Széchenyi Ödön volt csárdája Gödön

Nem feltétlenül kell minden lerombolt dunai csárdáról külön megemlékezni ezután. Minden évre jut nagyjából egy, de ez az évtizedek óta zajló általános trend már úgyis a vége felé jár, az alsógödi Széchenyi (Ödön, nem István) csárda lerombolása is ebbe a sorba illeszkedik, a szokásos elhanyagolás után rájön a tulajdonos, hogy már többe kerülne felújítani az épületet, mint egy újat építeni, jöhetnek a markolók, aztán vagy lesz a helyén valami más, vagy nem, esetleg csak romok, mint Váccal szemben. 

A Széchenyi csárda az árvízben, 2002. augusztus 19-én. (forrás)

Itt nem az elmaradó vendégekkel volt gond, Alsógöd mindig is frekventált alsó strandján ugyan folyamatos volt a társadalmi hanyatlás az 1930-as évek aranykora óta, de a hely nem vesztett a látogatottságából, a mellette lévő csónakház ugyancsak kedvelt megállója volt a vízitúrázóknak a Gödi és a Szürkő-sziget között. Csakhogy ártéren épült, minden nagyobb árvíz betért megpihenni falai közé, ami eleinte kezelhető szinten maradt még, azonban az egyre drágább berendezésekben, a kiépített villamos hálózatban egyre nagyobb kárt okozott. 

A romok között turkálva derül ki, hogy az alsógödi csárda viszonylag új volt, mármint a környék négyszáz éves révcsárdáihoz képest, A Széchenyi nem lehetett több mint száz éves, erre utalnak a törmelékből előbányászott és leporolt téglák bélyegei. Hiába keresték sokan, itt nem voltak már "Göd" bélyeges téglák, az építőanyagot Nagymarosról szállították ide, az ottani téglagyárból, a gödi téglavető akkorra már bizonyára bezárt. De a "Maros F" bélyeges téglák is csak kisebb hányadát teszik ki a törmelékkupacoknak, szemre is több a modern lyukacsos tégla, egy későbbi átépítés/bővítés emlékei.

Az alsógödi Széchenyi-csárda fentről, 1961-ben (fentrol.hu)

Csárda és csónakház 1950. (képeslap)

Előtérben a csónakház, háttérben a csárda épülete az 1960-as években. (képeslap)

A kerthelyiség az 1960-as években. (képeslap)

A kerthelyiség 1966-ban. (képeslap)

A csárda kerthelyisége 2013. júniusi árvíz idején. Saját fotó.

A Széchenyi-csárda maradék épülete a 2024. szeptemberi árvíz idején (forrás: Telex/Bődey János)

MAROS F téglabélyegek. (Saját fotó)

Romok. (Saját fotó)

Kalmár Dániel stilizált fázisillusztrációja (folyamhajo.hu)

Persze a tervek szerint lesz majd helyette másik csárda, vagy vendéglő, amolyan divatos, kaliforniai típusú, mint minden más új ház a településen, s amellett csónakház is, mint régen. Aztán majd sok év múlva mások fognak szomorkodni az újra átázott falak miatt újra lebontott épület miatt, hiszen egyelőre nyoma sincs, hogy a hullámtéri telken az új épület majd a mértékadó árvízszint fölött épülne meg. 

Jégzajlás a regensburgi lacikonyhában

IN ENGLISH

1893 télutóján a tulajdonos egy évtizeden belül már másodszor volt kénytelen újrafesteni a regensburgi óvárosban, a Sóház tövében álló lacikonyháját (Garküche), miután a Duna jeges árvize elöntötte a különös formájú kicsiny épületet. A renoválással együtt Fritz Schricker készíttetett egy újabb árvíztáblát is, melyet ezúttal nem odabenn, az étterem vendégeknek fenntartott részén helyezett el, hanem a nyugati falon, odakinn, sőt, még a saját nevét is rávésette cirkalmas gót betűkkel. Friss szokásról beszélhetünk, ha ugyanis a lacikonyha tulajdonosai minden komolyabb dunai árvíz után árvíztáblát készíttettek volna, Fritz Schricker 1893-as árvíztáblája—kis túlzással—már nem fért volna fel a falra. Se kívül, se belül.

Fritz Schricker emlékét az árvíz szintjével együtt őrzi egykori lacikonyhája, amely 1990-ig volt ugyanannak a családnak tulajdonában. 1893 óta pedig hat újabb árvíztáblával gazdagodott a világ egyik legódonabb étterme, a Historische Wurstküche, vagy helyi nevén a Wurstkuchl. Kifejezetten frekventált helyen található, a Weiße-Lamm-Gasse 3-as szám teraszáról kilátás nyílik a Dunára, az Unterer Wöhrd nevű sziget északi csúcsára, mögötte az Oberer Wöhrd sejlik fel, balra ott van a rajtuk átívelő 1135-1146 között épült Kőhíd, nyugat felől a kilátást takarja a hatalmas, négy évszázados Sóház tömege. Központi elhelyezkedése ellenére a Wurstkuchl a szó legszorosabb értelmében külvárosi épületnek számított, hiszen az 1320 után felépült dunai-oldali városfalon kívülre esett, sőt ez volt a helyzet egészen 1856-ig, amikor a városnak sikerült végre elérnie, hogy az ódon, rengeteg költséggel karban tartott falakat végre elbonthassák. Csakhogy a fal elbontása a Wurstkuchl esetében problematikus lett volna, ugyanis a lacikonyha hátsó fala maga a városfal volt, ezért ezen az egy szakaszon a mai napig áll a régi regensburgi városfal egy darabkája, emlékét egy tábla őrzi. "Külvárosi" helyzetéből adódott, hogy míg Regensburg birodalmi városát a vastag falak védték a Duna elöntésétől, addig a lacikonyhát gyakorlatilag az összes nagyobb árvíz elöntötte, de a tulajdonosok mégis úgy ítélték, hogy megéri a vesződség, a berendezés menekítése, a vizes falak kiszárítása, hiszen a Duna legrégebbi, ma is álló átkelője elegendő forgalmat biztosított az újrakezdéshez. 

Az örök visszatérés a Dunának ezen a pontján akár érthető szó szerint is, ahogy értelmes ember is építkezhet ártérre, amennyiben úgy kalkulál, hogy a várható haszon meghaladja majd a várható veszteségeket. Bizonytalan, hogy mikor is épült az első lacikonyha ezen a helyen, vannak források arról, hogy a Kőhíd (Steinerne Brücke) munkásai is erre a helyre jártak ebédelni majd' kilencszáz évvel ezelőtt. 1293-ban Regensburg városi tanácsa elhatározta, hogy az Arnulf-korabeli városfalakon túlterjeszkedő külvárosokat is fallal veszi körül. A szárazföldi szakaszt 1320-ig sikerült befejezni, ezt követően a folyópartot is megerősítették; két kilométeres szakaszon épült itt is városfal, amit 15 torony tagolt. A Kőhídtól közvetlenül keletre állt a Kräncher torony, ez egy kerek torony volt a tetején egy daruval, ami a rakparton zajló kereskedelem érdekeit szolgálta. Nyilvánvaló, hogy a Wurstkuchl a városfal megépülése után kellett, hogy megépüljön, mivel ez a fal képezte a vendéglő hátsó falát. 1378-ban már az itt dolgozó szakács nevét is feljegyezték. Régészek feltárták a lacikonyha rakparti szemetesgödreit, ebből kiderült, hogy itt jellemzően húsételeket készítettek a lehető legnagyobb választékból; szárnyasok, marha-, sertés-, nyúl-, bárány- és kecskecsontok tették ki a leletek nagy részét.

1616-ban a vendéglőt lebontották a Salzstadel építése miatt, de miután a város képét a mai napig meghatározó hatalmas raktár felépült a lacikonyhát is visszaépítették trapéz alaprajzzal, erre a különös formára Hans Georg Bahre 1630-ban elkészült különleges, kétszer 4 méterszer 40 centiméteres metszete ad magyarázatot, amely északi irányból, azaz a Duna felől ábrázolja Regensburg városát. Ezen a képen a Wurstkuchl két oldalán két kaput látunk. Ezek az átjárók biztosították a vérkeringést a városfalakon kívülre került dunai rakpartok és maga a város között. Ez a rakpart meglehetősen szűkös volt, elvégre nem szerencsés, ha az ellenségnek túl nagy tér áll rendelkezésére az ostromhoz. Ilyen szűk területen pedig a kocsik vélhetően nehezen tudtak volna ráfordulni a kapura, anélkül hogy nekimentek volna a lacikonyhának, ezért kézenfekvő volt lecsapni mindkét két kiálló sarkot és trapéz alakúra építeni a vendéglőt. 

A trapéz forma azzal járt, hogy a belső tér, melyen a konyhával kénytelen osztozni a vendégeknek fenntartott tér meglehetősen parányi, alig 25 vendég fér odabenn, ahol a falakat összesen négy árvíztábla díszíti. További négy árvízi jel található a külső falakon; kettő a nyugatin, kettő pedig az északin, a kolbászsütöde bejáratának két oldalán. Ritka egybeesése ez a kulturális, kulináris, hidrológiai és várostörténeti kuriózumoknak, ahol a Duna történelme ennyire besűrűsödik; a nyolc árvíztábla összesen hét árvíznek állít emléket, ugyanis az 1988-as márciusi árvízről kinn és benn is van egy tábla. A Wurstkuchl falán található árvíztáblás sorrendje vízállás szerint a következő: 

1893. február 16. jeges árvíz ~700 cm

2013. június (4.) 682 cm

1882. december 29. jeges árvíz 670 cm

1988. március 27. (2 tábla) 659 cm

1954 július 645 cm

1965 június 643 cm

2011 január 15. 627 cm

Bajor idill dunai árvíztáblákkal (1988 és a kissé kopott 2011-es) (forrás)

Mindegyik árvízről külön cikket lehetne írni, hiszen ezek az évszámok nem minden esetben korrelálnak a magyarországi legnagyobb árvizekkel. Ennek oka főleg a földrajzi távolság, az árvízi görbék utánpótlás hiányában ellaposodhatnak az alsóbb szakaszok felé. Különösen igaz ez a jeges árvizekre, például a mostani bejegyzésünk témájára, az 1893-as árvízre, amely Regensburgban az egyik legmagasabb árvíz volt, míg Bécsben alacsonyabb árvízszinten tetőzött, addig a magyar szakaszon ismét falvakat öntött el (pl. Gerjent) a kanyarokban kialakuló jégdugók miatt. Regensburgban az 1893. február 16-án tetőző árvíz táblája található a legmagasabban a Wurstkuchl falán, de ehhez mindenképpen hozzá kell tenni, hogy a jeges árvizeket a hidrológia minden esetben külön veszi a jégmentes árvizektől, ugyanis egy jeges árvíz esetén meglehetősen nehéz meghatározni az aktuális vízszintet, ez abból fakad, hogy nem mindig világos, hol végződik a víz, hol kezdődik a jég, és bizonyos műtárgyak esetében, mint például a már említett regensburgi Kőhíd a jég duzzasztó hatásával is számolni kell. 

A két legmagasabb árvízi jel a Wurstküche nyugati falán

Éppen ezért nem világos, hogy a tulajdonos Fritz Schricker mi alapján helyezte fel a kolbászsütödéje falára a második árvíztáblát. A jeges árvíz idején az épület vélhetően megközelíthetetlen volt, csak az árvíz levonulása után lehetett szemrevételezni a pusztítás mértékét. Mindenesetre legalább egy nagyarasszal van feljebb az árvízi jel, mint a legnagyobb jégmentes árvíz szintje, amely a magyar Duna-szakaszon is a rekord-értéket képviseli a dunaszekcsői és mohácsi vízmérce kivételével. Az éppen 132 éve tetőző 1893-as regensburgi árvíz abban is kuriózum, hogy már készültek róla fényképek, szám szerint hetet mutat be a Hochwasserschutz Regensburg honlap, ezek közül az alábbi három nagyobb felbontásban is elérhető: 

Jégtorlasz a Kőhíd felett az Oberer Wöhrd partjáról.

Az elárasztott Protzenweiher piactér Stadtamhof városrészben

Jégzajlás a Kőhíd alatt, kilátással az Unterer Wöhrd-re

Gondolhatnánk, hogy a modern árvízvédelem már képes megvédeni a városi létesítményeket a fejlett Németország legfejlettebb tartományaiban, azonban pozitív végkifejlet helyett azt kell leszögezni, hogy a legnagyobb árvizek annak ellenére továbbra is el fogják önteni a Historiches Wurtsküché-t, hogy ezen a szakaszon már mobilgátrendszert is felépítettek. Ugyanis az árvízvédelem képtelen megvédeni az alápincézetlen lacikonyhát az alulról feltörő víznyomástól. A szomszédos Sóháznál ez nem probléma, hiszen az óriási épület saját súlya ellensúlyozni tudja az emelkedő talajvízszint nyomását, de ez a kicsiny Wurstkuchl esetében nem áll fenn, így kénytelenek hagyni, hogy a Duna betörjön az épületbe, mert ez kisebb kárral jár. Így várható, hogy az eljövendő évszázadok során a kicsiny regensburgi kolbászsütöde falára további árvízi jegyek kerülnek majd fel, miközben nem kell attól félni, hogy a látogatók esetleg elmaradnának kisvizes időszakokban. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• https://de.wikipedia.org/wiki/Historische_Wurstkuchl
• https://www.heimatforschung-regensburg.de/2486/1/1063113_DTL1774.pdf
• https://www.regensburgnow.de/wurstkuchl/
• https://hochwasser-regensburg.tumblr.com/image/52136760733
• https://www.wurstkuchl.de
• https://www.hochwasserschutz-regensburg.bayern.de/dok-historische-hochwasser/galerie-eisgaenge.html
• https://www.regensburg.de/fm/121/hochwasser-bedeutende-pegelstaende.pdf
• https://www.hnd.bayern.de/pegel/donau_bis_passau/regensburg-eiserne-bruecke-10061007?
• Christine Schimpfermann: Hochwasserschutz im Denkmalensemble – Strategien zur Konfliktlösung am Beispiel Regensburg

Eltűnt csárda a megtalált szigeten

Folytatjuk a pócsmegyeri Somos-csárda történetét; Igaly István beszámolója után most annak nézünk utána, hogy mit lehet kinyomozni a csárdáról a légifelvételek, leírások és régi térképek alapján. Az eredmény vegyes, a csárda őrzi a nem egyszer sötét múltját, de felbukkan egy ismeretlen, régi sziget, amit jobb híján Somos-szigetnek neveztünk el. 

A Somos csárda 1826-ban, jobbra és balra az árvízjárta területek. 

Igaly István szépirodalmi jellegű leírásában is lehetett már konkrét történeti, természetföldrajzi részletekre bukkanni. Mivel az az írás úgy volt tökéletes, ahogy volt, a szöveg kommentálására itt kerül sor. Elmondása szerint a csárda egy domb tetején állt a Duna fölött. Ez a helyzet ma már nem áll fenn, a csárda helyén gödrök vannak, feltehetőleg azért, mert alápincézett épületet bontottak el és a feltöltéssel nem foglalkoztak különösebben a vízművek építkezései során. A térképek szerint az itteni dombok kb. magassága meghaladta a 105 métert, ami azt jelenti, hogy csak a legeslegnagyobb árvizek önthették el, annak ellenére, hogy majdnem közvetlenül a Duna partjára épült. A gödi vízmérce szerint a 2013-as rekord árvíz éppen elöntötte volna, az ugyanis 105,82 méteren tetőzött ezen a szelvényen. 

A csárda romjai 1953-ban a jegenyék mellett.

Közelében három jegenyefa állt a Duna partján. Ezt az állítást más források is megerősítik, de a légifotók szerint inkább négy lehetett. Ezek mintegy cégérként már messziről egyértelműen jelezték a csárda helyét a vízen járó hajósok számára, hiszen a csárda fennállásának idején nem létezett ártéri erő a parton, ugyanis az akadályozta volna a hajóvontatást. Ez a galériaerdő a légifelvételek alapján (lásd alább) viszonylag újkeletű, huszadik századi dolog. De nem csak a folyó felől rejtik fák a Somos hűlt helyét, tőle nyugatra egy 100 méter széles ültetett nyáras található, amely a domborzatra tekintet nélkül képez egy védősávot a vízművek területe számára. 

A csárda építésének időpontjára vonatkozóan nincsen biztos adat. Annyit tudni, hogy 1826-ban már létezik, viszont az első katonai felmérésen még nem jelölték. A Duna Mappáció kapcsán fennmaradt egy hidrológiai szempontból igen érdekes, 1826. augusztus 6-ra datált leírás: 

"A jobb Duna partja ezen a Táblán egész a Somos kortsmáig egyenlö magasságú, tsak nagyobb árviztul öntödik el a közel lévö partos földig, meneteles és meg gyepesedett, fövenyes karajú, homokos agyaggal vegyes földből álló. A Somos kortsmanal a jobb Duna partja magassabb a leg nagyobb viz állásnál, meredek, sárga homokos földből álló, iszapos karajú. [...] A nevekedö ár viz a jobb partján elöször a Nagy arokba onti magát a Somos kortsma alatt, és onnan felfelé folyván a Nagy árok lapossait önti el, azért a Tótfalussi lakosok tőtéssel gatolják a fel szolgáló vizet a Póts megyeri határnál mindazonáltal a jég szorúlás által okozott igen nagy ár viz útat talál, és sok hellyeken a Totfalussi Duna ár vizével öszveszakad." 

Mai magyarra fordítva és kiemelve a lényeget ez a leírás ugyancsak megerősíti azt az állítást, hogy a csárdát csak a legnagyobb árvizek érhették el, mert itt magasabb a Duna partja (majd ki is derül miért). Áradás idején a Somos kortsmától nyugatra, alulról kezdett el emelkedni a víz, ami egyezik a korábbi megfigyeléseinkkel, miszerint a lefűződő/lefűződött mellékágak áradás idején alulról töltődnek (pl. mostanában a szemközti Égető-szigetnél). Itt ugyanis volt egy hosszú árokszerű mélyedés, egy régen elhagyott dunai meder, amit már a közepes árvizek is rendszeresen birtokba vettek. Az árok futását a fehér vonalak rajzolják ki a légifotókon; ezek ugyanis olyan meredek partélek, ahonnan lepusztultak (vagy a földművelés miatt "leszántódtak") a humuszos rétegek és előbukkan alóla a világosabb színű folyami üledék. 

A Somos csárda hűlt helye 1961-ben

Ez a régi meder majdnem Vác városáig nyúlik fel északi irányban, ahonnan korábban kiszakadt Duna főmedréből. Vagyis kiszakadt az árvízvédelmi töltés megépítése előtt. Még pontosabban: azelőtt, hogy a Tótfalusiak megelégelték volna, hogy délről, Pócsmegyer területéről feljön a Duna és elönti a földjeiket. Holott építhették volna a pócsmegyeriek is ezt a töltést (melyen manapság egy út vezet a vízmű területére), hiszen a Szentendrei-Dunából ugyanezen az árkon keresztül érkezhetett árvíz északról Tótfalu felől is. Ez a Nagy-árok ugyanis a tótfalusi Kecske-sziget alatt kilépve átlósan keresztülszelte a Szentendrei-szigetet, időszakos árvízi összeköttetést biztosítva a két Duna-ág között. Méreteit tekintve egy elég tekintélyes árok volt, szélessége több mint 15 méter, mélysége pedig helyenként elérte a négy méteres mélységet a környezetéhez viszonyítva. Először nem a főágba torkollott, hanem a jobb híján Somosnak keresztelt sziget mellékágába, amely dél felé tartva végül a sziget déli csúcsán felépült Somos csárda mellett érte el a Váci-Dunát.

A Somos-sziget változatos domborzata terepen már alig, de térképen és légifelvételen még őrzi az egykori változatos, fattyúágakkal behálózott felszínt. A mezőgazdasági művelés során ez a felszín részben elegyengetődött. Legmagasabb pontja ármentes, 106 méternél is magasabb. Fő tömege éppen a Nagy-árokkal szemben található, dél felé fokozatosan lealacsonyodik. Viszonylag nagy sziget volt, hossza meghaladta a 2 kilométert, szélessége pedig a 700 métert. Megfigyelhető az is az alábbi szintvonalas ábrán, hogy az egykori partot kijelölő folyóhát nem a mostani parti töltés alatt húzódik a Váci-ág mellett, hanem a Somos-sziget mellékágától nyugatra található. Ezen a folyóháton még egy fokot is felfedezhetünk, ahol az árvizek kiönthettek a Királyvára-dűlő laposabb térszíneire. 

Hogy mikor fűződhetett le ez a mellékág, nem tudni. Mivel térképen már nem ábrázolták a Somost szigetként, esetleg fúrásminták elemzésével lehetne fényt deríteni a sziget múltjára, eltemetett rétegeire. Ebből kiindulva a Somos csárda már nem egy szigeten épült fel valamikor a XVIII. század végén vagy a XIX. század elején. 

A Somos-sziget domborzata EOTR szintvonalak és egy 1956-os légifotó alapján.

A Somos csárdát régi térképek szerint út kötötte össze Pócsegyerrel. A temető mellől indult és keresztülvágott északkelet felé a futóhomok buckákkal megemelt ármentes dunai teraszon. Fénykorát a hajóvontatás idejében élhette, majd miután a gőzhajózás elterjedt lassú hanyatlásnak indult. 1909-ben új bérlők vették birtokba, akik a vendéglátás mellett a jobban jövedelmező pénzhamisítással foglalkoztak. A hamis koronákat egy itteni jégveremben gyártották. Győri András, Ihoránszki Paula és egy Szőke Mátyás nevű lakatossegéd peréről a korabeli sajtó is beszámolt. A II. világháború után vadászháznak alakították át, erről tanúskodik a kezdő kép jelkulcsa. A háborúban megsérült, légifotók alapján a végzet valamikor az 1950-es évek közepén érte el ezt a csárdát a Duna partjáról. Lebontották. Területe ma a vízművekhez tartozik, ahol a töltéssel párhuzamosan sorjáznak a parti szűrésű ivóvízkutak. A Somos csárda helyét a jegenyefák alapján, valamint a helyén található gödrök alapján lehet beazonosítani. 

Igaly István leírása szerint szűkebb környezetében sokfelé találtak csontokat, ez alapján egy régészeti terepbejárást talán érdemes lenne szervezni. Talán néhány somos-szigeti hamis korona is előkerülhet... 

A Somos csárda

Több mint 10 éve annak, hogy utoljára szóba került a Somos csárda a Dunai Szigetek blogon. Egy évtizede sajnos még nem állt rendelkezésre annyi elérhető forrás, mint manapság, de szerencsére az arcanumon előkerült egy hosszabb cikk a csárda történetéről, 1969-ból. A fénykorát a hajóvontatás idején élő csárda ekkor már legalább 10 éve összedőlt, helyén a vízmű épített ivóvízkutakat. Igaly István cikke újabb lökést adott a csárda történetének kutatásához. Két részes sorozatunk első részében az irodalmi szempontból is figyelemre méltó írását közöljük változatlan formában.

írta: Igaly István 

A surányi jegenyék úgy állnak az utcákban, mint hatalmas testőrök. A ligetes partrészek egy-egy ledőlt óriás fája, melyeket a teremtő, de ugyan akkor a romboló ember se bántott, sok-sok történetet láthatott, hiszen erről évgyűrűi tesznek tanúbizonyságot. Próbáltam én ebbe a naptárba belelapozni, néha el is tudtam olvasni a sokszázéves kalendáriumból a sorokat és sorsokat, néha csak úgy elképzelgettem. Aztán az idők újabb történeteihez hozzá-hozzáhallgattam már elég fiatalon, a paraszt barátaim, igen idős bátyókák és nénék igaznak vélt történeteit. Az egész régiekhez. hozzáálmodtam a csodaszépet vagy csodaérdekest.

Így vagyok ezekkel a történetekkel. így vagyok a Somossal is. Egészen igaz-e ez a történet, vagy nem, nem tudom. Úgy mondanám, mint a régi történelem íróira mondják: "Van bennük igaz is". Ők mindig a saját urukról hazudták a legszebbet. Hiszen ha nem tették volna, nem is írhatták volna. De gondolom, nem is fontos ez. A fontos az, hogy érdekesek, ízesek, kedvesen simogatóak legyenek, ahogy esti tábortűznél elmondjuk őket.

Bolondos szerelmek, kedves, pajzán tréfák, szenvedélyek, romantikus, régi betyárhistóriák találkoznak itt a múlt gomolygó ködében. Mint egy hatalmas kaleidoszkópba, úgy nézek a múltba és igyekszem az igazat látni a megtáncoltatott asztalka nélkül. Inkább egy jó pohár homoki segít a képzeletnek, mert állítom, nagyobb a varázsa, mint egy spiritiszta szeánsznak.

Ez a terület, amiről beszélek, az öreg Ister által réges-régen hosszúra épített Szentendrei-sziget Felsőgöd felé eső partrésze. Ma Suránynak nevezik, alig harmincegynehány éve. Hogy szép-e? Azt hiszem, hazánk egyik legszebb tája. Sok-sok mindent lehetne erről elmondani és lehet, hogy egyszer, ha erre felhatalmazást kapok, megint elmondok valamit "mielőtt elalszunkra". Most azonban a régi Somos csárdáról fogok mesélni.

Vegyük hát a tarisznyát, a tarisznyában az ételest, meg italost, a bicsakot, ollót, meg az egyéb himi-humit, no meg a horgászó dobozt a pergetős horgászkészséget, a szákot és a hajnali szürkületben induljunk el könnyedén, fiatalosan észak felé a Danubius partján.

Simogatóan gyógyító csend van. A pára-pamacsok tündértáncot járnak a Duna bársonyos hátán, hogy mikor a másik oldalon felbukkan a vörösképű óriás, mind egyszerre, mint egy balettben eltűnjenek a napsugarak aranyló hídjain. Fenséges látvány! Ballagva érem el a régi Kukora-csárdát, illetve csak a csárda helyét, /erről is sokat lehetne beszélni/ ahol egy elég koszos, még éjjeli kóborlásából elvadult kinézésű, kimosdatlan macska vadászik valami rejtélyes kicsiny állatra. Innen nemsokára elérem az idő elpusztította Szabóné-féle csárda helyét, majd kitárul előttem mint gyönyörű festmény, egy partrész Sződligettel szemben. A parthoz közel áll egy hatalmas lombozatú öreg fa, mintegy csodálkozva azon, hogy meghagyták a nagy idők. Elneveztem "Csendeske"-fának. Ő szokta betakarni álmaimat horgászás után. A kiugró partrész öblöt és csendes vizet képez, melyre egy dombocska fut rá lágy, puha hajlattal. A domb Dunához közelebb levő oldalán három gyönyörű jegenye, mintha mesebeli őrök lennének. Ezek vigyáznak a mögöttük levő Somos-csárdára, illetve arra, ami a csárdából megmaradt. E helyről látszik a váci Migazzi Dóm zöldes kupolája, az egész város, a hegyek, a tótfalusi templom tornya, lefelé a surányi és felsőgödi jegenyesorok. A Duna kis ága felé a pilisi hegyek és Leányfalu hegyoldalba vésett reliefje.

Bemegyek messze a Dunába benyúló, újonnan épített gátra és onnan dobom ki csalimat tízszer, hússzor, kisezerszer. Pörgettem, pörgettem semmi szerencsével. Ilyen is van. Megfürödtem, a napon megszáradtam, a "Csendeske" fa alá húzódtam, elővettem az ennivalót és megreggeliztem. Elgondolgoztam...

Az öreg folyam partja az 1800-as évek végéig vontató terület volt. A terhes, gabonás, tölgyfából készített szépmüvü hajókat a partról lovakkal vontatták. Az első vezérlovon ült a lovakat irányító ember, rendszerint a lovak tulajdonosa, a hajón a hajóbiztos, a kormányos és a hajó kiszolgáló személyzete. A hajóról tülökkel jelezték, hogy gyorsabban vagy lassabban haladjanak. Gazdag kalmárok hajói ezek, délről hozzák fel északnak a gabonát, az életet. Mindenki igyekezett, hogy lehetőleg gyorsan járjanak. Buda után Horány és Somos volt a pihenő. Horány a kis pihenő, Somos a nagy éjszakai pihenőállomás. Lévén Somos Budától 30 kilométer, igyekezni kellett, ha valaki jó pihenőt akart találni, mindenféle kapkodás nélkül. Ennek a résznek kikötésre jó fekvése lehetett akkor. Védett rész a kiszögellő fok előtt. A Somos-csárda messze esett Tótfalutól, Megyertől, Váctól. Legalábbis olyan messzire, hogy abban az időben zsandár és idegen ember által ritkánjárta csárda lehetett. Édesapám katonai térképén, melyen német és magyar nyelven vannak a megjelölések, jelezve van a Somos-csárda. A második világháború előtt vadászház volt. Voltam benne. Egy nagy szoba, ez lehetett az "ivó", kamra, konyha, egy jó nagy pince állt akkor még jó erős terméskőből építve. Az eredeti épület jóval nagyobb lehetett, ólakkal, istállókkal, színnel. A nagy szoba két ablaka a Dunára nézett és az egész öreg épület zöldes, mohos tetővel messziről látható volt, ahogyan büszkén és egyedül uralta a környéket. A csárdához 600 négyszögölnyi földterület tartozott. Amikor még vadászház volt, a vadászok e területen gyümölcsöst akartak telepíteni. El is kezdték a föld megforgatását, de abba kellett hagyni, mert a babonás földmivesek, annyi emberi maradványt, csontot, koponyát találtak, hogy semmi pénzért nem voltak hajlandók a munkát folytatni. Ez úgy 1940 körül volt. Itt találkozik a jelen és a múlt, de hadd folytassam tovább.

1936 körül egy öreg, akkor 80 esztendős bácsi ismerősömmel, aki Pócsmegyeren élt, poharazgatás közben elbeszélgettem, illetve hagytam beszélni és tisztelettel hallgattam, mert minden ember büszke arra, amit élete alatt összeszedegetett. Sok rémes történetet mondott el. Beszélt Somosról is, beszélt a békésen hívogató csárdáról, cigánylányáról, muzsikájáról, boráról, életéről, hamis tekintetű, sötétlelkü korcsmárosáról, akiről nem lehetett megállapítani, hogy betyár-e, vagy jóságos házigazda. Ebből, meg az előbb elmondottakból, meg amit még a jegenyék súgtak meg nekem, igyekszem összerakni egy régi nap történetét.

Az őszi esti szél a gomolygó ködben rongyokra szaggatta szét a tülök rikoltozó hangját. A hajóbiztos örült, ha meglátta a hivogató, még a ködön is átütő, parázsló zsarátnokként hunyorgó korcsmái ablakszemeket. Hajnaltól alkonyig a párás, őszi hideg csontig átjárta az embereket. Lehorgonyoztak. Mikor készen lettek és a hajót biztonságban tudták, a hajóbiztos, a kormányos, a lovak tulajdonosa és egyben vezetője, szent egyetértésben - melyet a közös sors a közös megpróbáltatások al. kitanak ki - a többi emberrel elindultak a lovakat vezetve fel a dombra a csárda felé.

Az ajtót, mely a konyhába nyilott, betaszitották és a vinyegével rakott kemence fénye messze kivilágított az udvarra. Fogadásukra ott álltak a sunyi korcsmáros, boszorkányfajta felesége, egy sötét képű béreslegény, egy muzsikus cigány és egy magas, feketehajú, nagyon szép cigánylány.

A lovakat az istállóhoz vezették, aztán bemenvén helyet foglaltak a tiszta szobában a nagy kecseklábu asztalnál. A jóízü disznóféle vacsora, az erős paprika, a becsapós homoki bor kellemes családias hangulatot árasztott. A hegedű halkan és csak annyira szólt, hogy a beszélgetést ne zavarja. A szép, mezítlábas, lábán karpereces, szénfeketehaju cigánylány kezdetben segitett a felszolgálásnál, hozzá-hozzásimulva mintegy véletlenül a marcona hajósokhoz. Nem sokat kell kérlelni, hogy táncoljon.

A hegedű sikoltani kezdett, a lány a táncban ősi, vad, buja érzelmeket ébresztett fel. A nagy kocsigyertyák fénye fantasztikusan furcsa árnyakat dobott a falra, ügy tűnt, mintha nagyon sokan táncoltak volna, mintha minden mozogna nagyon nagy lendülettel.

A hajóbiztos kedve kitárult, elővette a sokrétű, nagy pénzeket rejtő tárcáját s abból repült egy-egy nagyobb pénzmadár hol a cigánynak, hol a cigánylánynak. A többiek is dobálták ércpénzeiket, ki kicsit, ki nagyobbat, de azok le se hajoltak érte, csak mozgásukkal köszöngették. Most kezdődött a devernya. A kezdeti magyar dalok szép harmóniája a részegség bűvöletében összekeveredett a rác, a horvát guzlicás, citerás hangulatával. Már nem voltak ebben a világban. A szent, őrjöngő részegség proxizmusában a korcsmárosék azt etették és itatták meg velük, amit akartak.

A maszlagos nadragulya vagy más efféle a nagy, mackófejeket lassan lehúzta a földre hintett szalmára, ahol már álmaikban Dávid király hegedült a másvilágon. /A méreg valószinü nadragulya lehetett, mert a zebegényiek 60 évvel ezelőtt nadragulyás pogácsával kábították el a halakat./ Ezt nevezték "gebulyázás"-nak.

Reggelire elföldelték őket. A hajó értékes terhét kihordták, a hajót elsüllyesztették jóval lejjebb a forgónál, a lovakat elhajtották s Dunántúlon eladták. Aztán így mindent rendbe téve, a következő hajót a legnagyobb udvariassággal kiszolgálva vigyáztak, hogy senkinek hajaszála se görbüljön, de elmesélték, hogy milyen szörnyű szerencsétlenség történt egy hajóval ott lenn, messze a forgónál.

Körülbelül igy történhetett. Hogy hogyan lett végük, nem tudom, de valószinü, hogy a kiegyezés utáni időkben, amikor a betyárvilágot felszámolták, akkor enyésztek el. Helyüket egy ezermester pócsmegyeri parasztember foglalta el családjával, hogy bérlőként vagy tulajdonosként tovább üzemeltesse a fogadót. Ő volt a kiegyezés utáni idők egyik legügyesebb pénzhamisítója. Valószinü, hogy a bor tette azzá. Hogy miért a bor? Hát azért, mert a bora rossz volt és vagy a szőlő volt a rossz, vagy a gazda volt rossz a szőlőhöz, de förtelmes vendégüző bort mért. Akinek pénze volt, elkerülte, akinek meg nem volt pénze, az vitt és nem hozott, úgy hogy egy évig majdhogy éhen nem vesztek. No persze ehhez hozzájárult az is, hogy annyira tisztelték abban az időben a bort /nem az államot/, s igy nem mertek hozzányúlni, hogy azt jobbá tegyék.

Aztán egyszer más lett az élet a Somosban. Vácról hozattak bort a püspöki pincéből, azt pedig tudjuk a kis békától, hisz igy brekegi: "Papi bor jó bor, papi bor jó bor”. Jó ételt is főztek s előbb ritkásan, majd gyakrabban jöttek parasztok a földekről, ladikkal a túloldalról, no meg a halászok. De hogy az egyház se maradjon ki, kedden a kispapok, pénteken a nagypapok érkeztek rendszeresen halászlére. De még véletlenül sem cserélték fel a napokat, nehogy megszólják egymást. Vác katonaváros is, szóval csoda történt, jól ment a Somos. Gazdagodott a korcsmáros, no de volt is olyan rojtos, zöld sallangos, hosszuszáru, sárgára kiszívott, cifra faragásu, tiszteletet parancsoló, bajuszhoz és pocakhoz illő tajtékpipája, hogy egyszerre "nemzetes urnák" szólították. No nem is dolgozott, inkább csak dirigált. Barátságos, tekintélyes ember volt. Mondják, inkább komoly s csak akkor mosolyodott el ravaszkásan, finoman a bajsza alatt, ha valaki jó erősen a küszöbre lépett.

Hetenként egyszer átvitette magát a túloldalra és beutazott akkor még elsőnek tisztelt vasutunkkal Pestre. Ott különböző hírlapárusoknál újságot vásárolt, nagy pénzzel fizetett és elfogadta a sok csipri-csupri aprópénzeket. Átkocsizott a Lánchídon, fürdőbe ment, megebédelt az Arany Bárányban, majd kora délután bevásárolt és hazautazott a délutáni vasparipával. így történt ez hosszú időn keresztül, egészen addig, mig az egyik alkalommal, mikor éppen fizetett az újságosnál, hogy honnan, honnan nem, előkerült egy konstábler /ez volt a nevük az akkori rendőröknek/ és bekísérte a főkapitányságra. Tagadni nehéz lett volna. Hetek óta figyelték, ott hevertek az asztalon a bűnjelek, a hamis pénzek.

A hazautazás már másnap egy bizottság kíséretében történt. Mindent megtaláltak. A küszöb alá volt beépítve a pénzcsináló, nagyon ügyes présgép, melynek csak az kellett, hogy valaki rálépjen a küszöbre és máris szült egy szép és majdnem tökéletes pénzt. Nem csoda, hogy ilyenkor mosolygott a somosi korcsmáros: Győri Bandi.

Jó hosszú időre vonta ki a magyar királyi bíróság Ítélete a forgalomból Győri Bandit, ügy látszik, hogy nyirkos lehetett az állami szálláshely, mert büntetésének letelte után nagyon betegen érkezett haza Pócsmegyerre. Mondják, hogy asztma gyötörte és úgy igaz, hogy télen nem bírta a szobalevegőt és kint a trágyagödör mellett, magaásott veremben élt és egy reggel itt találtak rá holtan. Örököseire szép tornácos házat és egy darabka földet hagyott.

Beszélik, hogy később a Somos megszűnt mint csárda és a kóbor betyárok búvóhelye lett. Név szerint a Rózsa nevet is emlegetik, de ez nem valószinü, mert az országban való barangolásaim alkalmával sok-sok Rózsa-betyár vonatkozású elnevezéssel találkoztam, de ezek inkább kitalált, költött elnevezések.

Majd az idők kereke közelebb gurult hozzánk, a törvényes idők, a fejlődő, népesedő élet ártalmatlanná tette a romantikus házikót. Vadászház lett. Fazekas Pista barátom, akit igy mókáztak a gyerekek: "Halász, vadász, madarász, üres zsebben kotorász", lakott benne egy darabig családjával, mig a háború őket is vissza nem űzte a faluba, Megyerre.

A Somos aztán mint egy vak ember, a Dunára nyiló vak ablakszemeivel nem akarta látni azt a szörnyű világot, amikor a jegenyék felett gyilkolták egymást űzve a harci repülők, s az elaknásitott Duna másik oldalán, a váci országúton pedig a német gépesitett hadoszlopok vonultak.

Aztán, hogy annyi minden mellett mi fájhatott a hadvezetésnek ezen az öreg, romos, mohos sapkáju csárdán, ki tudja, de belelőttek egyszer-kétszer a másik oldalról. Mondják, hogy úgy nézett ki az első lövés után, mint egy nagy komondor, amelyik álló helyzetből leül a fenekére, de a második lövés után már nem volt feje a képzeletbeli kutyának.

Ember nem volt benne, de rengeteg mese halt meg vele akkor. No még valami vigasztalót: a három jegenye csonka ágai újra élnek, a "Csendeske fa" is megvan és a természet, a nagy rejtegető bevonta folyondárral, ami még a Somosból megmaradt.

A képek 2010. július 18-án készültek a Somos csárda hűlt helyén.

Forrás: Dunakanyar tájékoztató, 1969 (5. évfolyam, 2. szám) https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Dunakanyar_1969/?pg=131&layout=s

Gyerünk a Pokolba!

Vác az egyik legszebb, ha nem a legszebb dunai panorámával rendelkező magyar város. Kár, hogy a Duna fölé magasodó sikátorok mögött emelkedő templomtornyokat koronázó dombvidék legjobb, több száz éves kilátóját 2005-ben lebontották. 

Pokolfürdő vendéglője 1935. (Fortepan 62240 A R)

Ha valaki teljes képet szeretne kapni Vácról át kell lépnie a város közigazgatási határait és kompon Tahitótfaluba kell mennie. Ma már be kell érnie a parton való bámészkodással, de régebben ezt kulturált körülmények között egy fröccs, ill. sülthús társaságában is megtehette. Ugyanis itt, a Duna túloldalán állt a Pokol Csárda, vagy régebbi nevén a váci révcsárda, amelynek teraszáról a vendég beláthatta az egész kanyarulatot, amelynek homorú oldalán színpadként magasodik a barokk műemlékeiről híres város. 

Wirtschaftshaus und überfuhr (W.H.) 1778.

A Dunai Szigetek blog indulása óta kitüntetett figyelem jut a dunai révcsárdáknak. Azaz leginkább a hűlt helyüknek, ugyanis ezek az hossz és keresztirányú dunai forgalomra telepített épületek kihalófélben vannak. Sajnos 2005 óta a Pokol csárda is nem más, mint egy kihalt példánya ennek az épület-fajnak. Ugyancsak kitüntetett figyelmet kapott a Pokol-csárda közvetlen környezete, hidrológiai és régészeti szempontból is. Itt állt a középkori Vácréve falu, nem messze innen található a parton heverő tegulákról felismerhető Bolhavár, innen északra, a nadrágszíj-parcellák alatt lapul a török-korban elpusztult Torda falu, amely település nevét egy közeli sziget őrizte meg. Volt szó a Révész-sziget nevének változásairól, és ez a téma vissza is vezet minket a Pokol-csárda név eredetéhez. 

A Pokol csárda épülete és a révátkelés új lehajtója 1961 május 25-én. (fentrol.hu)

Gánti Tibor "Eltűnő szigetek" c. könyvéből ismerjük a csárda névadásának egyetlen történetét. E szerint valamikor az 1880-as években az addig egyszerűen váci révcsárdának nevezett vendéglátóipari egységnél egy lampionos felvonulás idézte meg Kháron, az alvilág révészének útját a pokolba. A résztvevők a váci oldalon található Buki-szigetnél szálltak csónakba és a rakétákkal, lámpásokkal megvilágított éjszakai égbolt alatt eveztek át a csárdához. A busójáráshoz hasonlítható átkelés olyannyira sikeres volt, hogy nem csak a csárda, de a felette található szigetre is átragadt a "Pokol" mint újdonsült földrajzi név. Amit jó nagy betűkkel fel is festettek a csárda alatti támfalra. 

Különösen pikánsnak tűnhet ez a név tekintve, hogy a túlsó parton magasodott a dunai panorámával rendelkező váci püspöki palota. Gánti Tibor érdekes története szerint az 1940-es években különösen bántotta a püspök szemét ez a látvány, de a vendéglő bérlője nem volt hajlandó megszabadulni az ismert márkanévtől, ezért halványan lemeszelte a pokol feliratot, így az el is tűnt meg nem is. 

A váci püspökség más módon is kapcsolódott a csárdához. Egyes források szerint a rév és a csárda 1700 óta a püspökség tulajdonában volt, 1713-tól kezdődően pedig a város bérelte. A bérleti szerződést három évente újították meg. E forrás szerint a révcsárda legalább 320 éves lenne idén, de elképzelhető, hogy már korábban is fennállt.  Más források szerint az egykori révcsárda a Zichy család tulajdonában volt a XVIII. században, amit ugyancsak a város vett bérbe és adott tovább alhaszonbérlőknek. Ez a két állítás természetesen nem zárja ki egymást. 

A csárda épülete közvetlenül a révátkelő tahitótfalusi oldalától délre helyezkedett el. A komp éppen a csárdánál tette ki az utasokat. Ha folyamkilométer alapján szeretnénk betájolni, akkor az 1679-es táblát kell felkutatni. Ez a terület alapvetően dunai ártér volt, a nagyobb árvizek, ugyanúgy mint a szomjas és éhes vendégek, rendszeresen tiszteletüket tették az épületben. Talán csak a régi tulajdonos, vagy a bontást végzők tudnák megmondani, hogy milyen építőanyagból álltak a falai, de egészen biztos, hogy nem vályogtéglából épült, hiszen azt akár egyetlen jeges árvíz romba dönthette volna, de arról, hogy valaha összedőlt volna az épület nem találtam feljegyzést. 

1963. BAUER SÁNDOR Fortepan 109863

Héjjas Pál és Horváth M. Ferenc: Régi képeslapok - Old postcards - Alte Ansichtskarten, c munkájában így ír a váci fejlesztésekről az amúgy Tahitótfaluhoz tartozó területen: 

A csárdát, a hozzá tartozó 20 kat. hold területtel együtt 1903-ban vásárolta meg a város Éles Gusztáv budapesti lakos örököseitől. 1904-ben verandát, tekepavilont és 2 tekepályát építettek, továbbá voltak itt teniszpályák és tornaeszközök is. A Váci Sportegyesület kérésére még ugyanebben az évben területet jelöltek ki labdarúgópályának, mivel „az ifjúságnak a testgyakorlatban és a testedző játékban gyakorlása valóságos közérdek." 1922-ben fürdőzésre alkalmas területet jelöltek ki. A háború előtti nagyobb beruházásként 1938-ban lelátót építettek a sportpályához.

A sportpályáról remek képek találhatók a Fortepanon, ahol éppen a budapesti német birodalmi iskola sportrendezvénye zajlik. 

Kilátás a Barátok templomára 1963. BAUER SÁNDOR Fortepan112726

"Gyerünk a Pokolba!" szólt a váciak mondása. Egyszerre élvezhették a kellemes időtöltést, és a remek kilátást a városukra. A csárda mellett egy hat holdas erdő terült el, amely megfogta a nyugati és északnyugati szeleket. Az 1900-as évek elejétől több idegenforgalmi beruházás is zajlott a területen, melyek egy ma arra járó számára teljesen elképzelhetetlenek, hiszen közülük már minden az enyészeté lett.  

"Vác szórakozó-, és nyaralócentruma a Duna túlpartján lévő Pokol-sziget volt. Rendszeres kishajó-forgalom kötötte össze a két partot. A Fürge nevű csavargőzös, illetve a komp hétvégenként váciak sokaságát szállította át a szigetre. Itt lehetett strandolni, a vendéglőkben étkezni, sportolni, vagy futballmeccsen szurkolni a kedvenc csapatnak. Voltak, akik a homokos fövenyű strandra készüllek, míg mások csak sétálni, tekézni vágytak. A strandfürdő mellett panzió, weekend-telep és csárda is várta a vendégeket.
A csárdánál rendezett nyári mulatságok népünnepély-jellegűek voltak. A zene és a tánc mellett különféle játékokkal, versenyekkel, tombolával gazdagították a műsort a rendezők. 1890 augusztusában a Pokolban tartottak népünnepélyt a váciak. Kishajókon jutottak át a túlsó partra, ahol már hangos cigányzene várta az érkezőket. A sátrakban — vendéglősök helyett — váci leányok kínálták a különböző finomságokat, köztük az ízletes váci borókai. A program színes volt, körhinta mellett különféle versenyeken - rúdmászás, hengerlejtés, evezős verseny, úszóverseny - is összemérhették ügyességüket a vendégek. A legizgalmasabb természetesen a szépségverseny volt. Az estet tánc — táncverseny — és tűzijáték zárta. " 

Csukovits Anita - Forró Katalin szerk.: Duna. Az ember és a folyó 2008.

Étlap 1934-ből. (forrás)

"Az épület déli oldalán hatalmas uj födött tánczterem áll, s az előtte elterülő kerthelyiségben van két födött kuglizó, a dunaparton pedig egy díszes kilátó pavilion. A Pokol csárda előtt, közvetlenül a Duna partján fekvő és kőfallal ellátott magas teraszról, mely a forró nyári napokon már a korai délutáni óráktól kezdve árnyas és hűvös, festői látvány nyúlik az ősrégi püspöki városra, a Mátra végső nyúlványaira, Nógrád és Hontmegyék messze kéklő hegyeire s fejedelmi folyónkra. A csavargőzös minden fél órában szállítja az utasokat s a MÁV budapest-marcheggi vonalán közlekedő vonatok menetrendjéhez is alkalmazkodik. Minthogy a kikötő éppen a Pokol csárda mellett áll, azt az utas közönség el nem kerülheti. E mellett, minthogy a kisduna mellől 30 percznyi kényelmes séta után elérhető a Pokol csárda, a szent-endrei sziget nyaralói számtalanszor felkeresik a Pokol kényelmes helyiségeit, hogy az onnan nyíló felséges kilátásban gyönyörködjenek, s a tiszta és pormentes levegőt élvezzék. A fővárosi, váczi közönségnek, a szigetrészi nyaralóknak legkedveltebb kiránduló helye a Pokol csárda, mely azonban télen, ha a Dunát hatalmas jégpánczél borítja, szintén keresett hely." 

Váci Hírlap 1912-02-04 / 10. szám

A Pokol csárda dunai homlokzata a lebontás előtti években (forrás)

CSÁRDA, CSÁRDA, POKOLCSARDA!

Csárda, csárda, Pokolcsárda,

Ki keresztelt ily furcsára?

De mit kérdem, hiszen értem:

Csalfa volt egy kis lány régen,

Poklot érzett itt utána

A gazdája, bús gazdája...

Csárda, csárda, Pokolcsárda!

Csárda, csárda, Pokolcsárda,

Beléd jöttem én is máma,

De ha nem is iszom itten,

Pokol éget úgyis itt benn .

S a szívemnek e poklára

Kárba vesz a borod, kárba,

Csárda, csárda, Pokolcsárda!

Csárda, csárda, Pokolcsárda,

Minden csárda a világba !

Azzá tette egy kis angyal,

Ki szebb, mint a kelő hajnal,

Csak a hűség nem barátja,

így maradtunk árvaságra,

Csárda, csárda, Pokolcsárda !

Csárda, csárda, Pokolcsárda,

Mit kacsintgatsz a Dunára ?

Te is bele kívánkozol ?

Ott vár a másik pokol!

A pokolnak nincs határú

Se itt, se a másvilágba,

Csárda, csárda, Pokolcsárda!

Szepessy László.

Az új "csárda" torzója 2010-ben. 

A második világháború után a csárda második fénykorát élte. Annak ellenére, hogy strandja a Révész- (Rabok-, Pokol)-sziget lezárása miatt eliszaposodott helyt adott nemzetközi főzőversenynek és ha igaz a városi legenda maga Nyikita Hruscsov is tiszteletét tette itt egy ebéd erejéig, amikor 1964 áprilisában a Rákóczi kirándulóhajó kikötött Vácott. 

Jó lett volna leírni végszóként, hogy "Még megmenthető lenne a Pokol-csárda!", de ez ma már elképzelhetetlen. Több mint három évszázadon keresztül szolgálta az itt átkelőket, révészeket, hajóvontatókat, a strandolókat, kirándulókat, nyaralókat, váciakat, tótfalusiakat, vagy a messze földről érkezőket. 2005-ben bontották el, legalábbis egy 2004-es googleearth felvételen még látszódik. Ma a helyén egy üres, emeletes épület áll. A rév sem áll meg már mellette, a folyószabályozás feliszapolta a híres strandját, a sportpályát és az úttörőtábort benőtte a dzsumbuj. Ha ember vetődik is erre már nem a panorámában gyönyörködik, hanem inkább menekülne mielőbb erről a gyászos helyről, ahol már nincs semmi, ami marasztalná a dunai vándorokat. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• https://vacikocsmak.cafeblog.hu/2015/03/16/pokol-csarda-bezart-etterem/
• http://www.tahitotfalu.hu/portal/pdf/ujsag/18-01.pdf
• http://www.dunakanyar.hu/hirek_14849_Vacnal-atadasra-kerult-a-Bodor-Major-Hajoallomas.html
• http://www.chemoton.com/images/pdf/GantiTiborEletmu_18.pdf

Kommentben várjuk olvasóink emlékeit a "Pokolról", egészen biztos, hogy sokan emlékeznek még az itt töltött időkre!

"Traján hídjából" kocsma — a dunakeszi Révcsárda története

"A Dunaparton egy római hídfő: Traján hídjának romjai láthatók." 

A dunakeszi révcsárda képeslapon (forrás) 

Egészen a múlt hónapig fogalmam sem volt róla, hogy Dunakeszin is volt egy révcsárda. Így utólag magától értetődőnek tűnik, hiszen bizonyíthatóan a római kor óta igencsak fontos dunai átkelőhely működött a Szürkő-sziget alatt. Az átkelőhelyről, a római romokról, a szemközti horányi csárdáról, sőt a Szürkő szigetről is írtam már a Dunai Szigetek blogon, most a dunakeszi révcsárda történetével válhat teljessé a dunai átkelőhely leírása. 

2005 óta nem egy alkalommal volt szerencsém részt venni a Magyar Nemzeti Múzeum régészeivel a dunakeszi kikötőerőd feltárásán (azaz a kezdő, 1931-ből származó idézetben tévesen szereplő Traján hídjánál). Legutóbb idén októberben, amikor is az ebédünket ill. a déli kávét a közeli Rév büfében költöttük el, ami pár éve költözött fel a révhez vezető lehajtó melletti — azóta már lebontott —faházból a mai helyére. Pár tíz méterrel feljebb bukkantam rá az emléktáblára, ami az egykor itt állt révcsárdának állít emléket. Ezt az emléktáblát 2016. őszén avatták fel a csárda egykori támfalán, a helyi Tóth Mariska Hagyományőrző Alapítvány kezdeményezésére. Szerencsére az emléktáblán kívül számos más forrás is megőrizte a révcsárda történetét. 

A Fótról Szentendrére vezető nyílegyenes út a II. kat. felmérésen. (mapire.eu)

A dunakeszi révcsárda a Rév utca 6-8 házszám alatt állt egykor, ahol ma két családi ház osztozik a telkén. Keletről stílusosan a Római utca határolta. Ezek a mai paraméterek. Ha kétszáz évvel ezelőtt jártunk volna erre teljesen más szempontok alapján kellett volna beazonosítani az elhelyezkedését. Akkoriban a környéken mindössze két épület állt a Duna fölé magasodó homokdombok láncolatán Dunakeszi és a Gödi csárda között. A csárdán kívül létezett még egy Grassalkovich (I.) Antal idejében létesített uradalmi malom is észak felé, Göd irányában amelyet a Csomád felőli dombokról érkező talaj és csapadékvíz hajtott a Malomárokban. Ilyen geológialiag előrejelzett árokból hármat is találtunk ezen a körülbelül 3 kilométeres partszakaszon: északon a Szakáts-kerti árok jelezte a határt Göd és Dunakeszi között, tőle délre volt a Malomárok, majd következett a harmadik a Csurgó. A Csurgó árka egyes feltételezések szerint a római kikötőerőd északi, természetes "vizes" árkát képezte. Az erőd egykori déli árka lehetett a Rév utca, amely mélyen bevágódva fut le a révátkeléshez. E déli árok felett épült meg egykor a dunakeszi révcsárda, azaz elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag a kikötőerőd belterületén épült fel, a Rév utca, Római utca és a Csurgó árok által körülölelt dombon. 

A rév és környéke a Szürkő-zátonnyal, 1930-ban

Hogy mikor épült fel a révcsárda, nem tudni. Amit biztosan tudunk, hogy Grassalkovich Antal uradalmi idejétől már biztosan állt a Révcsárda. Az 1747 szeptember 29-én keltezett Grassalkovich féle úrbéri szerződés arra enged minket következtetni, hogy valamiféle épület már azelőtt is állhatott az átkelőnél (Dunakeszi Monográfia I. kötete - A kezdetektől 1910-ig):

"Sexto. A fél esztendőbéli korcsma a faluba ugy mint a 1ma Aprilis Sz. Mihály napigh, a külső vendégh fogadó pedigh egiszlen a rével, s minden jövedelmével az uraságh számára reserváltatik."

Legvalószínűbb az, hogy már a török időkben is állhatott valami fogadó itt a Duna partján, amit aztán az átvonuló hadak időről időre felprédálhattak. 1686 után állandósulhatott végre a működése, ahogy a Vác és Pest közötti homoksivatagba lassan visszaköltözött az élet.

Két leomlott római falmaradvány a révcsárda és a római kikötőerőd alatt
(Erősen photoshop-gyanús hajóval — Hungaricana.hu)

Egy másik érdekes kérdés, régészeti szempontból talán fontosabb is a keletkezés idejénél az, hogy miből épült ez a kocsma? Ezt valószínűleg már sohasem fogjuk megtudni. Talán ha Rómer Flóris 1877-ben, amikor egy napra leugrott Dunakeszire felmérni a római kikötőerőd felszínen látható romjait megkapargatta volna a csárda falát elképzelhető, hogy abból kikandikált volna néhány két láb hosszú római bélyeges tégla, vagy már a római erődbe is másodlagosan beépített római kváderkő, esetleg sírkő. 

Azt tudni a feltárásból, hogy a kőben szegény vidéken a római romok egyféle kőbányaként szolgálhattak a környék nagyobb építkezésekhez. Nagyon is elképzelhető, hogy a révcsárda tulajdonosai éltek a lehetőséggel és kibányásztak ezt-azt az alig pár méternyire lévő romokból ha kőre volt szükség egy bővítéshez vagy javításhoz, de mivel a révcsárdát már elbontották talán csak a régi támfal vizsgálata kínálhat választ erre a kérdésre. 

A dunakeszi révcsárda. 1961. december 2. (fentrol.hu)

A Duna-menti csárdák jellemzően kereskedelmi utak metszéspontjában jöttek létre, olykor a lakott településektől kilométerekre. Dunakeszi esetében az egyik irány az észak-déli, azaz a dunai hajóvontatók útvonala, a másik pedig a Szentendrét a Szentendrei-szigeten keresztül a balparttal összekötő — a mainál ekkor még jóval fontosabb — útvonal volt. Itt (vagy a szemközti oldalon, a horányi révcsárdában) pihentek meg a hajósok, váltottak lovat az úton lévők, cserélték ki az információkat a távoli vidékek utazói. 

Ez a helyzet fokozatosan változott meg. A XIX. század derekától a vasút felépülésével, a gőzhajók megjelenésével a rév veszíteni kezdett a jelentőségéből. Ezt a hanyatlást csak részben ellensúlyozhatta az 1920-as években fellendülő vízisport-kultúra, amikor is a hajóvontatók helyét már evezősők, strandolók vették át. A Puskás család által üzemeltetett csárda mellett további épületek bukkantak fel a vízparton, például a Hunnia telep. A környező területeken, a Révdűlőn pedig megjelentek az első állandó lakosok, az 1930-tól kezdődő parcellázásoknak köszönhetően. 

Érdekes módon ez a népességrobbanás nem tudta fenntartani a csárdát. A révcsárda a világháborút követően még egy ideig üzemelni tudott az államosítás ellenére. Ebből a korszakból több újságcikk is fennmaradt, közülük egyik sem vetítette előre a csárda sorsát. 

A legkorábbi fennmaradt kép a révcsárdáról. http://dkvk.hu/adatbazisok/hfa/revcsarda/

"Dunakeszin, a Duna partján közvetlenül, [1957.] július 27-én, szombaton este nyitják meg a földművesszövetkezet Révcsárdáját. Hideg, meleg ételeket, italokat kaphatnak a szórakozni vágyók, sőt hétvégeken, szombat, vasárnapi napokon vidám zene hangjaira táncolhatnak a vendégek. A Révcsárda megnyitását különösképpen indokolja az a körülmény, hogy hétvégeken 8—10 ezer kiránduló is felkeresi ezt a helyet, mely szemben van Surány-szigettel [sic!]." (forrás)

Ez nem a révcsárda épülete csak a reklámja (forrás: Révész István Helytörténeti Gyűjtemény)

"A dunakeszi révnél kelünk át Horányba. Nagy meglepetés a dunakeszi révház: ragyogó tisztaság, vadásztrófeák, képek, falvédők a falon, terítő, rádió. Barátságos ez a kis révház." [1958. júl 31.] (forrás)

A kibővített révcsárda 1962 szilveszterén. (forrás: Révész István Helytörténeti Gyűjtemény)

"Hasonlóképpen zenés étterem lesz a dunakeszi Révcsárdából is, amelyet szintén újjáalakítanak, kibővítenék és nagy kerthelyiséget is építenek hozzá. Ezekhez a munkálatokhoz azonban csak a most megrendelt tervrajzok elkészülte után kezdhetnek hozzá. A vállalat reméli, hogy jövő év tavaszán megnyithatja az átalakított csárdát." [1962. augusztus 15.] (forrás)

A révcsárda hűlt helye. 1976. május 5. (fentrol.hu)

Az 1960-as években a csárda elveszítette több mint két évszázados funkcióját, falai közé szegény családok költöztek, akik az évek során olyannyira lelakták az épületet, hogy 1975-ben végül lebontották. Hűlt helyét a fentrol.hu rákövetkező évben készült légifotója örökítette meg. 

Alig száz év alatt döbbenetesen átalakult az itteni táj. Akkor még egyetlen épület állt csak itt, ma meg már ezrek lakóhelye, a Révdűlőn gombamód szaporodnak a társasházak. Már az ásatáson is beszéltünk róla, hogy milyen jó lett volna annak idején Rómer Flórissal bejárni a dunakeszi kikötőerőd romjait. Sokkal egyszerűbb lett volna sokkal több mindent feltárni. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a római emlékek még megvannak, a mai napig látogathatók, sőt a kikötőerőd jövőre talán már a világörökségi címet is elnyerheti, miközben a talán római kövekből is épült csárdából semmi nem maradt az utókor számára.  

Ennyi maradt a csárdából, meg a támfal, amin áll.

A Dunakeszi csárda sorsa tipikus történet, szerte a Dunakanyarban több más csárda is hasonló sorsra jutott. Eltűnt Vácott a Buki csárda, szemközt tahitótfaluban lerombolták a Pokol csárdát, Sződligettel szemben nyomtalanul felszívódott a Somos, pár év múlva összedől a valószínűleg ugyancsak részben római romokból épült horányi csárda is. A környéken egyedül a IV. kerületi Megyeri csárda maradt fenn eredeti funkciójában. 

Kár értük.

Végezetül arra szeretnénk kérni kedves olvasóinkat, amennyiben otthon van esetleg elfekvőben egy fekete-fehér fénykép az egykori dunakeszi )vagy bármelyik másik) révcsárdáról, küldjék el nekünk a blog címére!

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• http://www.dunakanyar.hu/fenykepgaleria/130_Dunakeszi1950-1990.html
• http://epa.oszk.hu/03000/03093/00009/pdf/EPA03093_dunakeszi_2010_3.pdf
• http://dunakeszipost.hu/amit-meg-nem-tudtal-a-dunakeszi-revrol/
• http://dunakanyarregio.hu/index_article.php?cikk=7129