2022. január 26., szerda

Inge Morath Dunája

„Utazni erkölcstelen, mert

az utazás a tér áttörésére a

térben irányul.“

/Otto Weininger/

Írta: Ercsey Dániel

„Hier entspringt die Donau“, itt ered a Duna, legalábbis ez áll a táblán a donaueschingeni Fürstenberg parkban. A város lakói ragaszkodnak a törvény betűjéhez, hivatalosan is a helyi kastélyparkban a felszínre bukkanó forrás a Duna, már Tiberius császár kora óta. Nehezíti a helyzetet, hogy a városka határában folyik össze két folyócska, a Brigach és a Breg és ha hivatalosan innen nevezzük a folyót Dunának, vagyis az összefolyástól, akkor filozófiailag vagy mindkettő a Duna, vagy legalább az egyikük. A földrajztudósok szerint az, amelyik hosszabb utat tesz meg a forrásától, vagyis a Breg. Rossznyelvek szerint, amelyre Claudio Magris, ez a csapongó gondolatokkal megáldott kései humanista is ráerősített, a Breg pedig egy csöpögő vízcsapból, vagy egy ereszcsatornából ered. Magris könyvére, mely a sokatmondó Duna címet viseli, így válaszolt Esterházy Péter: „Nyilván könnyen képviselhető tézis volna, hogy a Duna nincsen is, Breg van és Brigach! Így a Duna egy fikció. Költészet. Ha száz métert följebb sétálok, már indul is a kis Elz a Rajna felé, Rajna apó felé. A Duna egy szonett, beszédmód, diskurzus. Én az Elzet nézem, ezt most Önnek megvallom.“ /Hahn-Hahn grófnő pillantása/ A Duna azonban nagyon is létezik és nem érdekli, hogy ki, mit gondol a forrásáról.

Deutschland, Donaueschingen. 1995.

Az első fotón Inge Morath mintha állást foglalna a hivatalos verzió mellett. A kastélykertben található díszes medencében, ami tulajdonképpen a hivatalos forrás foglalata, az azt körülvevő fák mellett a forrást övező faragott kőkorlát is tükröződik. Az elmosódottság, a kontúrok egymásba csúszása illetve a korlátra támaszkodó alakok időtlenséget sugallnak, egy hosszú utazás kezdetét jelenthetik. Ha Morath állást is foglalt a kérdésben, ez nem hatotta meg a furtwangenieket, a városka lakóit ahol a Breg folyócska ered. Emlékezetes marad a nap, amikor a furtwangeni polgármester a legnagyobb megvetéssel öntött bele egy pohárral a Breg vizéből a donaueschingeni forrásba.

Österreich. Schloss Persenbeug. 1993. Der Brunnen mit der Statue einer badenden Mutter im Schloßpark ist einer Lieblingsplätze des jetzigen Schloßherrn. Erzherzog Dr. Michael Salvator Habsburg-Lothringen und seiner Gattin.

 A következő kép elsősorban a hangulatával fogja meg a szemlélőt. A kép kétharmadát szinte teljesen kitöltő szoborkompozíció egy fürdő anyát ábrázol gyermekével, mindketten meztelenek, az anya derekán, hátulról látjuk, egy kötény van összefűzve. A háttérben fák, minden bizonnyal egy park, illetve egy karöltve közeledő pár, a férfin kalap, a nőnél esernyő. A szobor alakjain megcsillan az esőben lecsorduló víz. A kép pikantériáját a leírás adja, amelyből kiderül, hogy a pár nem más mint Dr. Michael Salvator Habsburg-Lothringen és a felesége, a persenbeugi kastélyuk kertjében. Innen csak egy ugrás Artstetten, ahol a kegyvesztett Ferenc Ferdinándot és feleségét eltemették a szarajevói merénylet után. Azért ott, mert Zsófia csak grófnő volt, tehát nem nyugodhatott a Habsburgok császári kriptájában, sőt, a Hofburgban sem lakhatott a férjével, ellentétben annak öccsével, a „szép Ottóval“, aki, ha hihetünk a történeteknek, előszeretettel jelent meg anyaszült meztelenül a Hotel Sacherban, csak a kard és a derékszíj volt rajta. Inge Morath fotója meghittséget sugall, a témaválasztás viszont éles ellentétben áll a Habsburgok politikai karrierjével, mely legalább annyira megtestesítette Közép-Európát (ha nem ez hozta létre!), mint maga a Duna, amely mellett ez a kastély is található.

A fotón a párából, vagy méginkább a gyárkémények füstjéből bukkan elő a méltóságteljes Duna. A kép három jól elkülöníthető részre osztható, a felső vízszintesen leválasztott rész az ég, az alsó kétharmad maga a folyó, amit egy átló húz keresztbe, a part. A szárazföldön gyerekeket látunk, az egyikük éppen nekifutásból a vízbe ugrik, ez mozgalmasságot kölcsönöz a fotónak. A part - a leírásból kiderül, hogy Szendrő várának romjai - kopár, köves, poros, dísztelen. A távolban látható gyárak indusztriális  környezetet és szennyezett folyót sugallnak. A fotó elkészítésének idején még nem épült meg a Vaskapu Erőmű, így az eredeti medrében és magasságában folyt a Duna. Még létezett Ada Kaleh szigete is jó 100 kilométerrel lejjebb, ahol a török kávéházak forgataga jól megfért Bicsérdy Béla táplálkozáskutató vegetáriánus életmódjával és az Orsováról a szigetre irányuló turizmussal.

Jugoslawien. Die Donau bei Smederevo. 1958. Kinder spielen auf den Ruinen der Festungsmauer

 A következő kép nagyszebeni szász lányokat ábrázol, jellegzetes népviseletükben, egyikükön menyasszonyi korona jelzi a friss eljegyzés tényét. A három lány a kép előterében különböző dolgokat sugall. A középső, a menyasszony elmereng a távolba, talán éppen a közelgő esküvőjére gondol. A  jobbján álló szőke lány bátorítólag nyúl a menyasszony keze után, közben viszont a kamerába tekint, amivel bevonja a nézőt a jelenetbe. A mozgást a fasor keretezte úton közeledő ökrösszekér és a vasvillát a vállán hordó parasztasszony képviseli, akire a három lány közül a bal oldali éppen hátratekint, kijelölve ezzel az egyik lehetséges fókuszpontot a tekintetünknek. Inge Morath, aki maga is egy évig tanult a bukaresti egyetemen és ebben az egy évben németre fordította több román író novelláit, valószínűleg ismerte Erwin Wittstock-ot, Nagyszeben híres szülöttét, vagy ha nem is, hát olvashatta a három évvel korábban Bukarestben kiadott Siebenbürgische Novellen und Erzählungen című könyvét, amiben élvezetes leírását adta a szászok lakta vidékeknek. A nyolcvanas években a fia már ezt írja versében: „A hervadót, azt vegyük komolyan.“ A romániai német irodalom nem elszigetelt peremvidék, gondoljunk csak Herta Müllerre, hanem, ahogy Magris írta a Dunában, „egy haldokló test intellektuálisan sokoldalú és differenciált agyközpontja“.

Rumänien. Siebenbürgen. 1958. Ein frisch verlobtes Mädchen, feierlich angezogen, mit Brautkrone, geht mit zwei Freundinnen von Haus zu Haus, um das große Ereignis anzukündigen. Ihr Gesicht erinnerte mich an eines, das ich in dem spätgotischen geschnitzten Chorgestühl des Ulmer Doms gesehen hatte - einer der Städte, von denen ihre Vorfahren die Donau hinunter ausgezogen sein könnten.

 A páros kép másik részén mintha megelevenedne Ferdinand Thran rendkívül részletes munkájának egyik alakja az ulmi dómból, ami nem is csoda, hiszen ott készült a kép. A menyasszonyi párta azonos a nagyszebeni német lány koronájával, csak éppen 400 évvel korábban készült a gótikus fa szobor. Amikor az 1700-as években a németek Ulmban hajóra ültek, hogy skatulyáikon meghódítsák Közép-Európát, talán maguk sem gondolták, hogy hagyományaik az új világban maradnak fent a legtovább. Mára azonban mindez végérvényesen eltűnni látszik. A szocialista Románia fejpénzért cserébe kiárusította német polgárait, Magyarországról és a Felvidékről pedig jórészt kitelepítették őket. A georgiai német kolónia sorsa még szomorúbban alakult. (Tbiliszinek vannak utcái, ahol mintha Kaposvár egykori sváb negyedében sétálnánk.) Sztálin az egész városnegyedet lágerekbe hurcoltatta, ott pusztultak mindannyian. A bánáti svábok és részben az erdélyi szászok is a Dunán érkeztek Közép-Európába és szerencséjük volt, ha ott is távozhattak.

 Az Al-Duna nem is ugyanaz a folyó. Valamikor régen máshogy is hívták, a Vaskapu zúgói alatt új folyó kezdődött. Ez volt az Ister. Lomhán szétterül, kikötőiről olyan legendák kacsintanak ránk, mint az aranygyapjú és az Argonauták. A delta egykor maga volt a járhatatlan vízivilág, de ma, a szabályozások után sem áll messze ettől. Megint Magris jut az eszembe a fényképre nézve: „a hajó úgy kóborol a folyóágakon, mint egy állat“. A képről szinte érezzük a tenger felől örökké fújó sós szelet, az esőcseppeket az arcunkon, a hideg miatt elgémberedett ujjainkat. A fotó alsó felében a motorcsónak vezetője a plexi mögül nézi a hegymenetben közlekedő Tusnad nevű teherszállítót. A nagy hajó orra túrja a vizet, a test többsége elmosódik a vizes üveg mögött. A Sulina ágban ez a hajó minket kicsit képzeletben Erdélybe is repít.

Rumänien. Sulina-kanal. 1994. Vorbeifahrende Frachter „bedrohen“ unsere Schaluppe.

 Az utolsó fotón a Razim tó látható, sós vize ma már beltenger, de a bizánciak idejében még egykori partján kikötővárosok voltak, sziklaszirtjeit görög erődítmények vigyázták. Később genovai kereskedők telepedtek meg a partokon, a XIV. században pedig Antonio di Ponzo szőnyegekről, sóról, borról és tizenkét esztendős rabszolgalányokról vezetett könyvelést. Hol vannak már a régi szép idők, amikor Niccolo Barsi feljegyezte, hogy naponta kétezer tokhalat fogtak ki a vízből? A delta lakói, a hosszú szakállukkal pátriárkákra emlékeztető lipovnánok ma is a halászatból próbálnak megélni, egyre kevesebb sikerrel. A fotón éppen egy halászatból visszatérő bárka látszik, kialakítása és vitorlázata nem sokat változott a XVII. század óta. A teret sréhen kettéosztja a beltengerbe ömlő csatorna, a bal alsó háromszögben szamárkordé várja a csatornában a napi nagymosást végző asszonyokat. 

Rumänien. Razim See. 1958. Die Frauen waschen in einem Seitenkanal, die Männer haben den Tag fischend auf dem Riesensee verbracht, nun haben sie auf ihrem Kutter Segel gesetzt, um die Heimkehr zu beschleunigen. 

 Hol végződik tehát a Duna? Itt, ezen a képen, ahogy Inge Morath láttatja? Hiszen éppen olyan nehéz elmondani, hol ér véget, mint azt, hogy hol kezdődik! A probléma filozofikus természetű, a Duna ugyanis a deltában mindenütt ott van. Hérodotosz és Sztrabón hét torkolatot számoltak meg, akárcsak Plinius. Hierostomum, avagy a szent torkolat, Narcostomum a rest torkolat, Calostomum a szép, Pseudostomum a hamis, Boreostomum az északi, Stenostomum a szűk és Spirostomum a tekervényes torkolat. Vajon Ovidiusnak, aki a mai Konstancában fejezte be száműzött életét, melyik lehetett a kedvence? Inge Morath a képeivel képzeletbeli utazásra hív minket és még csak a fotelből sem kikelnünk, hogy vele tartsunk, így Weininger is jól lakik és a káposzta is megmarad. A fényképész személyén túl pedig a kötőszövet a Duna, Európa legnagyobb folyója, a mítoszok vízi országútja.


Inge Morath (1923, Graz - 2002, New York) a XX. század egyik legnagyobb hatású fotográfusa. Párizsban kezdett dolgozni az ötvenes években a Magnum fotóügynökség munkatársaként, Robert Capa meghívására. Morath osztrák származású volt és a Duna szerelmese. Többször végigkövette a folyót, a képeiből 1995-ben jelent meg Donau című fotóalbuma. A halálát követően nyolc Inge Morath díjas fényképész életre hívta a Danube Revisited projektet, amelyben során 2014 nyarán egy 7,5 tonnás kamionban kialakított mobil fotógalériával végigjárták a Duna menti országokat: a Fekete-erdőtől kezdve egészen a Fekete-tengerig. Az utazásukat maguk is dokumentálták, emellett pedig az útba eső városokban vetítéseket tartottak. A fotográfusnők a Danube Revisited – The Inge Morath Truck Projecttel és a kiállítással Inge Morath munkássága előtt tisztelegtek.

 


Az írásban szereplő képek Inge Morath: Donau c. fotóalbumban jelentek meg, 1995-ben. A német nyelvű képaláírások ugyancsak ebből a kötetből származnak. (Edition Fotohof im Otto Müller Verlag)

2022. január 16., vasárnap

Piri admirális térképe a Duna-deltáról


Abban az évben, amikor Nándorfehérvárt végül elfoglalták a törökök, de még öt év volt hátra a mohácsi csatáig, elkészült az Oszmán Birodalom első ismert földrajzkönyve. Hadzsi Muhiddin Piriismertebb nevén Piri reisz—portolán térképekből álló atlaszának egyik lapja tartalmazza a Duna-delta környékét is. A maga nemében gyönyörű térkép érdekessége, hogy a ma ismert három Duna-ág helyett ötöt ábrázol. 

A Fekete-tenger nyugati medencéje a XVII. század közepén (forrás)

Mostani bejegyzésünk feleleveníti a régi kapcsolatot a Pangea bloggal. Piri reisz Tengerek Könyve című műve ugyanis ott kapott egy önálló bejegyzést, hiszen geográfiai-kartográfiai szempontból ez egy gyönyörűen kivitelezett atlasz, amely már a maga korában is a legteljesebb és legkorszerűbb térképgyűjtemény volt, ráadásul minden szempontból átfogó képet ad a Földközi-tenger vidékéről. Ebben a bejegyzésben kizárólag a Dunáról lesz szó. 

A Duna-deltát ábrázoló térképlap a kora újkori állapotokat ábrázolja, akkor keletkezett, amikor Piri reisz nagybátyja halála után Gallipoliba visszatérve elkezdte rendezni az addigi tengeri útjai során összegyűjtött tapasztalatokat és feljegyzéseket. A Tengerek Könyve (Kitâb-ı Bahriye) c. műve 1521-ben készült el, majd ezt követte egy bővebb kiadást is, amit 1526-ban bemutathatott I. Szulejmán szultánnak, mint a korabeli Oszmán hajózás, geográfia és térképészet összefoglaló művét. Ennek a nagyszabású műnek utolsó három lapjából kettőn szerepel a Duna-delta. Hátulról a harmadik portolán térkép ábrázolja részletesebben a Fekete-tenger nyugati medencéjét a Duna-deltával. Az utolsó előtti térképlapon pedig az egész Fekete-tenger látható, immár részletes névanyaggal. Elképzelhető, hogy a Fekete-tenger, valamint az utolsó oldalon szereplő Kaszpi-tenger későbbi betoldás, hiszen sokkal részletesebb információt nyújtanak a tengerészek számára, mint a nagyobb méretarányú Duna-deltát ábrázoló portolán. 

A portolánok tipikusan hajósoknak készült térképek, a szárazföldről gyakorlati szempontból csak annyit árulnak el, amire a hajósoknak feltétlenül szüksége volt. Jellemzőjük a szélrózsa és a belőlük kiinduló 32 irányvonal, melyek közül az északi irányt jelölték, emellett nem volt kitüntetett irány, ugyanis ezeket a térképeket használat közben forgatták. A portolánokon részletesen ábrázolták a tengerek jellegzetes tereppontjait; a part vonalát, rajta a kikötőket, folyótorkolatokat, lagúnákat, a nagyobb szigeteket, félszigeteket, fokokat, öblöket, sekélyebb, vagy éppen sziklás részeket. Részletesen ábrázolták a tengerek jellegzetes tereppontjait; a part vonalát, rajta a kikötőket, folyótorkolatokat, lagúnákat, a nagyobb szigeteket, félszigeteket, fokokat, öblöket, sekélyebb, vagy éppen sziklás részeket. Feliratozásuk a "szárazföldön" történt, nehogy kitakarják a hajósok számára fontos irányvonalakat. Piri reisz portolán térképeinek kiindulópontja Çanakkale település a Dardanellák partján, innen az óramutató járásával ellentétes irányban következnek a további térképek a part mentén. 

A két térképlap közötti különbség megmutatkozik a folyóágak ábrázolásában is. A nnevezéktan nélküli térképen az északról számított második ág további két ágra válik, miközben a feliratos térképen szereplő ágak közül a déli négy ágazik ki a legészakibb folyóágból. A különbség származhat abból, hogy a két térképet két különböző időpontban készítették és két, egymástól eltérő állapotot örökít meg. De jelentheti csupán azt is, hogy a térképészek csak annyit akartak közölni, hogy a Duna itt torkollik a Fekete-tengerbe, méghozzá öt különböző ágon. Egy jóval fontosabb eltérés az öt Duna-ág feliratának kérdése. A Fekete-tenger egészét ábrázoló térképlapon ugyanis szerepel a Duna öt torkolati ágának neve, amelyeket Sajó Tamás fejtett meg a blog számára: Keli, Sulina, Hazraliaš, Yotnadže, Kumkharman.  

A Fekete-tenger és mellékfolyói feliratokkal (forrás)

Ezek közül kettő azonosítása viszonylag könnyű. Napjainkban három nagyobb torkolati ágra bomlik a Duna; a Kiliai-, a Sulinai-, és a Szent György-ágakra. Ez már a folyószabályozás utáni állapot, ugyanis a mederkotrások és a kanyarulatlevágások ezt a területet sem kerülhették el. E három ág közül kettő szerepel a XVI. sz. első évtizedeinek állapotát tükröző portolán térképen; a Keli feltehetően a Kiliai-ág, a Sulina, pedig bizonyosan a Sulinai-ág. Ezt erősíti az a tény is, hogy velük szemben a tengeren ott látjuk a jelenleg Ukrajna fennhatósága alá tartozó Kígyó-szigetet. De melyik lehet a másik három? 

A Kiliai-ág a legészakabbi, utána dél felé rögtön a Sulinai-ág jön, ebből az következik, hogy a további három azonosítatlan ág a Sulinaitól délre helyezkedett el. Egyikük valószínűleg a Szent György-ág korabeli elnevezése lehet, ugyanis ez a Duna-ág minden térképen szerepelt. De, hogy ezen belül melyik melyik, az még azután is bizonytalan marad, hogy ha olyan XIX. századi Duna-delta térképeket böngészünk végig, ahol még szerepel a török névanyag. Szent György település török neve több formában maradt ránk: Kederille, Chedrile, Gederile, de ezek közül egyik sem hasonlít a Tengerek Könyvében szereplő névanyagra. 

Az öt Duna-ág (j-b): Keli, Sulina, Hazraliaš, Yotnadže, Kumkharman (forrás)

A Duna-delta szabályozása előtti időkből származó térképeken ismerünk még egy további folyóágat, amely a delta déli részén található Razim-tóba ömlött. A Dunavácz a Szent György-ágból vált le és építette a deltát déli irányban.

A Kumkharman-ág Piri reisz térképén a legdélebbi. A Deltában és a Deltától délre található pre-román török névanyagból számos hasonló név bukkan elő. Ez főként a kara=fekete szóra vezethető vissza. A Sulinai és a Szentgyörgyi-ág között található homokdűne vonulatot a mai napig Karaormannak hívják, ami fekete erdőt jelent. Azt nem tudni, hogy ez a szándékos névadás volt-e, ami egyben utal a Duna eredetére, de annyi bizonyos, hogy a környék több más földrajzi nevében is előfordul a török kara szó, ami visszavezethető a jó minőségű termőtalajra. 

Karaherman, vagy Kara Arman egy tengerparti kikötővárosként bukkan elő ezen, és ezen a térképen. Karaherman mai neve Vadu és egy ismert üdülőtelep. Karamanköy falu a Razim-tótól nyugatra található egy 1867-es térképen. Ezt a falut 1934-ig így hívták, de azóta kétszer is új román nevet kapott, mostanában Sălcioara néven ismert. Délebbre tőle felbukkan egy Karaburun nevű település is. Ebből talán következhet az, hogy a legdélebbi Kumkharman-ág a Razim-tó (egyik) túlfolyója lehetett a Fekete-tenger felé. 

Piri reisz kapitányi működése alatt számtalan helyre eljutott, nagybátyja kapitánysága alatt talán még a Kanári-szigetekre is, de amerre járt, az összes ismert világtengerről gyűjtött információkat. Az is előfordult, hogy a török flottával olyasvalakit ejtettek foglyul, aki korábban részt vett Kolumbusz Kristóf egyik amerikai útján. Ezért feltételezhető, hogy a Duna-deltával kapcsolatban is pontos információi lehettek, hiszen a torkolat Konstantinápolytól sem esett messze. Ebből kifolyólag az öt torkolati ág akár pontos szám is lehet. Szabályozás előtti Duna-delta térképeken általában 4-6 között változik a fő torkolati ágak száma, ezek mellett azonban számos kisebb ág is létezhetett, melyeket azonban Piri reisz már nem tüntetett fel korszakalkotó navigációs munkájában. 

2022. január 12., szerda

Szent Zsigmond nyomában Nagymaroson


Kismaros és Nagymaros határán, a Duna bal partján elterülő sík vidék több generációnyi szigetet rejt. Ezek közül az egyik sziget-generációt ábrázoló, XVIII. századi térképen felbukkan egy rejtélyes épület, amely kapcsolatba hozható azzal a Szent Zsigmond kolostorral, amelyet korábban a túlsó parton, a Szentendrei-szigeten feltételeztek. 

Írta és a képeket készítette: 
Horváth Illés 
(Pécsi Tudományegyetem Egyháztörténeti Kutatóközpont) 
és csapata. 


Kilátás kelet felé, a Kismarosi és a Duna-réti-szigetre

A leggyorsabb szigetképződés a Dunán

A régészeti kutatás helyszíne Nagymaroson, a Hatló-patak mentén.

Kilátás nyugat felé.

Habár önmagában a Dunakanyarról, s ezen belül a Nagymaros és Kismaros határán elterülő fiatal szigetcsoportról készült képek nem ritkát, a kutatás és a felvételek elkészültének apropójáról azonban érdemes néhány szót ejteni. Vizsgálataink középpontjában a Luxemburgi Zsigmond magyar király (1387–1437) által valamikor 1414 és 1433 között alapított pálos rendi kolostor áll, amelyet az uralkodó dinasztikus szentjének tiszteletére, Szent Zsigmond titulusára szenteltetett fel. Ezt a kolostort korábbi kutatások a Szentendrei-szigeten, Kisoroszi külterületén vélelmezték. Ám a források tanúsága szerint a nevezett rendház a váci egyházmegye területén Maros és Verőce közt elterülő "sziget szigetén" állt, és a toronyaljai kolostor fíliájaként működött 1453-ig. 
"Ugyanakkor a király egy rendkívül szövevényes történetben előadta, hogy korábban a Magyar Királyságban, a váci püspökség területén a Duna folyó mellett (flumen Danubii propter) a sziget-szigetén (Insulam Insulatos), egy elhagyatott helyen (ibidem existente loco deserto) Maros (villem regalem Marus) és Verőce (villam dicti Voachiensis episcopi Voarenzae) között kápolnát létesített Szent Zsigmond tiszteletére (capella constructam sub vocabulo Sancti Sigismundi in Regno Ungariae). Az említett egyházat pedig a pálosokra bízta, hogy Krisztus katonáinak felügyelete alatt az istenfélelem még buzgóbb legyen."

A legfrissebb kutatásunk során a Nagymaros közigazgatási határán belül található Vízmű területe is reflektorfénybe került, hiszen e terület elhelyezkedése kiválóan illeszkedik a kolostor lokalizációját elbeszélő Henrik copia leírásához; a fentebb említett sziget-szigetéhez, ugyanis a fellehető okleveles, valamint újkori kartográf forrásokból ismert, hogy a Duna-réti-sziget környezete a 15. században több apró szigetre tagolódott. Ez az állapot  érvényes lehetett a 17. és 18 századra is. 

Karpe Mihály: Visegrad dominii - Nagymaros, pirossal a Hatló-patak torkolati szakasza (forrás

A Visegrádi uradalomról készült térképen látható, ahogy a Hatló-patak és mellékfolyásai a szigeten belül egy további különálló szigetre osztották a Vízmű területét. A partvonalhoz egész közel állt egy eddig azonosíthatatlan, még a régészeti topográfiában sem szereplő középkori épület, amely a 18. század derekára nyomtalanul eltűnt. Kutatásunk során légifelvételekkel, illetve személyes terepbejárással kíséreltük meg felderíteni az épület lokalizációját. Több kevesebb sikerrel, hiszen miután a török kiverését követően megkezdődött a Maros és Verőce közti terület betelepítése, az épület maradványait elbontották. A szigetet pedig feltöltötték. A 19. század közepén a területet felosztották, és egymástól különálló szűk parcellákat alakítottak ki művelés céljából. A kutatást jelentősen nehezíti, hogy e művelés során az épület javarészét elszántották. Ugyanakkor a 20. században a Vízmű építése során a terület egy jelentős részét sóderes homokkal töltötték fel. Mindemellett az árvizek jelentősen átrendezték a területet. 

Kirajzolódó birtokhatárok. Lidarkép illesztése kataszteri térképre. (Ábra: Horváth Illés)

Noha összességében jelentős áradásokkal számolhatunk, a kutatás során készült felvételeken jól látszik, hogy habár jelentékeny vízmennyiség vonult át a területen, a művelési a 150 évvel ezelőtti művelési szegélyek nagyon szépen megtartották határaikat. Ami pedig az uradalmi térképen szereplő épületet illeti, igaz már elszántva, de nyomvonalai némileg kivehetők a tározó mellett. Habár ezen füves és műveletlen területen nem, a tágabb környezetében számos fregmentált mázas kerámia maradvány, illetőleg tetőcserép került elő a vadak úgynevezett túrásainak köszönhetően.

2022. január 8., szombat

Aquincum helyrajzi problémája Ortelius térképén


Mit keres Aquincum egy dunai szigeten, Abraham Ortelius XVI. századi térképén? Valós földrajzi helyzetet ábrázol ez a térkép? Egyáltalán, melyik szigetről van szó? Hogyan lehet felirat hiányában egyértelműen beazonosítani egy szigetet félezer év távlatából? Térképtörténeti utazásunkban ezekre a kérdésekre keressük a választ.


Aquincum egy dunai sziget felső csúcsán. Ortelius 1595 (forrás)

Abraham Ortelius egy antwerpeni térképész, részmetsző és földrajztudós volt, itt született 1527-ben és itt is halt meg 71 évvel később. 20 éves kora óta foglalkozott térképésezttel, a nevéhez fűződik többek között az első modern földrajzi atlasz, a Theatrum Orbis Terranum (1570) megalkotása. Ez az atlasz azért volt újdonság, mert egész világot ábrázolta, szemben a korabeli gyakorlattal, amikor az atlaszokat válogatott térképekből állították össze (Lafreri-atlaszok). A történeti földrajz ugyancsak saját úttörőjeként tartja számon, ugyanis élete vége felé történelmi művek illusztrálásához készített ókori tematikájú térképeket, és segédkezett a Marcus Welser-féle Tabula Peutingeriana 1598-as kiadásánál. A Tabula az egyik  fennmaradt emléke a római kori úthálózatnak (a másik az Itinerarium Antonini), ahol feltüntették a településeket, a köztük lévő távolsággal együtt. A Tabulán összesen 555 római város neve szerepel rajta, köztük Aquincum is, 3500 egyéb felirattal együtt.  

Ortelius kora, a reneszánsz egyfajta visszatérést jelentett a klasszikus ókori görög-római hagyományhoz. A humanista tudósok újra felfedezték az ókori gondolkodókat, forrásokat, épületeket. Megkezdődött a görög és latin nyelvű művek fordítása, szélesebb körű elterjedésüket később a könyvnyomtatás is nagyban elősegítette. Ez a megélénkülő érdeklődés hozta magával azt az igényt, hogy a térképészek ne csak a jelenkor viszonyait ábrázolják térképen, hanem a régmúlt korokat is. Ortelius 1584-ben kiadta a Gallia Belgica provincia útvonalainak térképét, majd 1590-ben követte ezt Pannónia és Illíria provinciák régi térképe. Ezen található egy dunai sziget, és rajta az Aquincum földrajzi név. A Pannoniae et Illyrici Veteris Tabula több kiadásban ismert, ezek között lehetnek eltérések, színezésben, vagy feliratozásban.

Abraham Ortelius: Pannoniae et Illyrici Veteris Tabula / részlet. (forrás)

A térképen a mai szemlélő számára sok furcsaság van, de ez annak köszönhető, hogy az elmúlt félezer évben sokat okosodott az emberiség a régmúlt megismerésével kapcsolatban. Ortelius térképén Sopianae (Pécs) a Dráva és a Száva között található, Sabaria (Szombathely) a Rába partján, Valcum (Fenékpuszta) pedig a Balatontól délre, közel a Drávához. Továbbá szerepel rajta több olyan településnév is, amelyek a mai ismereteink szerint nem léteztek, vagy ismeretlenek (pl. Lacus felix). Nem tudunk róla, hogy Ortelius bejárta-e a Dunántúlt. Az antwerpeni távolság, valamint a török uralom alá került országrészek miatt ez nem lett volna egyszerű terepgyakorlat. Fontos megemlíteni, hogy ebben a korban még nem voltak rendszeres és szakszerű régészeti ásatások, hacsak nem arról volt szó, hogy római romokból kellett kibányászni a várakhoz szükséges építőanyagot. Ezek hiányában több mint valószínű, hogy Ortelius csak ókori forrásokra, valamint a Tabula Peutingerianá-ra támaszkodhatott amikor egy meglévő alaptérképre ráhelyezte az ókori névanyagot. Ehhez képest egy elég jól sikerült munkáról van szó. 

Az előző térkép egy 1608-as kiadásban, georeferálva (forrás)

Budapest térségében a Ortelius római földrajzi neveinek többségét jól be lehet azonosítani; Salva maniso Esztergom, Ulcisia Castra Szentendre, Aquincum Óbuda, Salinae Adony. Két szigetet látunk a Dunán, ezek közül a nagyobbikon helyezkedik el—legalábbis Ortelius szerint—Aquincum. Amennyiben e térkép alapján kellene beazonosítanunk a szigeteket nagy gondban lennénk, ugyanis régészeti feltárásaok alapján ma már tudjuk, hogy Aquincum városa nem szigeten épült, a római kori beépített terület nyugat felé túlnyúlt a Bécsi úton, egészen a hegyek lábáig. Nehéz a beazonosítás azért is, mert nem látjuk rajta a Dunakanyar jellegzetes ívét, de ez nem jelenti például azt, hogy a Dunakanyar 500 éve még nem létezett. Esztergom-Salva mellett egy szigetet látunk, ez a térkép alapján akár lehet a Helemba-sziget, vagy akár Lázár deák elveszett szigete is. Kérdés az is, hogy Ortelius "költött-e", azaz a római korba visszavetítve ábrázolta a folyót, avagy az XVI. század végi állapotot vette alapul. Amennyiben a második verzió a valós, nem kell mást tennünk mint szétnézni más, korabeli Magyarországról készült térképek között, melyekből szerencsére jó pár rendelkezésünkre áll. 

Itt van például Giacomo Gastaldi, aki velencei térképkiadóként Ortelius kortársa volt. Ő már 1546-ban adott ki Magyarországról térképet, melynek forrása valószínűleg a Lázár-féle térkép lehetett [1]. Az alábbi kép egy 1560-as, Délkelet-Európát ábrázoló térképsorozatról származik. A részleten ugyancsak Budapest környékét látjuk, de teljesen más megvilágításban. A településnevek ismerősök, elrendezésük nagyjából helyes, és új értelmet kapnak rajta Ortelius szigetei is. Váccal szemben ott találjuk a Szentendrei-szigetet, a Buda és Pentele között elterülő pedig nem lehet más, mint a Csepel-sziget, olyannyira, hogy rá van írva. 

Az előzmény: Giacomo Gastaldi térképe 1560. (forrás

Ortelius ismerte Gastaldi munkásságát [2] és valószínűleg a Délkelet-Európáról rajzolt művét is [3], utóbbit vehette alapul az ókori témájú történeti térképéhez. Összevetve a két térképet, meg lehet állapítani, hogy Ortelius mennyit tévedett a települések valós és az ábrázolt helyzete között. A tévedés azonban az egymáshoz viszonyított helyzetében nem olyan jelentős. Ortelius a Csepel-szigetre, sőt pontosan Csepel település helyére rajzolta be Aquincumot, de legalább a sziget északi részére, ami tíz-tizenegy kilométerre esik a ma ismert pozíciójától. A dél felé eltolt Aquincumot követi Ulcisia Castra, azaz Szentendre is "lecsúszott" Ráckeresztúr környékére. És csúszik Esztergom-Solva Szentendre, Pilismarót-Herculia, pedig Buda helyére. 

Fontos leszögezni, hogy Aquincum ekkoriban szó szerint csak papíron létezett, a Duna menti római romokat ugyan ismerték, de konkrét funkciót, vagy az Aquincum földrajzi nevet nem tudták hozzákapcsolni. A római település pusztulása után Aquincum neve a feledés homályába veszett, és a régészeti feltárás alapján történő tudományos azonosításra további két évszázadot kellett várni.


Wolfgang Lazius Magyarország térképe 1575. (forrás

Végezetül, ha más térképlapokat böngészünk a korból, nagyjából ugyanezt a földrajzi helyzetet láthatjuk. Wolfgang Lazius, bécsi orvos első Magyarország térképének megjelenését (Regni Hungariae Descriptio Vera) I. Ferdinánd Német-római császárrá koronázása alkalmára időzítette (1556). Lazius később, 1575-ben megjelentetett egy módosított Magyarország térképet, amelyen feltűnnek Kunország szürkemarhái (lásd fent). Ezen a dunai szigetek hasonló pozícióban vannak, bár a névanyag bőségesebb mint Gastaldi térképén. Ez azért lehet, mert Lazius és segítői konkrét kutatómunkát végeztek Magyarországon, sőt igyekeztek a településeknek még akkor is magyar nevet adni, amennyiben a lakossága német volt [4]. Ezen a térképen a Szentendrei-sziget mellett Vizze insula szerepel, a nagyobb Csepel-sziget beazonosítása a rajta szereplő településnevek miatt nem lehet kétséges. Pentelével szemben ekkor még feltüntették Butibulas szigeten épült monostorát

Wolfgang Lazius ugyancsak Ortelius kortársa volt, ennek fényében nem meglepő, hogy az 1575-ös Lazius-féle Magyarország térképet éppen Ortelius adta ki Antwerpenben. A Lazius-féle térkép egyik verziója belekerült a Theatrum Orbis Terranum atlaszba, így a művelt Európa hosszú időn keresztül Lazius "szemén" keresztül ismerhette meg Magyarországot.


Felhasznált források: 

[1] https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/pannon-pannon-enciklopedia-1/a-magyarsag-kezikonyve-2/a-tudomany-szazadai-9C8/a-terkepeszet-mesterei-A63/az-elso-magyarorszag-terkep-A6B/

[2] https://sanderusmaps.com/our-catalogue/antique-maps/europe/southeastern-europe/old-antique-map-of-pannonia-illyricum-dalmatia-by-ortelius-a-2027

[3] https://www.oldworldauctions.com/catalog/lot/126/604

[4] https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/pannon-pannon-enciklopedia-1/a-magyarsag-kezikonyve-2/a-tudomany-szazadai-9C8/a-terkepeszet-mesterei-A63/az-elso-magyarorszag-terkep-A6B/

2022. január 1., szombat

Dunai Közlöny - Ez történt a Dunai Szigetek blogon 2021-ben


Enyhülő bezártság, a blog történetének leghosszabb írása, könyvajánlók, interjú, váratlan felfedezések és kooperáció. Ezek talán a legfontosabb címszavak a Dunai Szigetek blog történetének 13. évéből. 

Mi történt a Zsidó-szigettel? 

Idén összesen 51 cikk készült el a blogra, ami azt jelenti, hogy sikerült tartani a heti egy megjelenést. Műfajilag ezek az írások egyre változatosabb lettek, készültek önálló kutatáson alapuló írások, más tanulmányokat, doktori dolgozatokat ismertető cikkek, könyvismertetők, egy fehér hollónak számító interjú Szendőfi Balázs Marasztalt folyó c. filmje kapcsán, valamint szerencsére több lett a szigetbejárásos cikk mint tavaly. Némiképpen szakmaibbnak, közlönyszerűbbnek tűnhetnek ezek az írások, mert több helyen megjelentek a lábjegyzetek. Ezek egyrészt az olvasó számára nyújtanak további információszerzési lehetőséget, másrészt visszaolvasva az írásokat nem kell annyit keresgélni, honnan is került elő az adott idézet vagy adat.

Arany László szigete Gödön.

Felmerülhet a kérdés (mint ahogy ténylegesen, olvasói részről fel is merült), hogy 12 év után és 770 bejegyzésen túl el lehet-e mondani még újdonságot a Dunáról. Nos, a válasz erre egyértelműen igen, valószínűleg egy élet is kevés lenne az összes dunai szigetet bejárni és dokumentálni. Úgyhogy nem, ebben az életben részemtől nem várható Tiszai Folyókanyarulatok c. blog. :) 

Szigorúan a fontosabb eredményekre fókuszálva sikerként lehet elkönyvelni a blog által az év elején indított gyűjtésen összekalapozott 822 ezer forintot, amelyből sikerült egy teljesen új kerítést építeni az egykori gödi Dunakutató állomás ártéri szakaszára. Sikerült azonosítani Dunabogdányban a Kalicsa-patak régi medrét Cirpi-től északra, előkerült egy eddig általam ismeretlen sziget a Somos-csárda alatt. Néhány fortepanos kép alapján felvázoltuk az 1940-es dunai árvizet, valamint a bécsi Razumovszky híd sorsából kiindulva az 1809-es jeges árvizet, ami a blog történetének eddigi leghosszabb írása lett a maga 47 ezer karakterével. Sikerült bejárni a tassi Hóhér-szigetet, a gyöngyvirágos Muzslai-szigetet, a Gönyű környéki szigeteket és zátonyokat, a parányi esztergomi Turán-szigetet és a jókora Dunaföldvári-szigetet. 50 képpel emlékeztünk az 50 éve elsüllyedt Ada Kaleh szigetről, valamint megismerkedhettünk a Vaskapu I. erőmű alatti Golu-sziget történetével is. Fény derült arra is, hogy a széles körben elterjedt nézettel szemben a Budakalász-Békásmegyer határán elszivárgó Barát-patak torkolati nyomvonala egy viszonylag új, emberkéz által létrehozott csatorna. Nagy öröm volt, hogy szkennelés előtt betekinthettem az előkerült gödi kataszteri szelvényekbe, rajta az Arany László birtokában álló Gödi-szigettel. Cikk ugyan végül nem készült róla, de volt némi szerepünk abban, hogy a leszerelt budapesti Bem téri 1838-as árvíztábla végül jó kezekbe, azaz múzeumba kerülhetett.

A léli küszöb

Tavaly már volt róla szó, hogy a blog olvasottsága egyre csökken, amit sok tényezővel lehet összefüggésben, az olvasási trendek átalakulásán keresztül a bonyolultabb írásokon át a "jó bornak is kell a cégér" polémiával bezárólag. Az éves top 10 írás olvasottsága korábban elérte a 100 ezer kattintást is, de már 2020-ra ez 20 ezer körüli értékre esett vissza, ami idén tovább csökkent és nem érte el a 16 ezer kattintást. Történt ez annak ellenére, hogy mindeközben a facebook oldalunk tábora 6412 főre bővült. Az olvasottság csökkenése szerencsére nem olyan tényező, ami miatt érdemes lenne befejezni az írást; a blog valószínűleg akkor is frissülne, ha csak egy szűk szakmai kör olvasná. 

2021-ben ezek voltak a legolvasottabb cikkek: 


Dunafalva római romjai a Mohácsi-szigeten

Közel kétezer szavazat érkezett idén az év dunai szigete szavazásra. A megtisztelő harmadik helyezést az esztergomi Csitri-sziget szerezte meg a szavazatok 6 százalékával. Második helyre egy ugyancsak az olvasók által kiválasztott ráckevei Angyali-sziget futott be, 31% százalékkal. 2021-ben az év dunai szigete a magyar Duna-szakasz legnagyobb szigete, a Mohácsi-sziget lett, közel kétharmados eredménnyel. Gratulálunk! 


Ahogy idén is, a tervek szerint jövőre is több írás foglalkozik majd az aranyérmes szigettel, ezek közül az egyik már készen is van, de várhatóan nem a blogon, hanem egy önálló tanulmánykötetben jelenik majd meg. 

Eltűnt csárda a megtalált szigeten.

2021-ben a köszönetnyilvánítás rovatot kissé rövidebbre fogom, de ez tulajdonképpen jó hír. Idén jóval több embernek mondtam köszönetet év közben mint eddig bármikor; hírekért, korrektúráért, lektorálásért, fordításért, szakmai jótanácsért, átküldött szakirodalomért, doktori dolgozatért, helyreigazításért, lelkes munkáért, meghívásért, terepbejárásért, evezésért, megosztásért, régészeti ásatásért, építő jellegű kommentekért, személyes találkozókért és közös kutatásért. Köszönet még egyszer mindenkinek, remélem jövőre kevesebb dolog hiúsul meg idő hiányában.

Folytatjuk idén is!

Szávoszt-Vass Dániel

Alsógöd 

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...