„Utazni erkölcstelen, mert
az utazás a tér áttörésére a
térben irányul.“
/Otto Weininger/
Írta: Ercsey Dániel
„Hier entspringt die Donau“, itt ered a Duna, legalábbis ez áll a táblán a donaueschingeni Fürstenberg parkban. A város lakói ragaszkodnak a törvény betűjéhez, hivatalosan is a helyi kastélyparkban a felszínre bukkanó forrás a Duna, már Tiberius császár kora óta. Nehezíti a helyzetet, hogy a városka határában folyik össze két folyócska, a Brigach és a Breg és ha hivatalosan innen nevezzük a folyót Dunának, vagyis az összefolyástól, akkor filozófiailag vagy mindkettő a Duna, vagy legalább az egyikük. A földrajztudósok szerint az, amelyik hosszabb utat tesz meg a forrásától, vagyis a Breg. Rossznyelvek szerint, amelyre Claudio Magris, ez a csapongó gondolatokkal megáldott kései humanista is ráerősített, a Breg pedig egy csöpögő vízcsapból, vagy egy ereszcsatornából ered. Magris könyvére, mely a sokatmondó Duna címet viseli, így válaszolt Esterházy Péter: „Nyilván könnyen képviselhető tézis volna, hogy a Duna nincsen is, Breg van és Brigach! Így a Duna egy fikció. Költészet. Ha száz métert följebb sétálok, már indul is a kis Elz a Rajna felé, Rajna apó felé. A Duna egy szonett, beszédmód, diskurzus. Én az Elzet nézem, ezt most Önnek megvallom.“ /Hahn-Hahn grófnő pillantása/ A Duna azonban nagyon is létezik és nem érdekli, hogy ki, mit gondol a forrásáról.
Az első fotón Inge Morath mintha állást foglalna a hivatalos verzió mellett. A kastélykertben található díszes medencében, ami tulajdonképpen a hivatalos forrás foglalata, az azt körülvevő fák mellett a forrást övező faragott kőkorlát is tükröződik. Az elmosódottság, a kontúrok egymásba csúszása illetve a korlátra támaszkodó alakok időtlenséget sugallnak, egy hosszú utazás kezdetét jelenthetik. Ha Morath állást is foglalt a kérdésben, ez nem hatotta meg a furtwangenieket, a városka lakóit ahol a Breg folyócska ered. Emlékezetes marad a nap, amikor a furtwangeni polgármester a legnagyobb megvetéssel öntött bele egy pohárral a Breg vizéből a donaueschingeni forrásba.
A következő kép elsősorban a hangulatával fogja meg a szemlélőt. A kép kétharmadát szinte teljesen kitöltő szoborkompozíció egy fürdő anyát ábrázol gyermekével, mindketten meztelenek, az anya derekán, hátulról látjuk, egy kötény van összefűzve. A háttérben fák, minden bizonnyal egy park, illetve egy karöltve közeledő pár, a férfin kalap, a nőnél esernyő. A szobor alakjain megcsillan az esőben lecsorduló víz. A kép pikantériáját a leírás adja, amelyből kiderül, hogy a pár nem más mint Dr. Michael Salvator Habsburg-Lothringen és a felesége, a persenbeugi kastélyuk kertjében. Innen csak egy ugrás Artstetten, ahol a kegyvesztett Ferenc Ferdinándot és feleségét eltemették a szarajevói merénylet után. Azért ott, mert Zsófia csak grófnő volt, tehát nem nyugodhatott a Habsburgok császári kriptájában, sőt, a Hofburgban sem lakhatott a férjével, ellentétben annak öccsével, a „szép Ottóval“, aki, ha hihetünk a történeteknek, előszeretettel jelent meg anyaszült meztelenül a Hotel Sacherban, csak a kard és a derékszíj volt rajta. Inge Morath fotója meghittséget sugall, a témaválasztás viszont éles ellentétben áll a Habsburgok politikai karrierjével, mely legalább annyira megtestesítette Közép-Európát (ha nem ez hozta létre!), mint maga a Duna, amely mellett ez a kastély is található.
A fotón a párából, vagy méginkább a gyárkémények füstjéből bukkan elő a méltóságteljes Duna. A kép három jól elkülöníthető részre osztható, a felső vízszintesen leválasztott rész az ég, az alsó kétharmad maga a folyó, amit egy átló húz keresztbe, a part. A szárazföldön gyerekeket látunk, az egyikük éppen nekifutásból a vízbe ugrik, ez mozgalmasságot kölcsönöz a fotónak. A part - a leírásból kiderül, hogy Szendrő várának romjai - kopár, köves, poros, dísztelen. A távolban látható gyárak indusztriális környezetet és szennyezett folyót sugallnak. A fotó elkészítésének idején még nem épült meg a Vaskapu Erőmű, így az eredeti medrében és magasságában folyt a Duna. Még létezett Ada Kaleh szigete is jó 100 kilométerrel lejjebb, ahol a török kávéházak forgataga jól megfért Bicsérdy Béla táplálkozáskutató vegetáriánus életmódjával és az Orsováról a szigetre irányuló turizmussal.
A következő kép nagyszebeni szász lányokat ábrázol, jellegzetes népviseletükben, egyikükön menyasszonyi korona jelzi a friss eljegyzés tényét. A három lány a kép előterében különböző dolgokat sugall. A középső, a menyasszony elmereng a távolba, talán éppen a közelgő esküvőjére gondol. A jobbján álló szőke lány bátorítólag nyúl a menyasszony keze után, közben viszont a kamerába tekint, amivel bevonja a nézőt a jelenetbe. A mozgást a fasor keretezte úton közeledő ökrösszekér és a vasvillát a vállán hordó parasztasszony képviseli, akire a három lány közül a bal oldali éppen hátratekint, kijelölve ezzel az egyik lehetséges fókuszpontot a tekintetünknek. Inge Morath, aki maga is egy évig tanult a bukaresti egyetemen és ebben az egy évben németre fordította több román író novelláit, valószínűleg ismerte Erwin Wittstock-ot, Nagyszeben híres szülöttét, vagy ha nem is, hát olvashatta a három évvel korábban Bukarestben kiadott Siebenbürgische Novellen und Erzählungen című könyvét, amiben élvezetes leírását adta a szászok lakta vidékeknek. A nyolcvanas években a fia már ezt írja versében: „A hervadót, azt vegyük komolyan.“ A romániai német irodalom nem elszigetelt peremvidék, gondoljunk csak Herta Müllerre, hanem, ahogy Magris írta a Dunában, „egy haldokló test intellektuálisan sokoldalú és differenciált agyközpontja“.
A páros kép másik részén mintha megelevenedne Ferdinand Thran rendkívül részletes munkájának egyik alakja az ulmi dómból, ami nem is csoda, hiszen ott készült a kép. A menyasszonyi párta azonos a nagyszebeni német lány koronájával, csak éppen 400 évvel korábban készült a gótikus fa szobor. Amikor az 1700-as években a németek Ulmban hajóra ültek, hogy skatulyáikon meghódítsák Közép-Európát, talán maguk sem gondolták, hogy hagyományaik az új világban maradnak fent a legtovább. Mára azonban mindez végérvényesen eltűnni látszik. A szocialista Románia fejpénzért cserébe kiárusította német polgárait, Magyarországról és a Felvidékről pedig jórészt kitelepítették őket. A georgiai német kolónia sorsa még szomorúbban alakult. (Tbiliszinek vannak utcái, ahol mintha Kaposvár egykori sváb negyedében sétálnánk.) Sztálin az egész városnegyedet lágerekbe hurcoltatta, ott pusztultak mindannyian. A bánáti svábok és részben az erdélyi szászok is a Dunán érkeztek Közép-Európába és szerencséjük volt, ha ott is távozhattak.
Az Al-Duna nem is ugyanaz a folyó. Valamikor régen máshogy is hívták, a Vaskapu zúgói alatt új folyó kezdődött. Ez volt az Ister. Lomhán szétterül, kikötőiről olyan legendák kacsintanak ránk, mint az aranygyapjú és az Argonauták. A delta egykor maga volt a járhatatlan vízivilág, de ma, a szabályozások után sem áll messze ettől. Megint Magris jut az eszembe a fényképre nézve: „a hajó úgy kóborol a folyóágakon, mint egy állat“. A képről szinte érezzük a tenger felől örökké fújó sós szelet, az esőcseppeket az arcunkon, a hideg miatt elgémberedett ujjainkat. A fotó alsó felében a motorcsónak vezetője a plexi mögül nézi a hegymenetben közlekedő Tusnad nevű teherszállítót. A nagy hajó orra túrja a vizet, a test többsége elmosódik a vizes üveg mögött. A Sulina ágban ez a hajó minket kicsit képzeletben Erdélybe is repít.
Az utolsó fotón a Razim tó látható, sós vize ma már beltenger, de a bizánciak idejében még egykori partján kikötővárosok voltak, sziklaszirtjeit görög erődítmények vigyázták. Később genovai kereskedők telepedtek meg a partokon, a XIV. században pedig Antonio di Ponzo szőnyegekről, sóról, borról és tizenkét esztendős rabszolgalányokról vezetett könyvelést. Hol vannak már a régi szép idők, amikor Niccolo Barsi feljegyezte, hogy naponta kétezer tokhalat fogtak ki a vízből? A delta lakói, a hosszú szakállukkal pátriárkákra emlékeztető lipovnánok ma is a halászatból próbálnak megélni, egyre kevesebb sikerrel. A fotón éppen egy halászatból visszatérő bárka látszik, kialakítása és vitorlázata nem sokat változott a XVII. század óta. A teret sréhen kettéosztja a beltengerbe ömlő csatorna, a bal alsó háromszögben szamárkordé várja a csatornában a napi nagymosást végző asszonyokat.
Hol végződik tehát a Duna? Itt, ezen a képen, ahogy Inge Morath láttatja? Hiszen éppen olyan nehéz elmondani, hol ér véget, mint azt, hogy hol kezdődik! A probléma filozofikus természetű, a Duna ugyanis a deltában mindenütt ott van. Hérodotosz és Sztrabón hét torkolatot számoltak meg, akárcsak Plinius. Hierostomum, avagy a szent torkolat, Narcostomum a rest torkolat, Calostomum a szép, Pseudostomum a hamis, Boreostomum az északi, Stenostomum a szűk és Spirostomum a tekervényes torkolat. Vajon Ovidiusnak, aki a mai Konstancában fejezte be száműzött életét, melyik lehetett a kedvence? Inge Morath a képeivel képzeletbeli utazásra hív minket és még csak a fotelből sem kikelnünk, hogy vele tartsunk, így Weininger is jól lakik és a káposzta is megmarad. A fényképész személyén túl pedig a kötőszövet a Duna, Európa legnagyobb folyója, a mítoszok vízi országútja.
Inge Morath (1923, Graz - 2002, New York) a XX. század egyik legnagyobb hatású fotográfusa. Párizsban kezdett dolgozni az ötvenes években a Magnum fotóügynökség munkatársaként, Robert Capa meghívására. Morath osztrák származású volt és a Duna szerelmese. Többször végigkövette a folyót, a képeiből 1995-ben jelent meg Donau című fotóalbuma. A halálát követően nyolc Inge Morath díjas fényképész életre hívta a Danube Revisited projektet, amelyben során 2014 nyarán egy 7,5 tonnás kamionban kialakított mobil fotógalériával végigjárták a Duna menti országokat: a Fekete-erdőtől kezdve egészen a Fekete-tengerig. Az utazásukat maguk is dokumentálták, emellett pedig az útba eső városokban vetítéseket tartottak. A fotográfusnők a Danube Revisited – The Inge Morath Truck Projecttel és a kiállítással Inge Morath munkássága előtt tisztelegtek.
.jpg)
