2020. április 28., kedd

Egy évtized a váci ártéri tanösvényen

"...Most már mindennek vége
Tündérregénknek vége
Eltünt az árnyerdő éke, lomb virág
Lelkünkben az erdők sűrűje és a lomb..."

Vajda János: Harminc év múlva [részlet]


Legutóbb egy évtizede írtunk a váci ártéri tanösvényről. 10 év elég hosszú idő, ahhoz, hogy a dunai ártéren szemmel látható változások játszódjanak le, még akkor is, ha ez a terület már nincsen közvetlenül kitéve a Duna mederváltozásainak. Laikusok számára a változás leginkább az cölöpökre ácsolt pallók romlásában jelenik meg, miközben az ártéri növényzet szukcessziója és az egykori Duna-meder feltöltődése ennél sokkal érdekesebb téma. Mostani írásunkban mindkettő állapotára kitérünk.

Magyarország egyik legelső tanösvénye 1994 őszén készült el a váci Göncöl Alapítvány és Hollandia kormányának jóvoltából. 510 méter hosszú egyirányú út ez, mely majdnem teljes hosszán a víz felett halad. Azaz 1020 méter hosszú, ha valaki nem tervez ottmaradni a vízben álló végállomáson. Csakhogy ez a víz alattunk nem a Duna vize, hanem a Gombás-pataké, amely elfoglalta a Duna egykori medrét. A Duna nem önként vonult le a terepről, hanem egy emberi beavatkozás késztette erre. Amikor a váci ferences templom alatt felépült a sarkantyú, a sodorvonal távolabb került a balparttól. A sarkantyú alatti terület kezdett feltöltődni, a Gombás-patak torkolata felett erre az ember is rásegített, gyakorlatilag sittel töltötték fel ezt a mederrészt, melybe helyi pletykák szerint felszámolt temetőből származó sírkövek is kerülhettek. 

Rövid időn belül az 1678. folyamkilométer szelvényében a meder 150-200 méterrel szűkült. A Gombás-patak pedig ennyivel lett hosszabb. Torkolata alatt egy-két évtizeden belül zátonyok képződtek, majd ezek rohamosan beerdősültek. Az egykori lapos medret szinte teljesen kitöltötte a Gombás-patak vize, kényelmesen szétterülve. Középvíz felett pedig kiegészül a visszatérő Duna víztömegével. Mondhatnánk rá, hogy ember alkotta táj ez, de senkinek nem jutna ez eszébe a tanösvény pallóin ballagva. Már csak azért sem, mert talán egyetlen bemutató tábla maradt meg az eredeti kilencből. Jelenleg a tanösvény "felújítás alatt" áll, csak saját felelősségre lehet látogatni az ácsolat állapota miatt. 


Van, ahol pallók hiányoznak, néhol a korlát görbült meg kissé, egy helyen kidőlt nyárfa okoz kellemes pillanatokat a hullámvasutak szerelmeseinek. Életveszélyről talán nem beszélhetünk, hiszen amikor járható a tanösvény legfeljebb combig érő vízbe eshetünk bele. Amikor éppen nem a lábunk elé kell nézni feltárul előttünk a vízben tocsogó ártéri erdő, amely minden évszakban más arcát mutatja. 

2020. áprilisában például a világoszöld arcát mutatta, némi szürkével megspékelve a tanösvény vége (közepe) felé. Az "elmúlttízév" legszembeötlőbb változása a nyílt vízfelszínek visszaszorulása mellett a nyílt, lágyszárúakkal benőtt területek beerdősülése volt. Ez egy természetes folyamat, szukcessziónak nevezik, ahol az egyes növénytársulások fokozatosan felváltják egymást, mígnem elérik a végleges állapotot, amelyet klimaxtársulásnak nevezünk. Hogyan kell ezt elképzelni? A Duna medrét felváltja a zátony, a zátonyt benövik a lágyszárúak, majd a csigolyafüzesek, a vízborítás csökken, megjelennek a keményebb fák (nyár majd a tölgy), terjeszkedik az erdő, eltűnnek a nyílt vízfelületek. 

A nyílt vízfelületek eltűnéséért itt a tanösvényen elsősorban a nád a felelős, amely a kilátást is elszabotálja a helyenként 3 méteres magasságával. Pedig ez a nád nem feltétlenül haszontalan itt az ártéren, segít például megszűrni azt a penetráns szagú szennyvizet, amely a közeli szennyvíztisztítóból ömlik az elméletileg nemzeti parki védettség alatt álló ártérre. Mindenesetre a nád jobb megoldás, mint a klórmész kiszórása az ártéri erdő gyanúsan bűzlő tócsáiba, mint az történt e látogatás alkalmával. 

A nádas teljesen benőtte a 10 éve még körös körül vízben álló végső kilátópontot. A távolban még csillogott egy kisebb tó, de újabb 10 év múlva ez már egészen biztosan eltűnik. Meglehet, hogy a tanösvénnyel együtt, amely felújítás nélkül egészen biztosan elveszíti az elemekkel vívott harcot. 

A Gombás-patak.

Kilátás a Duna irányába.

A napsütötte ösvény egyre ritkább látvány lesz...

Április világoszöld árnyalatai. 

2020. április 20., hétfő

Egy elszabotált általmetszés Kölkeden


Kölkedtől keletre a mai napig nyomozható az ártéri erdőben egy nyílegyenes árok. Az ártéren az ilyen formakincs nem túl gyakori. A folyók, így a Duna sem kedvelik a nyílegyenes szakaszokat, ez a szakasz pedig immár kétszáz éve lapul ugyanott, anélkül, hogy a folyó mederváltozásai eltüntették volna. Fennmaradásának prózai oka van; a kölkediek gyakorlatilag elszabotáltak egy folyószabályozási beavatkozást. 

A Mocskosi-átvágás 1803. (forrás)

A történetről a Duna Mappáció térképészei készítettek feljegyzést 1827. decemberében, amikor ezt a környéket térképezték. Mivel az átvágás két térképszelvényen is szerepel két különböző leírásban is készült róla.

 A Sectiók délnyúgodti IIIik sorának 97. és 98. leveleinek Topographiai Leírása:
"A jobb Duna partján több fokok és erek is találtatnak, melyek többnyire a reductionalis [apadó] vízállaskor, de a széles folyás már 8. lábnyi vízkor is, folynak, ’s a vizeit a Kölked elé lévö laposságra kiöntik, a honnan az egész tajra, a Kölkedi és Mohátsi parttal környékeztetett szántóföldekig, az Kölkedi és Mohátsi Intravillanumok [beltelkek] és a Duna közt egészen a 101k Sectióba elterűlnek. – Itt egy ásás is szemléltetik, mey által ez előtt 5. esztendővel a Dunának egy általmetszést arányoztak. Most az egészen elhagyatott állapotba van, és itt tsak az jegyeztetik felöle hogy az ásás idejébe, annak torka elött egy nagy zátony vólt, melynek már most híre sintsen, sőt a sebje a víznek éppen mellette eltakarodik."

Az átvágások 1837-ben (forrás)

A Sectiók délnyúgodti III Sora 101. és 102. leveleinek Topographiai Leírása:
"Nem anyira az ilyetén károknak eltávoztatása, mint a hajókázásnak könyebb és a Duna alsóbb általvágásának helyesebb vólta miatt végbe vitetett az 98k Tábla leírásába már említett ásás. – Előre is látni volt, hogy azon általmetszés, mivel a serpentina [kanyarulat] tsak kevéssel hoszszabb ezen ductusnál [vezérároknál], ha tsak különös gond és munka reá nem fordíttatik, kívánt előmenetelü nem lesz. A Kölkediek mindég ellenére vóltak, mivel a rétjeik ’s így a határjok is eldaraboltatott; a Mohátsiak pedig az Uraságtól, kinek abba nyeresége nintsen, nem ösztönöztetvén az új szülöttet ápolgatás nélkül hagytak. Megrakódott tehat az új Duna torka tökékkel, vagy két helyen a széles folyástól be is iszapoltatott; a Kölkediek ezt latván, minekutánna a magok részére kihozták vólna a Belyei Uradalmi Geometrát [földmérőt], ki szalmát öszveköttetvén azt a Dunán leeresztette ’s kihozta, hogy arra soha se fog folyni a Duna, az Urasághoz, a volt Pétsi Püspökhöz folyamodtak, hogy mivel már semmi sem lesz az új Dunából, engedne meg nékik, hogy azt általtölthessék ’s szénájokat haza takaríthassák. Igy történt annak végefelé két helyen való eltöltése, ’s annyi sok munka ’s igyekezet füstbe ment. Mondják ugyan, hogy azólta egy Deputatio [kiküldött] Királyi Commissarius [biztos] Elölülése alatt tartatott vólna ez iránt, mely a Vármegye Geometráját a ki a projectumot [tervet] kidolgozta, megdorgálta vólna."

Tervek a Béda és a Bok átvágására 1803. (forrás)

A leírás szerint az átvágás 1822-ben készült. Azonban a tervek már 1803-ban készen álltak, méghozzá két verzió is létezett a Mohács alatti szakasz megregulázására. Az egyik terv szerint Mohács alatt mocskosi kanyarulatot egy egyenessel összekötötték volna a Gérecháttal szemközti kanyarulattal. Ez a megoldás a Bédát és a Bokot egyben csatolta volna át a Dunántúlhoz. Végül a második megoldás valósult meg, ez három átvágással számolt, melyek közül mindegyik más időben valósult meg és más eredményt is hozott. Az alábbi, 1853-as Duna-szabályozási vázlat szerint először 1810-ben Verpolyánál átvágták a Bokot, aztán 1819-ben átvágták a mocskosi kanyarulatot, végül a következő évben levágták Sirinánál a Bédát. Dr. Erdősi Ferenc (1977) kutatásai szerint a forgói (mocskosi) kanyarulatot 1821-ben a bokit pedig 1814-ben vágták át.

A Duna Kölked alatt 1853-ban (forrás)

Egy ilyen kanyarulat-átmetszést nem úgy kell elképzelni, hogy a kubikosok teljes szélességben kiásták a medret a folyónak, hanem csak egy 9-18 méter széles vezérárkot ástak, amit a lezúduló víz a saját erejéből szélesített ki. Az Ásott-Dunának nevezett 1,5 km hosszú árok azonban nem fejlődhetett ki főmederré, vízrajzi (alig volt hosszabb a kanyarulat, mint az átvágás) és anyagi (a kölkediek elvesztették volna a földjeiket) okok miatt. Lejjebb a Sirina-átmetszés sikeresebb volt, azonban a felette megmaradt, sőt folyásirányban továbbfejlődő mocskosi kanyarulat miatt újból elfajult, létrehozva a manapság Belső-Bédaként ismert holtágat. Ezt 1895-1897 között újból átmetszették. A verpolyai átvágás azonban sikerült, itt a főmeder kialakult és nem volt szükség későbbi beavatkozásra.

Később püspöki engedéllyel az Ásott-Dunát a kölkediek két helyen is betemették, ahol utat vezettek kereszül az átmetszésen túli földjeikhez, örökre megpecsételve ennek a halva született folyószabályozási műnek a sorsát. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:
  • Dr. Erdősi Ferenc: A társadalmi hatások értékelése a délkelet-dunántúli vizek példáján. Földrajzi értesítő, 1977.

2020. április 15., szerda

Elhalasztott fotópályázat


A Duna színei Pozsonyban (forrás)

Kedves olvasóink!

Idén tavasszal rendhagyó módon elhalasztjuk a Dunai Szigetek fotópályázatot. A jelenlegi járványveszély miatt javasoljuk, hogy ha valaki a Dunára készült volna fotózni, inkább várjon egy kicsit, mondjuk őszig. 

Valamikor szeptemberben, októberben mindenképpen szeretnénk megtartani a fotópályázatot, melynek címe idén 

Dunai színek 

lesz. Amennyiben mégis sikerül lejutni a Dunára fotózni, érdemes a tájat már ezen a szűrőn keresztül fotózni, hogy már meglegyen a megfelelő cím (és szín) a képnek. A részletekről külön bejegyzés készül majd az ősszel! Ebben olvashatnak majd a díjazásról is, főként dunás könyvekre lehet számítani, olyanokra, melyek ugyancsak idén jelentek volna meg, de a járvány miatt halasztódott a kiadásuk.

Mindenki vigyázzon magára addig is!

Szávoszt-Vass Dániel


2020. április 7., kedd

Lajos király elmosott országútja


Mohács felett a Duna egy derékszögű kanyarulatot ír le. Ebben a kanyarulatban éri el a  folyó a Dunakanyar alatti szakasz legnyugatabbi pontját, amely a hosszúsági kör szerint az Esztergomtól nyugatra elhelyezkedő Táti-szigetekkel van egy vonalban. A kanyarulat kialakulásában szerepet játszott egy holocén süllyedék, valamint a Mohácsi-Duna-ág megnövekedett vízhozama. A XIX. században felgyorsuló kanyarulatfejlődés alaposan átalakította a tájat, sőt egy jelentős középkori országutat is alámosott. 

Mohácsi párhuzamosok: út és meder, nyugatra tájolva (mapire.eu)

Miközben három éve két eltűnt mohácsi sziget után nyomoztunk a XVIII. század végi térképeken olyan részletek bújtak meg, melyek az idei Túllépni a Csele-patakon c. írás után nyertek értelmet. Tulajdonképpen két vonalról van szó. Kezdjük a hosszabbal!

A budai országút

Mohács északi részén, a jelenkori vasútállomástól északra—ahol a Budapesti út Kossuth Lajos úttá törik meg—egészen az újkorig egy sugárirányú közlekedési csomópont állt fenn. Öt út találkozott itt, kettő délről, Mohácsról, három pedig északról érkezett. Közülük már csak a fent említett kettő létezik, egyet beépítettek, egyet a vasútállomás szakított meg, egyet pedig a Duna mosott el. Mostani bejegyzésünk ez utóbbiról szól. 

Mohács jelentősége a XV. századtól növekedett meg, a pécsi püspök birtokközpontja volt, ezt részben annak a stratégiai helyzetnek köszönhette, hogy egy hosszú szakaszon keresztül csak itt nyílt lehetősége megtelepedni az embernek a folyóparton. Tőle északra egy meredek partfal, délre pedig a kiszélesedő ártér akadályozta ezt meg. Adott volt egy fontos észak-déli útvonal, valamint egy folyami kikötőhely. Ez a két pont azonban nem pont Mohácson találkozott, ugyanis a Buda-Eszék út nem érintette a mezővárost, hanem tőle körülbelül 1 kilométerre nyugatra húzódott. Ez az út a Vizslaki-Duna partján emelkedő Törökdombtól közel nyílegyenesen haladt a már említett kereszteződésig, ahol kissé megtört és északi irányban haladt a Csele-patak hídjáig, melyet jobb kéz felől ért el. Itt csatlakozott be a Majs, Nagynyárád és Lánycsók felől érkező útba, amely félkörívben kísérte a Duna legnyugatabbi magaspartját. Ezt az utat ma már búvárruha nélkül nem is tudnánk bejárni, elmosta a Duna.

Az alámosott Budára vezető út. Keletre tájolva, 1816-ban (forrás)

Az elmosódásról már az 1770-es évektől kezdve léteznek feljegyzések. 1810-ben a mohácsi lakosok kérik a vármegyét, hogy kihasználva a Duna rendkívüli alacsony vízállását, építsenek partvédelmi műveket földjeik védelmére, de egészen 1821-ig kellett várniuk, hogy a Csele-patak és a mohácsi Sóház között felépüljön a vesszőnyalábokból készült sarkantyú-sorozat. A Duna erejét mi sem tanúsítja jobban, mint az a feljegyzés, amely a következő évben már múlt időben beszél a sarkantyúkról. Ekkor a Duna már csak 3 méternyire volt a Postaút töltésétől. 1823. augusztus első napjaiban aztán megtörtént az átszakadás; az utazók kénytelenek voltak a szántóföldön kerülni 230 öl hosszú távon. Mivel a források nem jelölnek meg egyetlen konkrét eseményt az átszakadás okaként feltételezhetjük, hogy a Duna középvízállása és nem árvize okozta a partomlást. Habár a Mohács városában komoly károkat (180 összedőlt, 320 megrongálódott ház az 1100-ból) okozó 1838-as jeges árvíz potenciálisan tovább ronthatta a helyzetet, felgyorsítva az eróziót. 1852-ben a kataszteri térkép már elmosott útként ábrázolja, 1861-ben pedig már megtekinthetjük a további partelmosódás megakadályozása érdekében készített terveket. Végül az 1880-as évekre sikerül a homorú partszakaszt terméskő-szórással stabilizálni.

Az országút közvetlenül az átszakadás előtt. (forrás)

Az útszakasz eredeti hossza az ötös kereszteződéstől a Csele-patak hídjáig 2900 méter volt, jelenkori magasságadatok szerint kilométerenként átlagosan 1,7 métert emelkedett, azaz viszonylag sík terepen haladt nyílegyenesen. Ez az ármentes, sík terep a Mohácsi vízmérce 0 pontja felett 9-14 méterrel terült el. Ezen a szakaszon a Csele-patak torkolata és Mohács között alámosott partja függőlegesen szakadt le a Dunára, itt gyakorlatilag nem is beszélhetünk ártérről.

A Mohácsot félhold alakban körülölelő térszínt Pécsi Márton II/a teraszként azonosította, tehát valamikor a pleisztocén utolsó, würm eljegesedése idején jött létre. Mivel a terasz anyagát később belepő nem típusos löszbe helyenként folyami homok települt, ezért elképzelhető, hogy a terasz valamivel fiatalabb, óholocén korú is lehet.  

Azt tehát láttuk, hogy a Budára vezető postaút töltése 1823 augusztusában szakadt át. Az utazók azonban továbbra is ragaszkodtak ehhez az útvonalhoz, egy ideig próbáltak a szántóföldeken kikerülni a szakadást, de a további omlások miatt a főút átkerült egy másik, biztonságosabb "sugárra", a jelenlegi Budapesti útra. Ez némi kitérőt jelentett; a háromszög két befogója 1 kilométerrel volt hosszabb az átfogónál.

De mekkora volt az elmosódás mértéke? Szerencsére mérhető, hogy körülbelül mekkora földterület vált a Duna martalékává. Összesen 1,7 kilométeres útszakasz semmisült meg, van olyan pontja az egykori útnak, amely 140 méterre van már a Duna medrében. A partél köríve és az egykori út húrja közé eső terület 16,5 hektárra tehető. Az úttól keletre eső terület még ehhez jönne hozzá, de ennek a fokozatosan csökkenő területnek a meghatározása bizonytalan. A pusztulással párhuzamosan rövidült a Csele-patak torkolati hossza.

Érdekes leírást közöl Hans Dernschwam az 1550-es évekből; feljegyzése szerint még egy mérföldnyi (~8 km) utat tett meg a patak mellett Mohácstól Szekcső felé. Érdemes ezt az adatot fenntartással kezelni, hiszen ez azt jelentené, hogy a Csele-patak torkolata Mohács alatt volt. Mindenesetre a torkolat akkoriban jóval közelebb lehetett Mohácshoz. Ugyanakkor meghökkentő olvasni, hogy 1550-ben nem a Duna, hanem a Csele-patak medre kísérte a hídhoz vezető országutat. (Sajnos Dernschwam nem teszi hozzá, hogy melyik oldalról...)

Közben a szemközti parton feltöltődés zajlott, ennek révén jött létre a Szabadság-sziget. 

A Csele-patak részben elmosódott torkolata
 és a Cselepatak utca 1865 körül. (forrás)

Az egykori országútnak közel 600 méteres szakasza még bejárható. Mostanában Cselepatak utcának hívják, ami valljuk meg jelentős rangbéli visszalépés a középkori állapotokhoz képest. A Csele-patak hídjánál lévő emlékműtől indul dél felé, majd beleveszik a szántóföldekbe.

Nem véletlen, hogy a mohácsi csatával kapcsolatban rendre előkerül a Csele-patak, hiszen egy fontos közlekedési csomópont volt, ahol a Mohácsi teraszos sík feltárult az ide érkezők, valamint összezárult az észak felé tartó utazók előtt.

Azonban van néhány jel arra vonatkozóan, hogy nem ez volt az egyetlen fontos út, melyet a Duna ezen a szakaszon elmosott a történelem során.

A Dunában elvesző töltés nyomvonala 1778-ban. (forrás)

A limes út (ripa út)

Mohács városától északra legalább két XVIII. századi térkép jelöl egy sáncot, vagy töltést (a kezdőképen: Alte Verschanzung). Ez a töltés látszólag a semmibe vezet, az egykori téglagyár felett érte el a Dunát majd váratlanul elvégződött. Hacsak nem szándékosan építették így, nem tévedhetünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a keleti része a Duna martalékává vált. Viszonylag pontatlanok a XVIII. századi térképek a területről—különösen az I. kat. felmérés—, de úgy tűnik a töltés iránya szinte pontosan egyezik a mohácsi Kossuth Lajos út (korábban: a sváb telepesekről elnevezett Német utca) vonalával. A mohácsi Kossuth Lajos út nyomvonala pedig megegyezik az Eszék felé haladó út nyomvonalával, eltekintve a törökdombi enyhe megtöréstől. 

Elképzelhető, hogy ez a sánc a középkori, vagy oszmán-kori Mohács védműveihez tartozott? Nem valószínű. Márpedig a már fent ismertetett ok miatt; ekkoriban Mohács nem terjedt ki ilyen messzire nyugatra. Palánkját a Dunából táplált vizesárok övezte, ez a török erőd valahol a mai révállomás közelében lehetett. Körülötte külvárosok terültek el, vallási és etnikai alapon elkülönülve, de a település nyugati széle is legalább fél kilométernyire volt a sáncoktól. 

Hacsak azóta nem semmisült meg teljesen a beépítések miatt, valószínűleg csak régészeti módszerekkel lehetne feltárni ezt a sáncot. Ennek hiányában feltételezhetjük, hogy ez a sánc nem lehetett más, mint a Lugiót (Dunaszekcső) Antiummal (Kölked-Várdomb) összekötő ókori római katonai út egy szakasza. Melynek tekintélyes részét jóval a budai országút pusztulása előtt ugyancsak elmoshatta a Mohács feletti Duna kanyarulat, keletebbi fekvéséből adódóan.

Az elmosott középkori és a római út feltételezett nyomvonala. 

Sík terepen a rómaiak nem sokat teketóriáztak; a lehető legrövidebb, nyílegyenes nyomvonalon, ármentes térszínen építették meg az utakat, azaz nem lett volna értelme a mohácsi vasútállomás asztallap simaságú területén beiktatni egy töréspontot. Ha a Dunán keresztül meghosszabbítjuk a Törökdombtól induló szakaszt, az ugyancsak az 56-os útba kötött volna be valahol a Csele-patak felett. Ez a nyílegyenes nyomvonal hipotézis csupán, futását befolyásolhatta az ókori Csele-patak valamivel hosszabb síkvidéki szakasza, ahol a korabeli torkolat közelében egy felette átívelő római híd (talán egy őrtoronnyal megerősítve) okozhatott törést északkeletibb irányba. Ezt csak egy módon lehetne igazolni, ha esetleg sikerülne megtalálni Bár környékén az 56-os útról délnyugat (azaz a Duna felé) felé letérő, egykori limes út rövidke maradványait.


Konklúzió


  • A Mohács és a Csele-patak torkolata közötti középkori út 1823 augusztusában mosódott alá. Amennyiben feltételezzük, hogy az ókor vége óta kisebb vízhozam vonult le a Mohácsi-Dunán, mint a Baracskai-ágban, a nyugati part alámosódásának üteme az 1820-as, Báta feletti gyűrűsháji átvágás után rendkívüli mértékben felgyorsulhatott. (Fontos hozzátenni, hogy a  korabeli térképek szerint a Mohácsi-ág főág volt már a beavatkozás időpontjában.) A partbiztosítás megépüléséig, évtizedeken keresztül akadálytalanul pusztulhatott a homorú partél, de ebből az ütemből nem lehet következtetést levonni a korábbi partpusztulás ütemére. 
  • Amennyiben a Mohács feletti XVIII. századi térképeken ábrázolt sánc valóban a limes út maradványa, és abból kiindulva, hogy a rómaiak nem mocsaras ártéren, fokok között építették a stratégiai fontosságú katonai utakat, feltételezhetjük, hogy a Duna folyamatosan az ármentes II/a terasz löszös-homokos anyagát pusztította, megakadályozva ezzel a jobbparti ártéri szintek létrejöttét. 
  • Ha a Duna már az ókori limesutat is elmosta, feltételezhető, hogy a Mohács és a Csele-patak mai torkolata közötti sodorvonala mindvégig a nyugati part tövében haladt, az ókor vége óta folyamatosan elszállítva a partomlással belekerülő hordalékot és minden egyebet. Ez a hordalék Mohács alatt ülepedett ki jelentős mennyiségű anyagot szolgáltatva a  szigetképződéshez.
  • Az elmosódás hatására a Csele-patak síkvidéki szakasza kilométerekkel is megrövidülhetett, de arra vonatkozóan, hogy ez az elmosódott szakasz milyen jellegű (ártéren elmocsarasodott, malmok által elmocsarasított ill. a maihoz hasonló torkolat) volt csak közvetett bizonyítékok állnak rendelkezésre. Ezek alapján leginkább az feltételezhető, hogy torkolati szakasza a maihoz hasonló jelleggel bírt.
  • A limesút feltételezett elmosódása után a középkori budai országút már egy ugyanolyan áthelyezett szakasz lehetett, mint napjainkban a Mohácsot észak felé elhagyó Budapesti út. Pusztulásának ideje bizonytalan és mivel a területet teljes egészében felülírta a Duna kanyarulatfejlődése, ez nem is valószínű, hogy valaha kiderül.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...