"A hazánk területén valaha észlelt többi kis kócsagtelep ma már mind a múlté. Valamennyi elpusztult, főleg a létfeltételek megváltoztatása következtében. Egyik leghíresebb gémtanyánk volt az adonyi szigeten, melyet Petényi és Landbeck 1838. június 5.-én látogattak meg. Petényi följegyzései elvesztek, de máig is megvannak a Nemzeti Múzeumban az általa itt gyűjtött kis kócsag tojások. Landbeck éppen erre a telepre vonatkozólag igen részletes és pontos számadatokat tartalmazó közleményt írt, melynek alapján ez a gémtelepünk belekerült a világirodalomba is. A helyszínen beszerzett adatok szerint a szigeten 1818-ban telepedtek meg az első szürke gémek, 1821-ben a bakcsók és csak 1826-ban a kis kócsagok, amelyeknek állománya folyton szaporodott s 1838-ban körülbelül 100 fészkelő párra emelkedett. Arról, hogy meddig éltek itt, nem szólnak a följegyzések, de Rudolf trónörökös 1878-ban már csak bakcsókat, szürke gémeket és kárókatonákat talált a telepen, a kis kócsagok eltűntek. Tekintettel arra, hogy a gémtelep egy része fennmaradt, arra kell gondolni, hogy a kis kócsagokat az emberek üldözése pusztította ki erről a telepről, a mely népes községek közelében terült el s így bizonyára fölkeltette a lakosság figyelmét és vadász szenvedélyét" [1].
"Emlékezzünk régiekről! A vadász, az ornithológus csak ehhez a jelszóhoz folyamodhatik manapság, ha valami érdekeset akar írni, vagy pedig elmegy a messze idegenbe, az óczeán vad szigeteire, ahol a természet megőrizte őseredeti pompáját. Pedig még vagy 50 évvel ezelőtt Pesttől alig egy-két órányira is találhatott oly helyet, ahol a madárélet a sarkvidéki madárhegyekével vetekedett! Mostan nincs az adonyi szigeten más, mint egy gyönyörű fáczános. Nagy gonddal ápolják. A Petényi kerecsen sólymait tehát hiába keresnénk ottan. A vízimadarat, a gémet is elüldözte már a gőzhajó, a lakosság foglalatoskodása, a kultúra. A negyvenes évekből való Landbecknek, a német ornithologusnak leírása szerint 2000 bakcsó, 500 szürkegém, 100 kócsag és 200 kárókatona lakott a szigeten, pedig minden évben rengeteget lőttek le, tömérdek tojást raboltak el s rajtuk kívül százával volt a szigeten a réti héja, fekete kánya és héja. A sziget akkor valóságos trópusi őserdő volt. Környékén terjedelmes mocsarak, melyekben temérdek béka, hal és vízirovar tanyázott, bőséges táplálékot nyújtva a kormoránok nagy csapatainak s ezek a sziget biztos rejtekeiben, a megmászhatatlan fákon biztos tanyát leltek. Szóval, minden megvolt megélhetésükhöz, elszaporodásukhoz. A Duna évenkinti áradásai folyton új iszapot raktak a sziget talajaira s ezzel az iszappal a lehulló lombok s rothadó füvek kitűnő humuszt teremtettek. Ehhez járult a nagy vízbőség, az igazi alföldi meleg s mindezek a tényezők létrehozták a fakolosszusok trópusi vegetáczióját. Nagy tölgyek, szilfák, platánok, rezgő- és feketenyárfák, óriási jegenyék és fűzeken keresztül jutunk oda, ahol a legmagasabb fákon a gémek, kormorának páratlan köztársasága van. Itt a növényzetet a gémek fehér piszka borítja. A fák körül törött tojáshéjak, rothadó halak, döglött madarak, elpusztult fészkek hevernek a földön; a bokrokban fiatal, a fészekből kiesett gémek és bakcsók futkosnak. Távolról különös suhogás hallatszik, melyet az ürülék hullása okoz s a temérdek madár hangja zűrzavaros morajjá olvad össze. Egész közelben a lárma félelmetes, a bűz elviselhetetlen s undorító a sok rothadó, ezernyi légykukaczczal borított fiók látása, de a gémek nagyszerű élete és háztartása az igazi ornithologusnak felette érdekes és vonzó.
A legmagasabb fák csúcsain állanak a szürkegémek fészkei, valamivel alacsonyabban fészkel a kis kócsag s legalul a bakcsó. Mind a három faj közösen költ s nem ritka, hogy egy fán 15 fészek is van. Magasan a fák csúcsai felett jó zsákmánynyal rakottan a szürke gém. Hangtalanul jön azonban az okosabb kis kócsag. Magasan a levegőben keringve a fészek felett, kémleli a netalán elrejtett ellenséget, mielőtt fészkére szállna, ahol a fiókák is csendesebbek. A bakcsó minden oldalról, magasan, alacsonyan repülve közeledik. Torka békával, hallal és bogárálcákkal tele. A kormoránok a gémtanyától nem messze, részint egyenkint, részint csoportosan, gémek társaságában fészkeltek. Itt is fehér szenny, tojáshéjak, rothadó, férges tetemek és átható bűz hirdeti a fészektelep közelségét. Honnan teremhetett ide ez a tömérdek madár? Jöttek és letelepedtek. Még talán manapság is jönnének és letelepednének, ha találnának alkalmas helyet és körülményeket. Általában a madárhiányt a fészkelő helyek és a létfeltételek hiánya okozza s épen ezek megteremtésében látják a madárvédők feladatuk teljesítését. Eredetileg az adonyi szigeten varjak tanyáztak. Egyszer azután, drágaság idején a nép azt hitte, hogy a varjak okozzák a bajt. Általános vadászatot indítottak ellenök, mire a varjak okultak és óvatosabbak lettek és még később sem keresték fel a szigetet az eredeti számban. Ekkor jöttek a gémek s a varjakat teljesen kiszorították. Ezután jelentek meg a bakcsók és kis kócsagok és békés egyetértésben fészkeltek egymás mellett. A kormorán azonban félelmes ellensége volt a gémeknek, ezek elfoglalták a legszebb és legmagasabb fákat s a gémeket elűzték régi fészkeikről. Véres csaták keletkeztek köztük a fészkek miatt, melyekben a kormoránok maradtak a győzők, mivel azonban megelégedtek az elfoglalt fészkekkel s nem terjeszkedtek, a csaták után beállott a béke s ugyanazon a fán meg lehetett találni a gémfészkeket a kormoráné mellett. A madarak tehát egymással megfértek, a szigetnek akkor még páratlanul kedvező körülményei kielégítették valamennyiek létérdekeit, csak az emberrel nem tudtak megférni, aminek szomorú bizonyítéka az egykor híres gémtanya pusztulása" [2].
"Tegnapelőtt jutott eszembe Bécsben, hogy Zichy János gróf pár év előtt igen barátságosan meghívott volt az ő híres adonyi gémes szigetére. Most itt volt az alkalom, hogy e szigetet meglátogassuk és Zichy gróf szívességének hasznát vegyük. Tegnap délután engedelmet is kértünk, hogy eme szándékunkat megvalósíthassuk. A szigetet nevéről már régen ismertem; sokszor hallottam, hogy ott sok gém fészkel és meg voltam győződve, hogy a legkülönbözőbb fajú gémek egész aranybányájára akadunk; ez utóbbi várakozásunkban azonban egy kissé csalatkoztunk.
Mintegy harmadfél vagy három órai út után magas fehér nyárfákkal sűrűn borított nagy sziget látszott. Az adonyi szigetet senkisem ismerte közülünk s úgy látszott, mintha a kapitány sem volna vele egészen tisztában. Mivel azonban felfelé és lefelé vonuló gémeket meg kormoránokat már jó ideje láttunk, tudtuk, hogy a kolóniának nem messze kell lennie. A mint a nagy szigethez közeledtünk, a fák tetején gémeket pillantottunk meg s láttunk egyeseket, melyek messziről jőve, a sűrű lomb közé tűntek el; mindenfelé varjak keringtek és különböző madártorokból való hangos rikácsolás hangzott felénk: tudtuk, hogy nagy fészkelő hely környékén vagyunk; vájjon azonban épen az adonyi sziget-e ez, az iránt nem voltunk tisztában. Mindamellett a kikötés volt a legokosabb, hiszen a lövésekre majd csak elősiető vadászok bizonyára a legszívesebben fel fognak bennünket világosítani geográfiái helyzetünkről. Parancsunk ennek okáért — minthogy a Duna-gőzhajózási társaság békés hajóján katona-régula uralkodott — úgy hangzott, hogy a vasmacskát ki kell vetni. A csónakokat vízre bocsátották s néhány perez múlva már kúsztunk fel az omlós partra.
Az első fészekből, mely mindjárt a parton egy fa félmagasságában volt, egy fekete kánya villás farka kandikált ki. E fészket már a hajóról láttuk, de mire hozzá értünk, lakója elillant. A kánya a mi kifogástalan tengeri manőverünket látható érdeklődéssel nézte, mihelyt azonban a partra léptünk, szökésben keresett menedéket a nagyon is tolakodó idegenek elől.
Most különböző irányban oszlottunk szét, fegyvereinket készen tartottuk és mindenkinek feladatává tettük, hogy annyit és olyan érdekes állatokat lőjjön, a mennyit csak lehet.
Néhány lépésnyire a parttól egy nagy tölgyfa állott, melynek legfelső ágain egy gémfészek volt. Hozzá lopództam és a mint a fa derekát gyengén megütögettem, gyors szárnycsapással egy nagy gém repült ki ijedten a fészekből; egy lövés földre terítette. Erre az első vészjelre megelevenedett az egész erdő: szürke gémek rebbentek fel a fákról és rekedt kiabálással keringtek felettök; közéjök vegyült néhány vakvarjú is, előbb bagolyszerű repüléssel törtetve át az ágakon, azután mind magasabbra és magasabbra emelkedve, nyugodt, majdnem mozdulatlan szárnyakkal fehér foltokként keringtek a sötétkék égen. Vetési és hamvas varjak, fekete kányák és különféle apró szárnyasok megrettenve röpködtek össze-vissza.
A sziget elég nagy és dús növényzetével tájképileg szépnek mondható. Felső részén termetes fehér nyárfák alkotta erdő van, keverve egyes tölgyekkel; a parton vén fűzek görcsös alakjait is láttam. A fák alját részben sűrű bokrok, részben magas fű és csalány borítja. Ez erdőnek körülbelül a közepén egy félig kiszáradt holt-ér húzódik keresztül, egyes mélyebb helyein tócsákkal, sűrű náddal és mindenféle vízi növényekkel.
Elég sok fészket találtunk; de kettő kivételével, melyekben vakvarjúk laktak, valamennyi a szürke gémek tanyája volt. A leirásokból egészen téves fogalmam volt e fészkelő helyekről. Hittem, hogy még többet s más fajú gémfészkeket is találunk.
A Bécsen alul fekvő parti berkek gém-gyarmatait is népesítik ilyen sűrűn a szürke gémek, de nincsenek bennök vakvarjúk, vagyis éjjeli gémek; ebben Adony fölötte áll a mi berkeinknek. A mi a vidék jellemét illeti, megegyeznek egymással: a gyönyörű buja zöld, a sűrű cserjés, a fejedelmi fehér nyárfák majdnem ugyanazok. Adony egész megjelenésében sokkal közelebb áll az alsó-ausztriai berkekhez, mint a drávafokiakhoz és a Tisza torkolatánál még lejebb fekvőkhöz.
Első lövéseinkre egy vadász sietett felénk, ki megerősítette, hogy csakugyan Zichy gróf jószágán, az adonyi szigeten vagyunk. Utána nemsokára jött maga Zichy gróf még két vadásszal. A grófnak kevéssel azelőtt jutott tudomására megérkezésünk és sietett, hogy bennünket valóban a legszívesebben fogadjon és a szigeten személyesen kalauzoljon.
Jártunk, keltünk a tulajdonképeni gém-telepen keresztül-kasul; a lövések vígan durrogtak az erdőben s a felriasztott lakosok új aggódó kiáltással feleltek rájok rendesen.
Kezdetben csak jól ment a dolog, mert a madarak még nem igen tudták, hogy mi történik itt; hanem mikor egyesek elestek, a többiek mind félénkebbek és félénkebbek lettek s a magasból csak nagy óvakodva tértek vissza a fákra.
Mikor egy pár szürke gémet elejtettem, figyelmemet egészen az éji gémekre vagy vakvarjúkra fordítottam. Ezt a madarat azelőtt még soha sem találtam és, felfogásom szerint, szálas berekben soha sem is kerestem volna. Én azt hittem, hogy e madár fészkelő helyei azok az alacsony fűzfák, melyek a tócsákból sűrű nád és sás közül emelkednek ki, azért rendkívül csudálkoztam, mikor ezt a madarat a legmagasabb nyárfákon láttam fészke építése közben. Mind a két házaspár, valahányszor közeledni akartam feléjök, mindig ugyanazon a fán volt s ha felriadtak, kis körökben mindig egyazon hely fölött keringtek. Mikor ezeket a helyeket, melyek jó messze voltak a parttól, megtaláltam, már az egész kolónia olyan mozgalomban volt, hogy lehetetlen volt meghatározni, a sok közül melyek épen a vakvarjúk fészkei.
Körülbelül egy óra múlva, melyet egymástól különválva, más-más irányban való szorgalmas kutatással töltöttünk, véletlenül találkoztunk egy ösvényen, mely végig vezet a sziget hosszában. Legelőször Leopolddal találkoztam, a ki hiába igyekezett, hogy egy fára fölakadt holt gémet lövésekkel lekerítsen; nemsokára előkerült Bombelles és Homeyer is; Brehm azonban hiányzott; ő mindjárt a vadászat kezdetén lőtt egy gémet, azután félrevonult, hogy, miként mondani szokta volt, az «apróságot» figyelgesse; ment a maga útján ellenkező irányban s minthogy a gémek, melyeket nagyon jól ismert, nem érdekelték különösen, jobbnak láttuk, ha nem is várakozunk rá sokáig. Neki indultunk hát újra az erdőnek. Mikor azok alá a fák alá értünk, a hol vadászatunk kezdetén hiába igyekeztem egy vakvarjút meglopni, jó magasan felettünk repült el egy; Bombelles jól irányzott lövése leterítette. Tojó volt, tehát elég gyenge és nem valami fényesen színezett példány. Most feltettem magamban, hogy én is lövök egyet; e czélból el kezdtem keresni a másik párt s ama félig kiszáradt holt-ér mellett nemsokára meg is találtam. Néhány fa körül keringtek, le-leszállva csúcsaikra. Minthogy ezek sokkal félénkebbek mint a szürke gémek, az egyszerű lesbeállás nem használt; azért, a mint az illető fák alá értem, Hodek-et és vadászomat, a kik velem voltak, bizonyos távolságra vissza küldtem. Csak most ereszkedett alá az egyik lassan, összevont szárnyakkal, és mellettem egy fára akart leszállani. Első lövésem csupán megsebezte s csak a másodikra hullott alá egy terebélyes fehér nyárfa koronájára, s dereka hosszában bukfenczezett lefelé. Szerencsére igen szép példány, öreg gúnár volt; melle és hasa tiszta fehér, háta gyönyörű szürke, mint az ezüst; fekete fejét pompás hosszú tollak díszítették; csőre és lába, mikor elejtettem, különös vörös színű volt, a mi, Hodek szerint, igen nagy kornak a jele; néhány órával később e szín már tetemesen halványabb volt és most, sajnálatomra, már csak nyomai láthatók. Örültem, hogy expedícziónk gyűjteménye számára mindjárt az első vadászaton ilyen értékes állatot szereztem. Ez egyik dísze is maradt a haza hozott zsákmánynak.
Mindjárt az után, hogy erre a rég óhajtott madárra szert tettem, még egy szürke gémet lőttem le egy közeli fészekről s átgázolva az éren, a többi urakhoz siettem. Elhatároztuk, hogy a gémek kolóniáját elhagyjuk és Zichy gróf tanácsára a kárókatonáknak egy nem messze fekvő fészkelő helyét tiszteljük meg gyilkos látogatásunkkal.
Hodek és fia, egy vadásztól vezetve, az elejtett gémekkel a hajóhoz ment, hogy a madarak ne legyenek sokáig a Nap forró sugarainak kitéve.
Mi a már említett ösvényen indultunk el és csakhamar egy buján zöldellő sűrűségbe értünk; a gémtanya szálas erdeje lassanként eltűnt, a fák mind alacsonyabbak s az alja-növényzet mind sűrűbb lett. Utunk kezdetben egy faiskola mellett, egy kis réten vezetett át a Duna egy nagyobb ága partjára, mely a szigetet egyik oldalon határolja. A meredek, szakadékos partok fölött parti fecskék röpködtek s a víz tükréről lármás repüléssel tőkés kacsák emelkedtek fel. A bokrok mind jobban gyérültek s végre egy legelőre értünk, melyen csak néhány fiatal fa, leginkább gesztenyefa volt. E legelő mellett szántóföldek voltak s a szántóföldek túlsó oldalán megint alacsony erdő látszott; ennek a szélén néhány feltűnő magas szilfa állott csoportban, melyeken fészkek, s a fészkek felett, mint fekete pontok a kárókatonák látszottak.
Mikor a Duna-ág mentén a szántóföldeken haladtunk át, gyönyörű kép tárult elénk. Az egyik oldalon feltűntek a gémtanya buján zöldellő magas fái, körülkoszorúzva áthatatlannak látszó sűrű bokrokkal; felettök kóvályogtak, keringtek a felzaklatott gémek; egyesek, a mint fehér mellökre rásütött a Nap, világító csillagoknak látszottak a magasban, mások, hosszú nyakukat kémkedőleg nyújtogatva, lassú szárnylegyintésekkel alacsonyan röpködtek a fák teteje körül. A mint egyes szélrohamok, valami viharos eső előpostái, megmegfordították a leveleket, ezüst színben világoltak a
fák. A rétek a tavasz első zöldjében pompáztak; a nád susogva hajlongott a szélben és a víz tükrén ezer meg ezer apró hullám reszketett. A másik parton, részben megvilágítva a napsugaraktól, részben be-beárnyékolódva a felette gyorsan keresztül vonuló felhőktől, síkság terült szemeink előtt. Atellenünkben bokros erdő és a kopasz, lombtalan szilfák, a Duna egy kis ága friss hajtású náddal, balról a sziget partja és az öreg Duna, s a messze távolban szürkés-zöld berkek voltak. Keleten világos volt; a sötétkék ég, csak itt-ott szakítva meg fehér felhőktől, a déli Nap legmelegebb világításában tündöklött. Délnyugoton fekete borulat emelkedett tornyosulva s látszott, hogy a szél el-elszakít belőle kisebb-nagyobb felhőket s felénk gomolygatja, mint óriás labdákat.
Mikor gyors lépésben a kormorán-kolóniához értünk, már elkezdett nagy cseppekben esni; sietnünk kellett, mert mai utunk czélpontja, Apatin, még igen messze volt és az órák Adony érdekes szigetén gyorsan repültek. Mindamellett ezt a telepet egészen érintetlenül hagyni mégis sajnáltuk, mert nem tudhattuk, vájjon utazásunk folyamán akadunk-e még kormorántelepre. A fák, melyeken a kárókatonák fészkeltek, igen magasak voltak. Már sokat foglalkoztam ezekkel a madarakkal, sokszor láttam és lőttem fészkelésök helyén, de ilyen magasan épült fészköket soha sem találtam az előtt.
Négy vagy öt fán körülbelül hét-nyolcz fészket találtunk; itt-ott varjak is fészkeltek közöttök. E madarak mind igen bizalmasak voltak s csak a mi, majdnem egy időben történő lövéseink riasztották fel őket nyugalmukból. A fák bámulatos nagy magassága nagyon is érezhető volt; sógrom lövésétől találva, csak egyetlen kormorán ereszkedett lassan le a szántóföldek felé s az említett ér nádasában mult ki. Az urak most apró sörétű töltéseiket öregebb szeművel cserélték ki, magam pedig a golyós fegyvert vettem elő, mely ilyen esetekben mindig a legjobb segítség.
Elrejtőztünk a magas fák mögé, a mint épen tudtunk és vártuk a kormoránok visszatérését. Nagy falkába verődve repkedtek a megriadt madarak az erdő fölött; időről-időre mások is csatlakoztak hozzájok, melyek halászatról tértek vissza s haza igyekeztek. Keringésök köreit mind kisebbre és kisebbre vették s mind jobban és jobban hallottuk az esetlen madarak gyors szárnycsapásait. Egyszerre hatalmas zúgás támadt; az a kurrogó kiáltás, a mellyel a kormorán fészkére vissza szokott térni, fejünk fölött hangzott és szárnyaiknak az az aggódó kapkodása, mellyel a gyámoltalan madarak fészkök peremére való kapaszkodásukban az egyensúlyt igyekeznek megtartani, világosan hallható volt. Néhány másodpercz múlva ropogtak puskáink, s a ropogást még abban a pillanatban a földre eső kormoránok zuhanása követte.
A szegény madarak hihetetlenül vigyázatlanok voltak ; ezt a manővert ugyanis még néhányszor ismételhettük, míg végre a dolgot mégis nagyon bolondnak találták és mind távolibb vonalakban húzódoztak köröttünk.
Utolsó tüzelésünk egyike után egy erősen megsebzett kormorán ingatag repüléssel mind mélyebben ereszkedve a föld felé, a sötét erdőnek tartott; azonnal fölkeresésére indultam, de fáradozásomat az óriás fű,csalány, meg néhány tócsa meghiúsította. Mindamellett jó darabon hatoltam be utána az erdőbe. De mind mélyebbre csalogatott az erdő homályába egy kakuk is, mely szerelmének legnagyobb hevében röpködött egyik fáról a másikra. A vidám legény olyan komikus volt, hogy nem mulaszthattam el, hogy egy ideig megfigyelésem tárgyává ne tegyem; fújta egyhangú nótáját mindenféle hangnemben s a legkülönösebb állásokba helyezkedett. Könnyen lelőhettem volna, hanem valami sólyomféle vonta magára a figyelmemet. Előbb hosszúszárnyú sólyomnak tartottam, de mikor sok keresés után egy száraz ágon egész alakját láthattam, megismertem, hogy a feketekörmű vércse; lelőttem ugyan, de a nagy fűben ezt sem találtam meg. Egyszerre egy ritkáson találtam magam; az alacsony erdő véget ért s egy csoport magas fa, többnyire szilfa, állott előttem. Az alsó ágak és a bokrok levelei között világosságot láttam átcsillámlani s úgy tetszett, mintha a sziget déli végén lettem volna.
A magasabb fákon láttam néhány gémfészket, tulajdonosaik azonban, hangosan kiabálva, szanaszét repkedtek ; egy merész lármás-sas ijesztette meg ennyire az aggodalmas szülőket, mely a fészkek magasságában méltóságos szárnylegyintésekkel vonult át az erdőn. A lármás-sasra ezelőtt még soha sem bukkantam és nagyon örültem, hogy itt már elterjedése körében vagyok, mert azt hittem, hogy csak jóval délibb vidéken fogom őt találni.
A ki a kőszáli sast jól ismeri és őt, mint a nemes sasok csoportjának típusát szeme előtt tartja, e csoportnak egyetlen tagját, tehát a lármás-sast sem tévesztheti össze soha más orvmadárral.
Mikor ez a sas úszó repüléssel, szárnylegyintés nélkül, látszólag lassan s mégis nyílsebességgel vonult el előttem, valóban olyan lélekemelő érzés szállott meg, mint mikor az ember hosszú idő multán régi jó ismerősét látja. A múlt tél deczember hava óta, mikor az utolsó kőszáli sast ejtettem volt el, nem láttam sast a szabad természetben; csak London, Dublin és Berlin állatkertjébe zarándokoltam volt ki a városi levegő fojtó ködéből, hogy e nemes állatokat lássam és legszebb vadászemlékeimnek gondolatban való újra átélésével enyhületet találjak az emberek üzelmei között.
A szíves olvasó ne vegye ezt a kis poétái kitérést rossz néven; ha én a sasvadászatot érintem, ilyen veszélyeknek mindig ki van téve. Milyen szívesen hagytam volna most is figyelmen kívül egész úti tervünket, hogy ott várhattam volna nyugodtan a gémfészkek alatt, vájjon nem fog-e visszatérni a sas, hogy a fészkek belsejét jobban szemügyre vegye! Hanem egy pillantás az órára kényszerített, hogy siessek a többiekhez vissza.
Az elejtett kormoránokat összeszedtük s gyorsan indultunk visszafelé.
A felhők eloszlottak s az esőtől felfrissült liget még pompásabban zöldéit és jobban illatozott mint az előtt. A madarak énekeltek s az előttünk felrebbenőkből nem egy név került be a madártani jegyzőkönyvbe. A fáczánok hangos szavát is hallottuk messziről s Homeyer kívánságára egy szegény nyaktekercs esett a tudománynak áldozatul. A gémtanyához érve, Brehm-et egy fához támaszkodva találtuk; megfigyeléseit ő is berekesztette, jegyzőkönyvének némely üres helyét betöltötte s néhány mérésre és kitömésre való példányt is hozott magával. A gémtanyán felvont fegyverrel mentünk keresztül. Hirtelen repült fel előttem egy vakvarjú s szerencsés lövésem leterítette. Közeledvén a parthoz, a hol csónakaink állottak, sógrommal a kányafészket akartuk megnézni, de a barátságtalan háziúr ismét nagyon korán vett tőlünk búcsút s ott keringett aggodalmasan a Duna fölött. Legalább a fészkét akartam közelebbről megszemlélni s fölmentem a meredek partra. Egyszerre pocsogást hallok s hirtelen megfordulva, látom, hogy alattam a vízről egy kormorán emelkedik föl. Utána eresztettem két lövésemet, de a sörét az ő tömött zöld toll-pánczéljának kissé gyönge volt s nem hatott rögtön halálosan; mikor azonban a Duna közepe tájára ért, egyet fordult és leesett mint valami nagy darab kő a szerteszétfreccsenő vízbe, melynek könnyű hullámai azonnal ringatva vitték lefelé. Sógromhoz, s vele együtt a csónakokhoz siettem; a többiek lassabban jöttek utánunk az ösvényen.
Míg rájok kellett várakoznunk, avval mulattunk, hogy a vetési és hamvas varjakat fészkeikből kiriaszszuk és egyet-egyet elejtsünk belőlök"
Mikor az urak megérkeztek, a zsákmányt a csónakokba helyeztük és elbúcsúztunk a sziget rendkívül szíves gazdájától [3].
[1] 1917. A kócsagok alkonya.
[2] 1903. A régi adonyi gémsziget.
[3] 1878. Tizenöt nap a Dunán.
