajdan a' ráczkeveieknek — kik azt mind ekkorig bírják — menedékül szogált, midőn napjaik bátorságtalanok valának, mint ezt alább fogjuk látni, ama' gyászos időktől több sírdombokat szinte máig mutogatnak benne az emberek, néha pedig még régi pénzdarabokat is ásnak fel." [1]

Egészen 1928-ig, amikor felépült a Tassi-zsilip az Angyali-sziget ki volt téve az árvizeknek. Ezt nem befolyásolta a Soroksári-Duna lezárása Gubacsnál, ugyanis a meder dél felől továbbra is élő kapcsolatban maradt a főággal, annak ellenére, hogy a vízmozgás gyakorlatilag megszűnt. Pusztított itt az 1876-os árvíz. Miután Tökölnél átszakadt a töltés a főág jégtorlasza mögül a felduzzadt Duna a Csepel-szigeten keresztültörve Ráckeve mellett talált lefolyást. 

Az árvízi kitettség alapvetően meghatározta a sziget hasznosítását. Kezdetben legelő, illetve gyümölcsös volt a szigeten, ám miután a Tassi-zsilip délről is lezárta a Soroksári-Dunát, az Angyali-sziget alkalmassá vált az állandó emberi megtelepedésre. Ennek a megtelepedésnek egy jól körülhatárolható szakasza a második világháborút követően kezdődött. A szocialista rendszerben a magánüdülők tűrt, de mindenképpen meghaladandó polgári maradványnak tekintették. A nagyobb üdülők nem kerülhették el az államosítást, de a kisebb telkeken, zártkertekben lévő ingatlanok magántulajdonban maradhattak, sőt újabb parcellázások felett is szemet hunytak a hatóságok, és ezeken a telkeken újabb ingatlanok épülhettek - többnyire illegálisan vagy fél-legálisan [2]. Ezt a korszakot és kitelepülést mutatja be a Víkendsziget c. film. 


A film két idősíkon játszódik; az első két percben archív, 1940 körüli felvételeket látunk, amely viszonyítási alapként szolgál, mint a betelepülés előtti "ősállapot". Sajnos nem közlik melyik korábbi filmből származik ez a bevágás. A második idősík a forgatás ideje: 1965. A felvételt ez év nyarán forgatták, míg maga a film 1966-ban készült, április elején már vetítette a televízió. 

Ezután megismerkedhetünk a sziget valódi hétköznapjaival, amely a sziget régi mindennapjainak mintegy reliktumaként maradt meg és osztozott még egy ideig a lassan túlsúlyba kerülő hétvégi életformával. Láthatunk olyan régi foglalkozást is, mint a kagylógereblyézőké, akik ellátták a patyolatboltokat inggombokkal. Vagy éppen "szelektáló" halászokat, akiket a szocialista öntudatukon kívül az állami ellenőrök is rákényszerítenek, hogy visszaeresszenek bizonyos halfajokat. 

Velük szemben állnak a "hétvégi" horgászok, akik a városból nyaranta kiutazva lassan benépesítették nem csak az Angyali-szigetet, de szinte az egész Soroksári-Duna ágat mindkét partján. Ezek a kitelepülők otthonossá alakították a telküket a saját lehetőségeikhez (jövedelem és munkahely) képest. A narrátor társadalomkritikus nézőpontja bemutatja, hogyan oldották meg a szocializmusban "okosba" a nyaralóépítést. Újrahasznosított és a gyárból hazavitt nyersanyagokból épült nyaralókkal sokfelé találkozhatunk még ma is végig a Duna mentén. 

Mindenféle társadalmi réteg képviseltette magát a szigeten; a szocializmusban a KSH 7-10% közé tette azokat a családokat, akiknek a birtokában valamiféle üdülő volt. Azonban ennek eloszlása a társadalmi rétegek között már ekkor sem volt egyenlő, míg a budapesti "értelmiség" közel harmada büszkélkedett üdülővel, addig a falusi fizikai munkások között alig valaki engedhette meg azt a luxust ami akár csak egy összetákolt vízparti cölöpvityilló volt. 

Vannak a filmben meghökkentő dolgok, például az államosított révész bácsi, aki a nyaralókat szállítja a szigetre államilag biztosított tányérsapkájában, vagy a működésképtelen motor, melyről a narrátor kissé cinikusan megemlíti, hogy magyar gyártmány. És vannak meredek dolgok is, mint például a békacomb, vagy rák, mint előétel. Ezek az állatok manapság már természetvédelmi oltalom alatt állnak. 

A tizenhat perces filmben szinte teljes képet kaphatunk az 1965-os Angyali-szigetről és annak idillinek is tekinthető természetközeliségébe és a kialakuló közösségébe, melynek mint kiderült a film alkotója is részese/szeretne részese lenni. 

Befejezésül érdemes kitérni a sziget és tágabb értelemben az egész Soroksári-Duna további történetére. A sziget egyre sűrűbben épül be, melynek komoly lökést adott az ingatlantulajdon korlátozásáról szóló 1031/1969. sz. MT rendelet. E szerint minden háztartásnak a lakásán kívül legitim módon lehetett még egy üdülője, amelyet a lakosság szinte felszólításként értékelt és hozzájárult a magánüdülők számának gyors növekedéséhez [2]. Ezzel indult meg az üdülők extenzív terjeszkedése; a Soroksári-Duna partjának parcellázása és beépítése. A magánszemélyek által épített üdülőállomány túlnyomó többsége 1965-1980 között épült. A gombamód szaporodó üdülők lassan körbeölelték a folyóágat és egyre többen választották—főleg a nyugdíjba vonulók révén—állandó lakóhelyként az üdülőket. A 2000-es évektől kezdődően új trend indult meg az intenzív beépítés korszaka; egyre több állandó családi ház épült fel a régi nyaralók helyén. Ez összefüggésben van az agglomeráció terjeszkedésével, a viszonylag alacsony ingatlanárakkal, és az utóbbi években a távmunka rohamos elterjedésével. Ez újabb kihívások elé állítja a Soroksári-Duna menti településeket, hiszen a szükséges infrastruktúra kiépítése az üdülőszigeteken viszonylag nehézkes. 

A víkendsziget mindenképpen fontos kordokumentum a dunai üdülőszigetek történetéről. Fanyar humora és nézőpontja pedig különleges ízt ad a felvételnek!


Irodalom:

[1] Bognár József: Csepel. 1843. Luczenbacher János (szerk.): Tudománytár 1843. 14. k. 7. füz. 50-62 p.

[2] Hegedűs József—Manchin Róbert: Az üdülőterületek expanziója (1965-1975)

2021. december 20., hétfő

Az 1809. évi jeges árvíz levonulása a források tükrében

1809-ben egy jeges árvíz vonult le a Dunán. A jégdugók mögött feltorlódó víztömeg több helyen kilépett a mederből és jelentős károkat okozott a part menti településeken Linztől Sükösdig. A XVIII. és XIX. század fordulóján majdnem évente jelentkező pusztító árvizek közül nem tűnik ki a tetőzés szintjével, azonban az 1823-ban kezdődő Duna mappáció során gyakran hivatkoztak rá referenciaként. Mostani bejegyzésünkben a rendelkezésre álló szétaprózott források alapján rekonstruáljuk az eddig feldolgozatlan 1809. évi jeges árvíz lefolyását és pusztítását. 

1. ábra A Razumovszky-hídfő Stadlauban (1821) (forrás)

Történetünk fonalát Bécs harmadik kerületében vesszük fel, amikor a Bécsi-Duna (Donaukanal) partja még jobbára beépítetlen volt a Landstraße területén. A terjeszkedő külvárost választotta palotája helyéül Andrej Kirillovics Razumovszij gróf (később herceg), aki 1792 óta volt Oroszország meghatalmazott követe Bécsben, ami különlegesen fontos pozíció volt a napóleoni háborúk idején. A kastély 1806-ban készült el és egy jókora park tartozott hozzá a Donaukanal partján. A parkból egy 1797-ben épült fahíd ívelt át a Prater Au-ba, ahonnan egy kapcsolódó út vezetett észak felé, a Leopoldstadt városrészbe. 

Bécs kataszteri térképe egy különös hidrológiai helyzetet ábrázol ezen a ponton, ez pedig összefüggésben van az 1809. évi jeges árvízzel. Stadlau városrész felmérése az 1820/21-es állapotot ábrázolja, ezzel szemben nyugatra, Bécs belső területei 8 évvel későbbi helyzetet tükröznek (1829). A Razumovszky-híd éppen az illesztéshez esik, mindössze a hídfőjét látjuk Stadlauban, miközben a bécsi oldalon 100 méternyire északra egy másik hídfőt látunk a mai Razumovszkij utca vonalában. Ez utóbbi hídfő egy manapság is létező létező hídhoz tartozik, amit a Stadlaui szelvényhez tartozó Duna kitakar. Mi történhetett itt?

2. ábra A Práterbe vezető Razumovszky-féle fahíd 1797-ben. (forrás)

1809-ben az alig 10 éve épült Razumovszky-féle fahidat összetörte és elvitte a jégzajlás. A korabeli bécsi magyar nyelvű sajtó így számolt be az eseményről:
A’ múlt Januárius hólnap utólsó hetében a’ nagy Dunában vólt jégnek egy réfze meg indúlván a' Tábor nevezetű hidnak egy nagy réfzét mindjárt el rontotta, a’ Leopoldstadti Dunában lévő jeget is meg inditotta, mellynek ereje a’ Rozumovfzki hidjának felső réfzét fel emelte és a’ Prater erdő fzelire vitte. [1]

Razumovszky híd összeomlása egy Közép-Európára kiterjedő időjárási jelenségre vezethető vissza. 1809 januárjában Walestől Magyarországig áradtak a folyók. Angliában ekkor vonult le a Temze valaha mért második legnagyobb árvize, ugyanakkor kiáradt a Severn, Trent, Axe és az Eden folyó. Nijmegenben, a Waal-on mért második legnagyobb (jeges)árvíz 200 halálos áldozattal járt, de kiáradt a Rajna is. Az Alsó-Rajna menti pusztításról Simon Speyert von der Eyk latin nyelvű verset írt In tristissimam inundationem anni 1809 címmel. Míg a Brit-szigeten a téli esőzésekre vezethető vissza az árvíz, Közép-Európában a hirtelen beköszöntő olvadás okozta, az Elba, a Moldva és a Duna jeges árvizét [2] [3].

Éghajlati viszonyok

Hogy megértsük a Duna különleges helyzetét a kontinentális Európa jeges árvizei között, érdemes röviden áttekinteni a hátteret, azaz a terület időjárási és a folyó földrajzi helyzetét. A Kárpát-medence területére telente jellemzően keletről, kisebb részben északról érkezik hideg levegő. Ezzel szemben a tavaszi enyhülést hozó légtömegek az esetek 75%-ban nyugatról, a maradékban pedig délnyugatról érkeznek. Mivel a Duna egészen a Dunakanyarig nyugatról keleti irányba folyik, ez azzal jár, hogy az olvadás először rendszerint a Duna felső vízgyűjtőjén következik be. Az olvadásból és a csapadékból származó többlet vízhozam feltöri a beállt jégpáncélt, azonban továbbhaladni nem tud, ugyanis folyásirányban lefelé még álló jéggel találkozik és feltorlódik. Ezek a torlaszok gyakorlatilag duzzasztógátként funkcionálnak, csakhogy nincs mellettük töltés ami benn tartaná a mederben a felduzzasztott víztömeget. Amennyiben délnyugat felől érkezik az enyhülés, úgy az olvadás először az alsó szakaszon jelentkezik, így a jég akadálytalanul, jégtorlaszok kialakulása nélkül levonulhat [4]. Ebből a rövid áttekintésből kiderülhet, hogy 1809-ben az enyhülés nyugati irányból érkezett a Duna vízgyűjtőjére. 

A XVIII.-XIX. század fordulóján bekövetkező viszonylag hideg időjárást két okra szokás visszavezetni, az egyik az izlandi Laki vulkán kitörése 1783-ban, amely vulkanikus telet okozott egész Európában, amellett, hogy Izland lakosságának negyedét megölte. A légkörbe kerülő vulkáni por és a kén-dioxid következtében az átlaghőmérséklet egy fokot csökkent, és hatással volt a Duna jégviszonyaira is. Sőt, számos Duna-menti települést költöztetett biztonságosabb helyre. A vulkáni működés ezen kívül egybe esett a Dalton-minimumnak nevezett alacsony napfoltszámú, alacsony naptevékenységet jelző időszakkal, amely körülbelül 1790 és 1830 vagy 1796 és 1820 között tartott és feltételezések szerint ugyancsak a hőmérséklet csökkenését okozhatta.

3. ábra Dunai árvizek előfordulása Bécsben 1500-2000 között, évtizedes bontásban.
Világoskék: összes árvíz, sötétkék: közepes, ill. nagyárvíz. (forrás)

Árvízi monográfia híján...

Annak ellenére, hogy az 1809-es jeges árvízről eddig nem született összefoglaló monográfia, különféle források alapján képet alkothatunk az árvíz lefolyásáról. Elsősorban a Duna mappáció leírását érdemes megemlíteni, mely a Morva folyótól a Dráva torkolatáig áll rendelkezésre. A térképszelvényekhez fűzött kommentárokban elő-előfordul hivatkozási alapként. Kissé nehezíti a helyzetet, hogy 791 különféle leírást kell átolvasni, melyek három nyelven, latinul, németül és magyarul íródtak. Szerencsés esetben megvan a leírás a hozzá tartozó térképlappal, de előfordul, hogy valamelyik hiányzik, így nehezebb beazonosítani a helyszíneket. Mivel a szerzők elsősorban hidrológiai szempontból vizsgálták a folyót, sokszor tűpontos szinteket határoztak meg a levonuló árvíznek. A leírásokban gyakran előfordul, hogy falusi tanítók ablakpárkányához, templomküszöbhöz, malom falához viszonyítják a tetőző árvíz szintjét. A probléma mindössze annyi, hogy ezek az épületek javarészt elpusztultak már, vagy ha meg is vannak azonosításuk nagyon bizonytalan. Jellemzően egy kisebb területet, falut, vagy határrészletet írnak le, ezért az árvíz történetének mozaikdarabjait egyenként kell összeilleszteni.

A Duna mappáció leírásain kívül rendelkezünk néhány korabeli tudósítással, visszaemlékezéssel, későbbi árvizek kapcsán tett visszautalásokkal. Ezek kiegészítik ismereteinket, de ezek is a lokális eeseményekre fókuszálnak, tehát gyakorlatilag egyenként kell végigkutatni a part menti települések történetét releváns információk után. Bizonyos Duna-szakaszokról, úgymint a bécsi, pozsonyi, felső-szigetközi és felső-csallóközi több ismeretünk van, míg a Pest-Buda alatti, vagy a Bécs feletti szakaszról jóval kevesebb. Ez utalhat a forráshiányra, de arra is, hogy a jeges árvíz itt nagyobb károkozás nélkül levonult. Természetesen előfordulhat, hogy a későbbiekben újabb források kerülhetnek elő: Ebben az esetben a blog formátum teszi lehetővé, hogy beillesszük az új ismereteket a meglévő szerkezetbe.

Az árvíz szintje

Mint a források ismertetéséből kiderül nagyon nehéz dolog meghatározni az árvíz szintjét. Ahol ugyanis megemlítik ezt az adatot, jobbára évekkel, évtizedekkel későbbi visszatekintésről beszélhetünk, még akkor is, ha igen pontos, de relatív leírást adtak a tetőzés szintjéről. Ilyen relatív adat például az, amikor  a legmagasabb vízállást egy adott konkrét ponthoz (templomküszöb, ablakkeret, fal) viszonyítják, amelyek az eltelt két évszázad alatt többnyire megsemmisültek, eltűntek, vagy megváltoztak, de mindenképpen azonosíthatatlanná váltak. 

Egyetlen konkrét adatról van tudomásunk, ez pedig a budai vízmércéről leolvasott 21' (láb) 5" (hüvelyk) 9'" (vonal), azaz 678,9 cm [5] [6]. Másodlagos forrásokban előfordul a 641 centiméter [7], 688 centiméter [8] ill. a 788 centiméter [9] is. Ez az érték 2,5 méterrel maradt el az 1838. évi jeges árvíz szintjétől. És 74 centiméterrel az 1775. évi árvíztől, melynek jelentőségéhez még visszatérünk. Amennyiben a budai vízmérce 1834-es 0 szintjét állandóként vetítjük vissza 1809-be, akkor az árvíz valamikor február elején, a mai vízmércén 778 centiméterrel tetőzött, ami 102,75 méter tengerszint feletti magasságnak felel meg a budai vízmérce szelvényében. Mivel a jégtorlaszok különböző szelvényekben más és más vízállásokat eredményeztek, előfordulhatott például az a hidrológiai helyzet, hogy miközben Linzben és Bécsben hidakat és parti épületeket rongált meg a jégzajlás és a medréből kilépő folyó, a két város között az árvíz hiányzik a helyi árvíztáblákról, mert nem ért el említésre méltó szintet, és károkozás nélkül levonult.

További adatunk van Esztergomból, ahol Helischer József leírása alapján az 1838-as árvíz 
"egész március 13-áig úgy dagadna, hogy minden eddigi árvizek közül a tett jelek szerint és ember emlékezetére a legnagyobbat, az 1809-eit is, még öt lábbal meghaladván az egész belső várost elöntötte..." [10]
Saját számítás alapján Esztergomban 110 méter körüli tengerszint feletti magasságon tetőzött minden idők legnagyobb árvize 1838-ban. Ebből az öt lábat, azaz 1,6 métert kivonva megkapjuk a 108,4 méteres abszolút szintet, ami a mai esztergomi vízmércén (0 pont 100,92 m.B.f.) 748 centiméteres vízállásnak felelne meg. Ez az érték 65 centiméterrel marad el a 2013-as árvíz szintjétől, ami Esztergomban az eddig mért legnagyobb jégmentes árvíz.  

A Duna mappáció leírásai, igaz más árvizek említése mellett, de legkevesebb 15 év távlatából, 1826-tól kezdve rendszerint beszámolnak az 1809-es árvízről. A térképlapokon kék vonallal szerepel egy elöntési határt, amelyről egy forrás azt állítja, hogy az 1775-ös árvíz szintje szerepel rajta [11]. Mivel feljebb olvashattuk, hogy ez mindössze 74 centiméterrel haladta meg Budán az 1809-es szintet, nagyon nehéz meghatározni melyiket ábrázolták ténylegesen. Ahol a forrásokat össze lehet vetni a térképlapokkal, ott az egyes helyszínek ismertetésekor részletesen kitérek erre (pl. Komáromnál). 

Az 1809-es árvíz levonulása Kelheim és Pest-Buda között.

Az alábbiakban a Duna folyásiránya alapján tekintjük át azokat a helyszíneket, ahol az 1809-es jeges árvízről. Azokat is említve, ahol akár csak közvetett módon említik, vagy egy mondatnyi leírás született. 

A bajorországi Kelheim az első állomásunk, ahol a Ludwigsplatz-on a mai napig létezik egy 1809-es árvíztábla. Ezen a leírások szerint 2,7 méter magas vízszintet jelöltek be. Mivel a tábláról nem találtam jó minőségű képet, a magasságot és az árvíz dátumát nem lehet igazolni egyelőre. Egyelőre az sem biztos, hogy Kelheim városába a Dunán, vagy az Altmühl folyón érkezett a rekord méretű áradás. Más források is említik ezt az árvizet, ugyanis egy kimosódás nagy méretű, feltehetően római korú építmény falát hozta napvilágra [12] [13] [14].

Linz városában feljegyezték, hogy az 1809-es háborús év egy jeges árvízzel kezdődött. Itt már konkrét dátumokat is említenek. Az egyik szerint január 26-án annyi jég érkezett a városba, hogy a Duna kiáradt a mederből, és több hídpillért leszakított. Egy 1837-es forrás ugyancsak említi a rombolást és egészen pontosan kettőre teszi az elpusztult hídpillérek számát, de az eseményt január 27-ről január 28-ra virradóra datálja. Ezek az időpontok nagyjából egybecsengenek a folyásirányban lejjebb jelentkező tetőzésekkel és jégtorlaszokkal [15] [16]. 

Linz és Bécs között, elsősorban a Wachau régióból több árvíztábla ismert; kettő Dürnsteinből, kettő Spitz an der Donauból és egy Kremsből. Egészen 1730-tól kezdve jegyezték fel a legnagyobb vízállásokat [17]. Azonban ezek közül egyiken sem szerepel az 1809-es szint. A linzi beszámolók miatt elképzelhetetlen, hogy 1809. január végén ezen a szakaszon ne lett volna jégzajlás, de a jégdugó valószínűleg nagyobb károkozás nélkül vonulhatott le egészen Bécsig, ahol a folyó ekkor még nem folyt egységes főmederben, hanem több ágra szakadt, ami potenciális hely a jégtáblák feltorlódására. 

Bécs városából maradt fenn a legrészletesebb beszámoló az árvíz pusztításáról. 1809. február 11-én jelent meg egy négy oldalas magyar nyelvű tudósítás a Bécsben kiadott Magyar Kurirban. A szerző, aki saját bevallása szerint Leopoldstadt városrészben élt, a Donaukanal mellett szemtanúja volt a jeges áradat pusztításának, azaz beszámolója elsődleges forrásnak számít. A leírás "8 nappal korábbi" árvizet említ, de ez feltehetően nem az írás megjelenéséhez képest 8 nap, hanem a szöveg papírra vetéséhez képest értendő. 1809. február 3-án ugyanis a jeges ár már Komáromban pusztított. A szerző ugyancsak szemtanúja volt az 1799. évi árvíznek, így saját személyes tapasztalatai alapján írhatta, hogy az 1809. évi áradás egy lábbal (~31 cm) haladta meg a 10 évvel korábbit.

Január utolsó hetében indult meg Bécsnél a jég és rögtön lerombolta a Florisdorfba vezető, fából készült Tábor híd nagy részét. Ekkor indult meg először a jég a Donaukanalban is, amely a Razumovszky híd pusztulásához vezetett. A jégnek olyan ereje volt, hogy ez utóbbi hidat a Praterben tette le. Ezután a jég megrekedt a mai Schwedenplatz-nál lévő Vörös torony tövében, de nem lépett ki a mederből. A nyugati szél által hozott enyhülés és olvadás azonban "nyolc nappal korábban" déli 11-12 óra körül újra megemelte a vízszintet és a Nagy-Dunából elkezdett a Donaukanalba ömleni a meginduló jég elöntve a Leopoldstadt városrészt. Délután 3-4 óra között újra emelkedett a vízszint, ekkor már csak csónakkal lehetett az utcákon közlekedni; a lakók az első emeletre vagy a padlásra menekültek ingóságaikkal. 

Nußdorfnál, ahol a Donaukanal kiágazott a főágból a jeges ár átlépett a töltéseken és elöntötte Brigittenau-t. A szigetcsúcson élő császári vadász a padlásra menekült és puskalövésekkel jelezte, hogy az ő és háza népe élete veszélyben forog. Egy szigeti molnárnak elvitte a hajómalmát a jég, mire Florisdorf egyik kávéházába menekült, ami aztán ismeretlen okból leégett. Családjával ezután fákra másztak a jég elől, ahonnan szerencsére megmentették őket. Brigittenau élővilága, őzek szarvasok, vaddisznók mind odavesztek, az áradat hatalmas fákat csavart ki tövestül, és mindenféle épületet nyári lakot lerombolt. 

Január utolsó napján a Schwedenplatz-nál álló hídon fennakadt egy nagy és hosszú hajó, ami mögött elkezdett felgyűlni az uszadékfa. Ez a torlasz jobbára a kidöntött ártéri fákból, a bécsiek elpusztult házaiból származó tető faanyagából és bútor-törmelékéből állt összet. Egy óra múlva a hatalmas nyomás összetörte a hajót, és az uszadékkal együtt átpréselte a híd alatt. Ez a jéggel vegyes uszadék aztán a Ferenc hídnál (Franzensbrücke) környékén ismét megakadt, ahol a medréből kilépő Duna elpusztította a kerteket és épületeket. A korabeli leírás jobban visszaadja a jeges árvíz iszonyatos, mai fejjel szinte elképzelhetetlen erejét: 
"Leg vefzedelmesebb vólt ez az özön azon napnak, tudniillik Januarius utólsó napján este­li 7 és 8 óra közt, a’ midőn a’ nagy Dunábol a’ Leopoldstadti kis Dunába rohanván a’ sok jég, 's annál fogva az árviz is nagyon fel emelkedvén mindent, a’ mit elöutól ért magával el ragadott. — Szememláttára egy új, nagy és hoffzú fedeletlen hajó a veres toronynál lévő hidba keréfztül akadván minden fát, gerendát, defzkát, bútort, a’ mellyeket az árviz az alsó házakból, a’ fa piatzról, ’s masunnan el ragadott, úfzasokban meg akadályoztatta, ’s an­nyira öfzve gyüjtotte, hogy azon hidnak épségben leendő meg maradásához senkinek sem vólt reménysége. Egy óránál tovább tartott ez a’ fenyegető vefedelem. Azomban a’ sebes árviz mind jobban jobban nevekedvén, a’ sok rakásra gyűlt gerendák és fák a' hajót öfzve nyomták, kétfelé törték, ’s olly nagy tsikorgáfsal ronhantak a’ hid alatt által, mintha az egéfz hid öfzve omlott vólna. Ezt az oda gyült sok fát és vastag jeget a’ víznek ereje a’ Ferentz hidja felett és alatt lévő Duna partjára vetette ki és az ott lévő épületeknek, veteményes kerteknek, és az azokban lévő gyümöltstermő fáknak ki mondhatatlan kárt okozott." [1]
Az árvíz Bécsben lerombolta a Schwarze Lacke sziget mentén a töltést, 16 pillért elpusztított egy Dunán átvezető hídból (feltehetően a Tábor hídból), és néhány helyen olyan erős kimosódás jelentkezett, hogy ezt a hidat több mint 21 méter hosszú cölöpökkel lehetett helyrehozni [18]. A szerző befejezésül említ egy epizódot a Bécs feletti Tullnból (a szövegben Tolm-ként szerepel), ahol az árvíz elől hajón menekülő lakosságot utolérte a jég és összeroppantotta a hajóikat. Körülbelül négyszáz lélek veszett bele az áradó, jeges Dunába [1].
 
Bécsben nem ismeretes 1809-es árvizet ábrázoló árvíztábla, azonban már majdhogynem a magyar határon, Hainburgnál találni egyet. A parton álló Arany Horgonyhoz (zum goldenen Anker - Hainburg Donaulände 27.) címzett fogadó kapujának bal pillérén körülbelül mellmagasságban látható egy bevésett 1809-es jel. Valószínűleg a januári árvizet jelöli, de fontos tudni, hogy Bécs környékén 1809. májusban is levonult egy árvíz, ami nehezítette az ausztriai francia hadműveleteket. A májusi árvizet már nem a hóolvadás, hanem a tavaszi esők okozták. 

4. ábra Hainburg árvízi jelei az Arany Horgonyhoz címzett fogadó bejáratánál (forrás)

Már a Magyar Királyság területén, Pozsony szabad királyi városban egy Lodná utcai árvíztábla szerint január 29-én délelőtt fél tizenegykor indult meg a jég zajlása. Ebben a Dunához közeli utcában az árvíz embermagasságban tetőzött; egy azóta elbontott épületen lévő, árvíztáblától szokatlan részletességű leírást tartalmazó táblán szereplő 70 coll relatív magasság nagyjából 178 centiméternek felel meg. 1809-ben Pozsony Dunához közel eső részei szenvedték a legnagyobb kárt, a folyóparton horgonyzó hajók, hajómalmok megsemmisültek, a parti házak földszintjét elöntötte a víz. Ahol lehetett a lakosság az emeletre menekült. A jeges ár elöntötte a vár alatti Zuckermandel városrészt, a Vödricz utcát (Vydrica), a Lőrinckapu utca (Laurinska) és a Duna közötti területet a Grössling mezővel egészen a Kereszt utca alsó szakaszáig. A vár alatt kiszélesedő ártér egésze víz alá került egészen Pozsonyszőlősig (Vajnory) [19]. A városból 2 halálos áldozatot jelentettek.

5. ábra A Pozsony Lodná utcai árvíztábla. [19]

J. Brousseaud francia hadmérnök és zászlóaljparancsnok 1809 nyarán, a francia seregek Pozsony környéki felderítése részeként írta le a környéket. Írásában külön kitért az árvízi helyzetre. Szerinte az 1809-es árvíz 18 lábbal (5,6 méterrel) haladta meg a közepes vízállást, és hat-hét lábnyi magasságban árasztotta el a szigeteket [20]. Peter Pišút kutatása szerint az árvíz 10 méterrel tetőzött a folyó 0 szintje fölött [21]. A Duna Mappáció vonatkozó térképlapjain Pozsony városközpontjába nem rajzolták be az elöntési szinteket, azonban a várostól keletre eső szelvényen felbukkan az árvíz szintjét jelölő kék vonal, és követi a leírásban szereplő földrajzi neveket. Ebből arra lehet következtetni, hogy a térkép rajzolói Pozsony környékén az 1809-es árvíz szintjét tüntették fel a térképlapokon. Emellett a Duna visszaduzzasztó hatása érvényesült a Morva folyó alsó szakaszán is, ahol a Pozsony vármegyei Zohor és Magasfalu településeken több tucat ház dőlt össze [19] [22] [23].

1809-ben a baj nem járt egyedül Pozsonyban, az árvíz levonulása után, nyár elején a francia hadsereg vette ostrom alá a várost és az ágyúzással jelentős tűzvészt és épületkárokat okoztak. Ez annyiban kapcsolódik az árvíz történetéhez, hogy a pozsonyiak az őket télen ért árvízkárokat, a városhoz, illetve az uralkodóhoz kárpótlásért benyújtott beadványokban majd minden esetben összekötötték a franciák által okozottakkal [24]. Fontos megemlíteni, hogy Pozsony sokkal nagyobb károkat is szenvedhetett volna; ettől egy másik katasztrófa mentette meg a városlakókat.

6. ábra A pozsonyi és a ligetfalui árvízi emlékek [19]

Pozsony városával szemközt, a túlsó parton feküdt a vármegye dunántúli hídfője, Pozsonyligetfalu (Engerau, Petržalka). Ekkoriban egy német falu volt, amely különösen sokat szenvedett az árvizektől, ugyanis amint a német elnevezése is mutatja a Duna fattyúágai között elterülő szigeten épült fel. Házait összehordott földhalmokra emelték, de legtöbbször ez is kevés volt az árvizek ellen. 

A pozsonyi szakaszon a zátonyok által ágakra szabdalt, ekkoriban még nagyrészt szabályozatlan Duna megnehezítette a hajózást és igencsak kedvezett a jégtorlaszok és a jeges árvizek kialakulásának. Ezek az árvizek pedig jellemzően a mélyebb fekvésű, jobb parti területeket veszélyeztették. A gyakori jeges árvizek miatt a kormányzó hatóság már a XVIII. században intézkedéseket tett a helyzet normalizálására. A század közepétől több folyószabályozási munkálatot végeztek Pozsonyligetfalu mellett; 1776-ban, az előző évi árvizet követően terméskövekből épült gáttal lezárták a településtől keletre lévő Oroszvári-Duna-ágat, valamint nyugati irányban egy magasított töltésutat építettek Bécs felé, egy ugyancsak lezárt mellékágon keresztül. Ezek a zárások nem voltak tökéletesek, a kövek között valamennyi víz átszivárgott [25] [26]. 

Az Oroszvári-ág lezárása végső soron azt eredményezte, hogy az innen kiszorult víz egy része a Csallóközi-Dunán folyt le,. A vízhozam növekedése helyenként jelentős eróziós partpusztulást okozott még középvíznél is. Ez ellen a csallóközi lakosság kitartóan, de eredménytelenül tiltakozott. Egészen 1809-ig, amikor a probléma "magától" megoldódott [27].  

7. ábra A Pozsonyligetfalut ért pusztítás:
1. Az Oroszvári-ág megnyílása 2. A bécsi töltésút átszakadása (forrás)

1809. január végén Pozsonyligetfalunál a feltorlódott jégtáblák mögött visszaduzzasztott folyó a legkisebb ellenállás, azaz a laposabb jobb part felé lépett ki a medréből, és miután letarolta az egész települést, széltében-hosszában elöntötte a környező földeket.  
De leg­rettenetesebb volt Engerau helységének állapotja, mert az árvíz elszaggatván a’ töltést az egész falut elborította, ’s mindeneket elseprett, úgy hogy csupán magok a’ lakosok szabadulhattak meg a’ posonyi bátor hajósok segedelmével (két embert kivévén) ’s itten több nagy lelkű mágnásoktól, ’s emberbarátoktól jóltévőleg ápolgattattak [22].
A jég lerombolta a bécs felé vezető töltésutat egy olyan ponton, ahol egy feltöltött Duna medren vezették keresztül. A károk olyan súlyosak voltak, hogy csak 16 évvel később sikerült újjáépíteni, addig az utazóknak egy kerülőt kellett tenni dél felé, a Zigeuner Lächen ága körül (8. ábra). Ugyancsak felnyílt a három évtizeddel ezelőtt töltéssel lezárt Oroszvári-Duna (9. ábra). A víz lerombolta ezt a töltést, sőt még az alapjait is kimosta. A bezúduló víztömeg kisöpörte a már leülepedett hordalékot és oldalazó erózióval jelentősen szélesítette is a visszahódított medret.

8. ábra A bécsi töltésút elpusztult szakasza (forrás)

Az árvíz következtében Pozsonyligetfalutól nyugatra kanyargó Kapitel-Duna ág olyannyira feliszapolódott, hogy az itteni hajómalmokat át kellett telepíteni. Ezzel párhuzamosan keletre, az újból felnyílt Oroszvári-ágban több hajómalmot is feltüntettek a térképeken 1826-ban. A lerombolt töltés következtében meginduló vízáramlás tette ezt lehetővé, ami 5-10 ölnyi (kb. 10-20 méter) elmosódást okozott mindkét partján [28] [29].

9. ábra Az Oroszvári-ág megnyílása. (forrás)

Miután az árvíz levonult, Pozsonyligetfalutól délkeletre az Ó-liget (Alte Bürger Au) nevű szigeten egy vadászház mellett egy fából készült feszületre bukkantak, amit valószínűleg az áradat hozott magával. Mivel a keresztért senki nem jelentkezett, a megtalálás helyén ünnepélyesen felállították, mintegy árvízi emlékként. Ez a kereszt lassacskán elkorhadt, de a pozsonyiak 1869-ben kőkereszttel pótolták, rajta egy felirattal: "Zur Errinerung an 1809 von den Burgern Pressburgs 1869". A vadászházon mind a mai napig megtalálható az 1809-es árvíz szintjét jelölő vonal, mellette pedig a "talált kereszt" (lásd: 6. ábra) [19]. 

Köpcsény határában az árvíz egészen a Fácánkert faláig ért. A vadaskert falát az egy ölnyi magas áradat több helyen ledöntötte, a Dunát végül az oroszvári út mentén fekvő magasabb dombvonulat állította meg [30] [31]. 

Pozsonyligetfaluhoz hasonlóan Dunacsúnt is lerombolta az árvíz. Szinte az összes ház összedőlt a településen, és egy jelentés kihangsúlyozta, hogy az árvíz levonulása után a települést immár harmadszor kellett újjáépíteni. 
"Im Jahr 1809. sind nach der großen Ueberschwemmung zur Zeit des Eisganges wieder fast alle Häuser eingestürzt, und der Ort zum drittenmahl nun auferbaut worden." [32]  
Gutor és Szemet közt a Duna több ágra szakadt, és ezek számos zátonyt és szigetet fogtak közre. Ezekben a csatornákban, valamint a gutori hajtűkanyarnál összetorlódott jégtől visszaduzzasztott víz elvitte az 1804-ben épített új, észak-déli irányú töltéseket, s ezeken kívül is a régiekből egy jó szakaszt. Hat szakaszon együttvéve 654 öl (~1243 méter) töltést szakított el. A töltésszakadás után a jeges áradat elöntötte a Felső-Csallóközt: Gutor, Somorja, Tejfalu, Csölösztő, Doborgaz, Vajka, Bácsfa, Keszölcés, Szarva, Sárosfa településeket, valamint Gelleszélt és Karcsaszélt [33]. 

Doborgaz mellett kitartott a töltés, de a falutól északra elterülő alacsonyabb fekvésű földeket elárasztotta az árvíz. A Gutornál átszakadt töltésen a Duna árja keresztülsodort egy hajómalmot, amit végül a Doborgaz melletti földeken rakott le. A Doborgazban pusztító árvizeket Nagy Albert házának déli ablakpárkányánál jelölték, de ezek között nem említik az 1809. évit. 1787-ben 2 láb 7 hüvelykkel (78 cm), 1821-ben pedig 3 láb 7 hüvelykkel (110 cm) tetőzött e szint alatt az árvíz [34].

Vajkán az 1809. évi az 1787-es árvíz után a második legmagasabb volt, amely a vajkai iskolamester házának ablakpárkánya alatt 2 láb 10 hüvelykkel (85 centiméterrel) tetőzött.
"Das höchste Wasser war hier im Jahr 1787 um 1’ niedriger im Jahr 1809 um 2’ 10” niedriger im Jahr 1821 um 3’ 6” niedriger als die Fenster Sohle des Vajkaer Schulmeister Hauses." [35]
Azt nem tudni, hogy ez az épület áll-e manapság. Ha igen nagyszerű kiindulópont lenne az árvíz abszolút szintjének meghatározásához. 

A bősi üzemvíz csatorna mellé került Sülyt ekkoriban még több holtág és egy sziget választotta el a főágtól, ennek ellenére 1809-ben az árvíz betört a településre és a katolikus templom előtti utcáig hatolt, és alig negyven centiméter kellett volna, hogy a templom küszöbén is átlépjen. Ugyancsak feljegyezték a faluról, hogy az 1821. évi nyári árvíz szintje 2 lábnyival (kb. 62 centiméter) maradt el az 1809. évitől [36]. 

A Szigetközbe rendszeresen kiöntöttek a szinte évenként jelentkező árvizek, ezért már 1800-tól elkezdődtek a töltés építési munkálatok. Azonban az 1807-ben elkészült töltéseket két évvel később az árvíz meghaladta és tönkretette.

A Mosoni-Duna mentén, Mosonmagyaróvártól délkeletre található Horvát-Kimléről feljegyezték, hogy csak az 1799. és az 1809. évihez hasonlatos legnagyobb árvizek öntik el a falut és a környékén is csak a mélyebb fekvésű területekre árad ki a folyó [37] [38].

A Mosoni-Duna torkolatánál fekvő, szigetközi Vének település plébániatemplomában is feljegyezték az 1809. évi árvizet, több más árvíz mellett, amely a falut pusztította [39]. 

Magyarországon Pozsony térsége mellett Komárom városa szenvedte meg leginkább a jeges árvizet. A források szerint február első napjaiban ért ide a zajlás. A pontos dátum bizonytalan, február 2. és február 3-6. is előfordul a forrásokban, az előbbi többször. A pusztítás mértékében is van némi eltérés; a lerombolt házak száma 319-400 között lehetett. Mivel nyolc évtizeddel később, 1891-ben a városban 1425 lakott házat számoltak össze, ennek fényében a pusztítás valóban rendkívüli lehetett:  

"A Duna 1809. február 3—6. napjaiban hirtelen olvadás következtében partjait egy ölnyire meghaladva kiöntött. Az emberi emlékezet óta eddig legnagyobb vízáradás Komáromban mintegy 400 bázat rombolt össze; a város hídjait magával vitte; az eddig elkészített vársánczokban pedig oly pusztítást végzett, hogy a helyreállítás több munkába került, mint az újraépítés." [40]

"1809 február 2-án virradóra jeges árvíz öntötte el, leginkább a vágmelléki utczákat. A nép a legmagasabb helyre, a mai Kossuth-térre menekült. Ez árvíz alkalmával 319 ház omlott össze, vagy vált lakhatatlanná, és az amúgy is igen szegény lakosság 288.383 forint kárt szenvedett." [41]

Ugyanakkor fontos kihangsúlyozni, hogy Komárom pusztulását részben emberi hiba okozta. A napóleoni háborúk alatt Komárom erődjét alaposan megerősítették. A munkálatok során a kivitelező, báró Wimmer ezredes a Vág-Duna mentén lévő, jobb parti töltésekből elbontott, hosszában és magasságában is. Ez a meggyöngített töltés adta meg magát a víznyomásnak február 2-án. Báró Wimmer ellen életében nem indult eljárás, de egy 1827-es vizsgálat végül elismerte, hogy Komáromot az ő hibájából öntötte el az áradás [42].

A Duna mappáció komáromi szelvényein berajzolt árvízi elöntés nincsen összhangban az 1809. évi árvíz pusztításával. A határvonal mindössze a vár környékén, lakatlan területen mutat kisebb elöntéseket, valamint a várostól északra elterülő mélyebben fekvő földeken jeleznek vízzel borított területet. Ezért feltételezhető, hogy Komárom környékén nem az 1809. évi árvizet tüntették fel, hanem egy valamivel alacsonyabb szinten tetőző másikat.

A túlsó parton, Ószőnynél is kilépett a medréből a folyó, méghozzá egy régi meder mentén, amely a mai Selye János kórháznál lévő hídnál ágazott ki a főágból, és kanyarodott élesen dél felé, majd megkerülte a Dunára merőleges főutcájú, ármentes magaslatra épült Ószőnyt. A református templom környéke az Ófalu egy részével szárazon maradt, nagyjából a 111 méteres szintvonal mentén. Komárommal ellentétben Ószőny esetében az 1809-es árvíz elöntésének leírása, valamint a hozzá kapcsolódó térképlapon berajzolt szint összhangban van [43]. 

10. ábra Ószőny árvízi elöntése (forrás)

A Komárom és Esztergom közötti szakasz viszonylag jelentős károkat szenvedett, ugyanis a jég ezen a szakaszon többször megállt, összetorlódott és a felduzzadó víz elöntötte a partmenti településeket; elsősorban a laposabb balparton. Arra is volt példa, hogy a lakosok számára ez az árvíz adta meg a végső lökést a költözéshez.

Folyásirányban Ószőny alatt, a balparti (Duna)Mocs környékét általában teljesen elönti a megduzzadt Duna; de sokkal nagyobb kárt okoz a tavaszi jégfelhalmozódás, mint ahogy 1809-ben is történt. Ebben az évben egy jégtorlasz alakult ki a közeli Süttői-sziget homokpadján, ami a víz szabad folyását eltorlaszolta. Ennek következtében a felduzzasztott Duna a "felvízen" kilépett a medréből, és elöntötte a közeli Mocs települést. Mivel a parton épült házak nem tudtak ellenállni a víz erős rohamának, összedőltek és teljesen lakhatatlanná váltak. A lakosok kétharmada az árvíz levonulása után magasabb, és a Dunától néhány száz ölnyire fekvő magasabb területen építették újjá házaikat (Új-Mocs), ahol nagyobb biztonságban voltak az árvizektől és a jégtorlaszoktól. Mocson emberemlékezet óta az 1809. évi jeges árvíz volt a legmagasabb [44].
"Bei Süttöer Mühlen ist eine kleine Insel mit großen Sandbank umgegeben, von der Insel die Bewohner sprechen dieses: daß sie im obennannten Jahre als 1809 dem Eisgange sehr widerstand, und das Wasser wuchs so hoch, daß die meisten Häußer der Ortschaft Mots zusammenstürtzten welche nun aufzubauen die Einwohner sich nicht unterstunden; sondern 2/3 Theile der Einwohner auf einige hundert Klafter von der Donau entfernter Gegend machten sich sitzhaft; den Einwohnern aber, die auf ihren alten Gründen noch wohnen, bei größeren Überschwemmungen werden ihnen allezeit Schaden zugefügt." [45]
11. ábra Az 1809. évi árvíz pusztítása után felépített Új-Mocs település
és a pusztulást előidéző süttői homokzátony (jobb oldalon). (forrás)

Az ugyancsak balparti Karva településen az árvíz a templom környéke, valamint a falu alsó vége kivételével mindent elárasztott. Feljegyezték, hogy egészen a Condé fogadó küszöbéig ért a víz, azonban a pontos azonosítást nehezíti, hogy éppen a falu ármentes részeit ábrázoló részt szakadt le a vonatkozó térképlapról. Az itteni óholocén ártéri öblözet magasabb részei ármentesek maradtak, például a mai Karvai-csatornán túli Szőlők-alja dűlő, ahová a karvaiak csónakon vitték legeltetni a marháikat [46].

Nyergesújfaluról feljegyezték, hogy a jégmentes árvizek jellemzően Caspar Neusiedl háza alatti kerítés lábáig ér, azonban 1809-ben a jeges árvíz szintje elérte Caspar Neusiedl házának alsó küszöbét. 
"Das gewöhnliche Hochwasser ohne durch gedrängtes Eis erhöht, reichte bis an den Fuß des Zaunes unter den Hause von Caspar Neusiedl. Das außenordentliche durch Anhäufung des Eises verursachte Hochwasser reichte im Jahr 1809 bis an die untere Fläche der Haus Eingangs Thürschwelle desselben Hauses des Caspar Neusiedl." [47]
Ebednél 1809-ben az árvíz elárasztotta a magasparton épült falu alatti szigetet, amely manapság mentett ártér, és egészen az Istenhegyen épült párkányi papírgyárig húzódik. Az árvíz levonulása után a falubeliek egy nagyobb hajót találtak az ebedi legelőn [48].

Esztergomból meglehetősen kevés forrás áll rendelkezésünkre, többnyire csak egy-egy mondatban említik az árvizet, valamely más témával összefüggésben. Mint azt az árvíz szintjéről szóló fejezetben már említettem 1838 előtt az 1809. évi árvíz számított a legnagyobbnak. 1809. február 3-10. között csapott le a szabad királyi városra. Az elöntött terület nagyságáról egy utalást találtam: a kenyérmezei öblözetben a városi bolgárkerteket tápláló vízlevezető csatornáig terjedt [49]. Esztergom városában összesen 172 970 Ft kár keletkezett [50]. 

Vácról 1809-ben az alábbi rövid mondatot jegyezte fel Karcsú Arzén, Vácz város történetének 3. kötetében:
"1809. évben mi nevezetes esemény sem fordúlt elő." [51]
Ezzel némiképpen ellentmond a Duna mappáció leírása, miszerint valami mégiscsak történt; az árvíz megjelent Vácnál is, és szintjét az 1775-ös árvízhez hasonlóan feljegyezték a Nagyhídon, illetve a dunaparti Ferences templomnál [52]. Míg az 1775-ös tábla megvan a Duna partján az uszoda támfalán, az 1809-es feltehetően eltűnt a történelem viharaiban. Az egykor a gróf Esterházy utca végében álló Nagyhíd nincs már meg, a Ferences templom falán pedig nem találni árvízi jelet.

Budakalásztól keletre a Duna elöntötte a mélyebben fekvő területeket, ám ezek jellemzően nem a parton voltak, ott ugyanis egy ármentes folyóhát húzódott. Ezen állt az ekkoriban már romos, ún. békásmegyeri Pusztatemplom is. Az áradat a Csillaghegyi-árkon át lépett ki a mederből, majd öntötte el az árteret északi és déli irányban.
"Az ugynevezett Moraszt kiömlésnél bényomúlt 1809 jégindúláskor a nagy árvíz ’s elborította a Herrschaft’s Bründl Acker főldeket, mellyekről a rétbe, ’s a Kalázi Luki felé húzódván az ide való Csajirszkára ’s egy részére a’ Szlatina földnek is kiterjedt. Azon kívül a Dunánszki dűlőt a Granarium megett való vőlgyesebb helyével együtt elöntötte." [53]
Békásmegyeren a falu legszélső házainak kertjébe tört be az árvíz, miközben a Csillaghegy homokdombokkal megemelt térszínei túlnyomórészt szárazon maradtak. Víz alatt volt a Szentendrei-sziget déli csúcsa, valamint a jobb parti Káposztásmegyer a Sas kocsmáig (Megyeri csárda):
A Káposztás Megyeri Kortsmának Duna felől való részét a viz elérte, ’s a dombormókon kívül mindent elöntött; általis tsapott a későbben készűlt Pesti Orszagútnak azon tájján, melly a’ Csőszházon alól vagyon most ezen Pusztának belső térségibe tódult az árviz a patak kiömlésénél; a Köhid magosságánál fellyebb haladván annyira, hogy rohanásával egy rendbéli forspontot is levert, ’s ezentúl a lapályokat széltire a homokdombok allyáig ellepte. [54]

Budapest térségében ismerjük a tetőzés pontos szintjét, azonban a tetőzés időpontját nem. Ahol említik a vízállást, ott legfeljebb annyit tesznek hozzá, hogy 1809. február. Egy tudósítás február 11-én már apadó vízállást említ, de a hármas város egyes részei ekkor még vízben állhattak: 

Február 11. Azon fzörnyü áradás, melly az egéfz Duna mentében nagy romlást és pufztítást okozott, még most is károsan áztatja Budán és Pesten fok házaknak falait. Apadott ugyan a’víz közel négy lábnyira: de előbbi ágyába még viffza nem tért. Tegnap és harmad napja, az idö megkeménykedvén megint fagyni kezdett, és ezen változás az, mellynek köfzönhetjük, hogy az árvíz nem tartott egyaránt. A’ hirtelen va­ló, ’s tartós olvadás újabb vefzedelmekkel fenyegetne. [55]
12. ábra A pesti rondella képe egy 1790-ben készült metszeten
(forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könytár Budapest Gyűjtemény) 

Elöntéseket elsősorban Óbudáról, Újlakról, a Vízivárosból, valamint a Tabánból jelentettek. Pest városát ekkor megvédték a kelleténél még mindig alacsonyabb töltések, de később, az alig magasabb 1830-as árvíz már átcsapott rajta [56]. 1809-ben, Wesselényi Miklós levelezésében megemlítette, hogy a Pest északi várfalának dunai találkozásánál álló Rondella bástyában helyet kapó magyar színház alsóbb helységeibe február elején betört az árvíz. A Rondellát alig hat évvel később lebontották [57] [58].  

Buda és Pest alatt alaposan megritkulnak a beszámolók. Az első valamirevaló leírás a Pakssal szemben fekvő Ordasról származik, ahol 1826-ban feljegyezték, hogy: 

"Emlékezetessebb áradások voltak: egy 45 Esztendők előtt (1783), és annál nagyobbra az emberek nem emlékeznek; másik 18. Esztendő előtt az előbbenyinél kissebb, és mégis egész Ordasi Helység viz alatt vólt, úgy hogy háztúl házhoz tsak tsónakkal jutni lehetett." [59]
Ez az adatközlés azonban más konkrétumot nem tartalmaz, viszont az árvíz megjelenését bizonyosabbá teszi, hogy a közeli Dunaszentbenedekről és Uszódról ugyancsak feljegyezték, hogy egy töltésszakadás után az árvíz mindkét települést romba döntötte, és a lakosság 1809-ben és 1815-ben majdhogynem éhen halt (fast Hungers starben) [60]. 

A közeli Kalocsa ugyancsak megszenvedte az árvizet (gyakorlatilag az összeset 1862-vel bezárólag, ami a Dunán érkezett), mely 1838 előtt a legnagyobbnak számított. Azt is feljegyezték, hogy a két árvíz közül az 1838-as az 1809-es szint felett 3 lábbal (93 cm) tetőzött [61]. 

Kalocsától délre az utolsó árvízi adat Sükösdről származik, ami összefüggésben lehet a Duna 1809. évi árvizével. A települést 1809 során távolabb költöztették a Duna árteréről, a magas partra. Sükösd lakói feltehetően már korábbi árvizek pusztítása miatt tervezhették a költözést, azonban úgy tűnik az 1809. január-februári árvíz adhatta meg az utolsó lökést. A bizonytalanságot az okozza, hogy konkrét leírást nem találtam az árvíz Sükösdi pusztításáról. A szomszédos Érsekcsanád már 1806-ban elköltözött az ártérről, ahová a lakosság feltehetően a török elől menekült be annak idején [62] [63] [64]. 

13. ábra Sükösd 1783-ban még az ártéren, a leendő település helyét három kereszt jelzi
(forrás: mapire.eu)


Összefoglalás

Magyarországon utoljára 1956 tavaszán vonult le jeges árvíz, így manapság csak a legidősebbek emlékezhetnek az embermagasságba feltorlódó jégtáblák által végzett pusztító erőre. A XVIII.-XIX. század fordulóján a Duna mentén élő emberek számára ez szinte évente jelentkező fenyegetés volt. A jégzajlás közvetlen hatásai közé tartozott a közvetlen pusztítás. Mint láttuk, épületek, hajómalmok, hidak és minden más parti létesítmény kártyavárként roppant össze a jég mozgásának hatására. Ezen felül a jég pusztította a partot is. Letarolta az ártéri erdőket, feltépte a talajtakarót, áthalmozta az üledékeket, valamint oldalazó eróziójával mederszakaszokat késztethetett vándorlásra. Szétzúzta a gyenge folyóparti árvízvédelmi töltéseket, helyenként új folyóágakat alakított ki, vagy régebbieket vett újra birtokba. Sőt településeket költöztethetett el végleg a partról. 

Az 1809-es árvíz vízhozama jégmentes formában jóval kevesebb kárt okozott volna. A vízoszlop magassága ugyan több településen kiemelkedően magas volt; ami azt jelenti, hogy az 1838-as rekord szintű árvíz előtt a legmagasabb értéknek számított, de nem mindenütt. Valójában ezek a magas vízállások lokális csúcsok lehettek, olyan helyeken, ahol jégdugó duzzasztotta vissza a Dunát. 

Igazán érdekessé a Duna mappáció révén vált ez az árvíz, hiszen rendszeresen hivatkoztak rá, így indirekt módon megőrizték vele kapcsolatban a "néphagyományt". A részletes, de többnyire rövid beszámolók révén pedig lehetővé vált, hogy rekonstruáljuk az egyik kora XIX. századi Dunai jeges árvíz lefolyását. 

Epilógus

A sors iróniája, hogy Razumovszky gróf hiába építette újjá a kastélykertben lévő hídját immár kőből az árvíz levonulása után, 1810-1811 között. Az új híd még annyi ideig sem állt, mint a fahíd-elődje. Az 1819-es jeges árvíz helyrehozhatatlanul megrongálta. Ennek szomorú mementója a kezdő képen látható hídfő-rom. A gróf többé nem próbálkozott, Bécs városa azonban a régi hídtól északabbra, 1824-1825 között megépítette a Sophiebrückét, a császárváros első lánchídját. Később ezt is többször átépítették, de jeges árvíz többé nem tett benne kárt. 1937 óta Rotundenbrücke a neve [65]. Razumovszky gróf egykori hídjának nem maradt látható nyoma Bécsben.


Felhasznált irodalom:

[1] Magyar Kurir, Bécs 1809-02-07 / 11. szám
[2] Hermann Krüssel: Tristissimae Inundationes Eine Elegie Speyert van der Eyks auf das Rheinhochwasser von 1809. http://www.pro-lingua-latina.de/index_htm_files/Hochwasserkatastrophen.pdf
[3] Rudolf Brázdil, Zbigniew W. Kundzewicz, Gerardo Benito, Gaston Demarée, Neil MacDonald, Lars A. Roald: Historical Floods in Europe in the Past Millennium. In.: Changes in Flood Risk in Europe. Wallingford (UK): Zbigniew W. Kundzewicz, 2012. p. 121-166.
[4] Tőry Kálmán: A Duna és szabályozása. Akadémiai 1952. 
[5] Galgóczy Károly: Pest, Pilis és Solt törvényesen egyesült megye monographiája I. (Budapest, 1876.)
[6] Jelenkor, 1838-06-30 / 52. szám
[7] Duna. A Pallas nagy lexikona, 5. kötet: Dammara-Elektromos gép (1893) 586. p.
[8] Nagy László: Az 1876. évi árvizek. (Források a vízügy múltjából 11. Budapest, 2007)
[9] Rácz Tibor: A Budapesti árvízvédelmi rendszer kialakulása és fejlődése az 1838-as árvizet követően. https://www.researchgate.net/publication/340607439_A_BUDAPESTI_ARVIZVEDELMI_RENDSZER_KIALAKULASA_ES_FEJLODESE_AZ_1838-AS_ARVIZET_KOVETOEN
[10] Helischer József: Rövid tudósítás az 1838. árvízről.
[11] Lászlóffy Woldemár: Az árvíz műszaki leírása. in.: Némethy Károly: A Pest-Budai árvíz 1838-ban 173p. 
[12] http://www.urlaub-im-altmuehltal.de/stadt-kelheim/hochwasser.htm
[13] http://real-planet.eu/hochwasser.htm
[14] Johann Auer: Befestigungen und Burgen im Landkreis Kelheim vom Neolithikum bis zum Spätmittelalter. 2008. https://www.arlan.de/assets/files/Befestigungen-und-Burgen-im-Lkr-Kelheim--Johann-Auer--19-MB-.pdf
[15] Benedikt Pillwein:  Neuester Wegweiser durch Linz und seine nächste Umgebung. 1837. 
[16] http://www.aulehrpfad.at/lebensraeume/hochwasserschutz/
[17] Hochwasserschutz in Krems/D. und Stein 2016. https://docplayer.org/51771331-Hochwasserschutzausstellung-krems-stein-ebr-walter-strasser.html
[18] Severin Hohensinner: Historische Hochwässer der Wiener Donau und ihrer Zubringer. 2015. https://boku.ac.at/fileadmin/data/themen/Zentrum_fuer_Umweltgeschichte/ZUG_Materialien/MUOe_01_Hohensinner.pdf 
[19] Pavla Pekárova, Pavol Miklánek, Marián Melo, Dana Halmová, Ján Pekár, Veronika Bačová Mitková: Flood marks along the Danube River between Passau and Bratislava. Bratislava 2014.
[20] Szlávik Lajos: Kisvizek nagy vizei - a 2010. évi árvizek és belvizek krónikája (OVH, Budapest, 2013) 201. p.
[21] Peter Pišút: Cartographic evidence of the disastrous ice flood of 1809 and its aftermath (Danube River, Slovakia) Geophysical Research Abstracts, Vol. 11, 2009.
[22] Fényes Elek: Magyar országnak, 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben 2. Poson vármegye (Pest, 1837)
[23] Duna Mappáció §058 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[24] Az 1809. év pozsonyi eseményeinek különös emléke https://pozsonyikifli.sk/az-1809-ev-pozsonyi-esemenyeinek-kulonos-emleke/ 
[25] Mindszenthy Antal: Kisétálás Posonból az austriai határra. Sas. Vegyes tárgyu iratok az olvasni és tudni méltó minden ágaiból 7. (Pest, 1831)
[26] Gonda Béla: A magyar Duna. In.: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben/Dunántúl
[27] Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973) 
[28] Duna Mappáció §072 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[29] Duna Mappáció §089 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[30] Duna Mappáció §094 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[31] Duna Mappáció §100 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[32] Duna Mappáció §118 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[33] Gúthori Földes Gyula: Felső-Csallóköz árvédekezésének története. Felső-Csallóközi Ármentesítő Társulat, Pozsony 1896.
[34] Duna Mappáció §138 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[35] Duna Mappáció §149 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[36] Duna Mappáció §160 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[37] Duna Mappáció II_§180 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[38] Duna Mappáció II_§218 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[39] https://www.venek.hu/index.php/multunk 
[40] Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium értesítője, Komárom, 1894.
[41] Rovács Albin: A XIX. század árvizei. In.: Borovszky: Magyarország vármegyéi és városai Komárom vármegye és Komárom (Magyarország vármegyéi és városai, 1907)
[42] Nagy László: Szándékos károkozás árvízvédelmi gátaknál. Hidrológiai Közlöny 2011. 91. évfolyam 2. szám
[43] Duna Mappáció II_§328 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[44] Duna Mappáció II_§299 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[45] Duna Mappáció II_§300 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[46] Duna Mappáció II_§305 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[47] Duna Mappáció II_§306 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[47] Duna Mappáció II_§267 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[49] Kubovich Ignác: Adatok Esztergom szanálásához - Kapcsolatban a helyi gazdasági viszonyokkal (1931) 84. oldal
[50] Pifkó Péter [et al.]: Esztergom helytörténeti kronológiája a kezdetektől 1950-ig 14. oldal
[51] Karcsú Antal Arzén: Vácz város története 3. Báró Splényi Ferenctől a szabadság-harcig (1787-1848) Vác, 1881. 61. p.
[52] Duna Mappáció II_§253 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[53] Duna Mappáció II_§366 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[54] Duna Mappáció II_§368 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[55] Hazai és Külföldi Túdósítások, 1809-02-11 / 12. szám
[56] Budapestnek árvíz ellen megóvásáról Pest 1845. 115. p. 
[57] Enyedi Sándor szerk.: Id. Wesselényi Miklós színházi levelezése. Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 14., Budapest, 1983.
[58] https://bpromantikaja.blog.hu/2020/02/22/a_rondella_szinhaz_szomoru_tortenete
[59] Duna Mappáció §178 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[60] Duna Mappáció §180 MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B
[61] Hazai 's Külföldi Tudósítások, 1838-03-31 / 26. szám
[62] Néptanítók lapja 4. évfolyam, 1871-03-09 / 10. szám 166. p. 
[63] Fényes Elek: Magyar országnak 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja. Pest 1843. 
[64] Mindszenthy Antal: Egy fordulás az Alföldön. Tudományos Gyűjtemény 15. évfolyam, 1831. 9. szám
[65] https://www.payne.cz/3xS43787/MSophienbrucke.htm
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...