A legszebb dunai hajómalom pusztulása

Szörnyű látvány lehetett a fagyos januári hétvégén, a jegesedő Dunán vörös fénnyel és fekete füsttel lángoló emeletes dunai malom a telelés előkészítésére odaérkező dunavecsei munkások számára. Kurtán Gyula ácsmester élete munkája veszett oda az emeleti szélkamrában felcsapó lángok miatt, és hiába vonult ki a falu apraja-nagyja, a vízszigetelés miatt rendkívül gyúlékony kátrányos faszerkezetet nem tudták megmenteni a tűzoltók, már az is nagy eredménynek számított, hogy a két szomszédos fatelep nem jutott hasonló sorsra. 

Kurtán Gyula partra vont 1. sz műmalma Dunavecsén, vélhetően 1928-ban. (Fortepan/Olbert Mariann)

Magyarország legmodernebb, legdrágább és valószínűleg a legkülönösebb formájú úszó dunai malmának 1929. január 5-én késő délután bekövetkezett pusztulásáról több újságcikk is beszámolt, bennük visszatérő motívum, hogy Kurtán Gyula malma vadonatúj volt, talán még egy év sem telt el azóta, hogy elkészült. A Fortepanról származó felvétel alapján az ember meg nem mondaná, hogy ez egy hajómalom, sokkal inkább néz ki úszó háznak, vagy inkább palotának, hiszen egy erkély azért mégiscsak túlzás egy ilyen szerkezetre. Különösen éles a kontraszt, ha más, puritánabb hajómalmokkal hasonlítjuk össze, például a kortárs ráckeveivel. 

A fenti kép némiképp megtévesztő, ugyanis a malmok egyik legfontosabb ismérve hiányzik róla, összevetve a másik képpel megfigyelhető, hogy a lapátkerekek nem voltak felszerelve. Felszerelt állapotban, mint ahogy az alábbi kép bizonyítja a monumentális lapátkerekek a második emeletig magasodtak és hosszuk majdnem az úszómű feléig terjedt. Haladva a kor technikai újításaival, a hajómalmot nem kizárólag a Duna ereje hajtotta:

Sajátos vállalkozás volt az 1929-ben (sic!) indult Kurtán-féle vízimalom. Egy korabeli leírás szerint ennek „hajtóereje a víz és egy 35HP. Junkers nyersolajmotor; teljesen modern Ganz-féle hengerszékkel, 35 q őrlőképességgel, saját villanyteleppel rendelkezik”. [1]

Itt álljunk meg egy pillanatra! A hajómalom pusztulásának pontos dátuma az Arcanum-on böngészhető újságcikkek alapján január 5-e szombat volt 1929-ben, ennek hangsúlyozása azért fontos, mert a fenti idézet téved, ráadásul a Fortepan is az 1929-es évet adja meg a kép dátumának, és sok más képaláírásban is találni 1930-as vagy későbbi dátumokat. Sőt, van olyan forrás is, amely a malom leégését jóval későbbre, az '50-es évekre tette: 

"1950-ben még állt az utolsó hajómalom, a Kurtán-féle malom, a hajóállomás mellett működött a gőzmalom, és legalább öt motoros daráló is dolgozott. Aztán a hajómalom leégett..." [1]

A malom összesen 120 ezer pengőbe került, ami óriási összeg volt, amikor egy munkás egy teljes évi bére ennek kb. századrésze volt. Elkészültét legkésőbb 1928 tavaszára tehetjuk, hiszen az alább képen vegetációs időszakban, lombos fákkal a háttérben láthatjuk a Dunán. 

A Kurtán-féle malom, háttérben az kisapostagi Scharbert-sziget (Molnár Miklós: Beszélő fotográfiák)

Ugyancsak közös pont a tűzesetről szóló tudósításokban, hogy a malom ekkoriban telelőhelyén pihent, fel kellett volna készíteni egy közeledő jégzajlásra, valamint az is, hogy a tűz majdnem két szomszédos fatelepre is átterjedt. E pontok alapján feltételezhető, hogy Kurtán Gyula malma valahol a Dunavecsétől délre lévő hajókikötő mellett pusztulhatott el, ahol ekkoriban a Rátkai-fatelepről tesznek említést, melyben később a TSZ központja kapott helyet. 

Dunavecse és a Duna 1929-ben. 

Hidrológiai aspektusa is van a történetnek, hiszen a hidrológiai archívumban feljegyezték, hogy a felsőbb szakaszról érkező jégzajlás néhány nappal később valóban megérkezett, január 9-én a budapesti vízállások mellett már felbukkant a zajló jeget jelentő "Z" betű, azaz a munkások valószínűleg időben láttak volna neki a munkának, és ha nincs a tűz biztonságba is helyezhették volna Magyarország legkülönlegesebb hajómalmát. 

Köszönet a segítségért a Dunavecse Képtár - Vörös Ildikó facebook csoportnak, ahol segítettek tisztázni a részleteket!

[1] https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/SzazMagyarFalu-szaz-magyar-falu-1/dunavecse-3307/kezmuvesek-kereskedok-utonjarok-3464/

Adalékok Szentpéter vízrajzához

Tahitótfalu és Dunabogdány között a Szentendrei-Duna két nagyobb kanyart ír le, mielőtt Szentendre felé fordulna. A Szentendrei-szigetet és a dunántúli partot egyaránt alámosó kanyarulatok fejlődésének korábbi szakaszait mindkét partvonal domború oldalán kirajzolják a Duna árvizei, a terepi formák, de nyomozhatók légifelvételeken és szintvonalas térképeken CIRPI római erődjétől keletre, illetve annak szemközti párjától, az egykori Szentpéter falutól délre eső szakaszon.

Mostani írásunk szerves folytatása az 'Adalékok CIRPI vízrajzához' című 2021-es cikknek, melyben egy 1988-as légifelvétel alapján következtettünk a jobb partot formáló folyamatokra és volt szó a terület felszínalaktanáról is, benne a Visegrádi-hegység patakjainak tájformáló szerepéről, melyek a Szentendrei-szigeti oldalon hiányoznak, ugyanis sem a Duna, sem más folyó nem érthető meg csupán az egyik partot vizsgálva. 

Folyóhát mögött megbúvó Tahitótfalu 2025. január 19-én.

1988. március 30-án egy árhullám vonult le a Dunán, a nagymarosi vízmércén ezen a napon 554 centiméteres vízállást mértek, ez az árhullám másnap tetőzött 562 centiméterrel, ami megközelítette a jelenleg érvényes második árvízvédelmi készültségi fokozatot. Nagymaros alatt az árhullám két ágra bomlott, mi most a Szentendrei-Dunán követjük az árvizet egészen a tahitótfalusi  ̶A̶l̶m̶á̶s̶s̶y̶ Tildy Zoltán hídig, folyamkilométer szerint a 20-as tábláig. Az emelkedő Szentendrei-Duna vize néhány geomorfológiailag előrejelzett szakaszon kilépett a középvízi medréből és birtokba vette az alacsonyabban fekvő ártéri szinteket. Ilyen szakasz volt a jobb parton a CIRPI castellumától keletre fekvő terület, miközben a bal parton víz alá került a Kecske-sziget tágabb környezete, egészen a magasabb térszínt jelentő homokdombok lábáig, ez az ív a 23-as folyamkilométer táblánál összeszűkült, itt, Szentpéternél az ártér alaposan beszűkült, hogy aztán folyásirányban egy kilométerrel lejjebb ismét kitáguljon Tahitótfalutól ÉNY-ra, ahol körülbelül két kilométernyi szakaszon az árhullám ugyanúgy kirajzolta egy ősi Duna medrét, ahogy azt CIRPI-től ÉK-re megfigyelhettük. Az árvíz peremét kijelölő parti hát ívesen fut a szántóföldeken, az előzetes feltételezés szerint kirajzolva egy korábbi, még fejletlen kanyarulat keleti partját. Ez az ártéri sáv aztán pár száz méterrel a Tildy híd felett ismét összeszűkül, és egyben elhagyja a vizsgált területet. 

Folyóhátakon heverő tájidegen terméskövek és kerámiák

Tahitótfaluban, a hídtól északra található folyóhátat a szántóföldön jelenleg is meg lehet figyelni, annak ellenére, hogy a folyamatos művelés egyre jobban elegyengeti a korábban markánsabb folyóvízi formakincset, de még mindig 1-1,5 méterrel emelkednek ki a hátak közötti hosszanti mélyedésesekhez képest. A folyóhát domborulata a hídól északra fokozatosan távolodik a Duna jelenlegi partjától, halad nagyjából északi irányba, ahol aztán a kanyarulat ívéből kifolyólag újra eléri a Dunát. Méghozzá azon a ponton, ahol az egykori Szentpéter falu feküdt, szinte pontosan szemközt CIRPI római castellumával, illetve a romokon újratelepült Várad(ok) faluval. Mindkét településterület a 105 méteres szintvonal fölött helyezkedik el, ami a magasártér felső határa, legfeljebb csak a legnagyobb árvizek önthették el.  

A két szomszédos régészeti lelőhelyben sok a közös vonás, közülük talán a legfontosabb a szakszerű feltárások hiánya. CIRPI katonai táborában utoljára 1930-ban zajlott ásatás Szalay Ákos vezetésével — először és utoljára. Szentpéter területén még ennyi sem történt, az itteni ismereteinket több terepbejárásból lehet összeszedni, bár ezek egy része bizonytalan, illetve hivatkozás nélküli beszámoló. Szentpéter területéről több bronzkori kultúra kerámiatöredékei kerültek elő, míg a római korban feltehetően I. Valentinianus császár korában emelt őrtorony állt a határvédelem szolgálatában néhány évtizeden keresztül, a római uralom vége felé, erre téglatörmelékek és habarcsmaradványok utalnak. Az őrtorony jelenléte valamilyen folyami átkelőhelyet feltételez a két part között, CIRPI - 4 burgus feltehetően összeköttetést is biztosított a Váccal szemben fekvő Bolhavár kikötőerődhöz. CIRPI - 4 burgus nem mellesleg az utolsó ismert őrtorony, ami a Szentendrei-sziget nyugati partján állt. 

A magaslaton emelt őrtorony környezetében az Árpád-kor vége felé templomos falu telepedett meg, a templom névadó szentjétől kapta a falu is a nevét, sőt vélhetően a templom kövei részben az őrtoronyból, részben a szemközti castellumból származtak, ahol ugyancsak falu telepedett meg a romok között. A szemközti Várad és Szentpéter sorsát egyaránt a török hódítás pecsételte meg, üszkös, elnéptelenedett romjaikon Bogdány és Tótfalu perlekedett sokáig. Szentpéter azóta részben újratelepült, az itteni szőlőskertek parcelláin néhány ház épült, ahol állandó lakók is akadnak, de Váradok, annak ellenére, hogy a térképek még sokáig említették Pusztatemplom néven, ma templomtalan pusztaság. 

Cirpi/Várad és Szentpéter elhelyezkedése (a ? a feltárás hiányát jelzi)

Ahhoz, hogy megértsük hogyan változott a folyókanyarulat futása az elmúlt évezredekben, az alábbi remek elméleti ábra nyújt segítséget, ahol a megfelelő fázishoz csak oda kellett írni a jelenlegi földrajzi neveket. Jelenleg Dunabogdány és Tahitótfalu között egy fejlett kanyarulatot látunk a Dunán, ahol két, nagyjából derékszögű irányváltást tesz a folyó. Dunabogdányt elhagyva a Szentendrei-Duna a Pankuti-dombok tövéig délkeleti irányban folyik, majd eltérül délnyugat felé, majd a CIRPI és Szentpéter közötti inflexiós pontnál átfordulva egy íves kanyart tesz újra délkeletre, a Tildy híd irányában. Ez az inflexiós pont viszonylag fontos pontját alkotja az írásnak, ugyanis egyrészt itt találkozik a sodorvonal a folyó középvonalával és itt fordul át a kanyarulat íve jobbról balra. 

Az inflexiós pontok környezetében a folyóparti erózió mindkét oldalon csekély, különösen ha összevetjük a kanyarulat két homorú ívével, a Pankuti-dombbal és a Tahitól északra található partszakasszal. Ezeken a szakaszokon a folyó sodorvonala a parthoz közelít, azaz folyamatosan alámossa, omlasztja és bontja a meredek partot. Közben a domború oldalon a lassabb vízmozgás miatt üledékfelhalmozódás zajlik, zátonyok, szigetek keletkeznek, esetünkben név szerint a Harmincéves-szigetek Dunabogdány alatt, és a Szentpéteri-szigetek. Az inflexiós pontok kedveznek a megtelepedésnek, hiszen a lakóknak nem kell attól félniük, hogy a házaikat elviszi a víz, sem attól, hogy évről-évre távolabb kerülnek a folyótól. Éppen ezért az átkelőhelyeket is előszeretettel létesítettek ilyen környezetben (például Vácott), és ha az inflexiós pont esetleg mozgott, a révátkelés követhette ezt a mozgást.

A szentpéteri kanyarulat elméleti ábrára vetítve 

Szentpéternél azonban ilyenről valószínűleg nem volt szó, annak ellenére, hogy északabbra a Kecske-szigetnél nem ilyen tankönyvszerű a folyókanyarulat fejlődése, a szentpéteri inflexiós pont itt viszonylag mozdulatlan volt az utóbbi néhány évezredben. Erre a megállapításra a mindkét oldali folyóhátak elhelyezkedéséből lehet következtetni. A többesszám nem véletlen, Szentpéternél ugyanis CIRPI-vel ellentétben több, egészen pontosan három folyóhát-generációról lehet beszélni, ezek sorrendje a jelen felé haladva:

1. Temetői-hát. 108-110 m szint. Viszonylag egyenes térszín, amely Tahitótfalu központjából, a templomoknak helyt adó magas vonulatból tart észak felé a Kisorosziba vezető úttól keletre, a temető vonalában, majd az utat elhagyva tart Szentpéter és a Duna felé. Jelentőségét kidomborítja, hogy a Tahitótfalut északon övező új árvízvédelmi töltés ebbe a folyóhátba köt be északon.
2. Klapka utcai-hát. 105 m szint. Ez a folyóhát a Tildy hídtól északra válik markánsabbá, halad a Klapka utca nyomvonalán az új árvízvédelmi töltés belső oldalán, majd enyhe ívvel Szentpéter felé fordulva éri el a Dunát. 
3. Az "1988-as" folyóhát. 105 m szint. A légifotón megfigyelhető legfiatalabb folyóhát, melyet az 1988-as árvíz szintje rajzolt ki. Követve a táguló folyókanyarulatot, ez a hát az előbbi kettőtől nyugatra, nagyobb ívben kanyarodik Szentpéter felé a szántóföldeken keresztül. 

Látható tehát, hogy mindhárom vonulat egy pontban, Szentpéternél találkozik, ahol a Duna kanyarulata mindhármuk északi folytatását oldalazó eróziójával elpusztította. Megmaradt viszont a hát a Duna túlsó oldalán, ahol annak magassági viszonyaiból és ívéből arra lehet következtetni, hogy leginkább a 3. számú "1988-as" folyóháttal mutat rokonságot. Ugyan mindkét folyóhát jellemzője, hogy intenzív mezőgazdasági művelés formálta, abszolút szintjük alapján azonban be lehet illeszteni a folyami teraszképződés szakaszaiba, és ez ráadásul segíthet a kialakulásuk korának meghatározásában is. Valószínűleg a bogdányi oldalon is megtalálhatók az 1. és 2. számú idősebb vonulatok, ezeket azonban minden valószínűség szerint a Kalicsa-patak legyező formában szétterülő törmelékkúpja eltemette. 

Parti hátak alapján rekonstruált Ó-Duna kanyarulat

Pécsi Márton szerint Tahitótfalu térségében az alacsony ártér szintje 3-5, a magasártér szintje 6-7 méterrel magasodik a Duna 0 szintje felé. Mivel ez utóbbi egy viszonylagos szint, Pécsi Márton táblázatban meg is adja a pontos értékét, 98,8 méter, de még az Adriai alapszinthez viszonyítva. Tehát a magasártér szintje nagyjából megfelel a 105 méteres szintvonalnak, a két alacsonyabb balparti hát magasságának. Mivel Magyarországon a magasártér kivésődése az óholocén idejére tehető, az Ó-Duna körülbelül 6000-8000 évvel ezelőtt alakíthatta ki ezt a medrét. Ennyi idő alatt a kavicsos meder az inflexiós pont felett kb. fél kilométernyit vándorolt kelet felé, alatta ennél valamivel kevesebbet nyugat felé, ugyanis a kiemelkedő hegyvidék és a patakok hordalékszállítása ellensúlyozta ezt a mozgást. Természetesen ez csak egy nagyvonalú becslés, a szentpéteri folyókanyarulat korának pontos meghatározásához komoly kutatások szükségesek, például olyanok, melyek az óbudai óholocén medrek fejlődését tisztázták. Talán, ha egyszer CIRPI táborát sikerül régészetileg feltárni, a természetföldrajzi környezet rekonstrukciója is megtörténik.

Folyóhát-generációk Tahitótfalu és Dunabogdány között.

A szentpéteri kanyarulatban az emberi beavatkozás hatására 1970-ben lezárult a természetes kanyarulatfejlődés. Ebben az évben készült el egy vezetőmű és T-sarkantyú a Kecske-sziget alsó részén, közel az alámosott Pankuti-dombhoz, abból a célból, hogy a szűkítsék a medret és megakadályozzák a további partelmosódást. A folyószabályozás, valamint a Szentpéteri-szigetek környezetében zajló illegális kavicsbányászat miatt a kanyarulat képe alaposan átformálódott, a főmeder bevágódott, a mederből előbukkanó zátonyok rendkívül gyorsan alakultak át szigetté, sőt forrtak szorosan a parthoz, létrehozva a parti hátak legfiatalabb, negyedik generációját. Érdekesség, hogy a környék legmagasabb pontját jelentő Pankuti-domb (112 m) végül nem menekült meg a pusztulástól, bár ezt nem a Duna, hanem a homokbányászat okozta. 

Az utóbbi hat évtized változásai számokban

Az emberi beavatkozás eredménye miatt bekövetkező medermélyülés, és -szűkülés ezen a szakaszon, hasonlóan a Szentendrei-Duna más szakaszaihoz kifejezetten drasztikus volt, alig hat évtized távlatában a nyílt meder szélessége felére, harmadára csökkent, a szentpéteri partról már sokat kell gyalogolni, hogy elérjük a Dunát. A kanyarulat domború ívén felnőtt körülbelül 30 hektárnyi ártéri erdő, ami az természet szempontjából pozitív változás, azonban koránt sem természetes folyamat. Idővel aztán a Szentpéteri-sziget gerince is hasonló folyóháttá alakul, mint a Tahitótfalutól északra található három másik vonulat.

Ajánlott és felhasznált irodalom: 

• https://dunaiszigetek.blogspot.com/2021/01/harminceves-sziget.html (2021)
• https://dunaiszigetek.blogspot.com/2021/02/adalekok-cirpi-vizrajzahoz.html (2021)
• https://dunaiszigetek.blogspot.com/2025/01/szentpeter-gyogyulo-tajsebei.html (2025)
• Varga Gábor: A Szentendrei-Sziget római kori erődítettségéről (Adatközlés)
• Rokfalusy Balázs: A római-kori Cirpi és a középkori Várad falu nyomában
• Visy Zsolt: The Ripa Pannonica in Hungary 2003.
• Visy Zsolt: A római limes Magyarországon 1989.
• Dr. Pécsi Márton: A magyarországi Duna-völgy kialakulása és felszínalaktana 1959.
• Soproni Sándor: Der spätrömische limes zwischen Esztergom und Szentendre 1978.
• Góczán László: A Szentendrei-sziget geomorfológiai fejlődéstörténete 1955.
• Laczay István: A folyamszabályozás és az ipari kotrás hatása a Nagymaros-Budapest közötti Duna-szakasz mederviszonyaira 1988.

Szentpéter gyógyuló tájsebei

Tahitótfalutól északra, a középkori Szentpéter falu Duna-partján hat évtizedes légifelvételeken kotrók által megrágott zátonyok tanúskodnak egy azóta szerencsére megszüntetett foglalatosságról. A táj azóta alaposan átalakult, erdő takarta el a klasszikus mederformákat elcsúfító tájsebeket, ezek kialakulását, múltját, jelenét és jövőjét mutatjuk be ebben az írásban, illetve arra is kitérünk milyen folyamatok alakítják mostanában a szentpéteri meder morfológiáját.

Szentpéter megrágott zátonyai 1972-ben, ÉNY-ra tájolva (fentrol.hu)

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan alakult ki a magyarországi Duna-szakasz úgy ahogy azt ma látjuk, ha lesétálunk a partra, elengedhetetlen, hogy értsük az utóbbi két évszázadban elvégzett beavatkozásokat, aminek részét képezi a jégzajlás jelentette fenyegetés kiküszöbölésére és a hajózás biztosítása érdekében elvégzett folyószabályozás, ugyanakkor a XX. századból nagyon fontos megemlíteni egy jobbára dokumentálatlan, központilag nem teljesen szabályozott és ellenőrzött—sajnos nincs rá jobb szó—rablógazdálkodást, ami máig nyomozható tájsebeket okozott a dunai szigeteken, és zátonyokon. Ez pedig nem más, mint a légifotókon jól látható, a blogon már több alkalommal tárgyalt kavicsbányászat.

Az 1960-as évek tájseb-peremei a mai helyzetre illesztve.

Tájseb alatt definíció szerint a természeti környezet jelentős mértékű változását értik, azonban hozzá kell tenni, hogy ez a változás jellemzően romlást jelent, a táj esztétikai értékének komoly károsodását. Szempont az is, hogy mindez a szélesebb közönség számára is érzékelhető legyen, egy zárt telken ásott gödör tipikusan nem tartozik a tájseb kategóriába. Tájseb lehet negatív (bányagödör) vagy pozitív (meddőhányó, szemétlerakó) forma, vagy éppen egy erdő helyére épített 120 hektáros akkumulátorgyár. Legtipikusabb dunai példája a szétbányászott Naszály, melynek fehér bányagödrei több tíz kilométeres körön belül határozzák meg a tájképet, de hasonlóan negatív példa a délegyházi kavicsbányák vidéke, ez a több négyzetkilométerre kiterjedő, sivár tó- és bányagödör-vidék. Utóbbival mutatnak párhuzamot a szentpéteri zátonyok, ahol valószínűleg ad hoc módon termelték ki a folyami kavicsot, homokot és sódert az 1960-as években. 

A szentpéteri Duna-part, 1961. május 25. (fentrol.hu)

Szentpéternél érdemes egy bekezdés erejéig röviden kitérni (készül erről egy hosszabb írás is, az "Adalékok CIRPI vízrajzához" folytatásaként) az itteni Duna metamorfózisára, ugyanis az elmúlt hat évtizedben a Szentendrei-Dunán sehol máshol nem alakult át ennyire a part képe, bár ennek nem sok köze van a tájsebekhez. (Sőt...) 

1961-nél nem is kell messzebbre menni az időben vissza, ezen a szép nadrájszíjtelek-mintás légifelvételen középvíz idején látjuk azt a kanyarulatot, ahol a Szentendrei-Duna derékszögben ráfordul a tahitótfalusi hídra. A meder szélén, a két parton mindössze egy sornyi fa alkotja az ártéri "erdőt", ami viszonylag keskeny átmenetet biztosít a víz és a megművelt földek között. Nagymarosnál mért 299 centiméteres vízállásnál a folyó kitölti a fél kilométeres szélességet elérő középvízi medrét, elrejtve szemünk elől a mélyben fekvő formakincset, a domború part mentén kialakuló kavicszátonyokat, közülük négy nagyobb egy 1964-es légifotón már előbukkan, alig egy méterrel alacsonyabb vízállásánál (Nagymaros 212 cm). A zátonyok Tahitótfaluhoz közelebb eső végén már ekkor félkaréjos, mesterséges mélyedések jelennek meg, egyértelműen bizonyítva, hogy a kavics kitermelése ekkor már zajlott. 

Alig öt évvel később, 1969. október 15-én, Nagymarosnál mért 79 centiméteres, viszonylag alacsony vízállásnál a zátonyok teljes terjedelmükben felszínre bukkannak, azonban a sodrás által kialakított, szabályosan ívelt, lekerekített formákat hiába keresnénk, a terület a már említett délegyházi környékre emlékeztet. A zátonyok főági oldalából jelentős darabok hiányoznak, de a legnagyobb anyaghiány mutatkozik a kialakuló szigetmagok közötti nyílt zátonyfelszínt is, ezek közül van ami kapcsolatban van a folyóval, és van olyan is, ami leginkább egy bányatóra emlékeztet, Az egyikhez mintha egy keskeny, a mederre merőleges csatorna is vezetne, amit azért alakítottak ki, hogy a kotróhajó bejuthasson az ifjú szigetek közé. Ezek a formák arra engednek következtetni, hogy a kitermelés nagyobb része kotróhajókról zajlott, bár a zátony felszínére több földút nyomvonal is vezet, keréknyomokat látni a kavicson is, de mivel október 15-e előtt magasabb volt a vízállás, az is előfordulhat, hogy a kavicsot elszállító tehergépjárművek nyomait elmosta, elhalványította a sodrás. Összevetve a három évvel későbbi állapottal (lásd: kezdőképen), megállapítható, hogy nemrégiben felhagyhattak a kavicskotrással, hiszen 1969-1972 nem alakultak ki újabb bányagödrök, illetve a partvonalba sem martak bele újabb helyeken. Szembeötlő a növényzet térhódítása, mely a meder mélyülésére vezethető vissza, amely viszonylag gyorsan eltüntette a tájsebeket a tájat odafentről fényképező repülőgépek kamerája elől. De vajon mi maradt meg mindebből a terepen, nagyjából hatvan évvel a kitermelés után?  

A szentpéteri Duna-part, 1969. október 15. (fentrol.hu) 

2025. január 19-én, vasárnap, Nagymarosnál mért 62 centiméteres apadó vízállásnál készültek az alábbi fényképek, amelyek arra hivatottak, hogy részben általuk megfogjuk azt az elementáris jelenséget, ami ezeket a tájsebeket az elmúlt hatvan évben erejét megfeszítve arra törekedett, hogy mindörökre elmossa, betemesse, eltiporja, röviden összefoglalva ezt a jelenséget; a külső erők munkáját, ami kifejezetten nagy hatással képes véghezvinni az akaratát egy folyami ártéren. 

Kavicsbánya helyén létrejött tavacska

Az első és legfontosabb fejlemény, hogy 1961 óta a középvízi meder ebben a szelvényben 300 méternyit szűkült a zátonyokon felnövekedett erők miatt, így már van olyan hely ahol a korábbi fél kilométer helyett már csak 180 méter széles a Szentendrei-Duna. Az 1969-ben még csak szigetmagként jellemezhető fás területek az elmúlt évtizedek során fokozatosan terjeszkedtek a mederben lévő kavicszátonyok rovására, mígnem szinte 90%-ban benőttek minden rendelkezésre álló felületet. 

Ez a feltehetően ásott meder biztosítja a Szentpéteri-mellékág vízutánpótlását felülről.

A maradék 10 százaléknyi terület pedig nagyjából megegyezik az 1960-as években kibányászott kavicsgödrökkel, ahol a mély fekvés miatt a növényzet nem tudott megtelepedni, annak ellenére, hogy a szövetséges Duna mindent megtett annak érdekében, hogy ezeket betemesse, és itt is meg tudjon telepedni a növényzet. A bányagödrök helyén ugyanis manapság nyílt vízfelület található; morfológiailag két kategóriába sorolta ezeket a Duna, vannak olyan területek, amiket inkább lezárt mellékágként, vagy ártéri kubikosgödörben kialakult tóként lehetne jellemezni, a másik kategóriába pedig az a terület tartozik, ahol a kotrások miatt egy mellékág alakult ki, ami a Szentpéteri-sziget autonómiáját garantálja, legalábbis70 centiméter feletti nagymarosi vízállás esetén. 

A kotrás által kialakított perem és a mederbe lógó "félsziget".

Összesen két tómedret találni a Szentpéteri-sziget környékén, amelyek bányagödrökből alakultak ki, közülük az egyik a szigettől keletre található egy jól elkülöníthető mélyedésben, amit egy keskeny árok köt össze a mellékággal. Itt a mélyedés nagyjából embermagasságú, partjai meredeken szakadnak le, de például az eredetileg bányászott anyag, a sóder nem látszik már ki az ártéri iszapos üledék alól. A másik tómeder ennél sekélyebb, bár ugyancsak egy vékonyka köldökzsinór köti össze a mellékággal, de ez annak az alsó szakaszából nyílik, a kisebbik ágról tulajdonképpen a növényzet térhódítása választotta le, fokozatosan szűkítve a két víztest kapcsolatát. 

A meredek partél a déli oldalon.

Nagyon úgy tűnik, hogy a kavicskotrásnak jelentős szerepe volt abban, hogy a Szentpéteri-sziget az év nagyobbik részében valódi szigetként viselkedik, és minden oldalról a Szentendrei-Duna vízteste veszi körül. Az 1969-es kotrások nyomai korrelálnak a medrek mai nyomvonalával, legyen szó a sziget külső vagy belső oldaláról. A mellékág 2025. január 19-én lefűződő helyzetben volt, azaz a kapcsolat éppen megszakadt a főággal (a küszöbszint nagyjából 70-75 cm a nagymarosi vízmércén), a mellékág vize mindkét irányban a főág felé szivárgott keskeny ereken, ennek köszönhetően nedves iszapréteg borította a mélyebben fekvő térszíneket, miközben a 2024. szeptemberi Borisz-árvíz szürke lenyomata még mindig beszintezte az ártéri erdő fáit. 

Tavacska egy, a mellékágból kiágazó öblözetben

A Szentpéteri-sziget mellékága ma is nyomát viseli a bányászatnak, a víz kénytelen mesterséges félszigetek és egyéb bányászatból visszamaradt pozitív formák között kanyarogni, miközben a gödrök pereme rajzolja ki ma is a meder peremét. Ebben a meredek peremben napjainkban hódkolóniák élnek, járataik behálózzák a bányagödrök oldalát, meglehetősen jó életkörülményeket biztosítva számukra. 

Tó-mellékág köldökzsinór

Azonban ne számítsunk arra, hogy a bányászat és a kotrás éles formáira bukkanunk a helyszínen. Kifejezetten nehéz volt olyan pontot fényképezni, mely által illusztrálni lehetne a hatvan évvel ezelőtti légifotón látható állapotokat. A külső erők hatásai tompították a formákat, ami magasabb volt alacsonyabb lett, ami mélyebb volt feltöltődött, a kavicsot többnyire vastag iszap borítja a domború part helyzetéből kifolyólag. A növényzet térhódítása, az ártéri erdők kaotikus talajszintje megnehezíti a táj megtapasztalását, egyúttal jelzi, hogy a természet újra kézbe vette a táj átalakítását, és ha lassan is, de biztosan halad vele a Szentendrei-Dunának ezen a szakaszán.  

Kanyarulat, hódok és kilátás Dunabogdányra

Ugyanúgy, ahogy a folyószabályozási munkálatok után hátramaradt kubikosgödrökben, ezekben a kotrásból visszamaradt mélyedésekben is változatos élővilág alakulhatott ki, az egyhangú terepű (természetes) ártéri erdőkkel szemben itt különféle szintek figyelhetők meg, és mindegyik szinten más és más életközösség verhetett tanyát. Ebből a szempontból talán pozitívnak ítélhetnénk meg a hatvan évvel ezelőtti kavicskotrást, de ezen a zátonyos szakaszon ugyanennyire változatos élőhely—igaz más formában—de magától is létrejöhetett volna.

Iszonyat a szigetközi bokorfüzesben

Már bőven a Bős-Nagymaros vízlépcső munkálatainak megkezdése előtt is írtak borzalmas dolgokat a Szigetközről, de talán egyik sem olyan jelentőségű, mint Algernon Blackwood "A Füzek" c. története 1907-ből, amely olyan későbbi horror szerzőket ihletett meg mint H. P. Lovecraft, akinek saját bevallása szerint személyes kedvence volt ez a rémtörténet, amely hol máshol is játszódna, mint egy kietlen dunai szigeten, amelyet épphogy birtokba vett egy bokorfüzes ártéri társulás. 

Mielőtt rátérnénk a novella hidrológiai aspektusára, érdemes röviden bemutatni a szerzőt, aki Magyarországon viszonylag ismeretlennek számít. Algernon Blackwood (1869-1951) Angliában született, de fiatalkorában élt az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában is az 1800-as évek végén, ahol számos foglalkozást kipróbált, volt tehenész, hoteligazgató, tudósító, újságíró, hegedűtanár, mielőtt az 1900-as évek elején hazaköltözött és elkezdett természetfeletti rémtörténeteket írni, amiben szerepe lehetett annak is, hogy Torontóban alapító tagja volt a Teozófiai Társaságnak, ami egy ezoterikus, okkultista, misztikus vallási mozgalom volt. Egyszerre érdekelte a természet és a természetfeletti, a Füzekben ezt a látszólagos ellentmondást sikerült kihangsúlyoznia, sőt össze is hangolta. Szabadidejében síelt és hegyet mászott, halála után a hamvait is a Svájci-Alpokban szórták szét. Azt nem tudni, hogy Blackwood járt-e valaha a Szigetközben, bár a választ ki lehet következtetni a "Füzek" végigolvasása után. A "Füzek" eredetileg a "The Listener and Other Stories" gyűjteményben jelent meg 1907-ben, magyar fordításban az Azilum folyóirat jelentette meg, szerencsés ember, aki be tudja szerezni, ugyanis a magyar H. P. Lovecraft portálon csak az angol nyelvű verzió (The Willows) érhető el.   

Valamit visz a víz...

A történet önmagában véve nem bonyolult, viszont remekül lehet vele ijesztgetni a túratársakat dunai kenutúrákon, nyári éjszakákon, szigorúan sátorverés és tábortűzgyújtás után. Nos, a "Füzek" éppen erről szól, két ember kenuzik a Dunán forrástól a torkolatig, akikhez egy júliusi reggelen csatlakozik az olvasó Bécsben. Éppen árhullám vonul le a folyón, ennek szennyes habjain érkezik a két vándor Pozsonyba, ahol végső búcsút vesznek az emberi civilizációtól és beeveznek egy elhagyatott, lakatlan vidékre, ahol ameddig a szem ellát mindenütt fűzfák hajlonganak a viharos szélben, a folyóágak kietlen, egyhangú labirintusában. Itt esteledik rá a vándorra, táborhelyül pedig egy körülbelül egy holdnyi kiterjedésű homokszigetet választanak, amelyet ugyancsak fűzfák borítanak, az egyhangúságot egyetlen nyárfa töri meg. A szerző ugyan nem foglal állást, hogy a főhősök a szigetközi, vagy a csallóközi oldalon kötnek ki, de a szövegben egy helyen délnyugatról fújó szelekről ír a szerző, ami azt feltételezi, hogy a kenusok a jobb part mentén, azaz szélárnyékban evezhettek. Összesen két napot töltenek el az árvíz következtében folyamatosan fogyó szigeten, ahol a legkülönfélébb természetfölötti jelenségeket tapasztalnak meg, ami próbára teszi a józan eszüket, miközben a természet; a folyó, a fák és az időjárás is ellenük fordul. Valami megfoghatatlan rémség ólálkodik a szigeten, és hiába ezek az év legrövidebb éjszakái, a rettenet nappal sem tágít.  

A költői stílusú, bőséges tájleírás egyértelművé teszi, hogy a legtöbb könyvborítóval ellentétben itt nem erdőről, nem szigorú értelemben vett fákról van szó, hanem egy intrazonális bokorfüzes társulásról (Salicetum triandrae), amely a nevéből adódóan inkább hasonlít bokrokra, mint szálerdőre és a folyóvízi-vízparti szukcesszió egyik korai fázisa. Ezen belül is valószínűleg a csigolyafüzes növénytársulásról lehet szó, melynek legnagyobb összefüggő megtelepedését éppen a Szigetközből ismerjük. Blackwood szerint ez a táj a látóhatár végéig ér, sőt Komárom felé további 50 mérföldön keresztül, ami tovább erősíti az elhagyatottság érzését, ami a háttérben lappangó feszültségként végigkíséri a történetet: 

"Nagy árvizek idején ezeket a homokos, kacsicsos medreket és a fűzfákkal benőtt számtalan dunai szigetet elborítja a víz, de más időszakokban a bokorfüzesek hajlonganak és susognak a szabad szélben, és ezüst leveleiket mutatják a napsütésnek ezen a zavarba ejtően szép, állandóan mozgásban lévő sík vidéken. Azonban ezek a fűzfák soha nem érik el a fák méltóságát; nincs egyértelmű szilárd törzsük; szerény bokrok maradnak, lekerekített tetejű, lágy körvonalú, karcsú száron ringatóznak, és a szél legkisebb nyomására reagálnak; hajlékonyak, mint a füvek, és olyan folyamatosan változóak, hogy valahogy azt a benyomást keltik, mintha az egész síkság mozogna és élne. Mert a szél hullámokat bocsát az egész felszínre, hol emelkedő, hol süllyedő hullámokat, de itt a víz hullámai helyett a levelek hullámzanak, zölden duzzad, mint a tenger, az fűzfa ágak meg fordulnak és ezüstfehér alsó oldaluk a nap felé fordul. A szél ugyanis hullámokat küld az egész felszínre, amelyek a víz hullámai helyett levelek hullámai, zölden duzzadnak, mint a tenger, egészen addig, amíg az fűzfa ágak meg nem fordulnak és fel nem emelik ezüstfehér oldalukat a nap felé."

Félelem és rettegés a Szigetközben (forrás)

Ugyancsak érdekes arról olvasni, hogy Blackwood hogyan is képzel el egy dunai szigetet, és hogyan formálja ezt a nyári, napsütéses, szeles időt irodalmi kifejezésekkel nyomasztóan fenyegetővé. A sziget, ahol partot érnek első ránézésre remek sátorhely egyetlen éjszakára; forró, száraz, puha homok borítja, belső részén satnya, de annál sűrűbb és elevenebb bokorfüzes telepedett meg, területe kb. egy hold, alakja háromszögre hasonlít és biztonságosnak tűnik az árvíz ellenére, fél-egy méterrel magasodik az emelkedő vízszint fölé, melynek vad áramlásai folyamatosan mossák el a partot, azaz az emelkedő vízszint és a partomlásért felelős erózió egyre szűkebb területre kényszeríti a főszereplőket. Azonban nem csak a fokozatosan emelkedő, vad sodrású Duna, és a látóhatárig terjedő Isten és ember háta mögötti, néptelen füzes teszi majdnem lehetetlenné a sziget elhagyását, hanem az az ismeretlen iszonyat is, amely nem képezi a hidrológia vizsgálódási tárgyát jelen esetben. 

...kóboroltam, és kétségbeesetten vizsgáltam a szálláshelyünket. Megállapítottam, hogy a sziget kevesebb, mint egy holdnyi területű, csupán egy homokos part, amely két-három méterrel állt a folyó szintje felett. A napnyugat felé néző túlsó végét repülő vízpermet borította, amelyet a hatalmas szél kapott fel a hullámok habjáról. Háromszög alakú volt, a csúcsával folyásirányba felfelé a folyón.

Járhatott-e Algernon Blackwood ezen a tájon, valós képet alkotott-e a Szigetközről, vagy csak a potenciális turistákat akarta elriasztani Nyugat-Magyarország ezen tájáról? A novella egyik érdekes utalása alapján valószínűleg Angliában írta ezt a történetet, és nem például Komáromban, vagy Győrben. Miközben a kenusok Pozsonyon keresztül eveznek lefelé, még biztonságosan átjutnak a repülőhíd (Fliegende Brücke) láncán, amelyet 1890-ben már nem láthattak volna, azt ugyanis felváltotta a szabad királyi város első állandó átkelője a Ferencz József híd, amit minden bizonnyal sokkal inkább megemlítettek volna. Csakhogy az állandó híd épülése idején Algernon Blackwood még az amerikai kontinensen tartózkodott, és ha hazatérése után rögtön meg is írta a novellát, ahhoz bizonyára egy régebbi térképet használt (vajon melyiket?), amit meg is említ a szöveg elején, mondván a Dunának ezt a szakaszát mocsárként jelölik:

A nagy térképeken ez az elhagyatott terület bolyhos mintás kékkel van rajzolva, amely a parttól távolodva egyre halványabb színűvé válik, és nagy betűkkel a Sumpfe, azaz mocsár szó olvasható rajta.

Szigeti veszedelem (forrás)

Algernon Blackwood rövid történetében még lehetne találni pontatlanságokat, például a szigetközi homokzátonyok helyett talán szerencsésebb lett volna kavicszátonyokról írni, de nem érdemes ezt a kérdést feszegetni. Ez a remekbe szabott (rém)történet a dunai tájleírásában és a természetfeletti megfoghatatlan rémségek miatt a többi korabeli "weird stories" között klasszikusnak számít, azok számára, akik kedvelik ezt a műfajt. Aki olvassa, egészen más szemmel néz majd ezentúl a Szigetköz ártéri erdeire.

Köszönet a tippért és a könyvért Eric Baude-nak!

Hangoskönyvben is meghallgatható, angol nyelven: https://www.youtube.com/watch?v=_bmmUZ_VLMk

Fakó Krokodil

Telente a dunai szigetek védelmi mechanizmusai részben összedőlnek, megszűnnek, átrendeződnek. Az élővilág visszavonul, elrejtőzik, védelmi mechanizmusai kikapcsolnak, a rovarok füstködjét elfújja a hideg őszi szél, a korhadékok, szederindák aknazárja napvilágra kerül, könnyedén kicselezhetővé válnak a magaspart tövéből szivárgó források és erecskék, a csalántövekből szőtt szögesdrótakadályokat a hó a földre préseli, megnyitva a fakó ösvényeket a hideg-, jég- és szürkeségtűrő látogatók számára. Ilyenkor a magunkra öltött páncél már csak a hideg és a szitáló köd ellen kell, bár ez a védelem többszörösen is elég lenne a nyári időszak veszedelmeivel szemben, és a legmegközelíthetetlenebb dunai szigetek kapui is nyitva állnak, ahogy a dunaföldvári Krokodil-sziget is, ahová a nyári sikertelen ostrom után tértünk vissza, ígéretünkhöz híven.  

2024. december 29-én, a júniusihoz képest 1,7 méterrel alacsonyabb volt a vízállás (LKV+132 cm), ami ugyancsak megkönnyítette a sziget bejárását. A szigetről eltűnő zöld növényzet alól előbukkant számos olyan érdekesség, mely nyáron még rejtve maradt, ilyen például a sziget déli partjánál kialakított feltöltés anyaga, tégla, beton, és egyéb sitt bukkant fel a vízisportteleptől északra elterülő partfalból, ami utal a löszfal alatti terület szintemelésére. Ugyancsak előbukkant két olyan, a löszfal tövében fakadó forrás, melyet június elején csak két vizenyős csalános terület jelzett, most az is kiderült, hogy ezek kapcsolatban vannak a Nagy-Dunáról lefűződött holtág zsugorodó vízfelületével. És előbukkant a Felső-Öreghegynek nevezett löszfal fenyegető, sötét tömege is az ártéri fák csupasz ágai között, mely nyugat felől lezárja a látóhatárt. 

Mivel a két idei havazás elég súlyt pakolt a nyáron még mellig érő csalánra, hogy az teljesen lefeküdjön földre, a leomlott fő védelmi vonalon keresztül minden további nélkül be lehetett jutni a két elkülönülő morfológiájú részre osztható Krokodil-szigetre. A keresztgáttól északra (ami eredetileg egy T-sarkantyú volt) E viszonylag kicsiny sziget meglehetősen magas és lapos felszínnel rendelkezik, kihangsúlyozva a feltehetően mesterséges kialakítását. Ez a szélesebbik rész, melyet észak felől a régi holtág határol, ez még viszonylag eleven kapcsolatot ápol a főággal, a szeptemberi árvíz jelentős mennyiségű uszadékfát rakott itt le, de a füzesek még nem hódították meg ezt az egyre szűkülő csatornát. Ezzel szemben a keresztgáttól délre eső rész keskeny, gerincét egy fákkal benőtt kőszórás alkotja, melynek belső oldalán már sarjerdőt találunk, miközben a főági oldalon a partfalból kimosott löszbabákkal tarkított sóderzátony terül el, ahol vízimadarak tömegei telelnek. 

A Krokodil-sziget déli csúcsa

Medermaradványban felnőtt sarjerdő, a kőszórás belső oldalán.

A szeptemberi árvíz nyomai az ártéri erőben.

Forrásvízből táplálkozik a keresztgát alatti holtág.

Medermaradvány a keresztgáttól északra és a szeptemberben felhalmozódott hordalék.

Lelapult csalánmező a Krokodil-szigeten

Eltömődő holtmeder a Krokodil-szigettől északra

Előbukkant a Krokodil-sziget magját képező kőszórás

Tél múltával a Krokodil-sziget—hasonlóan az egészséges vegetációval rendelkező dunai szigetekhez—visszanöveszti majd a védelmi mechanizmusait, és újabb fél évre bezárulnak a látogatók elől. 

És így van ez rendjén.  

Továbbolvasáshoz:

• A fiatalon kimúlt földvári Krokodil
• Sziget a földvári csalántengerben

Újra dunai árvíz! - Ez történt a Dunai Szigetek blogon 2024-ben

2024-ben fellélegezhetett a dunai ártér, persze képletesen, hiszen ekkora vízoszlop alatt csak a vízi élőlények lélegeznek, de Dunán levonuló két árhullám, amibe beleértendő a tavaly december végi is, ami nem került bele a tavalyi évértékelőbe mindenképpen jót tett azoknak az öblözeteknek, ahol volt lehetősége az árvíznek szétterülni. A blogon folyamatosan nyomon követtük az árvíz lefolyását, de érdekes mód mégsem ez a 11 éve nem látott jelenség generálta a legnagyobb olvasottságot a Dunai Szigetek blogon.

Krokodil-sziget, Dunaföldvár

2024-ben összesen 53 írás jelent meg a Dunai Szigetek blogon, darabra ugyanannyi mint a megelőző évben, azaz kb. heti egy. Ezek közül egyet Becz Miklós jegyzett, melyben a Somlyó-sziget körülhajózásáról írt képes beszámolót. Annak ellenére, hogy a blogszféra haldoklása folytatódik, 2024-ben nem lehetett panasz az olvasottságra, a statisztikák meglepetésre jelentősen javultak 2023-hoz képest. A legolvasottabb írás meglepetésre egy viszonylag bonyolult geológiai cikk lett, ezek jellemzően rengeteg munkát, utánaolvasást igényelnek és ez általában fordított arányosságban áll az olvasottsággal, de ez most valamiért kivétel lett. A második legolvasottabb írásunk egy nagyon szomorú folyamatról szól, a nyáron lerombolták a Szentendrei-sziget második legidősebb épületét, amiből országos hír lett, a VálaszOnline és a 444 is külön cikkben emlékezett meg a Horányi-csárda sorsáról, ahová a régészek is kivonultak. Továbbra is jellemző, hogy az olvasottság a Facebook kegyétől függ, ez a cég pedig egyre kevésbé szereti azokat akik nem fizetnek, illetve külső linkeket osztanak meg. Márpedig a Dunai Szigetek blog jövőre sem fog sem a TikTokra, sem pedig teljes egészében a Facebookra költözni. A 2024-es év 10 legolvasottabb bejegyzései csökkenő sorrendben ezek voltak, mivel idén 53 bejegyzés íródott, ez gyakorlatilag egyben a Top20%:

1. Hol ér véget a Duna?  3754

2. Végül lerombolták a Horányi csárdát is...  3505

3. Helyzetjelentés és képriport a 2024 szeptemberi Borisz-árvízről  1750

4. Isten veled, Prímás-sziget  1410

5. Az év dunai szigete - 2024  1222

6. Sziasztok, át lehet menni a Homokszigetre?  1096

7. A váci révtől ments meg Uram minket!  804

8. A csépi rév vándorlásának hidrológiai okai  785

9. A sólyomszigeti Rafás Máté legendája  739

10. Senki nem látta meghasadni a Babakáj-sziklát?  675

Árvíz által kirajzolt Ős-Duna-medrek az Ipoly-torkolatban

A blogon megjelent írások mellett 2024-ben is összejött társszerzőként egy földrajzos cikk az aktuális mohácsi csata tanulmánykötetbe, a Temetetlen Mohácsba a Mohácsi-sík természetföldrajzi adottságai, település- és úthálózata a 16. században címmel, ám mivel ebben viszonylag kevés a Duna nincs sok értelme megjelentetni a blogon, ahogy a korábbi írások esetében történt. Különösen örülök, hogy egy dunás cikk megjelenhetett Magyarország legjobb blogján, a Wang folyó versein Veruna asszony utolsó útja címmel, melyet egy Duna-parti kolostor falába beépített 800 éves zsidó sírkő ihletett. Az évezred árvize c. írás eredetileg ide készült volna, de mivel az 1342. évi Magdaléna-árvíz elsősorban a Majna vízgyűjtőjén okozott katasztrofális pusztítást jobbnak láttam a Pangea blogon kitenni. 

Az első fénykép Ada Kaleh szigetéről

Viszonylag jó év volt 2024 a fordítások tekintetében, összesen 10 cikk került fel a Donauinseln blogra tucatnyi verzióban, tíz angol nyelvű cikk mellett elkészült egy francia és egy román nyelvű is, köszönet a fordításért Eric Baude-nak és Gyulai Attilának, valamint a deepl nevű fordító programnak, ami jelentősen megkönnyíti a szövegek nemzetközi elterjedését. 

Végül lerombolták a Horányi-csárdát is...

A meglátogatott szigetek alapján, folyamkilométerre lebontva egy bécsi kirándulás mentette meg az évet, különben ez lett volna a legszűkebb keresztmetszet Esztergom és Dunaföldvár között, különös hangsúllyal a Soroksári-Dunára. A feldolgozott témák földrajzi kiterjedése ennél azonban tágabb, régebbi szigetlátogatások alapján a megírt újabb cikkek Regensburgtól Bárig terjednek, miközben egy mélytengeri kiránduláson a Duna legvégső nyomait kutattuk. Különös hangsúlyt kaptak az elpusztult dunai csárdák, a Horányi szomorú sorsa mellett sikerült tisztázni a budafoki Macskacsárda pontos helyét, illetve elsőként derítettünk fényt arra, hogy ugyanitt két csárda is volt Kutyavilla néven.

A gubacsi zárógát maradványai 1944-ben

2024-ben háromszor annyi szavazat érkezett mint a megelőző évben, ezzel a Soroksári-Dunán található üdülősziget, a Rafás lett az év dunai szigete, a szigetecske történetéről és a névadó Rafás Máté legendájáról külön cikk készült és tervben van egy látogatás is a szigetre 2025-ben. 

Szerencsére a köszönetnyilvánítással mindig bajban vagyok, év elejétől külön papíron kellene számon tartani mindazokat, akik cikket írtak, árvíztáblát találtak, fordítottak, tanulmányokkal, könyvekkel segítettek, terepbejárásra jöttek, lektoráltak, helyreigazítottak, jótanácsot adtak vagy éppen az Élet és Tudomány folyóiratba vettek át itt megjelent írást. Kifejezetten ösztönözzük olvasóinkat, hogy írjanak, ha van kedvük szerzőként vagy fordítóként csatlakozni, hiszen az elmúlt 15 évben csak annyi bizonyosodott be, hogy minél többet tud meg az ember a Dunáról, annyival biztosabb, hogy tulajdonképpen nem tud semmit. 

Folytatjuk 2025-ben is!

Szávoszt-Vass Dániel

Alsógöd

Stadtamhof elszigetelése

IN ENGLISH

1945 nyarán az amerikai hadsereg egy projektje keretében filmes különítmény indult, hogy a háború utáni Németország mindennapjait dokumentálják, nyilván a háborús pusztítás kitüntetett szerepet kapott, de néha egészen érdekes momentumokat is megörökítettek. Az USAAF Special Film Projekt #186 Regensburg környékét dokumentáló légifelvételének elején egy repülő hátuljából északról dél felé haladva madártávlatból látjuk először Stadtamhofot, majd a kőhíd után Regensburgot, és a pályaudvarát ért elképesztő bombázás következményeit. A film elején egy elkerített tavacskában három érdekes pillért látunk, ez a létesítmény Stadtamhof városka dunai szigetté alakításának első mozzanata volt.

A Protzenweiher Brücke alapjai Stadtamhofban, 1945 nyarán 

(Forrás: National Archives and Records Administration (NARA)

Elsőre a tavacska mesterséges létesítménynek tűnik, az emberkéz munkáját kihangsúlyozzák a sehová sem vezető híd félkész pillérei. A helyszín Regensburg régi versenytársa, a Duna északi partján elhelyezkedő, eredetileg Bajorországhoz tartozó Stadtamhof, amelyet csak 1924. április elsején csatoltak közigazgatásilag Regensburg birodalmi városhoz. A kép előterében látható a Stadtamhof tengelyét képző főúttól keletre található, kb. ezer éves ágostonrendi kanonokok St. Mang temploma és a hozzá tartozó nagy méretű kolostor, tőle délre a regensburgi Wöhrd-öket kerülgető Duna, keletre pedig a városnév-adó Regen folyó határolja a városrészt. 

Regensburg látképe képeslapon a Winzeri-dombokról,
a kép középpontjában az Oberer Wöhrd, balra Stadtamhof

Stadtamhof mindig is közvetlenül a Dunához kötődött, ugyanúgy mint Regensburg és kevésbé a mögöttes dombvidéki területhez, amelyet Duna-völgy fölé magasodó steinweg-i Szentháromság templom koronáz meg. Steinweg és Stadtamhof a legújabb korig nem épült egybe, a régi térképeken mindvégig fennmaradt egy széles mező a Regensburg ősi kőhídjához (Steinerne Brücke) vezető stadtamhofi főutca két oldalán. A szövetséges hatalmak légifelvétele idején ez a terület vásártér volt (Dultplatz), ahol városi mulatságokat is tartottak. Ezek a vásárok különösen 1875 óta virágoztak fel, amikor a szomszédos Regensburg polgármestere ezek rendezését megtiltotta, gyakran az egész főutcára kiterjedt Stadtamhofban. Volt a területnek azonban egy régebbi, beszédesebb elnevezése, mely a társadalomföldrajzi névvel szemben utal a környezetre, ahol ez a vásártér annak idején létrejött, és amely nevet a városrendezés a később megépült híd nevében is megőrzött; Protzenweiher, azaz egy olyan vizenyős terület (Weiher), ahol varangyok (Protzen, vagy Brotzen) éldegéltek.  

Még létező erecske Stadtamhoftól északra, egy nyugatra tájolt 1797-es térképen (forrás: mapire.eu)

Geomorfológiai szempontból ez a terület vélhetően eredetileg is egy Duna-ág lehetett, amely az érett középkorra (Hochmittelalter) már feltöltődhetett, ennek régészeti bizonyítékai is előkerültek. Azaz Stadtamhofot a magasártéren, egy lefűződött dunai szigeten alapították, a várost délről a Duna, északról pedig egy mocsaras alacsony ártéri terület határolt. A terület geomorfológiájáról mesél az alábbi kép is, ezt 1970-ben egy dunai árvíz idején fényképezték Stadtamhof főutcáján, melyen észak felé nézünk Steinweg temploma felé (dél felé pedig a regensburgi dóm zárja a látóhatárt). A kép előtere magasabban fekszik, itt kilátszanak a macskakövek, miközben a terület észak felé is lejt. A Protzenweiherről feljegyezték, hogy a dunai árvizek gyakran elborították, és tó formájában viszonylag sokáig megmaradt itt a víz, kitöltve a mélyebben fekvő területeket, telente természetes korcsolyapályaként is funkcionált a terület. Ezek az árvizek komoly fennakadást okoztak a dunai hajóforgalomban, ugyanis a Kőhíd boltívei teljes szelvényében lezárták a folyót, alattuk nem tudtak átkelni a hajósok, miközben a Protzenweiher is le volt zárva keresztben. 

Árvíz Stadtamhofban, kilátás a főutcán észak felé, 1970. (forrás) 

De nem csak a kelet-nyugati irányú forgalom lehetetlenült el az árvizek következtében, hanem az észak-déli is. 1784-ben egy komolyabb dunai árvíznek esett áldozatul a Stadtamhof és Steinweg közötti út, amelyről fontos leszögezni, hogy nem híd volt, hanem téglából felfalazott töltés, bár a helyi köznyelv hídként (Waisenhausbrückl) tartotta számon. Hasonló átkelőkből két régebbinek a maradványait is megtaláltak, amikor 1973 márciusában elkezdték kiásni a Protzenweiher mezőn keresztül az Europa-csatornának (Europakanal) nevezett új hajózási utat. Lehet, hogy korábban létezett itt híd, de annyi bizonyos, hogy az 1146-ban elkészült, legalább két, de inkább három Duna-ágon átívelő Kőhíd építésekor nem tartották szükségesnek, hogy a Protzenweiher-ág fölé is hidat építsenek, elegendőnek tűnt a töltés, amelyen egészen biztos, hogy létezett valamiféle áteresz, hogy a magasabb vízállások le tudjanak vonulni. Ez az áteresz látható a fenti, 1797-es térképszelvényen is. Nem sokkal később ez az áteresz eltűnik a térképekről, ugyanis a napóleoni háborúk során a városfalakkal nem rendelkező Stadtamhof komoly károkat szenvedett, a városka nagy része leégett a francia és osztrák csapatok ágyútüze következtében. A kiégett épületek romjait nem vitték messzire, a közeli Protzenweihert kezdték el feltölteni. Ez az antropogén jellegű "üledék" felhalmozódás vélhetően állandó volt a történelmi korokban, ami háborús időszakokban felgyorsulhatott.  

Stadtamhof 1943-ban. Forrás: GoogleEarth

A 20. századra a dunai hajóforgalom növekedése miatt Regensburg híres-nevezetes kőhídja egyre inkább akadályává vált a folyami közlekedésnek, Regensburg vált a nemzetközi dunai hajózás végső kikötőjévé, ugyanis a teherhajók már nem fértek át a vaskos pillérek között. Azonban a város jelképének számító nyolc évszázados hidat mégsem bonthatták le ilyen prózai indokkal, ezért alternatív nyomvonalat kellett találni a hajók számára. Kapóra jött a Stadtamhof és Steinweg közötti szabad terület, ahol még épületeket sem kellett lerombolni egy új csatorna kedvéért, legfeljebb a vásártérnek kellett új helyet keresni. A csatorna építése már az 1930-as években megkezdődött a Regen folyó felőli kotrással, 1939-1940 között elkészültek az új híd pillérei is, de ezek valamilyen oknál fogva nem a Kőhídra vezető út nyomvonalára kerültek, hanem egy utcányival keletebbre, ahol néhány épületet el kellett volna bontani, azonban ezek 1945-ben még álltak. Az építkezést a második világháború kitörése megakasztotta, de Protzenweiher híd acélszerkezetét 1953-ra sikerült befejezni, azonban a zsilip nem épült ekkor még meg, és a félkész híd 15 éven keresztül kihasználatlanul állt. 

A majdnem elkészült csatorna 1974 júliusában (forrás: Bundesanstalt für Wasserbau)

Az Europakanal újabb első kapavágása 1973 márciusában volt, ezzel párhuzamosan épült nyugatabbra, az Oberer Wöhrd nyugati csúcsánál a regensburgi vízerőmű, melyet a hajózócsatorna elkészülte előtti évben, 1977-ben adtak át. Ennek duzzasztóműve 4,7 méterrel emelte meg a Duna szintjét, a felvízen 21 kilométerre felduzzasztva a folyót. A hajózócsatorna 12 méter széles zsilipje nem tűnik nagynak, de biztosítja a Duna-Majna-Rajna csatorna hajóforgalma számára azt az elkerülő utat, melynek tévén a hajózás kikerülhette végül Regensburgot.

Az Europakanal (balra) és a Duna (jobbra) eltérő szintjei

Stadtamhof városrész fokozatosan veszítette el az átmenő forgalmát, ebben komoly szerepet játszott az 1936-ban átadott Nibelungen híd. 1978. május 3-án hivatalosan is dunai szigetté vált, ahová csak hidakon keresztül lehet eljutni. Összesen hét híd vezet erre a szigetre, de közülük négy gyalogoshíd, és ebbe bele kell érteni a Kőhidat is, ahonnan először 1997-ben kitiltották a személygépjármű-forgalmat, majd a Világörökségi hely elnyerése után a buszokat és a taxikat is 2008. augusztus elsejétől. Ezzel a világtörténelem egyik főutcájából sétálóutca lett, de a döntésben fontos szempont volt, hogy az 1903-1945 között áthaladó villamosforgalom és a nehézgépjárművek komoly kárt tettek a történelmi híd szerkezetében. A Protzenweiher híd azonban felépült a zsilipkamra keleti végében, éppen ott, ahol 1945-ben az amerikaiak lefilmezték az alapjait. A vásárteret 1972 után áttették Stadtamhoftól keletre, jelenleg ez a lebetonozott parkoló teszi ki Stadtamhof-sziget egész nyugati részét.  

Az Europakanal zsilipje Stadtamhofban

Manapság körülbelül 6000-7000 hajó halad keresztül a zsilipen éves szinten. A zsilipkamra keleti végében magasodó torony azonban üres, a zsilipőrök elköltöztek, mivel a rendszert távirányítással működtetik. Ezt a tornyot szimmetrikusan építették, mert mindvégig azzal terveztek, hogy lesz egy második kamra is. De ez végül soha nem valósult meg, és valószínűleg nem is fog, ugyanis a varangyos békák mocsarát azóta a zsilipkamra partjáig beépítették mindkét parton.