Több mint 10 éve annak, hogy utoljára szóba került a Somos csárda a Dunai Szigetek blogon. Egy évtizede sajnos még nem állt rendelkezésre annyi elérhető forrás, mint manapság, de szerencsére az arcanumon előkerült egy hosszabb cikk a csárda történetéről, 1969-ból. A fénykorát a hajóvontatás idején élő csárda ekkor már legalább 10 éve összedőlt, helyén a vízmű épített ivóvízkutakat. Igaly István cikke újabb lökést adott a csárda történetének kutatásához. Két részes sorozatunk első részében az irodalmi szempontból is figyelemre méltó írását közöljük változatlan formában.
írta: Igaly István
A surányi jegenyék úgy állnak az utcákban, mint hatalmas testőrök. A ligetes partrészek egy-egy ledőlt óriás fája, melyeket a teremtő, de ugyan akkor a romboló ember se bántott, sok-sok történetet láthatott, hiszen erről évgyűrűi tesznek tanúbizonyságot. Próbáltam én ebbe a naptárba belelapozni, néha el is tudtam olvasni a sokszázéves kalendáriumból a sorokat és sorsokat, néha csak úgy elképzelgettem. Aztán az idők újabb történeteihez hozzá-hozzáhallgattam már elég fiatalon, a paraszt barátaim, igen idős bátyókák és nénék igaznak vélt történeteit. Az egész régiekhez. hozzáálmodtam a csodaszépet vagy csodaérdekest.
Így vagyok ezekkel a történetekkel. így vagyok a Somossal is.
Egészen igaz-e ez a történet, vagy nem, nem tudom. Úgy mondanám,
mint a régi történelem íróira mondják: "Van bennük igaz
is". Ők mindig a saját urukról hazudták a legszebbet. Hiszen
ha nem tették volna, nem is írhatták volna. De gondolom, nem is
fontos ez. A fontos az, hogy érdekesek, ízesek, kedvesen simogatóak
legyenek, ahogy esti tábortűznél elmondjuk őket.
Bolondos
szerelmek, kedves, pajzán tréfák, szenvedélyek, romantikus, régi
betyárhistóriák találkoznak itt a múlt gomolygó ködében. Mint
egy hatalmas kaleidoszkópba, úgy nézek a múltba és igyekszem az
igazat látni a megtáncoltatott asztalka nélkül. Inkább egy jó
pohár homoki segít a képzeletnek, mert állítom, nagyobb a
varázsa, mint egy spiritiszta szeánsznak.
Ez a terület, amiről
beszélek, az öreg Ister által réges-régen hosszúra épített
Szentendrei-sziget Felsőgöd felé eső partrésze. Ma Suránynak
nevezik, alig harmincegynehány éve. Hogy szép-e? Azt hiszem,
hazánk egyik legszebb tája. Sok-sok mindent lehetne erről
elmondani és lehet, hogy egyszer, ha erre felhatalmazást kapok,
megint elmondok valamit "mielőtt elalszunkra". Most
azonban a régi Somos csárdáról fogok
mesélni.
Vegyük hát a tarisznyát, a tarisznyában az ételest,
meg italost, a bicsakot, ollót, meg az egyéb himi-humit, no meg a
horgászó dobozt a pergetős horgászkészséget, a szákot és a
hajnali szürkületben induljunk el könnyedén, fiatalosan észak
felé a Danubius partján.
Simogatóan gyógyító csend van. A
pára-pamacsok tündértáncot járnak a Duna bársonyos hátán,
hogy mikor a másik oldalon felbukkan a vörösképű óriás, mind
egyszerre, mint egy balettben eltűnjenek a napsugarak aranyló
hídjain. Fenséges látvány! Ballagva érem el a régi
Kukora-csárdát, illetve csak a csárda helyét, /erről is sokat
lehetne beszélni/ ahol egy elég koszos, még éjjeli kóborlásából
elvadult kinézésű, kimosdatlan macska vadászik valami rejtélyes
kicsiny állatra. Innen nemsokára elérem az idő elpusztította
Szabóné-féle csárda helyét, majd kitárul előttem mint gyönyörű
festmény, egy partrész Sződligettel szemben. A parthoz közel áll
egy hatalmas lombozatú öreg fa, mintegy csodálkozva azon, hogy
meghagyták a nagy idők. Elneveztem "Csendeske"-fának. Ő
szokta betakarni álmaimat horgászás után. A kiugró partrész
öblöt és csendes vizet képez, melyre egy dombocska fut rá lágy,
puha hajlattal. A domb Dunához közelebb levő oldalán három
gyönyörű jegenye, mintha mesebeli őrök lennének. Ezek vigyáznak
a mögöttük levő Somos-csárdára, illetve arra, ami a csárdából
megmaradt. E helyről látszik a váci Migazzi Dóm zöldes kupolája,
az egész város, a hegyek, a tótfalusi templom tornya, lefelé a
surányi és felsőgödi jegenyesorok. A Duna kis ága felé a pilisi
hegyek és Leányfalu hegyoldalba vésett reliefje.
Bemegyek
messze a Dunába benyúló, újonnan épített gátra és onnan dobom
ki csalimat tízszer, hússzor, kisezerszer. Pörgettem, pörgettem
semmi szerencsével. Ilyen is van. Megfürödtem, a napon
megszáradtam, a "Csendeske" fa alá húzódtam, elővettem
az ennivalót és megreggeliztem. Elgondolgoztam...
Az öreg
folyam partja az 1800-as évek végéig vontató terület volt. A
terhes, gabonás, tölgyfából készített szépmüvü hajókat a
partról lovakkal vontatták. Az első vezérlovon ült a lovakat
irányító ember, rendszerint a lovak tulajdonosa, a hajón a
hajóbiztos, a kormányos és a hajó kiszolgáló személyzete. A
hajóról tülökkel jelezték, hogy gyorsabban vagy lassabban
haladjanak. Gazdag kalmárok hajói ezek, délről hozzák fel
északnak a gabonát, az életet. Mindenki igyekezett, hogy lehetőleg
gyorsan járjanak. Buda után Horány és Somos volt a pihenő.
Horány a kis pihenő, Somos a nagy éjszakai pihenőállomás. Lévén
Somos Budától 30 kilométer, igyekezni kellett, ha valaki jó
pihenőt akart találni, mindenféle kapkodás nélkül. Ennek a
résznek kikötésre jó fekvése lehetett akkor. Védett rész a
kiszögellő fok előtt. A Somos-csárda messze
esett Tótfalutól, Megyertől, Váctól. Legalábbis olyan messzire,
hogy abban az időben zsandár és idegen ember által ritkánjárta
csárda lehetett. Édesapám katonai térképén, melyen német és
magyar nyelven vannak a megjelölések, jelezve van a Somos-csárda.
A második világháború előtt vadászház volt. Voltam benne. Egy
nagy szoba, ez lehetett az "ivó", kamra, konyha, egy jó
nagy pince állt akkor még jó erős terméskőből építve. Az
eredeti épület jóval nagyobb lehetett, ólakkal, istállókkal,
színnel. A nagy szoba két ablaka a Dunára nézett és az egész
öreg épület zöldes, mohos tetővel messziről látható volt,
ahogyan büszkén és egyedül uralta a környéket. A csárdához
600 négyszögölnyi földterület tartozott. Amikor még vadászház
volt, a vadászok e területen gyümölcsöst akartak telepíteni. El
is kezdték a föld megforgatását, de abba kellett hagyni, mert a
babonás földmivesek, annyi emberi maradványt, csontot, koponyát
találtak, hogy semmi pénzért nem voltak hajlandók a munkát
folytatni. Ez úgy 1940 körül volt. Itt találkozik a jelen és a
múlt, de hadd folytassam tovább.
1936 körül
egy öreg, akkor 80 esztendős bácsi ismerősömmel, aki
Pócsmegyeren élt, poharazgatás közben elbeszélgettem, illetve
hagytam beszélni és tisztelettel hallgattam, mert minden ember
büszke arra, amit élete alatt összeszedegetett. Sok rémes
történetet mondott el. Beszélt Somosról is, beszélt a békésen
hívogató csárdáról, cigánylányáról, muzsikájáról,
boráról, életéről, hamis tekintetű, sötétlelkü
korcsmárosáról, akiről nem lehetett megállapítani, hogy
betyár-e, vagy jóságos házigazda. Ebből, meg az előbb
elmondottakból, meg amit még a jegenyék súgtak meg nekem,
igyekszem összerakni egy régi nap történetét.
Az őszi esti
szél a gomolygó ködben rongyokra szaggatta szét a tülök
rikoltozó hangját. A hajóbiztos örült, ha meglátta a hivogató,
még a ködön is átütő, parázsló zsarátnokként hunyorgó
korcsmái ablakszemeket. Hajnaltól alkonyig a párás, őszi hideg
csontig átjárta az embereket. Lehorgonyoztak. Mikor készen lettek
és a hajót biztonságban tudták, a hajóbiztos, a kormányos, a
lovak tulajdonosa és egyben vezetője, szent egyetértésben -
melyet a közös sors a közös megpróbáltatások al. kitanak ki -
a többi emberrel elindultak a lovakat vezetve fel a dombra a csárda
felé.
Az ajtót, mely a konyhába nyilott, betaszitották és a
vinyegével rakott kemence fénye messze kivilágított az udvarra.
Fogadásukra ott álltak a sunyi korcsmáros, boszorkányfajta
felesége, egy sötét képű béreslegény, egy muzsikus cigány és
egy magas, feketehajú, nagyon szép cigánylány.
A lovakat az
istállóhoz vezették, aztán bemenvén helyet foglaltak a tiszta
szobában a nagy kecseklábu asztalnál. A jóízü disznóféle
vacsora, az erős paprika, a becsapós homoki bor kellemes családias
hangulatot árasztott. A hegedű halkan és csak annyira szólt, hogy
a beszélgetést ne zavarja. A szép, mezítlábas, lábán
karpereces, szénfeketehaju cigánylány kezdetben segitett a
felszolgálásnál, hozzá-hozzásimulva mintegy véletlenül a
marcona hajósokhoz. Nem sokat kell kérlelni, hogy táncoljon.
A
hegedű sikoltani kezdett, a lány a táncban ősi, vad, buja
érzelmeket ébresztett fel. A nagy kocsigyertyák fénye
fantasztikusan furcsa árnyakat dobott a falra, ügy tűnt, mintha
nagyon sokan táncoltak volna, mintha minden mozogna nagyon nagy
lendülettel.
A hajóbiztos kedve kitárult, elővette a sokrétű,
nagy pénzeket rejtő tárcáját s abból repült egy-egy nagyobb
pénzmadár hol a cigánynak, hol a cigánylánynak. A többiek is
dobálták ércpénzeiket, ki kicsit, ki nagyobbat, de azok le se
hajoltak érte, csak mozgásukkal köszöngették. Most kezdődött a
devernya. A kezdeti magyar dalok szép harmóniája a részegség
bűvöletében összekeveredett a rác, a horvát guzlicás, citerás
hangulatával. Már nem voltak ebben a világban. A szent, őrjöngő
részegség proxizmusában a korcsmárosék azt etették és itatták
meg velük, amit akartak.
A maszlagos nadragulya vagy más efféle
a nagy, mackófejeket lassan lehúzta a földre hintett szalmára,
ahol már álmaikban Dávid király hegedült a másvilágon. /A
méreg valószinü nadragulya lehetett, mert a zebegényiek 60 évvel
ezelőtt nadragulyás pogácsával kábították el a halakat./ Ezt
nevezték "gebulyázás"-nak.
Reggelire elföldelték
őket. A hajó értékes terhét kihordták, a hajót
elsüllyesztették jóval lejjebb a forgónál, a lovakat elhajtották
s Dunántúlon eladták. Aztán így mindent rendbe téve, a
következő hajót a legnagyobb udvariassággal kiszolgálva
vigyáztak, hogy senkinek hajaszála se görbüljön, de elmesélték,
hogy milyen szörnyű szerencsétlenség történt egy hajóval ott
lenn, messze a forgónál.
Körülbelül igy történhetett. Hogy
hogyan lett végük, nem tudom, de valószinü, hogy a kiegyezés
utáni időkben, amikor a betyárvilágot felszámolták, akkor
enyésztek el. Helyüket egy ezermester pócsmegyeri parasztember
foglalta el családjával, hogy bérlőként vagy tulajdonosként
tovább üzemeltesse
a fogadót. Ő volt a kiegyezés utáni idők egyik legügyesebb
pénzhamisítója. Valószinü, hogy a bor tette azzá. Hogy miért a
bor? Hát azért, mert a bora rossz volt és vagy a szőlő volt a
rossz, vagy a gazda volt rossz a szőlőhöz, de förtelmes vendégüző
bort mért. Akinek pénze volt, elkerülte, akinek meg nem volt
pénze, az vitt és nem hozott, úgy hogy egy évig majdhogy éhen
nem vesztek. No persze ehhez hozzájárult az is, hogy annyira
tisztelték abban az időben a bort /nem az államot/, s igy nem
mertek hozzányúlni, hogy azt jobbá tegyék.
Aztán egyszer más
lett az élet a Somosban. Vácról hozattak bort a püspöki
pincéből, azt pedig tudjuk a kis békától, hisz igy brekegi:
"Papi bor jó bor, papi bor jó bor”. Jó ételt is főztek s
előbb ritkásan, majd gyakrabban jöttek parasztok a földekről,
ladikkal a túloldalról, no meg a halászok. De hogy az egyház se
maradjon ki, kedden a kispapok, pénteken a nagypapok érkeztek
rendszeresen halászlére. De még véletlenül sem cserélték fel a
napokat, nehogy megszólják egymást. Vác katonaváros is, szóval
csoda történt, jól ment a Somos. Gazdagodott a korcsmáros, no de
volt is olyan rojtos, zöld sallangos, hosszuszáru, sárgára
kiszívott, cifra faragásu, tiszteletet parancsoló, bajuszhoz és
pocakhoz illő tajtékpipája, hogy egyszerre "nemzetes urnák"
szólították. No nem is dolgozott, inkább csak dirigált.
Barátságos, tekintélyes ember volt. Mondják, inkább komoly s
csak akkor mosolyodott el ravaszkásan, finoman a bajsza alatt, ha
valaki jó erősen a küszöbre lépett.
Hetenként egyszer
átvitette magát a túloldalra és beutazott akkor még elsőnek
tisztelt vasutunkkal Pestre. Ott különböző hírlapárusoknál
újságot vásárolt, nagy pénzzel fizetett és elfogadta a sok
csipri-csupri aprópénzeket. Átkocsizott a Lánchídon, fürdőbe
ment, megebédelt az Arany Bárányban, majd kora délután
bevásárolt és hazautazott a délutáni vasparipával. így történt
ez hosszú időn keresztül, egészen addig, mig az egyik alkalommal,
mikor éppen fizetett az újságosnál, hogy honnan, honnan nem,
előkerült egy konstábler /ez volt a nevük az akkori rendőröknek/
és bekísérte a főkapitányságra. Tagadni nehéz lett volna.
Hetek óta figyelték, ott hevertek az asztalon a bűnjelek, a hamis
pénzek.
A hazautazás már másnap egy bizottság kíséretében
történt. Mindent megtaláltak. A küszöb alá volt beépítve a
pénzcsináló, nagyon ügyes présgép, melynek csak az kellett,
hogy valaki rálépjen a küszöbre és máris szült egy szép és
majdnem tökéletes pénzt. Nem csoda, hogy ilyenkor mosolygott a
somosi korcsmáros: Győri Bandi.
Jó hosszú időre vonta ki a
magyar királyi bíróság Ítélete a forgalomból Győri Bandit,
ügy látszik, hogy nyirkos lehetett az állami szálláshely, mert
büntetésének letelte után nagyon betegen érkezett haza
Pócsmegyerre. Mondják, hogy asztma gyötörte és úgy igaz, hogy
télen nem bírta a szobalevegőt és kint a trágyagödör mellett,
magaásott veremben élt és egy reggel itt találtak rá holtan.
Örököseire szép tornácos házat és egy darabka földet hagyott.
Beszélik, hogy később a Somos megszűnt mint csárda és a
kóbor betyárok búvóhelye lett. Név szerint a Rózsa nevet is
emlegetik, de ez nem valószinü, mert az országban való
barangolásaim alkalmával sok-sok Rózsa-betyár vonatkozású
elnevezéssel találkoztam, de ezek inkább kitalált, költött
elnevezések.
Majd az idők kereke közelebb gurult hozzánk, a
törvényes idők, a fejlődő, népesedő élet ártalmatlanná
tette a romantikus házikót. Vadászház lett. Fazekas Pista
barátom, akit igy mókáztak a gyerekek: "Halász, vadász,
madarász, üres zsebben kotorász", lakott benne egy darabig
családjával, mig a háború őket is vissza nem űzte a faluba,
Megyerre.
A Somos aztán mint egy vak ember, a Dunára nyiló vak
ablakszemeivel nem akarta látni azt a szörnyű világot, amikor a
jegenyék felett gyilkolták egymást űzve a harci repülők, s az
elaknásitott Duna másik oldalán, a váci országúton pedig a
német gépesitett hadoszlopok vonultak.
Aztán, hogy annyi
minden mellett mi fájhatott a hadvezetésnek ezen az öreg, romos,
mohos sapkáju csárdán, ki tudja, de belelőttek egyszer-kétszer a
másik oldalról. Mondják, hogy úgy nézett ki az első lövés
után, mint egy nagy komondor, amelyik álló helyzetből leül a
fenekére, de a második lövés után már nem volt feje a
képzeletbeli kutyának.
Ember nem volt benne, de rengeteg mese
halt meg vele akkor. No még valami vigasztalót: a három jegenye
csonka ágai újra élnek, a "Csendeske fa" is megvan és a
természet, a nagy rejtegető bevonta folyondárral, ami még a
Somosból megmaradt.
A képek 2010. július 18-án készültek a Somos csárda hűlt helyén.
Forrás: Dunakanyar tájékoztató, 1969 (5. évfolyam, 2. szám) https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Dunakanyar_1969/?pg=131&layout=s
Nagyon szívmelengető olvasmány, köszönöm mind a szerzőnek, mind a közzétevőnek!
VálaszTörlésA blogért pedig továbbra is minden tiszteletem!
M. Júlia