Felső-miocén Duna-delta a Bécsi-medencében

11,5 millió éve, a miocén korban a Duna Bécstől északra, a Bécsi-medence északnyugati részén torkollott a Pannon-tóba. Osztrák kutatók szeizmikus mérésekkel és fúrásokkal határozták meg az Ős-Duna deltának kétszáz ezer éves történetét, melynek során öt deltalebenyt azonosítottak. A vizsgált időszakban a Duna-delta fokozatosan északnyugat felé tolódott el, majd 11,3 millió évvel ezelőtt a Pannon-tó jelentős vízszint-emelkedése miatt a partvonal nyugat felé hátrált, megszüntetve a delta-képződést a Bécsi-medence mai területén. 

Bécs környéke és a Duna fejlődése (17, 11, 9 és 0,3 millió éve) (forrás)

Erről a miocén deltáról először a tullni Römermuseum bejárata előtti padon olvastam 2023. április 21-én, péntek délben. A pontos dátum mindössze a tudomány-kommunikáció szempontjából lesz fontos. Erich Wonka: Der Donauraum von Tulln bis Klosterneuburg c. könyvét éppen ekkor vettem meg, és a kezdő képen látható ábrák már a hatodik-hetedik oldalon szembejöttek. Bécsbe visszaérve rákerestem a témában írt tanulmányokra. Arthur Borzi, Mathias Harzhauser, Werner E. Piller, Philipp Strauss, Wolfgang Siedl, Rudolf Dellmour 2022. évi dolgozata (Late miocene evolution of the Paleo-Danube Delta (Vienna Basin, Austria)) tűnt a legígéretesebbnek. Azonban a 32 és 25 US$ dolláros ár kissé túlzásnak tűnt, ezért ráírtam az egyik szerzőre, aki egy óra múlva küldte is a .pdf-et. Mindössze öt óra telt el a Wonka-féle könyv megvásárlása óta, és már a szerzők hozzájárulása is megvolt a kiválogatott ábrák felhasználásához.   

A Bécsi-medence északi része annak ellenére, hogy a Morva folyó révén a Duna vízgyűjtőjéhez tartozik, nem egy tipikus dunai táj. A dimbes-dombos területen szántóföldek uralkodnak, a völgyekben falvak és kisvárosok bújnak meg, míg a legmagasabb térszínen, 400-500 méteres magasságban erdőket találunk. A Duna azonban ott van a talpunk alatt. Ez ismeretes, mióta az olajat kutató mélyfúrások keresztül-kasul lyuggatták a Bécsi-medencét. A miocén korú tétegek vastagsága helyenként eléri az 5500 méteres vastagságot, amiből a geológusok következtetni tudnak az üledékfelhalmozódás idejére, módjára és körülményeire, beleértve a korabeli klímát és vízrajzot is. A fúrásminták és 3D szeizmikus mérések szerint a miocén rétegsorban elkülönül egy 1200 méter vastag réteg, amely dunai eredetű, és a késő-miocénben létezett Pannon-tóban ülepedett le. 

A Pannon-tó kialakulásának bemutatása túlmutatna a bejegyzés keretein, azonban az ősföldrajzi környezet ismerete szempontjából fontos kitérni a Kárpát-medence nagy részét kitöltő vízfelületről. Elődje a Szarmata-tenger az egykor innen Közép-Ázsiáig nyúló Paratethys-tenger legnyugatabbi ága volt, mely időszakonként még kapcsolatban állt a világtengerekkel. Elnevezését a középső-miocén utolsó, szarmata korszakáról kapta, amikor a Tokaji-hegység riolitos vulkánjai működtek. A ma érvényes rétegtani beosztás szerint Közép-Európában a szarmata kor 11,61 millió évvel ezelőtt ért véget. A Bécsi-medencében ezt a határt a rétegekben megfigyelhető diszkordancia jelöli. Ekkor a globális tengerszintsüllyedés és a tektonikai mozgások összjátéka végleg elszigetelte a Pannon-medencét a Paratethystől. 

A Bécsi-medence középső részének tektonikai viszonyai és a deltalebenyek elhelyezkedése.

Ettől kezdve a vízfelület kapcsolata megszakadt a világtengerekkel, ami azt eredményezte, hogy a globális tengerszintváltozások helyett a klíma határozat meg a tó vízszintjét. A Pannon-tó sótartalma 8-15 ezrelék között váltakozott, ami a Balti-tenger (alsó határ) és a Kaszpi-tó (felső határ) sótartalmának feleltethető meg. A Pannon-tóban maradt élőlények evolúciója sajátos fordulatot vett, a speciális körülmények között a sósvízi fajok kényszerültek alkalmazkodni a csökkent sótartalomhoz, míg az édesvízi fajok a brakkvízhez alkalmazkodtak. Az eredmény a egy világszerte párját ritkító endemikus fauna lett. A Pannon-tó puhatestű fajainak 90%-as csak innen ismert. A tó élővilága és a többi tengertől eltérő üledékviszonyai miatt a másutt előforduló késő-miocén rétegek megfeleltetése nehét feladat, legfeljebb az emlőscsontvázak segíthetnek.

Az Alpok északi előterében folyó Ős-Duna ekkoriban jóval rövidebb volt, és más mederben is folyt mint manapság. Kremstől indulva a mai medertől mintegy 25 kilométerrel északabbra, Hollabrunn felé folyt a Weinviertel-en keresztül, miközben a torkolati szakasza Mistelbach környékén érte el az erózióbázisát, a Pannon-tavat. Ez a miocén korú, folyóvízi sóderes, kavicsos üledék (Hollabrunn-Mistelbach formáció) Mistelbachtól nyugatra a felszínen található, azonban a keleti részen, a Bécsi-medence fokozatos tektonikai süllyedése miatt eltemetődött. A kiemelkedő nyugati és a süllyedő keleti részt az ÉÉK-DDNy irányú Aderklaa-Pirawarth-Steinberg törésvonal választja el. 

A már a Pannon-tóban leülepedett dunai eredetű deltaüledékek alatt egy 200 méter vastag márga és homokréteget találunk, amelyben egy 50 méter vastagságú zöldesszürke agyagos márgaréteg húzódik. Erre települt a pannon korszak elején egy 200 méter vastag homokos réteg, melyben elszórtan kavicsok is találhatók (großer unterpannoner Sand). Ez a réteg feleltethető meg a Bécsi-medence északi részén kialakult Duna-delta üledékeinek. Erre egy vékony réteg települ, amely erőteljes vízszint-emelkedésről árulkodik. Ez a vízszintemelkedés (transzgresszió) nemcsak a deltaüledékek képződésének vetett véget, de a Duna torkolatát is nyugatabbra helyezte át, ahogy a tó elöntötte a korábbi partvodéket. Jelenleg ezek az alsó-pannon deltaüledékek kb. egy kilométeres mélységben találhatók. 

Három elmélet létezik a deltaképződés időpontjára (11,2-11 millió éve (Ma), 11,3-11,1 Ma és 11,5-11,3 Ma), de ezek egyetértenek abban, hogy a folyamat hozzávetőlegesen 200 ezer éven keresztül zajlott, miközben a delta fokozatosan északkeleti irányban tolódott el, majd a transzgresszió megszüntette a deltaüledékek felhalmozódását. A kutatók legfőbb eredménye, hogy az eltemetett rétegekből sikerült meghatározniuk a delta lebenyeinek egymásutániságát, elmozdulásuk irányát és a korabeli mederviszonyokra is következtetni tudtak. 

A Bécsi-medence alsó-pannon korának kronosztratigráfiája, biosztratigráfiája és litosztratigráfiája.
A zöld rész a delta kialakulásának időtartamát jelöli.

Az alsó-pannon Duna-delta teljes területe kb. 850 négyzetkilométer volt, kisebbik harmada Mistelbach környékén a felszínen is megmaradt, míg a nagyobbik harmada bezökkent a Bécsi-medence süllyedése következtében. A delta egy kontinentális lejtőhöz hasonló morfológiát hozott létre, ugyanis a víz alatti lejtő viszonylag mély (~180 m) vízben kezdett épülni, és rétegei a durvább szemcseméretnek köszönhetően jóval meredekebbek (14-25°) voltak, mint a mai, fekete-tengeri Duna-deltában megfigyelt rétegek. De nem ez az egyetlen különbség. Területét tekintve a Bécsi-medence Duna-deltája hatszor kisebb a mainál, a szállított hordalék mennyisége pedig hetvenszer kisebb (a tanulmányban nem írják, hogy ez a duzzasztás előtti, vagy az utáni adathoz képest). Ennek oka az volt, hogy 11,5 millió éve a Duna vízgyűjtője nyugaton még kisebb volt, a Sváb-Bajor-medence vizeit még az "Ős-Rhone" gyűjthette össze. Érdekesség, hogy a Pannon-tó jellemzően csökkent sótartalmú tó volt, de a brakkvíz a déli medencére volt inkább jellemző, ugyanis északon a sok folyó miatt kiédesedett. Mivel az eltemetett üledékek két helyen, jelentős hosszúságban megőrizték a miocén folyómedreket, tudjuk, hogy 11,5 millió éve a Duna torkolati szakasza 200-240 méter széles volt és erősen meanderezett. Több helyen a mellékágai is láthatók a szeizmikus felvételeken.

A paleo-Duna-delta és az egyes delta-periódusok fejlődése 200 ezer év alatt.
Kékkel az azonosított Duna-medrek, a narancssárga vonalak a partmenti gerinceket jelölik.

A delta első azonosított nyúlványát Großengersforf környezetében azonosították. Miután a Duna a Zaya-kapun át kiért a Mistelbach környéki síkságra, déli irányba fordult, és egy keskeny, ék alakú deltát formált. A 35 km²-es nyúlvány alakját feltehetően az Aderklaa-törésvonal jelölte ki. Ezt követően a delta képződése kelet felé tolódott el és létrehozta az Aderklaa-lebenyt, ami méretét tekintve hasonló volt a korábbihoz, melyet részben át is fed. Ez az átfedés a későbbiekben is megfigyelhető az egyes jól elkülöníthető delta-periódusok között. A Markgrafneusiedl-delta az Anderklaa-nyúlványra települ, de majdnem kétszer akkora kiterjedésű volt. Aljzatuk 600 méter mélyen helyezkedik el a felszín alatt, az üledékek vastagsága 140 méter. A következő, Matzen deltalebeny arról tanúskodik, hogy a Duna-medre észak felé vándorolt, miközben a legnagyobb területű 170 km²-es delta keleti része már elérte a mai Morva folyó vonalát. A delta-területek növekedése feltehetően összefüggésben volt a vizsgált 200 ezer év alatt végbement kb. 80 méteres vízszint-csökkenéssel: az egyre sekélyebbé váló víztömegben a üledék számára csak oldalirányban adódott kitölthető tér. A 11,3 millió éve bekövetkezett erőteljes tengerszint-emelkedés előtti utolsó nyúlvány Zistersdorf térségében alakult ki, jóval északabbra a deltarendszer többi részétől és mintegy 50 kimométerrel északabbra a Duna mai főmedrétől. A korábbi Matzen deltával csupán kis átfedést mutat. Ezután a transzgresszió lezárta a deltaüledékek képződését azzal, hogy elöntötte a deltát és a partvonalat nyugat felé tolta el. Ez az időszak jelezte a Pannon-tó legmagasabb vízállását. 

A Pannon-tó feltöltődésének folyamata.
A cikkben tárgyalt deltaképződés idején a (b) állapot állt fenn (forrás)

Ahhoz, hogy a Duna utat találjon a Kárpát-medencébe, ismét át kellett haladnia a Bécsi-medencén. Ugyancsak a miocén pannóniai korszakában, valamikor 10,5-10 millió évvel ezelőtt a tavi üledékek és a folyók hordaléka rohamos gyorsasággal töltötték fel a sekélyebbé váló tómedencét. Ebben az időben a Duna vízhozama és hordalékszállítása megnőtt, ugyanis vízgyűjtője kibővült a mai Svájc és DNy-Németország területeivel, melyet az Ős-Rhône folyótól hódított el. 

Ezt követően a Kárpát-medence aljzatának süllyedése lassult, és évmilliók alatt a kiemelkedő hegységkeretből lefutó folyók hordaléka folyamatosan feltöltötte a Pannon-tó medencéjét. Ez a folyamat a pliocén kor elejére (kb. 5 millió éve) végbement és részben a szárazodó klíma miatt a Pannon-tó végleg megszűnt létezni.  

Köszönet Uhrin Andrásnak, a cikk megírásához nyújtott segítségért!

Ajánlott irodalom továbbolvasáshoz: 

• https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S0921818122000364?via%3Dihub
• https://eletestudomany.hu/paleopuzzle-interju-magyar-imrevel/
• http://www.paleo.hu/hu/pannon_to_osfoldrajza
• https://www.epa.hu/01600/01635/00338/pdf/EPA01635_foldtani_kozlony_2011_141_4_382-392.pdf
• https://docplayer.hu/141875168-Vizszintvaltozasi-ciklusok-es-kialakulasuk-okai-a-keso-miocen-pannon-to-egyes-reszmedenceiben.html
• http://kazmer.web.elte.hu/pubs/Kazmer_1990_Birth_Pannonian_Lake.pdf
• http://www.paleo.hu/en/lake%20pannon
• https://www.verlag-berger.at/detailview?no=2961

A Duna új forrásai

Az évmilliók óta zajló Duna-Rajna vízgyűjtő-háború egyik mellékhadszínterén a Duna ismét vesztésre áll. A Donauversickerung-jelenség miatt a folyó hossza hamarosan száz kilométerrel rövidülhet. A sorozat harmadik részében a jelenkori folyamatok alapján megpróbáljuk kikövetkeztetni a jövőbeli Duna forrásainak helyét. 

A Sváb-Alb mészkőszirtjei a Beuron apátság mellett. Foto: Schwäbische Alb Tourismusverband e.V.

Merthogy a Donaueschingeni kastélypark gyönyörű kútja, amely Tiberius császár óta a Duna forrásaként ismert a Rajna egyik eldugott mellékvölgyébe kerül át a Breg és Brigach forráságakkal együtt. A Duna "lefejezése" hátterében egy érdekes jelenség áll, melyet már korábban két (fentebb linkelt) bejegyzésben bemutattunk. Most ismét felvesszük a fonalat és részletesebben is kibontjuk azt a választ, miszerint ez az új, immár rövidebb Duna valahol a Sváb-Alb egyik kevésbé frekventált mellékvölgyében fog eredni.

"Donauversickerung"

A Sváb-Alb középhegység mészkőszirtjei adják a keretét a Duna legfelsőbb szakaszának. A 800-1000 méter magas középhegység Jura időszaki mészköve remekül karsztosodik, azaz a víz gyorsan oldja. A mészkőhegység koszorújában kanyargó Duna valamint a mellékfolyói helyenként kiszélesedő ártereket alakítottak ki maguknak a felszínen, miközben a leszivárgó — talajtól, növényzettől, légkörtől — savas vizek a mélyben tágítják a kőzet repedéseit üregekké, később barlangokká. A még gyermekcipőben járó, kb. 10 köbméter/másodperc középvízhozamú Duna folyócska a württembergi Immendingen és Fridingen között egyszerűen eltűnik a mederből. A mélyben húzódó kőzetrepedések az év bizonyos szakaszában képesek egy adott vízhozamot teljesen elnyelni.

A Duna elszivárgások helyszínrajza

A Duna itteni völgyének magasságviszonyai jelentős szerepet játszanak a folyó elszivárgásában. Immendingentől 12, Fridingentől 19 kilométerre található a Radolfzeller Aach patak forrása, amely a Bodeni tavon keresztül a Rajnába ömlik. Ez Németország legbővízűbb (karszt)forrása, volt olyan időszak, amikor másodpercenként 24000 liter (24 m³/sec) víz ömlött ki a forrásbarlang száján keresztül. Az átlag kb. 8 m³/sec, melynek egy része a Duna medréből származik. Ez a forrás az immendingeni Brühl kanyarulathoz képest — ahol a legerősebb az elszivárgás — 181 méterrel van mélyebben, a Fridingen  melletti mészkő-medertől pedig 135 méterrel. Ettől a két szélső ponttól 15 ill. 7 méter a vízszínesés kilométerenként a Rajna völgy irányába. Ez a láthatatlan patak tehát nem csak oldással, hanem mechanikailag is tágítja a mélyben található mészkövek repedéseit. Mindeközben a Duna Immendingen és Fridingen között 1,2 métert esik kilométerenként.

Nézzük, hogyan alakul át a táj először a mélyben, aztán a felszínen is!

Elszivárgás az év közel felében.

Ott, ahol a Duna medrét a leginkább repedezett mészkő alkotta az évezredek, évmilliók alatt az elszivárgó vizek lassan kialakították a maguk útját a mélyben. Először csak néhány cseppnyi víz szivárgott el. Később, ahogy a mészkő elkezdett egyre jobban oldódni a cseppekből vízerecske formálódott, amely a gravitáció és a kőzet rétegei hatására dél felé kezdett vándorolni. Ott pedig, ahol a kőzet hirtelen véget ért — esetünkben Aach városka mellett — forrásként lépett a felszínre és patakként csordogál tovább a Rajna felé. A Duna kezdetben tudta pótolni az elszivárgó vízmennyiséget, de ahogy a repedésekből hasadékok, a hasadékokból üregek, majd az üregekből barlangok váltak egyre gyakrabban fordult elő, hogy a kisvizek mind eltűntek. Csak a közepes- és nagyvizek jutottak át. 

Valahol itt tart most a helyzet. A jövőben az év egyre nagyobb részében, egyre nagyobb vízhozamok tűnhetnek el, mígnem a hasadékok olyannyira kitágulnak, hogy a Duna vize Fridingen alatt teljes egészében átfolyik a föld alatt a Rajnába. Ez az aachiak számára nem túl jó hír, mert az addig a Dunán levonuló árvizek ezentúl az ő településükön keresztül fog levonulni. A környékbeli földbirtokosok számára pedig a karsztbarlangok felnyílása okozhat gondot, amikor a föld alatti üregek olyannyira kiszélesednek, hogy akár be is szakadhatnak. Egy ilyen karszt aknán letekintve egyre több helyen láthatjuk majd a Dunát mint búvópatakot. Végső soron egy szurdokvölgy alakul ki, olyasmi, mint a Wutach-patak felső szakaszán, amely régen ugyancsak Duna forráság volt, csak azt a Rajna már korábban elorozta (alábbi képen). 

A Wutach patak kaptúrája (A kelet-nyugati Duna-völgyet délről érte el a Rajna mellékfolyója) 

Ha csupán a földtani folyamatokat vesszük figyelembe és a Duna-völgy megmentéséért tett emberi erőfeszítéseket (meder kibetonozása, meder áthelyezése az elszivárgásos részekről) mellőzzük a következőképpen alakulhat a Felső-Duna sorsa. Mivel az Immendingen melletti Brühl réten tapasztalható a legjelentősebb elszivárgás vélhetően a forrástól a rétig tartó 100 kilométeres szakasz kerülhet át elsőként a Rajna vízgyűjtőjéhez.

Hogy mikor fog mindez bekövetkezni? Lehetetlen megjósolni. Számítások szerint évente 7000 tonna oldott mészkő bugyog elő az Aachtopf forrástavában, ami körülbelül 2700 köbméternyi kőzetnek felel meg. 

A Duna Tuttlingennél

Immendingennél a Duna középvízhozama kb. 10 köbméter másodpercenként, ez a vízmennyiség hiányozni fog az alsóbb szakaszról. Amikor ez a teljes vízhozam az év minden napján a föld alatti barlangrendszerbe kerül a Duna jelenlegi forrásai megszűnnek létezni. Ennek a száz kilométeres szakasznak új nevet kell majd találni, földrajzilag valószínű, hogy a hosszabbik forráság neve öröklődne át, így Bregnek hívnák ezt a víznyelőig tartó szakaszt. 

A megrövidült Duna pedig kénytelen lesz új forrás után nézni. Tuttlingen felett két nagyobb mellékpatak vizét veszi fel a Duna; Möhringennél a Krähenbach-t, Tuttlingennél pedig az Eltát. Közel azonos hosszúsággal (16,3, ill. 15,7 km) és vízhozammal (1 m³/sec) rendelkeznek és az is közös bennük, hogy mindkét vízfolyás a tunningeni szeméttelep mellett ered; tőle délre a Krähenbach, északra pedig az Brandgraben, amely később egyesül az Eltával. Nem valami idilli terület egy ilyen nagy hírű folyó forrásvidékének...

A helyzetet némiképpen bonyolítja, hogy az Elta néven nevezett pataknak van egy hosszabb mellékága, a Schura városka mellett eredő Brandgraben, amely később felveszi a Schönbach nevet. Ez a két vízfolyás Seitningen-Oberflacht településtől délre egyesül. A Krähenbach vízrendszere ennél jóval egyszerűbb, forrástól a torkolatig ezen a néven ismert, jelentősebb mellékpatakja nincsen.  Eldönthetetlen, hogy kettejük közül melyik lenne "az igazi" forráság, az bizonyos, hogy ebben az esetben Tuttlingen lenne az első "dunai város".

A Duna három új forrása

Az immendingeni batükaptúra (mélybe fejeződés) kialakulása esetén mint láttuk a Duna felső szakasza a Rajna vízgyűjtőjéhez kerül át, a forrásvidék pedig 100 kilométerrel kerül keletebbre. Most tekintsük át azt a földtörténetileg később bekövetkező szcenáriót is, miszerint Fridingen mellett is teljesen elnyelődik a Duna már amúgy is lecsökkent vízhozama.

Immendingen és Sigmaringen között így alakul a Duna középvízhozama (dőlt betűvel a vízmércék folyamkilométer szerinti pozíciója):

Immendingen 9,4 m³/sec 2757 fkm

Möhringen 8,6 m³/sec 2749 fkm

Fridingen 6,1 m³/sec 2730 fkm

Beuron 12,6 m³/sec 2715 fkm

Sigmaringen 17,2 m³/sec 2683 fkm

Mint látható, az Immendingen utáni huszonhét kilométeres szakaszon eltűnik a Duna vízhozamának harmada annak ellenére, hogy három mellékpatak is érkezik észak felől. Fridingennél a Duna középvízhozama már csak 6,1 m³/sec. Így nem csupán egy helyszíni szemle, hanem a vízhozam adatok elemzése is jelzi, hogy itt bizony elszivárgás történik. Az Immendingennél eltűnő másodpercenként átlagosan 10 köbméter víz hiányban a hasadékok fejlődése lelassul, de a lassú víz partot mos elv idővel itt is érvényesülni fog. A három balparti mellékpatak (Krähenbach, Elta és Bära) vize ugyancsak a Rajnába kerül majd a földalatti járatokon keresztül. Amikor ez a mélybefejeződés is végbemegy a Dunának ismét új források után kell majd néznie!

A Fridingen melletti kanyarulatok.
Az elszivárgás a kép bal alsó sarkában jelentkezik, a Heiland Kapelle mellett (mapire.eu)

Fridingen és Sigmaringen között, pontosabban a Bära és a Schmeie patakok között a Duna az egyik legszárazabb mészkő térszínen halad át, ahol egyetlen jelentősebb mellékvizet sem vesz föl. A táj jellegét remekül összefoglalja a kezdőkép; magas mészkőszirtek között kanyarog itt még a Duna, érintve a hatalmas Beuron főapátságát is. Amennyiben Fridingennél is eltűnik a teljes vízhozam ez a  kb. 40 kilométer hosszúságú szakasz feltételezhetően teljesen kiszárad. Esetleg egy apró erecske marad a széles mederben a Schmeie torkolatáig, amely vélhetően át fogja venni a Duna forráságának szerepét. 

A Schmiecha patak és egyben a Duna leendő forrásvidéke Onstmettingen mellett.

Éppen ezért nem árt jobban megismerkedni a patakkal, amelyre az a hírnév vár, hogy a Duna legfőbb forrásága lehet. A 893 méter magas Heiligenkopf-hegy keleti lejtőjén eredő Schmiecha csak a felső folyásán, Az Albstadt-patak torkolatáig viseli ezt a nevet, utána Schmeie néven folytatja tovább egészen a torkolatig. Felső szakasza javarészt urbanizált területeken halad át, kiépített mederben, alsó szakaszán, a mészkőszirtek között jóval vadregényesebb. Hossza 41 kilométer, közepes vízhozama 1,6 köbméter másodpercenként. Elképzelhető, hogy a Rajna győztes hódítása után a Schmeie vízhozama nagyobb lesz, mint a nyugatról érkező Maradék-Dunáé. 

Összefoglalásul tehát négy forrás lesz versenyben a kitüntetett helyszínért; éppen annyi ahány most van (Donaueschingen kastélykert, Breg és Brigach forrása ill. e kettő összefolyása). 

1. Krähenbach, 806 m, Tuningeni szemétteleptől délre (48° 1′ 11″ N, 8° 37′ 16″ O)
2. Elta,  780 m, Gunningentől ÉNY-ra, az Espachstraße mellett (48° 3′ 37″ N, 8° 40′ 52″ O)
3. Brandgraben-Schönbach-Elta, Tuningeni szemétteleptől északra (48° 2' 26″ N, 8°  37' 1" O)
4. Schmeie (Schmiecha), 848 m, Heiligenkopf-hegy keleti lejtőjén  (48° 17′ 40″ N, 8° 57′ 46″ O)

Természetesen nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy egyéb források is bejelentkeznek majd a megtisztelő címért. Egy bizonyos, érdekes téma lesz a jövő geográfusai és hidrológusai  számára! 

Képzeletbeli térkép az Új-Felső-Dunáról

Ha a jövőben teljesen végbemegy a Duna mélybefejeződése át kell írni a földrajzkönyveket. 

• A Duna már nem a Fekete-Erdőben fog eredni (a teljes hegységet bekebelezi a Rajna vízgyűjtő területe), hanem a Sváb-Alb középhegységben. 
• Csökken a forrásvidék magassága; míg a Breg forrása 1078 méteres magasságban van, addig a Krähenbach 806, az Elta 780, a Schmiecha pedig 848 méteren. 
• A Duna hossza a fridingeni víznyelővel körülbelül 160 kilométerrel rövidülhet, de mivel a Breg forráság is beleszámítódik ebbe az értékbe, a Schmeie patakkal némiképpen kompenzálódik a végeredmény.
• Körülbelül 1500 négyzetkilométerrel csökken a Duna 801463 négyzetkilométeres vízgyűjtő területe. Legalább kerek, könnyen megjegyezhető szám lesz. 
• Az első dunai város Sigmaringen lesz, ahol Borus Demeter, Jules Verne dunai hajósa megnyerte a horgászversenyt. 
• Az egyetlen dolog ami miatt nem kell aggódni az a vízhozam és a vízállás kérdése lesz. A Rajna által elhódított (Zala folyónyi) 10-15 köbméter másodpercenkénti közepes vízhozam a budapesti vízhozamnak kb. fél százalékát teszi ki. Egyszóval Magyarországon vajmi keveset érzünk meg a változásból.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• https://de.wikipedia.org/wiki/Donauversinkung
• http://www.schule-bw.de/faecher-und-schularten/gesellschaftswissenschaftliche-und-philosophische-faecher/landeskunde-landesgeschichte/module/epochen/geowissenschaft/kalksteine/immendingen/3materialien.htm
• https://de.wikipedia.org/wiki/Schmiecha

A Duna-Rajna háború

Mint az köztudott, a Duna a Fekete-erdőben ered, a mai Németország területén. 2850 kilométer hosszú, átlagos vízhozama Budapestnél 2300 köbméter másodpercenként. A Fekete-tengert Románia és Ukrajna határán, a Duna-deltában éri el. Aki azonban ismeri Epheszoszi Herakleitosz Platónnál fennmaradt mondását:

"Hérakleitosz azt mondja valahol, hogy minden mozgásban van, és semmi sem marad változatlan, és a folyó áramlásához hasonlítva a létezőket, azt mondja, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba."

gyorsan hozzáteszi: jelenleg. Nézzük másképpen: a Duna a Nyugati-Alpokban ered, a mai Svájc területén, hossza 1400 kilométer, átlagos vízhozama a bécsi torkolatánál 3-4000 köbméter másodpercenként. Furcsán hangzik? Pedig volt ilyen is.

1. kép Forrás, de vajon meddig még?

Már a Duna mostani forrása is komoly vita tárgyát képezte és képezi Baden-Württemberg tartományban. Hiszen hol ered a Duna? Létezik egy csodálatos foglalt forrás (1. kép) a Fürstenberg kastély kertjében, Donaueschingenben, ahol föld alatti csatornán indul el egy vízfolyás és ömlik a Brigach-patakba. Létezik két forráság a Breg és Brigach, melyek összefolyásától ugyancsak nevezhetjük Dunának a folyót (2. kép). És sokan - főképpen a furtwangeniek - azt mondják, hogy a Duna bizony a Breg forrásától számítandó, merthogy az a hosszabb forráság. Kicsit mindenkinek igaza van, a hagyomány szerint a kastélykerti forrás a valódi, ugyanis az csak a XIX. század elejétől ömlik a Brigachba, valóban a Breg a hosszabb forráság, ám a földrajzi-hidrológiai nézőpont a forráságak találkozását favorizálja. A vita hevessége mindenesetre megmutatja, hogy itt igen fontos dologról van szó. Szerintem fölöseges ezen a kérdésen vitatkozni, különösen annak a ténynek tudatában, hogy a Duna legfelső 100 kilométeres szakasza forráságakkal együtt "hamarosan" a Rajna valahányadik mellékpatakja lesz.

2. kép A Duna születése; a Breg és Brigach összefolyása

A Duna és Rajna vízválasztójának elhatárolása már a régebbi korok emberét is érdekelte. Claudio Magris egyszerűen Dunának elnevezett művében így ír erről:

"...1785-ös nagy művében a Duna-folyó Antiquariusa - ez Johann Herm. Dielhelm álneve - említ egy házat Abnoba hegyén (Fekete-erdő - SzVD), amelynek tetejéről az egyik eresz a Dunába, a másik a Rajnába engedi a vizet: egyébként megemlít még egy Kaltherberge nevezetű fogadót a freiburgi országút mentén, melynek tetejéről az eső két irányban folyik le, az egyik ág a Dunában, a másik a Rajnában végződik..."

A Rajna és a Duna között évmilliók óta vízgyűjtőterület-háború zajlik, amelyben a Duna rendre vereséget szenved. A napjainkban szemünk láttára zajló "csatát" a Donauversickerung névvel szokás körbeírni. Erről a jelenségről már volt szó itt a blogon, egy hosszabb bejegyzés keretében (http://dunaiszigetek.blogspot.hu/2011/08/bifurkacio-es-batukaptura.html). Ez a mostani írás időben és térben kibővített kontextusba kívánja helyezni ezt a földtörténeti pillanatfelvételt. Egyszóval érdemes azzal a bejegyzéssel kezdeni!

1. ábra Kaptúra

A bejegyzésben leggyakrabban használt fogalom a kaptúra lesz, ezért fontos tisztázni, mit is ért a geográfia tudománya ezalatt. A másik nevén folyólefejeződés (angolul: stream capture) egy eróziós jelenséget takar. Amikor egy mélyebben fekvő folyóvölgy oldalazó, vagy hátráló erózióval elér egy másik, magasabban fekvő folyóvölgyet, akkor belátható, hogy a magasabban fekvő vízfolyás a nagyobb esés irányába fog elmozdulni (1. ábra). Maga a folyólefejeződés akkor következik be, amikor pl. egy extrém nagy árhullám átcsap az elvékonyodott völgyperemen és a víztömeg pontosan úgy mint egy árvízvédelmi töltés átszakadásakor átzúdul a mélyebben fekvő völgybe. A mélyebben fekvő, hátravágódó folyó gazdagabb lesz az elhódított szakasz vízhozamával, így a munkavégző képessége is megnő, amivel a hódítást, új völgyét gyorsan véglegessé teheti. Folyólefejezésre Magyarországon is van "tankönyvi" példa: A Zala felső folyása régebben a Marcal folyóhoz tartozott. Amikor a rövidke Zala folyó hátravágódva elérte a Marcal völgyét kialakult az ún. Türjei kaptúra és ezzel a Zala mai vízhálózata.
A kaptúrának létezik egy speciális változata, az ún. batükaptúra, amikor a szomszédos völgy nem a felszínen csapolja meg a másik folyóvölgyet, hanem egy föld alatti rendszeren keresztül. Ez a barlangi vízfolyás idővel felnyílhat, átalakulva egy "rendes" felszíni folyóvá. 
A Duna felső szakasza a földtörténeti korokban sorozatos kaptúrákkal alakult olyanná, amilyennek ma ismerjük. Ha a Rajna és Duna közötti vetélkedést háborúként jellemezzük, akkor ezek a kaptúrák jelentik a fegyverszüneteket, amikor a frontvonalak egy időre megszilárdulnak. A Duna története során három komolyabb területveszteséget könyvelhetett el, ez nagyjából 35000-45000 négyzetkilométernyi vízgyűjtő területet érint. Hozzá jön még az elvesztett területről származó vízhozam, amely annak idején létrehozta a Duna ősfolyamvölgyeit. És a vetélkedésnek még koránt sincs vége.

2. ábra a Rajna hátravágódása (kissé elavult korszakolással)

Történetünket a jégkorszakokat (pleisztocén) közvetlenül megelőző pliocén korban kezdjük. Ez a kor 5,332 millió évvel ezelőtt kezdődött és tartott 2,588 millió évvel ezelőttig. A pliocén legismertebb földtörténeti jelensége a Gibraltári-szoros záródása miatt a Földközi-tenger kiszáradása (ún. messinai sókrízis) volt. Az Alpok kiemelkedése ekkor még javában zajlik, északi előteréből lassan húzódik vissza egy tengeröböl, a megnövekedett hordalékszállítású alpesi patakoknak köszönhetően. A feltöltött tengeröböl tengelyében mind keletebbre építi deltáját egy új folyó, 

A bővízű Aare-Duna

3. ábra Az Aare-Duna vízrendszere

A pliocén kori Duna forrása valahol a valaisi (wallisi) alpokban lehetett, ott ahol ma a Rhône ered. Egészen a Genfi-tóig a mai Rhône mederben folyt, majd észak felé kanyarodott az Aare folyó völgyébe Ezért nevezzük ezt az ős-Dunát Aare-Dunának (3. ábra). A mai vízhálózat senkit ne zavarjon meg, a Genfi-, Konstanzi és a többi tó medreit majd csak a jégkorszak gleccserei fogják kivájni évmilliók múlva. A névadó Aare egy 295 km hosszú folyó Svájcban, átlagos vízhozama 560 m³/sec, a legnagyobb mért vízhozama 2656 m³/sec volt, ami körülbelül megegyezik a Duna magyarországi vízhozamával. 1940 méter magasan ered az Unteraar-gleccser olvadékvizeiből.  Mivel a Rajna a pliocénben még Elzász és Baden-Württemberg határán eredt, az Aare-Duna akadálytalanul haladhatott északkelet felé, ahol hamarosan elérte a Duna mai felső szakaszát. Azonban a Rhône+Aare csupán az egyik legnagyobb forráság volt ekkoriban. A  Graubünden kantonban két forráságból eredő Felső-Rajna ugyancsak a Dunába ömlött, torkolata Ulm városa mellett volt. Ez azt jelentette, hogy a pliocénben, a mai értékekkel számolva Ulmnál a Duna vízhozama már bőven meghaladta az 1500 m³/sec értéket. Az Aare-Duna ekkoriban észak felől is több vizet kapott, a vízgyűjtőhöz tartozott az ős-Majna és az ős-Neckar is. Utóbbi kettő vízhozamát nehéz megbecsülni, de az Altmühl-völgy méretei jól érzékeltetik azt az Aare-Duna által szállított hatalmas vízmennyiséget, ami rohamléptekkel töltötte fel Bécs irányába a sekény tengeröblöt.

Az Alpokban eredő Rajnai-Duna

4. ábra A Rajna-Duna vízrendszere

A Pliocén Pleisztocén határon több változás történt a terület vízrajzában. Először is a hátravágódó Rhône elhódította az Aare-Duna felső szakaszát, kialakítva ezzel a mai völgyét. Később ebben a völgyben mozgott a hatalmas Rhône-gleccer, amely a Genfi-tó medencéjét vájta ki. A Duna elvesztette az Aare folyót is, amely ugyancsak Földközi-tenger felé vette az irányt, átkerülvén a Rhône-vízgyűjtőbe. Az akkor még alacsonyabb Jura-hegységen keresztülvágódó Doubs szerezte meg ezt a folyót, nagyban megnövelve ezzel a Rhône vízhozamát. A Rajna lassan-de-bizosan közelített a Svájci-medence felé (4. ábra).

A jégkorszakok hajnalán lezajlott változások miatt az Alpokban eredő Felső-Rajna vált a Duna fő forráságává. Ulm és Ehingen között érte el a Dunát, miközben durvaszemcsés alpi hordalékával töltötte fel a hegylábfelszínt. Ma már nehéz elképzelni ezt a torkolatot, ugyanis a jégkorszak alaposan átrajzolta a tájat azóta. Közben a Rajna, mely a miocén korig csupán 450 kilométer hosszú volt, és a Westerwald hegységben eredt, bezökkenő árkában folyamatosan vágódott hátra a Duna-vízgyűjtő irányában. A pliocén korban már a Vogézek lejtőin kell keresnük forrását, fokozatosan vonzotta magához a Moselt a Majnát és a Neckart. Az erősen süllyedő Rajna-árok először az Aare folyót szerezte meg egy kaptúrával a Doubs-tól, majd mintegy fél millió éve elérte a kialakuló Konstanzi-tónál a Rajna-Dunát, és megszerezte az egész alpi szakaszát. Ez volt az a pillanat, amikor a Duna többé nem az Alpokban eredt, hanem forrása egy éppen tektonikailag kiemelkedő középhegységbe a Fekete-erdőbe tevődött át. Ez a kaptúra már érzékelhetően csökkentette a Duna vízhozamát.

A Rajna az Aare-t és az alpi forráságait megszerezve megduplázta szállított vize mennyiségét. Basel városánál napjainkban 1037 m³/sec víz halad át, ami egykor a Duna vízhozamát növelte. Ezek az átlagos vízhozamok nem használhatók a földtörténeti korokra, hiszen csupán az elmúlt száz év adatait tartalmazzák.

A legutolsó kaptúra: Feldberg-Duna

5. ábra a Wutach-vízrendszer

Miután a Duna elvesztette szinte az egész nyugat-alpi vízgyűjtőjét, forrása átkerült a Fekete-erdőbe, annak is a legmagasabb pontja, a Feldberg csúcs (1493 m) közelébe. Innen ered a Feldberg-Duna elnevezés. A pleisztocén kor eljegesedései idején a Fekete-erdő csúcsairól több gleccser is indult a völgyek irányába. A gleccserek emlékét máig őrzik a magasabb régió tavai. A glaciálisok idején ezek a gleccserek táplálták a Dunát. Miután ezek a jégárak elolvadtak a Feldsee nevű tóba került át a Duna forrása.  Ma már bonyolultabb a nevezéktan: Feld-tóból a Seebach patakon, a Titi-tavon, a Gutach (Jó-patak), majd a Haslach patakon keresztül érünk el manapság a Rajna-mellékpatak Wutach (Dühös-patak) völgyébe, mely 70000 éve a würm eljegesedés idején dél felől hátravágódva elérte a Duna völgyét (5. ábra). A Wutach Waldshutnál ömlik a Rajnába, 38 kilométeres hosszán 225 méter szintkülönbséget tesz meg. Hogy megértsük ez miért fontos: a Duna jelenleg nyugati irányban ezt a 225 méteres esést 490 kilométer alatt teszi meg. A nagyarányú esésnövekedés következtében egy szurdokvölgy alakult ki az egykori Duna mederben (3. kép). Itt a puha mészkőbe vágódó patak közel függőleges mészkőszirtek között kanyarog. A Wutach patak és a Rajna gazdagabb lett a Duna felső szakaszának teljes, körülbelül 5-10 m³/sec átlagos vízhozamával, a kaptúra alatt megmaradt Duna-völgyben ma az Aitrach patak folyik, a völgy méreteihez képest nagyon kis vízhozammal.

3. kép A Wutach-szurdok (kép: black-forest-travel.com)

A sors iróniája, hogy a Wutach vízgyűjtő területét nyugaton ugyancsak kaptúrával egy másik  Rajna mellékpatak csapolta meg.

A Duna és a Rajna vízgyűjtőért vívott háborújában ez a három kaptúrát dokumentálták a legjobban. Az északi, balparti mellékfolyók kaptúrái már kevésbé ismertek. Az ős-Neckar, az ős-Fulda és az ős-Majna egyes szakaszai egykor ugyancsak a Duna mellékfolyói voltak. Nagyon valószínű, hogy e három kaptúra mellett több más, kisebb folyólefejeződés is lezajlott, ezek nyomozása azonban  méretük miatt sokkal nehezebb.

Magyar szempontból

A Duna ősi forráságainak, azok vízhozamának, hordalékviszonyának ismerete különösen fontos a magyar geológia számára. Hajlamosak vagyunk ugyanis úgy tekinteni a jelen állapotra, mintha mindig is így lett volna. Mint látjuk nem így van, a Duna vízhozama a glaciális-interglaciális olvadás-intenzitásban jelentkező ingadozások mellett a kaptúrák miatt is jelentősen csökkent. A pliocénra kiédesedő Pannon-tenger feltöltésének oroszlánrészét a Duna vállalta. Nem mindegy azonban milyen ütemben. A Dunántúl aljzatában megtalálható folyóvízi üledék (homok és kavics) között nyilván találnánk nyugat-alpi eredetű szemcséket. Az üledékek vizsgálata pontosíthatná az Aare-Duna és az Rajna-Duna kaptúrájának időpontját.

A jelen és a jövő

6. ábra A Donauversickerung által érintett terület

Áttekintve a Duna forrásának áthelyeződéseit, vízgyűjtőjének, vízhozamának drasztikus csökkenéseit látható, hogy a jelenlegi helyzet földtörténeti szempontból korántsem állandó. Sajnos a Duna a már említett Donauversickerung-jelenség következtében további területveszteséget lesz kénytelen elszenvedni a következő néhány ezer évben (6. ábra). A Sváb-Alb mészkőtöbjében rejtőző barlangrendszerben elszivárgó Duna megállítására ideig-órági lehet megoldást találni (betömni, kibetonozni a repedéseket), de jó tudni, hogy ez egy visszafordíthatatlan folyamat. A jelenleg Immendingen és Fridingen városkák között alakuló batükaptúra révén a Duna felső szakasza Fridingenig a jövőben már a Rajna vízgyűjtőjéhez fog tartozni. Vajon a jövőbeli Duna hol fog eredni? A mostani forrástól "lejjebb" mintegy 100 kilométerrel, valahol a Sváb-Alb középhegység egyik mellékvölgyében. A Rajna tehát egy újabb "ütközetet" nyer majd meg ebben a két millió éve tartó "háborúban".
Mivel jár majd mindez? Először is át kell majd írni a földrajz tankönyveket, hiszen a Duna forrása a Sváb-Alb középhegységben lesz. Donaueschingen turistalátványossága a múlté lesz, a forrásnak új büszke tulajdonosa lesz. A dunai folyamkilométer táblákat nem kell majd áthelyezni, hiszen azokat a torkolattól számítják. Kismértékben csökkenni fog a vízhozam, ez azonban függeni fog majd az akkori éghajlattól, és feltehetően csak a felső szakaszon fogja éreztetni a hatását, és ahogy haladunk a torkolat felé, egyre kevésbé. A Rajna vízhozama ugyanekkora mértékben fog megnövekedni, ez kismértékben növeli az erózió veszélyét. És hogyan változik a Duna hossza? Ez a legbonyolultabb kérdés. A felső szakaszról hiányozni fog körülbelül 100 kilométer, ám ha figyelembe vesszük, hogy jelenleg a Duna évente öt méterrel növeli deltáját a Fekete-tenger rovására, nincsen okunk aggodalomra. Ez azonban már a Fekete-tenger-Duna vetélkedés története. De erről majd egy másik bejegyzésben lesz szó.

Bővizű ős-Duna nyomai az Altmühl-völgyben

IN ENGLISH

A folyóvölgyek morfológiája a szállított víz mennyiségétől függ. A morfológia alatt nem csupán a völgy szélességét értjük, ebbe a fogalomba beletartozik a kanyarulatok fejlettsége is. Minél nagyobb egy folyó vízbősége, annál nagyobb kanyarulatokat képez. Ha azt vesszük, hogy egy folyó vízhozama akár egy éven belül is nagy eltéréseket mutat, különösen igaz ez a földtörténeti korokra. Régen elhagyott medrek kanyarulatfejlettségéből tudunk következtetni a régi korok vízhozam-viszonyaira. Éppen ezért egy geográfus mindig gyanakodni kezd, ha egy hatalmas, széles völgyben egy pataknak sem nevezhető erecske csordogál. A Wellheimi-völgy Bajorországban éppen egy ilyen hely.

Mintha egy zöld vizű folyó kanyarogna a Frank-Alb mészkővonulatai között. Vízfolyásnak azonban nyoma sincs. A szántóföldek világos és az erdők sötétzöldje éles határt képezve rajzolja ki egy hatalmas ősfolyó fél-egy kilométer széles völgyét. Rennertshofen és Dollnstein között Wellheimi-(száraz)völgynek nevezik, Dollnstein és a duna-parti Kelheim között az Altmühl-patak folyik benne. Ez az ősfolyó völgy összesen 120 kilométernyi hosszúságban kanyarog az erdővel borított jura mészkőszirtek között. Utolsó 35 kilométerén, Dietfurt városától a Duna-Majna-Rajna csatorna medre tölti ki.

A Wellheimi-szárazvölgy ősi mederformái. Forrás: urdonautal.info

Még az Altmühl-patak sem rendelkezik elegendő vízhozammal ahhoz, hogy ilyen méretű völgyrendszert alakítson ki. Mindössze 220 kilométert tesz meg a Középső-Frankóniai forrásától a Dunáig. Átlagos vízhozama 17 m³/s, a valaha mért legnagyobb érték 159 m³/s volt. Ebben a széles völgyben úgy veszik el, mint a lábunk, amikor egy óriás cipőjét próbáljuk felhúzni. Itt egykor egy sokkal bővízűbb folyónak kellett folynia. Vajon melyik lehetett ez a folyó?

Az Altmühl folyócska Eichstätt városánál

A közelben csak egyetlen folyó rendelkezik ilyen völgy kialakításához elegendő vízmennyiséggel. A Duna. Azonban ha kicsit visszamegyünk az időben, egészen a pliocén korig (5,332-2,528 millió éve), kiderül, hogy mindez korántsem ennyire egyértelmű. A Felső-Duna-völgy mai helyét az Alpok kiemelkedése után sokáig tenger borította. A Duna forrása és a torkolata is teljesen másutt volt mint manapság. Ekkor még az Alpokban eredt és szép fokozatosan töltötte fel a sekély, félsós (brakkvizű) tengeröblöt, mely valahonnan a Fekete-tengertől nyúlt fel, egészen Dél-Németországig. Amikor az Altmühl mai völgye kialakult, a Duna-delta valahol Bécs környékén lehetett.

Az ős-Duna és ős-Majna torkolatvidéke Dollsteinnél. Forrás: urdonautal.info

Az ős-Duna, mely e völgyrendszert kialakította, sokkal bővízűbb volt ezen a szakaszon mint napjainkban. Az Altmühl-patak felső völgyében ekkor még az ős-Majna folyt, ide hordta vizét a Fulda és a Neckar is. Mégis mi történt ezekkel a mellékfolyókkal? A pliocén óta a Dunát ért komoly vér(víz)veszteségért egy másik folyó felelős: a Rajna. A Rajna fokozatosan tolja egyre keletebbre a kontinentális vízválasztót. Árkos lezökkenésű völgyével sorban elvonzotta a Duna mellékfolyóit. Az Altmühl-völgy kiszáradásáért azonban nem okolhatjuk a Rajnát.

Egykor Duna-völgy, ma patakvölgy - a Schutter. Forrás: wiki

Ingolstadt városa mellett egy kicsiny patak ömlik a Dunába. A középkorban a Schutter vizén őröltek a helyi molnárok malmai. Ez a patakocska egészen 80 000 évvel ezelőttig ugyancsak Duna meder volt, miután az Altmühl-völgyből eltűnt a főág. Ha valaki erre jár, hiába keresné a Dunát, helyette csupán ezt a vékony erecskét találná a széles völgyben, Ingolstadttól nyugatra. Itt jóval kevesebbet időzött a folyó, ugyanis hamarosan új medret talált magának egy déli mellékpatakja völgyében. A Neuburgi-patak hátravágódása néhány kilométerrel újból lerövidítette a Dunát. A lerövidülés esésnövekedést vont maga után, hiszen rövidebb szakaszon teszi meg ugyanazt a magasságkülönbséget. A neuburgi szakaszt a folyó a mai napig nem lakta be teljesen. A táj képe itt teljesen más, mint a széles, lapos Altmühl völgyében. 

A weltenburgi kolostor Kelheimtől nyugatra a világ legrégebbi sörfőző apátsága. Forrás

A weltenburgi kolostor mellett látható, mészkőfalak között kanyargó 60-100 méter széles Duna már csak halvány mása annak a bővízű ősfolyónak, amely a pliocén-pleisztocén határán megformálta az Altmühl völgyét. A teljes alpi vízgyűjtőjétől megfosztott Duna jóval kisebb völgyet és kanyarulatokat alakított ki új, immár véglegesnek tűnő szakaszán.

Magyarországon az Érmellék hasonlítható az Altmühl völgyéhez, itt a Tisza régi medrét "örökölte" meg az Ér-patak. 

Ajánlott olvasmány:

• Franz X. Bogner: Im Urdonautal der Altmühl, 2001