Nyomozás két eltűnt mohácsi sziget után

Talán még a mohácsiak sem tudják, hogy a mezővárosnak volt két kicsiny szigete a "Nagy" Mohácsi-sziget mellett. Élettartamukat tekintve ez nem is csoda, alig százötven év alatt nyomtalanul eltűntek. Mi történhetett velük? A Hungaricana térképeivel eredtünk a nem mindennapi okok nyomába!

1778.

1778-ban járunk, ez az az év amikor a fellelhető legelső térképen megjelent az egyelőre névtelen sziget. A képen Mohács mezővárosát látjuk keletre tájolva. Balról érkezik a folyó, rögtön egy átvágott zátonyt látunk, ma ezen a területen a Szabadság-sziget déli részét találjuk. A Budapesti úti ipartelep helyén állt téglagyár és annak agyaggödre mellett látható Mohács eltűnt szigete (nevezzük most az egyszerűség kedvéért Téglagyári-szigetnek). Északi csúcsa valahol a téglagyár fölött volt, délen a zátonyos rész a Szentháromság-Kisfaludy utcák kereszteződésénél végződött. Ez ma másfél kilométer légvonalban, amely nagy szigetet feltételez. Erdős sziget volt, a déli zátonyos rész kiterjedése vízállástól függött, a képen kb. 200-250 méteresnek ábrázolták. Rendszeres olvasóink már ki is szúrhatták mi okozhatta a sziget gyors eltűnését. Most az egyszer azonban tévednek, nem az elzárás volt a ludas. 

1799.

Következő térképünkön, 1799-ben már nyoma sincs a zárásnak, a hajósok mindkét irányból megkerülhetik a szigetet. Elbontották volna a zárást? Vagy soha sem épült meg és csak tervrajzra tették rá? Az utóbbi lehetőség jóval valószínűbb. A XVIII.-XIX. század fordulóján kevés vízrajzi terv lépett a megvalósítás fázisába. 

1808.

Még egy évtized sem telik el és 1808-ra Mohács város szigete megduplázódik, a déli zátony leszakad a szigetről és önálló életet kezd a városi sóhivatallal (Az 1799-es térképen A betűvel jelölik) és révátkeléssel szemben (az egyszerűség kedvéért ezt a szigetet nevezzük Sóhivatali-szigetnek). A Téglagyári-sziget némiképpen összemegy, már a gyártól délebbre és a Szentháromság-Kisfaludy utcák kereszteződésétől északabbra látjuk, azaz alaposan lerövidült. A sziget és az alsó zátony hossza egyenként kb. fél kilométer lehet a rajz alapján. Újabb nyolc év után ezek a trendek folytatódnak.

1816.

1816-ra a Téglagyári-sziget tovább zsugorodik, a Sóhivatali-sziget pedig beerdősül, de folyásirányban vándorol kissé. Szembeötlő, hogy alacsony vízállásnál is két különálló képződményről beszélhetünk. A két szigetecske még felbukkan az 1827 decemberében a Dunai Mappáción felvett Mohácsi-szakaszon. A téglagyárit még éppenhogy jelölik, olyannyira elmosódott. E dátumtól kezdve a szigetek sorsa bizonytalanná válik, 1856-ban már egyik sem szerepel a hajózási térképen, vagy a két évvel később végzett második katonai felmérés szelvényein.

Ellenben a Téglagyári-sziget újra felbukkan az 1865-ös kataszteri, sőt még az 1911-es Duna helyszínrajzon is látható, de jóval feljebb, a Csele-patak torkolata alatt. Ennek a szigetnek nincs köze az eltűnt Téglagyári-szigethez, azaz pontosabban annyival van, hogy megtévesztő módon ez is egy téglagyárral szemben jött létre. Az 1930-as vízisport térkép már nem jelöli, azaz a Téglagyári Kettes-sziget eltűnése valamikor 1911-1930 között következhetett be. A rejtély megfejtése a Mohács és Vidéke 1914. március 8-i számának lapjain rejtőzött, ahol a sziget eltűnésének dátuma és konkrét oka is olvasható:

"Évek során nem egyszer megesik, hogy tavasszal jégzajlás vagy nagy áradás után a Duna képe változást mutat. A hol azelőtt sima volt a viz tükre, ott egyszeriben kisebb-nagyobb zátonyt látunk, másutt pedig a néhány esztendős zátony eltűnt, mintha soha ott se lett volna. De amit most a nagy jégzajlás után tapasztaltunk, az csak nagy ritkán szokott előfordulni.  

Volt Mohács fölött 2 kilométernyire, a Rosenthál-féle téglagyárral szemben egy körülbelül két hold terjedelmű sziget, amely körülbelül 55 év előtt kezdett képződni s az évek során át növényzettel, bokrokkal és fákkal benőtt kies szigetté fejlődött, melyet közönségesen »Felsőzátony«- nak neveztek és melynek területét a város legeltetés céljából bérbe szokta adni. Ez a sziget természetesen a vízálláshoz képest hol nagyobb, hol kisebb terjedelmű volt. Fáit meg bokrait a télen át is, amidőn a Dunát jégpáncél födte, lehetett látni — addig, mig most a jég el nem vonult. De midőn most a jégzajlás elmúlt s a Duna jégmentes lett, hire-hamva se volt a szigetnek, eltűnt, mintha valamilyen természetfölötti erő elfujta volna: elvitte a fölülről jövő, lefelé zajló nagy és súlyos jégtorlasz és áradás — februárius 27-én.

Helyén nemcsak tükörsima a viz, de sőt — mint a viz mérése tanúsította — egy ötméteres vízmérő léc nem ért feneket, bár ott ősszel még száraz földön jártak-keltek." 

1826.

Ilyen gyors ütemű sziget és zátonyvándorlás szokatlan jelenség a viszonylag stabil medrű mohácsi Duna-szakaszon. Kellett, hogy legyen egy kiváltó ok valamikor a XIX. század első évtizedeiben, amely annyira átalakította a meder viszonyait, hogy ez a két sziget 150 év alatt teljesen eltűnt.

Az ok véleményem szerint a gyűrűsháji kanyarulat átvágása volt Báta felett. 1820-ban évtizedes tervezgetés után, temérdek bátai panasz után átmetszették a gyűrűsháji túlfejlett kanyarulatot. Mivel akkoriban a Mohácsi-sziget kisebbik ága, a Baracskai-Duna éppen itt ágazott ki a beavatkozás érintette annak vízhozamát is. Az átvágáson átáramló víz egyre nagyobb hányada került át a mohácsi-ágba, ami a baracskai-ág fokozatos elsorvadását eredményezte. Az átvágás és a szigetek eltűnésének egyidejűsége legalábbis erre enged következtetni. Ez a megnövekedett vízhozam rövid időn belül elmosta a laza, homokos üledékű szigetet déli irányban, örökre eltüntetve Mohács város két szigetét. Az elmosott anyag egy részéből alakult ki később a Cigány-zátony, mely már nem vándorolhatott tovább, mert a folyószabályozás keresztgáttal és sarkantyúkkal lehorgonyozta a mederben.

Térképek forrása:

1778 https://maps.hungaricana.hu/hu/MOLTerkeptar/2646/?list=eyJxdWVyeSI6ICJtb2hcdTAwZTFjcyJ9
1799 https://maps.hungaricana.hu/hu/MOLTerkeptar/3237/?list=eyJxdWVyeSI6ICJtb2hcdTAwZTFjcyJ9
1808 https://maps.hungaricana.hu/hu/MOLTerkeptar/5409/?list=eyJxdWVyeSI6ICJtb2hcdTAwZTFjcyJ9
1816 https://maps.hungaricana.hu/hu/MOLTerkeptar/6174/?list=eyJxdWVyeSI6ICJtb2hcdTAwZTFjcyJ9
1826 https://maps.hungaricana.hu/hu/MOLTerkeptar/5675/view/?pg=0&bbox=-214%2C-4266%2C7025%2C-157

Irodalom:
http://mek.oszk.hu/05900/05926/05926.pdf

46081

Ha Magyarország jelenlegi területét a Duna és a Tisza vízgyűjtője között felosztjuk ennyi négyzetkilométer jut a Dunának. Ez az országterület 49,53%-a, azaz éppenhogy kevesebb mint a fele. De ez nem volt mindig így... Az, hogy jelenleg a Tisza, avagy a "legmagyarabb" folyó vízgyűjtője részesedik nagyobb arányban Magyarország területéből tulajdonképpen két csatorna kiásásán múlott. Ha jobban meg szeretnénk érteni miért szorult a Duna a második helyre, egészen a Bácskáig kell elutaznunk.

A Kígyós-ér, (mostanában jobbára főcsatorna) Szerbiában (www.soinfo.hu)

Az éppen 25 éve kiadott Magyarország atlaszában talált adat hátterében rejlő változások miatt fel kell kapaszkodnunk egy hegyre(!), hogy déli irányban alaposan szemrevételezhessük a kiszemelt területet. Ez a hegy pedig nem más, mint a híres-nevezetes Ólom-hegy, az Illancs legmagasabb pontja a maga 172 méteres magasságával. Nem mondhatni, hogy turistaparadicsom lenne, sőt már az is kisebbfajta csoda, ha valaki 40 km-es pontossággal el tudja helyezni Magyarország vak (körvonalas) térképén. Ez kiküszöbölhető az alábbi videó megtekintésével: 

 

Az Illancs egy Bajától északkeletre található, Kiskunhalas felé ellaposodó homokbuckás terület, tőle délre terül el a nagyrészt már a Délvidéken található Telecskai-dombság. Ezt a két tájegységet a Duna holocénbeli vándorlása vágta le a Dunántúlról. Az Illancs déli lejtőjén erednek azok a vízfolyások, melyek eredetileg a Duna vízgyűjtő területéhez tartoztak, de mostanra emberi segítséggel átkerültek a Tiszához. Ez az emberi beavatkozás 1793-1802 között zajlott, amikor megépült a Dunát a Tiszával összekötő Ferenc-csatorna. E csatorna témáját már kimerítettük, ezért térjünk át arra milyen változást hozott e csatorna a vízgyűjtők életében. 

Természetesen a Tisza is a Duna vízgyűjtőjéhez tartozik, így akár azt is mondhatnánk semmilyen változás nem történt 1802-ben. Azonban az elkészült Ferenc-csatorna a monostorszegi (később a bezdáni) zsiliptől számítva már hivatalosan a Tisza "mellékfolyójává" vált. Egyúttal minden olyan vízfolyás és azok teljes vízgyűjtő területe is, ami ebbe a csatornába torkollott. A Telecskai-dombok megannyi északnyugat-délkelet irányú aszóvölgye mellett a legnagyobb ilyen vízfolyás az Illancs déli lejtőinek mocsaraiból eredő Kígyós-ér volt. Így ír erről a vékony patakról dr. Schwalm Amádé Bács-Bodrog vm monográfiájában (1909).

"A Kígyós-folyás (bara) a vármegye legnyugatibb vízere, Felsőszentiván és Csávoly között ered s a Ferencz-csatornába ömlik; Küllődnél (Kolluth) kiszélesedve tavat alkot. Ugyancsak nyugaton folyik a Mosztonga-bara, a mely Zombor, Baja, Bezdán között eredve, a Ferencz-csatornába, majd ebből kiágazva és Prigleviczaszentiván, Doroszló, Ráczmilitics, Karavukova, Déronya, Bácsbukin határait érintve, a Dunába szakad. Doroszlónál és Déronyánál medre tószerű.

Meg kell jegyeznünk, hogy a Kígyós-ér és a Mosztonga-bara tulajdonképen csak újabb idő óta szerepel, mint két külön vízfolyás; a Ferencz-csatorna megalkotása előtt az előbbi az utóbbinak volt a mellékága s a csatorna, a mely most elföldi a két vízér torkolatának helyét, részben a Mosztonga medrében fekszik."

Korábban a fokokat hívták barának a Bácskában, később pedig azokat a vízfolyásokat, melyek medre hajlamos volt az elmocsarasodásra és időnként tóvá fejlődtek, de ki is száradhattak. A leírás szerint ilyen bara volt a Dunába ömlő Kígyós is mielőtt a Ferenc-csatorna kettévágta. A déli része maradt a Dunáé, míg a felső szakasz immár a Tiszába szállította a főként csapadékból és hóolvadásból származó vizét. Erősen ingadozó vízszállítására példa lehet, hogy tavasszal a megduzzadt Kígyós-ér malmokat hajtott, míg nyár végén csak egy nádassal szegélyezett árok utalt a nyomára.

Ha régi térképeken nyomozzuk futását érdekes és meglepő dolgokra bukkanhatunk.

Az első katonai felmérés szelvényei egy képben foglalják össze a fentebb leírt vízhozambeli eltéréseket. Mivel a két térképszelvény felmérési munkálatai nem egy időben zajlottak 1784 táján így nem csodálkozhatunk, hogy míg az északi részt rajzolók szépen behúzták a patakot a szelvény határig, a déli rész térképészei pedig nem tudták folytatni, valószínűleg egy kiszáradt árkot láttak csupán ott, ahol egy patakot kellett volna találniuk. Ezért aztán a Kígyós-ér olybá tűnik, mint egy átlagos vízfolyás a horvát tengerpart mészkőhegységeiben. Azaz a föld nyeli el.

1798-ban, amikor még nem volt teljesen kész a Ferenc-csatorna így festett a Kígyós-ér felső szakasza, a mai országhatár környékén. A településnevek sokat változtak azóta, Szántovából Hercegszántó, Dautovából Dávod, Sztanicsicsból pedig Őrszállás lett (1920-ig). Krusevlyéből pedig Bácskörtés, majd bácskai svábok számára felállított koncentrációs tábor, mostanában pedig egy szellemfalu lett. A térkép jól kifejezi a vizenyős Kígyós-völgyet, melyet tavak és mocsarak kísérnek. 

A vízfolyás nevét a II. katonai felmérés 1858-as térképe magyarázza meg egyértelműen. Szó sincs ugyanis itt élő kígyókról. A Kolluttól (Küllőd) keletre kanyargó ér lefűződött kanyarulatai kígyózzák keresztül-kasul a tájat - innen ered tehát az elnevezés. 

A torkolat innen már nincsen messze. A monostorszegi Kalandos-szigetnél kiágazó csatorna alig három kilométer megtétele után veszi fel a Kígyós-eret. Az 1838-as árvíz alaposan átrendezte a környéken a Duna futását, a Kalandos-sziget keleti oldalán futó főág áthelyeződött a mostani helyére, így a Ferenc-csatorna vízutánpótlása komoly gondokkal küzdött. 1841-ben már előrehaladott állapotban volt a feliszapolódása, hajóval már nem is lehetett használni. A Kígyós-ér volt a legjelentősebb mellékvize a Dunát leszámítva. 

A víz pótlására új csatornát kellett ásni. Így vesztett el a Duna újabb vízgyűjtő területet a Tisza javára. 

A Mohácsi-sziget vízrajza (forrás)

Baján, a Deák Ferenc zsilipnél régebben másképpen festett a táj. A középkor folyamán volt, hogy a Baracsakai-Dunaág volt a főág, itt folyt le a Duna vízhozamának nagyobb része. Ez az ág Bátánál ágazott le és Kiskőszegnél (Batina) találkozott újra a másik főággal. A folyómedret ma már csak térképeken nyomozhatjuk, a helyén ásták ki 1875-re a Ferenc-tápcsatornát, hogy pótolni tudják a medervándorlás miatt kialakult vízhiányt. A két csatorna Bezdánnál találkozik, ahol a Sebesfoki hajózó és vízszabályzó zsilip engedi át a Bajáról érkező vizet a Tisza felé lejtő Ferenc-csatornába. 

Így történt, hogy a tápcsatorna mindkét oldali mellékvizei és azok vízgyűjtőterülete átkerült a Tiszához. Mivel ez a két parti terület nagyon különbözik egymástól érdemes velük is megismerkedni.

A Tiszához került bácskai Duna vízgyűjtő

A tápcsatona elkészülte után a "vízválasztó" egy mesterséges vonulat lett, a Nagy-Duna balparti árvízvédelmi töltése. Minden esőcsepp, amely a töltés bal oldalára hullott a Mohácsi-, vagy más néven Margitta-sziget belseje felé indult útnak. Ez a 277 km² belvizes terület a mentesítés előtt javarészt alacsony ártér volt 84-85 m tengerszint feletti magassággal. A Mohácsi-sziget két részre osztható, az északi 78 km² részre, ahonnan a belvizek gravitációs úton is képesek eljutni a tápcsatornába, valamint a délebbi 199 km²-es területet, ahol szivattyúzásra van szükség. 1899-1904 között épült ki a sziget belvizeit elvezető csatornahálózat, melynek gerince a Karapancsa-főcsatorna. A karapancsai szivattyútelep emeli át a sziget vizeit a Kadia Óduna holtágba, a Kadia vizeit pedig a hercegszántói szivattyútelep emeli át a tápcsatornába. 

Az Igali-főcsatorna és a Margitta-sziget vízhálózata

A tápcsatorna bal partja valamivel magasabb térszín. Itt a fő vízfolyás az Igali-főcsatorna, 297 km² vízgyűjtő területtel, mely a Baja déli határában eléri a 140 méteres magasságot, míg a torkolatnál 85 méterig süllyed. Az igali vízfolyást viszonylag későn, 1928-ra sikerült szabályozni, valamint a környező területeket lecsapolni. Összes hossza 40,37 kilométer, 29 mellékcsatorna táplálja. Közülük a két legfontosabb a Vaskúti- és a Csátaljai-csatorna. Garától délre felduzzasztották, itt található a garai halastó. Vizei Hercegszántótól északra torkollanak a tápcsatornába, miután délről érinti azt a 21 négyzetkilométeres öblözetet, ahol öt csodálatos folyókanyarulat generációt lehet tanulmányozni. 

A Kígyós-főcsatorna és mellékvizei

A Kígyós-ér és a Magyarkanizsánál a Tiszába ömlő Körös-ér közötti  homokbuckák tetején futó vízválasztó ezzel a két mozzanattal került át a Nagy-Duna partján futó töltés koronaszintjére. A három vízgyűjtő terület összes kiterjedése 1014 négyzetkilométer, ez került át a XIX. században a Tiszához. Ezzel a Duna vízgyűjtője 47095 négyzetkilométer lenne, azaz az ország területének 50,62%-a. Azonban nagyon valószínű, hogy a Tisza marad a legmagyarabb folyó.

Debrina

A keresztgát mellett ledöntött bicikli ugyanolyan része a Duna menti tájnak, mintha kocsma oldalának dőlve látnánk. Egyértelműen horgászokra utaló nyom, annak ellenére, hogy majdnem a világ végén járunk, de legalábbis Magyarországén. Hercegszántótól nyugatra, már régen elhagytuk Budzsákot, a karapancsai Habsburg-főhercegi vadászkastélyt, és a szebb napokat látott Hódunát. Itt már összezavarodik a közigazgatás is, régen elhagyott Duna medrek helyén ringó kukoricatáblákon vezet keresztül a határ. Senkit nem érdekel, hogy ez már nem Hercegszántó, hanem Kölked holott a Dunának még mindig a bal partján járunk, amikor egy ledöntött kék kerékpár mellett kiérünk Magyarország legdélebbi és legutolsó dunai szigetéhez.

A Debrinához.

A sziget közigazgatási helyzetét tovább bonyolítja, hogy nincsen egyértelműen belerajzolva a homokba a horvát határ. Közkeletű tévedés, hogy a Duna Szerbiába távozik Magyarországról. Ez nem így van, Horvátországba folyik át, ugyanis létezik a Horvát-Dunántúl - amennyiben érdemes annak a pár eltűnő szigetdarabnak külön földrajzi nevet adni, ami a Duna bal partjára került a folyószabályozások miatt. Sajnos hiába kerestük a horvát határt a Debrina sziget déli csúcsnál, az alacsony vízállás miatt még a déli szigetcsúcsot sem találtuk meg. 

A Debrina 2006-ban.

A Debrina sziget nem tiszteli a mesterségesen meghúzott határvonalakat, a mellékágba beépített zárás miatt folyamatosan hízásnak indult, és mint egy kövér ember, aki már nem fér bele a nadrágjába, szépen lassan átlóg a szomszédos országba.

Nevéről mit sem tudni, egy biztos, létezik olyan, hogy Debrina dűlő és létezett olyan, hogy Debrina-fok, ezen talált magának utat a Baracskai-Dunába egy-egy nagyobb dunai árvíz. Ez a fok legkésőbb az előző századfordulón megszűnt, amikor az Itáliából hazatérő Türr István vezetésével elkezdték kiásni a Ferenc-tápcsatornát, mely a bajai Sugovicából táplált be vizet a régi Baracskai-ágban kialakított csatornán keresztül a Bezdántól induló Ferenc-csatornába. Bonyolultnak hangzik mindez, s valóban, a régi Mohácsi-szigeten igencsak bonyolult, már-már szigetközi állapotok uralkodtak a vízrajzban. A Duna igen gyakran változtatta a medrét, és előfordult az is, hogy a hercegszántóiak egy áradás után már nem tudták kihajtani az állatokat a legelőre, mert közben a Duna új medret épített magának a falu szélén. A Debrina-sziget sajnos minderre nem emlékezhet, a XIX. századi szabályozások idején még nem létezett, a XX. századiaknál pedig még csak fiatal zátony volt. A folyószabályozás ezt a szigetet sem kímélte, egy zárás és két kisebb sarkantyú épült rajta, minek következtében "fejlődése" rohamosan felgyorsult és évről-évre kevésbé hasonlít szigetre.

Ha van időnk pillantsunk a Debrina-szigetre a gégömb (GoogleEarth) segítségével. Ha a menüsoron látható óra csúszkájával visszapillantunk a 2006. évre, nyomon követhető a változás üteme. Az ember nem is gondolná, de az eltelt hét év alatt egész új erdők nőttek fel rajta és a mellékágában.

Ennek persze kifejezetten örülnek a vonuló és az itt fészkelő madarak. Kócsagokat és gémeket is lehetett látni, bár az ember közeledtére nagyon gyorsan szétrebbentek.

A főági oldalon teljesen más a helyzet. Itt - mint minden hasonló helyzetben lévő szigetnél - erőteljes elmosódás jellemző. A fenti képen agyagos partszakasz látszódik, itt az alámosott agyagtömbök sziklaként szakadnak bele a Dunába. Szépen lassan fogy a sziget.

 

  
A legérdekesebb jelenséget a két sarkantyú között találtuk, ahol egy hatalmas homokdombot hordott össze a folyó limánya. Mivel előző este esett, így a homok felső rétege összetapadt. A kissé emelkedő vízszint pedig lassacskán elkezde elámosni ezt a kupacot, a homokpergés folyamtosan zajlott. Néha felgyorsult a folyamat, amikor egy nagyobb hajó érkezett. Igazából reménykedtünk benne, hogy a harmadik Duna expedíció tagjai éppen itt, az utolsó magyar szelvényen fognak dolgozni, de mint a hírekből megtudtuk, egy nappal később, augusztus 30-án értek ide.

A főági elmosódás nem tesz jót a parti fáknak, előbb utóbb beledőlnek a Dunába, járhatatlanná téve a déli szigetcsúcs környékét. Nyakig érő gyökerek (!) között valahogy csak sikerült kikászálódni erről a részről, ahol fennállt a veszélye, hogy bármikor a fejünkre dőlhet egy fa.

Valami hiányzik a Debrina-szigetről, legalábbis Dunakanyarhoz szokott emberek a képeket böngészve egyvalamivel biztosan nem fognak találkozni. Kíváncsi vagyok, a bejegyzés végére rájön-e valaki!

A sziget déli csúcsánál alaposan megváltozott a táj. És megváltozott az üledék is, cuppogós sár és futóhomok váltakozott, mindkettőben előszeretettel fetrengtek bele a vaddisznók, melyek nyomait a fenti képen is tapasztalhatjuk. Az átható vaddisznószagot sajnos csak hozzáképzelni tudjuk. A mellékágban szó szerint a szemünk előtt zajlott a szukcesszió, azaz a növényzet térhódítása, természetesen a mellékág nyílt vízfelülete rovására. Éles peremmel válik el egymástól a benövényesedett és a csupasz zátonyfelszín. Kellő vízállás esetén könnyedén be is lehetne szintezni ezt a határvonalat.

A lágyszárú zóna felett fiatal fűzerdő csatlakozott a sziget nyárasához.

Arról már volt szó, hogy valamivel biztosan nem találkozik az ide látogató, most legyen arról is szó, amivel csakis itt találkoztunk eddig (na jó, a Kacsa-szigetnél is, de az nem pont ilyen volt). Alacsony vízállásnál csodálatos homokformák bukkannak elő a mederben. Mintha egy hatalmas kéz redőzte volna be a mellékágat, homokdűnesor váltakozik mélyebben fekvő részekkel, ahol a megtelepedett növényzet zöldje teszi láthatóvá a domborzat különbségeit. A legszebb formák a zárástól északra a szigeti oldalon, valamint a már valószínűleg Horvátországba átnyúló déli kifolyásnál láthatók (lásd első kép).

Mivel Hódunán (e név talán a Holt-Duna összeforrásából eredt, amiből a környéken nincs hiány) naponta csak kétszer jár busz így igyekeznünk kellett visszafelé. A kék kerékpár még ugyanott volt.

A Debrina-sziget mellett húzódó töltés országhatár egyben egy rövid szakaszon, balra Magyarország, jobbra pedig horvát terület látható, mely egészen a háttérben felsejlő őrtoronyig fut.

Végezetül a megfejtés a könnyű kérdésre: a Debrina-szigeten kaviccsal nem találkoztunk egyáltalán. Pakstól délre már kifejezetten ritkán látni.

Klágya és Kadia

Mind a Ferenc-csatornáról, mind pedig a Baracskai-Duna öt generációjáról volt már szó itt, a Dunai Szigetek blogon, ezért kifejezetten örültem, hogy a tél végén sikerült egy rövid kirándulással bejárni ezt a felülről és könyvből már jól ismert vidéket. Hercegszántó határában 1875-ig a Baracskai-Duna hatalmas kanyarulatai határozták meg a tájat, ekkor a Türr István tervei alapján épülő Ferenc-tápcsatorna révén átformálódott a táj. A legfontosabb változás a Baracskai-Duna megszűnése volt, mely által a Mohácsi-sziget gyakorlatilag megszűnt létezni.

  

A Hercegszántói szivattyútelep

 

A Báta alatt kiszakadó Baracskai-Dunát régi térképeken Öreg-Dunának is nevezték. Ez a névadás, valamint Baranya és Bács-Bodrog vármegye határvonala arra enged következtetni, hogy régen ez lehetett a főág, nem pedig a mohácsi. Egészen a lecsapolásokig a Mohácsi-sziget  hatalmas ártéri vízivilág volt, mocsarakkal, nádasokkal és ártéri erdőkkel. Az árvizek gyakran elöntötték és az alsószakasz jellegű Duna gyakran változtatta medrét, hatalmas kanyarulatokat rajzolva a tájra. Hercegszántó határában egy 2,35 kilométer hosszú, nyílegyenes átvágás rövidítette le a Baracskai-Duna 15 kilométer hosszú kanyarulatrendszerét. A létrejövő két holtág a Klágya és a Kadia nevet viseli.
 

Mindkét holtág a Duna-Dráva Nemzeti Parkhoz tartozik, elsősorban horgászvízként ismertek. Átlagos mélységük alig haladja meg az egy métert, szélességük 50-60 méter között változik. Feliszapolódásuk sajnos előrehaladott állapotban van. Nyílt vízfelszínüket nádasok és ártéri erdők kísérik. Valamivel beljebb már szántóföldek húzódnak a felszárított rétek és mocsarak helyén. Annak idején a Klágya körülölelte a Csákó-szigetet, ez a mellékág napjainkra jobbára belvizet vezet le.

Híd a Karapancsa-főcsatorna torkolatánál

Az átvágás déli vége a Hercegszántóról Budzsákra vezető hídnál van, ahol a Kadia medrében vezetett Karapancsa-főcsatorna találkozik a Ferenc-tápcsatornával. Innen már nincsen messze a szerb és horvát határszakasz, ahonnan még 10 kilométer megtétele után a tápcsatorna a bezdáni Sebesfoki-zsilipnél beleömlik a Ferenc-csatornába.

A Klágya hatalmas kanyarulata

 

A Kadia-Duna holtága

 
A Klágya- és Kadia-Duna a horgászat mellett a mezőgazdaság számára is fontos, ugyanis a környék belvizeit ők gyűjtik össze a csatorna mindkét oldaláról. Az 574 négyzetkilométer nagyságú terület balparti része az Igali-, a jobbparti a Margittai-belvízrendszerhez tartozik. Mindössze 190 négyzetkilométernyi területről lehetséges csupán a gravitációs levezetés, a maradék területről szivattyúzni kell. Jobb és balparton egy-egy szivattyútelep üzemel, a hercegszántói, valamint a karapancsai, utóbbinál vízmérce is működik.
  

Az Igali-belvízcsatorna zsilipje

 

A Hercegszántói szivattyútelep felújított épülete

 

A Klágya és a Ferenc-tápcsatorna "összefolyása"

Ez a mindössze egy órás kirándulás természetesen nem mutathatta be a csatorna teljes hosszát, csupán a két  holtágat. Azonban egy kedves meghívásnak köszönhetően a nyáron várható egy bővebb és részletesebb bejegyzés a Ferenc-tápcsatornáról és tágabb környezetéről.

Dunai tájlélekrajz 1941

IN ENGLISH 

4859_2 Új tó születik?

Csallóköz. A Duna legnagyobb szigete. A fokozatosan süllyedő kisalföldi térszínt a Duna üledékeivel töltögette fel. Lerakott hordalékát állandóan kerülgetve, gyakran évről évre más mederben talált magának utat. Ez a hatalmas hordalékkúp a földfelszínről nézve felismerhetetlen szinteket rejt. A levegőből azonban minden kitisztul. Felbukkannak az egykori elhagyott medrek, melyek szélességéből következtethetünk az egykor levezetett víz nagyságára. Minél nagyobb a szélessége, kanyarulatai annál terebélyesebbek. Kibogozhatatlan mederfonatokat képeztek egészen addig, amíg a XIX. századi ármentesítés meg nem történt. Ekkor leválasztották az ártér nagy részét a folyóról, és szépen fokozatosan beszántották ezeket a medreket. Ahol az ártér magasabb volt, ott alkalomadtán az ember is megtelepedett. Ezeket a magasártereket hasznosította a mezőgazdaság (kép északi részén). Erre már ritkásabb a folyó mintázata.

A Kisalföld napjainkban is tartó süllyedését már nem ellensúlyozza az évről-évre, áradásról-áradásra érkező hordalék. Az osztrák duzzasztóművek megfogják a kavicsot, így megállt a csallóközi hordalékkúp épülése. A feltöltődés így már nem tarthat lépést a süllyedéssel. Lehet, hogy évszázadok múlva leszármazottaink már a Csalló-tóban fognak fürdeni a Balaton helyett?

4960_2 Római erőd a zagytározó alatt.

Brigetio légióstábora az aquincumi földrajzi környezethez képest nagyon hasonló helyzetben épült föl. Itt, Szőnytől keletre az óbudai Mocsároshoz hasonló óholocén Duna medret rajzolnak ki a mezőgazdasági területek. A Vág-Duna torkolatától keletre található hatalmas sziget valószínűleg a rómaiak korában sem létezett már. Talán a nagyobb árvizek néha még behatoltak a feliszapolódott mellékágba, de nagy valószínűséggel a légióknak már nem volt szüksége kompra, hogy táborukba jussanak. Az egykori sziget almásfüzitői csücskén állt Azaum római erődje. Szerencsétlenségére éppen azon a területen, amelyet napjainkban az aluminiumipar hasznosít - zagytározóként.

4962_3 Épül az Árpád híd!

 

És már látszik a Palotai-sziget gyászos sorsa, bár az Óbudai-szigeten még kertészkednek, a Népszigeten már csak tervben létezik az végtelenbe kitolt budapesti Olimpia, megálmodott sporttelepei részben a felhizlalt Margit-szigeten épülnek meg. 

5462_1 Requiem egy kanyarulatért

A magasból letekintve még látszik a faddi Duna kecses kanyarulatának egykori íve, de már töltések szegélyezik az Új-Duna útját Fajsznál és a túlparton. A vizétől megfosztott medrekbe lassan leszivárog a mezőgazdaság, ahol közelharcot vív majd a burjánzó ártéri és mocsári növényzettel. A gátőrőknek pedig árvizek idején ott kell figyelniük különösen, ahol a töltés metszi az egykori medreket, hiszen a Duna még emlékszik, hogy egyszer arra járt...

5662_1 Öt generáció

Hercegszántó és Dávod között ott találjuk a Baracskai-Duna öt generációját, a fiútól egészen az ükapáig. A legidősebb generáció széles medrével szinte tökéletes félkörívet metsz ki a Bácskai-löszhátból. Büszke futása jelzi, hogy nem véletlenül húzták meg itt az emberek Bácska és Baranya határát; medre egykor a Mohácsi-ág vízhozamával vetekedett. Kissé szerényebb utódja e félköríven belül már kisebb íveken kanyarog, de nyomát ő is rajta hagyta a tájon. A csökkenő vízhozam mind keskenyebb medreket eredményezett, a nagyapa-ágat már jobbára kitakarják a nadrágszíjparcellák. A még elő apa-generációba az ember mesterségesen, szinte szikével vágta be lomha kanyarok átvágásával a legfiatalabb fiúmedret. Bácska és Baranya határát talán már csak a parcellák nagysága rajzolja ki.
 

6166_2 Noémi szigete

 
A Temes-sziget (Острово) alig látszik ki az 1941. évi késő tavaszi zöldárból. Az egységes szigetet a magas vízállás újból csíkokra szabdalta. Megszámlálhatatlan sziget épült ebben a csodaszép medertágulatban, ahová Jókai elrejtette a világ elől Noémijét. Az egykori Temes vármegye legdélebbi települését ma már gátak övezik. Szükség is van rájuk, ugyanis az 1972-ben befejezett Vaskapu I. erőmű által visszaduzzasztott víztömeg ezt a szigetet is elárasztással fenyegette. Annak ellenére, hogy 150 kilométernyire esik tőle.

/A légifelvételekből készült térképek forrásai: Hadtörténeti Múzeum térképtára. A felvételek készítésének ideje: 1941. május 31 - október 4./

Villámlátogatás a Mohácsi-szigeten

 
A Mohácsi-, más néven Margitta-sziget a folyószabályozás következtében szűnt meg létezni. Ez a 25 km hosszú 16 km széles sziget a Duna árteréhez tartozott, állandó település rajta egészen a múlt századig nem alakult ki. Az árvizek rendszeresen elborították, a legutolsó 1956 márciusában tarolta le jégtábláival.

A sziget legfontosabb régészeti emléke a dunafalvi strandon látható, szemben a dunaszekcsői löszfallal, melyen Lugio római tábor állt (szép kép Lugioról). Contra Florentiam (Dunafalva) erődítménye Septimus Severus császár uralkodása alatt készült el. Központi épületből és két oldalfalból állt, melyek egy belső udvart fogtak körül, ahol a hajók biztonságban horgonyozhattak. Az ilyen erődök fontos pontjai voltak a barbár területekkel zajló kereskedelemnek. Ez a Barbaricumban épült hídfőállás biztosította a Maros völgye felől érkező Daciai kereskedelmi és hadiutat. Tavaly a Nemzeti Múzeum végzett ásatást a területen.

A sziget belsejében az idei év nagy esőzései révén visszatért a víz a régen elhagyott medrekbe, visszatért az egykori vízivilág. A belvíz ugyanis azokban az elhagyott, alacsonyabban fekvő egykori medrekben gyűlt össze, melyeket a szántóföldi művelés még nem tudott elegyengetni a téeszesítés óta.

A Mohácsi-sziget magasabb pontjain előbukkanó dolomitrögöket a kollektivizálás után ledózerolták, a maradékra termőföldet hordtak, melyet most az esővíz mos le. Felesleges munka a javából. Dolomitrögök a kukoricatáblában.

A Mohácsi-szigetet kelet felől a Bajánál kiágazó Baracskai-Duna határolta, egykorvolt medrében részben a Sugovica és a kisebb vízhozamú Ferenc-tápcstorna fut, mely elsősorban öntözési célokat lát el. Ebbe a csatornába szivattyúzzák jelenleg is a szántóföldekről a növényvédő szerekkel, műtrágyával és gyomirtóval szennyezett belvizet. Ennek hatása ha nem is annyira látványos, mint a Kőrösökön, de megmutatkozik a pipáló halakban és a halomba rakott busatetemekben. A tápcsatorna gyűjti össze továbbá a Vaskút és Bácsalmás felett "emelkedő" 171 méter magas Ólom-hegyről érkező vizeket.

A szabályozás révén a Baracskai-Duna vízhozama a Mohácsi főágba került, nagyban elősegítve a szekcsői löszfal pusztulását. Az egykori Lugio táborának felét már elvitte a Duna. Ez egyfelől magyarázható a Duna  pleisztocén óta tartó fokozatos nyugat felé vándorlásával, másrészt az antropogén geomorfológiával, ami ebben az esetben egyértelműen a folyószabályozás.