Már bőven a Bős-Nagymaros vízlépcső munkálatainak megkezdése előtt is írtak borzalmas dolgokat a Szigetközről, de talán egyik sem olyan jelentőségű, mint Algernon Blackwood "A Füzek" c. története 1907-ből, amely olyan későbbi horror szerzőket ihletett meg mint H. P. Lovecraft, akinek saját bevallása szerint személyes kedvence volt ez a rémtörténet, amely hol máshol is játszódna, mint egy kietlen dunai szigeten, amelyet épphogy birtokba vett egy bokorfüzes ártéri társulás.
Mielőtt rátérnénk a novella hidrológiai aspektusára, érdemes röviden bemutatni a szerzőt, aki Magyarországon viszonylag ismeretlennek számít. Algernon Blackwood (1869-1951) Angliában született, de fiatalkorában élt az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában is az 1800-as évek végén, ahol számos foglalkozást kipróbált, volt tehenész, hoteligazgató, tudósító, újságíró, hegedűtanár, mielőtt az 1900-as évek elején hazaköltözött és elkezdett természetfeletti rémtörténeteket írni, amiben szerepe lehetett annak is, hogy Torontóban alapító tagja volt a Teozófiai Társaságnak, ami egy ezoterikus, okkultista, misztikus vallási mozgalom volt. Egyszerre érdekelte a természet és a természetfeletti, a Füzekben ezt a látszólagos ellentmondást sikerült kihangsúlyoznia, sőt össze is hangolta. Szabadidejében síelt és hegyet mászott, halála után a hamvait is a Svájci-Alpokban szórták szét. Azt nem tudni, hogy Blackwood járt-e valaha a Szigetközben, bár a választ ki lehet következtetni a "Füzek" végigolvasása után. A "Füzek" eredetileg a "The Listener and Other Stories" gyűjteményben jelent meg 1907-ben, magyar fordításban az Azilum folyóirat jelentette meg, szerencsés ember, aki be tudja szerezni, ugyanis a magyar H. P. Lovecraft portálon csak az angol nyelvű verzió (The Willows) érhető el.
 |
| Valamit visz a víz... |
A történet önmagában véve nem bonyolult, viszont remekül lehet vele ijesztgetni a túratársakat dunai kenutúrákon, nyári éjszakákon, szigorúan sátorverés és tábortűzgyújtás után. Nos, a "Füzek" éppen erről szól, két ember kenuzik a Dunán forrástól a torkolatig, akikhez egy júliusi reggelen csatlakozik az olvasó Bécsben. Éppen árhullám vonul le a folyón, ennek szennyes habjain érkezik a két vándor Pozsonyba, ahol végső búcsút vesznek az emberi civilizációtól és beeveznek egy elhagyatott, lakatlan vidékre, ahol ameddig a szem ellát mindenütt fűzfák hajlonganak a viharos szélben, a folyóágak kietlen, egyhangú labirintusában. Itt esteledik rá a vándorra, táborhelyül pedig egy körülbelül egy holdnyi kiterjedésű homokszigetet választanak, amelyet ugyancsak fűzfák borítanak, az egyhangúságot egyetlen nyárfa töri meg. A szerző ugyan nem foglal állást, hogy a főhősök a szigetközi, vagy a csallóközi oldalon kötnek ki, de a szövegben egy helyen délnyugatról fújó szelekről ír a szerző, ami azt feltételezi, hogy a kenusok a jobb part mentén, azaz szélárnyékban evezhettek. Összesen két napot töltenek el az árvíz következtében folyamatosan fogyó szigeten, ahol a legkülönfélébb természetfölötti jelenségeket tapasztalnak meg, ami próbára teszi a józan eszüket, miközben a természet; a folyó, a fák és az időjárás is ellenük fordul. Valami megfoghatatlan rémség ólálkodik a szigeten, és hiába ezek az év legrövidebb éjszakái, a rettenet nappal sem tágít.
A költői stílusú, bőséges tájleírás egyértelművé teszi, hogy a legtöbb könyvborítóval ellentétben itt nem erdőről, nem szigorú értelemben vett fákról van szó, hanem egy intrazonális bokorfüzes társulásról (Salicetum triandrae), amely a nevéből adódóan inkább hasonlít bokrokra, mint szálerdőre és a folyóvízi-vízparti szukcesszió egyik korai fázisa. Ezen belül is valószínűleg a csigolyafüzes növénytársulásról lehet szó, melynek legnagyobb összefüggő megtelepedését éppen a Szigetközből ismerjük. Blackwood szerint ez a táj a látóhatár végéig ér, sőt Komárom felé további 50 mérföldön keresztül, ami tovább erősíti az elhagyatottság érzését, ami a háttérben lappangó feszültségként végigkíséri a történetet:
"Nagy árvizek idején ezeket a homokos, kacsicsos medreket és a fűzfákkal benőtt számtalan dunai szigetet elborítja a víz, de más időszakokban a bokorfüzesek hajlonganak és susognak a szabad szélben, és ezüst leveleiket mutatják a napsütésnek ezen a zavarba ejtően szép, állandóan mozgásban lévő sík vidéken. Azonban ezek a fűzfák soha nem érik el a fák méltóságát; nincs egyértelmű szilárd törzsük; szerény bokrok maradnak, lekerekített tetejű, lágy körvonalú, karcsú száron ringatóznak, és a szél legkisebb nyomására reagálnak; hajlékonyak, mint a füvek, és olyan folyamatosan változóak, hogy valahogy azt a benyomást keltik, mintha az egész síkság mozogna és élne. Mert a szél hullámokat bocsát az egész felszínre, hol emelkedő, hol süllyedő hullámokat, de itt a víz hullámai helyett a levelek hullámzanak, zölden duzzad, mint a tenger, az fűzfa ágak meg fordulnak és ezüstfehér alsó oldaluk a nap felé fordul. A szél ugyanis hullámokat küld az egész felszínre, amelyek a víz hullámai helyett levelek hullámai, zölden duzzadnak, mint a tenger, egészen addig, amíg az fűzfa ágak meg nem fordulnak és fel nem emelik ezüstfehér oldalukat a nap felé."
 |
| Félelem és rettegés a Szigetközben (forrás) |
Ugyancsak érdekes arról olvasni, hogy Blackwood hogyan is képzel el egy dunai szigetet, és hogyan formálja ezt a nyári, napsütéses, szeles időt irodalmi kifejezésekkel nyomasztóan fenyegetővé. A sziget, ahol partot érnek első ránézésre remek sátorhely egyetlen éjszakára; forró, száraz, puha homok borítja, belső részén satnya, de annál sűrűbb és elevenebb bokorfüzes telepedett meg, területe kb. egy hold, alakja háromszögre hasonlít és biztonságosnak tűnik az árvíz ellenére, fél-egy méterrel magasodik az emelkedő vízszint fölé, melynek vad áramlásai folyamatosan mossák el a partot, azaz az emelkedő vízszint és a partomlásért felelős erózió egyre szűkebb területre kényszeríti a főszereplőket. Azonban nem csak a fokozatosan emelkedő, vad sodrású Duna, és a látóhatárig terjedő Isten és ember háta mögötti, néptelen füzes teszi majdnem lehetetlenné a sziget elhagyását, hanem az az ismeretlen iszonyat is, amely nem képezi a hidrológia vizsgálódási tárgyát jelen esetben.
...kóboroltam, és kétségbeesetten vizsgáltam a szálláshelyünket. Megállapítottam, hogy a sziget kevesebb, mint egy holdnyi területű, csupán egy homokos part, amely két-három méterrel állt a folyó szintje felett. A napnyugat felé néző túlsó végét repülő vízpermet borította, amelyet a hatalmas szél kapott fel a hullámok habjáról. Háromszög alakú volt, a csúcsával folyásirányba felfelé a folyón.
A nagy térképeken ez az elhagyatott terület bolyhos mintás kékkel van rajzolva, amely a parttól távolodva egyre halványabb színűvé válik, és nagy betűkkel a Sumpfe, azaz mocsár szó olvasható rajta.
 |
| Szigeti veszedelem (forrás) |
Algernon Blackwood rövid történetében még lehetne találni pontatlanságokat, például a szigetközi homokzátonyok helyett talán szerencsésebb lett volna kavicszátonyokról írni, de nem érdemes ezt a kérdést feszegetni. Ez a remekbe szabott (rém)történet a dunai tájleírásában és a természetfeletti megfoghatatlan rémségek miatt a többi korabeli "weird stories" között klasszikusnak számít, azok számára, akik kedvelik ezt a műfajt. Aki olvassa, egészen más szemmel néz majd ezentúl a Szigetköz ártéri erdeire.
Köszönet a tippért és a könyvért Eric Baude-nak!
Hangoskönyvben is meghallgatható, angol nyelven: https://www.youtube.com/watch?v=_bmmUZ_VLMk
