2021. július 31., szombat

Árhullám keltette életre a sződligeti medreket

Ugyan már tíz napja tetőzött a dunai árvíz Vác környékén, de az elöntés nyomai, például a szürke, iszapszínűre festett növényzet még mindig látható. Az elöntés talán leglátványosabb emléke azonban Sződligetnél tanulmányozható, a kettes út és a Budapest-Szob kerékpárút között. Itt a Duna természetes árvízi tározója, azaz a régen elhagyott medre újra megtelt vízzel, menedéket nyújtva a legkülönfélébb vízimadarak számára. 

Több mint 10 éve már írtunk a Sződligeti-szigetekről. A váci Gombás-pataktól a Sződrákosi-patak torkolatáig tartó ártéri öblözetben korábban legalább két sziget lehetett. A bizonytalanság oka az, hogy régi térképek sem jelölik már szigetként ezt a részt, azaz legalább kétszázötven éve lefűződött az a mellékág-rendszer, melynek nyomait az árvizek néha még kirajzolnak. Azonban ez egyre kevésbé látványos, hiszen a terület északi részét faültetvényként hasznosítják és ez a telepített erdő kiterjed a magaspart tövében húzódó medermaradványra is. Déli részén, azaz az Égető-szigetre vezető földút bal oldalán a kaszáló területén még mindig szépen kirajzolódik a meder, még akkor is, ha éppen nincs benne víz. "Normál" esetben ugyanúgy kaszálják rajta a füvet és a nádat, mint a magasabban lévő térszíneken. Éppen ezért szárazabb időszakban légifotókon sokkal kevésbé különül el a két térszín, mint mondjuk 50 évvel ezelőtt (lásd alábbi kép). 

A Sződligeti-szigetek 1955-ben

Vácott 2021. július 21-én délután hat órakor tetőzött egy kisebb árhullám a Dunán. A nyers tetőzési szint—470 centiméter—elegendő volt ahhoz, hogy a parton lévő kerékpárút egy szakasza víz alá kerüljön. A vízborítás egészen az ármentes térszín pereméig, azaz a kettes útig terjeszkedett, miközben újra birtokba vette a régen elhagyott medrét. 

Miután az árhullám levonult és a kaszáló szárazulattá vált, a korábban egységes víztest kettévált. Napokkal az esemény után még mindig megvan a víz a mélyedésben, annak ellenére, hogy viszonylag sekély felszínformáról van szó. Mivel nem várható a közeljövőben hasonló árhullám a lefűződött medernek nincs felszíni utánpótlása (legfeljebb a csapadék) előreláthatólag hamarosan újra ki fog száradni. De addig is menedéket nyújt az állóvizet az áramló Dunával szemben jobban kedvelő vadkacsáknak, kócsagoknak és gémeknek. Érdemes addig is felkeresni, mert könnyebben alkothatunk képet arról, hogyan nézhetett ki az ártér Sződliget mellett évszázadokkal ezelőtt. 









2021. július 24., szombat

A Sugovica új torkolata


Baja törvényhatósági jogú városa 1920 után gazdaságilag hanyatlásnak indult. Ennek csak részben volt oka a trianoni határmegvonás, sokkal inkább a korábban jelentős hajóforgalmat bonyolító Ferenc-csatorna feliszapolódása volt. A megoldást a Sugovica torkolatának áthelyezésében látták, mely érdekes módon egy korábbi, természetes nyomvonalat követett. 

fortepan_91019
A Türr István kilátó a Sugovica új torkolatában. (Fortepan / UVATERV)

A torkolat áthelyezése 1932-1936 között történt, de szokás szerint kissé visszamegyünk az időben, hogy jobban megérthessük a Duna mederváltozásait Bajától nyugatra, a Sugovica felső torkolata környékén. Ebben a bejegyzésben a Ferenc-tápcsatorna történetével, vízutánpótlási problémáival csak annyiban fogunk foglalkozni, amennyiben az a legfelső, Tejesnek is hívott szakaszát érinti, mely a Deák Ferenc zsilipig tart. Ezt a témát ugyanis korábban, a Mohácsi-sziget kiterjedése kapcsán már vizsgáltuk. 

A Sugovica a Duna egyik mellékága, amely Baja mellett ágazik ki a főágból, majd Szeremle érintésével torkollik vissza a főágba a Kádár-sziget alatt. Ha egyszerűbben kellene megfogalmazni, akkor a Sugovica a Pandúr-sziget déli, kb. 12,5 km hosszúságú mellékága. A délszlávos hangzású Sugovica földrajzi névnek két feloldása létezik etimológiailag; egy profán és egy romantikus. A profán szerint a Sugovica egyszerűen azt jelenti szerbül, hogy poshadt, büdös víz. A romantikus elmélet szerint Súgó Vica egy szépséges bajai leány volt, aki szerelmi bánatában fojtotta magát a Baja melletti folyóágba. Az első verzió talán valamivel közelebb állhat a valósághoz. 

fortepan_137139
A Petőfi híd a Sugovica felett (Fortepan / Szalay Zoltán)

Mivel Baja egészen 1921-ig szerb megszállás alatt állt más déli településekkel együtt, mint például Pécs, a visszatérő magyar közigazgatás ellenséget látott minden szláv hangzású névben, mely esetleg indokolhatta a délszláv hatalom kiterjesztését a földrajzi nevek elterjedése alapján. Az 1920-as évek elején ebből kifolyólag sorban cserélték le ezeket a neveket más, magyaros hangzású földrajzi nevekre. Ekkor kapta a Máriakönnye nevet a közeli katolikus (magyar, német és bunyevác) búcsújáróhely, Vodica. Ekkortól került használatba a Sugovica helyett a korábban ismeretlen Kamarás-Duna elnevezés, és ez e névváltozat vált hivatalossá például a térképeken. Annak ellenére, hogy a Bajára érkező turisták később rendszeresen a Kamarás-Dunát keresték, a helybéliek között fennmaradt a korábbi Sugovica verzió, és van használatban mind a mai napig. Ebben a bejegyzésben önkényes módon a helyi és történelmi délszláv elnevezést fogjuk használni.

Baja környékén a Duna gyakran változtatta medrének futását. Ennek egyik legszebb példája a gemenci folyóhálózat-labirintus. Fő oka a laza, finomszemcsés hordalék, valamint a folyó kisebb esése volt. A mérnöki pontosságú térképezések hajnalán a Duna főága majdnem egy kilométerrel nyugatabbra folyt Bajától, azaz a Sugovicának is ennyivel volt hosszabb a felső torkolati szakasza. Derékszögben ágazott ki, majd tartott egyenesen kelet, azaz a város felé, ahol a magaspart térítette el először déli irányba, majd vissza nyugatra, Szeremle felé. 1784-ben a Sugovica torkolata még Szeremle alatt volt, nagyjából ott, ahol ma is. Csakhogy közben a Duna kanyarulatfejlődése déli irányban jelentős területet mosott el a Pandúr-szigetből, és át is vágta azt Szeremle felett, így a település hirtelen a főág partjára került. Később ez az ág is feliszapolódott a felső szakaszán, az alsót pedig újra birtokba vette a Sugovica. 

Elpusztult települések Bajától nyugatra, 1784-ben (forrás: mapire.eu)

Ez a kanyarulatfejlődés okozta azt is, hogy a főág folyamatosan közelebb került Bajához. Megközelítette a Vajas-ág régi torkolatát, valamint a mellette fekvő, a Duna XVIII. századi áradásai miatt elhagyott Pandúr települést. Egykor ez a település volt a Pandúr-sziget névadója. Sorsa nem egyedülálló, a Duna árvizei ebben az időben üldözték el a Duna partjáról a kákonyiakat (lásd alábbi térkép), akik kénytelenek voltak más, környékbeli településre beköltözni. Mindeközben Sükösd és (Érsek)Csanád ugyancsak felköltözött az ártérről az ármentes magaspartra. 

Egyes források szerint 1845-ben a Sugovica kelet-nyugat irányú medrében elsüllyedt egy követ szállító dereglye. Az rendkívüli esemény következtében a vízhozama alaposan lecsökkenhetett. Olyannyira, hogy új medret kellett ásni a mellékágnak, amennyiben szerették volna fenntartani a város számára létfontosságú hajóforgalmat. Ezt az új medret Baja Szentjános városrésze mellett ásták ki és északnyugat felől érte el a régi medret. 1845-1932 között 87 éven keresztül szolgálta a várost, mígnem  olyannyira feliszapolódott, hogy képtelenség volt fenntartani rajta keresztül a forgalmat. 

fortepan_57762
Kilátás a Sugovica új torkolatára, nyugati irányba. (Fortepan / Szathmáry István)

Ugyanez a jelenség, a feliszapolódás tette szükségessé, hogy a Ferenc-csatorna számára új vízutánpótlási lehetőségeket kellett keresni, mivel a Bezdán melletti zsilip kisvíz esetén egyre gyakrabban került szárazra. 1870-ben Türr István vezetésével létrehozták a Baracskai-Duna nyomvonalán a Ferenc-tápcsatornát, mely a Sugovicán keresztül szándékozott kellő mennyiségű vizet juttatni a csatornába. Ekkor épült fel a Deák Ferenc zsilip, valamint a hozzá vezető Türr-féle átvágás, ami lenyisszantotta a Kis-Pandúr, későbbi nevén a Petőfi-szigetet és a téli kikötőt. Csakhogy a feliszapolódás meglehetősen hamar utolérte ezt a betáplálási pontot is. 

Hogyan kell ezt elképzelni? A Sugovica bajai felső torkolata kisvíz idején szárazra került és megszűnt az összefüggés a két víztest között. Hajók ilyen időszakokban nem közlekedhettek, hanem a főág mentén, a vasúti híd tövében kellett kirakodniuk. Ez a terület azonban hamarosan szűkösnek bizonyult a Sugovica torkolat közelsége miatt. Megszűnt az öntözővíz utánpótlása is, valamint rohamosan romlott a vízminőség a megfelelő csatornahálózat kiépítése híján. Utoljára 1916-ban végeztek kotrást ezen a szakaszon.

Baja1911
A feliszapolódó régi torkolat 1911-ben (forrás)

De mi okozta a feliszapolódást? A válasz egyszerű: a folyószabályozás. A kanyarulat-átvágások következtében a Duna hossza csökkent, az esése és ezáltal a munkavégző képessége megnőtt. A laza hordalékban a főág egyre mélyebbre vágta magát, a mellékágak ezzel nem tudtak lépést tartani, így relatív módon kiemelkedtek. 

Ez a helyzet fajult el annyira már az 1910-es évekre, hogy szükségessé vált a beavatkozás. Szükségmegoldásként 1914-1916 között felépült a Deák Ferenc zsilip szivattyútelepe. Ez a megoldás kisvizes időszakban 3 köbméter/másodperc átemelését tette lehetővé. Erről azonban hamar bebizonyosodott, hogy koránt sem elegendő, Bezdánnál már érzékelhetetlen volt a hatása a vízhozamra, így a telep gépeit leszerelték. Más megoldás után kellett nézni, de a helyzetet tovább bonyolította, hogy 1921 után a Ferenc-tápcsatorna déli szakasza délszláv uralom alá került és át is nevezték Péter király-csatornára. 

Már 1918-ban készült olyan térkép Bajárol, ahol a Sugovica tervezett új, délkeleti nyílású torkolatát feltüntették. A megvalósításra azonban 14 évet kellett várni, ennyi ideig tartott letárgyalni a szükséges munkálatokat és annak pénzügyi fedezetét az érdekelt felek között. A csatorna magyar és szerb üzemeltetői mellett a magyar állam, a kalocsai érsekség és Baja városa is részt vett a tárgyalásokban, melyek közül az utóbbi számára volt létfontosságú a munkálatok megkezdése. Vojnics Ferenc polgármestert sürgette a hanyatló kereskedelem, a hajósok panaszai a szűk dunai rakpart miatt, valamint a város közegészségügyének kritikus helyzete. Mivel a városi szennyvizeket a Sugovicába vezették, kisvíz idején tífuszjárvány is előfordult. 

További problémát okozott, hogy a Ferenc-csatorna társasággal kötött szerződés rendkívül előnytelen volt a város szempontjából, hiszen a Sugovica melletti területek a Ferenc-csatorna Rt. koncessziós tulajdonát képezték. Éppen ezért a város azt szerette volna, hogy létesüljön egy új torkolat, épüljön ki a partbiztosítás, a régi meder területét kapja meg a város, bővülhessen a főági rakodópart, a tápcsatornát a Sugovicán keresztül lássák el vízzel, a Tejes átvágást pedig zárják el a Deák Ferenc zsilip felett. Ezzel szemben a szerb-horvát-szlovén félnek csak annyi igénye volt, hogy az előírt vízmennyiség megérkezzen hozzájuk, ezért extra munkálatokat nem voltak hajlandók finanszírozni. 

Baja1930
Baja város térképe a bejelölt új torkolattal 1923 után, (forrás)  

Végül 1930-re sikerült megegyezni, de ekkor már a gazdasági világválság is éreztette a hatását. 1931-re zárultak le a kisajátítások, Baja városa például vállalta, hogy a kalocsai érsekségnek nemcsak területet ad át, de még egy vadászházat is épít rajta. A munkálatok megkezdésénél szempont volt a környékbeli munkanélküliek foglalkoztatása, éppen ezért a meder nyomvonalán kubikosok (ún. ínségmunkások) kezdték meg a föld kitermelését, a kotrógépek csak akkor érkeztek, amikor már a mélyebb, vizes részek kitermelése került sorra. A kitermelt földdel visszatemették a régi medret, valamint partvédelmi művet építettek belőle. 

Baja1933
Az új torkolat légifotón, de még a régi is felismerhető 1933. augusztus 8. (forrás

Az új meder 1932-re készült el, de a kapcsolódó munkálatok 1936-ig elhúzódtak. Kikotorták a Sugovica városi szakaszát, új híd épült a Petőfi-szigetre, valamint 1934. június 24-én átadták az új torkolat felett épült Türr István kilátót. Később, 1942-ben kibővítették a Sugovica új torkolati szakaszát a mai szélességére. A hajóforgalom azonban nem növekedett, csak a kizárólag Bajára érkező hajók használták ezt a kikötőt, a forgalom nagyobb része a főági rakodón bonyolódott le. 

Az 1942-es bővítési munkálatok (forrás)

A régi meder nyomait az építkezések és a földmunkák teljesen eltüntették. Ugyancsak megszűnt a Ferenc-csatorna részvénytársaság is, tulajdona a magyar államhoz került 1945-ben. A Sugovica földrajzi név pedig összezsugorodott, manapság a Ferenc-tápcsatorna műtárgyainak köszönhetően csak a felső torkolattól a Deák Ferenc zsilipig húzódó kifli alakú kanyarulatot nevezik így. Az alsó szakaszt ugyanis két ponton, a zsilipnél és az alsó torkolatnál is leválasztották az élő vízről, ezzel holtággá vált, manapság ezt a szakaszt Szeremlei-Holt-Dunaként is említik. Bajához közel eső felső szakaszán előrehaladott a feltöltődés, évről évre csökken a nyílt vízfelülete. 



Ajánlott és felhasznált irodalom:

A témáról bővebben Nebojszki László: „MINDENÜNKET, AMINK VAN, EZEN ÁROKNAK KÖSZÖNHETJÜK”, A Ferenc Csatorna Részvénytársaság és Baja, című cikkében olvashatnak az érdeklődök:  https://mnl.gov.hu/mnl/bkml/multbanezo_14_2
  • http://elbiferrum.blogspot.com/2011/03/gemenci-holtagak-sugovica.html
  • https://adt.arcanum.com/hu/view/UjNemzedek_1930_03/?query=%22kamar%C3%A1s-duna%22%201930&pg=236&layout=s

2021. július 16., péntek

Egy óholocén öblözet maradványa Muzslánál


A felvidéki Muzsla egyetlen szigete meglehetősen idős képződmény a Dunán. Több mint három évszázada is kitüntetett helyként hivatkoztak rá; gr. Bercsényi Miklós Rákóczinak írt leveleiben a csapatmozgások hivatkozási pontjaként szerepel. Régisége ellenére mégis fiatal képződmény; a Dunamocstól Párkányig húzódó egykori óholocén szigetvilág utolsó túlélője.  

A Muzslai-sziget 1991-ben (fentrol.hu)

A Muzslai-sziget jelenéről készült már bejegyzés a blogon; érdemes a gyöngyvirágos szigettel kezdeni! 

Bercsényi Miklós Köbölkúton kelt levelében 1705. július 3-án említi a Muzslai-szigetet, ebben a szövegkörnyezetben: 
"Okát idejövetelének megírtam már két ízbéli leveleim­ben Nagyságodnak, ugyan curírt is küldtem; de, az mint már ittlétemmel vizsgálom, bizonyossan írhatom Nagyságod­nak : több még nem ment által, hanem egy csuport, melynek még magam néztem meg 7 utszára sátorait; az muzslai szi­geten túl, táti sár mellett fekszik, itt egy mérfőd hozzám ha van, az Dunán kívül. Ugyan Muzslán van ezer lovasom, az ki reánéz. az Duna mentiben elhánt istrázsáim Komáromig." [1] 
Amióta térképen szerepel a Muzslai-sziget nem sok minden történt vele. Ha a felszínfejlődéséről kellene csak írni, akkor valószínűleg ez lenne a blog történetének legrövidebb és legunalmasabb bejegyzése. Adott ez a legalább 316 éves sziget, mely mindvégig ugyanott létezett, Nyergesújfaluval szemben ugyanabban a méretben. 1900 és 1911 között ugyan lezárták a mellékágát, de az árvízvédelmi töltés nyomvonala kikerülte, így ma is felismerhető jellegzetes félhold alakjáról. Hossza 1,5 kilométer, legnagyobb szélessége kb. 270 méter volt, vízállástól függően. Miután a zárás megépült a sziget nyugati csúcsa és a balpart között, a sziget mellékága részben feltöltődött és leszűkült. Korábban üde kaszálórétként hasznosították, később, a XX. század közepétől ültetvényerdőket telepítettek rá.

A Muzslai-sziget jelenlegi helyzete összevetve az 1823-as állapotokkal (forrás)

Elsőként 1823-ban írták le részletesen, a Duna Mappáció térképezéséhez kapcsolódóan. Ekkor két kisebb sziget tartozott hozzá. Egyikük a mellékág felső szakaszán, a másik pedig a keleti csúcs főági oldalán állt. Később mindkettő beleolvadt a Muzslai-szigetbe. Két évszázaddal ezelőtt fűz és nád borította [2] az erózió által alaposan megtépázott partokat. A szigeteket minden nagyobb árvíz elborította, csakúgy mint az öblözet legnagyobb részét. Érdekes módon a felmérést készítő Melczel János feljegyezte a mellékágban szeptember 20-án mért 2 láb 9 hüvelykes vízállást is, ami nem érte el az egy métert mai értékre számolva. 

A sziget formája korábban orsóhoz lehetett hasonlatos, de a már említett főági erózió elhordta az orsó alsó részét, így alakulhatott ki a félhold, vagy pontosabban egér-forma. Ebben szerepet játszhatott a zárás is, ami a főágba terelte a mellékág vizét is a hajósok kedvéért. 

A frissen felépített zárás 1911-ben (forrás)

Nem áll rendelkezésre adat azzal kapcsolatban, hogy a Muzslai-sziget pontosan mikor alakult ki, de az biztosnak tűnik, hogy egy hatalmas ártéri öblözet utolsó maradványáról beszélhetünk. Dunamocs és a párkányi papírgyár között a jégkorszakot követő évezredekben a Duna egy kb. 20 kilométer hosszú és 5 kilométer széles ártéren kanyargott. A főág Neszmély után élesen észak felé kanyarodott, majd a bal partot alámosva tartott Esztergom felé. Az összes település (Karvát leszámítva, amely korábban puszta volt) ezen a magasparton épült fel; Dunamocs, Búcs, Muzsla és Ebed. 

A Dunamocstól Párkányig húzódó balparti öblözet (mapire.eu)

Pécsi Márton kutatásai alapján [3] ez a Duna-ág idővel lezáródott, mivel a bátorkeszi és madari szőlőhegyekről érkező Nagyvölgy-patak Búcsnál egy hatalmas hordalékkúpot épített a régi mederbe. 1955-ben Pécsi Márton személyesen megfigyelhette, hogy a Duna-mederben képződött lápi fekete rétegekre települt a világosabb színű patakhordalék, amikor a patakot egy csatornán keresztül Süttő felé vezették le. Miután a Duna elhagyta a Búcs felé kanyarodó medrét a kiágazása keletebbre, Süttőhöz került át, amely a Csenke erdőt megkerülve érte el a korábbi mellékágat Muzsla felett. Ez a fiatalabb, a szántóföldek alatt megbúvó mederhálózat később erekké alakult, majd az ember az ereket felhasználva csatornát ásott a belvizek levezetése érdekében. Egy ilyen csatorna felett halad át a Muzsla-Dunamocs autóút is. 

Dunából ér, érből csatorna.

A már említett 1823-as duna mappációs leírásban feljegyezték azt is, hogy a dunai árvizek ezeken az ereken keresztül öntötték el az óholocén szigeten képződött ártere. Ezt az árteret néhány helyen ármentes homokdombok szakították meg, melyre erdőt telepítettek annak érdekében, hogy a szél ne fújhassa el szabadon a futóhomokot. Egy ilyen erdő volt a fácános is, melyet manapság Csenkei-erdőnek neveznek. Ez az az erdő, ahonnan az út a Muzslai-szigetre vezet. Ha esetleg valaki személyesen is bejárná ezt a földtanilag fiatal területet...



Felhasznált irodalom: 

[1] https://adt.arcanum.com/hu/view/Eltekonyvek_gb_00970_1_04/?query=%22muzslai-sziget%22&pg=627&layout=s

[2] Ádám Szilvia: Dunai szigetek ártéri erdeinek természetvédelmi, ökológiai és tájtörténeti kutatása, PhD értekezés.  2020.

[3] dr. Pécsi Márton: A magyarországi Duna-völgy kialakulása és felszínalaktana, Akadémiai 1959.

2021. július 8., csütörtök

Szabadulás a fénybörtönből


Idén jelent meg az első olyan könyv, amely kifejezetten a Dunavirágokkal foglalkozik. A gyönyörű képekkel illusztrált 64 oldalas könyv tudományos igényességgel készült, amelyből rengeteg új ismeretanyag mellett arra is fény derül, hogyan sikerült megmenteni ezeket az apró rovarokat a Duna kitüntetett pontjain előforduló káros emberi hatásoktól. 


A Dunai Szigetek blog 2012 óta számol be rendszeresen a dunaviágzásról. Ebben az évben fordult elő hosszú idő után először a Dunán élő kérészek tömege rajzása. Ugyanez a rácsodálkozás köszön vissza a szerzők visszaemlékezéseiből is, és ez indította el őket azon az úton, amely A Dunavirág Fénybörtöne című kötethez vezetett. 

Potyó Imre természetfotós és Farkas Alexandra tudománykommunikációs szakember mellett több más kutató munkája is szerepel a könyvben. Kriska György írása alapján képet alkothatunk arról, miért válhatott a Kárpát-medence a kérészek jégkorszaki menedékévé, annak ellenére, hogy pl. tiszavirágokkal találkozni manapság a Dnyeper folyó mentén is. Egri Ádám, aki Kriska Györgyhöz hasonlóan az ELKH Ökológiai Kutatóközpont Duna-kutató intézetében dolgozik, a polarizált fény jelentőségét mutatja be a kérészek szemén keresztül. Kiderül milyen színt szeretnek a kérészek és az is, hogyan látják ezek a rövid életű rovarok a Dunát. A kérészek kapcsán természetesen nem mehetünk el a fényszennyezés problematikája mellett, Horváth Gábor és Kolláth Zoltán professzor írásában röviden bemutatja ennek a jelenségnek a hátterét és a megoldásra tett kísérleteket. 

A kötet gerincét a gödi Potyó Imre képei adják, aki többször is volt már Magyarországon az év természetfotósa. Képein keresztül megismerhetjük a kérészek a szabad levegőn eltöltött alig pár órás életét, ami gyakorlatilag a nászukra és halálukra korlátozódik. Megfigyelhetjük mi a különbség a hímek és a nőstények testalkata, fejlődése között és szó esik a rájuk leselkedő legnagyobb veszélyről. 

Ez nem más, mint a folyóparti közvilágítás. A dunaparti lámpák fénye eltéríti a jellemzően napnyugta után rajzó kérészeket a folyótól, holott pont az lenne a lényeg, hogy a nőstények petecsomói a vízbe és ne a meddő szárazföldre hulljanak. Különösen nagy veszélyt jelenthet egy folyón átívelő híd, ami fénygátat képez a folyón. A nőstények kompenzációs repülése során folyásiránnyal szemben repülnek, hogy oda hulljanak a peték, ahol annak idején kikeltek. Erre azért van szükség, mert a folyó sodrása folyásirányban elviszi az éppen átalakuló kérészeket. Egy folyami híd lámpái csalogatóan hatnak a kérészekre, ennek következtében a kérész-peték milliárdjai hullanak a híd aszfaltjára. Ezekből soha nem lesz már kérész.

Felsőgöd, 2013. augusztus 21. Dunavirág rajzás Gödön. Fotó: Potyó Imre

A könyv legérdekesebb fejezete éppen arról számol be, milyen erőfeszítések és tudományos kutatások révén sikerült ezt a problémát kiküszöbölni. De én ezt itt nem fogom elárulni, a lényeg az, hogy ez a megoldás a kérészek 89%-át tartja a víz felett, azaz ilyen arányban kerül több pete a folyóba, hogy lehetőleg még sokáig gyönyörködhessünk a dunavirágok július végi-augusztus eleji násztáncában.


Farkas Alexandra - Potyó Imre: A Dunavirág Fénybörtöne, Kornétás Kiadó 2021. 

2021. június 27., vasárnap

Gyöngyvirágos Muzslai-sziget


A Muzslai-sziget látképét meghatározó kémény

A szlovákiai Muzslától délre az árvízvédelmi töltés egy szakaszon eltávolodik a Dunától. Körbezár egy félhold alakú ártéri erdőt, melynek formája arról árulkodik, hogy itt korábban egy dunai sziget lehetett. Kétszáz évvel ezelőtt még elárasztott területként írták le, de a rajta található növényzet alapján ez az elöntés egyre ritkábban következik be. 

A kőszóráson néhány éve nyitott áteresz

2021. június 26-án, Esztergomnál mért 243 centiméteres vízállás idején sikerült végre eljutni a Muzslai-szigetre. A járvány és az ezzel járó határátkelési korlátozások miatt a tervezettnél körülbelül másfél évvel csúszott a sziget bejárása, de ez nem feltétlenül baj; a Muzslai-sziget ihlette például a 64 millió köbméter c. írásunkat. Az aktuális vízállás ahhoz kevés volt, hogy a mellékágában áramló víz jusson, de ahhoz viszont sok volt, hogy főág kavicsos partján, a hódok által vízbe döntött fák között kényelmesen végig lehessen sétálni. Ez utóbbi azzal járt, hogy alaposan sikerült megismerkedni a Muzslai-sziget vegetációjával, de az előbbinek hála erre csak egyszer volt szükség. De ne beszéljünk rébuszokban; a sziget belsejébe tett kényszerű kitérők a nyakig érő csalánban, nyárfaszösszel tarkított pókhálókkal teleszőtt szederindák közötti hiábavaló keresgélés felidézte a blog 10. születésnapjára írt összefoglaló kalandjait. A nyugati és keleti szigetcsúcs közötti távot azonban szerencsére csak egyszer kellett megtenni, mert a mellékág két pontján át lehetett lábalni gumicsizmában. Éppen ezért a visszaúton a töltés felőli oldalról végül sikerült a mellékágat is megpillantani, ami a szigetről, főként vegetációs időszakban lehetetlen küldetés. 

A Muzslai-szigetet, hasonlóan a többi környékbeli dunai szigettel egyetemben a parthoz kapcsolták a Duna szabályozása során. A lezárt mellékág viszonylag gyorsan feltöltődött, de néhány éve mind az alsó, mind pedig a felső torkolatnál megnyitották a mellékágat. A munkálatok a műholdképek alapján valamikor 2019-2020 körül történhettek. Mindkét helyen kőszórással erősítették meg a partfalat, az alsó szakaszon kotrást is végeztek, de annyit nem, hogy állandó legyen a vízáramlás benne. 

Érdekes a sziget felszínalaktana is, a karéjos elrendezés még a levegőből is jól látható. A mellékággal párhuzamosan futó mélyebb és magasabb térszínek váltakozása arról árulkodik, hogy a sziget a part irányában fokozatosan hízott. A déli oldalon ez nincsen meg, a szakadozott, meredek part és a fák semmiben lógó gyökerei arról árulkodnak, hogy ezt a részt a főág kanyarulatfejlődése során elmoshatta.

Ezen a főági meredek oldalon, a magasabb térszínen találkozni azokkal a növényekkel, amelyek korábban rendszeresen előfordultak az ártéren, de a szabályozás elsősorban ezeket a társulásokat pusztította el. Az ártéri társulások közül a középvízhez képest a legmagasabban a keményfás (tölgy-kőris-szil) ligeterdők találhatók. Mivel ezt a térszínt viszonylag ritkán borították el a Duna árvizei adódott, hogy töltésekkel lekapcsolják ezeket a területeket az ártérről és mezőgazdasági művelés alá fogják. A Muzslai-szigeten vannak arról árulkodó növények, hogy a sziget magasabb részein előfordulhat még keményfás ligeterdő. Elsőként a gyöngyvirágok tűntek fel, amit eddig talán nem is láttam máshol dunai szigeten, aztán ott voltak a kőrisfák és a tölgyfacsemeték is. 

Jé, gyöngyvirágok!

Tölgyfacsemete gomba társaságában

Tankönyvi ábra a partelmosódásról

Ezt a régi szigetmagot a jobb part felől egy mélyebb térszín határolja, ahol a nyakig érő lágyszárúak akadályoznak mindenféle emberi közlekedést. Néhány helyen vadcsapások vágnak benne nyiladékot, de ezek jellemzően nem követik a hidrológiai érdeklődésű látogató útvonalterveit. Azaz a Zoltek kémény által dominált főág menti erdőből lehetetlen átjutni a mellékághoz. Azt pedig igazán vétek lenne kihagyni!

A mellékág ugyancsak megnyitott alsó torkolata

A két kilométer hosszúságú mellékágnak csak az alsó felében volt némi sekély víz. A kikotort alsó torkolaton keresztül kapcsolatban volt a főággal, így időről-időre van lehetőség a víz frissítésére. A töltés felől egy keskeny ártéri erdő kísérte, ahol jóval könnyebben le lehetett sétálni a partjára. Lapos partját főként füzesek kísérik, vizét békalencse borítja. Aztán egy ponton a vizes rész hirtelen véget ér és egy hasonló paraméterű száraz meder következik, melyben időszakos vízáramlásra utaló uszadékfa volt, de az ártéri erdő még nem vette birtokba. 




Érdemes szót ejteni arról is, hogy a szlovák dunai árvízvédelmi töltések alsó része betonlapokból van kirakva, melynek mintázatát a rajta megtelepedett növényzet rajzolja ki.

A Muzslai-sziget ismeretlensége ellenére mindenképpen megér még egy utat, lehetőleg vegetációs időszakon kívül, legalább 350 centiméteres esztergomi vízállásnál. Ezáltal jobban meg lehetne ismerni a sziget domborzatát, illetve a mellékág hidrológiai viszonyait. 

2021. június 16., szerda

Tizenöt nap a Dunán


Százharminc évvel az első magyar kiadás után újra kapható könyvesboltban Habsburg Lotaringiai Rudolf "Tizenöt nap a Dunán" című könyve. Az Erdélyi Szalon kiadó fakszimile kiadásban jelentette meg a madarászként is jeleskedő trónörökös expedícióját. A könyvből nem csak az derül ki, hogy mennyire más volt a dunai táj akkoriban, hanem az is, mennyit változott az emberek gondolkodása a vadon élő állatokról, esetünkben konkrétan a ragadozó madarakról. 


Ezt a könyvet kétféleképpen is be lehet mutatni; azoknak akiknek már volt szerencséjük elolvasni az első kiadást, és akik még nem olvasták egyáltalán Habsburg-Lotaringiai Rudolf trónörökös művét. Kezdjük az első csoporttal, hiszen nekik nem nagyon kell részletezni a történetet. 

Az új kiadás 2020-ban jelent meg. Hiánypótló kötet, hiszen antikváriumban is igen ritkán lehetett találkozni az 1878-as megjelenésű "Fünfzehn Tage auf der Donau" című német nyelvű kiadással, vagy az 1890-es magyar kiadással. Online eddig is elérhető volt a kötet (link), ugyanis a Széchenyi Zsigmond Vadászati Könyvtár, később Magyar Természettudományi Múzeum példányát korábban beszkennelték. Aki ezt már olvasta, annak ismerős lesz a könyv is, a fakszimile kiadás pontosan ez alapján készült, azaz tulajdonképpen kinyomtatták az internetet. Az eredeti, Paszlavszky-féle fordításhoz tehát nem nyúltak és a kötet végén szereplő — a Wikipédiáról egy jelentős hibával kimásolt — fülszövegen kívül nincsen benne magyarázó szöveg, ami esetleg hátteret nyújthatna az olvasó számára ennyi év távlatából. A könyv borítója idézi az első kiadás díszítését, melynek bolti ára 4990 Ft.


Azok számára, akik még nem olvasták ezt a könyvet, elsőként ki kell tenni valami karikát, ami a gyengébb idegzetűeket figyelmezteti, hogy ez bizony egy vadászatról szóló regény, amelyben kétszáznál több állat lelövéséről olvashatunk. A lelőtt állatok többsége madár, eszmei értékük manapság bizonyára tízmillió forintokra rúgna. Csakhogy 1878-ban még nem volt olyan, hogy eszmei érték, meg természetvédelem, meg védett állatok. Az utókor éppen ezért nem alkothat értékítéletet, miközben a lelőtt kerecsensólymokról, különféle sasokról, baglyokról, fekete gólyákról olvas. Már csak azért sem, mert ez a vadászkaland egy tudományos expedíció volt, melyen a kor legnagyobb tudósai vettek részt. Köztük Eugen Ferdinand von Homeyer, egy porosz nemes, aki a Német Madártani Társaság elnöke volt ebben az időben, Alfred Brehm, természettudós, madarász és világutazó és Eduard Hodek, bécsi preparátor. Ugyancsak részt vett a vadászaton Rudolf sógora, Lipót bajor királyi herceg és Karl Albert von Bombelles gróf, főudvarmester és Rudolf nevelője is. Fontos megemlíteni, hogy Rudolf trónörökös, akit Magyarországon leginkább a tragikus haláláról ismernek ugyancsak kiváló természettudós, azon belül is ornitológus volt. A 15 napos, arisztokrata vadászkirándulás célja is tudományos volt, összekapcsolva a vadászat szenvedélyével. Persze akkoriban a tudomány még máshogy működött. 

A Dunai Szigetek szempontjából azért értékes ez a könyv, mert egy utolsó pillanatképet ad a folyóról az ártérről és annak élővilágáról, mielőtt a nagy folyószabályozások teljesen átformálták a tájat. Különösen igaz ez a Dráva-torok környékére, ahol a Hulló-mocsarat egy kanyarulatátvágás egyszerűen felszámolta. Zárójeles megjegyzés, hogy az árvízvédelmi töltések jóval inkább hozzájárultak a madárpopulációk csökkenéséhez, mint a vadászat. Sőt, a főúri vadaskertek előfutárai voltak a mai értelemben vett természetvédelmi területeknek, és akkor válik teljessé a kép, ha azt a külön cikket is érdemlő tényt is megemlítjük, hogy Rudolfhoz fűződik az Osztrák-Magyar Monarchia első természetvédelmi oltalom alatt álló területének kijelölése. Ennek célja a Száva szerémségi nagy kanyarulata mentén elterülő Obedska bara holtág gémpopulációjának megőrzése volt. Rudolf emellett a modern erdő- és vadgazdálkodásról is negatív véleménnyel volt, keskendi (ma Kozarac, Horvátország) erdőről például ezt írta:
"Tájképileg sem festőinek, sem nagyszerűnek nem lehetett mondani e vidéket, de friss buja zöldje mégis kedves bájjal árasztotta el az egész képet. Ellensége vagyok minden egyenes vonalnak, mert ezek világos jelei az ember mindent egyengető kezének; azért az olyan erdő, melyet a derék erdész szabályszerűen zsinór szerint menő fasorokba oszt, elveszti szememben minden báját, még ha oly csodálatos szépen zöldell is; valamint szörnyűködöm minden programm szerinti vadászattól is, a melyen a vadász urak szépen kiegyengetett vágásokba állnak fel lesbe. Értem ugyan, hogy az ilyen erdők, az ilyen vadászatok a számító erdésznek, a ki a természettől a lehető legtöbb fát és a lehető legtöbb vadat akarja kicsikarni, a legkedvesebbek, hanem a magam részéről, a szerényen kóborló természetbarát szempontjából legkevésbbé sem tartom gyönyörűnek. Azért nehezemre esett a keskendi erdőnek, az uradalmi erdők úgynevezett díszének dicséretében és megcsudálásában osztozni; az én lelkem még egészen el volt telve az apatini berkek nagyszerű vadonjaival." 86. oldal.


Az expedíció 1878. április 22-én indult Bécsből és ott is végződött 15 nappal később, május 6-án. A társaság vasúttal érkezett Budapestre, onnan a Rudolfról elnevezett gőzhajón utaztak tovább a Dunán déli irányban. Az utazás ötlete már korábban megfogalmazódott Rudolf fejében, elsősorban Hodek dél-magyarországi utazásainak beszámolói keltették fel a trónörökös figyelmét a vadmadarakban gazdag terület iránt. 

Az expedíció a könyvben szereplő leírással ellentétben nem az Al-Dunán zajlott; a legtávolibb ponton sem érték el a Tisza torkolatát. Három, földrajzilag jól elkülöníthető Duna-szakaszt jártak be a bő két hét alatt; Apatin környékét, tágabb értelemben Mohács és a Dráva-torok között, a Fruska Gora hegységet, valamint  Kovil (Kabol) környékét Újvidék és a Tisza-torkolat között. Ezen kívül további kisebb kirándulásokat tettek az Adonyi-szigeten, a Baranya vármegyei keskendi erdőben, valamint Futak környékén. Látótávolságon kívül talán csak a keskendi erdőben kerültek a Dunától. 

Jellemzően a helyi arisztokrácia látta vendégül a vadászokat, Adonyban gróf Zichy János, Baranyában Albrecht főherceg, Rudolf nagybátyja, a Szerémségben pedig gróf Chotek Ottó és Rudolf. A helyi birtoktesteket jól ismerő erdészek kalauzolták a madárfészkekhez a társaságot. Ez a Duna mentén főként csónakon zajlott, mert tavaszi árhullám vonult le a folyón. Legtöbbször a gőzhajón éjszakáztak, miután a lelőtt madarakat tudományos szempontból rendszerezték és dokumentálták.

A könyv egyik helyszíne, a Vémelyi-Duna Apatintól nyugatra.

Érdemes térképpel olvasni a könyvet, még úgy is, hogy ez a melléklet kimaradt a kötetből. Ehhez éppen megfelelő lett volna a III. katonai felmérés, amely 1880-1881-ben—alig 2-3 évvel később—készült el az expedíció után, azaz a Duna korabeli állapotát ábrázolja. Térképpel ugyanis könnyen azonosíthatók a könyvben szereplő földrajzi tévedések, melyek közül talán a Béga-csatorna említése a legjelentősebb. Ez a csatorna Temes és Torontál vármegyékben épült, csakhogy az expedíció erre már nem járt. Ezt egyszerűen összekeverték a Kölked melletti Béda-kanyarulatokkal. Sajnos ez a tévedés a fülszövegbe is belekerült. Hidrológusok ehhez még hozzánézhetik a korabeli mohácsi vízállásadatokat; ezek rendelkezésre állnak a Hydroinfo archívumában. 

Czerevicz és a Chotek grófok vadászháza a Fruska Gora hegységben

A vadászok nem minden alkalommal jártak sikerrel. Volt, hogy órákat töltöttek hiába a fészkek alatt hanyatt fekve, fedezékként alaposan betakarva letört ágakkal, volt, hogy a madarak kicselezték a vadászokat. És előfordult olyan is, hogy Európa egyik legnagyobb birodalmának trónörököse egy borzalmas dögszagot árasztó, elejtett keselyűt cipelt a hátán, amely valamelyik balkáni hadszíntéren hízott jó kövérre. Az irodalmi értékkel is bíró könyv a tájleírások mellett szakít időt a társadalom ábrázolására is. Falusi ünnepségek, szerb, sokác, magyar, német népviseletek mellett jellemrajzok is megörökítettek néhány embert, aki közeli kapcsolatba került a trónörökössel. Talán a legérdekesebb ilyen találkozás Kovilban történt, ahol Tarcza, a bagón és pálinkán élő, majom-szerű, fészek-felderítőt örökítette meg az utókor számára, akit talán már a faluban sem emlegettek halála után, de mégis örök életet szerzett számára ez a könyv. Mint ahogy örökre megőrizte a könyv egy letűnt, szabályozás előtti dunai táj emlékét is, ahogy mi már sohasem láthatjuk ezt a folyót:
"Az esti világítás csodás hatással volt az egész tájképre. A Nap igazán magyarországi módon, egészen másként szállt le, mint a nyugoti országokban, a miről annak, a ki napszállatkor a gyönyörű fényhatásokat Magyarországon nem látta, fogalma sem lehet. Az élénk pír, mely nyugoton félkörben kigyuladt; a halmok csúcsai és a fák koronái, melyek a lenyugvó Nap utolsó sugaraitól megaranyozva csendesen bólingtak az esti szellőben; a Duna, melynek reszkető hullámain a nyugoti ég vérvörösen tükröződött vissza; az ólomszürke éj keleten, melyet csak itt-ott szakítottak meg egyes fénylő csillagok s narancsszínű pászta választott el a lemenő Nap világos szalagjától; a beljebb fekvő berkek és mocsarak, melyek kékes párákba és könnyű ködbe burkolva, kísértetiesen eltünedező körvonalakban elegyedtek össze lassanként szemeink előtt: mindez csodálatos szép képet alkotott, melynek igazi keleti színpompája, egyesülve a gyönyörű est mély nyugalmával, a természet minden barátjára feledhetetlen hatással volt." 32. oldal.

2021. június 5., szombat

A tassi Hóhér

Nem könnyű a folyókanyarulatok domború partján álló zátonyok és szigetek élete. Jellemzően ezek mellékágai a legsekélyebbek, töltődnek fel leghamarabb, azaz nagy eséllyel gyakrabban kerülnek szárazra. Parti zátonyként születnek, majd hamarosan, a kanyarulatfejlődés dinamikája következtében a partba olvadnak. Ez történt a tassi Hóhér-szigettel is, melynek emlékét a Sorkosári-Duna más szigeteihez hasonlóan az utcahálózat őrizte meg. 

A Hóhér-sziget az 1920-as években (forrás)

A tassi Hóhér-sziget valószínűleg a Soroksári-Duna legismeretlenebb szigetei közé tartozik. 

Elsősorban azért, mert már nem sziget, és az 1960-as évektől kezdődően fokozatosan beépítették nyaralókkal. Az építkezés az 1970-es években gyorsult fel, és érintette az egykori sziget alsó és felső torkolatát is. Ezt a medret feltöltötték és sorban nyaralókkal építették be. Ez a nyaraló-sor Tasstól egész Dömsödig egybefüggő csíkban övezi a Soroksári-Duna bal partját, utcák is csak néhány helyen szakítják meg a telkek folytonosságát. Emiatt a helyszínen szinte lehetetlen rábukkanni a nyomára, ha valaki nem tudja pontosan mit keres. Három támpont azonban segíti az azonosítást. Létezik két töréspont a Dunasor utcán a mellékág két egykori dunai torkolatánál, valamint a felparcellázott régi szigeti területen jellemzően hosszabbra nyúlnak a telkek a Soroksári-Duna és a Tassi-főcsatorna között, mivel a csatorna egy szakaszát a régi mellékág nyomvonalán vezették. 

A Hóhér-sziget(ek) 1830 körül. 

Másodsorban azért, mert mindössze három térképszelvényt találtam, amelyen ez a földrajzi név szerepel. A sziget ugyan szinte minden térképen szerepel a XIX. század első évtizedeitől kezdve—akkor még három különálló zátonyként (lásd fenti kép)—de a nevét alig említik. Először 1880-ban bukkan fel a "Hóhér" a tassi kataszteri térképen, utoljára pedig 1930-ban, az angyalos vízisport térképen, ahol személyesen először találkoztam ezzel a furcsa szigetnévvel. Fúrja az ember oldalát a kíváncsiság honnan kaphatta a sziget a nevét, de erre vonatkozó irodalmat nem találtam. 

A Hóhér-sziget 1880-ban (forrás: mapire.eu)

Talán azért sem, mert harmadsorban az elérhető szakirodalomban egyáltalán nem lehet a nyomára bukkanni a Hóhér-szigetnek; nem említik sem újságcikkekben, sem tanulmányokban, sem könyvekben. Emiatt talán még az a különös helyzet is előfordulhat, hogy azok sem  hallottak róla, akiknek épp ezen a szigeten van telke. Természetesen ez nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a jövőben még előkerülhet róla valamiféle irodalom. 

A Hóhér-sziget a teljes beépítés előtt, 1968 szeptemberében (fentrol.hu)

Ismeretlenségének fő oka az lehet, hogy egy, a településektől viszonylag távol fekvő szigetről van szó. Eredetileg egy ártéri erdőkkel övezett Duna-szakasz domború kanyarulatában, sekély vízből kiemelkedő zátonyként bukkanhatott fel, majd a fejlődése rögtön zsákutcába is került, miután a Soroksári-Dunát 1872-ben Gubacsnál lezárták. Ettől kezdve a Makád alatti folyókanyarulat fejlődése megállt, a sekély mellékágat hamarosan benőhette a növényzet, melyet csak akkor tisztítottak ki újra, amikor a XX. század első évtizedeiben megépült az övcsatornaként funkcionáló Tassi-főcsatorna, méghozzá abból a célból, hogy a Tasstól nyugatra elterülő ártéri öblözetben összegyűlő bel- és csapadékvizeket Tassnál egy zsilipen visszavezethessék a Dunába. Kapacitását 700 l/sec körüli értékre tervezték, 2021. május 28-án volt benne némi vízmozgás az átereszeknél.

Kis-Velence. A nyaralók előtt a Tassi-főcsatorna, a másik oldalon a Soroksári-Duna (itt)

A Hóhér-sziget a neve mellett abban is kuriózum (lehetne), hogy ez Bács-Kiskun megye legelső Dunai-szigete, tekintve, hogy Tass a megye legészakibb települése a Duna mentén. Egy táblát, vagy egy utcanevet mindenesetre megérdemelne az emléke a tassi Dunasoron! 

2021. május 30., vasárnap

Különös Kengyeles


Makádtól nyugatra található egy különleges formájú nádas. A népnyelv ezt a formát örökítette meg a Kengyeles névvel. Ez a Kengyeles nagyon valószínű, hogy egy lefűződött dunai folyókanyarulat volt, habár elhelyezkedése és kiterjedése számos kérdést vet fel.

Makád és a Nádas-tó északnyugati irányból

Makád a Csepel-sziget legdélebbi települése — jelenleg. Ezt azért fontos leszögezni, mert korábban volt egy nála délebbi település is, Gyála, amely a török időkben néptelenedett el és feltehetően ugyanannak a régi Duna-ágnak, a Kengyelesi-Dunának a partján állt. Ezen a Duna medren kívül Makád azért is érdekes hely hidrológiai szempontból, mert a település déli részének utcahálózata megőrizte a korábbi folyóhálózatot. A házsorok közötti széles utcák a Duna egykori medreit követik, miközben az utcaszintnél magasabban elhelyezkedő háztömbök körvonalai régi szigetek, zátonyok alakját őrzik. Az azonban erősen kérdéses, hogy ezek a medrek egy időben léteztek-e azzal a Duna-ággal, amelyet Makád nyugati részén a nádas rejt. 

A kengyelesi gerincút

Miután átkeltünk a Kengyelesi-csatorna alig észrevehető árkán a Jegenye sortól induló földúton, jobb kéz felé letérve találjuk a kengyelesi "gerincutat", amely az itt található földeket vágja ketté középen. Ezen a ponton a legszűkebb a kanyarulat, azaz valamikor a történelem egy nem meghatározott időpontjában itt szakadt át egy folyókanyarulat; vagy a régi Budafoki-, vagy a régi Soroksári-ág. A gerincút fokozatosan emelkedik észak felé, miközben két oldalról gabonatáblák és gyümölcsösök kísérnek minket. Ez a szigeti térszín közvetlenül a holtág mellett éri el a legmagasabb pontját, ahonnan remekül rálátni Makád református templomára, amely egy körülbelül öt méter magas, ármentes tereplépcsőn helyezkedik el a nádashoz képest. Leginkább csak a templomra látni rá, ugyanis a környező magas nádas majdhogynem egy szintben látszik a szigeti részt borító búzával, azaz a mélyebb területeket látjuk magasabbnak.

A Nádas-tó és háttérben az árvízvédelmi töltés mentén telepített erdő

Ezen a részen messze begyalogolva a nádasba sehol nem láttam vízfelületet. Gumicsizmára nem volt szükség, ugyanis sár sem nagyon volt az elmúlt hetek csapadékos időjárása ellenére sem. Ennek ellenére némi víznek jelen kell lennie a területen, ugyanis a Kengyelesbe vágott árokban, a Kengyelesi-csatornában volt vízmozgás a Jegenye sortól induló földút alatti átereszben. Ez a csatorna a Makádi Ezüstparton torkollik be a Soroksári-Dunába, feltehetően követve az egykori Kengyelesi-Duna-ág medrét. 

Kilátás a félsziget északi csúcsáról

A helyszínen látható nádgúlák és a légifelvételek alapján elmondható, hogy a területen telenként nádgazdálkodás zajlik, annak ellenére, hogy a nádas 1981 óta természetvédelmi terület, mely több mint 98 hektáron terül el. Erre a fontos tényre a helyszínen semmiféle ismertető tábla nem utal. Érdemes lenne pótolni. 

A nádgazdálkodás nyomai

Mocsári nőszirom

A Nádas-tó nyugati íve

A Kengyeles-csatorna áteresze Makádon

Manapság a folyószabályozás, a feltöltés és a mezőgazdasági művelés miatt ez a nádas már inkább csak egy patkóra hasonlít. A lószerszámok közötti alaktani különbségek ebben az esetben átvihetők a felszínalaktan tudományába is. Makádon a kengyel és a patkó közötti különbség annyit tesz, hogy a nádas közepén található egykori sziget ma már csak egy félsziget. Részben a folyószabályozás is tehet arról, hogy a helyi legendárium szerint a tatár és török ellen menedéket nyújtó rejtekhely az idők során száraz lábbal megközelíthetővé vált. De nem ez volt az egyetlen változás, a Kengyeles-szigetet még 1865 körül is erdő borította, méghozzá keményfás ligeterdő. Ezt az erdőt azóta kiirtották, helyét mezőgazdasági művelés foglalta el és csak az egykori sziget partján maradhatott néhány fa. Makád település egykor egy ártérből kiemelkedő térszínen épült fel, előfordulhatott, hogy az árvizek teljesen körülölelték. A Csepel-sziget árvízvédelmi munkálatai során ez a helyzet 1899-1909 között gyökeresen megváltozott. A töltés lezárta a fokokat, ahonnan a Kengyeles rendszeres vízutánpótláshoz jutott, így az mentett ártéri területek vízutánpótlása megszűnt. A folyóvízi eredetű felszínformákat, azaz a táj mikrodomborzatát a mezőgazdasági művelés fokozatosan elegyengette. Ennek ellenére felülről nézve a tájat mind a mai napig kirajzolódnak az egykori folyóvízi formák a szántóföldek alatt. Azonban a Kengyeles hurok alakú medre egyáltalán nem illeszkedik a terület medermintázataiba. 

  • Ilyen jellegű túlfejlett folyókanyarulatokra leginkább Pakstól délre, vagy a Szigetközben lehet példát találni, ez a forma a Csepel-szigeten és tágabb értelemben a Duna Gönyű-Paks közötti szakaszjellegén egyedülálló. 
  • Holtágként ezen a szakaszon szintén egyedülálló a 270-320 méteres szélessége. Paraméterei alapján feltételezhető, hogy egy egykori főági mederről lehet szó.
  • Ennek a főági medernek más nyoma nem maradt a felszínen, ami alaposan megnehezíti az egykori meder azonosítását. 
  • Kellett lennie egy másik hasonló huroknak is, ahol az északi irányból folyó Duna irányt váltott és visszakanyarodott észak, azaz a Kengyeles felé. Ezt a hurkot azonban a későbbi kanyarulatfejlődés vagy oldalazó erózió elmoshatta, amikor a Duna felvette az egyenesen dél felé tartó futását.  

A Kengyelesi-Duna egykori medrének nyomvonalára, lefűződésének idejére, medrének későbbi sorsára csak egy átfogó tudományos kutatómunka tudna választ adni.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...