Bolhavár romjain

Váccal szemközt található hazánk legnyomorúságosabb Duna szakasza. Északról délre haladva itt van a révhez vezető úttal halálra ítélt Révész-sziget, a lyukas tetejű, kihasználatlan Makovecz-gomba, a magyar Duna egyik leghíresebb csárdájának, a Pokol-csárdának romján felhúzott, gusztustalan torzó, egy teljesen felesleges gigantikus hajókikötő, egy erdővel benőtt ifjúsági tábor a középkori Vácréve falu helyén és a partszakasz déli lezárásaképpen a Bolhavár romja. 

A siralmas-part nevezetességei közül ezidáig nem foglalkoztunk még a Bolhavár nevű, római-kori erőddel, pedig már sokszor tervben volt. A helyszínre tett első kirándulás során — vagy 10 éve — egy helybéli viskó lakója váltig állította, hogy bár már negyven éve ott lakik, még sosem hallott arról, hogy a Hétkápolnával szemben egy római rom állna. Már sosem derül ki, hogy tényleg nem tudta, vagy csak nem akarta, hogy jöttment kincskeresők feltúrják a "nyaralójától" nem messze álló romokat. 

Utóbbi esetben megbocsátható dologról van szó, a Dunai Szigetek blog is sokszor hallgat inkább bizonyos értékes és védelemre szoruló helyekről...

Ebben az esetben azonban nincsen miről hallgatni; a lelőhely olyan rossz állapotban van, amelyen már csak a csoda segíthetne... talán még a magyarországi Dunai Limes világörökségi cím elnyerése sem mentheti meg a pusztulástól a tahitótfalusi Bolhavárat. 

Bolhavár alaprajza, a feltárt rész sávozással

A római határvédelem legegyszerűbb épületeinek általános elnevezése a bolhavár, avagy leányvár. Ezek általában egyszerű őrtornyok, vagy valamivel nagyobb kikötőerődök voltak végig a Duna mentén. A digitálisan rekonstruált lepencei burgust már nem kell bemutatni olvasóinknak, ha mégis akkor itt érdemes kezdeni ezt a bejegyzést.

1826-ból származik Bolhavár első ismert ábrázolása. A Duna-mappáció térképészei ez év nyarán mérték fel a Vác alatti és feletti Duna-szakaszt. Leírásuk szerint az erőd ármentes térszínen épült:

"A jobb Duna partja ezen a Táblán általjába magas, tsak a nagyobb ár viztöl fel érthetö, a Bolha vár korül pedig a leg nagyobb viz állásnál is magassabb, de mindjárt utánna lapossabb a föld, melly a közel lévő partig el ontödik."

Bolhavár, 1826.

Mint oly sok párját a Dunakanyarban, ezt a szentendrei-szigeti erődöcskét is jellemezhetjük úgy, mint az ókori világvégét, ahol a laposföld-hívők lelépnek a semmibe. Már Ulcisia Castra, Cirpi, vagy éppen Pone Navata katonái is így érezhették magukat a IV. század végén V. század elején, hát még azok a katonák, a Szentendrei-szigetek senki földjén állomásoztak. 

Élet sarjad a törmeléken

Kevesebb mint egy évszázad történelme található itt a dunaparti bozót alatt. Mócsy András szerint valamikor a III. évszázad vége IV. évszázad közepe közötti időszakban épülhetett a dunai átkelés biztosítására. Soproni Sándor II. Constantius császár uralkodása (317-361) idejére teszi az erőd felépülését egy Valentinianus császár korabeli átépítéssel, amely ismerve a korszak katonai helyzetét jelenthette a romos épület rendbehozatalát is. Erről tanúskodnak az itt talált bélyeges téglák és tetőcserepek, amelyről a Vasárnapi újság 1891. évi 38. száma így tudósít: 

"A várossal szemben állt római révtorony (specula) alapjának LÜPICINI. TRB. (Lupicini tribus) feliratos téglái, és a város sokszori elpusztulását mutató törmelék-rétegek legfenekéről előkerülő római fémek és emlékkövek sejtetik, hogy város állt ott már a rómaiak idejében is."

Lupicinus tribunus valamikor a 360-as 370-es évek fordulóján pecsételtette az örökkévalóságba nevét. Nem véletlen a váciak érdeklődése a romok iránt, környékbeli analógiák nyomán arra lehet következtetni, hogy a Bolhavárnak lehetett szemben, a barbár parton egy párja. Ha létezett, akkor feltehetően a Hétkápolna forrásához legközelebb álló magaslaton, a 116 méter magas Akasztófa-dombon lehetne keresni. Persze lehet, hogy azóta elbányászták a derecskei agyagbányában, vagy ráépítették a Hétkápolna templomát. 

Bélyeges téglák a Bolhavárból

A felszínen látható maradványokból lehetetlen rekonstruálni az erőd alaprajzát. Ha a Duna nem bontotta volna meg a partot egyáltalán semmi nem utalna létezésére. A medermélyülés és a hajók által kellett hullámzás azonban megbontotta az erődöt magában rejtő 105 méter magas dombocskát, amit a tetejébe állított tábláról lehet felismerni. A négyzet alaprajzú központi torony keleti fala már egyáltalán nincsen meg. Mindössze a két oldalsó torony felé futó szárnyfalat és a torony két belső pillérét sikerült régészeknek feltárni. Ezek is jelentős méretűek, bár egy valódi várhoz képest tényleg bolhaméretűek. A központi torony É-D-i távolsága 19,4 méter, a belső két pillér alaprajza 1,8x1,8 méter. A két szárnyfal 12-15 méter hosszú, két végéről vagy a folyó mosta el a tornyokat, vagy a helybéliek bányászták el.  

Bolhavár pergő falai

Friss bányagödröket pedig ma is találni a rom területén. A megmaradt falak folytonos bolygatása, a Duna oldalazó eróziója egyszerre ítéli lassú pusztulásra Tahitótfalu Bolhavárát. Pedig törött téglákon, habarcson és köveken kívül nem sok mást lelhet itt egy "amatőr régész". Ilyen tégladarabokért kár gödröket ásni, lehet találni kisvíz idején a parton is szép számmal. 

Szétfagyott tegula darabka a mederben

Nem sokat tudunk hozzátenni a kisoroszi Hosszúréten található római erődről szóló cikkünk végszavához: csak reménykedni tudunk benne, hogy a magyarországi római koros régészet még azelőtt jelentős tőkeinjekciót kap, hogy ezek a lelőhelyek végképp eltűnnének. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Soproni Sándor: Der Spätrömische Limes Zwischen Esztergom und Szentendre Akadémiai 1978.
• https://dunaiszigetek.blogspot.hu/2011/09/vaci-rev-vandorlasanak-hidrologiai-okai.html
• https://dunaiszigetek.blogspot.hu/2014/01/igy-nezett-ki-lepence-bolhavara.html
• http://archeodatabase.hnm.hu/hu/node/14334
• Barnabás Lőrinc: Die Ziegelstempel der spätrömischen Brückenkopffestungen in der Provinz Valeria
• Váczi képek. Vasárnapi Újság 1891/38. szám 

A váci rév vándorlásának hidrológiai okai

  

Ha mostanában Tahitótfalu felől közelítünk a váci révhez, kénytelenek vagyunk a lerombolt Pokol csárdánál két éles kanyart tenni a macskakővel borított töltésre. A kompkikötő lassan négy emberöltő óta áll mai helyén. Csak nagyon kevesen emlékezhetnek arra, hogy régen közvetlenül a Pokol csárda tövében épült lehajtóról indultak a hajók Vác városába, ahol Nepomuki Szent János, a révészek védőszentje várja az utazókat. A csárda alatti területet lassan elborítja az iszapon felnövő növényzet. Egy déli irányba növekvő zátony - melyet egykor az itt dolgozókról Révész-szigetnek neveztek el  - okozta a feltöltődést. A lerakódott hordalék hatására kellett még a múlt század 30-as éveiben új révátkelőhelyet keresni.

A rév számára az az ideális helyszín, ahol megvan a kellő vízmélység a kikötéshez és a partok viszonylag stabil helyzetben vannak. Ez azt jelenti, hogy a két kikötőben sem feliszapolódás sem partelmosódás nem jellemző. A hidrológiában az ilyen helyeket inflexiós pontoknak hívják. A folyó sodorvonala és középvonala itt egy pontban találkozik. Sodorvonalnak hívjuk a folyó leggyorsabb sebességű pontjait összekötő egyenest, középvonalnak pedig a folyó közepén a  mindkét parttól egyenlő távolságban lévő egyenest. Könnyen belátható, ha a parton állva hozzánk közelebb esik a középvonal a sodorvonalnál, akkor feltöltődés, ha távolabb, akkor partelmosódás történik. Az inflexiós pontok helyzete állandóan változik egy Duna méretű folyó esetében. Vándorlásuk sok mindentől függhet, lehet vízhozamváltozás, hordalékviszonyok megváltozása, emberi beavatkozás következménye. Az inflexiós pontok történelmi léptékben lezajlott elmozdulásait követhetjük régi térképek elemzésével, azonban a térképek előtti korok esetében már jóval nehezebb a feladat. Amikor Vácnál egy órát vártam a kompra eszembe jutott egy lehetséges módszer. Erősen hipotetikus, egyenlőre komolyabb bizonyíték nem is áll a rendelkezésemre, hogy igazoljam helyességét. Ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy egy révátkelőhely ideális esetben mindig ott helyezkedik el, ahol az inflexiós pont éppen található, akkor meghatározásukhoz már csak a régmúlt révállomásait kell felkutatni.

Tahitótfalu Vác felé eső részén, a mai komphoz közeli területeken a legkorábbi leletek a neolit korból származnak. Később a bádeni-kultúra embere hagyott ránk egy feltárt élelemtároló gödörben egy szarvasmarha csontvázat. Valószínűleg folyami átkelő már akkor is lehetett itt, ha rév nem is, de gázló mindenképpen (csak a XX. században sikerült részlegesen felszámolni). A rómaiak kezdetben megelégedtek a Szentendrei-Duna-ág nyújtotta védelemmel, csak a III. századtól kezdve szállták meg a Szentendrei-sziget területét. Itt építették ki a birodalmuk keleti védműrendszerét, mely őrtornyok, kiserődök, kikötők és táborok láncolatából állt. A Hétkápolnával szemben a Duna jobb partján egy kisebb dombon épült fel a Bolhavárnak elnevezett kikötőerődjük (a mellékelt ábrán a hasonló elrendezésű dunafalvi kikötőerőd látható). Előtte a Duna, mögötte a Nagy-árok nevű feliszapolódott meder védelmezte és tette megközelíthetetlenné. Itt húzódott az állandóan változó római-kvád-szarmata hármashatár. Megoszlanak a vélemények, hogy I. Valentinianus császár korabeli, avagy korábban épült-e. Mócsy András régész szerint valószínűleg révállomás lehetett. Túlparti párja nem ismert, hacsak nem rejtőzik valami római rom a mai Hétkápolna alatt. Körülbelül az 1677,6 fkm-nél helyezkedik el. Ez tehát az első bizonyítható átkelő pont a történetünkben. 

A rómaiak után kevés népvándorlás kori leletet leszámítva a következik a honfoglalás kora. Vác mint püspöki székhely várat kap, melyet a tatárok porig rombolnak. Vele szemben, a Duna túloldalán apró Árpád-kori telep áll. 1318-as oklevélből ismert a neve: Vácréve. Elnevezéséből és elhelyezkedéséből ítélve nem tévedünk nagyot, ha ide képzeljük el az Árpád-kor váci révállomását. Összekötő kapocs lehetett a kelet-nyugati közlekedésben. Vácréve település a török kor hosszas háborúinak és ostromainak következtében 1609 és 1623 között végleg elnéptelenedett. Vác városát a tatár pusztítás után kissé északabbra építették fel újra.

A Pokol-csárda (kép forrása: profilia.hu) felépítéséről nincsen semmiféle információm. Valószínűleg nem is lesz már, hiszen néhány éve nyomtalanul eltűnt. Egyetlen bélyeges tégla sem maradt belőle. Az első katonai felmérésen már feltüntették, mint révátkelőhelyet. A római őrtorony, csárda, révállomás hármasság igencsak jellemzője a magyar dunai átkelőhelyeknek. Vác városa és Tahitótfalu között a Pokol csárda falai alatt zajlott körülbelül 300 évig az átkelő forgalom. (1679 fkm) Később a jobb part feliszapolódása következtében egyre nehezebbé vált a hajók kikötése a folyásirányba növekedő zátonyok miatt. Ebből a hatalmas  balparti zátonyból lett a két Torda-sziget és a Révész-sziget. Egészen véletlen szerencse, hogy egy családunkban öröklődő 1929-es vízisport térkép megörökítette a kompkikötő legutolsó áthelyezését. Ekkor a kompnak már nagy ívben kellett megkerülnie Révész-sziget déli csücskét, amennyiben nem akart zátonyra futni. A mai kompállomás körülbelül az 1679,2 fkm-nél található.

Megfigyelhető tehát, hogy az elmúlt 1600 évben az inflexiós pont fokozatosan vándorolt északi irányba, a folyásiránnyal ellentétesen. Ennek elsődleges okát én a sodorvonal fokozatos áthelyeződésével magyarázom, aminek a következtében Vác alatt egyre inkább a jobb parthoz közelített. Ennek köszönhetően iszapolódott fel a mai révállomástól egészen Sződligetig tartó bal part. Az inflexiós pont vándorlásának üteme 1,7 km/1600 év, azaz 1,06 m/év. A mellékelt ábrán, melynek alapja a II. kat. felmérész szelvénye mindez nyomon követhető. Szürkével látható a Váctól délre eső feltöltődő mederszakasz. A váci rév tehát ennyit vándorolt az elmúlt másfél évezredben.

Napjainkban a révátkelők helyét már egyre kevésbé befolyásolják a hidrológiai és természetföldrajzi tényezők. Kotrással huzamosabb ideig fenn lehet tartani a horgonyzóhelyet és a kellő vízmélységet a hajók számára. Vélhetően a váci rév sem vándorol már tovább észak felé, és végleg megpihent a Révész-sziget főági oldalán. Hacsak nem épül itt egyszer híd, még sokáig lesz az átkelők szolgálatára, vélhetően ugyanazon a helyen.