Óholocén dunai sziget a III. kerület alatt

 IN ENGLISH

Őskoros régészek és geográfusok közös kutatómunkája nyomán egyre több részletet ismerünk meg a Budapest III. kerülete alatt elterülő ősi dunai szigetről és annak első lakóiról. Ez a hatalmas sziget egykor a Csillaghegytől a Hajógyári-szigetig húzódott, de a mellékága klimatikus és tektonikai okokból mintegy 6000 évvel ezelőtt végleg lefűződött főágról. Az óholocén Duna-medret a környező vízfolyások vették birtokba, ennek köszönhetően a meder nyomai a mai napig felismerhetők a Mocsárosdűlőn és Csillaghegy utcahálózatában. 

Az Óbudai-öblözet vízrajza az óholocén korszakban. Viczián I. [2]

A 2019. április 10–12. között megrendezett XI. MΩMOΣ őskoros kutatók összejövetelének tanulmánykötete a környezet és az ember kapcsolatát helyezi a középpontba. Óbuda területe eddig is kiemelt kutatási területe volt a táj- és környezetrekonstrukciós kutatásoknak, elsősorban Aquincum római kori múltja kapcsán. Az Ősrégészeti Tanulmányok III. köteteként 2023-ban megjelent kiadványban összesen három írás foglalkozik az őskori Óbudai-Duna-meder környezeti rekonstrukciójával, három különböző ásatási terület kapcsán. A Királyok útja 291-295. számú telken a kutatók megtalálták a Csillaghegyi-árok dunai torkolatát, azaz az őskori sziget északi csúcsát [1]. A Pusztakúti út mentén feltárt őskori lelőhelyek kapcsán a Mocsárosdűlőn végeztek sekélyfúrásokat [2], ezen kívül a Nánási út 75-77. számú telken feltárt neolitikus telepen a sziget korai benépesülését tanulmányozták [3]. A Csillaghegyi-árokban és a Mocsárosdűlőn végzett ásatás során vizsgált üledékminták közel azonos eredményt hoztak a Duna-ág lefűződésének időpontjával kapcsolatban, annak ellenére, hogy az ezt követő feltöltődés során különböző jellegű vízrajzi helyzet alakult ki az egykori Duna-mederben. 

A negyedidőszak végi klímatörténet összefoglaló árbája, melyen a folyórajzolatra vonatkozó részt az Óbuda térségében végzett legfrissebb kutatások aktualizáltak.

Az óholocén korszakban a Békásmegyer és Újlak között kiszélesedő Óbudai-öblözet tájképileg jelentősen eltért a mai helyzethez képest. A Duna medre közel sem volt ennyire csatornázva, mellékágai szabadon bejárták az árteret mindkét oldalon. Az óholocén során Óbuda térségében már kialakult a Duna domináns főága, de ekkor még nagyobb méretű fattyúágak is kerülgették a viszonylag nagy számú és nagy kiterjedésű szigeteket (pl. Óceán-árok). Az óholocén Óbudai-Duna-ágat térképre vetítve viszonylag könnyen azonosítani lehet, ugyanis az utcahálózat nagyban megőrizte a régi medrek vonalát. Csillaghegy utcahálózata a mai napig kirajzolja az Árpád utcával párhuzamos Csillaghegyi-árkot, amely a csillaghegyi strandnál dél felé fordult. Itt további szigeteket formálhatott a Mocsárosdűlő térségében kiszélesedő mederben. Az óholocén Óbudai-sziget hosszúsága meghaladta az 5 kilométert, a területe körülbelül 600 hektár lehetett.

Korábban két elképzelés versengett arról, hol térhetett vissza az Óbudai-Duna a főágba. Schweitzer Ferencék [4] szerint eredetileg a Margit-sziget északi csúcsánál, Újlaktól északra lehetett a torkolat. Ezt a feltételezett Duna-ágat a kiscelli hegylábfelszín tövében, vízelvezető árok formájában azonosították régészek, Azonban római kori Duna medret kizárja a régészeti tény, hogy Aquincum katonavárosa, azaz a beépített terület a Dunától egészen a hegylábfelszín tövéig terjedt ki. Ha voltak is patakvizek az őskorban a Kiscelli-domb alatt, azokat legkésőbb a római korban kiszorították a területről és a katonavárostól északra terelték egy új, rövidebb mederbe. 

A másik lehetőség szerint Óbuda legutoljára a pleisztocénben volt utoljára sziget. Az Óbudai-Duna az óholocénben már eredetileg is az Aranyhegyi-patak régi medrének alsó szakaszán folyt, és a Hajógyári-szigettől északra volt a torkolata. Ezt az elképzelést támasztja alá az Óbuda területén feltárt teraszfelszín kora, és a Duna szintjéhez viszonyított magassága. 

Az óholocén Óbudai-sziget legmagasabb térszíneit a II/a terasz szintje jelöli ki, ennek szintjét a holocén során a kopár nyugati hegyekből, a dunántúli teraszfelszínről, valamint a mederből kifújt homokrétegek emelték [4]. Fontos leszögezni, hogy amikor az óholocén Óbudai-sziget még szigetként létezett, a II/a terasz még nem volt ármentes helyzetben. Az I. számú terasz, vagy magasártér ekkor már kialakult (a pleisztocén-holocén határán — lásd Gábris-Nádor ábra 2007.), de az alacsonyártéri szinteket a Duna csak később, a szubboreális idején véste ki. Ez azt jelenti, hogy minden teraszszint "eggyel lejjebb" helyezkedett el a számozás szerint: a mostani I. sz. terasz (magasártér) akkor még alacsony ártéri szintben létezett, miközben a manapság ármentes II/a terasz az óholocénben I. terasz (magasártér) lehetett. (A dunai teraszokról bővebben itt) 

A régészet és a földtudományok ugyanazokat a rétegeket vizsgálják a feltárásokban, de a módszerük , megközelítésük és az alapvető célok is mások. Időnként azonban a közös halmazok gyümölcsöző együttműködéseket teremtenek az egyes tudományágak képviselői között, így komplexebb és átfogóbb képet kaphatunk a múlt emberének és egykori környezetének egymásra hatásáról. A régészek elsősorban az emberi tényező, például leletek alapján kategorizálják az eltemetett talajrétegeket, míg a földtudomány az adott réteg geokémiájából, szemcseméretéből, színeiből, ásványianyag-összetételéből vonnak le következtetéseket. A munkafolyamatok, kormeghatározások módszerei és a felhasznált műszerek egy külön bejegyzést érdemelnének, de szerencsére erre a kötet tanulmányai egy-egy bekezdésben kitérnek. Röviden összefoglalva, minden ősföldrajzi környezetet más és más üledékképződés jellemez. Ha egy rosszul osztályozott, szerves anyagokban szegény, sóderes, kavicsos homokos réteget találunk, abból egy aktív folyóág mederüledékére következtethetünk. Ez a negyedidőszak végi folyóvízi üledék az Óbudai-öblözetben összesen 10-15 méter vastagságú. Ebbe a teraszkavicsba vágódtak be a medrek. Szerves anyagban gazdag, jellemzően finomszemcsés, sötét színű üledékek pedig jellemzően mocsaras környezetben ülepednek le. Tehát az üledékek milyensége, egymásutánisága, vastagsága alapján alapvetően meg lehet határozni egy üledékképződési környezetet, benne egy eltemetett folyómeder életciklusaival. 

A Csillaghegyi-árok dunai torkolatánál (Királyok útja 291-295. sz.) az Optikailag Stimulált Lumineszcencia (OSL) kormeghatározás alapján az alábbi rétegsort sikerült rekonstruálni:

Kr. e. 6500: Duna-meder üledékek, kavics, sóder. (nyílt meder)

Kr. e. 6000-5500: Duna sekélyvízi, ártéri üledékei (feltöltődés, lefűződés, csökkenő vízhozam)

Kr. e. 5000-3000: üledékhiány. Feltehetően a Duna-mellékágban kialakuló patakvölgy ellentétes irányú vízáramlása elhordta az üledékeket. 

Kr. u 1-1000: mocsaras üledékek lerakódása a csökkenő vízhozam miatt, melynek oka a római kori vízrendezés lehet, ami főleg dél felé vezette le a Mocsáros és a Rómaifürdő vizeit.

Kr. u. 1500: egyre gyorsuló feltöltődés, mocsaras üledékek.

Mederrekonstrukció a Csillaghegyi-árok egykori torkolatánál vett üledékminták alapján (Sipos Gy.) [1]

Az újkőkori települések alapján a kutatók azt feltételezik, hogy Csillaghegy térségében a lefűződés a középső neolitikumra már végbe ment. A lefűződéssel radikálisan átalakult a vízhálózat, ugyanis az egykori déli irányban folyó dunai fattyúág helyét átörökölte a Csillaghegyi-árok, ami a hegyvidék és a források vizét vezette a Dunába, de éppen az ellenkező irányba, észak felé. Az Óbudai-Duna-ág lefűződésben szerepet játszott az atlanti klímafázis csapadékossá váló éghajlata. A mederüledékekből következtetve a lefűződéssel és a bevágódással párhuzamosan a Duna medre csekély mértékben kelet felé vándorolt, miközben a Csillaghegyi-árokban kialakuló patak torkolatát déli irányba elvonszolta. Ez utóbbi egy általánosan megfigyelhető jelenség a Dunába ömlő síksági patakoknál. 

Az ásatás során feltárt két különböző ártéri szint üldékei,
"B" szelvény magasabb ártér, "A" szelvény alacsonyabb ártér. (Viczián I.)

A Királyok útja 295. szám alatti feltárás ugyanakkor rávilágított az őskor különböző ártéri szintjein lezajló eltérő folyamatokra. Az emberi megtelepedésre alkalmas magasabb szinteken a középső neolitikumtól a késő vaskorig mindössze 30-60 centiméter leleteket is tartalmazó üledék képződött, miközben az alacsonyabb ártéren ugyanezen időszak alatt lerakódott leletes üledék vastagsága 250 centiméter volt. Itt arról van szó, hogy a magasabb térszínen ekkoriban már jellemzően szárazföldi környezetben zajlott az üledékfelhalmozódás. Ebbe beletartozik az emberi kultúrréteg, a szálló por, a növényzetből származó szerves anyag és a Duna nagyobb árvizei által lerakott iszap. Mindeközben az alacsonyabb szinten jóval gyakoribb volt az elöntés, azaz a két ártéri szint közötti különbségeket fokozatosan eltüntette a dunai eredetű hordalék, így a kezdetben alacsonyabb ártéri szint is egyre inkább alkalmassá vált az emberi megtelepedésre. Ebből a szempontból nem véletlen, hogy Aquincum polgárvárosának közel ármentes térszínen fekvő romjait helyenként alig 25 centiméter üledék fedi.

A Mocsárosdűlő sekélyföldtani fúrásokkal feltárt keresztmetszete és a makroszkopikus jellemzők alapján azonosított réteghatárok (Sipos Gy.) [2]

A Mocsárosdűlő területén az OSL kormeghatározás alapján az alábbi rétegsort sikerült rekonstruálni:

Kr. e. 5930-4910 Homok és kavics üledék, aktív folyóvízi formálás, szigetekkel tagolt, több ágra bomló folyóhálózat. Erre a rétegre finomszemcsés agyagos, iszapos réteg ülepedett, ami már előjelezte a lefűződést. 

Kr. e. 5410-4610 Az iszapos rétegre még egy kavicsréteg került, ami felújuló folyóvízi aktivitást jelez. A Mocsáros területe ebben az időszakban volt utoljára a Duna középvízi medre. 

Kr. e. 4610-2800 Ezt követően végleg megszűnik a folyóvízi üledék jelenléte a Mocsáros területén. Az üledékképződési ráta csökkenése arra utal, hogy az idő előrehaladtával az árvizek egyre ritkábban érték el a területet. Az ekkor még nyílt, tószerű vízfelülettel rendelkező Mocsáros vízutánpótlását a talajvíz és a környező völgyek patakjai biztosították, ezzel párhuzamosan azonban az Aranyhegyi-patak épülő hordalékkúpja a nyílt vízfelület rovására terjeszkedett.

Kr. e 2800-Kr. u. XIV. sz. Sekélytavi, eutróf, mocsaras környezet, egyre sötétebb, szerves anyagban gazdag üledékek. Az alacsony ártér kivésése, majd a római kori vízrendezés tovább apasztotta a terület talajvizét, ezáltal a Mocsáros nyílt vizeit is. 

A középkortól napjainkig tovább zajlott a feltöltődés, egyre jobban szűkülő mocsaras felszínnel. 

A 4. sz. fúrás üledékein végzett OSL és 14C kormeghatározások eredményei (Sipos Gy.) [2]

A lefűződést követően az Óbudai-Duna medrében komplex folyamatok zajlottak, de általánosságban elmondható, hogy a környező vízfolyások felszínformáló hatása jelentősen felerősödött, miközben a dunai hatás fokozatosan csökkent. Az árvizek egyre ritkábban léptek be a régi mellékágba, az ott lerakott hordalékot a kisebb, a Dunába tartó vízfolyások csak részben tudták elhordani. Ezek a vízfolyások ugyancsak jelentős mennyiségű (lejtő)hordalékot szállítottak a mederbe a nyugatról lefutó völgyekből. Ezáltal a legfeljebb 200 méter szélesre becsült meder folyamatosan szűkült. Ennek az óholocén medernek az egyik érdekessége, hogy a meder alsó és felső torkolata természetes úton nem záródott le, a patakok tovább "használták" a medret. Végül csak a XIX.-XX. századi antropogén beavatkozások szüntették meg az egykori torkolatokat (zsilipek, patakmeder-áthelyezések).

Az Óbudai-öblözet vízrajza a középső neolitikumtól a középkorig. Viczián I. [2]

A dunai hatás továbbra is érvényesült a talajvízen keresztül, az áradások idején a laza, sóderes hordalékon keresztül közlekedett a holtág és a Duna között. Áradáskor a legmélyebben fekvő területek, mint pl. a Mocsárosdűlő vízzel telítődtek, miközben kisvizes időszakokban a folyó ezt a pangó vizet leszívta. Később az emberi beavatkozás, csatornaépítés, lecsapolás tovább erősítette ezt a leszívó hatást. A Mocsáros felszíni vizei ezen kívül táplálkoztak forrásokból, felszíni vízfolyásokból és direkt csapadékhullásból. Ezek együttes vízhozama valószínűleg nem haladta meg a másodpercenkénti 2 köbmétert. Az Ókori város, ókori táj kötetben [4] a környék összes forrásának vízhozamát 42000 köbméter/nap értékben határozták meg. Ez másodpercenként mintegy fél köbméternek felel meg, amihez hozzá kell számítani az Aranyhegyi-patak 0,3 köbméteres másodpercenkénti átlagos vízhozamát, valamint a további kisebb patakok hozamát. Az elmúlt évezredek alatt a vízfolyások egy részét a város eltemette, és a klimatikus hatások is módosíthatták a vízhozamot, így pontos értéket ezekre ma már nem tudunk meghatározni. Összehasonlításképpen ez a vízmennyiség a Zala folyó torkolati vízhozamának legfeljebb harmada. Ráadásul figyelembe kell venni, hogy a holtág vizei az Óbudai-Duna medrében kialakuló völgyi vízválasztó hatására két irányba folytak le. A késő neolitikumtól a Mocsáros vízfeleslege, a Rómaifürdő forrásai, az Árpád-forrás és a Békásmegyer felől a Kert soron érkező vízfolyás vizei északi irányban, a Csillaghegyi-árkon keresztül érték el a Dunát, miközben az Aranyhegyi-patak és a Rádl-árok egyesült vizei déli irányba tartottak. Elképzelhető azonban, hogy az Aranyhegyi-patak a korai időszakban változtathatta a lefolyási irányát a mederben újonnan kialakuló hordalékkúpjáról. Az emberi hatás a római kortól kezdve alaposan átrajzolta a táj vízrajzát. 

A 6000 éve lefűződött Óbudai-Duna (Mocsáros) környezeti rekonstrukciója és a régészeti kultúrák kapcsolata. (Sipos Gy.) [2]

Ahogy a régészeti kutatások egyre nagyobb részét tárják fel az óholocén Óbudai-szigetnek, úgy az őskori tájról és környezetről alkotott elképzeléseink is bővülnek, finomodnak. Sőt, a kötetben arra is fény derül, hogy mikor telepedett meg az ember ezen a földdarabon. 

Az őskori ember és a folyó kapcsolatáról mesélnek a partmenti lelőhelyek, amelyek egyes korokban közelítettek, míg más korszakokban távolodtak a folyótól. Ez a periodikusság már régóta ismert a klímakutatók előtt, mivel összefüggésbe hozható az éghajlat változásaival. Csapadékosabb időszakokban, amikor az árvízi kockázat nőtt, az emberi települések eltávolodtak a folyótól, míg a szárazabb periódusokban akár az alacsony árteret is birtokba vehették időszakos jelleggel. 

A középső neolitikum idejére lefűződött Óbudai-Duna egyrészt megkönnyítette a bejárást a területre, másrészt a főág medermélyülése megteremtette a lehetőséget a Vonaldíszes Kerámia kultúráját hordozó közösségek letelepedésére. Az óholocénben megszűnt Óbudai-sziget Duna-menti területeinek birtokbavétele a kottafejes kerámiastílus idején (Kr. e. 5300-5200 éve) kezdődhetett meg. Majd fokozatosan több új település alakult ki, amikor már csupán holtág volt a Mocsáros helyén. Az M. Virág Zsuzsanna által a Nánási út 75-77. szám alatt feltárt faluhely egészen a Zselíz időszak végéig (Kb. Kr. e. 4900) lakott volt. A Zselíz időszakban korábban lakatlan szigetek is benépesültek, például a mai Óbudai-sziget északi csúcsa is. Ami azt jelenti, hogy a mai Óbudai-sziget és hozzá hasonló ártéri szintekkel rendelkező Margit-sziget is létezhetett már az óholocén végén. A Nánási úton feltárt település egy kelet, azaz a Duna felé süllyedő térszínen alakult ki, és két részből állt. A magasabb (103,6 m.B.f járószint) és a mélyebb (102 m.B.f) térszínt egy két méter mély árok választotta el egymástól. Az alacsonyabb térszínen csak időszakos lehetett a megtelepedés, amelyet a Duna emelkedő vízállása szakíthatott meg a késő neolitikumban (Kr. e. 4950-4400) [3].  

Az Óbudai-öblözet mai vízrajzi viszonyai. Viczián I. [2]

Az emberi megtelepedés végső soron gyorsította a folyóág lefűződés természetes módon is végbemenő folyamatait. A települések számára biztosítani kellett a bejárást a feltöltődő holtágakon keresztül. A gazdálkodásnak pedig érdeke volt a mélyebb területek feltöltése és a vizek szabályozott levezetése a Dunába. A tavakból fertő, a fertőből mocsár, a mocsárból láp lett, miközben a vizes élőhelyek kiterjedése folyamatosan zsugorodott. A klimatikus és tektonikai okból bevágódó Duna-meder a Mocsáros utolsó kavicsrétege után már többé nem jelent meg a területen. Árvizei még sokáig bejárták a területét és tekintélyes mennyiségű iszapot halmoztak fel. Budapest egyik legnagyobb szigete mintegy hatezer évvel ezelőtt végleg megszűnt létezni, és ezen az a tény sem változtat, hogy a rekordárvizek esetenként még nyílt víztükröt képezhetnek a lefűződött meder legmélyebb részein, a Mocsárosban.

MΩMOΣ XI. ŐSKOROS KUTATÓK ÖSSZEJÖVETELE Környezet és ember

A BTM Aquincumi Múzeumban 2019. április 10–12-én megrendezett konferencia tanulmánykötete

Link: https://edit.elte.hu/xmlui/handle/10831/85856?key=%C5%91sr%C3%A9g%C3%A9szeti%20tanulm%C3%A1nyok

[1] Szilas Gábor – Viczián István – Sipos György – Páll Dávid Gergely – M. Virág Zsuzsanna – Rekeczki Kinga: A folyóvízi környezet változásának hatása az őskori megtelepedésre a Duna mentén: interdiszciplináris környezeti rekonstrukció Óbuda területén

[2] Tóth Farkas Márton – Viczián István – Sipos György – Páll Dávid Gergely – M. Virág Zsuzsanna – Szilas Gábor – Kraus Dávid: Környezeti változások a Duna egykori mellékága mentén – Interdiszciplináris kutatás Budapest III. kerület, Mocsárosdűlőn

[3] M. Virág Zsuzsanna: Az újkőkori ember és a Duna folyam. A környezetrekonstrukció lehetőségei városi körülmények között. Esettanulmány (Budapest III. Nánási út 75–77.)

[4] H. Kérdő, Katalin, Schweitzer, Ferenc, (2010) Aquincum : ókori táj, ókori város. http://real-eod.mtak.hu/4508/

Miről mesél az Aranyhegyi-patak régi torkolata?

Érdekes jelenségnek lehettek tanúi Óbuda polgárai száz évvel ezelőtt a Kaszásdűlőn. A Budapesti Hírlap 1920-as tudósítása szerint amikor az Aranyhegyi-patakot az új vasbeton mederbe terelték a vizét vesztett régi mederben potykák és keszegek tömkelege vergődött az iszapban. Ezt a kiszáradt medret az évek, évtizedek során fokozatosan feltöltöttek, beépítettek. Ma már nyoma sincs, leszámítva az utcahálózatot, amely két helyen még őrzi a több ezer éves nyomvonalat.

Medertakarítás az Aranyhegyi-patak torkolatában (forrás)

Mostani írásunkban ennek a patakmedernek követjük a nyomát a hidrológia, a régészet és a geomorfológia szempontjából. Utánajárunk mikortól és miért folyt éppen az Óbudai-ág felé, milyen okból kellett új mederbe terelni, hogyan tűnt el a régi meder, és mi köze ennek az egésznek a Duna egyik óholocén medréhez.

Az Aranyhegyi-patak a fővárosi Duna-szakasz jobb partján a leghosszabb (~23 km) és legnagyobb vízgyűjtővel rendelkező (~120 km²) mellékvízfolyás. Több forráságból ered Pilisszántó és Pilisszentiván között. Völgye a Pilisvörösvári-árokban északnyugat felől tart délkeleti irányba, forrástól a torkolatig, követve a Pilis és a Budai-hegység közötti szerkezeti vonalat. Átlagos vízhozama 0,3 m³/s, de az alsó szakaszt kialakításakor 25 m³/s LNQ értékre méretezték. Torkolata jelenleg az Újpesti Vasúti híd budai hídfőjétől északra található. Alsó szakasza kibetonozott mederben fut.

Az Aranyhegyi-patak mai torkolata az Újpesti vasúti hídtól északra

Medre az alsó szakaszon egy ponton megtörik (47.567175, 19.036721). Itt, a Keled út és a Kunigunda út találkozásánál ágazott le dél felé a patak régi medre, mely a kaszásdűlői lakótelep alatt, nagyjából a Búza utca vonalába haladt, majd érintve a Filatorigát HÉV megállót a Ladik utcai nagy kémény tövében ömlött a Dunába. 

Valahol itt ágazott ki a régi patakmeder és haladt tovább az Aranyos utca mentén, ahol a két autó látható.

A Budapesti Hírlap 1920. szeptember 16-i száma [1] már múlt időben beszél az új meder "üzembe" helyezéséről. Arról nem találtam adatot, hogy a halakat drasztikusan érintő kapavágás pontosan mikor történt, de az eltérő források 1916-1921 ill. 1917-1922 közöttre teszik a szabályozási munkálatokat. A meder rendezésének elhúzódásában szerepet játszhatott a világháború, ill. az azt követő bizonytalan politikai helyzet. És természetesen az is, hogy nem csak egy új medret kellett ásni, hanem új hidakat is építettek felette, többek között az esztergomi vasútvonal és a szentendrei HÉV számára. Meg kellett oldani a mellékvízfolyások becsatlakozását, valamint ki kellett küszöbölni azt a problémát is, amely végső soron a patakmeder áthelyezését tette szükségessé.

Erről a problémáról már 1826 táján részletes leírást közöltek, de feltehetőleg a helyzet ennél jóval régebben is hasonló lehetett: 

"...Ezenn Út félenn állo kö oszlopoknak, nyugatra egy északrol Délre folyo Patak látszik, melynek árka némely hellyeken 6–7 lábnyi mélységü is van. Ezenn Patakon nyáron, midön nagy Záporok vagynak, oly nagy sebességgel ömlik a’ Viz, hogy a’ Duna szélben a ki folyásnál sokszor attol lehet tartani, hogy az egész Töltést mellyen Út megy el, elszaggattya. A Töltés ugyan még eddig el nem szakadt az illyen alkalmatosággal, hanem ezen Esztendö Majus 28én Dél után 2 és 3 ora között felette nagy Zápor lévén, oly sebessen rohant a Viz az itt lévö, mint egy 8 ölnyi hosszaságú Kö Hidra, hogy az ki nem álhatván a’ Viz erejét öszve rogyott, és két harmada a’ sebessen folyo víztöl egészen elragadtatott, ugy hogy tsak az Északi oldal fala minden Arkus nélkül maradhatott meg. Igy lett vége hirtelen a’ faragott Köböl épült, és igen jó állapotban lenni látszatott Hidnak talám-azért is, mivel ennek elötte 5 Hetekkel töltetett el egy mindjárt mellette fellyül lévö, fábol valo Hid helye, melynél fogva a Víz folyás egy helyre szoritodván, a keskeny határt eröszakkal meg szélesitette, és maganak tágassabb határt szabott. Az itt ábrázolt Környéknek jeges Ár víz idején tsak nem minden része el öntödik, különössen a’ Kaszállok mellyek alatsonyabb hellyen feküsznek. Igy boritodtak el nevezetessen a’ Jég fel akadása miatt 1811ik Esztendöben, nem tsak az itt látszó Szánto Földek, Legelök, és Kaszállok, hanem az alatsonyabb Helyen fekvö Ország Utak is, egész a’ Szöllök allyáig, a’ belsö Fundusokkal és utszákkal edgyütt; Mely Víz nem fellyülröl ömlött ezenn Vidékre, hanem az Oh Buda és Uj Váras Újlak) között be tsapván keresztül a’ Várason nyugotra és a’ Csorda utszán fel felé ki rohanván, minden lapossabb részt elöntött, ugy hogy az Utasok a’ Szöllö Hegyre mentek fel, hogy a felsöbb Várasba bémehessenek." [Vörös László - Duna Mappáció] 

A régies nyelvezetű szöveg részletesen leírja egy átlagos óbudai árvíz lezajlását. Az Óbuda és Békásmegyer között elterülő sík terület némely része ugyanis árvízjárta terület volt. Jellemzően a Duna árvizei jelentették a nagyobb veszélyt, azonban egy-egy nagyobb esőzés után az Aranyhegyi-patak is kiléphetett a medréből, észak felől fenyegetve Óbudát. Azért is szükséges elsősorban a Duna árvizeiről beszélni, mert a fent említett szöveg utal arra, hogy a folyó elsősorban déli irányból fenyegette Óbuda és korábban Aquincum katonavárosának lakosságát. Ennek oka a terület felszínalaktanában rejlik, ezért érdemes ezzel a kissé bonyolult helyzettel is megismerkedni.

Mint említettem, az Óbudai-öblözetnek nem az egésze volt ártér, elsősorban a mai partvonal mentén húzódtak ármentes folyóteraszok. Ez a térszín nem volt egységes, a vizsgált területen, legalább öt, foknak talán nevezhető árok szakította meg a folytonosságát, ahol a Duna árvíz idején kiléphetett a középvízi medréből, elöntve a mögöttes árterületet, újra birtokba véve az évezredek óta elhagyott és jobbára feltöltődött medrét. 

Délen az első ilyen pont a szövegben is említett mélyedés volt Újlak és Óbuda között, ahol lefűződő mellékágaknál gyakran megfigyelhető módon a Duna nem "felülről", hanem "alulról" kezdte el visszatölteni a lefűződött medreit. Az alábbi térképen megfigyelhető második (2) ilyen mélyedés volt az egyik legmarkánsabb, az Aranyhegyi-patak régi torkolata a Ladik utca végén, a K-hídtól délre, utána következett a Graphisoft déli bővítése során feltárt, 3. századra datált (de az újkorig használatban lévő) limesút és a rajta található áteresz, ill. hídszerkezet (3) [2]. A negyedik árok (4) pedig nem más mint az Aranyhegyi-patak mai torkolata, ahol korábban a Rómaifürdő forrásaiból származó bővizű, (lőpor)malmokat is meghajtó vízfolyás érte el a Dunát. A legészakabbi pedig Csillaghegy északi részén szakadt ki a Dunából, és a terület nyugati, félkörív alakú határát rajzolta ki a Csillaghegyi-árok formájában. 

Az ármentes térszínt megszakító árkok Óbudán 1804-ben: (2) Filatoriumnál, (3) parti útnál a szántókkal jelzett területek között
(4) Elias Mühl (forrás), valamint az Aranyhegyi-patak mai nyomvonala

Miután a Duna az óholocént követő időszakban elhagyta a nyugati medrét, amely valahol a Mocsárosdűlő vonalában húzódott, a felszínformálás szerepét átvették a hegységkeret felől érkező patakok, melyek közül az Aranyhegyi-patak volt a legjelentősebb. Volt már róla szó, hogy nagyobb esők jelentősen felduzzasztották ezeket a vízfolyásokat. Ezáltal a hordalékszállító képességük is megnőtt, ami azzal járt, hogy a síkságon található dunai medermaradványokat fokozatosan feltöltötték. Az óholocén korig az Aranyhegyi-patak dunai (delta)torkolata a mai Törökkő (Óbudai temető) térségében volt. Mivel a Duna volt az erózióbázis, a patak itt rakta le a hordalékát. Az üledék vastagsága elérhette a 6-8 métert, felülről nézve legyező formájú hordalékkúpot építve. Ezen a kúppaláston aztán időszakonként változtathatta a folyásirányát. A hordalékkúp épülése nem állt meg azután, hogy a Duna elfoglalta a mai, keletebbre fekvő medrét. Ezt bizonyítja, hogy a patak hordaléka befedi a dunai eredetű kavicsrétegeket. Ám a patak által szállított hordalék mennyisége arra nem volt elegendő, hogy ennyi idő alatt egészen a mai Duna partvonaláig feltöltse az óholocén Duna-medreket. 

Mocsári üledékek és törmelékkúp fedi a dunai eredetű kavicsot (forrás)

Feltételezés csupán, hogy a Duna keletebbre vándorlása után az Aranyhegyi-patak elfoglalta valamelyik hegylábi, elhagyott Duna medret, és annak esését követve valahol az első, legdélebbi árok nyomvonalában Újlak és Óbuda között érte el az "Új-Dunát". Ennek részben ellentmond a lefűződő medrek morfológiai változása, miszerint az új mederben végbemenő bevágódás, illetve a folyóhátak kialakulása legelőször a lefűződött ágak alsó és felső torkolatát zárják le. Ezen a két ponton a legerősebb a feltöltődés, miközben a folyótól távolabb eső mederszakaszok viszonylag sokáig meg tudják őrizni a nyílt vízfelületüket. Érdekes módon mai ismereteink szerint az Aranyhegyi-patak mégsem a régi Duna-meder vonalát követve érte el a Dunát Újlak felett, hanem keresztülvágta magát kelet felé az ármentes térszínen, hogy az Óbudai-sziget mellékágánál torkolljon a Dunába. Sőt, a Tábor-hegy vizeit levezető Rádl-árok sem követte ezt a medret, hanem keresztezve azt az Aranyhegyi-patakba torkollott körülbelül a Szentendrei út filatorigáti HÉV felüljárójánál. 

Óbuda északi előterének római kori vízrajza (forrás)

A rendelkezésünkre álló régészeti és geomorfológiai adatok szerint az Aranyhegyi-patak legkésőbb a római kor óta ugyanazon a ponton érte el a Dunát, ahol az 1920-as mederrendezés előtt volt a torkolata. Erre a következtetésre jutott Schweitzer Ferenc is az aquincumi tájföldrajzi monográfiában: 

"Az Aranyhegyi-patak a római kori vízrendezést követően - mind a mai napig - a Kis-szigettől északra torkollik a Dunába." [3]

A Kis-sziget ebben az esetben a Hajógyári-, azaz az Óbudai Kis-szigetet jelenti. Schweitzer ezt az állítását külön fejezetben egy másik elmélettel is nyomatékosítja; szerinte ugyanis a Hajógyári-sziget római mérnökök munkája lehetett, mérnökeik az Aranyhegyi-patak legdélebbi szakaszából csinálhattak egy új Duna-medret. A témában a dunai szigetek blogon is jelent meg írás 2012-ben "Római mérnökök munkája a Hajógyári-sziget?" címmel. 

Schweitzer Ferenc ugyanakkor elejt egy fél mondatot arról is, hogy a rómaiaknak lehetett némi szerepe a katonaváros környezetét elmocsarasító patakok megrendszabályozásában. Ebbe akár az is beleférhet, hogy a katonaváros vizeinek rendezése során elterelték a délnek tartó vízfolyásokat és a településtől északra új dunai torkolatot ástak az Aranyhegyi-pataknak, átmetszve az ármentes parti hátat. Egy ilyen beavatkozás réven megnövekedhetett a beépítésre, művelésre alkalmas terület, valamint csökkenhetett az Aquincum katonavárosi épületeket veszélyeztető talajvíz szintje is. Erre bizonyíték lehet, ha Újlakon előkerül a rétegekből patakhordalék.

A katonaváros és a polgárváros között haladó út egy ponton keresztezte az Aranyhegyi-patakot, ennek a hídnak az alapozási maradványait feltárták a régészek. A Szentendrei út mai nyomvonalán húzódó ókori úttal párhuzamosan futott a Rómaifürdőtől kiinduló vízvezeték nyomvonala is. Ez az aqueductus ugyancsak keresztezte az Aranyhegyi-patakot. Alig fél kilométerrel északabbra, a Graphisoft park déli részén feltárt áteresz (3) paramétereiből akár az építés idején fennálló vízhozamra is következtetni lehet. Ráadásul ebben a térségben feltártak egy további hídmaradványt is, melynek a nyoma a felszínen ma is látható.

Római kori hídalap maradványa a K-híd közelében

A gróf Esterházy János rakpart forgalmas útja alatt egy hajléktalanok által látogatott épület mellett, látótávolságban a K-hídtól, mélyen lenn a Duna árterében egy cölöpalapozású római kőfal alussza lassan kétezer éves álmát. 1978-ban fedezték fel útépítés közben. Régészek szerint egy első században épült híd része lehetett, amely az Óbudai-szigetre vezetett át [3] [4] [5]. A már említett egyik dunaparti ármentes térszín legdélebbi csúcsán állhatott egykor, melynek a folytonosságát északon a Graphisoft ásatáson feltárt árok, délen pedig az Aranyhegyi-patak szakított meg. Helyzete egyértelműen kijelöli a Duna római kori partvonalát, amely kis változásoktól eltekintve a mai meder vonalát követi, valamint alapozási szintje (~100 m.B.f.) támpontot adhat az 1. század végi átlagos vízszint meghatározásához.

Akár a rómaiak, akár a természet maga alakította ki az Aranyhegyi-patak alsó szakaszát, az bizonyos, hogy a következő évszázadok során ez a vízrajzi helyzet csak az éghajlat változásának függvényében változott. Az éghajlatban bekövetkező változások nem a vízrajzi hálózatot módosították, sokkal inkább a vízfolyások vízhozamára, illetve vízállására voltak hatással. A kis jégkorszak idején, különösen a XVIII. században, a csapadékosabb időjárás miatt a Duna átlagos vízállása magasabb lehetett a mainál, és az árvizek is gyakrabban jelentkeztek. Ez gyakori elöntéseket okozott Óbudán és a megáradt Duna rendszeresen visszaduzzasztotta az Aranyhegyi-patakot. Ezáltal nem csak a Duna, de a patak is kiöntött a medréből elárasztva a mezőváros északi előterét, a Filatori- és Kaszásdűlőt. 

"A szabadon folyó szennyvizek lassan eliszaposítják az árkokat, néha nincs is lefolyásuk, vagy ha van, akkor a Duna emelkedése esetén ott jött a lakósság nyakára az árvíz, mint ahogy évtizedeken át így öntötte el évente kétszer a Filatori-gáton túli vidéket az áradó Duna, mely az Aranyhegyi árok medrén tódult az akvinkumi rétekre, utakra és házakra. Ott minden háznál csónak volt és napokon át ezeken hordták iskolába a gyerekeket őszkor, tavaszkor." [6] 

A helyzet megoldása viszonylag sokáig váratott magára, de még akkor is csak felemás megoldás született. 1881-1882-ben épült fel a Filatori-gát, mely a Vörösvári úttól a Bogdáni út nyomvonalán az Aranyhegyi-patak régi torkolatáig húzódott. Ez a töltés északról volt hivatott védeni Óbudát az árvizek ellen. A beruházáshoz kapcsolódóan 1882-ben zsilip épült az Aranyhegyi-patak torkolatához, melynek fő célja az volt, hogy a Duna visszaduzzasztó hatását megszüntesse. Ez tulajdonképpen sikerült is, csakhogy dunai árvizek idején a zsilip nemcsak áldásként, de átokként is funkcionált. A lezárt zsilip ugyanis szükségszerűen visszaduzzasztotta az Aranyhegyi-patakot, ami újfent elöntést eredményezett az esztergomi vasútvonalig tartó mélyebb területeken. 

A Filatori gát 1882-ben (mapire.eu)

Erre kínált megoldást az új, nyílegyenes patakmeder kialakítása az esztergomi vasútvonal töltésével párhuzamosan. Nemcsak a vasút kapott ugyanis töltést, hanem az új, 2100 méter hosszúságú patakmeder is. Az első, ideiglenes töltést már 1923-ban próbára tette, és alaposan megrongálta a Duna tavaszi árvize. Ezután a töltést magasították és erősítették, miközben ezzel párhuzamosan 1922-1925 között  további két kilométeres szakaszon rendezték a patak medrét egészen a Bécsi útig. A patakmeder 1924-ben burkolatot is kapott, hogy elkerüljék az üledék lerakódását és a meder elfajulását. A Kaszásdűlő és a Mocsáros belvizeit zsilipek, magas vízállás esetén átemelőtelepek juttatták az Aranyhegyi-patakba [7] [8]. 

Az Aranyhegyi-patak még meglévő torkolati szakasza és a Radl-árok 1944 tavaszán (mapire.eu)

Végszóként érdemes említést tenni az Aranyhegyi-patak felszámolt medrének további sorsáról is. Az 1970-es évek végéig légifotókon viszonylag felismerhető volt a patak régi medre az utcahálózatban, a telekhatárokban, sőt még a felszínen is voltak nyomai, mint csapadék elvezető árkok. Később ezt a terjeszkedő III. kerület fokozatosan felszámolta. 1978 decemberében készült el a szentendrei HÉV nyomvonal korrekciója, ami kiváltotta a Bogdáni úti szakaszt [9]. Az új nyomvonal az Aranyhegyi-patak torkolati szakaszához került a Ladik utca vonalában. Ekkoriban még mindig nyílt patakmeder volt itt, melyben a Rádl-árok vize, valamint a környék szennyvizei érték el a Dunát. E torkolati szakasz rendezése során a patak felett átívelő iparvágány helyét az autóforgalom vette át, ezzel párhuzamosan az árkot csatornázták és a föld alá került. Új kifolyót kapott, mely kb. 100 méterrel került délebbre a régi torkolattól. A jelentős átalakulást az alábbi két légifotó-részlet szemlélteti:

A torkolat közvetlen környezete 1963-ban (fentrol.hu)

Az új torkolat és a régi maradványa 1978-ban (fentrol.hu)

A patak középső szakasza 1981-1986 között tűnt el, párhuzamosan a kaszásdűlői lakótelep felépítésével, miközben az északi szakaszt részben az MVM Észak-Budai Fűtőerőmű építésének tereprendezésekor számolták fel. Felszínen ma már hiába keresnénk a patakmeder egykori nyomait, a tereprendezés, a feltöltés és az urbanizáció alig egy évtized alatt egészen eltüntette. Az úthálózat azonban két helyen megőrizte emlékét; délen a Ladik utca, északon pedig a Kunigunda útból kiágazó Aranyos utca nyomvonala fut vele párhuzamosan. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

[1] Budapesti Hírlap 1920 szeptember 16. 219. sz, https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/BudapestiHirlap_1920_09/?query=aranyhegyi-patak&pg=80&layout=s

[2] Tóth Farkas Márton – Hajdu Barbara: Ásatás a Graphisoft Parkban: limesút és római híd. http://regeszet.aquincum.hu/asatas-a-graphisoft-parkban-limesut-es-romai-hid/

[3] H. Kérdő Katalin-Schweitzer Ferenc: Ókori táj, ókori város, Földrajztudományi Kutatóintézet 2011. http://real-eod.mtak.hu/4508/1/MTA_ElmeletModszerGyakorlat_66.pdf

[4] Ten Thousand Years along the Middle Danube Life and Early Communities from Prehistory to History 2011. Zsidi Paula: The role of the Danube in the topography of Aquincum

[5] Zsidi Paula: Hídfőállás az aquincumi polgárváros és katonaváros között https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Bolcske/pages/Pannoniai_kutatasok/014_hid.htm

[6] Budai Napló, 1931 (28. évfolyam, 1023-1068. szám) https://library.hungaricana.hu/en/view/FSZEK_HelyiLapok_BudaiNaplo_1931/?pg=135&layout=s

[7] Fővárosi Közlöny, 1938 (49. évfolyam, 1-31. szám) 1938-03-22 / 17. szám https://adt.arcanum.com/hu/view/FovarosiKozlony_1938_1/?pg=712&layout=s

[8] Garami Tibor - Gőbel József - Párnay Zoltán: Budapest csatornázása. Pest város 1847. évi csatornázási szabályrendeletének 125 éves évfordulójára (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1972) IV. Hegyivizek, belvizek 

[9] http://hampage.hu/trams/5-os/index.html#BogdaniHEV

A csillaghegyi Ősbuda lábát nem mosta a Duna

Földrajzi, hidrológiai és régészeti érvek sem támasztják alá azt a feltételezést, miszerint a középkor során a Mocsárosdűlő helyén még élő Duna-meder lett volna, ezzel ellentétben mai ismereteink szerint ez az alacsony fekvésű terület már a római korban sem volt az; sokkal korábban lefűződött a Dunáról, ha egyáltalán beszélhetünk még Duna-mederről a Mocsáros esetében.

Wilhelm Dilich: Alt Ofen, 1600, színezetlen rézkarc Forrás: BTM

Ez az első bejegyzés a Dunai Szigetek blogon, amelyet a konklúzióval kezdek. A lehető leggyorsabb döntéshozatal érdekében gyakran használják elemzők a "bottom line up front" gyakorlatát, ahol a konlúziót nem megelőzi, hanem követi mindaz, ami a következtetést alátámasztja. Erre azért van szükség, hogy egyes Ősbuda-kutatók, (már akik Budapest-Csillaghegy területén feltételezik ezt az Árpád-kori települést), egész elméletüket alapozták arra, hogy mint az első képen látható: a "középkorban a Duna a hegyek lábánál folyt és a mai Óbuda egy sziget volt a Duna közepén" csak a bevezetőt elolvasva átértelmezhessék ide vonatkozó elképzeléseiket. Feltételezésük egyik legfőbb alapja Schweitzer Ferenc ábrája (1. ábra), amely 2010-ben jelent meg az "Aquincum, ókori táj - ókori város" című kiadványban — a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában. Érdekes módon ez az ábra nemhogy nem támasztja alá ezt a feltételezést, hanem éppen ellenkezőleg: cáfolja azt. Széljegyzet: Az is kérdéses, hogy a középkori Óbuda sziget mivoltát miért egy 1000 évvel korábbi tájrekonstrukcióval szükséges alátámasztani, miért nem egy középkorival?

Fontos leszögezni, hogy ez a bejegyzés nem saját kutatómunkán alapszik, hanem kizárólag a fent említett könyvben található szövegek és ábrák földrajzi, hidrológiai és geomorfológiai értelmezése. A "Mocsáros" földrajzi név ebben a cikkben nem csupán a napjainkban védett területre korlátozódik, hanem általánosan a hegylábfelszín előtt kialakult jobbára lefolyástalan, vizenyős területre. Továbbá, az írás mindössze egy hidrológiai kérdéssel foglalkozik, nem foglalunk állást azzal kapcsolatban, hogy létezett-e Ősbuda, illetve hol helyezkedett el. 

Az alábbi ábrán Aquincum római kori tájrekonstrukcióját látjuk. (Néhány hibát ez az ábra is tartalmaz, pl. nincs rá régészeti bizonyíték, hogy a rómaiak idejében állandó híd állt volna a Dunán. Ezt 2013-ban hat pontban cáfolták, akit érdekel itt olvashat róla.) Az ártéri szintek zölddel, citrom- és narancssárgával láthatók. Ezek közül a narancssárga 2/a terasz teljes egészében ármentes volt, a magasárteret a nagyobb-, míg az alacsony árteret a közepes árvizek is elöntötték. A Mocsáros-dűlő területét a szerkesztők nemcsak az univerzális mocsár térképi jelkulccsal ábrázolták, de oda is írták a jelmagyarázatba, hogy "mocsaras terület" (mivel tőzegképződés is zajlott a területen a láp kifejezés pontosabb lenne). Az elhagyott Duna-medreket külön jelölték, sima türkizkékkel. Ezek ugyan kapcsolatban álltak egymással, de élővíz nem mozgott itt, legfeljebb akkor, ha a legnagyobb árvizek átbuktak a folyót kísérő magasabb térszíneken. 

1. ábra Aquincum római kori tájrekonstrukciója
és településkörnyezeti képe (részlet: H. Kérdő Katalin és Schweitzer F. 2010.)
(2/a terasz, magasártér, alacsonyártér)

Az 1.-3. és 5.-8. szelvények fúrásadatai is azt támasztják alá, hogy ezen a területen igencsak régen folyt a Duna. Ha folyt is, az valamikor az "óholocén" idején lehetett, 11-8 ezer évvel ezelőtt. De hogyan állapíthatjuk meg mindezt otthonról, a fotelből? Úgy, hogy rá van írva a megfejtés valamennyi szelvényre, ahogy szépen sorakoznak északról dél felé, Csillaghegytől egészen az Óbudai-sziget déli csücskéig. Tőzeg, futóhomok, mocsári agyag, lejtőhordalék található a felszínen, azaz ezek a legfiatalabb üledékek. Ezek egyike sem folyóvízi eredetű. Folyóvízi üledék a kavics, a homok, esetleg a homokos iszap.

A rétegsor azonban stimmel, alul van a folyóvízi üledék, felette a mocsári. Nem lehet, hogy ez a mocsarasodás a római kor és a középkor után következett be? Erre van egy rövid és egy hosszú válasz. A rövid az, hogy ha a római korban még élő Duna-víz folyt volna a Mocsáros területén akkor a könyv szerzői azt rajzolták volna be, így a mocsarasodás egyértelműen később következett volna be. De mivel tudományos ismereteik birtokában nem így tettek, szükség van a hosszabb válaszra is.

A szerzők (nem voltak kevesen) a kutatásaik alapján arra jutottak, hogy a terület már a római korban is legfeljebb mocsár volt. Tehát, ha valaki azzal jön, hogy a római kor mocsaras mélyedése a középkorra ismét élő Duna mederré változott, ezt illene megindokolni, továbbá rá kellene mutatnia az élővízzel érkező folyóvízi üledékekre is. Ilyesmi azonban a mocsári üledékekre nem települt, tehát bizonyos, hogy a Mocsáros-dűlő területe a római kor óta (éghajlati változásokra visszavezethető talajvízszint-ingadozásokkal számolva) helyenként nyílt vízfelülettel rendelkező mocsár volt és senkinek nem jutott volna eszébe a XVII. században élő Duna-mederként ábrázolni (esetleg Némethonból, fotelből).

Óbuda romjai. Wilhelm Dilich metszete, 1606

Röviden érdemes áttekinteni a terület földtörténetét! Csillaghegy és Óbuda területén egy igen komoly üledékhiány tapasztalható. Korántsem olyan mértékű, mint pl. Finnország egyes részein, ahol a két milliárd éves alapkőzetre települ a néhány ezer éves moréna, de a 30 millió éves oligocén kiscelli agyag és a pleisztocén korú dunai kavics között is legalább 28 millió év hiányzik. A Duna a jégkorszakok során a főként az Alpok fagyaprózódásából származó kavicsanyagával folyamatosan töltötte ezt a területet. Ekkoriban a Duna általános képe egyáltalán nem hasonlított egy tipikus mai folyóéra; töménytelen mennyiségű hordalékát kerülgette fonatos medrével egy tundrára hasonlító síkságon, ahol még fás szárú növényzet is alig volt. Főági mederről ekkor nem is nagyon beszélhetünk. Ebbe az irdatlan mennyiségű kavicsba idővel tektonikai ill. klimatológiai okokból bevágódott a Duna, és ahogy egyre inkább egy főmederbe összpontosult vize ármentes terasszinteket hozott létre, ahová az árvizek már nem léphettek ki. Csillaghegyen ilyen a II/a terasz (102,5-105 méter tengerszint feletti magasság), melynek kavicsanyaga 26-32 ezer évvel ezelőtt rakódott le. A Duna ezután ismét mélyebbre vágta magát, létrehozva a magasárteret 9-11 ezer évvel ezelőtt (101-102,5 m.B.f.). Majd újabb bevágódás következett és létrejött az alacsony ártér is (99-100 m.B.f.). Tehát a bevágódás folyamatos és egyirányú volt, és semmi okunk feltételezni azt, hogy ez a folyamat a középkor során valamilyen okból megfordulhatott. Érdekességként megemlíthető, hogy a Mocsáros legmélyebben fekvő területei jelenleg nem minősülnek alacsony ártérnek, az EOTR szelvények szerint magasságuk 102,5 méter körüli, azaz legnagyobb része tulajdonképpen ármentes térszín lenne. Olyan nagy árvizek juthattak csak ide, mint például az 1838-as jegesárvíz. Ez pedig finoman szólva is időszakos vízborításnak minősül, kikötőt semmi esetre nem szokás ilyen mocsár mellé telepíteni. A racionálisan gondolkodó rómaiak éppen ezért a mai Duna-ág mentén építették meg Aquincum kikötőjét.

Ha feltételezzük, hogy a Mocsáros területén a középkorban állandó vízborítás volt, amely lehetővé tette egy kikötő létesítését, akkor a Duna képe valahogy így nézett volna ki: lehetetlenné téve például Pest városának kialakulását.

Vízborítás 1838-ban, amikor a Mocsáros területére visszatért a Duna.

 
Le kell szögezni, a Mocsáros-dűlő területén korábban létezett élő Duna meder, csakhogy ez időbeli meghatározás nélkül annyit mond, hogy Szegeden is folyt a Duna egy időben. Most meg nem. Valamikor a holocén során, de jóval Aquincum megalapítása előtt (Kr. u 89.) Coriolis-erő ide-vagy-oda a Duna keleti irányban elhagyta ezt a területet. A terület morfológiája is ellentmond a középkori meder elméletének. A hegylábfelszín előtt nem mutatható ki egységes folyómeder, a vizenyős terület szélessége, formakincse, a szintvonalak futása nem mutat egységes arculatot, olyat, amilyet egy ekkora folyó főmedre normális esetben kialakítana magának. A könyv által említett Dunakeszi-Káposztásmegyer vonalában futó Óceán-árok esetében mindez megvan; az egységes ív, a vízhozamnak megfelelő szélesség és a medret kísérő, egységesen alámosott magaspart. Annak ellenére megvan mindez, hogy a Duna bizonyíthatóan már jóval a középkor előtt elhagyta ezt a medrét.

De akkor hogyan létezhet nyílt vízfelszín ill. mocsár ezen a területen? A Mocsáros több okból sem tudott teljesen kiszáradni; számos hévforrás fakad a hegyek lábánál, ide torkollik az Aranyhegyi-patak és a Duna talajvízszintre gyakorolt visszaduzzasztó hatása. A Vörösvári-árok vizeit levezető Aranyhegyi-patak azonban nem csak vizet hordott a területre, hanem jelentős mennyiségű lejtőhordalékot is, amit szép legyezőformában szétterített a Mocsáros területén. Mivel ez a legyező eredeti formájában megvan, feltételezhetjük, hogy a Duna levonulása után jött létre, különben a folyó munkavégző képessége egyszerűen oldalazó erózióval elhordta volna. Mivel ez a lejtőhordalék rátelepül a tőzegre és a mocsári üledékre egészen biztos, hogy egyes részei fiatalabbak a mocsárnál is. 

A Mocsárosdűlő észak felől (forrás)

A Mocsáros vizenyősségét az is okozta, hogy az ide érkező vizek nehezen találtak lefolyást a Duna irányába, hiszen mint láttuk ármentes térszínek magasodnak kelet felé is. Eredetileg az Aranyhegyi-patak például feltehetően valahol messze délen, a Kolosy térnél, a katonai amfiteátrum alatt torkollott a Dunába. Ez azonban egy természetes állapot volt, melyet a rómaiak kissé átalakítottak; számukra az volt a célszerű, hogy a patak és Mocsáros magas talajvize lehetőleg ne a légióstábort öntözze, hanem valahol feljebb jusson a Dunába. Ennek érdekében valószínűleg átvágták az ármentes térszínt a Filatorigátnál. Tehát egy középkorban visszatérő Duna ezt az irányt választotta volna medernek. Nem is beszélve arról, hogy a légióstábor körül kialakuló település (canabae) érdekében a mélyebb térszíneket nemes egyszerűséggel feltöltötték, többek között az Aranyhegyi-patak lejtőhordalékával, így már Aquincum sem lehetett egy szigeten.

Csakhogy a Duna a középkorban már nem tért vissza ide. A középkori klímaoptimum korszaka nem a Duna emelkedő vízállásáról szólt. Éppen ellenkezőleg; az alacsonyabb dunai vízállásokkal jellemezhető középkori Magyarországon sorozatban épültek a kolostorok olyan dunai szigetekre, ahová ma lábon álló nyaralókat se építene senki.  Helemba-sziget, Háros-sziget, Újfalusi-sziget, Butibulas és a többi. 

Ha valaki tehát egy élő, középkori Duna-medret vizionálna a Csillaghegy lábához, azt állítva, hogy a mai Óbuda a középkorban sziget volt alaposan alá kellene támasztania földrajzi és hidrológiai érvekkel, különben az egész elmélet mehet a kukába.